Partium 2013 nyári szám by Unitariusalkotok

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXII évfolyam, 2. szám, 2013. nyár

SZERZŐINK Bertha Zoltán (Debrecen) Bíró József (Budapest) Diószegi Szabó Pál (Hódmezővásárhely) Farkas Gábor (Debrecen) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Gáspár Zoltán Ernő (Nagykanizsa) G. Katona József (Gencs) Lezsák Sándor (Lakitelek) Losonc Csongor (Orom – Vajdaság) Lőrincz P. Gabriella (Beregszász – Kárpátalja) Magyar József † (Nyírbátor) Oláh András (Mátészalka) Ószabó István (Debrecen) Rimóczi László (Budapest) Sarusi Mihály (Balatonalmádi) Szenti Ernő †(Kisújszállás)

A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre Fedő és hátsó borító: Gáspár Zoltán Ernő Borítóterv: Földes Andor Lapszámunkat Gáspár Zoltán Ernő (4., 9., 18., 46., 60., 72., 89., 91. és 103. oldalon) és Voronko Vera (10., 62., 65., 67., 98. és 108. oldalon) felvételei illusztrálják. Szerkesztők: Elek Ottó (Nyíregyháza) Farkas Gábor (Debrecen) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Oláh András (Mátészalka) Főszerkesztő: Felhős Szabolcs Állandó munkatársak: Szabó Pál (Hódmezővásárhely) Ószabó István (alapító főszerkesztő – Debrecen) Kiadja: az Unitárius Alkotók Társasága Székhely: 3534 Miskolc, Stadion út 65. A szerkesztésért felel: Felhős Szabolcs főszerkesztő A kiadásért felel: Dr. Nagy Ákos elnök WEB: www.uart.hu www.partium.unitarius.eu E-mail: partiumlap@gmail.com, partium2@gmail.com, unitariusalkotok@gmail.com Internetes lapunk havonta jelenik meg, amely a www.uart.hu címen olvasható

A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a soproni Anzsu Kft. gondozásában jelent meg. Telefon: 06-30/682-22430 E-mail: andor53@gmail.com

TARTALOM SZÉPÍRÁS Bertha Zoltán: Mezey Katalin köszöntése................................................................. 5 Bíró József: Nocturne, Terc, Azóta is …– nélkül (versek) ....................................... 8 Oláh András: különös koreográfia, kikoptak (versek) .......................................... 11 Ószabó István: Szedett fa (monodráma – részlet) ................................................. 12 Lőrincz P. Gabriella: Álom havában.......................................................................... 19 Farkas Gábor: Elnémult, Bűnhődés (versek)........................................................... 20 Sarusi Mihály: Mesél a zsellér ................................................................................... 21 G. Katona József: egy csecsemő sóhaja, gömbvillám (versek)............................. 32 Diószegi Szabó Pál: Nyár, Szavam kerülget, Távolba néztünk (versek) ............. 33 Rimóczi László: XIV. Lajos és a nagyképernyős tévé............................................. 35

TANULMÁNY, BÖLCSELET Bertha Zoltán: Nagyváradtól Szárszóig (Németh László és Szárszó)...................... 37 Gáspár Zoltán Ernő: Hegel és Eckhart Mester........................................................ 47

EMLÉKEZÉS Oláh András: Emlékezés Magyar Józsefre ............................................................... 61 Magyar József: Recitativo, Hiába voltál, Koszorútöredék Ratkó Józsefnek, Aranykor (versek) ....................................... 63 Diószegi Szabó Pál: Gondolatok a Weöres-centenáriumra................................... 68 Felhős Szabolcs: Supka Gézára emlékezve az ünnepi könyvhét kapcsán ......... 70

MÚLTIDÉZŐ Diószegi Szabó Pál: I. Bayezid szultán Magyarország ellen vezetett hadjáratai és Nándorfehérvár „nulladik” ostromának lehetősége .................. 73 Lezsák Sándor: A nándorfehérvári emlékhelyen................................................... 90

SZEMLE Szenti Ernő: Az álom, mint fizetőeszköz ................................................................. 92 Bertha Zoltán: Farkas Gábor új verseskönyve........................................................ 94 Oláh András: Fények és árnyékok ............................................................................ 97

NÉPFŐISKOLA Losonc Csongor: Hogy miért keres négyszer annyit a dán paraszt, mint a magyar orvos? ................................................................................................ 99

HÍREK............................................................................................. 104 Farkas Gábor: Ember ................................................................................................ 108

Hideg van

Szépírás rovat Bertha Zoltán

Mezey Katalin köszöntése

Irodalomteremtés és irodalomszervezés. Kultúraépítés és kultúrairányítás. Értékvédelem és értékterjesztés. Intézményalapítás és örökséghagyás. Szellemi erők szövetségének összetartása és folytonos közösségalkotó erőfeszítés. Írószervezetek mindennapos érdekérvényesítéső törekvésének vállalása, irodalmi nagyrendezvények megálmodása és megvalósítása, a művésztársadalom hiteles képviselete ezerféle fórumon és testületben. Számontartása a pályatársaknak és folytonos segítségnyújtás, éber figyelem és lankadatlan szolidaritás. Kutatás és szerkesztés, feltárás és tudatosítás, könyvkiadás és elfeledett nagyjaink újrafelfedezése, fiatalok felkarolása és tehetséggondozása. Tokajtól Sárvárig és Széphalomtól Nagyváradig és Budapesttől Berekfürdőig és Erdélytől a Délvidékig, Felvidékig, Kárpátaljáig meg a még messzebbi magyar szórványokig: mindenütt jelen lenni a magyar égbolt alatt és vinni, hordozni, hirdetni a megmaradás igéit, az értékösszegzés állandó hitét és értelmét. Költészettel és prózával, regénnyel és drámával, esszével és gyerekverssel, ifjúsági irodalommal és művészetelméleti értekezéssel, műfordítással és műelemzéssel, közírással és ünnepi beszéddel, ösztönző kritikával és tanulmánnyal, laudációval és örökbecsű bátorítással. A magyar nyelvművelés, a tájnyelv-szeretet apostoli küldetésteljesítésével, az anyanyelvi kultúrafinomítás és hagyományfejlesztés intézményeinek létrehozásával és vezetésével is. Minden lehetséges (akár először és másnak bár lehetetlennek látszó) módon, területen, s minden műfajban, minden hangnemben tehát: de csak az igazság, a szépség és jóság igézetében és légkörében. És mindezt nem hivatalból, hanem önzetlen elhivatottságból cselekedve. Évtizedek óta, s mára rangos elismerésekkel is díjazva, s művészeti közéletünk remélhető újjáformálásnak évadán is fáradhatatlanul tevékenykedve és működtetve, ami nélkül lélegzethez sem jutnának százak és ezrek. Mert „mi segítheti leginkább a szórványban, anyanyelvével kisebbségben vagy magányban élő embert, embercsoportot a kulturális tudatának feladása elleni küzdelemben? Az, ami mindannyiunk életét segíti: ha mindenkor eljuthat hozzá a saját anyanyelvű közösségének megmaradást erősítő üzenete” – hangzik a pontos és eligazító – egyszersmind megragadó ars poetica-nak vagy nemzettudati credo-nak is beillő hitvalló szentencia, aminek jegyében, fényében és tükrében egy egész enciklopédikus életmű felboltozódott.

Partium

És hogy miképpen férhet bele vajon mindez egy életbe? Hiszen egy visszatekintő, adatfelsoroló biográfiába vagy bibliográfiába sem fér már bele jószerével ennyi és még mi minden más! Az alkotóművész és a szellemi organizátor, a szelíd vezéregyéniség Mezey Katalin életrajza szinte már a magyar glóbusz utóbbi évtizedeinek összes lényeges történéseivel azonosul. A szellemi szabadságharccal, amit a Kilencek költőgenerációja Nagy László nyomdokán véghezvitt a diktatúrás időkben, s amit azóta is követ az autentikus magyar szellem örökérvényű méltóságának megszerzéséért és megőrzéséért. Nemzedékeket nevelve a történeti tudatosságra, a nemzeti önbecsülésre, az igazi identitástartalmak átmentésére. Nem mellesleg neves művész-gyermekeket felnevelve a családban, a szintén Kilencek-reprezentáns kiváló költő, író Oláh János mellett. Ha időben távoli is, emlékben mégsem annyira, hogy ne szolgáltatna tanulságokat a féllegális (pontosaban betiltott) irodalmi folyóiratkiadási kísérlet a hetvenes években, ami azóta is példa és tanítás: hogy merni és akarni kell, mert a művészet halhatatlan, a hamis hatalmaskodók pedig ideigvalók és felejtésre kárhoztatottak. Az időben és az időn túl is csak az értékállítók állhatnak meg; akik missziót folytatnak, hivatást végeznek és folytonosságot jeleznek: hidat emelnek a régiek és a maiak között – az érdemesek szellemi köztársaságában és nemzeti demokráciájában. „A tisztaság, a fiatalság és a teljességvágy sugárzik” Mezey Katalin minden régebbi és újabb művéből, ahogyan Vasy Géza is megállapította róla. És „végső lényegében csupa szeretet” – amint pedig azt Weöres Sándor méltatása rögzítette. Látja az Isten – és hallja bennünk igazságainkat és hazugságainkat: nincs tehát hova rejtegetni valódi valónkat. És boldog, akinek a végső szeretet hatalma szolgáltatja az ítéletet. Ezt nyomatékosítja gyönyörű versek sorában Mezey Katalin, ennek a tágas és végtelen horizontot figyelő eszmélkedésnek a szükségességét. Az emelkedés, az excelsior – és az öntökéletesítés, az értékperfekció mindenkori igényét és minőségét. Csak versművészete ömagában szintetizálja az érzékletes emberség, a mindennapos teherviselés, a reményteli megújulásváradalom, a sorsosan keserű de felrázón vigasznyújtó látomásosság, az erkölcsi sugallatosság és az elvonatkoztató metafizikai misztériumteremtés véghetetlen dimenzióit. Mert „nem lehetetlen, / hogy hitet nyer a hitetlen. / Szívünk, szavunk is ínséges. / De az Úristen hűséges” (Angyali üdvözlet). És így lesz mégis boldog az, aki sokat szenvedve is tiszta tud maradni: „akinek nem rongyos a lelke, / de fényes, mint a nehéz selyem, / aki hiszi is, amit mondott, / akit nem zsarol a félelem, // boldog, akit nem az önérdek / kormányoz, hanem önként szolgál, / adósait nem tartja számon, / görbe utakon titkon sem jár. // Boldog, akinek láthatatlan / púpként a múlt nem ül a hátán, / nem üzletel gazemberekkel, / árnyékán nem táncol a sátán, // akinek a szemén kifénylik, / hogy süt benne az Isten napja, / akinek lelke nehéz selymét / magasságos szél lobogtatja.” Ez a Jókai Annának dedikált, őt dicsérő vers (Boldog) akár megren-

Partium

dítő konfesszió, önvallomás, önarckép is lehetne: hívebb portrét Mezey Katalinról is aligha lehetne festeni, hiszen ebben minden elhordozott közös eszme, eszmény, moralitás bennesűrűsödik. A hitelesség aranyfedezete mindez, szemben az értetlenséggel, mai világunk léhaságaival, az önérvényű munkálkodást megvető romlottságával. Egy másik szívenütő költeményben egy öregasszony panaszkodik (Öregasszony mondja), akinek lamentációja pontosan világít rá, hogy ki az, aki életet ad és örökít tovább, és mi az, ami romlásban és züllöttségben körülveszi őt és mindnyájunkat: „de sokat kellett jónak lennem, / hogy a jóságom letagadják. / De sok igazat kellett szólnom, / hogy mocskoljanak hazugnak. / De sokat is kellett szeretnem, / hogy rám ordítsák: – Takarodjál! / De sokat kellett sírnom ahhoz, / hogy a könnyeim kinevessék. / De sokat kellett gondoskodnom, / szeretteim mégis elvesztek. / De sokat kellett iparkodnom, / amíg haszontalanná lettem. / De sokat is kellett törődnöm, / hogy ne törődjék velem senki, / de sokat kellett adnom ahhoz, / hogy ne akarjak kapni semmit.” A látlelet, a lényegrajz, a sorsdiagnosztikus látomás letaglózó pontossága és a felülemelkedő lélekláng lenyűgöző ragyogása: ezek között a dimenziók között szikráznak ki a szellem jelzőfényei. A spirituális magasrendűség feladhatatlan biztosítékai. Olyan ellen-tízparancsolatos körülmények közepette és olyan antihumánus erők, önző érdekek szemérmetlen farsangolása, szégyenletes dáridózása, pusztító és ragadozó garázdálkodása idején, amikor a „javakból bálványt csináltunk, / pénznek hívjuk, csak őt imádjuk, / és az egész kerek világon / egyedül csak neki szolgálunk. / Isten nevét hiába vesszük, / káromlása szórakozásunk. / Ünnepeit meg nem szenteljük, / apánk-anyánkat nem tiszteljük. / Ölünk. Paráználkodunk. Rablunk. / És teszünk hamis tanúságot. / Felebarátunk házastársát, / gyermekeit bűnre kívánjuk, / házát, mezejét, szolgálóját, / vasát, szenét, olaját, fáját, / vizét, földjét és levegőjét, / mindenét magunknak kívánjuk. / Mindenéből kifosztottuk már / és zsebre vágtuk a világot. / A miattunk földönfutó lett / milliók bosszújától félve / pisztolyt, bombát, rakétát gyártunk, / mérget keverünk, járványt játszunk. / Túszaink mind a kiraboltak. / Kényünk-kedvünk, ha szabadulnak, / az is, hogy ha rabok maradnak. / És – ha jobban fizet – halottak. (…) És minden jogos önvédelmet / csellel, pénzzel és erőszakkal / a lehető legügyesebben, / de kíméletlen megtörölni.” (A fehér ember) De hogy különbséget tudjunk mégis tenni rabló és kirabolt között, gyilkos és áldozat, kifosztó és kifosztott között, s az önvédelmet a szegénynek és ártatlannak kívánjuk, ne a magukat alaptalanul sajnáltató s így még az önvédelem jogát is maguknak elorozni kívánó, pöffeszkedő gazoknak: hát erre is való a katartikus művészet. A tisztánlátás és a tisztánérzés fenntartásához. Mert nem lesz emberi emberiség, ha végképp a bűn és hazugság mocsarába süllyed. Minket viszont óvjon az igaz szó, amelynek prófétikus közvetítőit és alakítóit, kimondóit és megfogalmazóit, gyógyításra és életre segítő artisztikus formálóit csak meg kell hallanunk

Partium

és meg kell hallgatnunk. Hogy a szó által a művészet esztétikai sorseseményébe beavatott lelkek is mind emberalakúvá formálódjanak, istenarcúvá tisztuljanak. Mezey Katalin költői – élményi, tárgyias, leíró, gondolati, intellektuális lírai – életműve: autentikus és megvilágosító sorsirodalom. És olyan nyelvművészeti formátum, amely egyben erkölcsi, közösségmentő, történelembefolyásoló jelentőségű építmény is. Szellemi és egzisztenciális tett – példa és tanítás. Teljes egészében: egy egyszerre kérdő, felkiáltó, felszólító, óhajtó – és végső soron reményteli kijelentő mondat. Finom és erőteljes, halk, de elementárisan igéző kijelentés arról, ami még mindnyájunkat megmenthet a pusztulástól. Kegyelmi esély – a magunk kihívta végzet ellen.

Bíró József

NOCTURNE ( - Banos János emlékére - )

vértet – öltött … EZ’ … ( szép – új ) … NAGY – VILÁG … az EMBER … az EMBERi ellen … útra – kelnek … vérző – … – dáliák : … s harang kondul … átlőtt – szívedben … ’menekített – fény … ( most ) … hogy visszaragyog … arcod’ – glóriázzák – … – elárvult – csillagok … permetezi sírod … könnyeim harmata : … hajnallá – jajdul … HOLD – sarlós éjszaka …

Partium

TERC ( - Hervay Gizella emlékére - )

... mi’ – féle ... SZENTEK járnak itt - ( ? ) ... mi’ – féle ... csahos – SZENTEK - ( ? ) ... g a n a j – bűzös ... ... – sátraikban ... ––– : EMBERHÚST ... ... – adnak – vesznek * * * ... pygmaliont – nógatók ... szobrokkal – üzekedők ... csajkáikat – cicegtető – ... – rőt – kisistenek ... kulcszörgető – kaméleonok ... rikácsoló – törpék ... ––– : leviathannal – szövetkezők – serege ... nyomunkban

* * * – tarkón – lőtt – ... – madár – dal – ... ... zuhan ... „ szemünkre fagy országos jégeső ” – ... akit ... v i s s z a ... akit ... vissza – VÁRNAK ... ––– : - ( nem ) - ... AZ ... nem ... én ... vagyok

Szeva

Partium

AZÓTA IS … – NÉLKÜL - üzenet … Bella Pistának odaátra -

ablakodon benéz A NAP … - ISTENEM … MILYEN SZABAD

… méhek zümmögése … szivarvégek nehéz – fanyar – bűze … szemek : szemek : szemek … sósmézédeskeser’szerelmek … szeszek

… –––––– : összemosódnak : –––––– …

H A R A N G B R O N G – … – –––––––––––––––––––––––––––––––––––––– : n y e l v e t l e n h a r a n g

Barcode

Partium

Oláh András

különös koreográfia benned vacogtam hideglelős lázban hiába öleltél – belülről is fáztam – hűtlen voltál hozzám lettél világ rongya – a tolakodó csönd alkunkat megrontja – bevetésről jöttél – bérgyilkosom voltál – tested sívó homok a szemembe por száll de mégis tenyeredbe tévedtem megint s egy elavult koreográfia szerint magamat tested legmélyére ástam s álmoddá lettem egy részeg ájulásban

kikoptak letéptem rólad az éjszakát a hajnal verítékétől átnedvesedve vadul kóstolgattalak bőrünkre hűlt a suttogás kint egy türelmetlen harkály mérte az időt harmathideg szemedből eltűnt a nyírfák lázadó ornamentikája kikoptak készletünkből a szavak s az a ködszagú reggel kipréselt levélként őrizte az eltékozolt álmokat

Partium

Ószabó István

SZEDETT FA Monodráma Dávid Ferenc „bűnéről” és szerelméről (RÉSZLET) Kolozsvár, 1579

1. kép A szoba inkább börtönszerű látványt sejtet, ahol a szemközt lévő, könyvekkel tele széles és magas könyvespolc kelti csak az otthonosság érzetét. A vastag falak, a magas boltozat, s a puritán berendezés miatt olyannak látjuk, mintha várbörtön, vagy egy lepusztult templomhajó belseje volna. A könyvespolcnak támasztva egy kép. Kétoldalt, az álló gyertyatartók égő gyertyái világítják meg. A fakeretes vásznon eszményi, életnagyságú nőalak látható. Meztelen testét kígyófejű lángnyelvek ölelik körül. Mintha még csak most készült volna el a kép; előtte festéktartó edények, csuprok, ecsetek. A berendezés mindössze egy nagy íróasztal, szék, egyszerű heverő. Éjszaka van. Dávid Ferenc nyitott ablaknál az eget nézi. Ó, örök virágzás! Örök csillagfakadás! Sohasem láthatjuk teljessé bomlani ezt? Mennyi láthatatlan! Amit nem láthatunk se teljében tündökölni, se úgy, mikor a Napnál és a föld összes látható csillagánál fényesebb fénnyel ég el. Észre se vesszük. Mert a sötétség is nagy. (Szünet.) Hogy láthatóvá váljon, át kell hatolnunk ezen a sötétségen. Isteni szikránkból újra a Nap fénysugaraivá lennünk, a sötétséget átható teljesség fényévé, hogy mint vízbe a só-szemcsék, fény-tengerükbe olvadva, annak a világnak fénylő porszemeivé válva, mi is azt a világosságot ragyogjuk, amit az a láthatatlan csillag. (Szünet.) Elemi fénnyel izzó csillagporává változni, hogy minden pontján én legyek; hogy benne és mindenütt és minden én legyek. Azzá a csillaggá válnom, amiért lettem, és ami elindított. A fényévé lenni… Azok a szikrák, porszemek… Azok a részecskék… Hogy megsemmisülő jelenségének hullócsillagaként éljem át azt, ami valaminek a reményeként vár, ami a jövőben van. Abban a csillagban, vele, benne élni át egyszerre a megsemmisülését és újjászületését. Mert a soha ki nem alvó szikrában, minden szikrában az élet Napja van. Így képzelem. (Szünet.) Önmagában örökre megsemmisülő és önmagából örökre újjászülető csillag Isten szíve is.

Partium

A képhez megy; s miközben hozzálát elpakolni a festéshez szükséges dolgokat. Minden lelket hatalmas vágy ural. A vágy, hogy ez a szív befogadja. Ezért megy a lélek. Valami ködös homályból a fény felé. Ismerni akarja önmagát. Meglátni önmagát, mely a világ sötét pontjainak legmélyebb mélységeiben is talán egy szikra. (Szünet.) A Nap, mint a végső teljesség szíve, ragyog felé. Megy; s mint mikor úgy látszik, a föld és az ég összeér, hogy már közel… De ez is egy útbaigazítás… A soksok jel, mindenféle írás, írottas tábla között, amik kinyitják a lélek szemét. Megy. Míg a Nap, tükörként, elé nem tartja magát, s azt nem mondja: bennem önmagadra ismersz, gyönyörködhetsz önmagad szépségében. Látod? Én vagyok Te; engem követsz. Én vagyok az út, a Mindenség Vágyának útja, mely benned és rajtad halad át; s mint minden, ennek irányába küzdöd magad előre, mindaddig, míg el nem érsz, s bennem fénnyé nem válsz. (Szünet.) Azért születünk újra és újra testbe… Hogy sok, sok-sok megtestesülés és tapasztalat után, a sötétség világából kiemelkedve meglátnánk, az Isten erejeként bennünk működő lélek által, önmagunkban, hogy isteni szikrák vagyunk, s isteni szikráinkból újra a Nap fénysugaraivá leszünk. Egy szikrából a megvilágosuló teljesség fényévé. Többször is, mintha eltűnne a sötétségben, ahogy a kép körül lévő festékes-edényeket, csuprokat hordja kifelé. Ahányszor visszajön, mindig megáll a kép előtt. Mozdulatlanul, s hosszan nézi. Ilyen az emberi lélek. Akkor ölt formát, ha tevékenységében saját súlyát és önmagát megérzi. Mikor egy áldott pillanatban önmagát felismeri, s meglátja a tökéletlenségének körvonalát, akkor boldogtalan, s ezért tökéletesedni kíván. Viszont mihelyt felismeri szépségeit, gyönyörködik. A képet nézi, sokáig, mozdulatlanul. De külön választható-e az a porszem, az izzásba kezdett láthatatlan valami, attól, ami fénnyé lett? Felismerhető-e egymástól külön… Ahogy a szavakban… Ahogy a szavakban is felismerjük az isteni költészet szépségét. Igen. Megkülönböztetve az isteni költészet szépségét a szél vas-kakasainak csikorgásától. (Hosszabb szünet után.) Van, amikor ezt nem lehet… Amikor ezt nem lehet szétválasztani. Mikor ez egybeolvad… Mint két vízcseppet, nem lehet szétválasztani. Kiviszi a még bent lévő festékes eszközöket; visszajön, s mozdulatlanul csak áll a kép előtt. Majd ismét az ablakhoz megy. A csillagok ismerői mondják, hogy a Marson figyelhető meg a legtöbb rendellenes-

Partium

ség. Egy alig megkülönböztethető égitest a sok közül, de amikor közel jön a földhöz… (Élénkebben.) Mintha valaminek beburkoló, forró melegsége fogna körül. Azt mondom: így jó, nagyon jó meghalni is. Összeroskadni, mint egy elmúló, burkát szétvető csillag, mely Isten lelkének erejeként annyi fényt, erőt szabadít fel, amenynyit nem fog a Nap teljes, sokmillió éves élete során. Nincs benne látvány. Csak fény. A végső teljesség fénye. Még ki nem aludt üszke is fénnyel telitett újabb s újabb láncszemekben fénylik fel, s a világegyetem áttetsző, teljes világosságává gyúlnak: egy pillanatban láthatatlan fényként mintha Isten engedné látni magát. Ismét a kép felé sétál. Áll előtte. Igen, ahogy egymást láttuk. Minket is ezek a szikrák kötnek össze. Bennünk is ezek a szikrák találkoztak. Visszamegy az ablakhoz. A Mars. (Szünet.) Azt hiszem, saját lelkemet látom. Azt hiszem, ez az én lelkem. Új, testet öltött lelkemet látom. Látom tökéletessége körvonalait. Érzem súlyát… Azt, hogy egészen olyan, mint én. És, hogy emelkedem. Saját lelkemmé válva emelkedem… Egyre kiterjedve a föld fölé, a föld köré, a csillagok teljes, egészen kinyílt, teljessé bomló égboltjává. Egy csillagban érzem, porszemei káprázatos, elemi fénynyel égő fényében érzem lelkem rendkívüli életerejét. (Hosszabb szünet.) Ez a csillag is most támadt, új égitestként a régiek pusztulásán. A régiek egyetlen szikrájából, mely átkelt tulajdon megsemmisülésén, minden kapun… Egy kialvó szikra, mely egy új naptömeg fényeként érte el a földet. Egy darabig szótlanul fel-alá járkál; egyre lelkesebben. Teremtsünk lelkünkkel valamit a lelkünkből, ami olyan, mint a lelkünk. Ott és abból, ahol a meghomályosodott Nap, Hold, és minden csillag a múlt soha ki nem hűlő porszemeit szórta szét a mindenségben. Testünk benső, élő, érző elemeit, élő csillagképeit tenni azzá a boldog világgá, ami ránk Istenben vár. Igen. Az ajándékká. A láthatóvá vált ígéretté. Isten ezt kéri, hogy fogadjuk el… Jó szívvel adja, mert szeret és szeretné, ha boldogok lennénk. (Szünet.) Ebből a szándékból fakad minden imádat, és minden szép mese. (Szünet.) Hiszek a halhatatlan lélekben, amit az Örökkévaló fennkölt szelleme teremtett, és hazavár. (Szünet.) Mint az aranyat, ha tűzzel próbálják… Megpróbálni magunkat! Ehhez nem elég a könyv. Az ige. Krisztus felhők fölött lebegő szobra, s a gyertyaláng. Meg kell próbálni a hitet. (Szünet.) Elindulni. Menni az ős-sűrűben. Engedelmesség a csillagok törvényének. Tudni, hogy

Partium

az az összeroskadó csillag nem lelketlen port, nem valami halott világ porszemeit szórja szét. (Szünet.) Legyőzni a reménytelenséget, ami már az elindulás szándékában gátol. Azután minden akadályon túljutva elérni a mindig szem előtt tartott célt. A szellemi szív felé fordulni, saját szívem felé, amely egy az isteni teljesség szívével. És még ha a mennyországban is… ha minden völgyet arannyal töltenek meg érte, akkor sem térni le az útról. (A kép felé fordulva.) És bárhová is jussak, csak ide vágyni vissza. Ha így megyünk, minden segíteni fog. A jó szellemek. Akik a szívünkben laknak. Mert amikor választanunk kellett a jó és a rossz között, okosan, értelmesen voltunk képesek dönteni sorsunk felett. Választani kell a fényből eredő élet és a sötétségből jövő halál között. Megint az ablakhoz megy. Csak ha így tudjuk látni… Igen, akkor Isten csodájának látszik a világ. (Szünet.) Csak a költészet szépségében láthatjuk így. Ez a képesség bennünk a lélek csendjébe, békéjébe burkolja a világ iszonyú hangjait. Egy másképp befogadhatatlan világ tüzei, jelenségei félelmességét a tündöklő csillagok fala keríti körül, s zárja el szemünk elől. Költészet nélkül nem tudnánk fölemelkedni a mennyország csillagaihoz, nem tudnánk gyönyörködni a világ szépségében. Találomra egy könyvet vesz le a polcról. A gyertyák közé telepedve felüti. Kis idő múlva hangosan kezdi olvasni. Értesülve születésem híréről, Magyarország néhai felséges és dicső királya, a boldog emlékezetű Béla, hőn szeretett nagyapánk, Turócon monostort építtetett, kijelentve: én leszek, ki Szent László örökébe lép, szent küldetést beteljesítő, földi megtestesülése Szent László király csillagának, mely az őt szentté avatni vonakodóknak felragyogva a nappali égbolton jelent meg, s több órán keresztül a Nap által bevilágított égbolton tündökölt. Ez a csillag szolgáltatja majd e királyi nemzetségben egy új László nevű királynak az égi erőt, akit Mars isten fiának neveznek majd, mert e csillag megtestesüléseként száll le a földre őbenne ismét Szent László király, hogy halálos veszedelemben óvja meg ellenségeitől ezt az országot, ne engedje legszentebb urától, Istentől elszakítani népét. Máshol üti fel a könyvet; olvassa. Mikor a pápa elküldte hozzám tejhatalmú megbízottját, hogy engem, a népéhez engedékeny, befolyásolható királyt úgymond megóvjon a bajoktól, én a „béke angyalában” egy fermói ördögöt láttam. Isten nem tud kibékülni velem, mondta, sem

Partium

ők, szent elődeim, akiktől ezt az országot örökségül kaptam, és a világ sem fog soha megbékélni velem, ha élni hagyom a kunok nemzettségét. Szüntelen fenyegetett az országunkba elküldött „béke angyala”. Mint a tékozló fiúnak, aki kikérte apjától örökségét, s mindent elprédálva végül disznópásztornak állt, mosta fejem: nem ezt fogadtam, ha az ország királya leszek. Anyámra is ocsmány átkokat szórt, átkozta, amiért szabad teret engedett kunjainak, s hogy „a kunok császárának leánya” felirattal pecséteket készíttetett, s úgy uralkodott, mint egy igazi császárnő. Az igazságtalanul elkobzott birtokokat visszaadta hajdani birtokosuknak, vagy azok utódai kezébe. Megengedte a lóáldozatok ősi szertartását is, s hagyta népét úgy élni, ahogy kívánták. Kiátkozással fenyegetett meg az elküldött „béke angyala”, s kikelve magából az egész magyar népet ostorozta, hogy már régtől fogva téves útra tért, üdvösségének pásztoraitól elhagyatva. (Felsóhajt, s miközben a könyvet visszateszi.) A csillagfiú-király! Kimegy. Kintről, felemelt hangon. Ezt a Csillag-Próteuszt meg nem köthették. Fenyegetés, kiátkozás… Semmi le nem köthette. Ha kellett megbánást mutatott. Megalázkodott. Nem tudták, hogy honnét fakadó könnyekkel, de valódi könnyeket ontva, szégyentelenül. Megtérését elhitette velük. Egy magas, a könyvespolcnál magasabb kétágú létrával jön vissza. Semmi vissza nem foghatta. Szétrepesztette lelke próteuszi bilincsét. A béke angyalainak tett fogadkozásait elfelejtette. S ahogy a fermói püspök jelent róla, csaknem minden gonosztettel-teljes mélységre jutva, nyíltan hirdette, hogy a tatárokkal összeszövetkezik és maga is olyan lesz, mint a tatár. Levonult az ő „pogány” népe közé. (Szünet.) A „béke angyalait” küldték utána üdvösségünk pásztorai. Szerető szívű, igaz és hű embereket; s az éjszaka csöndjében megölték. Elhelyezi a létrát a könyvespolc előtt. Fenyegetően. De előtte még feldúlva a zárdák békéjét, berohant lován a Nyulak-szigetére. „Az esztergomi érsektől és az alája rendelt püspököktől elkezdve ezt az egész fajzatot tatár kardokkal fogom kiirtani, kiáltozta, mind egész Rómáig. Ha éppen tizenöt vagy annál is több nővérem lenne apáca, mind kiragadnám őket innét, törvényes vagy törvénytelen házasságra adnám, hogy így akaratom végrehajtására olyan rokonságot szerezzek, mely minden erejével mellettem áll, s végre lelkem minden indulatát véghez vigyem.”

Partium

A létra alsó fokain állva, sokáig szó nélkül kutakodik a könyvek közt; majd abbahagyja. S elgondolkodóan. Még én is láttam e kun király népéből maradt, hártyával befödött szemű táltost a hódolt alföldi részeken. Az a különös arc! Arc? Az egész fej egy lehunyt kopasz szemhéj: látja, amit más nem. Lejön a létráról. Az ablakhoz megy. Ahogy kinyitja az ablakot, a szobában világos lesz. Eloltogatja a gyertyákat. Egykedvűen. Megvirradt. Sokáig kifelé nézve áll az ablak előtt. Pünkösd napja van. A Kis-Somlyó körül egybegyűlt a sokaság. Viszik a tüzet, a napfeljöttekor csiholt tűzet a templomba, hogy e tűztől legyen szentelt a víz, szentelt a barka-hamu, a haldoklóknak adott utolsó kenet. A hegy lábánál megindul a sokaság. Keresztekkel a hegyet kerülik. Visszamegy a könyvespolchoz. Mutatkozz meg nekik Szűz! Napba-öltözött Mária! Boldogasszony! Ha téged akarnak! És akik még a berkek szenthelyeit látogatják… Mutatkozz meg nekik Babba Mária! A létrán úgy lépked fölfelé, mint egy öreg táltos. Mutatkozz meg nekik! Akik még ősi jeleinkkel írnak. Hajukat pogány módra nyírják. Akiknek bűnük, hogy be tudnak jutni az egekbe. Ki-ki mit tart igaznak, higgye hite szerint. Csak azt ne hagyd, aki ebben sem az emberek békéjét és nyugalmát keresi; s hogy gyűlöletessé tegyen az emberek előtt, hazugságot fog ránk. (Kiáltva.) Ezt ne hagyd, Szent Szűz! Aki elhitetné, hogy mi János Zsigmond kardjával mentünk, ariánusok, népedet téríteni. A könyvek között kutakodik, keresgél tovább. Lélekbe nem olt hitet fegyver vagy fenyegetés. Ahogy szerelemre se gyúlhat a szívünk olyanért, aki nekünk nem kell. Ezt erőltetni merő oktalanság. Aki ebben is

Partium

erőszakot alkalmaz, a természet törvényével, Istennel száll szembe. (Szünet.) Egyet nem lehet csak: Isten igazságát a szívünkbe eltemetni. Fölfelé lépked a létrán. Másszunk… Kapaszkodjunk egyre följebb, de óvakodva és vigyázva… Gyermeki isten-félelemmel a lélekben. Fokról fokra lépve. Lassan. A kimondható világ, a szavak mágikus Életfa-ágain mászva egyre följebb. Egy könyvet vesz le. Belenéz. Kicsit tétovázik, ledobja. Fokról fokra. Ahogy Krisztus tesz újjá mindent. (Hosszabb szünet. Mintha máris az égben volna, úgy nézelődik.) Nem tudunk elképzelni olyat, ami a világon nincs. Például, nem tudunk elképzelni a meglévő, látható világ helyett egy másikat, olyat, ami homlokegyenest más, ami ettől a világtól minden tekintetben eltér, még csak távolról se volna benne semmi, ami ugyanilyen volna, mint itt. Ahol például az élet fölismerhető jeleiből, ne az életet ismernénk fel. Ahol úgy volna valami, hogy abban semmi közöset nem találnánk, semmiben hasonlót ezzel, ami itt körülvesz. Csak azt tudjuk elképzelni is, ami e földi és égi világ végtelenségében képzelhető el. Fölér a létra tetejéig. Ezt a világot tudjuk csak elképzelni úgy, mint a teljesség kitárulkozását. Amikor felragyog az egész világ. Úgy, ahogy a szavakban már felragyogott az Evangélium. Mert egyszer úgy lesz! Igen. Kitárul! Kinyílik! Majd úgy látjuk, az ég boltján reszkető aranyrügyeket, kinyílva az utolsó csillagig. A világnál teljesebben, mintegy Isten lényében eggyé bomolva. Mindannak, amit az ember kívánhat és elért, a végső, legvégső pillanatában tárul ez fel. Az örök élet, az örök boldogság beteljesült ígéreteként.

Backgammon Tel-Avivban

Partium

Lőrincz P. Gabriella

Álom havában Gábriel egy hosszú ima után szárnyait elégette és elköltözött. Felmondását ímélben küldte el. A betlehemi csillag még az újkenyér havában lehullott. Meteoreső, így mondták a hírekben. János a Jordán vizében Magányosan mézet majszolt. Heródes nem őrjöngött, nem mészárolt. Saulból nem lett Paul. A leprások leprások maradtak, a vakok pedig vakok. A templomokat ellepték a kufárok, a kereszten nem feszült a Bűntelen. Mária elvetélt. Azt mondják, sokat stresszelt, pedig szedte a terhesvitamint és az ultrahang sem utalt semmi gondra. Nem született meg Immánuel. Nincs Karácsony, a fenyőállítást meg betiltották. Hogy gyógyító nélkül mivé lesz a beteg világ, csak az Öregisten tudja… És nem történt még annyi-annyi minden, elmaradt a szeretet ünnepe. Bár a szupermarketek polcai roskadoznak, évről-évre több a műanyag.

Partium

De boldog karácsony helyett maradt a „kellemes ünnepek” A történet elejére már nem emlékszik senki. Bejgli és fahéj illat, csodás… új légfrissítő.

Farkas Gábor Elnémult Mint leöntött égetett szesz, a lét rohad emésztetlen – a várótermi presszóban a stampedli kétszázötven. Ennyi az út, az érkezés: kétszázötven pulzusnyi hang. Mint ezernyi kongás után a végleg elnémult harang.

Bűnhődés Kevés néha indokolni, hogy mindez semmiség, és mindegy, megteszi bármi, túlélni épp elég. Mert minden, mi még hátra van, gyenge magyarázat: nem lehet a cserepekkel kezdeni a házat.

