A takarosan elvégzett munkájuk beszélt helyettük. Föld, ember, munkaeszköz kapcsolata azonnal megromlik, mihelyt elveszik a föld mellől a jogot. Aztán a földet. Végül az önbecsülést. A fiak elidegenülve elmennek ingázónak városi munkásszállásra. S akit egy búcsúra hazahúz / még a szíve, az is megy újra… és huszonnégy torkával a csűrben / utánuk sóhajt búsan a vetőgép. Majd kiírják az atyai házra: EZ A HÁZ ELADÓ, s megritkul a hazajövetel, tovább pusztul az ősi porta, mert előbbi lakója viszi a maradék jussát: …egy-egy ojtóággal és néhány / szőlővesszővel, parány diófa- / csemetével megy el, hogy …valami emléket megőrizzen / az ősiből, halott apákéból, / ha már teljes felejtés úgysincsen, / ha már a kor neki merő téboly. (A Bazsiban született s ott nyugvó Simon István két verséből való a két idézet, a Falusi búcsúban és az Eladó ház elégiája címűből.) Az országos bajok látása és látomássá növesztése Nagy László 50-es évekbeli költészetében a döbbenet erejével hatott a sematikus, szocreálos versikék virultakor. Olvassuk csak a Gyöngyszoknya víziós sorait! Jégverés zúdul „bizánci erősségben” az aratás előtti határra egy csupa gyöngy céda asszony szoknyájából mázsaszám rázza, szórja / fűre, fára… s mindez egy valóban despotikus „bizánci” hatalom országlásakor. 1959 márciusában Nagy László édesanyja tudatta költőfiával: „Iszkáz elésett”. Iszkáz (is) beállt a téeszbe. A pártállamon belüli „idegen test” (az egyéni parasztság) ellen folytatott hosszú háború véget ért. Rokonaink arca c. versét így zárja a költő: Arcukat gyötrelem / széjjel ne szedje, / mikor a földek forradnak egybe… Búcsúzik a lovacska – írta címül monológja fölé 1963ban: Szomorúságra szorítva immár / nem etet senki, nem itat, / porban kattogó csont vagyok… Ember és ló több ezer éves kapcsolata sorvad el a közös gazdálkodásban. Hányszor megörökítette rajzban a költő! Csoóri Sándor írja Nagy László lovairól: Forognak saját kíntengelyük körül, mintha épp búcsúznának… (Nagy László: Szárny és piramis.) A szülőház udvara c. tollrajza kiscsikóját szoptató anyakancát ábrázol – emlékezetből. A szántszándékkal elvéreztetett falusi porták megrázó drámáját hagyományos (s egyébként is idillre hajló) tárgyias-leíró költői eszközökkel nem lehetett bemutatni. Úgy bemutatni, hogy a vers olvasója a maga valóságában értelmezze és érzékelje (lássa, hallja, tapintsa szinte) a ház körüli gazdaság teljes pusztulását, s mindeközben számon tartsa a határon inneni és túli magyarság általános pusztulását. A portapusztulást csak nagy erejű költői forradalomban kibontakozó képi- jelképi és látomásos, mítoszteremtő líra fejezi ki igazán. A felgyorsult pusztulás apokalipszisét – mintha a Jelenések könyve-t olvasnánk – A Zöld Angyal c. hosszúvers a maga teljességében és kettőségében állítja szemünk elé. Ady nagy, víziós versei A halottak élénből asszociálódnak önkéntelenül, de Nagy László-s szóképi zuhatagban, strófa és rím kötöttségétől szabadon. Csoóri Sándor értelmezésében: …elejétől végéig egyetlen drámai beszámoló arról, hogy vége van egy világnak, a parasztinak… vége van, tehát le kell vele számolni, s el kell tőle búcsúzni illendően. (Tenger és diólevél) A természet végzi a maga dolgát; nem igazságos, nem igazságtalan. Nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok… szól a felütés. Ezért törvényszerű, hogy még a szülők életében 28
Partium