Hol, s miféle Darkwood?!…
A kiadók könyvelőinek és a csakis pénzben gondolkodó menedzsereinek legőszintébb rácsodálkozása, avagy megbabonázott emberek lelkesedése a délszláv interneten Homérosztól a világhálóig: nincs, ami nincs, és nincs, ami között ne volna összefüggés. Ha azt a mosóport például másképp hívták volna a hatvanas években, akkor ma Zagornak is más lenne a neve. Branislav „Bane” Kereac, a neves újvidéki képregényrajzoló, Billy the Pljuc megalkotója pedig csak röhög a markába. Persze, nyugodtan teheti, hiszen ezeket a történeteket elsősorban a saját szórakoztatására találta ki és rajzolta meg. Ha pedig rajta kívül más is tud nevetni mindezen, az már csak generációkon átívelő pozitív hozadéknak tekinthető. „Tegnap este elment a kedvem… kár, hogy nem mentem utána.” (A Facebook ismeretlen bölcse) Nem tudom, a Képes Ifi mai olvasói közül hányan ismerték fel Billy the Pljuc múlt héten megjelent kalandjának egyik mellékszereplőjében a tábortűz mellett ücsörgő, gyermek Zagort, de – felettébb sajnálatos módon – tartok tőle, hogy nem túl sokan. Tény ugyanis, hogy a darkwoodi erdő hőse, az olasz Bonelli cég sorozatának főszereplője a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben, amikor Billy the Pljuc történetei is rendszeresen megjelentek, sokkal népszerűbb volt, mint manapság. A régi Jugoszláviában gyakorlatilag nem lehetett úgy felnőni, hogy az ember, ha szerette, ha nem, ne ismerte volna Zagor alakját. „Duh sa sekirom!” Vagy egy másik nyelvi közegben: „Duh sa sjekirom!” Olvastuk órán, kis- és nagyszünetben, a pad alatt és vastag tankönyvek belsejébe süllyesztve, vagy a színes védőborítóval füzetnek álcázva, le is buktunk vele néha – ilyenkor tanáraink olvasták tovább; olvastuk otthon, az utcán, buszon és sínbuszon, tanulás előtt, tanulás közben, tanulás helyett… AJAX IS LEHETETT VOLNA, MÉGSEM AZ LETT Zagor akkoriban valóságos őrület volt, főleg az általános iskolák felső tagozatain, de a gimnáziumban, a középsuliban is (no jó, az egyetemen már kezdtük szégyellni, hogy ha ilyesminek az olvasásán értek bennünket; be kellett ahhoz fejezni, meg kellett szerezni a diplomát, hogy az ember legyen annyira érett, hogy felismerje: ez úgy jó, ahogy van, úgy hiteles, ahogy van, nincs ezen semmi szégyellnivaló…), pedig a sorozat – mondjuk, valamikor ott a nyolcvanas évek közepe táján – már nagyjából huszonötödik esztendeje jelent meg olasz eredetijében. Ennyi idő alatt pedig nagy általánosságban az ilyen szériák már rendszerint kifutnak, elnyűttekké, unalmasakká válnak, az újabb generációk igényeinek sem mindig és nem mindenben felelnek meg, és hát a kiadók is annyi bőrt nyúznak már le két, vagy két és fél évtized alatt a főhőseikről, hogy nem nagyon marad már rágnivaló rajtuk. A rinocérosz hét bőre! (De ehhez meg már színházba kellene mennünk… Hagyjuk hát!) Zagor azonban érdekes módon mégis túlél. Szinte mindent! Máig is folyamatosan megjelenik, kultusza pedig valami hihetetlen módon terjed tovább… Ha egy kis ideig így megy tovább, hát bizony, még az ükunokáink is olvasni fogják… Sergio Bonelli (1932–2011), az akkor még többnyire fiatal, a húszas éveit taposó forgatókönyvíró, tele tervekkel, ötletekkel, elképzelésekkel, ideálokkal, 1960-ban ismerkedett meg a nálánál három esztendővel idősebb Gallieno Ferrivel, az ugyancsak kezdő, de szakmai körökben már ismert, és igencsak perspektivikus rajzolóval, akivel rekordidő alatt nagyon gyorsan összebarátkozott. Olyan kiválóan egymásra találtak, hogy a következő évben már együtt is kezdtek dolgozni Zagor alakján. A főhős nevének írásmódján sem kell sokat alakoskodnunk: ez ugyanis lényegében a Za-gor Te-nay rövidült formája. Annyit jelent: „a