Partium

Sarusi Mihály

Mesél a zsellér Kisiratos írói falurajzából ZSILLÉRMESE Az iratosi mese a szegény ember szemével láttatja a világot. Hőse a legszegényebb ember, a legelesettebb asszony, faluszegénye özvegy legkisebb fia, aki rendre győz. Legyőzi a hétfejű sárkányt, a Tatárvitézt, a gonosz királyt, a vasfejű embert, az ördöghadat, lever akárkit! Aki gazságra vetemedik, a szegényre emeli kezét. Jó kis igazságtétel… (Már megint.) (Valahol meg kellett tenni!) (Mert ha ott sem, hol, hol tenné?!) Szereplői még a dióbél-palota vasrácsos vaskapuja előtt silbakoló vasfejű ember, a kásazabáló hétcsinszakállú törpe (aki Fanyűvő Jankóval, Vasgyúró Palkóval és Kűmorzsoló Lackóval viaskodik a nagyobb falatért), a hősünket elevenen megsütni készülő boszorkány, a bármilyen csudás tettre kész béreslegény, Szűz Mária (aki Jánosnak varázstarisznyát ad, hogy legyőzhessen minden ellenséget), a früstökre zsugoriságában három liter tejeskávét megivó – amúgy elég sovány - négymázsás asszony és csalimadár társulata. No, meg a királyok: aranykirály, ezüstkirály, zsiványkirály, nyúlfülű király, kígyókirály, Útszéli király, Fekete király… Mert van hazudozó csalimesénk is: A sovány ember kövér malaca című förgeteges történetben minden visszájára fordul. Példának okáért így néz ki mesénk hősnője: Ennek a sovány embörnek vót ëgy még soványabb felesége, aki körülbelül négy mázsa löhetött. Ez az asszonyság alig övött. Olyan zsugori vót, hogy früstökre csak három liter tejeskávét tudott möginni, oszt kinyért is nagyon keveset övött. Csak ritkaság vót, hogy három kilóval beérte, no mög három szál kolbász - igaz, nagyon kevés -, hát ennyit övött. Estéji eledele mög az ebédi övésnél is gyatrább vót. Kilenc darab három kilós sült tyúk mögsütve harminc tojáson. De levest alig övött hozzá, mer a levest három harmincliterös üstbe főzte mög, de még ezt is alig bírta mögönni, ezér még három üst harminc literös fokhagymamártást övött hozzá gerjesztőnek, mög harminc kiflit. Nesze semmi, fogd meg jól, de azt erősen. Maradjunk a jellegzetes mesekezdéseinknél. Szóval kezdjük ezzel. Az elejin. Ëccör vót, hun nem vót, még hetedhét országon is túl vót ëccör ëgy embör… Hun vót, hun nem vót, még hetedhét országon is túl, de még azon is túl vót ëccör ëgy nagy erdő. Annak az erdőnek a közepibe állt ëgy kis kunyhó. Abba a kunyhóba lakott ëgy öreg mama. Annak a mamának vót ëgy onokája… – görgeti, görgeti tovább a leírást, bevezetést, a szereplők és a helyszín bemutatását, a történetet a mesélő…

Partium

Vót ëccör, hun nem vót, még az óperenciás tengörön is túl vót ëccör ëgy özvegyaszszony. Annak az özvegyasszonynak két lëánya… Vót �ccör, hun nem vót, még az üveghögyön is túl volt ëccör ëgy szögény legény. Ezt a szögény legényt Jánosnak hítták… - a legtöbb hősünk valóban: János. A legkedveltebb férfiúi keresztnév? Meséinkben igencsak. Hogy ma hetedhét határon és üveghegyen innen s túl ki keresztelje a fiát e névre?! Épp erre nem. Akár Jumurdzsák is lehet, csak ne János, ne István, ne Béla… e janicsárszagú világban. (Hogy az illatukról meg a bűzükről ne is beszéljünk!) (Mert az a legbüdösebb az egészben.) Vót ëccör, hun nem vót, még hetedhét országon is túl vót ëccör ëgy szögény embör mög ëgy asszony. Ezöknek vót ëgy fiuk… – hogy legalább ennyi örömük (s reményük) legyen. Vót ëccör, hun nem vót, még hetedhét országon is túl, még azon is túl, rántom a bajszom, János… – Rántod az apád fülit! (– válaszol mesehallgató János a mesemondónak.) – Jól van, no! Élt ëccör ëgy öregembör… – mutatván, unatkozni nem lehetett, azt nem engedhette meg a mesemondó. Vót ëccör, hun nem vót, még hetedhét országon is túl, messze-messze, még az üveghögyekön is túl vót ëccör ëgy király. Ennek a királynak nyúlfüle vót… Vót ëccör, hun nem vót, még az óperenciás tengörön is túl, vót ëccör ëgy szögény asszony. Annak a szögény asszonynak vót ëgy gyönyörűségös szép lënya… …vót ëgyetlen fia, akit Jankónak híttak… ... vót ëccör ëgy szögény embör. Ennek az embörnek vót három fia… Vót ëccör … ëgy cigányembör. Ez a cigányembör… – hogy a kép teljesebb legyen a faluról. Vót ëccör, hun nem vót, valahun az üveghögyekön is túl, ott ahun a kurtafarkú malac túr, vót két embör… Vót ëccör, hun nem vót, vót ëccör ëgy embör. Ennek az embörnek vót három fia… Vót ëccör, hun nem vót, vót ëccör ëgy nömös embör. Az a nömös embör olyan fösvény vót, hogy… – jelzi eme mesénk a gazdag és a szegény néminemű ellentétét. Vót ëccör, hun nem vót, vót ëccör ëgy szögény embör. Ez a szögény embör olyan szögény vót, mint a templom egere, tán még annál is szögényebb, oszt nem vót neki egyebe, csak ëgy beteg felesége mög ëgy gyeröke… – hogy az ember már a történet kezdetén elveszítse a feleségét, annyi se maradjon neki a gyerekén és a templom egerén kívül. Mesebeli nyelvi fordulatainkból párat iderótunk. Azok után, amelyek a bevezető mondatokban rendre előfordulnak hetedhét országon túl, még az üveghegyen is túl, az óperenciás tengeren is túl… Vagy épp a Csaptak olyan lakodalmat (mulatságot), hogy…-féle zárómondatokon túl. Aki nem hiszi, járjon utána. Ëgy életöm ëgy halálom. Én a tied, të az enyim! – kiáltott a legény.

Partium

Három nap mög három éjjel vigadtak. Hét éccaka mög hét nap tart a dínom-dánom. Hét nap mög hét éjjel folyt a bor a lagziba. Isten nyugosztalja! Isten uccse möghálálom! Néköd adom fele királyságomat mög a lëányom kezit! Të az enyim, én is a tied – kiáltotta a királylány. Telt, múlt az idő… Uram isten, láss csudát… Hogy csak néhányat vegyünk. Az előbbiek és a következők közé. A mesevég meg valahogy így. …A fiú átölelte a lëányt, oszt boldogan vitte a pap elé. Csaptak is olyan lakodalmat, amilyent hetedhét országon nem látott sënki. Még a kígyókirály is ott vót. Hét nap mög hét éjjel folyt a bor, oszt tán még ma is mulatnak, ha mög nem haltak – néha három nap meg három éccaka… Többnyire azért csak Röggelig folyt a vigalom, (ám) sokszor két nap mög két éjjel. …Az öreg embör… három nap mög három éjjel gyömöszölte a sok pézt a zsebibe. Vagy még most is gyömöszölné, ha a mesének vége nem vóna – három nap meg három éjszaka vedelik a bort a zárómulatságon, de akad három máshun is: általában három fia vagy három leánya van a szegény embernek, szegény asszonynak. Vagy csak egy. Netán kettő, de az egyik okvetlen mostoha. …Azon túl oszt boldogan éltek nagy jólétbe. Lött sok gyerökük, azt még ma is élnek, ha mög nem haltak. …Azóta sem látták a fődön az ördögöt, a szögény embör pedig még sokáig élt boldogan a gyermekei körébe, oszt tán még most is él, ha ki nem mondta valamelyik közülük, hogy ammen. …Csaptak akkora lakodalmat, hogy hét nap mög hét éccaka folyt a bor. Én is ott vótam a lakodalmon, mögütöttek ëgy darab csonttal, oszt mögsántultam. Aki nem hiszi, járjon utána – legföljebb maga is belesántul. …Csaptak is olyan lagzit, hogy hetedhét országra is elmönt a híre a mulatozásnak. Aki nem hiszi, kérdözze mög Pétör bácsit mög Pista bácsit, űk is ott vótak, oszt ëgyütt mulattak János bácsival mög a fiatal párral. Tán még most is mulatnak, ha mög nem haltak – aki nem hiszi, lejárhatja a lábát, míg rátalál az emlegetettekre! …Csaptak olyan lakodalmat, hogy elmönt a híre hetedhét országon túlra, de még azon is túlra, egészen Kisiratosig. Folyt a bor, még a kutyák is fácánt öttek jódolgukba. Aki nem hiszi, kérdözze mög az apámat, aki iratosi, mégis ott vólt, de annyit ivott, hogy még ma së józan – meddig, ha nem Iratosig, hogyne, még a kutyák is, fácánt, mi mást, ki mással, a mesélő apjával, aki hogy a csudába ne lenne ma is ittas! Ha mán egyszer lagzi, legyen lagzi!

Partium

…Csaptak olyan lakodalmat, hogy hetedhét országon is túl mönt a híre. Hét nap mög hét éjjel folyt a bor, s aki ivott belűle, élete végéig sem felejti el, hogy milyen lakodalom vót – aki volt iratosi lagziban, rábólinthat. …Fölölelték az egész lëvágott búzát, oszt hazahordták. Még az egérlukba összegyűjtött búzát is hazavitték a zsebükbe. Otthon kicsépölték, oszt lött annyi a búzábul, hogy ameddig éltek, ölég vót nékik. Öttek, oszt abbul a búzábul csinálták a kinyeret, oszt tán még most is élnek, ha mög nem haltak – a sok kicsi sokra megy szegényembertartás egyik példája, hogy még az egérlukból is kibányássza az életet jelentő búzát. ..Három nap mög három éjjel vigadtak, oszt tán még ma is boldogan élnek, ha mög nem haltak. …Itt a vége, fuss el véle. …János a hátára vötte a tarisznyát, oszt elindult hazafele. A felesége mög a gyermekei már várták a ház előtt. János, ahogy betért a házba, a sarokba dobta a tarisznyát, oszt leült az asztalhon önni. Szalonnát övött kinyérrel mög fokhagymával, de boldog vót, hogy a családja körébe löhetött. Oszt még ma is boldog, ha mög nem halt – úgy, hogy elhárította a fele királyságot, egész királylányt… Egykor ez volt a természetes, ma mán mesének is sok? Túlzás(nak tűnhet). Pedig azt se mondhatod, hogy őkelme nem tudott eleget a világról, mint tud a mai ember! Éppen hogy, hisz szerencsét próbálni bejárt hetedhét határt (mi több, országot), tán még az üveghegyet is megkerülte, az óperenciáson maga evezett át a ladikjával, osz ugye mégis. Igaz, a mese szerint maga a Boldogasszony segítette; evvel hálálja meg? Hogy ember marad. (Halkan mondd, nehogy idegen meghallja: magyar ember.) …János mögemelte szépen a kalapját, oszt elindult haza. Ennyi pízt még sosë látott ëgy összegbe. Mögfogadta, hogy ezökután nem mulati el a pízt, hanem halomra gyűjti, mivel hogy mögokosodott immár. Az esetöt elmondta a gyerökeinek, azok is elmondták az utódaiknak. Így hallottam mög én is, mer János bácsi, a bérös, az én ükapám vót – szinte a magadé is. …Mög is gyászolta az anyja, oszt tán még most is gyászoli, ha kibírta ilyen sokáig a nagy szomorúságot. …Még ma is élnek, ha mög nem haltak. …Mikor Nagy Kolos a röngeteg kincset mög a széplányt möglátta, menten elfutotta a mérög, oszt mög is pukkadt azon nyomba. Kis Kolos mög szép palotát építtetött magának a kincsekbül. Papot hívatott, oszt nagy mönyegzőt tartott, amelynek híre hetedhét országra elmönt. Oszt tán még ma is mulatnának, ha a mesének vége nem vóna. …Most nyílt a ház ajtaja, oszt azon belépött a szögény embör mög a szögény aszszony. Három hónapja keresték mán a gyerököket és most boldogan ölelték magukhon űket. Nagy lakmározást csaptak a házba, oszt még ma is ösznek, ha azúta mög nem haltak – önni, önni, míg ki nem pukkadunk.

Partium

…Olyan lagzit csaptak oszt, hogy hetedhét országon túl is elmönt a híre. Három nap mög három éjjel folyt a bor, öttek-ittak. Tán még most is mulatnak, ha mög nem haltak - hát, mulatni, ezek szerint, régen is tudtunk! …Rögtön mög is esküdtek, oszt még mindég tartana a vígság mög a lakodalom, ha a mesének vége nem vóna – csak hát, ugye, vége lött. …Tán még ma is tart (a dínom-dánom a lakodalom), ha mög nem haltak - avagy mégsem? …Úgy mulatnak, hogy a kurjantásuk idáig hallatszik. János bácsi is hallotta tënnap, attul lött süket a fél fülire – az övére igen! S ilyenek azok a nyelvi fordulatok is meséinkből, amelyek tájszótárunkba kerültek. Tovább hogy fokozhatnánk… Érdekes, az „ásó, kapa és a nagyharang”-fogadalom nálunk – legalábbis lejegyzett meséinkben – elmarad. Miközben ’akkoriban’ valóban addig tartott egy valamirevaló házasság: a sírig. Másmilyen nemigen volt. Vagy mégis? De az nem tartozott abba a világba, amelyet mesésnek mondunk, mesebelinek tartunk, de ami mi más lenne, mint a reményeinket, vágyainkat, álmainkat megvalósító e világi diadal… földön túli erők közreműködéssel. Többnyire a táltosok s hasonszőrűek segítségével.

MESEBELI, MINT KISIRATOS Mert meséinkben, mondáinkban, miegyéb népi költésünkben, nem számítva a táltosokat, boszorkányokat s más hasonló csudás alakokat, mintha odahaza lennénk, Iratoson! Arról nem beszélve, hogy gonosz, boszorkányként viselkedő vénasszonynyal épp eléggel találkozhatunk idehaza is, varázslatos (táltos) dolgokra pedig nálunk is képes… nem egy ember! Hogy paripáink legyőzhetetlenségéről szót se ejtsünk! Portánk? Akár a mesebeli. Akarom mondani: a mese hősének portája akár a földi… Többnyire igen szegényes. Mint a mesemondóé? E mesés történetek közvetítőjéé? (…akik zömmel a falu törzsökös népéhez tartoznak!) Kertünkre ismerhetsz a mesében is. Még a király gyümölcsöse is mit nem kínál a lopni küldött garabolyos – malacképű - szegény legénynek? Mit nem… Almát, körtét, szilvát! Persze arany változatban. Virágoskertünk? A nótában Beültettem kis kertömet a tavasszal, / Rúzsa-, szökfű-, lilijom- és rezedával… Hogyne, úgy, mint az egész magyar világban.

Partium

Állataink? Mesebeli malac, ki valójában szegény ember egy szem fia. A gebe, aki könnyen táltosfajta lóvá alakul, s csak röpít, repít, ahová kell. Kis pej lova, disznaja, mi több, sült változatban szereplő malaca, meg kutyája, macskája, szamara, bivalya, galambja, bikája, kecskéje, nyula, tyúkja; mirminyó nevű ürge, róka, gyermekmondókában majom, szarka, pocok, egér… Majdnem a teljes környékbeli baromvilág. Az ember? Mármint a mesebeli. Akárha idelenn, a földön! …járna a lábán. S nem paripaháton, a föllegekbe… Szegény és gazdag, ifjú és vén, gyönyörűséges és rút, nemes és bérese, ember és asszonya, leány és legény… Mi más lenne! Ami nincs, annak mi keresnivalója volna… Mesénkben. Álmainkban. Akár a magosba emelvén is. Mit eszünk? Ennénk, ha volna. Eszünk, ha van. Evéséről álmodunk… Kenyeret, kolbászt, szalonnát, hagymát, hurkát, lencsét; krumplilevest, mindönféle paprikást, sült tyúkot, rántottát, meg persze gyümölcsöt (a körtét sütve is). Gyermekmondókában ciberét (a legszegényesebb ételek egyike ez), lakodalomban mézes perec (jár a menyasszonynak a vőlegény házánál), jó béles, fűszerként bors és paprika… Mit isznak? Mit nem: bort, pálinkát… Borból is inkább a fehér csúszik, illik hozzánk, esik jól az iratosinak. Ahogy a vőfély verseli (nyilván ősei nyomán, mög saját tapasztalata alapján): …Ez az a vörös bor, ennek neve: bánom, / Ez mártotta sokat sárba a nadrágom. // Nem is iszom többé vöröst, csak fehéret, / Majd ettül könnyebben hordom a fejemet. Hangszereink? Síp, hegedű… Síp ma mondjuk a szakszofon is! Minden, amit fújni kell. Táj… Az aradi róna! Pl. hol, ha nem a mi falunk határában játszódna Endre báró leányának és fölakasztott juhászbojtár szeretőjének hosszú énekbe szedett története? Kútas-pusztán, Iratos határába Leveledzik ëgy nagy nyárfa magába. Iratosi öreg határ nyárfája, Búsulni jár ëgy kis bojtár alája. A falurajzíró öregapja gyerekfejjel épp azon a fődön kutyagolt világgá menetel közben Mácsárul Kisiratosra az 1800-as évek végin. Mert hogy volt miért búsulnia! Mostohája miatt, aki mellett nem maradhatott. Az iratosi öreg nyárfa árnya neki is jól jöhetett! Később kanászbojtár korában úgyszintén. A ballada másik helyi változata már Túl a Tiszán, az endrei határba játszódik. Hogy melyiket énekelte – ha énekelte… – szívesebben a szalbekiratosi magyar ember, vitás nem lehet. (Amelyikbe otthon érezheti magát.) Kiserdőnket is szóba hozza az egyik, ugyancsak szomorú történetes ének (nevű ballada). Szóba hozza? Idehelyezi Szabó Gyula és szeretője, Jolánka véres történetit:

Partium

Iratosi kerek erdő, kis erdő, Vérrel vagyon belocsolva a mező… A folytatásban: Gyászol mán az iratosi Nagyucca… Hogy a dolog így végződjék: – Kimögyök az iratosi sírkertbe, Rúzsát viszök Jolánka holttestére… Hová, ha nem a temetőnkbe, mit oly jól üsmerünk. Szabó Gyula története más esetben (az előbbit a 14 éves Kása Juci, a most következőt a 38 éves Talpai Gergely nyomán közli Kovács könyve) így kezdődik: Iratosi sűrű erdő, ződ erdő… Kerek, sűrű, zöld vala a mi kis erdőnk. Akörül történt valami… véres dolog. Nyilván nem csak a balladában! Mi más lenne, mint iratosi a nótabeli halastó, híd… S mit ad Isten, mindkettő van nálunk is! Nem véletlen tehát az azonosulás. Iratosi halastó, halastó, Belestem kocsistul, lovastul. A másik is: Iratosi híd alatt, Lányok sütik a halat. Hogy tovább fokozzuk: Iratosi kertök alatt De sok gyalogutak vannak. Ne adj Isten Iratosi sugár torony Beleakadt az ustorom… S hogy biza a mi leányaink a legszöbbek! Még akkor is, ha Betti néni csárdájának az ablakán az Iratosi hírös lányok Sírva járnak ki rajta. Persze hogy híresek, némi gyanúnk támadt mineműségüket illetően. És vegyük csak végig! Sarkon van a Betti néni csárdája, Legényöknek van az oda csinálva. Észak felé van annak az ablaka, Hideg szellő fújdogál rég be rajta. Iratos hírös lányok Sírva járnak ki rajta.

Partium

Azaz ez kimondottan iratosi nóta!... Lenne (vehetnők olybá), ám kezünkbe kerül a nagyiratosiak (forrayiratosiak) közreműködésével újratelepített Magyarbánhegyes történelemkönyve, amiben mit nem lelünk: ugyanennek a nótának a változatát. Hogy mondják a mieink – mert hogy ők is iratosiak volnának! - Bánhegyesen? Sarkon van a, sarkon van a Zsidó Sándor kocsmája, Bánhögyösi legényöknek van az oda csinálva. Észak felőll van az ajtaja, hideg szél fúj be rajta, Bánhögyösi legényöknek van az oda csinálva. Sarkon volt ez is, az is, északról fútt a szél, a legények kedvit szolgálja, és zsidó a korcsmáros emide, amoda. Ám hogy ablakon járnának ki a leányok… Szalbek-Iratoson, Forray-Iratoson, Bánhögyösön. Betyárdalunk bëtyárosan rátösz: Kisiratos de szép helyön van, Mer a templom közepibe van. Körülötte arancsipke, Rászállott ëgy bús gilice. Mire, na? A párja el van zárva. El van zárva nehéz zár alá, Rádaynak két karja alá. Ami nem volt tréfabeszéd! Erről lehetett saját élményünk! Tán a Kisucca végi Csárda – lëbuki-bebuki csárda – vendégeinek köszönhetően is! E csárda volt öregapánk – Kurtucz Gergő (később tata) – kedvenc hét végi esti-éccakai tartózkodási helye (úgy 100 magyar esztendeje). A bëtyárvilág nagyon ránk köszönhetett, mert mi nem következik Kovács szegénylegény-daloskönyvében: Iratosi ződ erdőbe születtem, Anyám së vót, mégis főnevelködtem… Mikor én mán tizennyóc éves vótam, Akkor én mán lovat lopni tanultam. Öregapám is anya nélkül nőtt föl. Tán e vót az egyik kedvenc nótája! (Kovácsnak az akkor – 60 éve – 14 éves Tapasztó gyerek danolta!) Kedve talán lett volna hozzá tatámnak, de lopni mégsem tanult meg. Nem állt rá a keze? Én loptam el a vármögye hat lovát, Éngöm keres mindönfelé az ország. Dufla vagy sömmi (mer ugyanarra a dallamra): Iratoson kikötött a gőzhajó, Közepibe van a gyászos lobogó.

Partium

Négy sarkába nemzetiszín van tűzve, Szülőfalum, isten veled örökre. Édösanyám akkor kezdött siratni, Mikor a gőzhajó kezdött süllyedni. Holttestömet a hullámok ringatik, Falumbeli szép lë(j)ányok siratik. Ha csak nem az Ér meg a Cigánka visszatér Maros-ág voltába, még tán elképzelhető! Pedig mindössze kihajóztak Amerikába innét is a magyar gyerekek. Honnan, honnan nem. S még egy katonadalban varázsolja haza magát az iratosi (magyar) baka (Nagyoláhországban is… Három évig magyar katona! – hogy csudálkozott a délvidéki nagysága Tokajba, hogy mink mit nem danolunk, mikor őnekik ugyanez „jugókatona” vala): Kisiratos nyakig sáros falu, Ëgyre oda-oda vágyok. Ott tanáltam szeretőt magamnak, Ott szépek a jányok… Még hogy szépek! Neköd valók. Még a talányaink közé is befészkelte magát… ugyanaz a szellem. Hogy… minden idevaló. Ëgy veréb hordozza, / Hat ökör nem bírja. / Sok városba van mög, / Iratoson nincs mög. Mi az? – A v betű. Ki – mi -, ha nem Iratos. Persze hogy IRATOS. Semmi cifrázás: Szalbek-Iratos, Kis-Iratos… Almásy… Forray… Akármi-Iratos! Mi volnánk – lennénk – az. Azok. Egyáltalán az otthonunk(ban). Ahol jobb kenyéren, szalonnán élni az asszonyunkkal, mint idegenben fele királysággal, világszép királylányból lett feleséggel… Mainap mintha másképp mennének a dolgok! Fele királyság se, oszt usgyi, be az első kínálkozó szabad - és idegen, tehát szép - asszonyi ágyba… Odahagyva mindent, amit csak odahagyni lehet. És: szinte mindegyik a szegény ember diadalával zárul. Hogy a falu legszegényebb emberének, asszonyának az egy szem, avagy háromból a legkisebb, a leggyöngébb, a legkevesebbet remélhető fia diadalmaskodjék… Csakis ő győzhet! Mert ő a legerősebb. Mi magunk? Hogyne, ha hiszünk magunkban. S mesemondóink még hittek. Mégsem győztek? Ők igen, csak mink.

Partium

Miközben mesélőink… nevüket nézve az tetszik ki: javarészt a falualapító családok leszármazottai. Nem a (meséinket, tájnyelvünket, szokásainkat könnyebben feledő) tehetősebb gazdák gyermekei, s nem is a máshol a leginkább hagyományőrző legszegényebbek, a zsillérsorban élők – netán cigány testvéreink – közül kerülnek ki mesemondóink, monda-előadóink, népdal-éneklőink. Hogy ne mondjuk a kisgazdafiak s -leányok, meg a falualapító numerusos zsillérek zsellérsorba ragadt utódai. (Lánykorában gyönyörű hangú öreganyánk ez utóbbiak egyike vala.) Magunk tapasztaltuk meg - másutt lejegyeztük már -, hogy a mind lefelé, mind fölfelé eleven kapcsolatokat ápoló kisgazdák s gyermekeik – együtt a pár holdas kisparasztokkal, meg a cselédsorba süllyedt, de visszakapaszkodni igyekvő kertészzsellér-ivadékokkal - tudtak, tudnak a legtöbbet… mirólunk. Mesében, dalban, mondában, bármiben! Azaz a falu szegényebbik fele, amelyben a hangadó a példának tekintett, hagyományainkhoz, fajtánkhoz ragaszkodó kisgazda. S nem az asztaggyújtogató s népbolondító futóbolond. De a zsugori – paraszt mivoltát már tagadó úrhatnám - zsírosgazda sem… Mely paraszt még tudja, nem felejtette el, hogy ősei ingben, gatyában jöttek ide: a semmiből otthont teremteni. A két kezük munkájával. Becsülettel, tisztességgel. Eszmény és valóság ölelkezik e történetekben? Azaz az öntudatos paraszt véleménye tükröződik úgynevezett népköltésünkben. Történetes énekeinkben, rövid és hosszú történeteinkben, műfajtól függetlenül: a falu – a falu javának az - ítélete. Életérzésük. Még a viceinkben is! No lám, ki a hangadó – végül is – a faluban. Ki ítél. …Amit, tudvalévő, nem lenne szabad. Az Istennek se! Nem és nem. Nem. – Hajja, nagyon fődhön ragadt világ a kendtöké! Hallja, ez igön. Ígön-ígön! Fönn szárnyal, oszt mégis itt alant szánti a fődet. Mer hogy valamibül csak mög kék élni. Az ám, hazám! A’ kéne. És nem ritkán… jóféle jókedv lengi be. Mondandójukat, mesélőkéjüket! Hogy csak a hazugságsorozatba forduló csalimesét említsük, mög vicceinket (amelyek nagymestere öreg Kurtucz Misa vala, az iratosiból lett kurticsi-aradi-konstancai-csabai borbélymester, nyugodjék békében ott, ahol van)… Vagy azt a megjegyzést, miszerint hősünk annyira szögény vót, hogy az éhségtül az �gyik szöme a másikhon mönt vizitába! (Természetesen ő is – mesebeli - János volt.) (Mi más lett volna!) (Az oláhnál Janku, a tótnál Janó, nálunk Jancsi…) Ami nem is olyan vicces. Annál szöbb!... Nekünk.

Partium

És mulatókedvük! Alig van olyan mesénk, amely nem így végződik: addig mulattak – avagy még rosszabb: ittak (sőt: dűtötték magukba a bort) -, míg meg nem haltak. Lakodalomban, vagy csak szolidan annak örömére, hogy megúszták a mesében jelzett nagy-nagy veszedelmet! Hol úgy folyt a bor, mint Szárazérbe’ a víz! Dunába’ a sör; Tiszába’ a pájinka. Szárazér… már megint helybe tetszenek hozni… Némi kegyes csalással? Mán mér nem löhetne… mindönt hazahozni! Ne folytasd! Úgy is tudni való. Látható! Avagy mégsem? Nem eléggé? Szerintünk doszt. …Rántom a bajszom, Matyi! – Rántod az apád fülit, farkát! – szól vissza a mesével éppen hogy ébren tartott, elaludni semmi pénzért sem akaró mesehallgató nagyérdemű legérdemesebbje! Rántod… Hadd te csak azt békén! Rántaná… Mesélj, öreg, mesélj! Nem azér fizetünk?! Fizette a fene, a fizetség a figyelem vala. És a tisztelet iránta – világos nappal is. Nem csak lefekvés előtt a seregbe, odahaza, munkásszálláson… (Mert hát hová kényszerült a kolhozosítás nyomán a paraszt? Föld híján városi gyári dologra...) Béreslakban. Cselédsoron. Kisgazda otthonában. …Hol hét nap meg hét éccaka folyt a bor! Mármint a mesebeli lagziban. Máskor csak három nap és három éjjel. Talán még ma is mulatnak, ha meg nem haltak. Abbiza! Én a tied, të az enyim! – mondá a legény, többször is. A királyleány ellenben: T� az enyim, én a tied… A kettő nem ugyanaz? A sorrend számít-e? Bele nem merülünk, hagyunk valamit a szakemberekre is! Jut is, marad. Nem? Hogy közbe olyan jót nevessenek, hogy három napig a hasukat fogják! Nem egy napig, nem kilencig: háromig. Netán hétig. Mert a szám is számít. Szinte az is mondandó. Jel. Csel. Finomság. Utalás. Szolid – szelíd – (szitkozódásnak is mondható) káromkodásokkal fűszerezve. Szálljon lë a nehézség! Hogy a szád szélin folyjon lë! Hű, az áldóját!... A hangosabbakat elhallgatva. …

Partium

Nem új dolog ez. Valamennyi mesevilágra valami hasonló jellemző. Amiben mi sem ütünk el a többitől. Alábbvalóak hogy lehetnénk?! Hogy a világ közepe igenis Iratos. Iratos. Iratosi kertök alatt Régön lëesött a hó, Azt hallottam kis angyalom Véled esött el a ló… Mely Iratosi kertök alatt – tudjuk a nótából ezt is – De sok gyalogutak vannak… Vannak! Vóna ëgy pár! Terömtőm, el në hagyj. Az Úr 2012. esztendejében az egyik gyalogúton kilencven éves öregasszony ballag. Megint azon rágódik, miért vesztette el nyolcvan éve első szeretőjét, Misát. (Aki – véletlen, nem – szerzőnk édösapja vala.)

G. Katona József

egy csecsemő sóhaja süt reánk sok ezer nap miért van mégis egyre sötétebb és a sok égi sziporka csak őrületnek csalétek nap-morzsák a csillagok de miféle halnak lejárt szavatosságú képzetek még rá-ráharapnak hát vergődünk csak kifulladásig a halandóság horgán s most végigsöpör a szótáron egy túlvilági orkán

Partium

gömbvillám apró gömb a lét elejted elgurul szétpereg mint magára maradt képzelet apró gömb a lét egy harmatcseppbe zártak és nincs kiút nyoma sincs retesznek zárnak minél inkább végtelen annál inkább végzet és nyoma sincsen feltámadásnak ilyen az ha gömbvillámban ébredsz

Diószegi Szabó Pál

Nyár (haiku) Nagyot dobbant az Úr szive. Villáma ránk: Égi Pillantás

Partium

Szavam kerülget… –V. Katicának E mosolyt ismerem! A tárlaton, keretbe zárva, belém költözött. Férfikorban – kamaszként láthatom – fiúként állok, béklyóim között. S egy keringő, mint katica-bogár fűszálakhoz röpít ma délután, ahogy beszélgetünk, ahogy csodál szemed s képpé fest emlék-kép után… Míg sétálunk: hársfaillat kábít, irigyen hömpölyög a vén Tisza; míg kezem kezedhez érni csábít, messziről szól a cigánymuzsika… Szavam kerülget, magázva hódol, bőröd is óvná… a szúnyogoktól!

Távolba néztünk… Tavasz illatoz hajad szálain, a friss emlékű mosolygás körül; kacagsz – én gerlém! – lelkem ágain, szemed csillan, pirosló arc mögül. Távolba nézel, messzi út elé, platánok fonnak fejünkre álmot, lépteddel dobban szívem s kérdené: mit tiéd átélt, érzett és látott… De szólt helyette Minden, válaszolt, a napsütés, a megáradt folyó; a szél csak súgott – minket átkarolt – a hídra érve: „együtt lenni: jó!” Csak kezed nem volt az én kezembe, távolba néztünk: a Végtelenbe!

Partium

Rimóczi László

XIV. Lajos és a nagyképernyős tévé XIV. Lajos zavartan toporgott a mozgólépcső előtt, kissé feltartva a szembeforgalmat. Mert hogy ilyet még nem látott. Állnak az emberek rajta, és mégis jönnek! Lóvontatás nélkül! Teljesen kétségbe volt esve. Lajos az egyik pillanatban még az 1600-as években fogadtatja el a klérus tagjaival a gallikán cikkelyeket, a következőben pedig már - egy spontán kialakult időcellának köszönhetően – a WestEnd kellős közepén találja magát, napjainkban. Előfordul az ilyen. Szegény, ahogy körülnézett, nem tudta másnak felfogni ezt a tágas és fényes hodályt, mint bálteremnek, igaz, az ő ízlésének nem volt elég barokkos. A versailles-i kérója sokkal fényűzőbb és mozgalmasabb. De a belmagasság az kurvajó, még ha kerubtalan is. Fényár van és zene szól, tehát valami esemény zajlik. Netán bál. Viszont csak kevesen lakomáznak, azok is valami érdekes anyagú lapos és színes tálcáról. Hol van a töménytelen ezüstnemű? És mit esznek? Valami gömbölyű cipószerűséget tartanak a kezükben. Sehol a sült fácán, a malacpecsenye, sehol a fürj almával. Többen sétálnak, mint esznek – biztos csak az előkelőségek ehetnek itt, a többiek nem, nekik valamiért sétálniuk kell. Lajos évek óta abban a hitben él, hogy minden az övé, (hiszen az állam ő volt) így azonnal a magáénak érezte a fura bálterem tulajdonjogát. Nagyon bejött neki, hogy gyertyák sehol, mégis fényár van. Tükörből is volt dögivel, a tükör pedig az egyik gyengéje. Az emberek nem hajoltak meg előtte, a nők nem pukedliztek, csak megbámulták, elég tiszteletlenül. Amikor megszólította őket, nagy ívben kikerülték, mert nem értették a franciát, és biztosak voltak benne, hogy a jelmezes faszi mindjárt egy szórólapot fog a markukba nyomni valami olyasmiről, hogy most nyílt egy új francia étterem a harmadikon, vagy „Fejedelmi árleszállítás” van a NewYorkerben, netán francia napokat tart a földszinti Spar. Amikor Lajos, úgy ahogy megszokta a hirtelen környezetváltozást, elkezdte önmagát adni, majd uralkodósan belemarkolt a Szamos Shop kirakatába, és marcipánnal tömte be a száját. Hiszen neki mindent lehet. Az eladó kislány azonnal sipítozni kezdett, hogy amit a maskarás úr megzabált, lesz szíves kifizetni, vagy kiabál a Tamásnak. Oda-vissza nem értették egymást, Lajosnak a magyar tudása volt slendrián, a csajnak pedig az összes. Lajos betért a MédiaBoltba és lenyűgözte a sok nagyképernyős tévé. Biztos volt benne, hogy ezek az „ablakok” a sátánizmus remekei, de akkor is jó volt nézni őket: megtűrt volna egy ilyet, otthon a hálószobájában. Ágyból néznék valamelyik márkinővel. Amikor Lajos a tapitelefonok közé keveredett, először ékszernek vélte őket,

Partium

majd elkúrt zsebtükörnek. Bizalmatlan volt a tapintásra kényesnek tűnő szarufoglalattal, mert képtelen volt rájönni, milyen állaté lehet, de hamar túltette magát a dolgon, nem zavarta sokat a mobilokat. Kifele menet XIV. leült a szökőkúthoz. Egyszer csak azt vette észre, hogy gyerekek állnak mellé, az anyjuk pedig lefotózza őket, persze Lajos mindebből csak annyit állapított meg, hogy „az apró, villámló dobozt az arca elé emeli a fehérnép, majd célba vesz vele”. Ha tudta volna, hogy ezzel az ügyes kis szerkezettel mennyit spórolhatott volna az udvari festőkön…! De nem tudta. Lajos nem vett kosarat a Spar-ban, úgy masírozott be, sokan meg is bámulták. Egészen addig nem keltett nagyobb feltűnést a biztonsági őröknél, amíg el nem kezdte zabálni a zöldségrészlegen a nagy szemű spanyol szőlőt. A szekuritik azonnal rárepültek és rendre utasították. Azonban Lajos meggyőződéses uralkodói tekintetétől meghunyászkodtak, szelíden karon fogták és vitték a vizsgálati szobába. „A parókás úr nem hajlandó abbahagyni a termékrongálást, és a szőlőben kárt hajtott végre” – ennyi került a jegyzőkönyvbe, mivel se személyije, se mása nem volt, csak Lajos aranya, de az senkinek nem kellett, mert biztosak voltak benne, hogy csokiból vannak. A legfőbb gondot a nyelvi akadály jelentette. Arra hamar rájöttek, hogy a jelmezes férfi szájából gyöngyöző nyelv valószínűleg francia. Szerencsére a Libris kislány a másodikon tudni kicsi francia, tehát fordított nekik. Amikor XIV. beszélni kezdett az államügyekről, az udvari életről, meg az ilyen-olyan örökösödési háborúkról, már mindenki megbizonyosodott az igazságról: a parókás úr tébolyult. Meglépett a diliházból, betört egy jelmezboltba és helo. Vagy valami betépett drogos, aki most egy elég kemény és nemzetközi tripen esik át. Rendőrt hívtak, de kértek mellé egy mentőkocsit is, ha lehet, kényszerzubbonynyal és sok-sok nyugtatóval. Amikor a rendőrök befutottak a két markos ápolóval, XIV. Lajos a legjobb pillanatban halványodott el. Végül lassan köddé vált, és teljesen elenyészett a székről, amire ültették. Visszaolvadt a saját idejébe. Na, most mit írjon a zsaru úr a jelentésébe? Hát a doki? Megegyeztek abban, hogy itt senki nem ért semmit, ez valami Bermuda-háromszögös dolog, az pedig nem az ő asztaluk, majd mindenki eredt a dolgára. Ki hitte volna el, hogy a helyes Lajost véletlenül egy időcella ragadta el? És hogy miért pont őt, az abszolutizmus klasszikus képviselőjét, miért nem egy kegyencnőt vagy egy egyszerű földművest? Hát a franc tudja, neki is ugyanannyi joga van időviharba kerülni, mint bárki másnak. Meg így, Lajossal sokkal izgalmasabb a történet, mint a Bourbon-házból akárkivel vagy egy kegyvesztett hugenottával. Azért kicsit lehet ám örülni, hogy nem a Hitlert vagy Mussolinit repítette ide ez a szertelen kozmikus időszellő, ide, a Ringló utca 55-75 alá, mert ők bohókás szédelgés helyett csak balhéztak volna.

