ANGÉLA ÉS MÁRKUS SÁNDOR

A színháztörténetből ismerünk nagy színészpárosokat: Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán, vagy Gombos Katalin és Sinkovits Imre például felejthetetlen párost alkottak a színpadon és a magánéletben egyaránt. Kiegészülhet a sor Eke Angéla és Márkus Sándor párosával?

Angéla: Ehhez a névsorhoz tartozni nem tudom, lehet-e egyáltalán. Persze nagyon jó lenne, ha majd egyszer modern kori alkotópárosnak tartanának minket. Azt gondoljuk, hogy nem mindennapi, ahogyan együtt rezgünk, de valószínű ez kell egy jó munkakapcsolathoz.

Hogyan alakult ki köztetek ez a szoros kapcsolat?

Sándor: Ez tisztán kémia – két ember egymásra hangolódik, és azonnal érti egymást. A köztünk lévő kapcsolatot leginkább testvéri viszonyhoz tudnám hasonlítani, ami nálunk a találkozásunk első pillanatában, a felvételi harmadrostáján alakult ki.

Angéla: Az egyetemi évek alatt először annak a barátságnak, annak az emberi összetartozásnak kellett megalapozódnia, melyből ki tudott nőni egy ilyen munkakapcsolat, ami sokszor durvább, mint egy párkapcsolat.

Az osztálytársaitok többsége leszerződött valamelyik bábszínházhoz, ti azonban a szabadúszást választva prózai színházakban játszotok, és létrehoztátok a Nylon Groupot.

Sándor: A kőszínházi létformával ellentétben a szabadúszás izgalmasabbnak tűnt, hiszen több lehetőséged van kipróbálni dolgokat.

Angéla: Nem akartam dönteni, hogy próza vagy báb. Sajnos sok pályakezdőt láttam bezsibbadni kőszínházak büféiben, mert nem voltak kihasználva az energiatartalékjaik. Szabadúszóként sokféle színházzal, műfajjal találkozhatunk, ezenkívül pedig megvan az a lehetőségünk, hogy megfogalmazzuk azt, ami minket a felnőtt bábszínházban érdekel –erre hivatott a Nylon Group.

A Nylon Group előadásait nézve úgy tűnik, hogy számotokra nagyon fontos a közösségi élmény megteremtése.

Sándor: Az első, Start című előadásunkkor a színház esemény jellege érdekelt minket: arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan lehetne az előadást egy vacsorán keresztül egy buliba kifuttatni, ahol igazi emberi találkozásokra kerülhet sor, ahol eggyel szabadabb közösségi együttlét alakulhat ki.

Angéla: A mi generációnk két nagy táborra, a partikultúrában résztvevők és a színházba járók csoportjára szakad. Előadásainkkal, így a Halotti Thor ral is arra teszünk kísérletet, hogy mindkét közönséget megszólítsuk, például, hogy nézzétek színházba járók, vannak ilyen bulik is, melynek elemeit másképpen is lehet használni…

Sándor: …és nézzétek partyzók, van ilyen színház is.

A Start a születés és a szülés, a Burok a házasság és a lakodalom, a Halotti Thor című előadásotok pedig a temetés témáját járja körül.

Angéla: A generációnk hangulatát alapvetően a spleen, a szorongás és a frusztráltság érzése hatja át. Magunkon is azt vettük észre, hogy egyre több dolog kezdett el minket nyomasztani. Ebből az érzésből kiindulva úgy döntöttünk Sanyival, itt az idő, hogy összegezzük a velünk történteket, a személyes konfliktusokat, a fájdalmakat és az örömöket, hogy egy picit meghaljunk, majd újjászülessünk. Erre az utazásra hívjuk a nézőket is, akiket arra biztatunk, hogy nézzenek bele az életükbe, kotorják ki a szemetet és dolgozzák fel, gyászolják meg a fájdalmaikat, hiszen ha megpróbálják elleplezni a problémáikat, azok csak növekedni fognak. Az alapszituáció, a halotti tor ellenére ez egy életigenlő előadás lesz.

