Portfolio

Miron-Vilidรกr Vivien

Fényképész családba születtem. A fotográfiához fűződő kapcsolatom nagyapámmal kezdődött, aki fotóriporter volt. Én magam nehezen érkeztem meg a fotográfiához. Kanyargós út vezetett ide, amelynek minden kanyarából tanultam.

Az érdekel, mi zajlik odabent, főleg ott nagyon mélyen és odakint, főleg a látszat mögött. A tapasztalatokat rögzíteni, hogy közvetítve legyenek.

Minden személyes indítatásból ered és a külső impulzusok ráerősítenek. A véletlenek jókor jönnek. A figyelmem mintha kiélesedne a témára, érzékenyülne, csak ezt látom és ezt hallom, ez ragadja meg tekintetemet, más alig. Olyan ez, mint egy másik valóság, egy sokkal koncentráltabb. Ide hordom a gondolataimat, és érzéseimet azzal kapcsolatban, amitől izzok.

Olyan szükségé válik, mint a levegő. Lassan csak ez van, csak ez marad, és azt is tudom, hogy nem maradandó. Változik. Folyamatosan hömpölyög, örvénylik, és olyan is van, hogy teljesen elcsendesedik, alig van, vagy talán nincs is. Aztán valamitől ismét erőteljesen megindul.

Ciklikus, mint a peteérés, meg a Holdfázisok váltakozása. Hol tisztán tudatos, hol teljesen tudattalan.

Fotográfus - ha kérdezik, ezt válaszolom.

In memoriam A növény kapcsolat. Nem olyan, mint, hanem az.

Nem akarlak illusztrálni. Isten áldjon. Élő és újraéledő, refrénvendég, megüli magát és hinni enged a visszatérésben.

Szakítottam.

A racionális megismerés vágya munkál, de illat és hang nélkül.

Mondd-csak-ta-lán-be-teg-vagy, hogy nem szólsz?

Az elengedés stádiumai egymást lekönyökölve próbálnak érvényesülni. Az ötödik nyert.

Hagytam, hogy nyerjen.

Népkarakterológiát alapozhatnánk arra, hogy hogy bánunk a növényeinkkel?

Budapesti helyszínek: SZIE Tájépítészeti és Településszervezési Kar saját szoba MOME Stúdió Bérház folyosó Vendelnél

Szöveg: Gondos Mária-Magdolna Miron-Vilidár Vivien

In memoriam 2017, Budapest

Otthonkeresés Az otthont keresni az idegenben - úgy hogy van egy elképzelésünk, hogy számunkra mit jelent az otthon - elég nehéz. Nehéz leszakadni a már megtapasztaltról.

Attól a kerettől, amit hordozunk magunkban, amin keresztül érzékeljük a körülöttünk lévő valóságot.

Budapestre 2015 februárjában költöztem, és a mai napig keresem a helyem.

Más ország akkor is, ha ez az Anyaország.

Nem biztos, hogy ez a másság akadályként funkcionál az otthonra találásban, de nem könnyíti meg a helyzetet.

Idegenek a szabályrendszerek, idegenek az 56-os plakátok, idegenek a magyar zászlók, idegenek a reakciók, és engem is idegennek néznek, amikor azt mondom, hogy borkán, vagy hogy buletin, vagy hogy jösztök a jöttök helyett.

Andrej Tarkovszkij Nosztalgia c. filmje sokszor eszembe jutott a budapesti helykeresésem közepette. A főszereplőhöz hasonlóan nekem is nehéz elengedni a múltamnak számító tereket, az emlékemben élő családi képet, a barátok egy részét és azt aki voltam abban a közegben. Emiatt nehéz a jelennel való kapcsolatfelvétel, de nem lehetetlen.

OtthonkeresĂŠs 2017, Budapest

OtthonkeresĂŠs 2017, Budapest

Otthonkeresés 2017, Budapest

Otthonkeresés 2017, Nagyvárad

OtthonkeresĂŠs 2017, NagyvĂĄrad

Kettős identitás Mit jelent felnőni úgy, hogy az anyanyelvünk mellett van egy másik, amit legalább anyanyelvi szinten kellene beszélni? Az érettségin legalábbis ezt várták el, hogy román nyelv és irodalomból, ugyanabból a tanagyagból és ugyanazon a szinten érettségiztünk, mint román társaink.

Mit jelent úgy felnőni, hogy magyar vagy, de folyamatosan vizuálisan egy más nemzet szimbólumai ( pl zászló, amelyből nagyon sok van Románia szerte, dec. 1-én pedig nem lehet mást látni) vesznek körül?