Partium

Tanulmány, Bölcselet rovat Bertha Zoltán

Nagyváradtól Szárszóig Németh László és Szárszó Észak-Erdély és a Székelyföld 1940-es visszacsatolása minden jelentős magyar írót örömmel töltött el. Tamási Áron például a hazatérés piros betűs ünnepnapjainak nevezte a lélekemelő pillanatokat. Erdélyben ünnepi kiadványok, folyóiratszámok, antológiák jelentek ekkor meg. Később azután kiderült, hogy a finom és sokszínű erdélyi lelkület iránt érzéketlen magyarországi úri középosztályi beáramlás károkat is okozott, s a transzszilván sajátosságokat féltő, felelős erdélyi gondolkodók fel is emelték ez ellen a szavukat. Wass Albert például több regényében is megörökíti azt a jelenetet, amikor a bevonuló magyar katona fölényesen odarikkant a székely parasztnak: na, bácsikám, örülnek, ugye, hogy megint magyarok lehetnek? S erre amaz csak szerényen, de mélyértelműen visszaszól: ejsze, magyarok voltunk mü eddig es. Erdély magyarjai tehát nem kértek semmiféle kioktatásból, mint ahogyan addig sem a másféléből. S az illúziótlan problémalátásról, gondérzékelésről – egyéb vonatkozásokban is – pedig főként Németh László mutatott megint csak leginkább példát. A visszatért Kolozsvárott, 1940 telén (december 12-én) a Méhkas diákszövetkezet rendezvényén (a több mint ezres létszámú hallgatósággal zsúfolásig megtelt Mátyás király Diákházban, Cs. Szabó László, Veres Péter, Kodolányi János és mások társaságában) Kisebbségből – kisebbségbe címmel tartott előadást arról, hogy a minőségi magyarság az egész Kárpát-medencében kisebbségben szorong, s így az erdélyi magyarok is csak az egyik kisebbségi helyzetből a másikba jutottak, ha ellenkező is a látszat a magyar állam keretei közé visszakerülve. Nincs tehát joguk „vidám többségnek érezni magukat, hanem azonnal egy másik kisebbségi sorsba kell beállniuk”; abba, amelyet a Németh László-i értelmiségi típusnak az anyaországban eddig is folyamatosan el kellett szenvedni. A tizenkilencedik század végi gazdasági növekedés, állami fejlődés, új értelmiségi felduzzadás egyre inkább kioldotta a szerves és jellegzetes magyar hagyományokhoz való ragaszkodást, a felső rétegek köze szinte megszűnt „a lent maradt milliókhoz”. Nyugaton az ilyen átalakulástól csak demokratikusabb: „franciább, németebb lett az élet, hisz az új polgárságban a nép vetette fel színét”; nálunk viszont elszakadtak a máshol csak sűrűsödő szálai az összetartozásnak és a szolidaritásnak. A fordított kiválasztás a magyar lélek elsorvasztásához vezetett. A Habsburg-monarchia saját hatalmi érdekében olyan vezető réteget nevelt vagy választott ki, amely „a fajtáját a fajtája

Partium

ellen” kormányozta, s ennek bizonyos restaurációja idején később is a „magyar népet zárt kapuk, magas tandíj, érdeküket féltő szervezetek tartják vissza az emelkedéstől”; mert a lényeg „mindig ugyanaz, a magyarságot rosszul ismerő, önző és felületes csoportok versengenek érte, Európa változásaira kacsintva, hogy kié legyen vagy inkább kié maradjon a magyar.” Eddig tehát a nemzettel tartó „hűség bűnhődött, a hűtlenség felmagasztaltatott”. És Németh László, aki úgy érzi, hogy annyi könnyebbsége volt az írói pályáján, amennyit lazított a hűségen, most ebbe a szép hivatással, de sok szenvedéssel telített kisebbségiségbe hívja a kisebbségi sors szenvedéseiben már felkészült és erős erkölcsi ellenállóképességgel felvértezett erdélyi magyarságot. 1943 késő tavaszán, néhány hónappal a nevezetes nyárvégi balatonszárszói beszéde előtt (és több szempontból annak előzményeként tekinthetően) a nagyváradi Református Kör irodalmi estjén (melyet Szabó Pál közreműködésével és egy szórványinternátus javára rendeztek) még egy olyan előadást tartott Németh László, amely újólag a kisebbségi sorsproblémákat faggatta – a gondolatmenetet folytatásakor már ki is tágítva a kisebbségiség fogalmi és érvényességi körét. Viszszautalva kolozsvári beszédére leszögezte, hogy a „magyarság még igen soká, évtizedekig vagy évszázadokig kisebbségben lesz tulajdon földjén”, mert elképzelhetetlen, hogy ne legyenek, akik Európa és a világszellem nevében törnek rá valódi hajlamaira, hódító szándékaik és érdekeik szerint nyomva el azokat. „Öszszeszorított foggal és erkölccsel” kell felkészülni erre a hosszú időre. De ez a sorsnyomás másokat is fojtogat. A magyarság kisebbségi – gyarmatosított, bennszülött – helyzetben van saját hazájában, s a valódi többséget ebbe a kínos állapotba taszítják bele Európára támaszkodva. Ebben a nyomorúságában azonban más kis népek mártíriumával is osztozik; sőt, általában az emberség önértékét képviselő szellemi minőséggel, amely a nagy népek leigázott értéksajátosságait is jellemzi. „A nagy népek milliói éppúgy kisebbségben vannak a maguk birodalmában, mint a kis népek velük szemben. S gondoljunk Indiára, Kínára, Afrika, Dél-Amerika színes millióira.” „A népek az egész világon így küzdenek egy náluk hatalmasabbal” – állapítja meg Németh László a magyarság elszigetelhetetlen „szórványharcát” belehelyezve egy világtágas dimenzióba, s az általános, globális veszedelem természetét a „technikával szövetkezett martalóc”-ban: „a gépesített hatalmaskodás”-ban pillantva és nevezve meg. Ha a kisebbség minőséget, humánumot, sajátos és árnyalatos értékelveket jelent, vele szemben a mennyiség, a tömegelvűség, az erőszakos anyagelvű uniformizáció áll. A ragadozó, tömegmanipuláló globalizáció és kolonializáció. Ez alacsonyítja le a nemzeteket, zülleszti hordává őket, s ez gázol végig „szorgalmunk vetésén, amíg csak az emberből kisanyargatott hősiesség, nagyság, önfeláldozás: mondjuk ki, az Isten – a szeretet háziállataivá nem töri a szörnyű masinákat.” Németh László minőségfilozófiája tehát nem elzárkózó elitiz-

Partium

mus, mert nemcsak óvni, hanem komoly erőfeszítéssel szétárasztani is kívánja a minőség követelményeit. A szembeszegülő küzdelemben mindazonáltal sohasem szabad az ellenség harcmodorát átvenni, hirdeti az író, keserű tréfával világítva rá a magyar természet emberséges alapvonásaira: „aki azt mondja, hogy ennél vagy annál a világfordulatnál ő vagy övéi ezt és ezt fogják fölakasztani: az nem magyar. Aki azt mondja, hogy bármi lesz a háború vége, engem föl fognak akasztani, arról elhiheted, hogy magyar.” S „a nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni”; a kisebbségi embernek, „akár magyar vagy holland vagy hindu”, „hűségben, halálra szántságban, áldozatkészségben” kell fokozottan felfegyverkeznie – fogalmazódnak az erkölcsi létszemlélet, a példaadás, a mintaélet alapintelmei. És a népi szolidaritáséi: hogy azokhoz kell ragaszkodni, „akik – milliós szórványaikon – mindig lenn fognak maradni”. Egyfajta „aktívabb gandhizmusra” szólít fel Németh László, a jézusi ihletődés erejére hivatkozva. És sajátos (s az Iszonyban érzékletesen kiteljesedő) morálontológiai, kultúrantropológiai nézeteire: hogy az embernek és kultúrájának a feladata: „a világ növényi alaptermészetét helyreállítani: az állatvilág ragadozó kedvét a növények csendesebb erkölcsére szorítani”. A gyilkoló ösztönt megzabolázó organikus növésfolyamatra, a „teremtő igénytelenségre”, a ragadozást megfékező „növényemberségre”. A kisebbségiség társadalmi, nemzetpolitikai, morálteológiai elmélete így teljesedik ki létbölcseleti és üdvtani igazságokká Németh László életfilozófiájában – a példaállítás küldetéses éthoszával. A mélymagyarságban és a mély kelet- vagy közép-európaiságban megmerítkező szellem szövetkezhet és fonódhat össze igazán az egyetemes kultúra morális és spirituális távlataival, az „európai vallással”, az „Öreg-Európa” felől sugárzó eszményeket megőrző és megélénkítő törekvésekkel – Kelet és Nyugat időtálló szintézisét megteremtve. Mint a „magyar önismeret elmélyítőjét”, a „magyar szellemiség egyik leghősiesebb harcosát”, sőt a „magyar élet jövő felvirágozásának egyik biztosítékát” kérték fel Németh Lászlót 1943 nyarán az erdélyi Termés című lap vitafórumán való részvételre is – iránymutatást várva tőle. A Termés, ez a negyedéves kolozsvári folyóirat (amelyet Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő és Szabédi László szerkesztett, s amelynek jelentős munkatársai közé tartozott a többiek között Gagyi László, Gy. Szabó Béla, Horváth Imre, Horváth István, László Gyula, Mikecs László, Szenczei László, Varró Dezső, Wass Albert is – és amely 1943-as tavaszi számában már hozta Kodolányi János május 20-ával dátumozott Zárt tárgyalását), elsősorban nemzedéki és népi szellemiségű kiadványként, a népi írómozgalomhoz kötődő reformértelmiség orgánumaként működött 1942 és 1944 között. Szerkesztői sorsfordító nemzettörténelmi időben, 1943 nyarán (július 10-én) körkérdést intéztek a magyar szellemi-irodalmi élet vezető személyiségeihez, az időszerű elvi problém-

Partium

áknak a magyarság megmaradása érdekében elvégzett tisztázása – tehát értelmes, konstruktív és eszmetisztázó vita lefolytatása –, a „fejetlenség” és a nyers (párt)szenvedély és (párt)érdekharc elkerülése céljából. A jeles megszólítottak közül (Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Karácsony Sándor, Kós Károly, Kovács Imre, Kodolányi János, László Gyula, Makkai János, Mályusz Elemér, Márai Sándor, Nagy István, Németh László, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Tamási Áron, Veres Péter, Zilahy Lajos és mások) többeknek nem vagy csak nagyon röviden volt módjuk válaszolni és így a tanácskozáson részt venni (a lap nyári és őszi számában Elvek, gondolatok összefoglaló főcím alatt közzétett gondolatfutamokat lezáró szerkesztőségi jegyzet az eszmecsere kétségtelen eredményessége mellett utal a teljes siker látszólagos vagy bizonyos fokig valóságos elmaradására is), de a személyre szabott kérdések mégis alapvető tézisek megfogalmazására késztették az írókat a magyar történelem égető létkérdéseit illetően. Hasonlóképpen az ezt a nagyhatású sorsfaggató ankétot hamarosan követő Szárszói Találkozó kihívásaihoz. Való igaz, hogy „a mai olvasó a Termés 1943-as nyári ankétján ugyanazokkal a problémákkal találkozik, amelyek a Szárszói Konferenciát is foglalkoztatták. Kísérteties a hasonlóság a két találkozón felvetett és tárgyalt kérdések között. A Termés ankétja előrevetítette azokat a válaszokat, amelyek Szárszón fogalmazódtak meg” – amiként azt Borbándi Gyula is megállapította. És valóban, a parasztkérdéstől, a földreform ügyétől az önkormányzatiság elvének gyökerességéig, a népet a nemzetbe emelő nép-nemzeti politikai demokrácia szükségességétől, a népi és magyar nevelés szellemi lehetőségeitől az erdélyi gondolat komplexitásáig (elsősorban Erdei, Féja, Kovács Imre, Kós Károly, László Gyula, Veres Péter fejtegetéseinek jóvoltából) számos történelmi-kulturális és aktuálpolitikai sorsprobléma vetődött föl a magyarság nemzeti jövője szempontjából aggodalmaskodó vagy reménykedő meglátások között. Rövid hozzászólásában, reflexiójában Németh László pedig megint lét és nemlét határhelyzetének alapkrízisét villantotta fel, amikor így írt: „Az életnek ez a daca csak abban van meg, akinek minden rostját átjárta a halál. A megsemmisülés kínjától, akinek teste és képzelete van: rettegnie kell (…) A halál gondolata azonban nem lehet nehéz annak, akinek bennszülöttekért kellett (értük, velük és ellenük) harcolnia.” S alig egy hónap múlva (augusztus 25-én) Szárszón ugyancsak a bennszülött-metaforával vagy -hasonlattal riaszt és figyelmeztet: „Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt ’bennszülött’-té ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában. Ha a színesekre gondolnak, tudják, mit értek bennszülöttön. Állami életét idegenek vezetik; ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van.” Hasonló meglátásokkal érvelt egyébként már Tamási Áron is Németh László viták kereszttüzébe került Kisebbségben (1939) című könyvérnek alapfelvetéseire reflektálva (Még

Partium

csak egyet szólott a kakas /1939/ című esszéjében), és azokkal egyetértve panaszolta: „milyen szomorúan igaz mindaz a betegség, amellyel Németh László szerint is tele volt és tele van a magyar szellemi élet! Mennyire igaz és fájdalmas, hogy nevelésünk és irodalmunk idegen befolyás alatt, idegen jegyeket viselt és idegen gondolkodást kényszerített a gyermekre és a felnőtt magyarra! Mennyire igaz, hogy a sajátos magyar szellemek állandóan küszködve élnek magyar földön, fájdalmak és áldatlan harcok között emésztvén fel önmagukat.” Ráadásul a nacionalizmus hamis vádjával sújtottan, annak az agresszív gyarmatosításnak az abszurd logikájából következően, amely a kisnépi önvédelmet, a védekező kollektív identitást ítéli el a birodalmi, nemzetközi kolonializáció helyett; amikor az őshonos népet kísérelik meg elidegeníteni saját szülőhazájától. A harmadik úthoz kötődő, a sajátos és autonóm magyar út (azaz az egyén és a közösség szempontjait szervesen összehangoló – Pomogáts Béla szerint „valamiféle összegzés és kiegyenlítődés” irányába vezető, „a kizárólagos individualizmus és a kizárólagos kollektivizmus” csapdáit egyszerre és egyaránt elkerülő, azok tévedéseit egyidejűleg meghaladó – társadalomelméleti szintéziskísérlet) létjogosultságát megalapozó nézetekkel a történelmi jelentőségű nagy szárszói találkozón (1943. augusztus 23. és 29. között) többen is kiálltak (Gombos Gyula, Juhász Géza, Féja Géza, Püski Sándor, Fitos Vilmos és mások, sőt e gondolatok bizonyos szellemi érvénytartalmát több-kevesebb megszorítással még Erdei Ferenc és Veres Péter is elfogadta), de azokat természetesen a legerőteljesebben Németh László exponálta. Aki világossá tette, hogy „a szabadság, amelyet hoznak, valóban a magyarság felszabadulása legyen. Egy rendszer önmagában nem válthat meg egy népet; minden attól függ: kik, milyen módon, milyen ösztönökkel alkalmazzák.” Az angolszász jellegű tőkésrend is megcsappantaná a magyarság részesedését a nemzeti vagyonban, de a szocializmusnak nevezett állami felügyelet is kolhozokba, tömegműhelyekbe terelt, sötét jobbágysorba taszított szolganéppé és szorosan ellenőrzött értelmiséggé alacsonyítaná a magyar népet – diagnosztizálja előre az eshetőségeket. S hogy milyen látnoki pontossággal vizionált a második világháború végi nagy világpolitikai átalakulás és az évtizedekkel későbbi kelet-közép-európai rendszerváltozások előtt, azt egyrészt a megvalósult bolsevizmus magyarországi tényleges internacionalizmusa (azaz anti-nacionalista, anti-nacionális jellege), vagyis népirtó nemzetellenessége is bizonyítja, eltérően a térség többi országának nacionálkommunizmusától, amely sem demográfiai, sem öntudati-önérzeti szempontból nem végezte azt a fajta pusztítást a (látszólag ugyanannak a típusú) rendszernek alávetett néppel, mint nálunk. A balsejtelem másik részét pedig az 1989–90-es fordulat utáni jelenbeli korszak formális szabadpiaci (ténylegesen inkább globálkolonializációs) viszonyai igazolhatják – a magyar társadalom módszeres tulajdonjogi kifosztásával az illegitim (mert jórészt az előző rendszer haszonélvezőinek a

Partium

társadalmi javak egykori elkobzásán, államosításán – „elkommunizálásán” – alapuló jogtalan privilégiumait konvertáló) privatizáció által. – És ezért is olyan megrázó és megkapó – találó és revelációt jelentő evidenciaszerűségében, egyszerűségében, örök aktualitásában – az is, amit beszédéhez hozzáfűzött az íróelőadó: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a – harmadik oldal.” Egyébként a tanácskozást lezáró emelkedett szavaiban Veres Péter is a magyar nemzeti megmaradás feltétlenségére és elsődlegességére helyezte a hangsúlyt: „Ha a mai népi értelmiség valóban az örök magyar jelleg megőrzője akar lenni, mint ahogy ezt Németh László megjelölte, akkor én úgy hiszem, nincs más útja”; „Szolgálják a népet minden előzetes feltétel nélkül. Ne nézzék, milyen pártú, milyen vallású, hanem adjanak át neki annyi tudást és emberséget, amennyit át tudnak venni. (…) A világtörténelem nagy erőivel szembe úgysem fordulhatunk, mert akkor megsemmisülhetnénk. Azt kell tennünk, amit minden életrevaló nép tett a történelem folyamán: alkalmazkodni, hogy megmaradhassunk. Ez minden más eszmei vagy világnézeti igazság előtt áll: Megmaradni. Ahogy lehet. S hogy lehet? Úgy, ahogy a nép nagy többsége hiszi, hogy lehet. Mert a hit nagy erő, a történelemben talán a legelső erő.” Az „ahogy lehet” gondolata a magyar megmaradás és továbbfejlődés legfőbb igazságának bizonyul azóta is. Megjelenik Arany János Török Bálint című balladisztikus históriás-krónikás énekében, aztán Reményik Sándor emblematikus kisebbségethoszt hirdető költeményében (Ahogy lehet), Hősökről beszélek című poémájában Illyés Gyulánál is („tartsd fenn magad, ahogy lehet!”), Szabó Pál Ahogy lehet című történelmi regényében („Fegyverrel, ravaszsággal, munkával: de megmaradni. Ahogy lehet” – prédikálta ennek kapcsán olyannyiszor a karizmatikus irodalomtörténész Czine Mihály), majd Wass Albertnél („hogy valahogyan megmaradjon a család, a magyar élet, a magyar gyermek és a magyar jövendő. Ahogy lehet” – Adjátok vissza a hegyeimet!), de még napjaink kárpátaljai remekírójának, Nagy Zoltán Mihálynak A sátán fattya című regénytrilógiájában is („éli az életet, ahogy lehet”). Az „ahogy lehet” morális imperatívusza neokantiánus jelleggel is kiegészül Reményik Sándor „lehet, mert kell” szofizmájában, s általában a kisebbségi magyar sorskérdéseket feszegető erkölcsfilozófiai dilemmákban. Mert Makkai Sándor a harmincas években megfogalmazta a „nem lehet” keserű tételét is, hogy tehát kisebbségi sorban emberként és magyarként élni képtelenség, később Tamási Áron is megállapította, hogy idegen uralom alatt élni az ember meggyalázását jelenti, s aztán a második világháborút követően Bibó István is úgy látta a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról értekezve, hogy az elnyomott, kisebbségi lét tartósan elviselhetetlen. A későbbi évtizedek kommunista (és azon belül romániai) diktatúráját

Partium

abszurd drámában (Kétszemélyes tragédia) képletező Kányádi Sándor is reflektál a kisebbségi létparadoxon vagy „non possumus” problémakörére, amikor szereplői szájába ezt adja: „Nem lehet így élni”, s válaszként, hogy „csak így lehet élni”; „és élni kell”. De egy másik erdélyi költő is megrázó versfolyamba foglalja a gyötrelmes sorskérdést: „miközben élni próbálunk, / ha tudni nem lehet, / miközben tudni próbálunk, / ha élni nem lehet” (Kenéz Ferenc: X Y Z). Pedig „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára”, viszont a szétszóródásban „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”, ha a nemzeti önazonosság szentélyét, a „Templomot” sem építjük föl – tudhatjuk Adytól; s az őt idéző Németh Lászlótól, hogy: „Tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyik nagy nép gyarmatbirtokába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy egy internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai? Mindegy. ’Korszakok tűzdühe nem edzett, s fölolvaszt a világ kohója, s elveszünk, mert elvesztettük magunkat.’” Vagy a mindkettőre utaló Illyés Gyulától: „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja”. Az 1943-as Szárszói Találkozó bevezető előadásában Kodolányi János ekként fogalmaz: „minket, magyarokat, az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük magyarságunkat s ezzel fennmaradásunkat, egész életünket is, ha csak egy pillanatra is elveszítjük magunkat.” Tamási Áron pedig – aki ugyan nem volt jelen a találkozón – máshol tisztán kifejti mindezzel igen szorosan rokonuló nézeteit ekkoriban is. „Ahogy a játékban benne bujkál a komolyság, úgy bujkál életünkben a halál” – mondja 1943. november 19-én súlyos veszélyérzettel és várakozással. Külső nagyhatalmi fenyegetésekről beszél az Erdélyi Párt 1943. szeptember 12-i nagyválasztmányi ünnepi gyűlésén elhangzott felszólalásában, és a megfelelő társadalmi-nemzeti összefogás hiánya esetén úgy véli: „könnyen megeshetik, hogy az új magyar társadalmat erőszak fogja megteremteni”. Holott „a magyar öncélúság” gondolata a kívánatos, mivelhogy „bajunkban senkire sem számíthatunk, csak a magunk erejére”; „jövendő sorsunk is erőnkön dől el, nem idegen hatalmak segítségén”. Hiszen a „politikai világnézetek” eddig is mind „a két szélsőséges idegen rendszerekkel szerettek volna boldogítani minket”. Ezért, hogy „a szellemnek pedig meg kell alkotnia az egységes és igazságos nemzeti társadalom tervét, melyben a sajátos magyar szellemiség a dolgozó tömegek természetes jogaival egyesül”, s „a békés nemzeti építésben is egy szív, egy lélekké válik a magyarság”. Nem szabad hinnünk tehát „senkinek, aki bármilyen külső megértést és segítséget emleget, mert ennek a háborúnak a végén is egyedül rajtunk fog múlni további sorsunk” – nyomatékosítja annyiszor ezidőtájt. A harmadik úthoz kötődő nézetekkel a találkozón Németh László mellett mások is kiálltak. Fitos Vilmos például: „A ’harmadik oldal’ nem az arany középutat keresi,

Partium

nem reakciós, mikor a magyarság önálló történelmi műhelyét félti a jobb- és baloldali ’idegenvezetőitől’. ’Hűség a néphez’ – igen, és hűség a magyarsághoz mindenekfelett”. Gombos Gyula szerint „a harmadik oldal elsősorban és döntően politikum. Első feleszmélői írók voltak”, s „az utolsó húsz esztendő kibontakozó magyar szellemi élete, az úgynevezett népi mozgalom, a népi írók, ha tudták, ha nem, ha akarták, ha nem, akármerre taktikáztak, politizáltak, jobbik felükkel, művük maradandó részével e harmadik oldalt szolgálták és szolgálják”. Kiss István úgy vélte, hogy az „individualista liberalizmus tévedése ott volt, hogy az egyén elsőbbségét elismerte ugyan, de ebből az egyénre semmi kötelezőt nem vont le. A nemzeti vagy a nemzetközi kollektivizmus, vagy másképpen a fasizmus vagy a bolsevizmus tévedése ott van, hogy a közösséget feltétlenül magasabbrendűnek tartja, mint az egyént. Az igazság nem a harmadik, hanem az egyetlen úté: a keresztény szolidarizmusé”. Szemán Mihály diósgyőri vasesztergályos is hozzászólt: „Az új társadalomnak a legteljesebb mértékig szociálisnak és demokratikusnak kell lennie”; „nekünk nem kell a diktatúra semmilyen formában. De nem kell a kapitalizmus sem”. Juhász Géza szintén így érvelt: „A két ellentétes oldal közt, a szakadék alján, ott hömpölyög az egységes magyar életakarat. Harmadik oldal? Én is úgy hiszem és vallom: ez a magyar oldal. Lélekben mindnyájan odatartozunk. Elsősorban az írók maguk”, s a „halálos kilátástalanság” terjesztésével megvádolt Németh Lászlót védelmezve szögezte le: „Ne felejtsük: a magyar irodalom remekei csaknem egy szálig halálszorongásból születtek. S furcsa fajta vagyunk: a pusztulás rémének fölidézése szokott fölrázni bennünket; Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady a példa rá.” Féja Géza a „magyar vonal” mibenlétét elemzőn boncolgatva pedig rámutatott annak progresszív egyetemességére, s benne a nemzeti és az emberi teljességigény (beszűkült egzotikumot kizáró) összefüggésrendjére: „Együtt akarunk haladni a többi európai nemzettel, főként azokkal, akiket mellénk helyezett a sors, de a mellérendeltség viszonya alapján, nem akarunk senkinek sem szellemi rabszolgájává süllyedni, mert a szellemi rabszolgaság után a gazdasági és társadalmi rabszolgaság következik. A magyar öncélúság a magyarság sajátos emberi értékeinek szabad érvényesítését, tehát az emberiség legigazabb szolgálatát jelenti. Ez a szolgálat magas emberi rang, melyről semmiféle körülmények között nem mondhatunk le. (…) Egy kis nemzet külpolitikájának mindig a tényleges történelmi helyzethez kell alkalmazkodnia, de életformája csakis a saját belső mélységeihez, a saját szellemi magasságához alkalmazkodhatik, mert különben a kis nemzet elveszíti létjogosultságát.” A magyar életformát magyaroknak kell megteremteniük, és semmiféle átalakulás nem követelheti tehát lelkünk és szellemünk kiürítését, népegyéniségünk megtagadását. A harmadik út kérdése körül kiélesedő vitában Veres Péter a gyarmatosítottság sorskérdésére érzékenyen és a harmadik oldal (mint mindig jelenlévő eszme, de „sohasem történelemcsináló tényező”) iránt megértően bár, de alapjában

Partium

úgy véli, hogy ennek a harmadik oldalnak most mégis szükségszerűen másodikká kell válnia, mert ez a „tömegmozgalmak belső logikája: aki nincs velünk, az ellenünk.” Analóg módon vetődött fel és értelmeződött a megmaradás ügye a nemzetiségi kérdések – a visszacsatolt, illetve a továbbra is kisebbségi sorban élő magyarság – vonatkozásában. „A magyarságnak az önkormányzat mellett másik ősi politikai élménye a föderatív hajlam”, állította Féja Géza, s ezt a megoldást, a föderáció gondolatát ajánlotta az együtt élő kisnépek számára; óva intve a magyarságot attól a naivitástól, hogy ne vegye észre, amikor az „átszellemült” igazságtörekvésével szemben fegyvert szegeznek rá, amikor a „föderatív jobb” nyújtására „imperialista ököl” a válasz. „Nagyon vigyázzunk, hogy ebben az esetben ne álljunk puszta kézzel s ne legyünk reánk fenekedő imperialista hajlamok martaléka.” Az alaptörekvés: az etnikai létezés történelmi biztosítása a változó társadalmi körülmények között is. A „szocializmust magyar módra” elfogadó erdélyi Bözödi György is ezt boncolgatja (ugyancsak későbbi korok fejleményeinek tükrében beigazolódó éleslátással), amikor a nemzetiségi egyenjogúság terén a mindenkire vonatkozó kölcsönösség és viszonosság követelményeit hangsúlyozza, aggodalommal arra tekintve, hogy a megvalósulás előtt álló „szocializmus tana, mely nem ismer nemzeti vagy éppen nemzetiségi különbséget, általános közép-európai érvényesülése esetén nem jelentené-e a magyarság állásainak feladását, szerepének és jelentőségének csökkenését? A magyarság nemzetiségi viszonylatban az egyenlőség révén nem fölfelé emelkednék, hanem lefelé zuhanna, talán éppen mai nemzetiségeink mögé.” Asztalos István egyenesen (és szintén nem csekély előrelátással) megállapítja: „én s akik Erdélyben élünk, a magyar jövőre nézve a szociális kérdések mellett igen fontosnak tartjuk a nemzetiségi kérdést is. Mert mi a helyzet? Igen nagyszámú más-nemzetiségű népek élnek közöttünk, és akárhogy is próbáljuk mi erősítgetni az ellenkezőjét, hivatalos céljainkkal szemben teljesen idegenül éreznek, hiszen az eddigi magyar történelem folyamán is sokszor beigazolódott, hogy nemzetiségeink, mikor csak szerét tehették, még akkor is, ha a magyar nemzet valóban a szabadság, vagyis a haladás útját választotta, például 1848-ban, soha nem velünk, hanem ellenünk cselekedtek.” Mindennek ellenére egymásra vagyunk utalva a politikájában „fiatalkorú nacionalizmustól fűtött”, elfogult románsággal is, reménytelibben a dolgozó néposztályokkal, vallja az író, békés együttműködésre hivatva – de „csak a teljes egyenlőség, a kulturális és gazdasági önkormányzati jog” – vagyis az autonómia – elvi alapján. És a megvalósulás előtt álló, jövendő szocializmussal (meg a szellemi erőket lebecsülő úgynevezett történelmi materializmussal) kapcsolatos kétségeit és fenntartásait megosztó kolozsvári református teológus Marosi Pétert is az izgatja: mi a garanciája annak, hogy a sajátos magyar együvétartozás axiómáira sokszor érzéketlennek bizonyuló (és majd hatalomra jutó) munkás-vezetőség érvényesíteni tudja „a ma-

Partium

gyarság érdekeit az elkövetkezendő szláv moszkovitizmussal szemben? Nem is beszélve arról, hogy a szláv formákba nemzetiségeink sokkal könnyebben bele tudnak illeszkedni, mint mi.” Ezért nem kíván ő részt venni „a baloldalnak most bekövetkezett helyezkedésében”, mert nincs benne biztosítva a „bennszülöttek”: a magyarok sorsa és érdeke. A találkozón jelenlévő erdélyiek közül még Szabédi László szólt fogalomtisztázó szándékkal a vitához, a távol maradt (noha előadásra is felkért) meghívottak közül pedig Tamási Áron táviratban üdvözölte a konferenciát, illetve Balogh Edgár nyílt levélben küldte el köszöntését, amelyben a Szabó Zoltántól közismert szóhasználat szerinti „szellemi honvédelemre” biztatja a résztvevőket, valamint a nemzetiségi problematikát illetően („két kisebbségi sors: felvidéki és erdélyi tapasztalatok” birtokában) a Duna-völgyi népek megbékélését (igazságos kiegyezését és szövetkezését) szorgalmazza (az emlegetett Vásárhelyi Találkozó szellemében és tanulságaképpen is). A magyar megmaradás, a népi felemelkedést hozó magyar demokrácia csak a környező világba való beágyazottságában realizálódhat: „szabadsághoz független ország kell, függetlenek pedig csakis akkor maradhatunk, ha az alá- és fölérendeltségi viszonyok egymást váltó riadalmaival és ábrándjaival szemben éppen úgy, mint a közös sorsunkba ütköző idegen szándékokkal szemben is felvértezzük magunkat a dunai testvériség kossuthi elgondolásával.” Mindeme szellemi hozadékával pedig az 1943-as Szárszói Konferencia kétségtelenül nemzettörténelmi és nemzetpolitikai eszmélkedésünk máig szilárd talpköveként tartható számon – természetszerűleg az erdélyi gondolatot hordozó és képviselő írók elévülhetetlen eszmei és erkölcsi hozzájárulásával együtt. S azt is igazolva, hogy ha a politika mégsem figyel a nemzet szellemi, irodalmi nagyjainak a szavára és méltatlan lesz saját nevéhez: abból pedig törvényszerűen a biztos nemzeti katasztrófa következik.

Csőrike

Partium

Gáspár Zoltán Ernő

Hegel és Eckhart Mester 1.1 Eckhart misztikus istenfogalma A feltétel nélküliség problémája régóta foglalkoztatja a filozófia művelőit, s a középkori keresztény misztika meghatározó alakjának, Eckhart Mesternek gondolatai különös hasonlóságot mutatnak a Hegel által leírtakkal. Heidegger így ír erről: „A középkori misztika jellemzője az, hogy az ontológiailag autentikus lényként megjelölt létezőt, Istent, lényegiségében próbálja megragadni. A misztika ennek során egy sajátságos spekulációt folytat, mégpedig azért sajátságosat, mert az általában vett lényeg eszméjét, azaz a létező egy ontológiai meghatározását, az essentia entist, létezővé alakítja át, egy létező ontológiai alapját, lehetőségét, lényegét pedig a tulajdonképpeni valóságos teszi. A lényegiségnek létezővé való különös átalakulása előfeltétele annak a lehetőségnek, amit misztikus spekulációnak nevezünk. Ezért beszél Eckhart Mester legtöbbször „lényegfeletti lényről”, azaz tulajdonképpen nem Isten érdekli – számára Isten még csak egy előzetes tárgy – hanem az Istenség. Amikor Eckhart Mester Istenről beszél, akkor az Istenségre gondol, nem a deusra, hanem a deitasra, nem az ensre, hanem az essentiára, nem a természetre, hanem ami a természet felett van, azaz a lényegre, mégpedig arra a lényegre, amelytől minden egzisztencia meghatározottságát el kell vitatni, minden additio existentiaet távol kell tartani. Ezért is mondja a következőt: „Ha Istenről úgy beszélnénk, ahogy van, akkor ez már hozzátoldás lenne.” (Meister Eckhart: Predigten, Traktate. Hg. Fr. Pfeiffer, Leipzig, 1857, 659. o., 17-18. sor.) Ez a német fordítása annak, hogy ez egyfajta additio entis volna, ahogyan Tamás mondaná. „Ily módon Isten ugyanabban az értelemben nincs, ahogy egy teremtett lény fogalma számára sincs.” (U. o. 506. o., 30-31. sor). Így Isten önmaga számára saját nem-je, azaz mint a legáltalánosabb lény, mint minden lehetséges legtisztább és még meghatározatlan lehetősége, a tiszta semmi. Ő a semmi minden teremtett lény fogalmával szemben, minden meghatározott lehetségessel és megvalósulttal szemben. Ismételten egy különös hasonlóságra bukkanunk rá a lét hegeli meghatározásával, és azzal, ahogy Hegel a létet a semmivel azonosítja. A középkor misztikája, pontosabban a misztikus teológia nem misztikus abban az értelemben, ahogy mi használjuk, és persze nem rossz értelemben az, hanem egy teljesen eminens értelemben, fogalmi jellegű.”1 1

Martin Heidegger: A fenomenológia alapproblémái [Die Grundprobleme der Phänomenologie], ford: Demkó Sándor, Osiris / Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2001, 117. o.

Partium

Úgy gondolom, Eckhart Mester is arra törekedett, hogy azonosítsa a Semmi-Istent a létező-Istennel; vagyis, hogy mivel értelmezésében Isten mint a ’tiszta semmi’ az előzetes tárgy, a conceptus obiectivus entis, amíg a tulajdonképpeni Isten a conceptus formalis entis, s ezért, hogy Isten valóságához, azaz realitas-ához juthasson, tagadni kell semmisségét, mert a mi-ségben lesz csupán valóssá. „Az ens infinitum necessarium (szükségszerű, végtelen létező) nem lehet, hogy ne legyen, per essentiam van, lényegéhez hozzátartozik a valóság, actus purus, tiszta valóság minden lehetőség nélkül. Essentiája az existentiája. Ebben a létezésben egybeesik az egzisztencia és a lényegiség (Wesenheit). Isten lényege egzisztenciája. Mivel ebben a létezőben essentia és existentia egybeesik, nyilvánvaló, hogy a kettő különbségének problémája itt nem bukkanhat fel, míg az ens finitumra vonatkozóan szükségszerűen fel kell merülnie. Mert az ens parparticipationem csak megkapja valóságát. A lehetségeshez, tehát ahhoz, ami valamivé lehet, azaz mi-je szerint van, a lényeghez csak esetlegesen rendelődik hozzá a valóság.”2 A mi-ség és a van-ság azonosítása a fogalomnak és tárgyának azonosítását jelenti. A hegeli definíció szerint az igazság a fogalom megegyezése tárgyával, s így Isten az igazsággal (az identitással) – vagyis az abszolút fogalommal – mint az abszolút valósággal azonos. Másrészről általában az existentia és az essentia identitásának tételezése a res-t mint a realitas-szal azonosat tételezi. Isten realitas-a Isten res-e eszerint tehát, és viszont. A res azonban a szubjektivitásban válik realitas-szá, az igazság nem a res mint olyan, hanem a megegyezés, az ekvivalencia, amely a logikai tautológia pozitív értékét jelenti. Így az igazság mint valóság a tudatban való megegyezés, mint objektiváció. Értelmezésem szerint azonban Isten mint a szubjektivitás feltétel nélkülisége; az abszolútum az irrealitás, a ’tiszta semmi’, amelynek tagadása a lényeg, mint objektív valóság. Az abszolút valóság objektiválása szerintem nem járható út, vagyis nem fogadom el a semmi és a valami azonosítását sem az eckharti ’misztikus’, sem pedig a hegeli ’spekulatív dialektikus’ érvelésben. Vagyis szerintem az eckharti „előzetes tárgy”, amely Eckhartot nem érdekelte, maga az Úr. Eckhart tulajdonképpen azt állítja, hogy nem Isten létezik, hanem lényege. Vagyis – Hegellel szólva – nem a ’magánvaló lét’ létezik, hanem tagadása: a lényeg, vagyis a fogalom. Hegel tulajdonképpen ugyanazt mondja – egy modernebb nyelvezeten – mint amit Eckhart. Meister Eckhart misztikája tehát a Hegeli metafizika elődjének tekintendő. Hegelt a ’tiszta semmi’ éppúgy nem érdekelte, ahogy Eckhartot Isten, mint „előzetes tárgy”. Úgy értelmezem e két filozófus tartózkodását a tiszta semmitől, mint a negatív terminológia absztrakciójától való idegenkedést, illetve mint az ezen „egyoldalú” absztrakcióból a konkrécióba való visszatérési igyekezetet. A 2

U. o

Partium

fogalom „magában konkrét” – ahogy Hegel tételezi, szemben a tiszta semmi „egyoldalú” elvontságával; tehát a józan ész követelménye, hogy a kezdeti semmiből valamit csináljunk. Az, ami Hegel figyelmét szerintem elkerülte, az az, hogy a tiszta semmi, mint a nem-objektivitás feltétel nélkülisége értelmezhető az abszolút szubjektum tulajdonképpeni identitásaként. Eckhart azt állítja, hogy mivel Isten lényegfeletti lény, ezért egy teremtett lény fogalma számára sincs – vagyis fogalmilag, értelmileg elérhetetlen önmagában (magánvalóságában). Ez azt jelenti, hogy Isten mint nem-létező a tiszta semmi. Az Istenség pedig Isten értelme, szellemi valósága, ami tagadása Istennek, mint magánvaló tagadásnak. Így lesz Isten mint ’valami’ Isten fogalma, vagyis lényegisége.

1.2 Az Eckhart és Hegel közötti párhuzam Hegel pár évszázaddal később tehát azt állította, az abszolút fogalom, mint az abszolút szellem az abszolútum, az Isten; mert a fogalom, mint realitas a lét tulajdonképpenisége (magánvalósága) – itt van szó éppúgy, mint Eckhartnál a lényegiség létezővé való átalakításáról –, az abszolút magánvaló pedig az első létező, mint az abszolút szubsztancia. Egyetértek Hegel azon gondolatával, miszerint a létező tulajdonképpeniségében azonos lényegével, vagyis fogalmával – mert számunkra a létező mindenkor értelem, észleltség felfogottság, fogalom [Begriff], viszont a fogalom mint gondolati dolog meghatározottság, tehát nem magánvaló, mert valóságában hozzáférhető. Így a fentebbiekből kiderül, hogy tételezésem miért mond ellent Hegelnek. Minthogy azt tételezem, hogy Isten a tiszta semmi, a Semmi, az abszolút semmi, vagyis a minden létezőtől különböző lét, az „Egészen Más”, így a lényeg (mint realitas) nem lehet azonos vele. A létező azonos lényegével, vagyis értelmével, fogalmával, szellemével – általában ez igaz. A realitas azonos a res-szel, de Isten esetében, minthogy a tiszta semmiről, mint magánvaló létről van szó: nulla res purum est non essentia, non existentia, non res, non realitas. A tiszta semmi, a heideggeri „Semmi”, a hegeli ’magánvaló lét’ tehát Isten, mint az irrealitás, a valóság abszolút tagadása (meghatározása). Azon formális-logikai szükségszerűség, hogy a valóság csak mint a tulajdonképpeni valóságos megragadható, mert „a gondolkodás mindig valamiről gondolkodik”, Heidegger szerint ignorálható körülmény. Rá lehet kérdezni a Semmi létére. Persze csak „a logika uralmának leküzdésével”. Ha viszont mégis logikus próbálok maradni, akkor azt mondom: ha a Semmi létére (létezésére) kérdezek rá, akkor tulajdonképpen a létezőre kérdezek rá, mert a létező a Semmi ’valamisége’, megragadhatósága, „a tulajdonképpeni valóságos” – vagyis a hegeli ’fogalom’. A Semmi

Partium

létezése tehát a létező. A létező, amelyet a Semmi önmagából teremt, jelenti a Semmi lényegét, vagyis a lényeg [Wesen] adja az abszolút valóság (a Semmi) tulajdonké(p)peniségét (értelmét)3. A lényeg a fogalom, mint a „magában konkrét”4, amely az önmagában elvont (abszolút) valóságnak konkrétumát, vagyis értelmét (realitását) adja. Ugyanez a „fogalom” „magánvalóként” a „léttel” azonos (Hegelnél). Vagyis a „lét”-nek végső soron a mibenlétet, a mi-séget kell jelentenie (a „metafizikában”), mert a valóság in concreto mindig mint a komplex valós mutatkozik meg, s így lesz Isten, az önmagában tiszta semmi a(z első) létezővé.