Gondolom most is támaszkodni fogtok a nézői interaktivitásra.

Sándor: Igen, de nem kell félniük, csak pont annyi fog velük történni, ami izgalmas és érdekes lehet számukra. Alapvetően a mi halálunk utáni és újjászületésünk előtti lélekbeli utazásainkat követheti végig a közönség, akiknek ugyanúgy felkínáljuk a lehetőséget, hogy újjászülessenek és ezzel együtt egy új életnek adjanak teret.

Angéla: Ez most egy óvatosabb lépcsőfok: mivel a nézői interaktivitás itthon gyerekcipőben jár, finoman kell a közönséget az interakcióhoz szoktatni.

Az előadásban rengeteg művészeti ággal – például art gasztronómiával, land arttal és bábszínházzal – találkozhatnak majd a nézők.

Angéla: Azért is eklektikusak az előadásaink, mert egy évvel a megalakulásunk után még nem akarunk semmit eldönteni, nem akarunk határt szabni a képzeletünknek.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

EKE ANGÉLA Junior Prima­díjas színész. 2013­ban végzett a Színházés Filmművészeti Egyetemen, bábszínész szakon. 2013­ban Márkus Sándorral megalapították a Nylon Group nevű kortárs bábszínházi formációt. A Jurányiban, a TITÁNium Színházi Projekten nyert előadásukkal, a Halotti Thorral mutatkoztak be.

MÁRKUS SÁNDOR színész, látványtervező. A Színház­ és Filmművészeti Egyetemen 2013­ban végzett bábszínész szakon. 2017­től a Budapest Bábszínház tagja.

Pass Andrea

A Kő, papír, olló című tantermi színházi előadásod a pályaválasztás előtt álló fiatalok kérdéseivel és kétségeivel foglalkozik: annak idején neked mennyire volt nehéz eldönteni, hogy hogyan tovább?

Sokáig zenei pályára, fuvolistának készültem, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Tudtam, mivel jár ez a pálya, állandó gyakorlás, szereplések, versenyek, és hogy ha ezt választom, onnantól kezdve csak egy felé vihet az utam. Ma már csak

A Démon Gyermekei című előadásban játszom, amit imádok. Emlékszem, hogy az apukám 16 éves koromban hazahozott egy felvételi tájékoztatót, mintha megsejtette volna, hogy ezt a döntést később már nem lesz alkalmunk közösen átbeszélni a korai halála miatt. Mivel a reáltárgyak nem voltak az erősségeim, kizárásos alapon a magyar szak jöhetett szóba. Az, hogy ebből nem fogok megélni, csak addig aggasztott, amíg az apukám – idealista ember lévén – azt nem mondta erre, hogy „na és?”. Aztán egy barátnőmtől hallottam a színháztudomány szakról, ami a színházi vonal miatt sokkal izgalmasabbnak tűnt, így végül oda jelentkeztem.

Mikor kezdett el érdekelni a színház gyakorlati oldala?

Az egyetem alatt nagyon megszerettem az elméletet, ami az akkori képzésnek volt köszönhető. Aztán elnyertem egy ösztöndíjat Londonba, ahol az elméletet a gyakorlaton keresztül oktatták. Eddig tartott számomra az elmélet varázsa. Ekkor rendeztem először, és ekkor dőlt el véglegesen, hogy a színház gyakorlati oldalával szeretnék foglalkozni. Tehát középiskolásként egyáltalán nem gondoltam volna, hogy rendező leszek; azt, hogy írni is fogok, végképp nem. A Kő, papír, olló című előadás egyik célja, hogy a diákok merjék felfedezni saját képességeiket, és hogy a pályaválasztás az ő döntésük legyen, amit nem külső nyomásnak engedelmeskedve hoznak meg. Ha kell, hagyjanak időt maguknak keresgélni, mert azzal sincsen semmi baj, ha valakinek még nincs ötlete. A saját kanyargós életutamat sem tévedésnek, hanem útkeresésnek tartom. Hozzáteszem, hogy ezt visszatekintve gondolom így. Sokáig azt éreztem, hogy bizonyos életszakaszokban elfecséreltem az időt, ma már azonban egyre biztosabb vagyok benne, hogy minden egyes állomásra szükség volt.

