Partium 2013 tavasz by Unitariusalkotok

. Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat

Csathó Töhötöm alkotása

Falusi Márton, Farkas Gábor, Prágai Tamás, Dusa Lajos, Dr. Hamar Péter, Oláh András, Kürti László, Rimóczi László, Pálffy Ákos, J. Th. Arnfred, Szabó Pál, Nyitrai Levente, Técsy Edit, Budaházi István, Dr. Nagy Ákos, Felhős Szabolcs, Dinók Zoltán, Cs. Tóth János versei és prózai alkotásai

. Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXII évfolyam, I. szám, 2013. tavasz

Fedőlap: Csathó Töhötöm alkotása

Szerzőink:

Borítóterv: Földes Andor

J. Th. Arnfred (Koppenhága)

Olvasószerkesztő: Elek Ottó (Nyíregyháza) Versrovat: Oláh András (Mátészalka) Próza: Varga János (Vásárosnamény-Vitka) Hitélet, filozófia: Dr. Nagy Ákos (Miskolc)

Budaházi István (Nyíregyháza) Dinók Zoltán (Kecskemét) Dusa Lajos (Debrecen)

Állandó munkatársak: Ószabó István (alapító főszerkesztő) Debrecen Szabó Pál (Hódmezővásárhely)

Falusi Márton (Budapest) Farkas Gábor (Debrecen) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)

Főszerkesztő: Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)

Fleisz Katalin (Debrecen-Kismajtány)

Főmunkatársak: Kürti László (Mátészalka) Oláh András (Mátészalka)

Hamar Péter (Fehérgyarmat) Hájas Csilla (Beregszász) Kürti László (Mátészalka)

Kiadja az Unitárius Alkotók Társasága. Székhely: 3534 Miskolc, Stadion u. 65.

Marcsák Gergely (Ungvár) Nagy Ákos (Miskolc)

A szerkesztésért felel: Felhős Szabolcs főszerkesztő

Nyitrai Levente (Kocsord)

A kiadásért felel: Dr. Nagy Ákos elnök

Oláh András (Mátészalka) Ószabó István (Debrecen) Pálffy Ákos (Marosvásárhely) Pálffy Tamás (Marosvásárhehy Prágai Tamás (Budapest)

WEB: www.uart.hu www.partium.unitarius.eu E-mail: partiumlap@gmail.com, unitariusalkotok@gmail.com, unitariusalkotok@yahoo.com Internetes lapunk havonta jelenik meg, amely a www.uart.hu címen olvasható.

Rimóczi László (Budapest) Szabó Pál (Hódmezővásárhely) Szakolczay Lajos (Budapest) Técsy Edit (Szeged) Cs. Tóth János (Debrecen) Zságot András (Székesfehérvár)

A szerkesztőség címe: Partium Műhely 4800 Vásárosnamény, Pf.: 2. Tel.: 06/30 920-4905 A kiadvány a Soproni Anzsu Kft. gondozásában jelent meg. Telefon: 30/58-22-430, E-mail: andor53@gmail.com