1.3 Az Isten létére irányuló kérdés problémája Hogyan is tehetnénk olyan kijelentést, hogy Isten nem létezik, mégis van? Milyen fogalom írhatja le ezt a nem létező létezést (amely maga a lét létezése)? „Das Seiende ist, das Seyn west.”5 – A heideggeri mottó szintén a lényeg fogalmára utal, annak a német nyelvben meglévő igei, létezést jelentő értelmében. A létezés (existentia) és a mi-ség (quidditas) kapcsolata tehát meglehetősen szoros. Úgy is mondhatnám, a létet általában a mi-ség határozza meg. A létezés a dolog mint a fennálló ontológiai megnevezése. A létező mint működés maga a létezés, s a (magánvaló) létnek a (konkrét) létezéstől való megkülönböztetését a potentialitas-actualitas fogalompárral írhatjuk le. A lét (Semmi) a lehetősége mindannak ami valóságos (reális), a lét a nem kiterjedt negativitás, a nem ittlévő; a lét a nem ittlét. A lét soha és sehol nincs, mert a lét a teremtő identitás. Tehát egyrészt most világossá válhatott, hogy a létezés, az ittlét, vagy ittlenni hogyan jelentheti a létezőt (működés), másrészt az is, hogyan lehet megkülönböztetni a léttől. Az ontológiatörténet, a metafizika tehát lényegében azonosítja a ’lét’, a ’létezés’ valamint a ’létező’ fogalmakat. Kérdés lehet, hogy a heideggeri ’ontológiai differencia’: „a lét nem létező” a ’lét’ és a ’létező’ megkülönböztetésén túl igényli –e a „lét” és a „létezés” tartalmi megkülönböztetését is?6 3

Itt a ’tulajdonképpeniség’ fogalom etimológiájára próbáltam rávilágítani a zárójeles ’tulajdonké(p)peniség’ kifejezéssel, vagyis arra, hogy a szó a tulajdon-képen-levőséget jelenti eredetileg meglátásom szerint. 4 G. W. F. Hegel A logika tudománya [Wissenschaft der Logik] ford. Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 96. o. 5 Martin Heidegger: 2001, 117. o. 6 „A szöveg mindig azt hangsúlyozza, hogy a Sein és a Dasein összefonódnak, hogy a lét nem valami távoli vagy végtelen, hanem inkább olyasmi, ami csak addig van, ameddig a Dasein van. (Id. Sein und Zeit, 212: »Allerdings nur solange Dasein ist, das heißt die ontische Möglichkeit von Seinsverständis, ’gibt es’ Sein«, vö. Introduction to Metaphysics, 139, ahol ezt Parmenidész 8. Töredéke lényegének ,mondja.) Heidegger egyrészt azt akarja mondani, hogy ő és Parmenidész (mint a gondolkodók klubjának tagjai, szemben az epigonokkal, akik félreértelmezik és banalizálják a Gondolkodók művét) ugyanazon vonal mentén dolgoztak: »A nyugati filozófia legkezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a lét kérdése szükségszerűen magába foglalja a létezés megalapozásait«. (Introduction to Metaphysics, 174) másrészt azt akarja mondani, hogy a Lét maga megváltozott Parmenidész kora óta, a növekvő

Partium

A létezés működés. A Semmi viszont a létezőegész kategorikus tagadása; értelmezésemben az identitással feltétel nélkül azonos entitás, mint a feltétel nélküli szubjektivitás feltétel nélkül nem-objektív, nem tárgyi megnevezettsége; s mint ilyent nem lehet „működésnek” tekinteni. A létezést a létezőben fedezzük fel, de a létet (sehol) nem látjuk. „A létező ismert számunkra – de a lét? Nem a szédülés fog-e el bennünket, amikor ilyesmit akarunk meghatározni, vagy akár csak külön megragadni? Nem olyasmi-e a lét, mint a semmi? Valóban, nem kisebb ember állította, mint Hegel: »A tiszta lét és a tiszta semmi tehát ugyanaz«”7 A (magánvaló) lét a tiszta negativitás, s mint ilyent csak mindannak tagadásaként foghatjuk fel, ami valós. A (magánvaló) lét így, mint a valós tagadása válik a való-ság eredeti (végső) fogalmává, mert a (magánvaló) lét, mint a létezőt meghatározó az a létezőben (a valóságban), amivel a létező végső soron azonos. Itt (nyilván) egy paradoxon tételeződik, mert az imént egyszerre határoztam meg ’valóságként’ a létezőt és annak kategorikus tagadását, a (magánvaló) létet. Mivel pedig a létező a működés értelmében azonos a létezéssel, így maga a létezés [Dasein] azonosul a valóság [Wirklichkeit] fogalmában a léttel [Sein]. Logikailag mégis különbséget kell tenni. A szerzőnek határozott meggyőződése ugyanis, hogy a logikát vissza kell venni az ontológiába, s ezen meggyőződésében nem kisebb emberre hivatkozik, mint Heideggerre.8 A ’magánvaló lét’ és az általában vett lét(ezés) közötti különbség az, hogy a(z általában vett) lét(ezés) a létező (a dolog); míg a magánvaló lét a létezőegész kategórikus tagadása – minden vonatkozástól elvontan – a tiszta semmi, vagyis Isten. Az abszolút fogalma különbözteti meg a létet a semmitől. A valóság, mint az önmagaság megkérdőjelezhetetlensége válik a valóság abszolút fogalmává; a valóságnak [Wirklichkeit] olyan értelmezésévé, amely értelmezettség tagadása (meghatározása) mindannak, ami valós [wirklich]. A valóság abszolút (feltétel nélküli) értelmezettsége (fogalma) tehát az irrealitás (a nem-dologiság), szemben a valóság-

létfelejtettség (Seinsvergessenheit) következményeként. Nehezen egyesíti a két állítást.” (Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás, ford. Boros János és Csordás Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994, 130. o.)” A hegeli és a heideggeri terminológia különbözősége megnehezíti a fenti kérdés megválaszolását. Úgy gondolom, hogy Heidegger - minthogy létezés [Dasein] alatt a kitüntetett létezőt érti, a fentebbi értelemben különbözteti meg a Sein és a Dasein fogalmakat. A lét és a létezés fogalmakat viszont általában nem különbözteti meg. 7 Martin Heidegger: Kant és a metafizika problémája [Kant und das Problem der Metaphysik], ford. Ábrahám Zoltán és Menyes Csaba, Horror metaphysicae, Osiris Kiadó, 2000, 276. o. 8 „A probléma addig nem mozdul ki a helyéről, amíg a logikát vissza nem helyezzük az ontológiába, azaz amíg Hegelt, aki éppen megfordítva, az ontológiát a logikában oldotta fel, nem értjük meg, és ez annyit tesz, hogy a kérdésfeltevés radikalizmusával legyőzzük és elsajátítjuk. Hegel e legyőzése a belsőleg szükségszerű lépést jelenti a nyugati filozófia fejlődésében, amelyet meg kell tennünk, hogy a filozófia egyáltalán életben maradjon. Hogy ez sikerül-e nem tudjuk; a filozófiának nem szabad jövendölnie; de aludnia sem.” (Martin Heidegger: 2001, 224. o.)

Partium

fogalomnak a köztudatban rég elterjedt értelmezettségével, amely a realitással [realitas] (dologiság) azonosítja azt. Az irrealitásként felfogott valóság a valóságnak puszta azonosságként9 való értelmezése, vagyis a szubjektivitás abszolút absztrakciója. A valóság abszolútumának értelmezettsége mint irrealitás a legabsztraktabb istenkép tradíciójának metafizikáját jelenti, s ezen tradícióval szemben a kereszténység (is) antitézist képez. A skolasztikus tanítás szerint Isten lényege [Wesen] a létezése [wesen]. Ha a tételt továbbgondoljuk, készen áll a következtetés: a létező (élő) Isten az Istenség, vagyis Isten mint létező önnön lényegiségével (mi-ségével) – azaz realitásával (dologiságával) azonos. A keresztény miszticizmus (Meister Eckhart) dolgozta ki ezen antitetikus realizmusnak talán legadekvátabb filozófiáját. Ismét rálelünk a hegeli gondolkodás furcsa kettősségére a lét, a semmi és Isten értelmezésének vonatkozásában. Az általam kiemelt szövegrészek jelen idézetben bizonyítják, hogy koncepcióm immanensen benne rejlik a hegeli szövegben. Az azonosság a lét, Isten az abszolút azonosság – jelenti ki Hegel, s közben azt állítja, ezen azonosság olyan azonosság, ami a közvetlen meghatározottság megszüntetése által lett, s így a lét mint eszmeiség – vagyis a fogalom. A „közvetlen meghatározottság megszüntetése” a létező keletkezése álláspontom szerint, és nem Istené; vagyis a szellemnek, tehát a fogalom fogalmának ráoktrojálása az istenfogalomra. „Így Isten önmaga számára saját nem-je…”10 – „…Makrologikailag szemlélve így a lényeg a lét tagadása, ezen tagadás tagadásának fogalma, miáltal a lét újra az eszme horizontjára kerül”11 Így Isten önnön értelmezettségében (önmeghatározásában) önmegtagadó, vagyis az isteni értelem, mint Isten értelme (szelleme) az előzetes tárgy utáni tulajdonképpeni tárgy, amely Istent mint (irreális) valóságot isteni [θειόν] (reális) valóságként követi. Ezen reális (dologi) valóság a szellem valósága, a fogalmi valóság; hiszen a szellem lényege, a fogalom, mint a létezéssel tulajdonképpen azonos létező teljesíti a megragadhatóság feltételét, s válik uralhatóvá (megértetté) a (kitüntetett) létező 9

Az azonosság ismét ugyanaz, ami előbb mint lét volt előttünk (kiem. a szerzőtől), csakhogy mint olyan, ami a közvetlen meghatározottság megszüntetése által lett, s így a lét mint eszmeiség. – Nagyon fontos, hogy megértsük az azonosság igazi jelentését, ehhez pedig mindenekelőtt az kell, hogy ne pusztán mint elvont azonosságot fogjuk föl, azaz ne mint a különbséget kizáró azonosságot. Az azonosság a maga igazsága szerint, mint a közvetlenül léttel bírónak eszmeisége, magasrendű meghatározás, mind vallásos tudatunk, mind általában minden egyéb gondolkodás és tudat szempontjából. Azt lehet mondani, az igaz tudás Istenről azzal kezdődik, hogy azonosságnak – abszolút azonosságnak tudjuk (kiem. a szerzőtől), s ebben benne rejlik az is, hogy a világnak minden hatalma és minden dicsősége összeomlik Isten előtt s csak mint az ő hatalmának és az ő dicsőségének sugárzása állhat meg.” (G. W: F: Hegel: A logika, Enciklopédia I. ford. Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 197. o. ) 10 Martin Heidegger: 2001, 117. o. 11 Franco Volpi [Herausgeber]: Großes Werklexikon der Philosophie, Band 1: A bis K, Kröner, 648. o. (A szerző ford.)

Partium

számára. A létezőnek a szellemmel való azonosítása az objektív valóság mozgó működésként való felfogásán alapszik. A valóság pro primo natura, vagyis φύσις12. A φύσις mint valóságfogalom mélyebb értelme szerint a valóság transzcendentális-intelligibilis sensusában is kifejezésre jut, mert „a φύσις-hez, az egészében vett létező működéséhez hozzátartozik ez a λόγος.”13 A φύσις-ben rejlik tehát a valóságértelmezés transz- ill. metafizikai tárgya is; mert a „metafizika” tárgya (az, amire az elvont elmélet-történet végső soron vonatkozik) nem valami távoli és nemitt-lévő, hanem éppen az ittlét [Dasein] legmagasabb rendű értelmezése. Az elmélet értelmét (létjogosultságát) a gyakorlatra való alkalmazhatósága adja, éppúgy ahogy a gyakorlat (a társadalmi működés) értelmét az elmélettől (φυσιολόγια14) kapja; mert „maga a jelenvalólét a metafizika”. Az egészében vett létező önmagát kibontakoztató működésének lényegi megértéséhez nélkülözhetetlen a metafizika, mert a fizikai valóság (a φύσις közvetlensége) éppen lényegében transzfizikai. Ezt ugyanabban az értelemben értem, ahogy fentebb a dolog [res] és quidditas-a, a dologiság [realitas] lényegi (mi-ség-beli) azonosságát hangsúlyoztam. Az Eckhart Mester és Hegel közötti párhuzam nyilvánvaló. A (magánvaló) léttel azonos Isten (abszolútum) tulajdonkép(p)enisége, látszása (ábrázata) saját nem-mivolt-szerűségének negációjaként értelmezhető. Ez a hegeli abszolút tagadás értelme, de ezen tétel ugyanakkor meghamisítja az igazságot; mivelhogy a (magánvaló) lét 12

„Φύσις a növekvőt, a növekedést, s magát az ilyen növekedésben nőttet jelenti. A növekedést és a nőnit azonban itt egészen elementáris és tág értelemben vesszük, ahogy feltör az ember őstapasztalatában: nemcsak a növények és az állatok növekedése, ezek keletkezése és pusztulása mint elszigetelt folyamat, hanem növekedés és mint ilyen történés körülveszi és áthatja az évszakok, a nappal és az éjszaka váltakozása, az égitestek vándorlása, a vihar, az időjárás és az elemek tombolása közepette. Mindez egyben a növekedés. Most világosabban és az eredetileg elgondolt jelentéshez közelebb kerülve nem annyira növekedésként fordítjuk a φύσις-t, hanem inkább »az egészében vett létező önmagát kibontakoztató működéseként«. A természetet nem csak mintegy a mai szűk értelemben vesszük mint a természettudomány tárgyát, s nem is a tág tudomány előtti értelemben, még csak nem is a goethei értelemben, minthogy ezt a φύσις-t, az egészében vett létezőnek ezt a működését az ember éppúgy közvetlenül és a hozzátartozó dolgokkal – s más hasonlókkal, amelyek ily módon vele vannak – összefonódva tapasztalja meg. Ezek az események, melyeket az ember megtapasztal, a nemzés, a születés, gyermekkor, érlelődés, öregedés, halál, nem egy mai és szűkebb értelemben vett specifikusan biológiai jellegű természeti folyamatnak az eseményei, hanem a létező általános működésébe tartoznak, mely az emberi sorsot és történetét is magába foglalja. A φύσις-nek ezt a teljesen tág fogalmát kell megközelítenünk, hogy ezt a szót abban a jelentésében értsük meg, melyben az antik filozófusok, akiket tévesen »természetfilozófusoknak« neveznek, használták. A φύσις ezt az egész működést jelenti, mely magát az embert áthatja, s amit az nem ural, ami azonban áthatja és körülveszi őt, az embert, aki erről már mindig is megnyilatkozott. Amit az ember ért, - legyen mégoly rejtélyes és homályos is az egyes esetekben –, az ember érti, s ez közeleg hozzá, hordozza és elnyomja, akként, ami van [was ist]: φύσις, a működő, a létező, az egész létező. Még egyszer hangsúlyozom: φύσις mint ez az egészében vett létező nem a természet újkori, kései értelmében, mintegy a történelem fogalmának ellentéteként értendő, hanem eredetibb módon, mint e két fogalom, egy olyan eredeti jelentésben, mely a természetet és a történelmet megelőzve mindkettőt átfogja, s valóságnak dologi (objektív) valóságként, dologiságként [realitas] adott közvetlensége; s ezen esztétikai közvetlenség a valóságot, mint φύσις-t nem a Wahrheit értelmében mint pozíciót, hanem mint ható-ságot ragadja meg. 13 Uo. 14 Uo.

Partium

(Isten) végtelen, s ezért noha önmagában nem rendelkezik objektív lényegiséggel (dologisággal), s önmagában mint lényeg-nélkülit, lényeg felettit, de, hangsúlyozom nem mint (konvencionálisan) lényegtelent [wesenloses] kell felfognunk; önmagaságát mégsem jelentheti negatív formájú önazonosságának tagadása. Isten lényege éppen a lényeg-nélküliségén alapszik, azon, hogy fogalma éppen a mivoltság (lényegiség) eredeti tagadása révén nyerhető el. Vagyis lényege a tagadás. A lényeggel rendelkező a dolog, a valami, a létező. Isten nem létezik, mert nem létező, s ez a kijelentés abban az értelemben igaz; hogy ugyanakkor Isten, mint a végtelen szubjektivitás az abszolút értelmében az egyetlen (és irreális) valóságnak minősül; (ezért tartják róla a misztikusok, hogy az egyetlen igazán létező, rajta kívül minden káprázat csupán). A teljesség, az abszolút teljességének abszurditása (kép-telensége) jelenti ezen irrealitást, hogy az abszolút mindenség eredete az objektivitásban mint a tiszta semmi jelenik meg. A ’minden’ szó egyébként persze a dolgok összességét jelenti, de ezen objektív összesség végessége aránytalanul viszonyul a tiszta semmi szubjektív abszolútumának végtelenségéhez. A végtelenség itt tehát a kulcsfogalom. Csak a végtelen lehet a feltételezett minden (dolog) eredeti feltétele, mert a minden(ség) feltételezett, de a feltétel nélküli értelmét éppen a feltételezettség tagadása révén nyerjük el. A Semmi tételezésének így nem (feltétel nélküli) feltétele a dolog feltételezése, míg ezzel szemben a dolog tételezésének (konkrét) feltétele egy másik dolog feltételezése. A Semmi ezért a teremtő identitás, a dologiságot, a létezést okozó lét, az (abszolút) Isten; s nyilvánvaló, hogy Isten nem lehet lény. Ha Istent lénynek [Wesen] nevezzük, már végességet tulajdonítunk neki. 1.4 Hegel ’létfelejtő’ abszolútumfogalma Cáfolom tehát Hegelt itt is, aki a(z abszolút) szellemmel tette azonossá Istent. Isten nem a működés, nem a mozgás, Isten nem a létezés, hanem a lét, mint elvont lét (a Semmi). Rendkívül fontosnak tartom tehát a lét és a létezés fogalmak (tartalmi) megkülönböztetését. Ha a ’létet’ a ’létezéstől’ nem különböztetjük meg, a létfelejtés már be is következett, hiszen a ’létezés’ mint működés lényegében azonos a létezővel, s így a fentebbiek meg nem különböztetettsége esetén a rosszul értelmezett (magánvaló) létfogalommal is azonosként értelmeztetik. A metafizikai létfelejtés gyökerét meglátásom szerint itt kell tehát keresni, s noha a heideggeri tétel: „a lét nem létező” fontosságát nem illik kétségbe vonni, a fentebbiek alapján éppily fontosak „a (magánvaló) lét nem a létezés”, valamint „a létezés a létező”, illetve „a (magánvaló) lét nem a létező mint létező” tételek is. Tulajdonképpen ez utóbbi a lényeg: ha a létfogalmat elkülönítetten akarom szemlélni, csakis a hegeli terminológiával élve mint magánvaló létet, vagyis mint az elvont negációt értelmezhetem. Ez utóbbi belátás nem jelenik meg Heideggernél.

Partium

A létezőt mint legnagyobbat a létező egészeként fogjuk fel, mint a mindenséget, a létezők összességét, s a létező így is, de úgy is mint „egyedi” létező a működés fogalmával írható le leginkább; vagyis a létezéssel, a (feltételezett) valósággal, mely az állandóan változó mozgással azonos. A létező-létezés mint valós pedig szellem, azért is, mert a dolog számomra mindig az, amit éppen jelent, vagyis a létezőlétezés: értelem, ész-leltség megértettség, gondolat, gondolkodás, fogalom, szellemi megragadottság – és semmi más. Azon gondolkodás, amely minden áron létezővé akarta tenni a létet, nem ismerte fel az alanyiság feltétel nélküliségének az elvont tagadással való azonosságát; illetve azon szükségszerűséget, hogy az objektivitásnak mindig aránytalan és negatív a szubjektivitáshoz való viszonya, a létező semmi (végtelenül kevés) a léthez képest, éppúgy, ahogy a lét a Semmi (a nemlétezőség) a létezőhöz való viszonyában, amely semmiség, mint végtelenség a mindenség feltétel nélküli teljességét is meghatározza egyben. A végtelen ellen való lázadást így démoni lázadásnak kell tekintenünk, s minden hitet, amely létezőnek tekinti a Teremtőt, blaszfémiának kell tartanunk. A létfelejtés aktusa egyfajta mitológiai ősbűnként is felfogható, hiszen – mivel a (magánvaló) lét (a tiszta semmi) Istennel azonos – a ’létfelejtést’ istentagadásnak, ateizmusnak kell tekintenünk. Az önmagát hatalomra törő akaratként érzékelő önző emberi gyarlóság ősi késztetésének tekinthető, hogy Istenhez nem tud feltétlen alázattal fordulni; hanem megragadhatóvá, kiismerhetővé próbálja tenni, s olyan istent keres magának, akivel alkut, (érdekalapú) szerződést köthet – mint kvázi egyenrangú fél. Heidegger a kereszténységet ilyen törekvésnek láttatta: „»Istenre nem az a legkeményebb csapás, hogy kimutatható egzisztenciájának bizonyíthatatlan volta, hanem az, hogy a valóságosnak tartott istent legfelsőbb értékké emelik. Mert ez a csapás nem azoktól jön, akik nem hisznek istenben, hanem egyenesen a hívőktől és azoktól a teológusoktól, akik minden létezők leglétezőbbjeként beszélnek róla, bár soha nem jut eszükbe, hogy magára a létre gondoljanak, és hogy közben erre rádöbbenjenek; ez a gondolkodás, ez a beszéd a hit szempontjából nézve éppenséggel istenkáromlás.« (Martin Heidegger: Holzwege. Id. kiad. 203. l.)”15 A metafizika (az ontológiatörténet) álláspontom szerint tehát azért „létfelejtő”, mert tagadja az abszolút feltétel nélküli végtelenségét, tagadja a valóság identitásának szükségszerűen irreális (nem-dologi) mivoltát, s így végső soron tagadja a teremtő Semmit, hogy a keresztény tradíciónak megfelelően a Λόγος-szal, a teremtés eszközével (a dologisággal) [realitas] helyettesíthesse azt. Ha egyértelművé válik, hogy a meghatározatlan és közvetlen semmihez való megfelelő viszony az alapja a szabadnak-lenni-tudásnak, vagyis annak, hogy tudjunk nem-dologként létezni, hogy meghatározatlanok lehessünk szubjektivitásunk (alanyiságunk) ereje által; 15

Suki Béla: Martin Heidegger filozófiájának alapkérdései, Gondolat Kiadó, Budapest, 1976, 274. o.

Partium

akkor nyerhet majd a metafizika problémája tudományos jelentőséget. A szabadság eszméjének megértése nem nélkülözheti a végtelenség megértését, az egyetlen végtelen entitás, az identitással azonos entitás, a meghatározatlan és közvetlen léttel azonos Semmi indeterminált irrealitásának megértését. A szabadság fogalmiságát sokféleképpen értelmezhetjük, de a fogalomban rejlő eredeti antinómia csak egyféleképpen oldható fel: ha megtaláljuk a valóság fix pontját, a meghatározatlanságot, mert csak a feltétel nélküli tehet alannyá, vagyis „szubsztanciává”, önálló létezővé minket. A szabadság maga a meghatározatlanság, a két fogalom kvázi ekvivalens. A racionalista tradíció immanensen mindig magában hordozta a szabadságfogalomnak ezen jelentését, noha nem egészen ebben az értelemben. Akkor lehetek szabad, ha tisztán ésszerűen cselekszem; de ez azt jelenti, hogy sub specie aeternitatis, s nem egy szubjektív dolog, egy véges egó érdekében; vagyis ha erkölcsös vagyok. Így azonosulok a nem énszerű feltétel nélküli szubjektivitás meghatározatlanságával (szabadságával), s leszek nem-dologi cselekvő, vagyis szabad. A létező [Daseiende] tehát akkor lehet szabad, ha mint létezés [Dasein] rálel a létre [Sein], vagyis ha a mozgás felleli centrumát. Még egyszer hangsúlyoznom kell, a (magánvaló) lét nem a létezés, az Abszolút nem a működés; minden ilyen felfogás lényegében panteizmus. Az Abszolút (Isten) tagadása (meghatározása) a valóságnak mint realitásnak (dologiságnak), mert ha nem lenne tagadó, meghatározó (teremtő) sem lehetne. A létfelejtők tehát a realisták, akik a valóság feltétel nélküli azonosságát a valós teljességében, az ιδεα-ban (Λόγος) látják (látták), akik szerint a (magánvaló) lét a létező mint létező; s itt most az az új, hogy a quidditas-nak, mint a létező Wahrheit-jának megértése a létező mint létezés megértése tulajdonképpen, vagyis a magában vett, magánvaló létet az általában vett léttel azonosként értelmező gondolkodás gondolkodik így. Amikor Heidegger ezen tételét hangsúlyozza: „a lét mindenkor egy létező léte”, persze nem arra gondol, hogy „Isten mindenkor egy teremtmény Istene”. Heidegger a létezésről beszél, mégpedig a létezésről, mint a létező Wahrheit-járól, amely igazvalóság a valós teljességét jelenti, tárja fel, vagyis mutatja meg a létezőt mint létezést. A létmegértés feladatává ezért lett a (kitüntetett) létező létezésének feltárása, az egzisztenciális analitika, ezért íródott meg az „egzisztencialista antropológia” (Husserl), a „Lét és idő”. A létmegértés a heideggeri értelmezésben ’létezésmegértés’, s ami lényegében ugyanaz, ’létezőmegértés’. A heideggeri vállalkozás tehát ezen értelmezési probléma miatt vallott kudarcot, jutott zsákutcába. A (magánvaló) létet akarja megérteni, de mivel a létet a létezéssel teljességgel azonosítja – amely utóbbi pedig a létező egészével (a valós teljességével) azonos – így a létező létezésének feltárásával induló analízis végeredményében kiindulópontjára kerül vissza, s nem a létet, hanem a létezőt mutatja fel.

Partium

Heidegger sem tudott megfelelően elszakadni a tradíciótól, s még inkább a konvencionális gondolkodástól, így ő is megmaradt létfelejtőnek, vagy inkább lét-megnem-értőnek – noha ugyanakkor problematizálta is a létfogalmat, tehát ki akart bújni a „létfelejtésből”. Ezen felfogás tulajdonképpen az egész filozófiatörténetet jellemzi mindmáig, nemigen akadt olyan filozófus, aki a létfogalmon általában ne a létezés fogalmát értette volna. Heidegger problematizálta a létfogalmat, konvencionális jelentésétől mégsem tudott elszakadni. Értelmezési alternatívákat gyártott; s körbejárva a problémát, lényegében Hegelt megérteni akarván; ugyanazt a pluralista gyakorlatot követte a problémakezelésben, amit Hegel. Heidegger világosan érzékeli, hogy a hegeli „Logikában” elvész, feloldódik a logika a metafizikában, s ez utóbbi tudomány később ezért vesztette el státusát. Heideggerben világosan megfogalmazódott az igény, hogy változtasson ezen az áldatlan állapoton. Vajon miért nem jutott el azon következtetésig, hogy a hegeli létfogalom azért problematikus, mert megmarad a „létfelejtő” tradíciónak azon tévedésében, amely a létfogalmat a létezés fogalmával teljességgel ekvivalensként kezeli?16 Az nyilvánvaló volt számára, hogy a „Semmi” valami mást jelent, mint azt, hogy valami van. A Semmi valami más, mint a kopula. A kopula a dolgot létezőként állítja elénk, vagyis tételezi, ahogy Heidegger Kanttal fogalmaz. A kopula a létezést jelenti ki a létezőről, amely azonban önmagában maga egy létezés; így a kopula mint lét-tételezés „»pusztán egy dolog vagy bizonyos határozmányok pozíciója önmagában«”17. Az abszolút semmi a létező előállítójaként viszont mitikus-misztikus értelmezettségben lép elő, mint a teremtő identitás. Így értelmezhetjük a kopulát, a van-t (a létigét) az ószövetségi Mózesnek magát kinyilatkoztató örökkévaló (JHVH) önmegnevezése („Ehje aser ehje – Én vagyok aki a Lét vagyok”18) (ige)alakjaként; mert 16

Ezt úgy értem, hogy ugyebár Hegel (és az ontológiatörténet) lényegében felcserélhetőként kezeli a ’lét’, a ’létezés’ és a ’létező’ fogalmakat. Ám míg Heidegger az ontológiai differencia tétele révén a ’lét’ és a ’létező’ fogalmak megkülönböztetését igényli, már nem igényli a ’lét’ és a ’létezés’ fogalmak megkülönböztetését is. Márpedig szerintem itt van a kutya elásva: a lét ugyanis a létezés értelmében azonos a létezővel. 17 Martin Heidegger: 2001, 46.o. A kanti tételezés a pozíció fogalmára redukálja a létezőség fogalmiságát. „A lét nem reális predikátum”, nem egy res predikátuma, a lét pozícionális predikátum. A lét tehát a létező ontológiai pozícióját predikálja. Ezt úgy értem, hogy a kopula tételezi a res realitását, mintegy tautologizálva azt. 18 „Én vagyok, aki a Lét vagyok. Héberül »ehje aser ehje« – az önmagam által létező örök isten; az Isteni Szellem egységének és szellemiségének a kinyilvánítása, pontos ellentéte a bálványimádás minden formájának, amely emberi, állati alakok vagy égitestek imádatában nyilvánult meg. „Vagyok, aki a Lét vagyok azonban nem csak filozófiai kifejezés; a hangsúly az isteni létezés aktív kinyilatkoztatásán van; v. ö. A Midrás értelmezését (Exod.r. III, 6)‫ ישעמ יפל ארקנ ינא היהא רשא היהא‬Ez azt jelenti az izraelitáknak, akik rabszolgaságban voltak: »Noha Ő még nem fejtette ki hatalmát érettetek, de meg fogja ezt tenni: Ő örök és biztosan meg fog váltani benneteket«. A legtöbb mai bibliamagyarázó Rásit követi: »Leszek, aki leszek«; azaz, szavak nem tudják kifejezni azt, ami Ő lesz az Ő népének, de az Ő örök hűsége és meg nem változó irgalma mindig jobban és jobban megnyilvánul Izrael vezetésében. A felelet, amit Mózes ezekben a szavakban nyer, így megfelel ennek: »Meg fogom menteni őket úgy, ahogy meg fogom menteni.« Megnyugtatja az izraelitákat a felszabadulás tényével, de nem fedi fel a módját. Elégedjenek meg az izraeliták azzal, hogy megtudják: »Ehje, Én leszek (veletek), küldött engem tihozzátok«.

Partium

„a tetragrammaton ugyanabból a héber tőből (haja) ered, mint »ehje«; azaz »lenni«.”19 A (magánvaló) létet mint az abszolút semmit a fentebbiekből következően szükségszerűen a létezés (létező) [το ον] fogalmának tagadásaként kell megragadnunk. A létezést általában mint létezőt kell felfognunk (Heidegger a ’Dasein’ terminust, mint tudvalevő, a /kitüntetett/ létező megnevezésére használja), s a Semmi, mint puszta önazonosság a létező tagadásaként (nemlétező[ség]) a létezés tagadásának értelmét kapja. Ez rendkívül lényeges következtetés, hiszen így vált relevánssá, hogy miért fontos a ’lét’ és a ’létezés’ fogalmak megkülönböztetése. A ’létezés’ így ugyanazt jelenti, mint ha azt mondom, hogy dolog, vagy valami. Ha egyáltalában mondok valamit, a létezést tételezem, mégpedig egy létezés (létező) tételezése által. De mi van akkor, ha ’Semmit’ mondok? Hogyan szabadítható meg a misztifikáció gyanújától egy olyan tudományosnak szánt tételezés, amely a nagybetűvel írott Semmit a létfogalommal, illetve a teremtő entitással, Istennel azonosítja? Ha ’Semmit’ mondok, nem mondok valamit? Ha ’Semmit’ mondok, nem mondok semmit sem? Vagy ha mégis, akkor a ’Semmi’, ellentétben a semmivel, mégis valami? Heidegger azt állítja, a lét mégis létezik: „Das Seiende ist, das Seyn west.” Heidegger megpróbál kikerülni a kátyúból, hiszen nyilvánvaló, hogy mivel „a gondolkodás mindig valamiről gondolkodik”, ezért logikailag nem állíthatom úgy a létet, hogy ne tételezném egyúttal a létezését is. Heidegger – Hegelhez hasonlóan – jobb híján ignorálja azon körülményt, hogy ekképpen valamivé tette a létet, vagyis létezővé; hiszen másképp hogyan mehetne (lehetne) a dolog? Nem. Tudomásul kell venni, hogy a létet éppen a semmin keresztül kell megragadnunk és nem tehetjük valamivé. A Semmi (a magánvaló lét) nem létezik és nem is lényegül (ezen utóbbi kifejezéssel próbáltam /át/értelmezni a Heidegger által használt német „wesen” létezésként való fordítását), lényeggel rendelkezővé, tehát dologgá, létezővé önmagában. Ez azt jelenti, hogy a Semmi létezése (wesen) a Semmi önmegtagadása. A Semmit ott kell keresni, ahol nincs semmi sem, vagyis nincs vaAz Örökkévaló. Ez a fordítása az Istennévnek, amelyet a héberben négy betűvel JHVH írnak és Ádonáj-nak olvasnak (I. Genezis 16. old.). A négybetűs Istennév – a tetragrammaton ugyanabból a héber tőből (haja) ered, mint »ehje«; azaz »lenni«. Ez kifejezi azt a gondolatot, hogy Ő örökké létezik a jelenben, a múltban és a jövőben. Itt szintén nem kell csupán a létezés filozófiai értelmében felfogni, hanem mint Isten létének tevékeny megnyilatkozását. Bölcseink szerint (Exod. r. III, 7) ez a név hangsúlyozza Isten jóságát és hűségét teremtményeivel szemben: Ő, aki nevel, büntet és vezet; Ő, aki hallja az elnyomottak kiáltását és tudatja az ő igazságos útjait az emberek fiaival. Ő a hatalmas Élő Isten, aki kinyilatkoztatja magát gondviselő szerepében népe iránt.” (Szentírás, Mózes öt könyve és a haftárák. Héber szöveg, magyar fordítás és kommentár, szerkesztette Dr. Hertz J. H., A Brit Birodalom főrabbija. A magyar kiadást szerkesztették: Dr. Hevesi Simon, Dr. Guttmann Mihály, Dr. Balassa József, Dr. Lőwinger Sámuel, Dr. Guttmann Henrik. Második Kiadás. Megjelenik Leonard-Levi és Belh Stern támogatásával. II. Exodus, Budapest, 1984, 30-31. o.) 19 U. o.

Partium

lami, mert a semmi soha és sehol nincs. A Semmi nincs a téridőben. A Semmi nincs az objektivitásban, mert a Semmi maga a(z abszolút) szubjektivitás. Amikor a semmiről beszélek, s azt mondom: nincs ott semmi (sem), igazából nem a semmiről magáról, hanem a valami tagadásáról, vagyis a valamiről beszélek. Ekképpen nem a semmi válik valamivé, hanem arról van szó, hogy a ’semmi’ egy olyan szó, amely (általában) nem önmagát jelenti. A Semmi, mint abszolút semmi azonban már nem azon semmi, amire mutatván valaminek a hűlt helyét keresnénk. Az abszolút semmit nem kereshetjük sehol, mégis fellelhetjük önmagunkban, amikor lényünk feltétel nélküliségét; amelyen az egzisztens „kitüntetett létező” elhelyeződik, s számára a lét(ezés) feltárultsága, az igaz-lét(ezés) [αληθεια] megnyilvánul; alanyiságunk fundamentumaként érzékeljük. De ezen feltétel nélküliség, még egyszer hangsúlyozom, nem a szubjektum konvencionális fogalmával, a tudattal azonos formájú „dolog”, mint abszolút, hanem fogalmát éppen az első dolog, a tudat (öntudat) [Selbstbewußtsein] absztrahálásaként nyerjük ki. Az így kapott absztrakt identitásfogalom azonban nem mint végtelen és tudatos gondolkodás, hanem mint az önmagában objektive nem valós végtelen potencialitás értelmeződik.

Bibliográfia G. W: F: Hegel: A logika, Enciklopédia I. ford. Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979 G. W. F. Hegel A logika tudománya [Wissenschaft der Logik] ford. Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979 Martin Heidegger: A fenomenológia alapproblémái [Die Grundprobleme der Phänomenologie], ford: Demkó Sándor, Osiris / Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2001 Martin Heidegger: A metafizika alapfogalmai [Die Grundbegriffe der Metaphysik], ford. Aradi László és Olay Csaba, Osiris Kiadó, Budapest, 2004 Martin Heidegger: Kant és a metafizika problémája [Kant und das Problem der Metaphysik], ford. Ábrahám Zoltán és Menyes Csaba, Horror metaphysicae, Osiris Kiadó, 2000 Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás, ford. Boros János és Csordás Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994 Suki Béla: Martin Heidegger filozófiájának alapkérdései, Gondolat Kiadó, Budapest, 1976 Szentírás, Mózes öt könyve és a haftárák. Héber szöveg, magyar fordítás és kommentár, szerkesztette Dr. Hertz J. H., A Brit Birodalom főrabbija. A magyar kiadást

Partium

szerkesztették: Dr. Hevesi Simon, Dr. Guttmann Mihály, Dr. Balassa József, Dr. Lőwinger Sámuel, Dr. Guttmann Henrik. Második Kiadás. Megjelenik Leonard-Levi és Belh Stern támogatásával. II. Exodus, Budapest, 1984 Franco Volpi [Herausgeber]: Großes Werklexikon der Philosophie, Band 1: A bis K, Kröner

Mondja kérem, jó a víz?

Partium

Emlékezés rovat Oláh András

Emlékezés Magyar Józsefre (1953–2008) A 70-es években – alig 20 évesen – jelentkezett első odafigyelésre érdemes írásaival. A „Kelet felől” című antológiában (Nyíregyháza – 1974.) még Kovács József néven publikálta munkáit, amelyekre azonban már az Alföld kritikusa is felfigyelt: „Kovács József verseinek hetykeségével tűnik fel. (…) egy novellájával külön említést érdemel, tiszta realizmusa vonzó, kontúrokat érzékeltet, mint valami névtelen sorsoknak emléket állító népi faragás.”20 Az eredeti családnév helyett a barát és példakép, Ratkó József javasolta a Magyar nevet, mivel a Kovács József név már foglalt volt a magyar irodalomban. Kettejük viszonyát – de Magyar világlátását is – jól jellemzi az a levél, amelyet 1983-ban írt az akkor rádiós irodalmi szerkesztőként is dolgozó Ratkónak: „Kedves Pista! Gondolom, nem vagy kíváncsi a levelemre, ha verseket olvashatsz. Az utóbbi ugyanis sokkal fontosabb. Lágyabb (előadhatóbb?) költeményeket nem tudtam küldeni. Talán, ha nagyapa leszek, az unokámnak gügyörészek majd Weöres-verseket. (Csak ne vágjon seggbe egy rakéta. A kúpot még elviseli az emberfia-jézus.) Mindenesetre, ha megkapod ezt a küldeményt, írj. A postajárásban nem bízom. Sokat megcsalt. Állami kurva az is. (Csak nehogy maszek legyen!) Látod, a szomorú versek úgy születnek, hogy vidám vagyok. Rossz bőrben ugyan (majd tavasszal újat veszek), de vidáman. Üdvözlettel: MAGYAR JÓZSEF Nyírbátor, 1983. november 22.”21 Írásai számtalan megyei és országos antológiában láttak napvilágot. A 80-as évek közepén pedig a nyíregyházi rádiós irodalmi folyóiratnak, a Hangsúlynak is rendszeres szerzője lett, amely értékteremtő és értékfelmutató műhellyé vált a keleti égeken. 20 21

Szuromi Lajos: „Át a völgy lakodalmán” (Alföld 1975/7.) Magyar József idézett levele a „Hangsúly” irodalmi folyóirat honlapján olvasható

Partium

Alapító tagja volt az 1987-ben Tokajban megalakult – és országos feltűnést keltő – Partium Irodalmi Társaságnak, amelynek vezetője, vezéralakja szintén Ratkó József volt. A rendszerváltás környékén gyors egymásutánban 3 önálló kötete is megjelent: Keleti limes (Partium Társaság – Tokaj, 1989.) Lehet híd (Tiszta szívvel sorozat – Nyíregyháza, 1990.) Memoriále (Saját kiadás – Nyíregyháza, 1993.) 1993-ban pedig a nyíregyházi Váczi Mihály Művelődési Központ kiadta az általa összeállított Ratkó breviáriumot. A keleti végek gyermeke volt. Azé a vidéké, amely a magyar irodalom legnagyobbjait kitermelte. Az ő nyomdokukban haladt. Föld- és igazságszagú versei a szűkebb pátria kínjait szólaltatták meg. Népe „lassú Mohács”-ának tanújaként nem hallgathatott: „…megvetem e kitervelt kort” – írta keserűen –, amelyben „az önpusztítás / toroz úri fölénnyel e mély táj fölött. Dühítette a tétovázás, a tehetetlenség: „élete még ez itt, / hol elméletek közt döglik a tett?!” (Forradalomként bukik le). A lázadó költő a rendszerváltozás után megkeseredetté vált. Az épülés helyett a romlást, a pusztulást tapasztalta: „a kenderben nő szorgosan a kötél” (Fekete homlokkal), „Síromat ásatja velem / ez a vén ásatag jelen.” (Cezúrák). Egyre kevesebbet és egyre nehezebben írt. „Úgy írom ezt a verset / mintha folyók partja szakadna le…” – magyarázta Éjféli elégia című költeményében. A kilencvenes évek közepétől alig-alig publikált. Megcsömörlött attól az álságos közegtől, amely nemcsak az irodalmat, de a hétköznapokat is körülvette. „…elhallgatott, világa ezután a könyvtár, a művelődési ház és a kocsmák háromszögébe záródott.”22 És bekövetkezett, amit megjósolt egyik korábbi versében: „Még jöhet idő / amikor a vers egyetlen / hosszú hallgatás lesz” (Még jöhet idő). Hátrahagyott írásai megérdemelnének egy gyűjteményes kiadást. „A termés nem mondható bőnek, ám ha valaki elolvassa egy-egy versét, egy lázadásban (el)égő, nyughatatlan, szűkebb szülőföldje gondjaival viaskodó alkotót ismer meg.”23

Ébresztő 22 23

Tóth István: Magyar József halálára (Szabolcs-online) Tóth István i.m.

Partium

Magyar József

Recitativo Nem tiszta, paraszti szobákban, titkos szobákban országot adnak-vesznek, ez a tanulsága századnak, történelemnek… Bagzik a bitang, míg vére kering, mancsa véres, testén véres az ing. A romlás nagyzenekara bömböl, s a páholyban ringyók, nyakkendős urak: körmük vérlakkos, cipőjük merő gyász, tokájukon zsír reng: cinizmus, torkukból ámítás gurguláz – ők a bűn, a rothadás édes kölkei, a vörös-köpenyt kifordító kaméleonok, a látszólag piros-fehér-zöldek, miközben az éjben is éjsötétek. Húgyagyú húscsomók ásítnak a Házban: esznek-isznak és emésztenek. Bankár-maffiózók, miniszter-maffiózók, ágáló képviselők, gengszter elnökök, államtitkárok siserehada alatt nyög a mindig butított nép: a ráfázó, a ráfizető, a legyintő, a közömbös, a kocsmahős... Ezeknek kell Petőfi, Ady, az elvérzett szabadság? Torkot-elkapó vasmarok, taposó vaspata – az kell! Máskor mézesen hízelgő hang – az kell! Ó, Uram Fia, a sunyítás éjjele-nappala jött el! Kufárokat, rablókat ki ver ki itt? Ki, mi növeszt fel szelíd kisdedet? Senki! Semmi! Mert romlott már az anya, az anyatej is. Mert a romlás a küszöbig ért, a romlás a torkokig ért, a romlás ellepte a szíveket-agyakat, nemcsak a bél rohad már, de a tudat: az Attila áhította arany öntudat.