Budapestre költözve tudatosult bennem igazán, hogy mit jelent kisebbségi magyarnak lenni odaát. Amíg Romániában éltem mintha ez nem lett volna ennyire éles határ, nem éreztem, hogy egy kissebbségi népcsoport tagja lennék. És azok a különbségek sem voltak érzékelhetőek, amelyek egy határon túli és anyaországi magyar között vannak.

Sokszor az a megyőződésem, hogy egy nyelvet beszélünk, egy a kódrendszer, de mégis néha mintha teljesen másképp használnánk azt, és ezért mintha az egy nyelv, mégsem egy és ugyan az a nyelv lenne.

Más a beszéd mögötti gondolatrendszer (de ez nem feltétlenül gond. )

Kettős identitás 2017, Budapest

Kettős identitås 2017, Budapest

Kettős identitås 2017, Budapest

Kettős identitås 2017, Budapest

Kettős identitås 2017, Budapest

Te, Én, Ő A kert a világ egyik ősképe, a lélek, a paradicsomi lét jelképe.

A kertünkről őrzött emlékképek is fényesek és öröm sugárzik belőlük: a család még egyben volt, Mama is élt, virágzott a kert.

Mostanra már egy atom sincs abból a kertből, amelyet szerettem és ismertem. Ezzel 2016 őszén szembesültem.

2017 februárjában, a kertben való szemlélődés után, nem tudtam nem gépet ragadni.

Amit láttam - és meg akartam örökíteni-, az az elmúlás nyomai. Számomra minden, ami ebben a kertben van, az nem más, mint a pusztulás maga. Akarva-akaratlanul a kertünk állapotát a családi állapottal vontam párhuzamba, nem tudtam elvonatkoztatni: Mama már több mint egy éve nem él, a szülők pedig elváltak.

A kertről készült képek nem voltak elegek számomra: elmúlás nyomai, rendben, de mit mondanak ezek a képek egy laikus befogadónak?

Mi van előbb a kép vagy a kontextus?

Martin Buber: Te és én c. könyvét olvasva, sokat gondolkoztam a kert és a köztem lévő megváltozott viszonyrendszeren és ezzel párhuzamosan a családunkban végbement viszonyrendszerek változásain. Ez a könyv nyújtotta a kontextust a képeknek.

Ez a kert egy Ő, lehetne akárhol és akárki kertje. Idegen számomra.

Azzal, hogy fotóapparátust ragadtam, ismét viszonyba kerültem vele, az Ő-ből Te lett.

Hogy a képekkel is viszonyba kerüljek, arra gondoltam, elemeire bontom őket: vonalakra, formákra, színekre, anyagokra. A saját környezetemben kerestem kertünk formáit, színeit stb.

A helyszínek a következők: a budapesti albérleti szobám, a Werk Akadémia, a BME udvarán talált cementgyár, a BME sportközpontjának előtere.

Te, Én, Ő 2017, Nagyvárad

Te, Én, Ő 2017, Nagyvárad

Te, Én, Ő 2017, Budapest elképzelt installáció

Te, Én, Ő 2017, Budapest

Te, Én, Ő 2017, Budapest

Te, Én, Ő 2017, Budapest

Az elengedés stádiumai Elmúlás alatt nem csak a test halálát értem: lehet egy családi állapot felbomlása, vagy egy szerelmünk elengedése, vagy gyökereink, szülőhelyünk elhagyása.

2016 március 16-án történt, de történt már korábban is: 2015 nyarán és valamikor 2012ben is. Felfogni nem tudtam, az elegendést elérni pedig csak fokozatosan, legalább 4 megélt stádiumon keresztül sikerült.

A gyász, az elmúlás, és az elengedés természetes részei az életünknek, de a leginkább zavaró tény, hogy nem kommunikálunk róluk, és hogy ez a téma napjainkban tabusítva van.

Az elmúlásra mint a társadalmi tabura építettem mesteri diplomamunkámat, amelyben az elmúlás detabuizálásával kísérleteztem vizuális és verbális síkon. Ezeket a stádiumokat Elisabeth Kübler-Ross könyve inspirálta, amit a mesteri diplomanukámhoz is felhasználtam.

Kübler-Ross szerint 5 haldoklási stádium van, ez a gyász 5 stádiumának is megfeleltethető: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás.

Az elengedés stádiumai 2015, Budapest

Az elengedĂŠs stĂĄdiumai 2015, Budapest

Az elengedĂŠs stĂĄdiumai 2015, Budapest

Az elengedĂŠs stĂĄdiumai 2015, Budapest

Az elengedĂŠs stĂĄdiumai 2015, Budapest