Mi fordított a színházi nevelés felé?

Szanitter Dávid, akinek még a KIMI-ben (Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakgimnázium – a szerk.) segítettem dramaturgként, rábeszélt, hogy jelentkezzek a Kaposi László vezette drámapedagógiai tanfolyamra, mert szerinte az nekem való lenne. Elmentem, és igaza lett, kinyílt egy újabb világ. Mivel a diákoknak készített előadásaim után egyből reagálhatnak is a látottakra, nagyon sokat lehet tőlük tanulni. Róluk is, de szak mailag is sok minden kiderül, például, hogy mi működik, és mi kevésbé az adott produkcióban, és ennek alapján lehet azt pontosítani. Idén olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy nem csak diákoknak, de diákokkal közösen hozhattam létre egy előadást, amit Lengyel Annának köszönhetek: ő kért fel, hogy a PanoDráma színházi nevelési csoportjára és öt felnőtt színészre írjak és rendezzek darabot. Ennek eredményeként született meg a Más nem történt című előadás.

A Szputnyik Mentőcsónak Egységben milyen műfajú előadások létrehozására törekedtek? A Szociopoly című előadás például nem nevezhető (komplex) színházi nevelési előadásnak.

Ki is mondtuk Fábián Gáborral, a Szociopoly író-rendezőjével, hogy a műfaja nem színházi nevelési előadás, hanem interaktív színházi társasjáték. Jelenleg Gábor hozza létre az interaktív programokat, én pedig színházi előadásokban gondolkodom, amiket feldolgozó foglalkozás követ. A tevékenységünkben az a közös, hogy mindketten társadalmi kérdésekről akarunk beszélgetni a fiatalokkal. Mindig egyeztetünk egymással, hogy hasonló problémákkal foglalkozzunk, csak más színházi eszközökkel. Tehát egy témakörben több programot is láthat tőlünk ugyanaz a diákcsoport, így hatékonyabban dolgozhatjuk fel az adott problémákat.

A Kő, papír, olló történetének a megírása előtt több iskolát is felkerestél, hogy az előadással kapcsolatban játszhass a diákokkal. Hogyan született az Újvilág?

A 2014-es választások után tartottunk egy nagy Szputnyikos megbeszélést, hogy hogyan tovább: többen nyitottak voltak arra, hogy hagyjuk el az országot, de voltak, akik ezt nem bírták volna megtenni. Ekkor merült fel a kérdés, hogy mi is nekünk, színházi alkotóknak a feladatunk, felelősségünk, és hogy jelen helyzetben sokkal inkább reflektálni kellene az aktuálpolitikai történésekre, nem pedig elmenekülni előlük. Ez volt az egyik oka, hogy elkezdtem gondolkodni az előadásról. A másik, hogy a Kő, papír, ollóval több olyan iskolában jártunk, ahol az osztály cigány és nem cigány tagjai között nagy volt a feszültség. Ezek a gyerekek amúgy iszonyatosan érzékenyen reagáltak az előadásra, a foglalkozás közben azonban több diák is elkezdett a másikról, de nem a másiknak – mintha ott se lett volna, akiről beszélt – durva célzásokat tenni, például, hogy olyan országban akarnak élni, ahol nincsenek cigányok. Ez egy példa a sok közül. Ennek ellenére ezek a fiatalok alapvetően fogékonyak a humánus gesztusokra, csak különböző okok miatt most eltorzítva látják a világot. Ezért is tartottam fontosnak, hogy beszéljünk velük erről a témáról egy olyan előadáson keresztül, ami nem támadja őket, hanem képes megkérdőjelezni az előítéleteiket.