Partium

S csoda-e, ha az ének lepusztul a számról? Csak Bibliás-átok fakad szívemből-számból, s álmomban is izzva-izzadva káromkodok: hogy szakadna kőzápor az égből, hogy meteor dúlná szét a földet, mikor nem a jók, a nagyot-akarók győznek, de a stricik, a ringyók, az álcás rablók, a riszáló reklám-hermafroditák, a seggig kinyalt hivatalnokok, míg az áldottak gyomra kilukad, s fetrengnek kínban, sokkosan... Kinek az ideje ez, Uram? Kinek az országa ez, Uram? Ha látsz, láthatod, a látszat-béke harcterein öngyilkosok, lázas alkoholisták buknak el, drogosok keringnek képzelegve az ég magasában és megütik magukat s az anyaföldet, a drága, a kizsigerelt anyaföldet, az idegenek kifosztotta anyaföldet... Nem övék, nem mienk az ország, nem érdemelsz minket Magyarország, mert – miként az árva költők – beledöglünk földedbe, tömegsírodba össze-vissza szabdalt hazácska, hullunk korán méhedbe kivénhedt anyácska.

Hiába voltál Leülsz asztalodhoz – a vershez. Öregszel. Gondolkozol a semmin – fölöslegesen. Mert a minden betelt. Isten után telt lett az ég, sóval a tenger. Betelt a bibliás-világ szörnyű ítélettel. Dagad a szív, a máj, dagad a nyelv. A tűztől kiárad a bányák ólma. Hiába voltál élettel teli S hiába leszel a föld sója.

Partium

Koszorútöredék Ratkó Józsefnek haldokló ír halottról előtte papírhomály reszket sápad és izzad iszik bár inni utál lábához lökődik rög óriás sírdaganat ökle lehull a pultra de kisimul a föld alatt könyvek poharak hűlnek ágyak tenyerek szobák nem segít senki rajtunk itt már nincsenek csodák sejtek sortüze terít hullunk egymásra hullák TE voltál és én még vagyok verset kényszerítesz rám hullámzik tenger temető lassan ellepi a szám megyek magamhoz végemhez megyek mert mennem muszáj

Harms

Partium

Aranykor Íme – az aranykor! Fagyott fos, taknyos köpet a járdán. A szemekben őrült, sárga küllők vérrel pántlikázva pörögnek. S a szutykos hajléktalanok, mint hüllők gyűlnek, gyülekeznek a város piacán vagy könyökölnek mereven kocsmapulton. Részegek: földöntött kukák, vizeletükben gőzlenek-bűzlenek, csak Isten néz le rájuk, az ember csak legyint – és baktat motyogva tovább. Hová még, Hová hát? Az út nem visz sehová. Mint magára hagyott hús, férgesedünk, büdösödünk. Más mozgat, nem mi magunk. Kívül élünk minden körön és minden csillagon sár vagyunk. És por vagyunk és hamu vagyunk – vihar forgat, elfúj a szél. Megszégyenít alamizsna, pillantás. A lágy kézfogás alázkodásra késztet. Kényszeresek vagyunk, önismétlők, pedig lehetnénk fegyver: hájas pocakba, pofába vágó kéz, de csak állunk, álldogálunk…

Partium

…áltatgatjuk magunkat, hogy vár… …hogy vár reánk egy otthon s egy bölcsebb, szép halál. S még várnak életek életünkben: evések, ivások, ölelések, s emberszabású gyerek nő fel szemünktől-kezünktől babusgatva. Csak kibírjuk kétezerig! Üdvözölhetjük a művészet szent templomában vagy fuldokolhatunk kútban: fordított toronyban. Csak kibírjuk kétezerig! Talán lesz aranykor, tiszta járda s talán erősebb láb is lesz elindulni.

A Volga partján

Partium

Diószegi Szabó Pál

Gondolatok a Weöres–centenáriumra W. S. Ahogyan ez a monogram az angolszász irodalomban mindenki számára a költő és drámaíró, William Shakespeare-t idézi, úgy nekünk is van egy hasonló nagyságú betűpárunk, amely a XX. századi magyar lírában legalább ennyire meghatározó. Weöres Sándoré (1913–1989). Szükséges is Weöres Sándor újra-felfedezése, mert mára a közoktatás intézményrendszerén túl, leginkább csak az óvodák által felhasznált, játékos mondókáiban, verseiben él tovább. Az idei centenáriumi év pedig alkalmat ad számunkra is lírai életműve rövid felidézéséhez. A költő 1913. június 22-én született Szombathelyen, de egy kemenesaljai falun, Csöngén töltötte gyermek- és ifjúkori éveit. Valójában hermetikusan elszigetelt és társtalan lehetett, a művelt és több nyelven beszélő édesanyja oltotta belé az irodalom szeretetét. De ez annak is köszönhető, hogy a kis „Cina” –ahogyan becézték a kis Sándort– magántanuló volt. Gyermekkorának meghatározó élménye William Shakespeare, akinek köteteit hét-nyolc évesen bújta, olvasta. Már gyermekkorában mestere volt a rögtönzéseknek, verses improvizációknak is. Bár elküldte a verseit különböző irodalmi lapokhoz, a sorsdöntő az volt, hogy 1929 áprilisában a Pesti Hírlap felfedezettként írt róla. Poétikai indulása a Nyugat folyóirat bűvölő vonzásához kötődik. Ezt levelek követték Kosztolányi Dezsőhöz, Babits Mihályhoz, Osvát Ernőhöz. Kosztolányi az ifjú Rimbaudhoz hasonlította, aki –mint egy csodagyermek– úgy játszik „nyelvünk zongoráján, mint kevesen”. A pécsi egyetemen történelem-földrajz szakon tanult, majd a jogi tanulmányai után, végül filozófia-esztétika szakon diplomázott. Doktori disszertációját a vers születéséről írta. Budapestre költözve –a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként– meghatározó személye lett a magyar irodalmi életnek, amelyet megjelent kötetei jeleztek. De nem volt hajlandó 1945 után sem az aktuális kordivatot követni. Ahogyan a disszertációjában megjegyezte, „a zsenialitás mindig szellemi függetlenség… míg a dilettánsok felszerelik magukat az összes kívánt kellékekkel, a költők fütyülnek a kordivat naggyáválási receptjére és úgy írnak, ahogy a saját természetükből következik.” Weöres már ekkor a versnyelv zenei formáinak megvalósításán kísérletezett. A zenei ismétlés és megfordítás különféle alakzatain, illetve a szimfóniák, szvitek és fúgák témának költői megjelenítésén, amelyben a fő- és melléktémák –többféle ritmusokban– mint gondolatok keringenek. Ugyanakkor a retorikai alakzatok gazdagsága tárul fel a Weöres versekben. Itt elég legyen csak a szimmetriára, a kommutációkra és a chiazmusokra utalnunk. Mindezeknek az alapja Weöres kivételesen gazdag verstani műveltsége, költői

Partium

eszköztára. Ahogyan Szepes Erika írta róla „Weöres egyedülállóan bánt egyrészt a magyar költészetben addig még meg nem honosított, s a görög-római verselésben is ritkaságszámba menő különös ritmusegységekkel… másrészt úgy sajátította el az antik (vers)lábak alkotásának elvét, hogy maga is képessé vált új lábak alkotására, méghozzá szimultán ritmusban.” Itt elég csupán a Rongyszőnyeg, a Magyar Etűdök, a Harminc bagatell ritmusvariációira gondolnunk. De tegyük hozzá a szanszkrit költészet időmértékes versformáinak felhasználását is. Weöres a grafikai poétika felé is utat nyitott, színes tollrajzaival készített kötetével (Magyar Etűdök). Számos előremutató költői kísérlete közül az 1972-ben megjelent Psyché című kötete a legemlékezetesebb, amelyben egy általa megalkotott személy, Lónyay Erzsébet költőnő XVIII. századi versvilágát teremtette meg. Természetesen nem szabad kizárólagosan ebből a „szakmai” szempontból közelítenünk Weöres költeményeihez. Mert ez a költészet nem öncélú virtuozitás! A költő maga írta –mintegy baráti figyelmeztetésül– a verseinek egybegyűjtött kiadása elé: „Célom nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása; értenek-e, azzal sem törődöm. Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem ész, képzelet, szellem, az egész lény.” Weöres ugyanakkor folytatta a magyar műfordítás-irodalom gazdagítását. Ebben feleségével, Károlyi Amy költő-műfordítóval kiváló páros alkotott. Tehette ezt azért is, mert 1948–1955 között saját műveit nem publikálhatta, de műfordításai révén lehetett jelen az irodalomban. A kínai, indiai, perzsa vagy az antik görögrómai, illetve az angol, amerikai, német, németalföldi alkotások éppúgy, mint a skandináv költők, az orosz, lengyel, cseh, szerb irodalom remekei az ő tolmácsolásában váltak magyarul olvashatóvá. Weöres –átmeneti nehézségei ellenére– sohasem vált megtört alkotóvá. Verseiben a humor, az Arany Jánost idéző örökös önirónia végig elkísérte. Saját –disztichonban írt– sírfeliratán (Itt nyugszik W. S.) is ezt hagyta ránk: „Téged az istenek is tréfájuk végire szántak, könnyű falat voltál mindig a föld kerekén.” Szívleljük meg unitárius lelkületű nagy költőnk, Weöres Sándor hitvallását: „Az Istenbe olvadó ember számára nincs többé kívánatos és nemkívánatos, nincs többé semmiféle fokozat, mindent végtelenül és kívánság nélkül szeret. Számára minden ugyanegy, minden a Teljes-Változatlan, melyből a számtalan változó jelenség árad. Isten tartalmazza a mindenséget, s a felszabadult lélek Istenben tartalmazza a mindenséget.”

Partium

Felhős Szabolcs

Supka Gézára emlékezve az ünnepi könyvhét kapcsán (Supka Géza olvasása közben az olvasó ember felelősségéről)

Supka Géza (1883–1956) régész, műtörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, unitárius gondnok, a Literatúra című folyóirat főszerkesztője, a MTA tagja aktív, tevékeny unitárius ember volt, az 1940-es években a Kohári utcai / ma Nagy Ignác út / gyülekezetben Szent-Iványi Sándor unitárius lelkész segítője és az egyik világi vezetőjeként tevékenykedett. Örömmel vettem kézbe a Kalandozás a kalendáriumban, és más érdekességek címen Supka Géza, régebben megjelent könyvét. A művet olvasgatva a művelődéstörténet addig ismeretlen régióiban kalandozhattam el. Az író hatalmas ismeretanyaga, egyéni szabadelvű szemléletmódja és érdekfeszítő előadása magával ragadott. Minden szavában érződik, hogy olyan egyéniség szól hozzánk, aki tudományos szellemiséget éreztetve nyúl a vallásos témák, ünnepek keletkezésének feltárásához. Megismerkedhetünk a naptár, s a benne levő jeles napok, a mikulás, a karácsony, a vízkereszt, a húsvéti ünnepek történetével. Engem igen megragadott az emberiség ősi tisztulásvágyának, a katarzisvágynak drámai megjelenítése a húsvéti ünnepkör bemutatásában. Már a zsidóságban is munkálkodott mindez, amikor a bűnbánat napján a folyók széléhez zarándokolnak, s abba beleimádkozzák a bűnüket, hogy a víz sodra vigye tova visszahozhatatlanul. Vagy ahogy egy másik sémi szokás szerint a törzs a maga összes bűneit egy fekete kecskebakra ruházza rá, s ezt a bűnbakot aztán kiverik a sivatagba. A későbbi keresztény hitvilágban és szertartásban ez lesz a megváltás, a bűntől való megtisztulás bárányává, amikor a perzsa hatások alatt az Agni Deust Agnus Deinek értelmezik át. „(Isten báránya, aki elveszed a világ bűneit…)” De ugyanez a megváltásmágia dolgozik a néphagyomány pogány szokásaiban is, amikor a szalmabábút cipelik ki a folyóhoz és beledobják. Mivel ez a szokás a tavaszi napéjegyenlőség idején zajlik, később azzal magyarázta a néphagyomány, hogy a telet búcsúztatják. „a telet hordják ki”, a megújulás jegyében. A lélek tisztogatása mellett a ház tájékát is rendbe kell tenni, - ez a húsvéti nagytakarítás. Ezzel függ össze a rossz szellemektől, a varázslatok rontó erejétől való megtisztítás. Az ünnepre való készülődéskor szokták megtartani a nagy zajkeltéssel járó (üsttel, kereplővel) a rossz szellemek elkergetését a falu tájáról. Ez a húsvéti ünnepkör és szokások ősforrása.

Partium

A könyv második nagy fejezete a hatalom szimbolikája, a hatalommal kapcsolatos különféle szólásmondásokat, kifejezéseinket, jelenségeinket vizsgálja. Roppant érdekes olvasni a valaha a hatalom kelléktárához tartozó állatok, növények, ásványok, égitestek és színek rejtett szimbolikájáról. „Olyan dolgokról, amelyeket minden művelt embernek tudni illene, de amelyeket mégsem tudunk!” A hiánypótló könyvet a Helikon jelentette meg Rékassy Csaba ízléses és a szerző szellemiségét tükröző illusztrációival. Forgatva ezt a szép kivitelezésű, érdekfelkeltő kiadványt, eszembe jut, hogy Supka Géza 1927-ben indította el ezt a kulturális mozgalmat, a Könyv ünnepét. Ő könyvnapnak nevezte. Ő 1927-ben a Lillafüreden tartott írói és kiadói összejövetelen javasolta, hogy legyen Magyarország minden helyiségében évente könyvnap. Azóta ez a javaslat könyvhétté terebélyesedett. Így a tiszta és jó irodalom minél szélesebb olvasóréteghez jusson el. 1952-től kapja meg a díszítő jelzőt, s ettől kezdve nevezzük ezt az országos kulturális eseményt, amely a magyar könyvet állítja a figyelem középpontjába, azzal a szándékkal, hogy érveljen és hangulatot teremtsen az olvasás mellett. Évszázadok óta bizonyított tény, hogy a könyvek által előbbre ment a világ, a könyv a legjobb barát. A könyvek a toleranciára, az egymás véleményének tiszteletben tartására és kölcsönös megértésre tanítanak mindnyájunkat, s csakis ez vezethet el a műveltség új minőségéhez. Az olvasó ember gondolkodó állampolgár. Tájékozódik a világ és az ország dolgaiban. Európaiságunk mércéje tehát a kultúra, a szellemi produktum. Mire való az olvasás? Újragondolni a kultúra dolgát, újra értelmezni a műveltség szerepét, s újra tanulni a tudás tiszteletét. Az értékek nem olyanok, amik vannak, hanem olyanok, amit meg kell találni. Ez a tény nyilvánvalóvá teszi, hogy nemcsak az írástudóknak, de az olvasóknak is van felelőssége. Nemcsak a szavainkat kell féltékenyen őrizni, de nem szabad lemondani a szavak elolvasásához való jogunkról sem. Éppen most került a kezembe a Magyar Bibliofil Társaság míves kiadásában Fitz József 100. születésnapjára kiadott könyv. Ebben a híres könyvtörténész – aki Brassai Sámuel munkásságából írta doktori disszertációját – legkedvesebb írásaiból közölnek egy csokorra valót. Köztük van Brassai Sámuel emlékezete című eszmefuttatása 1927-ből. Ebben írja a szerző az erdélyi unitárius polihisztorról: „Lehet, hogy egyszer eljön az idő, amikor valaki összegyűjti legszebb dolgozatait… ha ezek egyszer megjelennek, akkor Brassait fel fogják fedezni jelentőségére új fény fog derülni, s a magyar művelődésnek, különösen az élethalálharcát vívó erdélyi magyar szellemek új, derék fegyverek fognak birtokába jutni.” Az lesz a nagyszerű állapot, amikor az élő és írott szónak, az erkölcsi igazságnak, a valós történelmi múltnak becsülete van és mindez megosztható a nemzeti kultúrát értő és pártoló emberek sokaságával.

Partium

Ebben az évben a 84. ünnepi könyvhetet tartottuk meg, ahol 147 pavilont állítottak, melyben 345 új könyv jelent meg. A Vörösmarty téren 220 hazai és határon túli kiadó vett részt. Országszerte 84 település csatlakozott az ünnepi könyvhéthez (Kolozsvár és Arad is felzárkózott).

Horgászok

Partium

Múltidéző rovat Diószegi Szabó Pál

I. Bayezid szultán Magyarország ellen vezetett hadjáratai és Nándorfehérvár „nulladik” ostromának lehetősége „A törökök és a magyarok első találkozását jóval korábbra kell tennünk, minthogy a két állam szemtől szemben állhatott volna egymással.” –Papp Sándor

Nándorfehérvár 1440. évi első oszmán–török ostromának kutatása során, az egyik általam érdekesnek vélt forrásadat indított el a címben megfogalmazott kérdésfeltevéshez, amelynek megválaszolása alapjaiban egészíti ki a korai oszmán-török– magyar háborúk többszörösen megírtnak tartott, Zsigmond-kori történetét (1387–1437). Ez egy olyan kérdéskör felkutatásához vezetett el, amellyel a magyar (had)történeti szakirodalom eddig nem foglalkozott.24 Mindehhez Papp Sándor turkológus egyik megállapítását vettem mottónak.25

1. I. Bayezid szultán első hadjárata a Magyar Királyság ellen A magyar szakirodalomban –tudomásom szerint– ezidáig nem foglalkoztak I. Bayezid szultán (1389–1402) Magyarországra vezetett hadjáratával vagy hadjárataival; így természetesen egy lehetséges Nándorfehérvár (Belgrád) elleni lehetséges szultáni támadással sem. A korai török–magyar háborúk tárgyalásában a fő hangsúly a szinte évenkénti, határmenti, török betörések, portyák összegzésére esett. A reguláris szultáni haderő esetleges magyarországi betörése kívül maradt a kutatás nézőpontján. Azt is hozzátesszük, hogy alapvetően csak a hazai latin nyelvű források vizsgálata volt a jellemző, amelyben bizánci–görög, szláv vagy az oszmán– török források alig kaptak helyet. 24

Jelen tanulmányunk a K 81485 számú OTKA pályázat támogatásával készült és az e tárgyban készülő PhD disszertáció függelékét képezi („1440–Nándorfehérvár első török ostroma”, SZTE–BTK Történettudományi Doktori Iskola, medievisztikai alprogram), amely a 2013. június 18-án, Szegeden, a VIII. Medievisztikai Konferencián megtartott előadásom írásos változata. Ezúton köszönettel tartozom Papp Sándornak, Tóth Hajnalkának és Oravecz Borbély Diannának az oszmán– török források fordításáért, valamint önzetlen és szíves segítségükért. 25 Papp Sándor: Magyarország és az Oszmán Birodalom (A kezdetektől 1540-ig) In: Közép-Európa harca a török ellen a 16. század első felében. Szerk.: Zombori István, Budapest 2004. 41. A továbbiakban: Papp 2004.

Partium

Rázsó Gyula 1973-as, alapvető tanulmányában is az 1391-től meginduló török portyázásokat vagy a magyar ellentámadásokat vette sorra. Főleg Zsigmond király (1387–1437) Havasalföldre vezetett hadjáratait (1392, 1394, 1395), amelyeket Mircea, havasalföldi vajda ellenállásának támogatására vezetett.26 Szakály Ferenc az 1986-ban írott, a török–magyar küzdelem 1526 előtti szakaszait elemző nagyívű szintézisében szintén nem találunk támpontot.27 A török portyázásokat természetesen Szakály is említi: 1391 –Nagyolaszi28; 1393 –Érsomlyó29; 1395 –Csák30; 1395 –Temesvár. Az ezekkel szembeni ellenállás a határmenti védőseregek, a macsói, szörényi bánok és temesi ispánok feladata volt.31 Szakály felsorolja Zsigmond szerbiai hadjáratait is (1389, 1390, 1392). Megállapította, hogy a király bár többször vonult személyesen hadba, de a legnagyobb eredmény 1395ben Kis-Nikápoly elfoglalása volt. Az 1396. szeptember 28-i nikápolyi török győzelem után a török udvarban a balkáni renegátokból állók kerültek túlsúlyba és a kisázsiai hódításokat szorgalmazták. Ezáltal Bayezid 1397–1398-ban már nem jött személyesen az európai hadszíntérre. A határmenti török betörések azonban továbbra is folytatódtak.32 Zsigmond király török politikájának, 1994-ben, Engel Pál is egy tanulmányt szentelt. A határmenti török betörések kezdetét 1390-re módosította. Engel feltérképezte a lehetséges magyarországi célpontokat is: Krassó, Keve, Temes, Torontál megyék; a Dráva–Száva folyók köze, különösen a Szerémség. De egyben előrevetítette számunkra és így akaratlanul is elhatárolta ezeket a szultáni, reguláris támadástól is, amennyiben a zsákmányszerző betörések sosem (ország)hódító céllal indultak és központi haditerv vagy (szultáni) irányítás nélkül történtek.33 Zsigmond személyesen (1389, 1390, 1391, 1392) vagy bárói által vezetett (1393) szerbiai ellentámadásai nem vezettek eredményre. Engel is egyedül Kis-Nikápoly elfoglalását tartotta az első eredménynek 1395-ben.34 Biztató kezdeményezésnek tekinthetjük a nikápolyi csata 600. évfordulóján, 1996-ban megrendezett tudományos emlékülésen („Nikápoly 1396–1996”, 1996. szeptember 27.) Engel Pál az 1389–1392 közötti időszakról, a török–magyar hábo26

Rázsó Gyula: A Zsigmond-kori Magyarország és a török veszély (1393–1437) Hadtörténelmi Közlemények 1973/3. 413. A továbbiakban: Rázsó 1973. 27 Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526). In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (szerk.: Rúzsás Lajos, Szakály Ferenc) Budapest, 1986. 11-57. A továbbiakban: Szakály 1986. 28 Szerémség. Érdemes figyelembe venni, hogy a portyázás Nándorfehérvár mögötti területet érintett. 29 Krassó vármegyében, itt Galambóc vára mögötti vidékről volt szó. 30 Temes vármegyében. 31 Szakály 1986. 19. 32 Szakály 1986. 20. 33 Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437) Századok 1994/1. 274. A továbbiakban: Engel 1994. 34 Engel 1994. 275.

Partium

rúk első éveiről tartott előadását és a Hadtörténelmi Közlemények tematikus számában megjelent tanulmányát.35 Tanulmányunk kiindulópontjaként, az I. Bayezid által vezetett reguláris török haderő magyarországi tartózkodásának meghatározásban, pontosítani kell a szultán egyes nyugati, ruméliai és a keleti, anatóliai hadszíntereken való tartózkodását. Érdemes ebből a mi szempont alapján röviden áttekinteni uralkodását. Halil Inalcik I. Bayezidról szóló szócikkében –az Iszlám Enciklopédiában– a szultán főbb tartózkodási helyeit is megtaláljuk.36 A keresendő magyarországi hadjárat lehetősége ez alapján biztosan kiolvasható és ebben Inalciknak sokat köszönhetünk. 1955-ben, a X. Nemzetközi Bizantinológiai Kongresszuson, Isztambulban (szept.–15-21) Inalcik előadást tartott egy addig ismeretlen török forrásról, amelyet a Topkapi Szeráj Levéltárában talált Ar. 6374. jelzettel. A keltezetlen, XV. századi oszmánli nyelven írt hivatalos jelentés éppen I. Bayezid Magyarország és Havasalföld elleni hadjáratáról szól, illetve II. Murád szultán (1421–1451) Erdély elleni támadásáról.37 A forrás évszámot nem, de pontos itineráriumot ad és a helyneveket is kiejtés szerint próbálja leírni (ún. hareke-jelek használatával). Inalcik megállapítása szerint ez a dokumentum II. Mehmed szultán (1451–1463) parancsára készülhetett egy Magyarország elleni hadjárat előtanulmányaként.38 A vonatkozó részletet teljes terjedelmében közlöm. „a néhai Gházi Yildirim Khan elhatározta, hogy háborút robbant ki Magyarország ellen. Először átkelt a Dunán Pojejannál39 Braniceva40 35

Engel Pál: A török–magyar háborúk első évei. 1389–1392. Hadtörténelmi Közlemények 1997. 12–28. 1389–1390 telén (Az iszlám időszámítás szerint 792-ben.) Philadelphiát hódította meg és Nyugat-Anatóliában volt. 1390-ben a Karamán Emírség elleni hadjáratra készült, Konya ostromát félbe kellett hagynia. 1391-ben (793-ban) Szülejmánt támadta meg, 1392-ben tengeri hadjáratban pedig Szinopét. Ekkor a nyugati hadszíntér felé kellett fordulnia, főleg Velence és Magyarország aktivitása miatt. 1393-ban (795-ben) elfoglalta a bolgár cárságot, Trnovot. Összehívta a balkáni fejedelmek hűbéres gyűlését, Szerrhészben. Majd újra visszafoglalta Theszszalonikét 1394-ben (796-ban). 1394 tavaszán blokád alá vette Konstantinápolyt, miközben Velence és a Magyar Királyság szövetséget kötött egymással. 1395-ben (797-ben) tört be a Magyar Királyságba és Havasalföldre. 1396ban (798-ban) Nikápolynál győzelmet aratott és elfoglalta a másik bolgár cárságot, Vidint is. 1397-ban hadvezére, Evrenosz bég elfoglalta Argoszt és Athént. A szultán ezután már visszavonult Anatóliába, ahol legyőzte a karamán fejedelmet és területeit elfoglalta, Konyával együtt. Bayezid ismét a keleti hadszíntéren folytat háborút. Nem is tért vissza a ruméliai területekre, mert 1399-ben (801-ben) Anatóliában érte Timur Lenk első támadása, aki kikiáltotta a meghódított vezérek függetlenségét, magát a Dzsingiszidák örökösének állítva. Bayezid „kán” pedig a szeldzsuk szultánok örökösének nyilvánítva magát, elsőként használta a „szultán” címet. Halil Inalcik: Bayazid I. (Yildirim „the Thunderbolt”) The encyclopaedia of Islam. New edition. Volume I. A–B. Ed. by: H. A. R. Gibb, J. H. Kramers, E. Lévi-Provencal, I. Schracht. Leiden, London 1960. 1118–1119. A továbbiakban: Inalcik 1960. 37 H. Inalcik: An Ottoman document on Bayezid I. S Expedition into Hungary and Wallachia. In.: X. Milletlerarasi Bizans Tetkikleri Kongresi Tebligeri–Actes du X. Congres International D’Etudes Byzantines. Istanbul 1957. 220. A továbbiakban: Inalcik 1957. 38 Inalcik 1957. 220. 39 Pozsazsin. 40 Branicevo a Pek-folyón, a Duna jobb oldala felől van. Fontos állomás volt a Nándorfehérvártól Niš-ig a Konstantinápoly felé vezető úton. Lázár fejedelem 1378-1379 körül foglalta el. Ivan Djurič–Alexander Kazhdan: Braničevo. The Oxford Dictionary of Byzantium. I–III. Editor in chief. A. P. Kazhdan New York, Oxford 1991. 320. A továbbiakban: ODB. 36

Partium

körzetében és a folyó másik oldalán végigvonult. Abban az időben Nándorfehérvár és Szendrő várai még nem voltak kiépítve. Megtámadta Islankamen41 várát, amely teljesen Nándorfehérvár körül helyezkedik el és elfoglalta azt. Azután megszerezte még Titel várát, a Duna és a Tisza összefolyásánál. Követte a Temes-folyó vonalát, elpusztítva a várakat és falvakat ennek a (folyónak) a völgyében. Felégette vagy megszerezte ezeket a várakat: úgymint Bishkerek,42 Dimishkar,43 Nagy Shemilik, Kis Shemilik,44 Karashova,45 Shebesh,46 Mehediye,47 Risova,48 Severin49 és mások.”50 A forrásban ezután egy havasalföldi hadjárat leírása következik, amely azért fontos, mert terminus ante quem-időpontot nyújt Bayezid ezen –általunk elsőnek nevezett– magyarországi hadjárata időpontjának meghatározásához. „Azután behatolt Havasalföldre, ahol Mircse vajda felvonulva hadseregével megakadályozta a szultán útját. Egy hétig harcolt a vlah sereggel az Arkhis-folyónál,51 végül békét kötött Havasalföld vajdájával, aki visszatért országába. Azután Yildirim Khan átkelve az Arkhis-folyón, Nikápoly erődje elé ért, amelynek a kapitánya egy Shishman nevű úr volt. Ő éppúgy adót fizetett a szultánnak, mint Havasalföld vajdája. A szultán megparancsolta neki, hogy küldje el a hajókat, amelyeket felszerelt. Amint a szultán a túlpartra ért, elfogatta Shismant, lefejezte és megszerezte Nikápolyt, átalakította oszmán szandzsákká. Így dicsőségesen és biztonságban tért haza a zsákmánnyal.”52 Érdekes momentum, hogy e forrásunk nem említi ekkor Nándorfehérvár ostromát, mert szerinte akkor az még nem volt kiépítve, pedig a vár állott és – a térképre tekintve – e hadjárat útvonala érinthette. Szendrő váráról viszont valóban nem lehetett szó, mert azt Brankovics György szerb fejedelem építette 1428–1430 közötti években.53 I.Bayezid első magyarországi hadjáratának pontos datálását megkönnyítené e forrásunkban az argesi vagy rovinei csata említése. Sajnos e csatának elég nagy a kronológiai „szóródása”, az eddigi szakirodalom 1391-től 1395-ig lehetségesnek tartja!54 Ostrogorsky, valamint Inalcik – egy román krónikára támaszkodva – 1395. 41

Szalánkemén. Becskerek. 43 Temesvár. 44 Nem azonosítható. 45 Krassó. 46 Karánsebes. 47 Mehádia. 48 Orsova. 49 Szörény. 50 Inalcik 1957. 220–221. (Inalcik angol nyelvű fordításból.) 51 Arges-folyó ma. 52 Inalcik 1957. 221. (Inalcik angol nyelvű fordításból.) 53 Szabó Pál: Nándorfehérvár első török ostromának kül- és belpolitikai előzményei. (Második közlemény) Partium XXI. évf. (ősz) 2012. 18. 54 Inalcik 1957. 221. 42

Partium

május 17-ét jelölte meg.55 Mivel e forrása szerint Sismánt 6903-ban végezték ki (1394 szept. 1–1395. augusztus 31.)56 Pár évvel később Inalcik az Iszlám Enciklopédiában írt szócikkében ugyanezt a datálást megismételte. A magyarországi hadjáratot 1395-re helyezte, az argesi csatát pedig 1395. május 17-ére.57 Colin Imber az 1300–1481 közötti oszmán-török birodalomról írott munkájában is 1395 tavaszára helyezte ezt a havasalföldi hadjáratot, figyelembe véve az Inalcik által felfedezett forrást és Inalcik datálását. Észrevette azonban, hogy a havasalföldi hadjárat részletei teljesen nem összeegyeztethetőek más forrásokkal (pl.: a Névtelen Firenzei Krónika, a Névtelen Bolgár Krónika), de Sishman 1395. évi kivégzését azonban megerősítik.58 A 2009-ben, a New Yorkban megjelent Oszmán Birodalom Enciklopédiájában Ágoston Gábor Bayezidról szóló szócikkében is hasonlót találunk.59 A Nikápoly török elfoglalását és Sismán cár kivégzését 1395 júniusára helyezte.60 Véleményem szerint van azonban ezzel az 1395. évvel egy kis kronológiai probléma, mert a magyar hadtörténeti szakirodalom többsége egybehangzóan ebben az évben említi még Zsigmond király egyetlen eredményes hadjáratát a törökök ellen, amikor elfoglalta Kis-Nikápoly várát, (Nagy-) Nikápollyal szemben.61 Ha pedig Bayezid a havasalföldi hadjáratáról ekkor érkezett volna Nikápolyba, Kis-Nikápoly elfoglalásáról a fenti török forrás miért nem tesz említést?

2. I. Bayezid második magyarországi hadjárata (1396) Kutatásaim során úgy tűnt, hogy nem a fenti hadjárat volt Bayezid egyetlen Magyar Királyság ellen indított hadjárata! Ebben pedig a bizánci források adtak számomra alapvető támpontot. Mert az európai–ruméliai hadszíntéren a szultán 1396-ban, a Zsigmond király által vezetett keresztes hadjárat és a nikápolyi csata alkalmával is kénytelen volt megjelenni. Laonikosz Khalkokondülész bizánci történetíró értékes adalékkal szolgál ehhez, amelyet a nikápolyi csata eseményeinek elmondása után tett.62 „Bajezid, Murád fia, 55

Inalcik 1957. 221. Inalcik 1957. 223. 57 Inalcik 1960. 1118. 58 Imber 1990. 45. 59 Gabor Agoston: Bayezid I. (Thunderbolt) In: Encyclopedia of the Ottoman Empire. Ed.: Gabor Agoston, Bruce Masters, New York 2009. A továbbiakban: Agoston 2009. 60 Agoston 2009. 81. 61 Szakály 1986. 26; Rázsó 1973. 413. Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437) Századok 1994/1. 275. A továbbiakban: Engel 1994. 62 Itt felhasználom Dr. Baán Istvánnak az általa már elkészített fordításait, akinek bizánci-magyar szöveggyűjteményének elkészítésébe, a fent említett OTKA pályázatunk keretében, 2012 februárjától közvetlenül is bekapcsolódtam. 56

Partium

mihelyt megfutamította a paionokat és a keltákat, kifosztotta vidéküket, még arcátlanabbul nyomult ellenük, és igen sok foglyot hurcolt el. Sőt már Buda, a paionok fővárosa felé (sic!) vonult, amikor megbetegedett, ugyanis köszvényben szenvedett. Ámde ha nem kínozta volna a betegség, el sem tudom képzelni, mi is akadályozhatta volna meg abban, hogy Budáig ne vonuljon, megadásra ne kényszerítse Budát, a paionok fővárosát, és meg ne hódítsa országukat. Most pedig nagyon is valószínű, hogy azért tért haza, és vitte vissza országába a hadsereget, mert betegség kínozta.” (Baán István fordítása).63 A poszt-bizánci, nyugati görög történeti munkák közül a XVII. századi, népi (újgörög) nyelven íródott Codex Barberinus Graecus 111. beszámol erről: A nikápolyi győzelme után Bayezid „azért vonult, hogy visszatérjen székhelyére, felprédálta Bulgária falvait, és sokakat rabszolgaságra hurcolt. És háborút szándékozott indítani, hogy bevegye Vidint (Bodonyt), amely nagy és erős vár, Magyarország kulcsa. Mivel azonban köszvény gyötörte, és fájt a lába, felhagyott (tervével), és Drinápolyba, székhelyére vonult.”64 (Baán István fordítása.) A szöveget kiadó G. Zórasz nyomán Anonymous Zorasznak is elnevezett névtelen szerző beszámolójában ezután Mircse, havasalföldi fejedelem (1386-1418) elleni támadását mondja el. A Névtelen Krónikaíró, aki valószínűleg felhasználhatta Khalkokondülész munkáját is, azonban nem a magyar, hanem egyértelműen a bulgáriai hadszíntérre helyezi ugyanezt az információt. Így nem Buda, hanem Bodony, azaz Vidin elleni ostrom tervét említette. A görög Mpuntun névalak egyébként is Vidin latin forrásokban megjelenő nevére emlékezet (Bdyn=Vidin).65 Bár ez 1990-ben még ismételten megtévesztette a szöveget legutóbb angolul lefordító Marios Philippidest is, aki még egyértelműen Budának értelmezte a görög névalakott.66 Akármennyire is hihetetlen, a bizánci forrásaink szerint a törökök –már jóval 1541 előtt–, potenciális hadicélként tűzhették ki a Magyar Királyság és talán a fővárosa, Buda elfoglalását. Vannak azonban további források is, amelyek megerősítenek egy ilyen Nikápoly utáni második hadjáratot. Colin Imber az 1990-ben írt –szűkebb időintervallumot tárgyaló könyvében– idéz két másik olyan kortárs forrást is, amely a nikápolyi csata után is megemlít egy Magyarország elleni második szultáni akciót.

63 Laonici Chalcocondylae Historiarum Demonstrationes. Tomus I. ad fidem codicum recensuit, emendavit annotationibusque criticis instruxit: Eugenius Darkó. Budapestini 1922. 70–71, 3–13. Az oldalszám után a sorokat is jelölöm. A görög forrásszövegek közlésétől –nyomdatechnikai okokból– sajnos el kell tekintenünk. 64 Geórgiosz Zórasz: Khronikon peri tón turkón szultanón. Athénai 1958. 34, 5–10. Az oldalszám után a sorokat is jelölöm. 65 A kettő latin névalakjainak összekeverésére egyébként legutóbb Papp Sándor –Johann Christian Engel óta– újfent felhívta már a figyelmet. Papp 2004. 46. 66 Byzantium, Europe and the early Ottoman sultans 1373–1513. An Anonymous Greek Chronicle of the Seventeenth Century (Codex Barberinus Graecus 111). Translated and annotated by Marios Philippides, New York. 1900. 27. „He decided to conquer Buda by the sword, the large, strongly fortified city, and key of Hungary.”

Partium

A bajor Johannes Schiltberger – aki maga is részt vett Zsigmond keresztes hadjáratában– a fogságáról és utazásáról írt könyvének elején a nikápolyi csatáról írt.67 A 3. fejezetben leírtak szerint Bayezid (Wyasit) a csata után három nappal (sic!) már Magyarországba vezette hadseregét, amely tény alapján is méltán kiérdemelhetné a „Villám” melléknevet. Átkelt a Saw-folyón egy „Mittrotz” nevű helyen, amelyet elfoglalt, elpusztította a környező vidéket. Ezután behatolt egy Petaw hercegségének nevezett területre, elfoglalta és felégette a várost, 16 000 embert68 rabszolgává tett feleségeikkel, gyermekeikkel és vagyonukkal együtt. Schiltbergert fogolyként ezalatt Gallipoliból Burszába, az akkori fővárosba vitték, ahol még 12 évig szolgált a szultánnak. 69 Imber a Száva-folyót és Mitrovicát, és Buda városát vélte felfedezni e beszámolóban.70 A bajor beszámoló fejezetcíme arról szól, hogyan hódított meg Bayezid egy egész országot. Ezt erősíti meg egy Névtelen Bolgár Krónika. Ez Bayezid olyan hadjáratáról tudósít, amely az ország belsejéig is elért.71 Bayezid ugyanis „Betört Magyarország földjére, felgyújtva és porig égetve, elpusztította egészen Budáig, ahonnan nagy győzelemmel tért vissza, maga előtt vezetve a mezítlábas és összekötözött kezű, menetelő foglyok sokaságát.”72 A krónika –időrendjében– azt is megemlítette, hogy a szultán ez előtt fogta el Sratsimir-t, a vidini bolgár cárt is, 1398-ban. Azonban ebben az évben Bayezid az anatóliai hadszíntéren volt, így Imber egyedüli lehetséges dátumként közvetlenül a nikápolyi csata utáni időszakot, 1396 őszét állapítja meg.73 A második magyarországi hadjárat továbbá nagyobb volumenű lehetett, mint az első. A bizánci források közül ezt Khalkokondülész pedig határozottan megerősíti. Ezek után jogosan felvetődik számunkra a kérdés: miért állt volna meg Bayezid szultán a nikápolyi győzelme után? Miért nem használta ki győzelmét? Mert a nikápolyi csatáról szóló hazai szakmunkákból látszólag ez kép tűnik elénkbe. Ugyanis 67

The Bondage and travels of Johann Schiltberger, a native of Bavaria, in Europe, Asia, and Africa 1396–1427. Translated J. Buchan Telfer. New York 1879. A továbbiakban: Buchan 1879. Papp Sándor egyetemi docensnek ezúton köszönöm e könyv használatát. 68 Imber itt egyébként tévesen 15 000 fogolyt írt. Imber 1990. 47. 69 „How Wyasit subjugated an entire country. On the third day after the Turkish king had killed the people and sent us prisoners to the above named city, he marched upon Ungern and crossed the river called Saw, at a city called Mittrotz, and took it and all the country around; and then he went into the Duchy of Petaw, and took with him from the said country sixteen thousand men with their wives and children and all their property, and took the city of above neme and burnt it; and the people he took away and some he left in Greece.” Buchan 1879. 6. 70 Colin Imber: The Ottoman Empire 1300–1481. Istanbul 1990. 47. A továbbiakban: Imber 1990. 71 Ez egy névtelen szerzőtől származó krónika, amely az 1296–1413 közöti eseményekről szól. A szövege: J. Bogdan: Ein Beitrag zur Bulgarischen und Serbischen Geschichtschreibung. Arciv für Slavische Philologie, XIII. (1891). 72 Imber 1990. 47. 73 Imber 1990. 47. „it is clear that he removed Sratsimir in the autumn of 1396, immediately after the battle of Ni-

Partium

a szerzők többnyire a katonai veszteségek és főleg a magyar belpolitikai következmények számbavételénél megállnak.74 Ne felejtsük el, hogy maga az uralkodó, Zsigmond alig tudott elmenekülni a csatából. Az egyedüli menekülési útja a Dunán kínálkozott. Innen hajóval Konstantinápolyba, II. Palaiologosz Mánuél bizánci császárhoz (1391–1425) ment a kíséretével. Itt egy újabb és gyors törökellenes szövetség létrehozásán fáradozott.75 Ebbéli szándékát mutatja az innen írt levele a johannita nagymesterhez, Pihilbert Noilleshez. „Ami bennünket illet, a legrövidebb időn belül visszatérünk országunkba, összehívjuk és összegyűjtjük a segíteni kész keresztényeket és mindenkivel tárgyalni fogunk a kereszténység szabadságának megvédése érdekében.” (Rázsó Gyula fordítása).76 Azonban Zsigmond sokáig kénytelen volt távol lenni országától. A Balkán-félszigetet megkerülve, tengeri úton, 1397 februárjában tért vissza Magyarországra!77 Az Engel Pál és C. Tóth Norbert-féle Zsigmond-itinerárium szerint a király 1396 végéig Konstantinápolyban, majd 1397. január 4-én Spalatóban, februárban (3–6.) Kninben, Toplicában volt, február 27-én keltezett oklevelet Körösön, Budára április 1-re érhetett.78 Elgondolkodtató az a tény is, hogy Zsigmond miért nem azon a hadjárati útvonalon vonult vissza, amelyen érkezett a szárazföldi útján? Valószínűleg, mert Bayezid azt elzárta, ezért is volt szükséges ez hatalmas tengeri kerülőút. Véleményem szerint alaposan feltételezhető, hogy a „villám”–gyorsaságáról híres I. Bayezid szultán szándéka a nikápolyi győzelme után az lehetett, hogy még addig akart gyors ellentámadást indítani az ország ellen, amíg a magyar király távol volt az országától és ellenállásra képes hadsereggel sem rendelkezett. Erről szólnak az ismertetett bizánci, német és bolgár forrásaink. Így fogalmazódhatott meg talán távolabbi célként az ország meghódításának terve is. De Bayezidnek adódott más indoka is egy ilyen gyors hadjáratra, mégpedig a Zsigmond uralmával ellenséges főurak részéről. Ezt erősíti meg Thuróczy János ismert krónika fejezete is (207. fejezet). Csáktornyai Lackfi István „amikor Zsigmond király a Nikápoly közelében elszenvedett vereség után a tengerparti vidékeken tartózkodott…követeket küldött Bajazidhoz, a törökök császárához…azzal a feltétellel, hogy legyen a segítségére (Nápolyi) Lászlónak Zsigmond király ellenében; azt is mondogatták,

Néhány példa: Rázsó Gyula: Az első harcok, a nikápolyi hadjárat. In.: Magyarország hadtörténete két kötetben. I. kötet. Budapest 1984. 87; Generál 1987. 44; Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. Magyarok Európában I. Budapest 1990. 321–322; Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Budapest 2005. 50– 58; C. Tóth Norbert: Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387–1437. Magyarország története 6. Budapest 2009. 34–39. 75 Rázsó 1973. 421. 76 Idézi: Rázsó 1973. 422. 77 Engel 1994. 276. 78 Engel Pál– C. Tóth Norbert: Itineraria regum et reginarum (1382–1438) Zsigmond király és császár (1382–1437) itineráriumát készített Engel Pál. Kiegészítette, szerkesztette és mutatóval ellátta C. Tóth Norbert. Budapest

Partium

hogy ennek bizonyságául hatalmas török csapatokat hozott be a Száva és a Dráva folyók között fekvő magyar területekre, s hogy ezekkel súlyos pusztítást vitt ott véghez. Ezelőtt a törökök még nem keresték fel a magyar földet. Ez volt a törökök első bevonulása Magyarországra.” (Bellus Ibolya fordítása)79 Bár Mályusz Elemér ezt kitalált történetnek, Lackfi kivégzésének (1397. február 22.) ürügyének tartotta,80 de Papp Sándorral ezúton egyetértve81 –a lehetséges szultáni hadjárat figyelembe vételével is– lehetett valamilyen valóságmagva. Mindezek ellenére Bayezid hadjáratainak a magyar okleveles forrásokban alig bukkanunk a nyomára, nyilvánvalóan e forrástípus sajátosságainak megfelelően. Az oklevelek közvetetten tudósítnak egy-egy hadieseményről. Egy ilyen kutatásban főleg a perhalasztások értékesek a számunkra, hiszen a hadi szolgálatban való részvétel egy időre felfüggesztette a bírói eljárásokat is. A birtokadományozások narratioja is hordozhat értékes információt, ha a megadományozott személynek valamely háborúban kifejtett érdemeit is megnevezi. Figyelembe véve I. Bayezid szultán nyugati hadszíntéren való tartózkodási lehetőségeit, ennek megfelelően az 1389–1398 közötti, közel tíz évnyi, megjelentetett okleveles anyagát tekintettem át.82 Az oklevelekben elsősorban Zsigmond király törökellenes hadjáratait találjuk.83 Néha felbukkan a török betörés emléke is. De 79

Thuróczy János: A magyarok krónikája. Rogerius Mester: Siralmas Ének. Milleniumi Magyar Történelem. Források, Budapest 2001. 250. A továbbiakban: Thuróczy 2001. 79 Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Budapest 1984. 37–38. 79 Papp 2004. 54. 79 Mályusz Elemér: Zsigmonkori oklevéltár I. (1387–1399). Budapest 1951. (A továbbiakban: Mályusz 1951.); Thallóczy–Áldásy: Magyarország melléktartományainak oklevéltára II. A Magyarország és Szerbia közötti összeköttetések oklevéltára. 1198–1526. 1907. (A továbbiakban: Thallóczy–Áldásy 1907.). 79 1390. május 8-án a nádor –a hadjárat miatt– pert halasztott (Mályusz 1951. 167, 1488. sz. okl.). Július 10-én Zsigmond birtokot adományozott Gomnec vár ostrománál szerzett érdemekért (Mályusz 1951. 177, 1586. sz. okl.). Szeptember 1-én Mária királynő a királyi hadba vonult Bátmonostori László perét halasztatta el a bíróságokon. (Mályusz 1951. 185, 1647. sz. okl.). Szeptember 23-án, Temesváron Zsigmond a hadjárat miatt halasztotta el a Szeretvaik perét. (Mályusz 1951. 188, 1647. sz. okl; Thallóczy–Áldásy 1907. 26.). Szeptember 29-én Zsigmond Olnáson (Keve, Torontál megye) Perényi Miklós szörényi bánnak adományozott birtokot „főleg a törökök elleni harcban szerzett érdemeiért.” (Mályusz 1951. 189, 1674. sz. okl.) November 3-án már szerbiai hadieseményről tudunk „in descensu nostro campestri in terra Rascie prope castrum Ostrowech.” (Mályusz 1951. 194, 1725. sz. okl.) November 4-én, 5-én, 7-én István nádor, Bebek Imre országbíró pert halasztott a hadjárat miatt. (Mályusz1951. 195, 1731. 1736, 1739. sz. okl.; Thallóczy–Áldásy 1907. 26, 30. sz. okl.) 1391-ben IX. Bonifác pápa Zsigmondnak és a törökök, bosnyákok ellen indulóknak adott bűnbocsánatot. (Mályusz 1951. 254, 2304. sz. okl.) 1392. február 25-én Zsigmond újra pert halasztott október 6-ra (Szent Mihály nyolcadára), mert a peres fél Szerbia végvidékein a törökök elleni szolgálatban volt („in nostris specialibus servitiis in confinibus regni Rascie contra Turcos” Mályusz 1951. 262, 2407. sz. okl.) Március 28-án pedig már az induló seregről tudunk „contra Turcos et emulos ac scismaticos”. (Mályusz 1951. 269, 2454. sz. okl.) Április 27-én Zsigmond felmentett egy idős kassai polgárt és familiárisát öregségük miatt a jelen királyi hadjáratban való részvétel alól. (Mályusz 1951. 272, 2491. sz. okl.) Június 24-én, a Krassó folyó melletti (iuxta fluvium Crassow) táborban a király Sárói László temesi és liptói ispánt, az akkori királyi hadsereg kapitányát (capitaneus generalis) intette, mert vonakodott a szolgálatban részt venni és alattomban eltávozott. (Mályusz 1951. 278, 2543. sz. okl.). Július 9-én –a kiadott oklevelek szerint– a szerbiai Braničevo vidékén volt a királyi tábor („in descensu nostro campestri in districtu Branchow”, Mályusz 1951. 279, 2559–2560. sz. okl.). Augusztus 6-án szintén („in districtu Branchow”, Mályusz 1951. 281,

Partium

ezekben nem történik említés Bayezid szultánról. Így 1392. február 19-én Zsigmond Ilsvai Péter fia Leusták királyi ajtónálló mesternek és Kapolyai Benedek fia János volt vajdának ad adományt a „végvidékeken támadó hűtlenek és pogányok elleni hadjáratban szerzett érdemeikért.”84 1392. augusztus 14-én pedig a király már Temesváron adományozott azon érdemekért „amelyeket az ország végvidékeit háborgató törökök, a hűtlen scismaticuok ellen, a mostani szerencsés hadjáratban szeme láttára harcolva szereztek.”85 Egy téli betörés emlékét őrizheti az az 1393. február 6-i oklevél, amelyben a király Szent György nyolcadára (május 1.) perhalasztást rendelt el, mert a törökök Magyarország alsóbb részein voltak („in partibus inferioribus”).86 Véleményem szerint azonban a –többségében 1395-re datált– Magyarország elleni első szultáni hadjárat nyoma egy oklevélben felbukkan. Ebben Zsigmond király Cillei Hermannak adományozza Varasd városát, tekintettel néhai atyai testvérére, Cillei Vilmos érdemeire. Az 1397. augusztus 14-i oklevél narratiojában ugyanis 2585. sz. okl.), majd visszafelé a dunai révnél (Mályusz 1951. 281, 2587. sz. okl.), augusztus 9-én már Kevén. (Mályusz 1951. 281, 2588. sz. okl.) A király augusztus 14-én pedig Temesváron tartózkodott. (Mályusz 1951. 282, 2596. sz. okl.). Augusztus 21-én a dunai átkelő révnél („nuper in expeditione nostra exercituali contra Turkos in regno Rascie prope portum Danubii habita” Mályusz 1951. 282, 2600. sz. okl.); augusztus 24-én a király a szerémségi harcokról tett említést. („pridem in conflictu contra Thurcos in comitatu Syrmiensi prope Nugengh habito” Mályusz 1951. 283, 2605. sz. okl; Thallóczy–Áldásy 1907. 34. sz. okl.) 1393. február 19-én, Budán, Zsigmond a jelenlegi hadjárat miatt pert halasztott („propter presentem nostram expeditionem exercitualem”, Mályusz 1951. 308, 2837. sz. okl.) Több hadmozdulatról ez évben nem tudunk. 1394. április 2-án Dabissa István, Szerbia és Bosznia királya birtokot adományozott Zsigmond szolgájának a török hadjáratban tanúsított vitézségéért. (Mályusz 1951. 371, 3351. sz. okl.) Május 16-án már az alsóbb részekre indított hadmozdulatokról tudunk. („ad presentem nostram et regni nostri expeditionem exercitualem versus partes inferiores”, Mályusz 1951. 379, 3431. sz. okl.) Augusztus 24-én a Szörényi melletti táborból keltezett az uralkodó. („in campestri nostro exercituali prope Zeuerinum” Mályusz 1951. 393, 3597. sz. okl.) Szeptember 6án keltezett oklevélből pedig már a következő évre tervezett hadjárat előkészületeit ismerhetjük meg. Azaz Velence segítséget akkor fog majd adni, ha más állam sem vonja ki ez alól magát. (Mályusz 1951. 395, 3615. sz. okl.) 1395. február 14-én a király már perhalasztást adott, mert a fél „a törökök és az ország más ellenségei ellen a királyi seregben fog vonulni”. (Mályusz 1951. 418, 3824. sz. okl.) Máricus 7-én pedig Mircea, havasalföldi vajda eskü alatt vallotta, hogy részt vesz a török elleni háborúban (Mályusz 1951. 421, 3864. sz. okl. Ugyanígy, május 15-én, Bátmonostori László is kinyilvánította, hogy részt szándékozik venni a törökök elleni hadjáratban (Mályusz 1951. 437, 3980. sz. okl.) Május 3-án a király az Isten által vezetett török elleni hadjáratról szól. („propter presentem nostram expeditionem exercitualem quam deo duce contra Turcos et alios regni nostri emulos duximus”, Mályusz 1951. 433, 3955. sz. okl.) Az ország határain túlra vezett hadjárat említése bukkan elő az október 14én keltezett oklevélből. („in partibus nostris Transalpinis”, Mályusz 1951. 451, 4114. sz. okl.) Október 2-án pedig a király Miskolc mezővárosnak pallosjogot adományozott „a törökországi hadjárat céljára beszolgáltatott adókért.” (Mályusz 1951. 450, 4096. sz. okl.) Ez már az 1396. évi keresztes hadjárat előkészületeit sejteti. A nikápolyi csatavesztést és a magyarország elleni szultáni támadást követően ismét királyi előkészületekről értesülünk. 1397. április 7-én a velencei doge arról tudott, hogy Zsigmond elhatározta a felkészülést az új háborúra. (Mályusz 1951. 519, 4699. sz. okl.) Május 22-én a király a török hadjárat miatt általános törvényszünetet rendelt el. (Mályusz 1951. 527, 4780. sz. okl.) A hadjárat költségeire pénzt is kölcsönzött („pro presenti nostra valida exercituali expeditione contra Turkos habita” Mályusz 1951. 530, 4807. sz. okl.) Az 1398. évben már nincs adatunk török ellenes hadjáratról. 84 Mályusz 1951. 261, 2396. sz. okl. 85 Mályusz 1951. 282, 2596. sz. okl. 86 Mályusz 1951. 305, 2813. sz. okl.

Partium

I. Bayezid hatalmas hadseregéről és a Keve mellett állomásozó és a magyar sereg közeledtére visszavonuló szultáni haderőről hallunk.87 „egy bizonyos Vilmos úr -tudniillik az atyai testvére az előbb említett Hermann ispán úrnak– amikor a mi efféle erős hadjáratunkhoz és abban zászlajával és saját fegyveres nemzetével, jó szívvel megérkezett. És amikor Szerbia Királysága felé útra keltünk, és Bayzath, a törökök császárnak hatalmas ereje (magnaque potentia) Keve közelében, a Dunán túl volt, és mi valamint a mi hű követőink a fegyveresek miatt fenyegető veszélyben voltak, de az efféle hadereje ugyanazon törököknek mielőttünk visszafordult. És mi az Izdrylnek nevezett vár felé, a mondott Szerb Királyság határán belül, és ugyanezen királyságban beljebb, előrenyomultunk, nagy pusztítást és felégetést vittünk véghez. Az előbb mondott Vilmos úr mindig a mi oldalunkhoz csatlakozott, mint Isten leghűségesebb bajnoka, és mi, valamint a mi szent királyi koronánk iránt a legjószívűbb szolgálónak mutatkozott.”88 (Szabó Pál fordítása.) Az oklevél szöveg csak ezután („porro”) tér csak rá a nikápolyi hadjáratra és magára a csatára.89 Ha ez narratio az első szultáni hadjáratra vonatkoztatható –márpedig a magyar király ebben személyesen részt vett– az egyetlen említése annak, hogy azért volt valamilyen királyi ellentámadás, sőt szerbiai betörés is a gyorsan felvonuló szultáni haderő mögött. Számunkra az 1396. év azért érdekes, mert egy velencei oklevélből Bayezid szultánnak a nikápolyi csata utáni támadásáról újfent értesülünk, amelyre ezúton kívánjuk felhívni a figyelmet. Az 1396. december 16.-i keltezésű oklevél szerint ugyanis „Velence arra a hírre, hogy Bajazid betört Magyarországba, egy bizalmas ember kiküldését határozta el a prelátusok és bárók rendelkezéseinek kipuhatolására.”90 A király hosszú távollétét igazolva egy ugyanezen napra keltezett oklevél pedig azt tudatta a magyar főurakkal, hogy Zsigmond ekkor több hajón az Adriaitengerre érkezett.91 Azaz még mindig nem volt az országban. A velencei diplomácia frissen informáltságára jó példa egy október 28-i oklevél, amelyben „Velence a török hadjáratról érkezett hírek hatására két megbízott kül87

Thallóczy–Áldásy 1907. 39, 89. sz. okl. Az oklevél szövege kiadva: Codex Diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. Tomi X. Volumen II. Ab anno Christi 1392–1400. Budae 1834. 418–425. (247. sz. okl.) A továbbiakban: Fejér 1834. 88 Fejér 1834. 419–420. „condam Domino Wilhelmo, fratre scilicet pretaxati Domini Hermanni Comitis patruele, in et ad hiuiusmodi nostram validam expeditionem cum vexillo et gentibus suis armigeris et ad nostra obsequia gratanter veniente, versus regnum Rascie proficiscentibus, magnaque potentia Bayzath, Turcorum Imperatoris, prope Kewe vltra Danubium, nos, nostrosque fideles seqauces amigeros insidiose prestolante, sed huiusmodi potentia Turcorum eorundem ante nos gressus retroflexos faciente, nobisque versus castrum Izdryl appellatum, intra ambitum dicti regni Rascie habitum, regno vlterus in eodem progredientibus, deuastationesque et incendia magna committentibus, prefatus condam Dominus Wilhelmus, nostro lateri semper adherendo, vti atleta Dei fidelissimus, nobis et sacro nostro dyademati gratiosissimos exhibuit famulatus.” 89 Fejér 1834. 420–421. 90 Mályusz 1951. 506, 4569. sz. okl. Az oklevél elérhetőségét Mályusz Elemér megadta. Shafárik: Acta archivi Veneti spectantia ad historiam Serborum et reliquorum Slavorum meridionalium. Belgrad, 1870–72. 326. 91 Mályusz 1951. 506, 4570. sz. okl.

Partium

dését határozta el.”92 Az oklevélből sajnos nem derül ki egyértelműen, hogy ez a török hadjárat a nikápolyi csatavesztésre utal vagy esetleg az azt követő „villám”– gyors, magyarországi szultáni támadásra. Mindenesetre az 1394 óta szultáni blokádtól szenvedő Konstantinápolyban tartózkodó hajóhada számára utasítást küldött, amely tény–egy hónappal a nikápolyi csata után – haditaktikai lépésnek is tekinthető.93 A közeljövőben tervezett újabb törökellenes hadjárat tervét erősíti meg az az október 31-i oklevél is, amely szerint Velence majd a török hadjárattal kapcsolatban megkeresi levélben a pápát, a francia és az angol királyt és a császárt is.94 Azonban 1397-ben és ezután Magyarország nem került szembe oszmán-török támadással, mert Bayezid keletre fordult: Anatóliába. A karamán emír, Aleaddin lázadásával volt elfoglalva. 1397-ben bevette fővárosát, Konya-t, őt magát pedig kivégeztette.95 I. Bayezid Magyarország ellen indított második, gyors hadjáratának időpontját hozzávetőlegesen tudjuk meghatározni. Mindenképpen a nikápolyi csatavesztést kellett, hogy hamarosan kövesse. A szultán gyors ellentámadást indíthatott. Az 1396. december 16-i oklevél pedig már megtörtént eseményként ismertette, amikor is ekkor küldött az országba egy hírszerzőt. De egy 1397. március 8-án keltezett oklevél idején már az országban ez a török veszély is elmúlhatott, mert „Velence megengedi a hírszerzés végett Magyarországra küldött megbízottjának a visszatérést.”96

3. Nándorfehérvár és a „nulladik” szultáni ostrom lehetősége Az eddigiekben tárgyalt források alapján bizonyosnak mondhatjuk, hogy I. Bayezid szultán legalább két alkalommal hadjáratot vezetett Magyarország ellen. Csak ezek után adhatunk választ a tanulmányunk címének második részében feltett kérdésünkre. Vajon ezen hadjáratok alkalmával ostromolhatta-e Nándorfehérvár várát vagy ettől függetlenül? Az bizonyos, hogy ostromra sor került és mi ezt tekintjük a vár „nulladik” szultáni ostromának, megelőzve az 1440. évi első szultáni ostromot.97 Az ostrom lehetőségéről egy közvetett forrásbeszámolót idézhetünk. 92

Mályusz 1951. 503, 4539. sz. okl. Mályusz 1951. 503, 4540. sz. okl. 94 Mályusz 1951. 503, 4542. sz. okl. 95 Colin Imber: The Ottoman Empire. 1300–1650. The structure of power. New York, 2002. 15. A továbbiakban: Imber 2002. 96 Mályusz 1951. 515, 4662. sz. okl. 97 Erről lásd legutóbb: Szabó Pál: Nándorfehérvár első erőpróbája. Történeti szinopszis az 1440. évi szultáni török ostromról. Bácsország 2013/2. (65. szám) 24–28. A „nulladik” ostrommal kapcsolatban pedig módosítom korábbi álláspontomat: Szabó Pál: Egy elfeledett hadisiker nyomában. Nándorfehérvár első török ostromáról (1440). Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság: Évkönyv 3. Bajmok 2013. 17. Ahol egy 1428-as küzdelmet említettem. 93

Partium

Evlia Cselebi, a XVII. századi világutazó beszámolója szerint ugyanis Bayezid Nándorfehérvár közelében egy ellenerődöt építtetett fel.98 Ez a Havále vára, más néven Zsarnó (Sarno). Eszerint I. Bayezid valószínűleg már korábban tervezte Nándorfehérvárt elfoglalni, mert – Cselebi szerint – az Olivera hercegnővel való házassága idejében „Nándorfehérvár vára hitetleneinek meggyengítése végett” építtette fel. „Építője Jildirim Bájázid khán, a ki Sehábeddin pasával építtette, Belgrád vára hitetleneinek meggyengítése végett. Jildirim khán Szemendria kormányzójának, Deli-oglu Dudsia kereszténynek leányát feleségül vevén, Deli-oglu segítségével ezt a várat építette s a belgrádi hitetleneknek nyugalmat nem engedve, biztonságukat elvágta. Mikor utóbb Jildirim khán Timur khán fogságában meghalt, a szerbek Havále várát elfoglalták.” (Karácson Imre fordítása.)99 A forrásban szereplő Szendrő vára és Sehabeddin személye időbelileg nem helytálló, de a keresztény feleség alakja mögött gondolhatunk Olivera hercegnőre. A történeti szakirodalom szerint ez a házasságkötés a rigómezei csata után történt, amikor Lázár fejedelem özvegye megerősítette a vazallusi függést és leányát, Maria Olivérát (Miléva) Bayezid feleségeként annak háremébe adta a négy törvényes felesége egyikeként, aki nem változtatta meg a vallását sem.100 Mindez annak a jele is volt, hogy a szerb vezetés ekkoriban inkább a török vazallitás mellett állt ki. Colin Imber szerint – Konstantin Filozófus Lazarevics Istvánról írt életrajza alapján – Bayezid a rigómezei csata után, feltehetően 1392-ben küldött követeket Lázár fejedelem özvegyéhez, annak lányát a maga számára kérve. Ennek megtörténtével Lazarevics István is a hűbérese lett.101 Szerencsére van egyetlen olyan forrásunk, amely kifejezetten Nándorfehérvár „nulladik” ostromáról szól, de ez az oszmán-török források közül egyetlen is: Orucs bég Krónikája (Tevarrih-i Al-i Osman), amely Bayezid szultán 1 hónapos ostromkísérletről tudott, amely végül eredménytelen marad. E fontos részletet ezúton közlöm: „És azután Rúmba jött. És Láz tartományba102 érkezett. Elfoglalta Gügerdzsinliket.103 Megtámadta Magyarországot és a magyar földet (tartományt) feldúlta. Belgrádba érkezett. Egy hónapig ostromolta. Anélkül, hogy bevette volna, visszajött, 792. év.” (Tóth Hajnalka fordítása)104 98

Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. 1660–1664. Fordította és jegyzetekkel kísérte: Dr. Karácson Imre. Budapest 1904. A továbbiakban: Karácson 1904. 99 Karácson 1904. 157. 100 Generál Tibor: Allah serege. Budapest 1987. 39. A továbbiakban: Generál 1987. 101 Imber 1990. 42. 102 Lázár fejedelem országába, Szerbiába. 103 Galambóc várát. 104 Oruc Beg Tarihi (Osmanli Tarihi 1288–1502) Hazirlayan Prof. Dr. Necdet Öztürk. Istanbul 2007. 31. E fontos részletet Oravecz Borbély Dianna fordításában is közlöm: „És azután Bajezid Ruméliába jött, és megérkezett a Laz Vilajetjébe. Meghódította Galambócot. Rajtaütvén a magyarokon, nagy pusztítást végzett a magyar vilajetben. Megérkezett Belgrádba. Egy hónapig ostromolta, de nem tudta bevenni.”

Partium

Bár ez az adat a nemzetközi turkológiában Franz Babinger tanulmánya105 révén 1944 óta ismert volt, hazánkban mégis visszhangtalan maradt, amelyre ezúton kívánjuk felhívni a figyelmet. Mert az idézett forrásunk nem Buda, nem Vidin (Bodony), hanem Nándorfehérvár szultáni megtámadásáról tudósít! Figyelemre méltó, hogy Orucs kronológiája ebben az esetben korábbra, nem nikápolyi csata után, hanem Galambóc várának oszmán elfoglalásához köti az ostromot. Az Orucs bég általi időpont a hidzsra 792. éve, azaz 1389. december 20.–1390. december 8.106 Azonban Galambóc 1427 előtti birtoklásának korai története korántsem teljesen tisztázott. Tudjuk, hogy a rigómezei csatát követően Lazarevic István a szerb várakba török helyőrséget volt kénytelen beengedni.107 Galambóc várának esetében nem egyértelmű, hogy átadás vagy ostrom történt, de a szerb történészek szerint ostrom történt. Galambóc vára 1388 táján még szerb, majd 1389 után török kézre került.108 Mert Zsigmond magyar király 1390-ben és 1392-ben is hiába ostromolta ezt a várat.109 Bár Sima Cirkovic szerint 1390 nyarán még magyar kézen volt Galambóc vára.110 Babinger szerint Galambócot 1390-ben foglalják el a törökök és a Bayezid általi nándorfehérvári ostromot Babinger épp ezen Oruc szöveghely alapján 1391-re datálta.111 A nándorfehérvári ostromokat 2011-es tanulmányában Selim Aslantas, az ankarai egyetem professzora tekintette át a török források felhasználásával.112 Szerinte a török Asikpasazade krónikájában nem esik szó ugyan Nándorfehérvár megtámadásáról, de Galambóc már az Oszmán Birodalomhoz tartozott, amikor Lázár fejedelem lányát, Oliverát feleségül ekkor adták Bayezidhez. Aslantas megállapítása szerint valószínű, hogy ez a házasság 1390-ben vagy 1391-ben történhetett.113 Ha a házasság Imber általi datálását fogadjuk el, akkor pedig feltehetően 1392-ben.114 Megállapításunk szerint Nándorfehérvár „nulladik” török ostromára Bayezid uralkodása elején vagy –amennyire ez a forrásainkból rekonstruálható– a két magyarországi hadjárata előtt kerülhetett sor. Amennyiben a fenti eseményekhez – akár a házasságkötéshez, akár Galambóc török elfoglalásához kötjük– akkor ez a 105

Babinger, F. (1944). Beiträge zur Frühgeschichte der Türkenherrschaft in Rumelien (14.-15. Jahrhundert). Brunn: R. M. Rohrer, 1944. 10. 106 Selim Aslantas Belgrad-i Dárü’l-Cihád. In.: Hacettepe Üniversitesi Türkiyat Arastirmalari Ankara, 2 Aralık 2011. 17. A továbbiakban: Aslantas 2011. 107 Engel 1994. 274. 108 Engel–Kristó–Kubinyi: Magyarország története. Budapest 1998. 147. 109 Szakály 1986. 19. 110 Čirković, S. (1982). Godine Kriza i Previranja. Istorija Srpskog Naroda, II, 48. 111 Babinger, F. (1944). Beiträge zur Frühgeschichte der Türkenherrschaft in Rumelien (14.-15. Jahrhundert). Brunn: R. M. Rohrer, 1944. 10. 112 Aslantas 2011. 13-38. 113 Aslantas 2011. 17. 114 Imber 1990. 42.

Partium

lehetséges Nándorfehérvár elleni szultáni ostrom valamikor 1390–1391–1392 között történhetett. Nándorfehérvárra ezen ostromára vonatkoztatható a bizánci Anonymousz Zórasz korábban idézett forrásrészlete is. Mert a várra használt „Magyarország kulcsa” kifejezés igen „árulkodó”, amelyet természetesen – logikai okfejtéssel élve – aligha értelmezhetünk a vidini bolgár cár, Sratsimir székhelyére, Vidinre. A korabeli nyugati és keleti forrásokban Nándorfehérvárral kapcsolatban volt inkább használatos. Példának okáért ezt nemcsak a nyugati, hanem a keleti, török kútfők is alátámasztják. A korai török források között – Nándorfehérvár első szultáni ostromáról szólva – Ásikpasazáde (1400–1484 k.) Az Oszmán-ház története című művében e várat a magyar nép kapujának nevezte (Bölüm 111).115 A szerző szerint II. Murád szultán nagyon is tisztában volt a vár fontos védelmi helyzetével, azaz, hogy Nándorfehérvár a kapu, Magyarország (Macar) földjére vezet és most már rászánta magát, hogy azt a kaput feltörje. Ugyanígy jellemezte a várat az I. Szelim idejében alkotó történetíró, Nesri is (IX. 183.): „Mondják, hogy Murád szultán, mikor Magyarországot meglátogatta, úgy gondolkozott, hogy Magyarországnak kapuja Nándorfehérvár vára: elhatározta tehát, hogy ezt a kaput megnyitja.” (Thúry József fordítása).116 Ugyanezt a metaforát kibővítve, de a vár 1521-es, harmadik szultáni ostromakor Szeád-Eddin A történetek koronája című munkájában is használta: „az ország kapuja és kapujának kulcsa Nándorfehérvár vára lévén …117 Visszatérve a névtelen bizánci krónikásunkhoz, ő vélhetően két adatot egyesített össze, de a Nándorfehérvárról, illetve a Vidinről szólót már nem tudta elkülöníteni. Nincs bizonyítékunk arra, hogy ez a „nulladik” ostrom esetleg a szultán első hadjárata idején történt volna. Mert az Inalcik által felfedezett, XV. századi török hivatalos jelentésben nem szerepel Nándorfehérvár ostroma, pedig a térképre tekintve a sereg vonulási útvonalát követve Nándorfehérvárnak is a közelben kellett lennie. Bár az egykori megfogalmazó azon kijelentése, hogy „Abban az időben Nándorfehérvár és Szendrő várai (castles) még nem voltak kiépítve.” azt sugallja, hogy reális, potenciális célként – egyenlőre – ekkor (még) nem jött számításba. Vajon azért nem jöhetett számításba a XIV. században a vár elfoglalása, mert valóban nem volt kiépítve vagy a II. Mehmed szultánnak készített török forrás próbálta ilyen jelentéktelennek beállítani? Valószínűleg az utóbbi lehet a valós. Mert II. Mehmed idejében apja, II. Murád szultán első nándorfehérvári kudarca rossz emÁsik Pasazade Osmanogullari’nim Tarihi. Hazirlayanlar Kemal Yavuz–M. A. Sarac İstanbul, 2007. 170, 398. In: Török történetírók I. Budapest 1893. 55. 117 In: Török történetírók I. Budapest 1893. 129. 115 116

Partium

lékként élhetett még a török köztudatban, ahogyan erről Thuróczy János krónikája is megemlékezett (250. fejezet).118 Másrészt – a vár kiépítettségét tekintetbe véve – a várat bizony régen, legutóbb a bizánci uralom idejében, Komnénosz Mánuél idejében építették újjá. Stephenson szerint az 1150–1160 közötti időszakban.119 A négyszög alakú római castrum nélkül, amely a várost is magában foglalta. Az akkoriban korszerűnek számító, bizánci típusú erődöt teljesen kőből és az egykori római védőfalak északnyugati sarkába építették fel, kihasználva a Duna által kialakított, meredek sziklás felszínt. Az erőd pedig el volt különítve az egyesült városi közösségtől, csupán hatósági, közigazgatási és katonai központ volt. A fellegvár falai megmunkálatlan kövekből és alkalomadtán ún. kettős téglasor rétegekkel (az ún. rekeszes vagy vegyes falazás) azért, hogy a falak még magasabbak legyenek. Mindezek erős, meszes habarccsal lettek összekötve. A falak pedig 2,6–2,8 méter vastagságúak.120 A vár jelentős kibővítése és városvédő erőddé kiépítése majd a XV. század első felében indult meg, éppen Lazarevics Istvánnak köszönhetően. További fontos kérdés, egyáltalán miért kellett Bayezidnak Nándorfehérvárt a rigómezei győzelme után egyáltalán ostrom alá venni? Azt tudjuk, hogy az 1389es rigómezei vereség után Lazarevics a török fennhatóságot kénytelen elismerni és egyes várakba a török helyőrségeket befogadni. Lazarevics végig Bayezid vazallusa volt, egészen az ankarai csatavesztésig, minden hadjáratában részt vett, Nikápolytól Ankaráig.121 Mi sem lett volna egyszerűbb, ha Lazarevicsnek a szultán megparancsolja, hogy Nándorfehérvárba is engedje be a török helyőrséget. Csakhogy nem tehette, mert úgy tűnik ekkoriban még nem birtokolta. A vár birtoklásának XIV. századi pontos története még kutatásra vár. Annyit megemlíthetünk, hogy a vár a szerb–magyar háborúk során a XIV. században többször gazdát cserélt. I. Károly II. Uros királytól foglalta el az észak–szerbiai területeket, Macsó várát és 1319 körül Nándorfehérvárt és e terület élére macsói bán címmel helytartót állított.122 A vár ekkori birtokviszonyaira némi fényt derít az az 1388. április 28-i oklevél, amelyből kiderült, hogy Zsigmond király számára Kórógyi Fülöp fia János foglalta vissza a macsói bánságot megszálló Horvátiaktól (Horváti Péter fia Lászlótól), vele 118

„A törökök már említett császára hallotta, hogy az apja, Amurat, életében hét hónapot töltött ugyanennek a Nándorfehérvárnak az ostromával, mégsem tudta hatalmába keríteni, győzelem nélkül, gyalázattal vonult el alóla. Ezért a török császár –serege vezéreinek jelenlétében– nem kis szidalommal illette apját, és azt mondta, hogy ő ugyanezt a várost tizenöt nap alatt képes bevenni” (Bellus Ibolya fordítása). Thuróczy 2001. 308-309. A kérdésről bővebben: Szabó Pál: Nándorfehérvár első török ostromának forrásai. (Harmadik közlemény) Partium, XXI. évf. (ősz) 2012. 112–113. 119 Stephenson: Manuel I Comnenus and Geza II: A revised context and chronology for Hungaro–Byzantine relations, 1148–1155. Byzantinoslavica Tome LV (1994) Fasc. 2. 271. A továbbiakban: Stephenson 1994. 120 Stephenson 1994. 269. 121 Engel 1994. 279. 122 Engel Pál: Magyarország világi archontológiája. I. kötet. Budapest 1996. 27. A továbbiakban: Engel 1996.

Partium

együtt „Bitva, Kölpény és Nándorfehérvár királyi várait” is.123 Valamint azt se feledjük el, hogy Evlia Cselebi is Bayezid kapcsán még „Nándorfehérvár vára hitetleneiről” tett említést.124 I. Bayezid ankarai csatavesztése (1402) után Lazerevics éles külpolitikai irányváltással Zsigmond király felé fordult. 1403–1404 körül, miután a király vazallusságát elismerte, Zsigmond érdekeltté tette és a Száván túl megmaradt magyar birtokokat, a korábbi macsói bánságot, Nándorfehérvárral együtt átengedte számára, valamint Magyarországon óriási birtokokat adományozott neki.125 Lazarevics ezután tette székhelyévé Nándorfehérvárt és hozzáfogott kiépítéséhez, mert Szerbia korábbi fővárosa Lázár fejedelem és az ő idejében még Krusevac volt.126 Végezetül hozzátehetjük, hogy Nándorfehérvár XIV. századi szultáni ostroma még igen korai volt. Valószínűleg esetleges elfoglalása esetén sem tudták volna a törökök tartósan megtartani, mert az igaz ugyan – ahogyan Szakály Ferenc megjegyezte– „Az oszmán hódítók először Szerbiában jutottak ki a magyar határokhoz,”127 de az ország határáig az Oszmán Birodalom még nem ért el és a szerbiai területeket sem birtokolta. Erre a XV. században értek meg a feltételek és a vár két szultáni ostrommal is kénytelen volt szembenézni.

Elhagyott porta 123

Thallóczy–Áldásy 1907. 22, 62. sz. okl. „..Banatu de eodem expulit et effugauit, et castra regalia Bytva, Kulpen et Nandurfeyrwar nuncupata…” In.: Codex Diplomaticvs Hvngariae ecclesiasticvs ac civilis. Stvdio et opera Georgii Fejér. Tomi X. Volvmen I. Ab anno Christi 1382–1391. 414–420. 124 Karácson 1904. 157. 125 Engel 1994. 279. 126 S. M. Stern: Krusevac. ODB 348. 127 Szakály 1986. 18.

Partium

Lezsák Sándor

A nándorfehérvári emlékhelyen A keresztény történelmi magyar hazát, védelmező nándorfehérvári diadal emléknapján a Hunyadi János tiszteletére szentelt zarándokút résztvevőjeként köszöntöm honfitársaimat, vendégeinket. A világraszóló győztes csata színhelyére sok-sok településről érkeztünk. Jöttünk a vajdasági Csantavérről és Szabadkáról, a felvidéki Nagymegyerről és Gútáról, és érkeztünk Salgótarjánból, Balassagyarmatról, Őrbottyánból, Érsekvadkertről, Diósjenőről, Rétságról, Érdről, Kalocsáról, Budapestről, Kecskemétről és Lakitelekről, magyar iskolákból és a magyar Országgyűlésből, hogy felidézzük a magyar hadtörténelem egyik legjelentősebb katonai győzelmét, és tisztelettel, szeretettel hajtsunk fejet a neves és névtelen hősök előtt. A keresztény Magyarországot, a keresztény Európát védelmező hőstettük hírére III. Callixtus pápa módosított a korábban kiadott bulláján, és még a győzelem előtti bullát a szorongó könyörgés szellemében fogalmazta meg, addig a győzelem hírére már a keresztény öntudat erősítése mellett a Szentatya elismerése sem maradt el. Idézem: ”Isten győzelemre segítette a kereszténységet, azaz a déli harangszó és a déli harangozás alatt elmondott imák egyben a nándorfehérvári győzelemért való hálaadás kifejezői.” A keresztény világban Őket, a hősöket köszönti a déli harangszó. Szilágyi Mihályt és várvédő népét, Hunyadi Jánost és felmentő seregét, Kapisztrán Jánost és hívó szavára toborzott szabadcsapatait. A nándorfehérvári diadal neves és névtelen hőseit az egészséges veszélytudat ösztönözte II. Mehmed török szultán közel százezres túlereje ellenében a rendkívüli helytállásra. 1456-ban Európát és az európai keresztény kultúrát mentették meg a megaláztatástól, a rombolástól, a pusztulástól. Legyen áldott az emléke Hunyadi Jánosnak, Kapisztrán Szent Jánosnak, Szilágyi Mihálynak, a családjukat, szülőföldjüket életük árán is védelmező várkatonáknak, Hunyadi elszánt és fegyelmezett seregének és a népmissziós ferences prédikátor által toborzott népfelkelőknek! Ez a győzelem mintegy hetven évre megállította az Oszmán Birodalom további erőszakos európai hódításait, terjeszkedését. Ez a nándorfehérvári diadal tette lehetővé Hunyadi János fiának, Mátyásnak megkoronázását. Uralkodása a magyar történelem dicső fejezete, Mátyás király Magyarországa Európa egyik legjelentősebb országa volt.

Partium

Ez a világraszóló győzelem példázata a felismert életveszély által szerveződő magyar nemzeti összefogásnak is. Válságos időben a jelenkori magyar valóságban is követendő példázat. Itt, a nándorfehérvári diadal színhelyén, Belgrádban, Szerbia fővárosában a térség népeinek, az egymásra utalt és együttélésre ítélt népek összefogását is példázza, és ez most, a globális kihívások, a pénzügyi, gazdasági világválság fenyegetettsége idején is erősen időszerű és cselekvőképes gondolat. Tisztelt Egybegyűltek, Zarándoktársaim! Utunk során többek között fölkerestük a dunántúli Ozorát, Pipo várát, ahol egykor Hunyadi János nevelkedett. Látványos bemutatón ismerkedtünk a korabeli, több mint fél évezred előtti várbéli élettel, hétköznapokkal, a letűnt világok, életformák tanulságos mulandóságaival. A nándorfehérvári diadal dicsősége maradandó, örökérvényű. Merítsünk belőle hitet, erőt, bátorságot, mert az egészséges veszélytudat rendkívüli erőfeszítésre, összefogásra, győzelemre képes, és bárminemű válságos időben csak így lehetünk úrrá az országos és európai bajokon, csak így fordíthatjuk sorsunkat a térség jószándékú akarataival, népeivel együtt jó irányba. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb, és inkább előbb állni fog Hunyadi János szobra ezen az emlékhelyen. Abban is erősen bizakodom, hogy július 22-e nemcsak Magyarországon de az Európai Unióban is a Nándorfehérvári Diadal emléknapja lesz. Így legyen! Dicsőség a hősöknek, áldott legyen az emlékük! (Elhangzott 2012. július 22-én a nándorfehérvári diadal emlékhelyének megkoszorúzásakor)

Leskelődés

Partium

Szemle rovat Szenti Ernő *

Az álom, mint fizetőeszköz Gondolatok Oláh András Anyagfáradtság című verseskötetéről Az sem érdektelen, amiről ír, de ahogyan ír, az remeklés, nehezen felejthető, sűrű és fényt sugárzó, áttetszően költői. Állításom bizonyítására íme néhány illusztráció: „sebeimből vérzel” (hajnali töprengés), „fakó gyertyafény erőlködött / hogy kimentsen az éjből” (mandulavirág), „mégis arra kérlek: vigyél magaddal / valamit belőlem ha átléped / a körénk növő tetszhalott éveket” (relikviák), „a sópárás szűk végtelen” (Szindbád új szerepben), „s bár már fönn volt a nap / te a rideg éjszakában rekedtél” (földcsuszamlás), „szeretnék beleférni az életedbe” (leltár), „az élet megtelik homokkal sárral” (elhagyott falu). Amikor Oláh András verset ír, nem a ráció instrukciója szerint szerveződnek versmondatokká a szavak. Akkor minden bizonnyal az érzelmeké a főszerep. Ám a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Ő nem egy „kamerával”, örökíti meg a dolgokat, hanem egyszerre többel. A „kamerák,” időben és térben is mozgásban vannak. A versek zöme nem a valóság dokumentuma: sokkal inkább egy életérzés foglalata. Gesztusai, olykor tétovázó, máskor magabiztos mondatai az élet egészéből bontakoznak ki. Öntörvényű, kiforrott, intuitív költészet az övé. A tárgyiasság szerepeltetése mellett fontos összetevő az elvonatkoztatás, az eszencia töménységű fogalmazás. Olvasatom szerint költészetében a múlt a jelen idő szószéke, a szemmagasság megemelője. A múlt a múltba visszatekintés inspirálója. Szüksége van a múltra, hogy az emlékek matériájával betömje a jelen hézagait. A múltban átéltek a pillanatnyi helyzettel, az adott körülményekkel egészülnek ki. Fordítva is fogalmazhattam volna: ezek az érzelmi megkettőzések a sűrítés, a tömörítés eszközei. A fizikai, a külső történések előhívják, igénylik a karakteres, érzékletes belső, lelki történéseket. Vannak versek, melyeknek egyetlen lakója maga a költő. Vannak versek, melyeknek terét egy nő és a szerző élete tölti ki. Az alaphelyzet, a két ember egymáshoz való viszonya, többnyire nem egyértelmű. Az érzelmi felszabadultságot nem kevés esetben megcsonkítja a szorongás, a félelem, a bűntudat. A lírai monológ, mint versbetét. A szembesítéseket, a késői felismeréseket, a kiüresedett kapcsolat utólagos analizálását témává lépteti elő a költő. Kötőanyaghiányos együttlétek. A szándékok fölülírása, a történtek revíziója, kétségek közt hányódó önvívódás jelöli ki a vers útját.

Partium

Egyénien és sajátos módon él a költő az érzések, a lelki adottságok és lehetőségek fel- és kihasználásával. A sarkítottan intim szituációt nem kevés esetben, tárgyilagos kívülállóként láttatja. Játszik, ide-oda rakosgatja az érzelmek mozaikkockáit. A fontos dolgokba belecsúsztatja az érdektelenséget, a tétnélküliséget. A témát és a nyelvet is olyan felszabadultan kezeli, mint gyermek a gyurmát. Kedveli az érzelmi paradoxonokat, az ellenpontozást. Bár a bűvésztrükk című versében úgy fogalmaz: „még most is két cukorral iszlak”, a keserédes inkább jellemző rá, mint az édes vagy a keserű. Legtöbb esetben az álom szó fordul elő a kötetben. Ezer meg egy jelentéssel, tartalommal tölti meg a fogalmat. Az álom az amorf, a gömbölyded, a lekerekített dolgokhoz áll közelebb, és nem a szögletes formákhoz. Az álom az éjszakát, a sötétséget, a félhomályt, a derengést hozza mozgásba az emlékezetben, és nem a szemet, elvakító világosságot. Az álom közelebb áll az irreális dolgokhoz, mint az ok okozati összefüggésekhez, a bizonyítékok tételes felsorolásához. Az álom tolvajkulcs a költő számára. Segítségével a legnehezebben nyitható valóságajtón is könnyedén bejut. Ugyanakkor az álom a valóság adalékanyaga is, színezőanyag – és az önismeret egyik hatékony eszköze. Álmait követve éppen úgy bejárhatja a belső, miként a külvilágot. Az álom illik az ágyhoz, a hálószobához, az őszhöz, a korán jött hóeséshez, a rozsdafolthoz, a falon reszkető pókfonálhoz. Az álom búvóhely, ahová el lehet rejtőzni, és vissza lehet találni az elhagyott édenbe. Az álmokat a költészethez a munkaköri kötelesség fűzi. Oláh András költői világában az álom fizetőeszköz, értékálló valuta. Költészete több forrásból táplálkozik. Érzékenysége, kreatív képzelete a privát életből, az összekuszálódott emberi kapcsolatokból emel át a soknál is többet lírájába. Mondataiba eltávolíthatatlanul beleivódott természetismerete és szeretete. Írásaiban egy adott lelkiállapot bemutatását és a teret kapott természet egységét a sínpárhoz tudnám hasonlítani. Egyik utánozhatatlan sajátossága az egyensúlyban tartás. Az arányokhoz, a statikushoz ragaszkodás nem zárja ki, egyenesen igényli a feszültséget, az érzelmek felerősödését, elcsendesedését és megnyugvását. A versekben a kifejezésig eljutott érzések, gondolatok és reminiszcenciák építik is, és ugyanakkor bontják is egymást. Ez a természetes eljárás, költői technika teremti meg a versek életteliségét. Élek az analóg adta lehetőséggel: a föld belsejében található különböző vízrendszerekhez hasonló az ő költészetében is fellelhető. Ilyen egységes vízrendszert alkotnak a közös cím alatt szerepeltetett számozott rövid versek (bizalmi válság, kiszáradtak az álmok, romok, földcsuszamlás, relikviák, forgácsok). A költő megnyilatkozása a változó emberi kapcsolatokba enged betekintést, illetve tükröt tart az istenien fenséges, de veszélyeztetet természet elé. Amit megtapasztalt, amiből vers született, annak az ellenkezőjére is kíváncsi. A több kamerás

Partium

felvétel után vannak versek, amikben a lineáris történetet egyetlen mozdulatlan kamera rögzíti. Az opusnak van eleje, közepe és felcsapódó, megcsavart vége (franyo, forgalmi dugó, mártós pennával írt szerelem). A végest: a lélekben, a tudatban, a testben kibontakozó mozgásokat, megnyilatkozásokat az univerzumban meglévő jellemzőkkel ruházza fel. Keskeny, kitaposott mezsgyék a versei. Aki ezeken a mezsgyéken végigmegy, közelebb kerül a költőhöz, de talán önmagához is. A versek segítségével belehelyezkedhet egy olyan költői világba, amikor a szavakkal bánás, az érzések és gondolatok működtethető, hasznosítható tikokat tárnak fel. Sok ember nem is sejti, milyen sikerrel alkalmazhatná a benne szunnyadó kifejező, kreatív önmegvalósító készséget. (Oláh András: Anyagfáradtság /Hungarovox kiadó – Budapest, 2010/) * Szenti Ernő (1939–2012) – Kisújszállás

Oláh András

Fények és árnyékok (Lőrincz P. Gabriella verseiről) Abban a szerencsében részesültem, hogy már a papíralapú megjelenés előtt olvashattam Lőrincz P. Gabriella legújabb verseskötetének anyagát. A szerző tisztelt meg azzal, hogy eljuttatta hozzám elektronikus formában. Ennek ellenére jól esett kézbe venni a könyvet. Mással össze nem hasonlítható érzés mustrálgatni, lapozgatni, ízlelgetni a friss, nyomdaszagú szövegeket. A kárpátaljai költő 2. kötete ez, s csakúgy, mint az elsőt, ezt is a Dupka György vezette Intermix Kiadó gondozta. A könyv három ciklusa egyben témákat is takar. „Az élet, Isten és a gyász tagolja a Fény-hiányt.” – olvashatjuk Zseliczky Zoltán ajánló fülszövegében. Mielőtt azonban az egyes ciklusokról beszélnénk, az árulkodó kötetcímről kell szót ejtenünk. Fény-hiány. Telitalálat. Hisz mintha az egész könyvre árnyékot borítana a versekből ránk zúduló fájdalom és keserűség: „Hazudik a rádió, / az újság, / csak papolnak / megváltó jelekről, / de sebet bekötözni / egy se’ tud.” (…) „Csodában nem / hisz a gyermek, / a templomban senki / nem énekel.” (…) „Az ablakon / fekete függöny / feszül, / és nem szivárog át / a fény.” – olvashatjuk a kötet címadó versében. Az élet apró rezdüléseit, momentumait tárják elénk az első ciklus (Apró) írásai. A versek különös atmoszférát teremtenek: szüntelen vibrálást, mozgást térben és időben, valóságban és képzeletben. „A lét is csak vonat, / Néha utas vagyok, / Néha

Partium

vasút.” (…) „De még sosem álltam meg. / Mozgok, mint / Játszótéri csúszda, (…) Magam is mozdulat vagyok.” – fejti ki a költő „Rezgés” című versében. A hiányzót kutatva futunk át évszakokon és tájakon – a keresés örömével és a megtalálás reményével. „Csak figyelem / az út menti fákat. / Ők futnak haza, / én távolodom.” – magyarázza Nemes Nagy Ágnesre emlékező versében (Ősz az ő szemében). A fák egyébként gyakran előforduló, kedvenc motívumai Lőrincz P. Gabriellának – miként azt az alábbi példák is érzékeltetik: „Istent éhezik” a kopár október végi fák is (Október), „a sebzett madárnál / csak a földön / fekvő fa / fájdalmasabb” (Lehet), „a mocskos / embercsinálta zajok / nem engedik / hogy a fák suttogását / értsem” (Tudathasadás), „ruhátlan fák bámulnak / rám / át a mocskos ablakon” (Novemberi vers). A devalválódott értékekkel, a globalizáció áru-centrikus és kiüresítő valóságával szembesít a ciklus címadó verse: „Eladó lélek, / újságban hirdetik. / Csak telefonszám, / árajánlat nincs” (…) „Itt minden / az élet is eladó, / Új Kor / olcsó hús, / híg lével. / Evolúció.” (Apró). A bomló emberi kapcsolatok, a magány, a társtalanság nyomják rá bélyegüket a szövegek hangulatára: „Csak fényképarcod / Az enyém” (Üresség). Máshol az emlékek halál-víziókkal keverednek: „És megfulladni / volna jó, / mint szerelmedben / egyszer rég… / Víz közé sírt / habok között / málló holttest / lehetnék.” (Emlék a Dunán). Az elengedhetetlen múlt bilincse azonban még ma is kibonthatatlan: „szorosan / hozzádrozsdállódva / ölellek” (Ránc). Vannak persze veszteségek, amik nem menthetők és nem pótolhatók. A „Hír” című vers puritán egyszerűségű sorai mögött lesújtó tények lapulnak: „Dohányszagos zakódba / bújok, / nálam hagytad. /Azt mondtad, visszajössz / hamar… / … / És üzenet érkezett, / hogy ne keresselek, / mert meghaltál. / Csak a zakódat akartam / visszaadni.” Így marad végképp magára a köznapok fogságában: „Saját kezemet fogom, / Ha imádkozni támad kedvem / Magamért.” – jegyzi meg keserű iróniával (Ego), majd így folytatja: „Meglepő, milyen / kimért lettem, / még magammal / is.” (Nemisvers). Jó lenne kikötni végre. Otthonra lelni, nyugalomra. A folytonos vándorlás, a sors által ide-oda dobálva élt napok dehumanizált világa elkoptat, megsemmisít minden kapaszkodót: „új helyen csörög / a vekker / és már reggel / fáradt vagyok / és összemennek / az albérletek / és már dobozban lakunk (…) ki sem pakolok / ki tudja mikor lesz holnap / indulok tovább” (Másvilág). Egyetlen remény, egyetlen mentsvár a szülőföld lehet. Ennek halvány, de szívet melengető kontúrjai rajzolódnak ki az alábbi sorokban: „Átölelhető, parányi / Otthon. / Itt nem futkároz / metró, / nincsen / kikötő. / Itt szekéren járnak / a vályogos / cigányok… (...) Itt gyakran megáll / az idő, / és tudják, ha valaki / elköszön.” (Lampert háza). Csöndes, zajtalan, emberléptékű, szerethető világ ez. Semmivel föl nem cserélhető.

Partium

Hiába lenne minden kísértés. „Még az is lehet, / Hogy hegyeimet / Egyszer / Szememmel / Megcsalom, / És gyönyörködni / Fogok az óriás / Alföldben, / De szememnek / A Kárpátok, / Ezért az egy percért / Tudom, megbocsájt.” – írja (Szerelem). A kötet második ciklusa (Patmoszi jelentés) Lőrincz P. Gabriella istenes verseit gyűjti csokorba. Isten és a hit az első ciklus költeményeiben is előbukkan, mint a köznapi élet része. Ehelyütt inkább Istennel perlekedő „vitairatai” olvashatók. „Mert Te vagy a céda, a lator, / A teremtő és eltörlő. / Téged kérlek, vagy féllek, / Téged hallak, / De nem hallgatok Rád.” – csattan határozottan a költő szavai (Te). Hamlethez hasonlóan feszíti őt a lét és nemlét problémaköre: „Amit kaptam / Szó nélkül viszem / Mind enyém / Az összes emlék / Velem hal meg / Ha beszélek / Ha nem” – szögezi le „Koponyával” című írásában. Elgépiesedett, egymásra sem figyelő világunk veszélyeire hívja fel a figyelmet a ciklus záró versében (Talentum). A remény lázban ég, a hit nagybeteg, s csak csipsz és kóla-íz bágyasztja az érzékeket: „És / Uram! / A templomok / Ugyanúgy leégnek. / És itt a szemfedő alatt, Hidd el, / Mindent látok! / A koporsó nem tör. / A gerinc egyenes.” A záró ciklus (Mama) írásai az elvesztett édesanyának állítanak emléket. Lélekőrlő a tudat, hogy a szeretett lény nincs többé. „Őt is megette a halál” – állapítja meg keserű rezignáltsággal a költő. De a nincsben is őt kutatja, hiszen nem tűnhetett el nyomtalanul. S valóban számtalan jel maradt utána. A ciklus tíz verse e jeleknek ered a nyomába. „Nem gyűl / a szennyes / tovább. / A teregetés / elmarad. / Foszló emlék / két szemed. / Kegyetlen távolság. / Messze libben / hó hajad.” (Mama 8). A vitathatatlanul legszebb emléket mégis önmagán őrzi a költő, hisz ha tükörbe néz, mintha a szeretett anya vonásai tekintenének vissza: „Ráncaid lassan / Arcomra maródnak. / Látom, a tükörből / Te nézel vissza rám.” (Mama 4) Csillogástól mentes, egyszerű szavú, szikár verseket ír Lőrincz P. Gabriella. S talán épp ez az egyszerűség hozza közel hozzánk a szövegeket. És persze mindaz, amit mond, amit gondol a világról, s rólunk, benne kóborló, otthont kereső emberekről. Halk beszédű, póztalan költőt ismerhetünk meg benne, aki vigyázva beszél, mert jól tudja: „a hangok törékenyek” (Ki vigyáz). Nem akar megfellebbezhetetlen igazságokat kimondani, nem akar senkit túllicitálni, csupán a benyomásait, életének tanulságait rögzíti. Emelt fővel vállalja önmagát, a zsákutcákat, a tévedéseket is. Befejezésül álljanak itt a kötet talán legszebb sorai: „a hazugságról kiderült / hogy igazság / csak valaki / másé (…) ha te vagy beteg / hát én halok bele” (Betegség). Lőrincz P. Gabriella: Fény-hiány (Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest – 2012)

Partium

Bertha Zoltán

Farkas Gábor új verseskönyve (Hierophania) Amint a szentség a profanitásban megmutatkozik; ahogyan a hétköznapiság átszellemül az örökléttel érintkezve; amiképpen a bűnben és szenvedésben sodródó ember a magasabb szférákban lehetséges lélegzetvételre áhítozik. És ahogy a divinitás magasabbrendű kegyelme lehajol a humanitás mélységeihez: ez hangolja évszázadok óta a magyar költészet spirituális vonulatát. Ez tömöríti sugallatos képekbe, csenddel telített asszociációk élesen metszett látomásformáiba a kőzuhatagosan érkező egzisztenciális élmények sűrű valóságát. Balassitól Adyig, Reményikig, Dsidáig, Pilinszkyig a transzcendencia sugárköreibe emelkedik mindaz, ami a töredéklét antropológiai fájdalmát és tragikumát, egyszersmind reményét és üdvösségtávlatát áthatja. Ami kitünteti és kikristályosítja a természeti tünemények, a táj és a lélek őstapasztalatainak esszenciáját; s ami nyelvi és poétikai alakot biztosít a földi és égi dimenziókban összeszikrázó titokérzésnek. A létező tér, amelybe beáramlik a teremtő energia, a hely átminősül és átvalósul: megképződik így a hierophania, amely „egyfajta abszolút ’szilárd pontot’, ’központot’ tár fel” (Mircea Eliade-t idézve). A tájékozódás ehhez a feltétlenséghez igazodik, a teremtmény a maga immanenciáját ehhez a mindenségszellemhez méri. S ekkor szinte elnémul a szó, mert az emberlény a „sensus Numinis” (ahogyan Sík Sándor nevezte), a végtelenség előtti hökkenetével – s a „mysterium tremendum” (Rudolf Ottoé a fogalom) borzongásával – körülpillantva a misztikum időtlen és határtalan teljességével kerül kapcsolatba. Új, a Kaiser László vezette és fémjelezte budapesti Hungarovox Kiadónál megjelenő második verseskönyvének már a címével is ezt az összefüggést nyomatékosítja Farkas Gábor, amikor a szakrális igazság megnyilatkozásának módozatait fürkészi evilágiságunk rejtelmes jelképei között. Már első kötete is invenciózus látványi és érzékfölötti víziók szuggesztivitásával utalt a fent és a lent szétválaszthatatlanságára: Törzsét tartó ág (Bp., Hungarovox, 2011) címmel foglalta össze a passio és az agonia gyötrelmeivel birkózó – a szavak vagy a hangnélküliség stációit, ösvényeit is bejáró – „homo religiosus” biblikus credo-it és vallomásait. Főként a későmodern tárgyias-absztrakt, objektív és személyesen személytelen kifejezésmód töményen intellektualizáló és klasszicizáló eszközeivel jelenítve meg a metafizikai reflexió övezte létproblematika súlyos lényegvalóságait. Illeszkedve egyúttal a végső (teológiai, eszkatológiai) vallásos és nemzeti sorskérdéseket görgető magyar lírai hagyományok igéző áramlataihoz: evangélium és esztétikum egységének ihletforrásaihoz. Ahogyan Ködöböcz Gábor előszava is rávilágított: „Farkas Gábor

Partium

alapvetően evangéliumi ihletettségű, a kreatúratudat tisztaságát és teljes odaadottságát recitáló” hiteles költészete a keresztény mítosz, az ősi szeretet- és tudásmisztika értékképzeteivel teljesedik; ekképpen a „kereszt metszéspontjában élő lírai személyiség” a „liturgia költészetét” a „költészet liturgiájává” avatja, stilizálja. S így alakul ez a létfeltáró „cantata sacra” (a róla értekező Lajtos Nóra /Magyar Napló, 2013/2./ találó kifejezését használva). És amellett, hogy a tudós költő kiváló értelmezésekkel is gazdagítja az istenkereső lírára vonatkozó ismereteinket (többek között Pilinszkyről, Kányádiról, a fiatal erdélyiekről, meg a huszadik századi csángómagyar sorsköltészet jelenségeiről szóló, elemző esszé- és tanulmánykötete Vallását kereső hit címmel jelent meg ugyancsak a Hungarovox Kiadónál 2012-ben): most tovább építi finom érzelmi és értelmi rezzenéseket sűrítő versvilágát is. Amit pedig szabatosság, összetettség, csiszolt artisztikum és reduktív sokértelműség terén elér vagy megvalósít: lebilincsel, mert megejtően részeltet valamiben, ami már csak a mondatokon, a nyelviségen túl sejthető. Lenni és hinni, otthonra lelni és imádkozni, szeretni és remélni: ez bontakozik és kerekedik egész autentikus életprogrammá – a krisztológiai sorspárhuzamok, a Nagycsütörtök-parafrázisokba foglalt nehéz önvizsgálatok, a kálváriás, magányoshalálos kereszthordozások, az epedő megváltás- és feltámadásvágyak sűrejében. Történelmi kataklizmák között (a trianoni szétszabdaltatás vagy az 1956-os „mártír-idő” felejtésének, elhallgatásának évadán), de küzdelmesen s mégis bízva a művészet (hogy „verssé emelkedik a tér”), a fény („hátha a fény hozzád hajol”), a szó (a „kínként feszülő irgalom”) erejében: „bennem menedéküket így építik a hangok”. Amikor a lét „hó és jég és Menny és csend és / tűz és láz és fény és láng”, s amidőn „Most a szó út, idő, rend, / és én azzal is beérem, / hogy a látvány verssé lett, // és van hová hazatérnem.”

Óda

Partium

Népfőiskola rovat Losonc Csongor

Hogy miért keres négyszer annyit a dán paraszt, mint a magyar orvos?

Az utóbbi időben gyakran foglalkoztat a kérdés. Talán az általános iskolájuk annyira magas szintű, hogy az elvégzése után sokkal okosabbak, mint a három nyelven beszélő 15 éves tapasztalattal rendelkező magyar orvosok? Vagy lehet, hogy többre tartják a dánok a szarvasmarhákat, mint a magyarok az emberi életet, ezért fizetik meg jobban? Sok utánaolvasás után arra jutottam, hogy valahol a 19. században kezdődött minden. A kívülről közel tökéletes dán álomtársadalom kialakulásának a megalapozója egy N.S. Grundtvig nevű lelkész volt, aki rengeteget gondolkozott. A nagy számok törvényei alapján a sok ötletből akadt egy-két jó is. Ennek az egy-két jó ötletnek köszönhetően született meg a dán romantika korában az az iskolatípus, amiből kibontakozott a józan ész és szabad gondolat teremtő és alkotó ereje, és a fél Magyarországnyi kis országból mára egy Svédországtól is gazdagabb és stabilabb országgá emelte Dániát. Az anyagi jólét mellett az a társadalmi igazságosság, közbiztonság és jól működő szociális rendszer az ami valóban álomországgá teszi. A fiatalok mernek családot vállalni, mert nem félnek a holnaptól, nem a hitelkeretük függvénye, hogy hány gyerekkel áldja meg őket a Jóisten. És a betegek ápolását valóban a betegbiztosítás fedezi, nem a családtagok hálapénze. Amíg Románia nem lépett be az EUba, addig nem zárták az utcán a kerékpárokat és nem költött senki se riasztóberendezésre. Az ország, ahol még van becsülete a munkának és a munkásnak is. Kíváncsiságom nem elégítették ki az olvasmányaim, ezért vettem a kalapom és kiutaztam Dániába, hogy megtudjam mi a titok, mit csinálnak ennyire jól, hogy fényévekkel előttünk járnak. 2012 augusztusától az év végéig egy Snoghoj nevű népfőiskola tanulója lettem, ahol gyorsan megértettem, hogy nem itt kell keresni az okokat és a következményeket. Dánia nagyon régóta fejlett társadalom, ők már nem törekednek a jólétre, ők már elérték azt. A skandináv oktatás elég híres a lazaságáról, de nem gondoltam, hogy ennyire. Foglalkoztunk ezzel-azzal, de konkrét kézzel fogható tudást, illetve a kérdéseimre választ sem kaptam. Az emberek nyugodtak, nincs min idegeskedniük, és nem értik, miért kell az a sok kérdés. Szóval az ott eltöltött négy hónapom alatt rájöttem,

Partium

hogy nem másoktól kell várni a megoldást, sokkal inkább önmagunknak feltenni ugyan azt a kérdést. Nem kell rögtön a szomszédba rohanni segítségért, előbb nézzünk szét a saját portánkon. Az első világháború és a trianoni békeszerződés után Magyarország egy megharmadolt, kisemmizett ország, ahol mérhetetlen a reménytelenség és a kilátástalanság. Árvák, félárvák, özvegyek és hadirokkant nincstelenek százezrei koldulnak az utcákon. S épp ekkor, a legnagyobb szükség idején az Ausztriából hazatérő fiatal magyar jezsuita szerzetesek új lendülettel egy társadalmat és nemzetet építő eszmével megalapítják a magyar népfőiskolákat. A célkitűzés világos: egy olyan erkölcsi, szellemi és nemzeti, elsősorban NEVELÉST és csak másodsorban oktatást nyújtani a fiataloknak, amely segíti a társadalom szükségszerű megújulását. Az Isten, Haza, Család jelszavakat zászlójukra tűző jezsuiták fáradságot nem ismerve szervezték össze a magyar ifjúságot, hogy egy olyan egészséges eszmét állítsanak eléjük, amelyért érdemes fáradni és küzdeni. A népfőiskolák hatékonysága az aktualitásában rejlett. A jezsuiták tisztán és világosan látták, hogy melyek azok a társadalmi rétegek, amelyeknek a legnagyobb szükségük van az összefogásra és a felemelkedésre. Sikerük annak köszönhető, hogy nem okoskodó, hozzá nem értő politikai pártok próbálták felülről irányítani a szálakat, hanem a valós élethelyzetekben edzett, éleslátású és bölcs, rátermett emberek alulról szervezték az egészet. A számtalan mozgalomból és összefogásból, csak hogy kettőt említsek: A fiatal parasztlegényeket a KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Szövetsége) kovácsolta egybe. A mezőgazdasági holtszezonban SZAKMAI képzéseket szerveztek a számukra, az eredményesebb termelésért. Hétvégenként kulturált táncmulatságokat tartottak, ahol a népzene, a népdal, a néptánc, mint a nemzeti örökség és a kultúra része tovább öröklődött. Mind ez mellett egy egészséges katolicizmus által a vallásosság, mint fő irányadó és hátszél vitte előre a mozgalmat. A család és munkahivatás elősegítése és erősítése, valamint a szak- és általános tudás és műveltség elmélyítése az ifjúság szellemi kvalitását emelte. A mozgalom egy fontos pillére volt, hogy vezetőiket maguk a parasztlegényekből állították össze, s a mozgalom alakulását a mozgalmi tagok is meghatározták. Jelszavaik tisztán tükrözik célkitűzésüket: Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart! A fővárosban az ipari dolgozó lányokat hasonló célkitűzéssel és módszerekkel Katolikus Dolgozó Leányok (DL) szervezte egybe. Közös érdekcsoportjuk a munkahelyi visszaélések ellen védte őket, és segítette az erkölcsös életüket, boldogulásukat. Fontos megemlítenünk, hogy az erkölcsi nevelés kereteibe tartozott az a hitbeli meggyőződés is, miszerint egy nő legnagyobb és legmegszentelőbb hivatása a szülés, hisz egy katolikus magyar családban négy gyerek a nemzet jövőjét jelenti.

100

Partium

A magyar népfőiskolák ereje és sikere abban volt, hogy elsősorban minél jobb és sikeresebb mestereket próbált faragni az ifjúságból, azaz a munkájukban segítette őket a folyamatos és megfelelő szakoktatással, képzéssel. Aztán a munkán túl a kulturált szórakozás és ismerkedés, a táncmulatságok és népfőiskolai találkozók, látogatások, kirándulások által növelték a kapcsolati tőkét, új ismeretségek szövődtek olyan emberek között, akik egy cipőben jártak. Ez az egy cipőben járás segített az egymásra figyelés és társadalmi érzékenység, összefogás és segítségnyújtás normáinak kialakulását. Illetve a munkán és a szociális életen túl egy olyan eszmét állítottak a jövő generációja elé, ami egy egészséges, feltörekvő és sikeres nemzet megszületését eredményezi, egy olyan jövőt, amit mindenki szeretne. Egy olyan célt tűztek ki, amit mindenki magáénak érzett és amelynek létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen volt, hiszen a nagycsaládok támogatásával és a nemzeti értékek ápolásával egy életképes, és talán ami a legfontosabb, EGYSÉGES NEMZET születését kezdeményezte. Bár a dán népfőiskoláknak teljesen más volt az arculata, Dánia a népfőiskolái által vált azzá a jóléti és biztonságos, stabil társadalommá, ami most. Az emberek elkezdtek közösen GONDOLKOZNI és CSELEKEDNI. Belátták, hogy csakis EGYÜTT juthatnak előre. A jobb láb nem mehet messzire a bal nélkül, és fordítva. Ha Magyarország természeti adottságait, vagy a kiemelkedő egyéni tehetségeit vesszük alapul, akkor sokkal gazdagabb és áldottabb Dániánál, de a közelébe sem érhet, mert a hazai mentalitás és gondolkozásmód nem engedi ezt meg. Egy lelkileg egészséges ember fizikai valósága, azaz a teste és a környezete is egészséges, rendezett, virágzó. Azonban aki kicsinyes, földhözragadt, romlott, annak az élettere és az életkörülménye is foszló, egészségtelen, élhetetlen. „Bármily szerencsétlen helyeztetésű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb-utóbb mégis szabadabb létre vív, ha lakosaiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadságokkal bírjanak is lakosai, lassan-lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs s polgári erény nem fénylik többé.”/Gróf Széchenyi István/ Mint ahogy a szólás mondja: a talpraesett ember a jég hátán is megél. Bizony aki ügyes, rátermett, lelkileg ép és tettre kész, az minden körülmények közepette feltalálja magát. Akár a jég hátán is, ahogy a norvégok, vagy a finnek. A külső tényezők csak akadályok és kihívások, melyek segítenek abban, hogy még magasabbra törjünk. Mi az egyik legszerencsésebb helyzetben vagyunk a Kárpát-medencében. Egy valóságos földi paradicsommal vagyunk megáldva, s mégsem tudunk vele mit kezdeni. A lelki szegénység a legnagyobb nyomorúság. A magyar nép sosem volt önálló, független. Lehet a történelemkönyvünk, vagy a szokásos dicső múltról való nosztalgikus, önámító megemlékezések más képet festenek, de az igazság az Dózsa ha-

Partium

101

lálában, Féja György könyveiben, Móricz regényeiben rejlik. Mindig is alárendelt szerepben tengette az életét a Kárpát-medence lakossága. Királyok, uralkodók, földesurak, nagybirtokosok lehetetlenítették el az életet. S az évszázados szolgaság beleírta magát a nemzet öntudatába. A nemzet nem tud mit kezdeni a szabadságával, mert megszokta, hogy mindig van valaki aki megmondja, hogy mit kell csinálnia. Ezzel együtt a szabadsággal járó felelősség is megszűnik, s minden búnkat, bajunkat van kire fogni. Így már könnyű bűnbakot keresni, s ezzel ki is kerültük a saját sorsunkért való felelősség vállalást. A körülményekre fogjuk a sorsunk alakulását és várjuk, várjuk, várjuk a megoldást. Felülről. Hogy majd valaki kivezet minket, felemeli az országot, rendet tesz. Mint a buta ökör, aki a jármát húzza és nem tekint se jobbra, se balra, úgy menetelünk a ránk erőltetett úton, mint a tudatlan rabszolgák, s nem vesszük észre, hogy a változtatás joga egyedül a MI KEZÜNKBEN VAN! Nem a kifogások kellenek, hanem a megoldások. Nem segélyre vagy halra van szükségük az embereknek, de nem is hálóra, hanem valakire, aki megtanítja őket hálót kötni. Mózes 40 évig menetelt a pusztában a kiválasztott néppel az ígéret földjéig. Negyven évre volt szükség, hogy a rabszolgává degradált, elbutult, méltóságát vesztett nép újból ráeszméljen az ő istenére, méltóságára, áldottságára, hogy a rabszolgák meghaljanak, s a csodák és gondviselés közepette felnövő új generáció vehesse át az ígéret földjét. A magyar népfőiskoláknak a reneszánszára MOST van a legeslegnagyobb szükség. A múltjától, méltóságától, öntudatától távol álló ifjúságnak egy olyan reménysugárra van szüksége, ami miatt megéri megmaradni. Ami miatt érdemes itt maradni, vállalni a nehézségeket, a lemondást, a fáradságot, mert talán majd az ő gyerekeiknek, vagy az unokáiknak jobb lesz a sorsa. Az ő munkájuk, előbb vagy utóbb gyümölcsözni fog. Itt lenne az idő, hogy elgondolkozzunk egy kicsit. Őszintén, nézőpont, párttagság, elhivatottság és előítéletek nélkül. Azt hiszem mindenki tartozik magának egy kis őszinteséggel, hogy lássunk,ne csak nézzünk és ne csak kalaptartónak használjuk a fejünket. Feltámadás és megújulás nincs változások nélkül, s hogy ezek a változások mennyire szükségszerűek, azt jól látja mindenki. Azonban fontos, hogy lássuk az ország és a nemzet jövője a fiataljaiban van, azokban, akik előtt az élet, a tenni akarás és a számtalan kihívás. De épp a fiatalság az, aki legtávolabb áll a gyökereitől, az értékeitől és legkevésbé fogékony erre. A magyar népfőiskolák reneszánszára most van a legnagyobb szükség. A tudás, a szakértelem, a diploma önmagában nem sokat ér, ha nincs mögötte egy lelki töltet, egy nemesebb, igazabb és tisztább emberi értékrend, ami nem csak a materiális, hanem a szellemi javakra is törekszik.

102

Partium

Az értékek átadása és integrálása már nem a családokon belül történik és nem is az klasszikus iskolák padjaiban. Új időket élünk, új körülmények között kell feltalálnunk magunkat és új kihívásokkal kell szembenéznünk. Ahhoz, hogy ezekkel a kihívásokkal fel tudjuk venni a lépést, egy merőbben új és frissebb szemléletre és lelkiségre van szükség, amely kreatív módon tudja megújítani önmagát úgy, hogy nem változik az aktualitása és igazságtartalma sem. Elengedhetetlen, hogy tanuljunk a hibáinkból és tanuljunk meg megválni tőlük. A jövő generációja (aki napról napra fogy) ne a százszor elvétett történelmi hibákat és ellenszenvet, keserűséget és butaságot örökölje, hanem a lehetőséget, a támogatást és a bizalmat, hogy merjünk a saját utunkon járni, felhasználva minden lehetőségünket és adottságunkat. Ne hagyjuk megrozsdásodni a „tálentumainkat” a föld alatt, hanem adjunk teret azok kamatoztatására!

Pávaportré

Partium

103

Hírek A Luby Társaság 2013. május 31-én Fehérgyarmaton, a Szivárványházban rendezte meg a „Luby Margit Emlékkonferenciát”. A nagysikerű rendezvényen előadást tartott többek között Dr. Takács Péter az MTA doktora, egyetemi magántanár, Dr. Csorba Sándor nyugalmazott főiskolai tanár, Dr. Kiss Kálmán főiskolai tanár, Henzsel Ágota főlevéltáros, Dr. Zsoldos Ildikó főiskolai adjunktus, Marinka Melinda néprajzkutató, Dr. Cservenyák László múzeumigazgató és Dr. Bene János múzeumigazgató. A konferencia levezető elnöke Dr. Tilki Attila polgármester volt. A konferenciát követően a résztvevők Dr. Kiss Kálmán vezetésével történelmi sétán vettek részt Nagyarban, ahol egyebek között megtekintették a Luby Interaktív Kastélymúzeumot, a tájházat és a híres Petőfi-fa megmaradt csonkjait. *** A 84. ünnepi könyvhét Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei rendezvényét Dr. Kovács Ferenc, Nyíregyháza Város polgármestere nyitotta meg. Köszöntőt mondott Nagy Zsuka költő, szerkesztő valamint Kurucz Gyula író. Lapunk munkatársai közül többen is résztvevői voltak a programnak. A rendezvény nyitónapján Oláh András „Idegen test” című kötetét mutatták be. A költővel Babosi László beszélgetett. Másnap Kürti László „Testi misék” című könyvével ismerkedhettek meg az érdeklődők. *** A folyóiratunkkal szoros kapcsolatban álló kárpátaljai írókat a Vörösmarty téren megrendezett ünnepi könyvhéten egyebek között Nagy Zoltán Mihály, Dupka György, Füzesi Magda, Lőrincz P. Gabriella, Bakos Kis Károly és Lengyel János képviselte. *** A Partium szerkesztői és szerzői – Lőrincz P. Gabriella, Farkas Gábor, Oláh András és Felhős Szabolcs – a lakiteleki Antológia Kiadó pavilonja előtt találkoztak az érdeklődőkkel, és mutatták be a lap tavaszi számát. ***

104

Partium

50 éves a tiszavasvári Vasvári Pál Múzeum, melynek ünnepségén június 16-án Varga János és Felhős Szabolcs vettek részt. A vasvári református hálaadó istentiszteletet követően a köszöntők (Vinnai Győző kormánymegbízott, Fülöp Erik polgármester, Bene János múzeumigazgató és Baloghné Szűcs Zsuzsanna a helyi múzeum igazgatója) után megkoszorúzták a múzeumalapító Gombás András emléktábláját. Ezt követően került sor a felújított Vasvári Pál Múzeum ünnepélyes átadására. *** Oláh András „Idegen test” című verseskötetének bemutatóját rendezték meg gyors egymásutánban három helyütt is. Először Hajdúnánáson, a költő szülővárosában, a helyi művelődési ház adott otthont annak a zenés irodalmi délutánnak, amelyen közel száz érdeklődő jelent meg. Ezt követően a Vörösmarty Kör szervezésében Mátészalkán a Kastélyszállóban, majd a Képes Géza Városi Könyvtárban is bemutatkozhatott a költő és új kötete. Ez utóbbi rendezvényen Pénzes Ottó beszélgetett az alkotóval. *** Kováts Judit nyíregyházi történész-levéltáros új oldaláról mutatkozott be. A Magvető Kiadó jelentette meg 2012 őszén a szerző első – és máris nagy sikert aratott – regényét (Megtagadva), amely az idei könyvhét egyik slágere lett. *** Sz. Tóth Gyula tanári noteszének 7. kötetét (Rózsák békéje) mutatták be Mátészalkán a Képes Géza Városi Könyvtárban. A budapesti irodalomkritikus-közíró szerzői estjének moderátora Oláh András volt. *** Debrecen A költészet napja, április 11. Debrecenben azért is különleges, mert egybeesik a város napjával. Évek óta összekapcsolják a város vezetői e két jeles esemény ünnepi rendezvényeit. A programokból idén is kitűnt, hogy a költészet napi rendezvénysorozat nem csak az irodalmároknak, az irodalomkedvelő közönség számára lehet érdekes és szórakoztató. Jó példa volt erre a debreceni Csokonai Színházban megrendezett Weöres-gála, a költő halálának 100. évfordulója alkalmából. Az esten deb-

Partium

105

receni középiskolás színjátszó csoportok adtak elő Weöres Sándor verseiből összeállított „kis színdarabokat”. Vastapssal búcsúzott igazgatójától, Vidnyánszky Attilától június 5-én évadzáró ülésén a Csokonai Színház társulata. Vidnyánszky Attila – aki hét évet töltött a debreceni társulatnál és július 1-től a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója lesz –, láthatóan meghatódott, amikor a debreceni művészek – élükön Ráckevei Annával, aki a direktori székben váltja a távozó igazgatót – a nagyszínpadon zenés-táncos meglepetésprodukcióval búcsúztak tőle. A XXII. Debreceni Tavaszi Tárlat március 23-án nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt a debreceni MODEM központban. A kiállítás a Tavaszi Fesztivál egyik legfontosabb rendezvénye: Debrecen és Hajdú-Bihar megye hivatásos képzőművészei látják vendégül a kortárs művészet iránt érdeklődőket. ***

Dél-alföldi hírek 2013. április 23-án, a szegedi Alsóvárosi Kultúrházban Vanyúr Katalin: „Találkozások” című kiállítását tekinthették meg az érdeklődők. A fiatal és tehetséges vajdasági származású képzőművésznő grafikáinak, portréinak és festményeinek kiállítását Dr. Cserjés Katalin egyetemi docens (SZTE-BTK) nyitotta meg. Közreműködött: Zsédely Anna és Garai Nikolett. Május 10-én, a szegedi Somogyi-könyvtárban az Íróarcok Szegeden című irodalmi rendezvény vendége: Veszelka Attila költő, a Szegedi Írók Társaság elnöke volt. A beszélgetőtárs: Diószegi Szabó Pál költő, a társaság alelnöke, a házigazda: Dr. Majzik István a Bába és Társai Kft ügyvezetője. Május 23-tól június 29-ig a szegedi Somogyi-könyvtár „Egyedül mindenkivel” címmel kiállítással tiszteleg a 100 éve született Weöres Sándor emléke előtt. Június 4-én, a szegedi Bálint Sándor Művelődési Központban Dsida Jenő halálának 75. évfordulójára költemény-hangversenyt rendeztek, Kiss Ernő igazgató szerkesztésében. Június 5-én, a szegedi Bálint Sándor Művelődési Központban Betűvetés–Könyvaratás 2013 címmel, a Bába Könyvkiadó könyvkiállítását rendezték meg. Június 6-én, a 84. Ünnepi Könyhetet Szegeden Nyáry Krisztián irodalomtörténész nyitotta meg. Ekkor került sor az Év Könyve díj és a könyvkiadási támogatások átadására is. Délután az 55 éves szabadkai Életjel Kiadó mutatta be újdonságait. A beszélgetőtárs: Veszelka Attila költő volt. Ugyanezen a napon a Somogyi-könyvtárban Nyáry Krisztián: Így szerettek ők című kötetét; a Dugonics-téren Hász Róbert: Vénusz vonulása című regényét; Temesi Ferenc: Apám című regényét mutatták be.

106

Partium

Június 6-án, a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár könyvheti nyitórendezvénye a Vásárhelyi Látóhatár folyóirat 2013/2. számának bemutatója volt. A rendezvényen Grin Igor fotóművész kiállítását Diószegi Szabó Pál költő nyitotta meg. Az est további vendégei a lapszámhoz kapcsolódóan Szuromi Pál művészeti író, Fekete Irén fotográfus, hennafestő voltak. A házigazda-beszélgetőtárs-moderátor Diószegi Szabó Pál volt. Június 7-én, a Somogyi-könyvtárban Szókratész gyermekei címmel verses–zenés emlékezést tartottak Petri-Csathó Ferencre Dinnyés József daltulajdonos, Babos Ágnes és Németh János versmondók közreműködésével. A Dugonics-téren Kaiser László (Hungarovox Kiadó) mutatta be Dinnyés József: Énekelt versek a magyar irodalomban című CD-jét. A szegedi Városháza Dísztermében pedig – immár hagyományosan – a Szegedtől Szegedig Antológia idei kötetét mutatta be a szerzőknek és érdeklődőknek a Tandi Lajos szerkesztő-kurátor, Kiss Ernő és Dr. Majzik István, a Bába Kiadó részéről. Június 7-én volt, a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtárban „A kezed a titkok kapuján” Simai Mihály József Attila-díjas költő Valaki mindent elszeret című verseskötetének városi bemutatója. Azt moderátora: Fehér József költő, a Magyar Kultúra Lovagja volt. Június 8-án, szombaton a Szegedi Írók Napja keretében Veszelka Attila költő beszélgetett a könyvheti kötetek szerzőivel. Weiner Sennyei Tibor: Magyar Gólem című könyvét a Grand Cafében a szerző és Formanek Csaba mutatta be. Június 9-én, a Dugonics-téren, az Ünnepi Könyvhét vendégeként, Závada Pál Kossuth-díjas íróval Balog József újságíró beszélgetett. Június 10-én, Hódmezővásárhelyen a Németh László Városi Könyvtárban: Kovács Imre Attila: Méj című kötetét fényesi Tóth János irodalomszervező mutatta be. Június 11-én, ugyanezen a helyszínen, Németh László-est keretében Bálint Ágnes: Télemakhosz bolyongásai–Németh László pszichobiográfiája (1901–1932); valamint Gál Mihály: A nemzet lelkiismeretének. Németh László dedikált könyvtára című könyveit Füzi László irodalomtörténész, a Forrás folyóirat főszerkesztője mutatta be. Ekkor kerültek átadásra a Németh László plakettek is. Június 17–19. között a Szegedi Akadémiai Székházban tartották meg a Szegedi Tudományegyetem VIII. Medievisztikai PhD Konferenciáját. Július 6-14. között, a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnáziumban kerül sor a VI. Történettudományi Találkozóra, a Vásárhelyi Történelmi Kör rendezésében.

Partium

107

Egyszerűen: EMBER Hány szerepe van az embernek életében? A munka, a család, egyéb kötelezettségeink: a folyamatos megfelelés dinamikája adja életünk ütemét. Görömbei András professzor úr, akadémikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár, tiszteletbeli elnök, szerkesztő, író, apa, férj, nagyapa, hívő keresztény – példakép. Ha valakiről azt mondják, jó ember, az mindig lehet szubjektív, vagy érdek vezérelte vélemény. Ha valakiről pap, vagy lelkész mondja ezt, az már mindig többet jelent. Nekem Bosák Nándor püspök úr jegyezte meg Görömbei Andrásról, miután megtudta, hogy tanárom, mentorom. Nem azt mondta, hogy „jó tanár”, jó irodalomtörténész – ezek is megállták volna helyüket –, hanem jó ember, tegyük hozzá, manapság az is nagy szó, hogy: EMBER. Így, csupa nagy betűvel. Ember, aki csendben, megértéssel, alázattal – a hívő ember alázatával – közelített mindenkihez (Pomogáts Béla mondta nekem egy alkalommal, hogy „vigyázni kell, mert a hangos emberek bármire képesek” – negatív előjellel). Görömbei András tanár úr csendessége az értéktudatot hordozta, annak tudatát, hogy – Iancu Laura szavaival – „Itt a földön ember s ember közt a leghalkabb, de legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes helyeslése.” Ezt képviselte tanári, irodalomtörténészi munkájában egyaránt, sőt, egész lényével. Hívőként tudom, hogy halála nagy veszteségünk „inneni” világunkban, de Ő békében lakja már az „odaátot”. Isten nyugosztalja. Farkas Gábor

A Volgánál

108

Partium

Martin Heidegger: A fenomenológia alapproblémái [Die Grundprobleme der Phänomenologie], ford: Demkó Sándor, Osiris / Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2001, 117. o. 12 U. o. 13

Itt a ’tulajdonképpeniség’ fogalom etimológiájára próbáltam rávilágítani a zárójeles ’tulajdonké(p)peniség’ kifejezéssel, vagyis arra, hogy a szó a tulajdon-képenlevőséget jelenti eredetileg meglátásom szerint.

G. W. F. Hegel A logika tudománya [Wissenschaft der Logik] ford. Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 96. o.

Martin Heidegger: 2001, 117. o.

13 „

A szöveg mindig azt hangsúlyozza, hogy a Sein és a Dasein összefonódnak, hogy a lét nem valami távoli vagy végtelen, hanem inkább olyasmi, ami csak addig van, ameddig a Dasein van. (Id. Sein und Zeit, 212: »Allerdings nur solange Dasein ist, das heißt die ontische Möglichkeit von Seinsverständis, ’gibt es’ Sein«, vö. Introduction to Metaphysics, 139, ahol ezt Parmenidész 8. Töredéke lényegének ,mondja.) Heidegger egyrészt azt akarja mondani, hogy ő és Parmenidész (mint a gondolkodók klubjának tagjai, szemben az epigonokkal, akik félreértelmezik és banalizálják a Gondolkodók művét) ugyanazon vonal mentén dolgoztak: »A nyugati filozófia legkezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a lét kérdése szükségszerűen magába foglalja a létezés megalapozásait«. (Introduction to Metaphysics, 174) másrészt azt akarja mondani, hogy a Lét maga megváltozott Parmenidész kora óta, a növekvő létfelejtettség (Seinsvergessenheit) következményeként. Nehezen egyesíti a két állítást.” (Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás, ford. Boros János és Csordás Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994, 130. o.)”

Martin Heidegger: Kant és a metafizika problémája [Kant und das Problem der Metaphysik ], ford. Ábrahám Zoltán és Menyes Csaba, Horror metaphysicae, Osiris Kiadó, 2000, 276. o.

„A probléma addig nem mozdul ki a helyéről, amíg a logikát vissza nem helyezzük az ontológiába, azaz amíg Hegelt, aki éppen megfordítva, az ontológiát a logikában oldotta fel, nem értjük meg, és ez annyit tesz, hogy a kérdésfeltevés radikalizmusával legyőzzük és elsajátítjuk. Hegel e legyőzése a belsőleg szükségszerű lépést jelenti

Partium

109

a nyugati filozófia fejlődésében, amelyet meg kell tennünk, hogy a filozófia egyáltalán életben maradjon. Hogy ez sikerül-e nem tudjuk; a filozófiának nem szabad jövendölnie; de aludnia sem.” (Martin Heidegger: 2001, 224. o.) 2

Martin Heidegger: 2001, 117. o.

Franco Volpi [Herausgeber]: Großes Werklexikon der Philosophie, Band 1: A bis K, Kröner, 648. o. (A szerző ford.)

„�� a növekvőt, a növekedést, s magát az ilyen növekedésben nőttet jelenti. A növekedést és a nőnit azonban itt egészen elementáris és tág értelemben vesszük, ahogy feltör az ember őstapasztalatában: nemcsak a növények és az állatok növekedése, ezek keletkezése és pusztulása mint elszigetelt folyamat, hanem növekedés és mint ilyen történés körülveszi és áthatja az évszakok, a nappal és az éjszaka váltakozása, az égitestek vándorlása, a vihar, az időjárás és az elemek tombolása közepette. Mindez egyben a növekedés. Most világosabban és az eredetileg elgondolt jelentéshez közelebb kerülve nem annyira növekedésként fordítjuk a ��-t, hanem inkább »az egészében vett létező önmagát kibontakoztató működéseként«. A természetet nem csak mintegy a mai szűk értelemben vesszük mint a természettudomány tárgyát, s nem is a tág tudomány előtti értelemben, még csak nem is a goethei értelemben, minthogy ezt a ��-t, az egészében vett létezőnek ezt a működését az ember éppúgy közvetlenül és a hozzátartozó dolgokkal – s más hasonlókkal, amelyek ily módon vele vannak – összefonódva tapasztalja meg. Ezek az események, melyeket az ember megtapasztal, a nemzés, a születés, gyermekkor, érlelődés, öregedés, halál, nem

110

Partium

egy mai és szűkebb értelemben vett specifikusan biológiai jellegű természeti folyamatnak az eseményei, hanem a létező általános működésébe tartoznak, mely az emberi sorsot és történetét is magába foglalja. A ��-nek ezt a teljesen tág fogalmát kell megközelítenünk, hogy ezt a szót abban a jelentésében értsük meg, melyben az antik filozófusok, akiket tévesen »természetfilozófusoknak« neveznek, használták. A �� ezt az egész működést jelenti, mely magát az embert áthatja, s amit az nem ural, ami azonban áthatja és körülveszi őt, az embert, aki erről már mindig is megnyilatkozott. Amit az ember ért, - legyen mégoly rejtélyes és homályos is az egyes esetekben –, az ember érti, s ez közeleg hozzá, hordozza és elnyomja, akként, ami van [was ist]: ��, a működő, a létező, az egész létező. Még egyszer hangsúlyozom: �� mint ez az egészében vett létező nem a természet újkori, kései értelmében, mintegy a történelem fogalmának ellentéteként értendő, hanem eredetibb módon, mint e két fogalom, egy olyan eredeti jelentésben, mely a természetet és a történelmet megelőzve mindkettőt átfogja, s valóságnak dologi (objektív) valóságként, dologiságként [realitas] adott közvetlensége; s ezen esztétikai közvetlenség a valóságot, mint ��-t nem a Wahrheit értelmében mint pozíciót, hanem mint ható-ságot ragadja meg. 6

Uo.

Suki Béla: Martin Heidegger filozófiájának alapkérdései, Gondolat Kiadó, Budapest, 1976, 274. o.

Martin Heidegger: 2001, 46.o. A kanti tételezés a pozíció fogalmára redukálja a létezőség fogalmiságát. „A lét nem reális predikátum”, nem egy res predikátuma, a lét pozícionális predikátum. A lét tehát a létező ontológiai pozícióját predikálja. Ezt úgy értem, hogy a kopula tételezi a res realitását, mintegy tautologizálva azt. 1

„Én vagyok, aki a Lét vagyok. Héberül »ehje aser ehje« – az önmagam által létező örök isten; az Isteni Szellem egységének és szellemiségének a kinyilvánítása, pontos

Partium

111

ellentéte a bálványimádás minden formájának, amely emberi, állati alakok vagy égitestek imádatában nyilvánult meg. „Vagyok, aki a Lét vagyok azonban nem csak filozófiai kifejezés; a hangsúly az isteni létezés aktív kinyilatkoztatásán van; v. ö. A Midrás értelmezését (Exod.r. III, 6)�� Ez azt jelenti az izraelitáknak, akik rabszolgaságban voltak: »Noha Ő még nem fejtette ki hatalmát érettetek, de meg fogja ezt tenni: Ő örök és biztosan meg fog váltani benneteket«. A legtöbb mai bibliamagyarázó Rásit követi: »Leszek, aki leszek«; azaz, szavak nem tudják kifejezni azt, ami Ő lesz az Ő népének, de az Ő örök hűsége és meg nem változó irgalma mindig jobban és jobban megnyilvánul Izrael vezetésében. A felelet, amit Mózes ezekben a szavakban nyer, így megfelel ennek: »Meg fogom menteni őket úgy, ahogy meg fogom menteni.« Megnyugtatja az izraelitákat a felszabadulás tényével, de nem fedi fel a módját. Elégedjenek meg az izraeliták azzal, hogy megtudják: »Ehje, Én leszek (veletek), küldött engem tihozzátok«. Az Örökkévaló. Ez a fordítása az Istennévnek, amelyet a héberben négy betűvel JHVH írnak és Ádonáj-nak olvasnak (I. Genezis 16. old.). A négybetűs Istennév – a tetragrammaton ugyanabból a héber tőből (haja) ered, mint »ehje«; azaz »lenni«. Ez kifejezi azt a gondolatot, hogy Ő örökké létezik a jelenben, a múltban és a jövőben. Itt szintén nem kell csupán a létezés filozófiai értelmében felfogni, hanem mint Isten létének tevékeny megnyilatkozását. Bölcseink szerint (Exod. r. III, 7) ez a név hangsúlyozza Isten jóságát és hűségét teremtményeivel szemben: Ő, aki nevel, büntet és vezet; Ő, aki hallja az elnyomottak kiáltását és tudatja az ő igazságos útjait az emberek fiaival. Ő a hatalmas Élő Isten, aki kinyilatkoztatja magát gondviselő szerepében népe iránt.” (Szentírás, Mózes öt könyve és a haftárák. Héber szöveg, magyar fordítás és kommentár, szerkesztette Dr. Hertz J. H., A Brit Birodalom főrabbija. A magyar kiadást szerkesztették: Dr. Hevesi Simon, Dr. Guttmann Mihály, Dr. Balassa József, Dr. Lőwinger Sámuel, Dr. Guttmann Henrik. Második Kiadás. Megjelenik Leonard-Levi és Belh Stern támogatásával. II. Exodus, Budapest, 1984, 3031. o.) 1

U. o.

Szuromi Lajos: „Át a völgy lakodalmán” (Alföld 1975/7.) Magyar József idézett levele a „Hangsúly” irodalmi folyóirat honlapján olvasható 1 Tóth István: Magyar József halálára (Szabolcs-online) 1 Tóth István i.m. 1 Jelen tanulmányunk a K 81485 számú OTKA pályázat támogatásával készült és az e tárgyban készülő PhD disszertáció függelékét képezi („1440–Nándorfehérvár első török ostroma”, SZTE–BTK Történettudományi Doktori Iskola, medievisztikai al1

112

Partium

program), amely a 2013. június 18-án, Szegeden, a VIII. Medievisztikai Konferencián megtartott előadásom írásos változata. Ezúton köszönettel tartozom Papp Sándornak, Tóth Hajnalkának és Oravecz Borbély Diannának az oszmán– török források fordításáért, valamint önzetlen és szíves segítségükért. 1 Papp Sándor: Magyarország és az Oszmán Birodalom (A kezdetektől 1540-ig) In: Közép-Európa harca a török ellen a 16. század első felében. Szerk.: Zombori István, Budapest 2004. 41. A továbbiakban: Papp 2004. 1 Rázsó Gyula: A Zsigmond-kori Magyarország és a török veszély (1393–1437) Hadtörténelmi Közlemények 1973/3. 413. A továbbiakban: Rázsó 1973. 2 Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365– 1526). In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (szerk.: Rúzsás Lajos, Szakály Ferenc) Budapest, 1986. 11-57. A továbbiakban: Szakály 1986. 2 Szerémség. Érdemes figyelembe venni, hogy a portyázás Nándorfehérvár mögötti területet érintett. 2 Krassó vármegyében, itt Galambóc vára mögötti vidékről volt szó. 2 Temes vármegyében. 2 Szakály 1986. 19. 2 Szakály 1986. 20. 2 Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437) Századok 1994/1. 274. A továbbiakban: Engel 1994. 2 Engel 1994. 275. 2 Engel Pál: A török–magyar háborúk első évei. 1389–1392. Hadtörténelmi Közlemények 1997. 12–28. 2 1389–1390 telén (Az iszlám időszámítás szerint 792-ben.) Philadelphiát hódította meg és Nyugat-Anatóliában volt. 1390-ben a Karamán Emírség elleni hadjáratra készült, Konya ostromát félbe kellett hagynia. 1391-ben (793-ban) Szülejmánt támadta meg, 1392-ben tengeri hadjáratban pedig Szinopét. Ekkor a nyugati hadszíntér felé kellett fordulnia, főleg Velence és Magyarország aktivitása miatt. 1393-ban (795-ben) elfoglalta a bolgár cárságot, Trnovot. Összehívta a balkáni fejedelmek hűbéres gyűlését, Szerrhészben. Majd újra visszafoglalta Thesszalonikét 1394-ben (796-ban). 1394 tavaszán blokád alá vette Konstantinápolyt, miközben Velence és a Magyar Királyság szövetséget kötött egymással. 1395-ben (797-ben) tört be a Magyar Királyságba és Havasalföldre. 1396-ban (798-ban) Nikápolynál győzelmet aratott és elfoglalta a másik bolgár cárságot, Vidint is. 1397-ban hadvezére, Evrenosz bég elfoglalta Argoszt és Athént. A szultán ezután már visszavonult Anatóliába, ahol legyőzte a karamán fejedelmet és területeit elfoglalta, Konyával együtt. Bayezid ismét a keleti hadszíntéren folytat háborút. Nem is tért vissza a ruméliai területekre, mert 1399-ben (801-ben) Anatóliában érte Timur Lenk első támadása,

Partium

113

aki kikiáltotta a meghódított vezérek függetlenségét, magát a Dzsingiszidák örökösének állítva. Bayezid „kán” pedig a szeldzsuk szultánok örökösének nyilvánítva magát, elsőként használta a „szultán” címet. Halil Inalcik: Bayazid I. (Yildirim „the Thunderbolt”) The encyclopaedia of Islam. New edition. Volume I. A–B. Ed. by: H. A. R. Gibb, J. H. Kramers, E. Lévi-Provencal, I. Schracht. Leiden, London 1960. 1118–1119. A továbbiakban: Inalcik 1960. 3 H. Inalcik: An Ottoman document on Bayezid I. S Expedition into Hungary and Wallachia. In.: X. Milletlerarasi Bizans Tetkikleri Kongresi Tebligeri–Actes du X. Congres International D’Etudes Byzantines. Istanbul 1957. 220. A továbbiakban: Inalcik 1957. 3 Inalcik 1957. 220. 3 Pozsazsin. 3 Branicevo a Pek-folyón, a Duna jobb oldala felől van. Fontos állomás volt a Nándorfehérvártól Niš-ig a Konstantinápoly felé vezető úton. Lázár fejedelem 13781379 körül foglalta el. Ivan Djuri�–Alexander Kazhdan: Brani�evo. The Oxford Dictionary of Byzantium. I–III. Editor in chief. A. P. Kazhdan New York, Oxford 1991. 320. A továbbiakban: ODB. 3 Szalánkemén. 3 Becskerek. 3 Temesvár. 3 Nem azonosítható. 3 Krassó. 3 Karánsebes. 4 Mehádia. 4 Orsova. 4 Szörény. 4 Inalcik 1957. 220–221. (Inalcik angol nyelvű fordításból.) 4 Arges-folyó ma. 4 Inalcik 1957. 221. (Inalcik angol nyelvű fordításból.) 4 Szabó Pál: Nándorfehérvár első török ostromának kül- és belpolitikai előzményei. (Második közlemény) Partium XXI. évf. (ősz) 2012. 18. 4 Inalcik 1957. 221. 4 Inalcik 1957. 221. 4 Inalcik 1957. 223. 5 Inalcik 1960. 1118. 5 Imber 1990. 45. 5 Gabor Agoston: Bayezid I. (Thunderbolt) In: Encyclopedia of the Ottoman Empire. Ed.: Gabor Agoston, Bruce Masters, New York 2009. A továbbiakban: Agoston 2009. 5 Agoston 2009. 81.

114

Partium

Szakály 1986. 26; Rázsó 1973. 413. Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437) Századok 1994/1. 275. A továbbiakban: Engel 1994. 5 Itt felhasználom Dr. Baán Istvánnak az általa már elkészített fordításait, akinek bizánci-magyar szöveggyűjteményének elkészítésébe, a fent említett OTKA pályázatunk keretében, 2012 februárjától közvetlenül is bekapcsolódtam. 5 Laonici Chalcocondylae Historiarum Demonstrationes. Tomus I. ad fidem codicum recensuit, emendavit annotationibusque criticis instruxit: Eugenius Darkó. Budapestini 1922. 70–71, 3–13. Az oldalszám után a sorokat is jelölöm. A görög forrászszövegek közlésétől –nyomdatechnikai okokból– sajnos el kell tekintenünk. 5 Geórgiosz Zórasz: Khronikon peri tón turkón szultanón. Athénai 1958. 34, 5–10. Az oldalszám után a sorokat is jelölöm. 5 A kettő latin névalakjainak összekeverésére egyébként legutóbb Papp Sándor –Johann Christian Engel óta– újfent felhívta már a figyelmet. Papp 2004. 46. 5 Byzantium, Europe and the early Ottoman sultans 1373–1513. An Anonymous Greek Chronicle of the Seventeenth Century (Codex Barberinus Graecus 111). Translated and annotated by Marios Philippides, New York. 1900. 27. „He decided to conquer Buda by the sword, the large, strongly fortified city, and key of Hungary.” 6 The Bondage and travels of Johann Schiltberger, a native of Bavaria, in Europe, Asia, and Africa 1396–1427. Translated J. Buchan Telfer. New York 1879. A továbbiakban: Buchan 1879. Papp Sándor egyetemi docensnek ezúton köszönöm e könyv használatát. 6 Imber itt egyébként tévesen 15 000 fogolyt írt. Imber 1990. 47. 6 „How Wyasit subjugated an entire country. On the third day after the Turkish king had killed the people and sent us prisoners to the above named city, he marched upon Ungern and crossed the river called Saw, at a city called Mittrotz, and took it and all the country around; and then he went into the Duchy of Petaw, and took with him from the said country sixteen thousand men with their wives and children and all their property, and took the city of above neme and burnt it; and the people he took away and some he left in Greece.” Buchan 1879. 6. 6 Colin Imber: The Ottoman Empire 1300–1481. Istanbul 1990. 47. A továbbiakban: Imber 1990. 6 Ez egy névtelen szerzőtől származó krónika, amely az 1296–1413 közöti eseményekről szól. A szövege: J. Bogdan: Ein Beitrag zur Bulgarischen und Serbischen Geschichtschreibung. Arciv für Slavische Philologie, XIII. (1891). 6 Imber 1990. 47. 6 Imber 1990. 47. „it is clear that he removed Sratsimir in the autumn of 1396, immediately after the battle of Nikopol.” 6 Néhány példa: Rázsó Gyula: Az első harcok, a nikápolyi hadjárat. In.: Magyarország hadtörténete két kötetben. I. kötet. Budapest 1984. 87; Generál 1987. 44; Engel Pál:

Partium

115

Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. Magyarok Európában I. Budapest 1990. 321–322; Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Budapest 2005. 50–58; C. Tóth Norbert: Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387–1437. Magyarország története 6. Budapest 2009. 34–39. 6 Rázsó 1973. 421. 6 Idézi: Rázsó 1973. 422. 7 Engel 1994. 276. 7 Engel Pál– C. Tóth Norbert: Itineraria regum et reginarum (1382–1438) Zsigmond király és császár (1382–1437) itineráriumát készített Engel Pál. Kiegészítette, szerkesztette és mutatóval ellátta C. Tóth Norbert. Budapest 2005. 72–73. 7 Thuróczy János: A magyarok krónikája. Rogerius Mester: Siralmas Ének. Milleniumi Magyar Történelem. Források, Budapest 2001. 250. A továbbiakban: Thuróczy 2001. 7 Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Budapest 1984. 37– 38. 7 Papp 2004. 54. 7 Mályusz Elemér: Zsigmonkori oklevéltár I. (1387–1399). Budapest 1951. (A továbbiakban: Mályusz 1951.); Thallóczy–Áldásy: Magyarország melléktartományainak oklevéltára II. A Magyarország és Szerbia közötti összeköttetések oklevéltára. 1198– 1526. 1907. (A továbbiakban: Thallóczy–Áldásy 1907.). 7 1390. május 8-án a nádor –a hadjárat miatt– pert halasztott (Mályusz 1951. 167, 1488. sz. okl.). Július 10-én Zsigmond birtokot adományozott Gomnec vár ostrománál szerzett érdemekért (Mályusz 1951. 177, 1586. sz. okl.). Szeptember 1-én Mária királynő a királyi hadba vonult Bátmonostori László perét halasztatta el a bíróságokon. (Mályusz 1951. 185, 1647. sz. okl.). Szeptember 23-án, Temesváron Zsigmond a hadjárat miatt halasztotta el a Szeretvaik perét. (Mályusz 1951. 188, 1647. sz. okl; Thallóczy–Áldásy 1907. 26.). Szeptember 29-én Zsigmond Olnáson (Keve, Torontál megye) Perényi Miklós szörényi bánnak adományozott birtokot „főleg a törökök elleni harcban szerzett érdemeiért.” (Mályusz 1951. 189, 1674. sz. okl.) November 3-án már szerbiai hadieseményről tudunk „in descensu nostro campestri in terra Rascie prope castrum Ostrowech.” (Mályusz 1951. 194, 1725. sz. okl.) November 4én, 5-én, 7-én István nádor, Bebek Imre országbíró pert halasztott a hadjárat miatt. (Mályusz1951. 195, 1731. 1736, 1739. sz. okl.; Thallóczy–Áldásy 1907. 26, 30. sz. okl.) 1391-ben IX. Bonifác pápa Zsigmondnak és a törökök, bosnyákok ellen indulóknak adott bűnbocsánatot. (Mályusz 1951. 254, 2304. sz. okl.) 1392. február 25-én Zsigmond újra pert halasztott október 6-ra (Szent Mihály nyolcadára), mert a peres fél Szerbia végvidékein a törökök elleni szolgálatban volt („in nostris specialibus servitiis in confinibus regni Rascie contra Turcos” Mályusz 1951. 262, 2407. sz. okl.) Március 28-án pedig már az induló seregről tudunk „contra Tur-

116

Partium

cos et emulos ac scismaticos”. (Mályusz 1951. 269, 2454. sz. okl.) Április 27-én Zsigmond felmentett egy idős kassai polgárt és familiárisát öregségük miatt a jelen királyi hadjáratban való részvétel alól. (Mályusz 1951. 272, 2491. sz. okl.) Június 24-én, a Krassó folyó melletti (iuxta fluvium Crassow) táborban a király Sárói László temesi és liptói ispánt, az akkori királyi hadsereg kapitányát (capitaneus generalis) intette, mert vonakodott a szolgálatban részt venni és alattomban eltávozott. (Mályusz 1951. 278, 2543. sz. okl.). Július 9-én –a kiadott oklevelek szerint– a szerbiai Brani�evo vidékén volt a királyi tábor („in descensu nostro campestri in districtu Branchow”, Mályusz 1951. 279, 2559–2560. sz. okl.). Augusztus 6-án szintén („in districtu Branchow”, Mályusz 1951. 281, 2585. sz. okl.), majd visszafelé a dunai révnél (Mályusz 1951. 281, 2587. sz. okl.), augusztus 9-én már Kevén. (Mályusz 1951. 281, 2588. sz. okl.) A király augusztus 14-én pedig Temesváron tartózkodott. (Mályusz 1951. 282, 2596. sz. okl.). Augusztus 21-én a dunai átkelő révnél („nuper in expeditione nostra exercituali contra Turkos in regno Rascie prope portum Danubii habita” Mályusz 1951. 282, 2600. sz. okl.); augusztus 24-én a király a szerémségi harcokról tett említést. („pridem in conflictu contra Thurcos in comitatu Syrmiensi prope Nugengh habito” Mályusz 1951. 283, 2605. sz. okl; Thallóczy–Áldásy 1907. 34. sz. okl.) 1393. február 19-én, Budán, Zsigmond a jelenlegi hadjárat miatt pert halasztott („propter presentem nostram expeditionem exercitualem”, Mályusz 1951. 308, 2837. sz. okl.) Több hadmozdulatról ez évben nem tudunk. 1394. április 2-án Dabissa István, Szerbia és Bosznia királya birtokot adományozott Zsigmond szolgájának a török hadjáratban tanúsított vitézségéért. (Mályusz 1951. 371, 3351. sz. okl.) Május 16-án már az alsóbb részekre indított hadmozdulatokról tudunk. („ad presentem nostram et regni nostri expeditionem exercitualem versus partes inferiores”, Mályusz 1951. 379, 3431. sz. okl.) Augusztus 24-én a Szörényi melletti táborból keltezett az uralkodó. („in campestri nostro exercituali prope Zeuerinum” Mályusz 1951. 393, 3597. sz. okl.) Szeptember 6-án keltezett oklevélből pedig már a következő évre tervezett hadjárat előkészületeit ismerhetjük meg. Azaz Velence segítséget akkor fog majd adni, ha más állam sem vonja ki ez alól magát. (Mályusz 1951. 395, 3615. sz. okl.) 1395. február 14-én a király már perhalasztást adott, mert a fél „a törökök és az ország más ellenségei ellen a királyi seregben fog vonulni”. (Mályusz 1951. 418, 3824. sz. okl.) Máricus 7-én pedig Mircea, havasalföldi vajda eskü alatt vallotta, hogy részt vesz a török elleni háborúban (Mályusz 1951. 421, 3864. sz. okl. Ugyanígy, május 15-én, Bátmonostori László is kinyilvánította, hogy részt szándékozik venni a törökök elleni hadjáratban (Mályusz 1951. 437, 3980. sz. okl.) Május 3-án a király az Isten által vezetett török elleni hadjáratról szól. („propter presentem nostram expeditionem exercitualem quam deo duce contra Turcos et alios regni nostri emulos

Partium

117

duximus”, Mályusz 1951. 433, 3955. sz. okl.) Az ország határain túlra vezett hadjárat említése bukkan elő az október 14-én keltezett oklevélből. („in partibus nostris Transalpinis”, Mályusz 1951. 451, 4114. sz. okl.) Október 2-án pedig a király Miskolc mezővárosnak pallosjogot adományozott „a törökországi hadjárat céljára beszolgáltatott adókért.” (Mályusz 1951. 450, 4096. sz. okl.) Ez már az 1396. évi keresztes hadjárat előkészületeit sejteti. A nikápolyi csatavesztést és a magyarország elleni szultáni támadást követően ismét királyi előkészületekről értesülünk. 1397. április 7-én a velencei doge arról tudott, hogy Zsigmond elhatározta a felkészülést az új háborúra. (Mályusz 1951. 519, 4699. sz. okl.) Május 22-én a király a török hadjárat miatt általános törvényszünetet rendelt el. (Mályusz 1951. 527, 4780. sz. okl.) A hadjárat költségeire pénzt is kölcsönzött („pro presenti nostra valida exercituali expeditione contra Turkos habita” Mályusz 1951. 530, 4807. sz. okl.) Az 1398. évben már nincs adatunk török ellenes hadjáratról. 7 Mályusz 1951. 261, 2396. sz. okl. 7 Mályusz 1951. 282, 2596. sz. okl. 7 Mályusz 1951. 305, 2813. sz. okl. 8 Thallóczy–Áldásy 1907. 39, 89. sz. okl. Az oklevél szövege kiadva: Codex Diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. Tomi X. Volumen II. Ab anno Christi 1392–1400. Budae 1834. 418–425. (247. sz. okl.) A továbbiakban: Fejér 1834. 8 Fejér 1834. 419–420. „condam Domino Wilhelmo, fratre scilicet pretaxati Domini Hermanni Comitis patruele, in et ad hiuiusmodi nostram validam expeditionem cum vexillo et gentibus suis armigeris et ad nostra obsequia gratanter veniente, versus regnum Rascie proficiscentibus, magnaque potentia Bayzath, Turcorum Imperatoris, prope Kewe vltra Danubium, nos, nostrosque fideles seqauces amigeros insidiose prestolante, sed huiusmodi potentia Turcorum eorundem ante nos gressus retroflexos faciente, nobisque versus castrum Izdryl appellatum, intra ambitum dicti regni Rascie habitum, regno vlterus in eodem progredientibus, deuastationesque et incendia magna committentibus, prefatus condam Dominus Wilhelmus, nostro lateri semper adherendo, vti atleta Dei fidelissimus, nobis et sacro nostro dyademati gratiosissimos exhibuit famulatus.” 8 Fejér 1834. 420–421. 8 Mályusz 1951. 506, 4569. sz. okl. Az oklevél elérhetőségét Mályusz Elemér megadta. Shafárik: Acta archivi Veneti spectantia ad historiam Serborum et reliquorum Slavorum meridionalium. Belgrad, 1870–72. 326. 8 Mályusz 1951. 506, 4570. sz. okl. 8 Mályusz 1951. 503, 4539. sz. okl. 8 Mályusz 1951. 503, 4540. sz. okl.

118

Partium

Mályusz 1951. 503, 4542. sz. okl. Colin Imber: The Ottoman Empire. 1300–1650. The structure of power. New York, 2002. 15. A továbbiakban: Imber 2002. 8 Mályusz 1951. 515, 4662. sz. okl. 9 Erről lásd legutóbb: Szabó Pál: Nándorfehérvár első erőpróbája. Történeti szinopszis az 1440. évi szultáni török ostromról. Bácsország 2013/2. (65. szám) 24–28. A „nulladik” ostrommal kapcsolatban pedig módosítom korábbi álláspontomat: Szabó Pál: Egy elfeledett hadisiker nyomában. Nándorfehérvár első török ostromáról (1440). Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság: Évkönyv 3. Bajmok 2013. 17. Ahol egy 1428-as küzdelmet említettem. 9 Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. 1660–1664. Fordította és jegyzetekkel kísérte: Dr. Karácson Imre. Budapest 1904. A továbbiakban: Karácson 1904. 9 Karácson 1904. 157. 9 Generál Tibor: Allah serege. Budapest 1987. 39. A továbbiakban: Generál 1987. 9 Imber 1990. 42. 9 Lázár fejedelem országába, Szerbiába. 9 Galambóc várát. 9 Oruc Beg Tarihi (Osmanli Tarihi 1288–1502) Hazirlayan Prof. Dr. Necdet Öztürk. Istanbul 2007. 31. E fontos részletet Oravecz Borbély Dianna fordításában is közlöm: „És azután Bajezid Ruméliába jött, és megérkezett a Laz Vilajetjébe. Meghódította Galambócot. Rajtaütvén a magyarokon, nagy pusztítást végzett a magyar vilajetben. Megérkezett Belgrádba. Egy hónapig ostromolta, de nem tudta bevenni.” 9 Babinger, F. (1944). Beiträge zur Frühgeschichte der Türkenherrschaft in Rumelien (14.15. Jahrhundert). Brunn: R. M. Rohrer, 1944. 10. 9 Selim Aslantas Belgrad-i Dárü’l-Cihád. In.: Hacettepe Üniversitesi Türkiyat Arastirmalari Ankara, 2 Aralık 2011. 17. A továbbiakban: Aslantas 2011. 10 Engel 1994. 274. 10 Engel–Kristó–Kubinyi: Magyarország története. Budapest 1998. 147. 10 Szakály 1986. 19. 10 �irkovi�, S. (1982). Godine Kriza i Previranja. Istorija Srpskog Naroda, II, 48. 10 Babinger, F. (1944). Beiträge zur Frühgeschichte der Türkenherrschaft in Rumelien (14.-15. Jahrhundert). Brunn: R. M. Rohrer, 1944. 10. 10 Aslantas 2011. 13-38. 10 Aslantas 2011. 17. 10 Imber 1990. 42. 10 Ásik Pasazade Osmanogullari’nim Tarihi. Hazirlayanlar Kemal Yavuz–M. A. Sarac �stanbul, 2007. 170, 398. 10 In: Török történetírók I. Budapest 1893. 55. 8

Partium

119

In: Török történetírók I. Budapest 1893. 129. „A törökök már említett császára hallotta, hogy az apja, Amurat, életében hét hónapot töltött ugyanennek a Nándorfehérvárnak az ostromával, mégsem tudta hatalmába keríteni, győzelem nélkül, gyalázattal vonult el alóla. Ezért a török császár –serege vezéreinek jelenlétében– nem kis szidalommal illette apját, és azt mondta, hogy ő ugyanezt a várost tizenöt nap alatt képes bevenni” (Bellus Ibolya fordítása). Thuróczy 2001. 308-309. A kérdésről bővebben: Szabó Pál: Nándorfehérvár első török ostromának forrásai. (Harmadik közlemény) Partium, XXI. évf. (ősz) 2012. 112–113. 11 Stephenson: Manuel I Comnenus and Geza II: A revised context and chronology for Hungaro–Byzantine relations, 1148–1155. Byzantinoslavica Tome LV (1994) Fasc. 2. 271. A továbbiakban: Stephenson 1994. 11 Stephenson 1994. 269. 11 Engel 1994. 279. 11 Engel Pál: Magyarország világi archontológiája. I. kötet. Budapest 1996. 27. A továbbiakban: Engel 1996. 11 Thallóczy–Áldásy 1907. 22, 62. sz. okl. „..Banatu de eodem expulit et effugauit, et castra regalia Bytva, Kulpen et Nandurfeyrwar nuncupata…” In.: Codex Diplomaticvs Hvngariae ecclesiasticvs ac civilis. Stvdio et opera Georgii Fejér. Tomi X. Volvmen I. Ab anno Christi 1382–1391. 414–420. 11 Karácson 1904. 157. 11 Engel 1994. 279. 11 S. M. Stern: Krusevac. ODB 348. 12 Szakály 1986. 18. 11

120

Partium