A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre

TARTALOM A Tibor Ernő Galéria tagjainak pasztellfestményei.................................B/II és B/III Falusi Márton: A Parlamentre néz lakásom .................................................................4 Farkas Gábor: Nevelni a közösséget ............................................................................7 (Pázmány Péter: Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl című prédikációjáról) Prágai Tamás versei (Kiáltvány, Mephisto, Sejtem)..................................................11 Dusa Lajos versei (Zsongító, Mosolygó, Zubogó) .....................................................13 Dr. Hamar Péter: Mit dalol a feketerigó?...................................................................15 Oláh András versei (Maradt még, Bagatell) ..............................................................21 Kürti László: lomtalanítás ...........................................................................................23 Rimóczi László: Szép Ilonka és a vannak emberek...................................................25 Pálffy Ákos: Kurátor uram a másvilágon ...................................................................27 Farkas Gábor: Talán majd............................................................................................31 Farkas Gábor versei (Káin és Ábel, Tér és idő, Késő malaszt) ..................................31 J. Th. Arnfred: A háttér.................................................................................................35 Zságot András: Liguriai villanások .............................................................................47 Zságot András: Kalandozások a helyesírás világában / X........................................50 Fleisz Katalin: Találkozások (részlet) ..............................................................................60 Szakolczay Lajos: A nő mint a szépség tárgya..........................................................62 Ószabó István: Ott áll, ahol utoljára látták ...............................................................64 Ószabó István versei (Mint a szarvas, Lopkodtam rengetegéből, ..........................65 Egy Ady-sorra) Szabó Pál: „kürtjével…homlokon sújtotta a császárt” ................................................68 (Szempontok Lehel-mondánk új értelmezéséhez) Técsy Edit: Csendes helyeslés (Farkas Gábor „Vallását kereső hit” című kötetéről).....87 Oláh András: A spanyolfal mögött (Bakos Kiss Károly: Része még c. kötetéről).........92 Nyitrai Levente: Kinek tartják az emberfiát?............................................................95 Budaházi István: Nagyheti gondolatok ...........................................................................97 Pálffy Tamás Szabolcs: Húsvéti beszéd ünnep első napjára ...................................98 Dr. Nagy Ákos: A verseny...........................................................................................102 Felhős Szabolcs: Korunk unitarizmusának újvilági fellegvára: Boston................107 Dr. Nagy Ákos: Rügyfakadások .................................................................................114 Dinók Zoltán: Julcsi néni............................................................................................115 Marcsák Gergely: Zár, Vendégség (vers) ..................................................................118 Hájas Csilla: Egy hétköznapi ház..............................................................................119 Cs. Tóth János: Egy évtized a pasztell jegyében .....................................................123 HÍREK............................................................................................................................125

Falusi Márton

A Parlamentre néz lakásom Amíg ez a ház nem a miénk – idézem föl egy rekamié hepehupáin henteregve, ablakom néz a Parlamentre. Hónapos szobám rózsadombi, ide vetődtem eldadogni, hogy ez a lakás sem a miénk, csak itt élünk e bérleti év lejártáig, ha pénzből futja, jegyezd meg jól: Zivatar utca. Négyzetét méri aranyáron – a Parlamentre néz lakásom. Mondtam-e már, mit látok innen? Én mindenkinél többre vittem! Nem egy boltív, kupolarészlet, zsalugáter vagy kapubéllet – megillet az egész homlokzat, színleg lábam elé omolhat. Távcsövem pásztázhatná, ahol miniszterelnökünk kihajol, s fürkész egy galambszaros ereszt: szebb panorámája sose lesz. Engem akkor se lát, ha látom – a Parlamentre néz lakásom.

Partium

Rendszerváltások, államformák kupolánk vázát átragyogják, át az indigó ég íveit, évszakokat szel, szakít, hevít belőlük pára, csillag – hevenny Zivatar utcán tombol a menny. Lezser rezsim vagy rezelt rezon köphet rám, úgyse veszem zokon. Priccs reccsen, zöttyen céda éra: seggre ülök, a magaméra. Király és nép egyként harácsol – a Parlamentre néz lakásom. Törvényen kívüliként kincstár, tőzsde, jogszabály el nem inflál. Be nem bifláz a történelem, verseimet mind elégetem. Nem írok alá senki mellett, piedesztálra sem emelnek. Egyebem sincs, mint a távolság, hol egy Parancs se hatályos már, de hírt és színt párákon átszűr a teagőzzé lehelt, lágy űr. Emlékeimet abba mártom – a Parlamentre néz lakásom. Szűk lépcsőfordulóin ha jössz, beroskad erőd, mint sárga lössz. Kiszalad tüdődből is a szusz, mire lakásunkig hazajutsz. Nagy bútorokat, ahogy lehet, erkélyre húztak föl trógerek. Mire a pianínó felért, bezúzták korlátunk üvegét. Mire a hold is helyre került, csillagosra tört éji egünk. Erkélyem poklokkal határos – a Parlamentre néz lakásom.

Partium

Mire a hajnal int, értem nyúl, elvékonyodik, mint gyűrűsujj; városunk abroncsában csúszkál, lehámlik opállá, azúrrá. Így tűnök el dolgaim nélkül, bőröm a széllel összekékül. Utolsó könyvemet koldusnak dedikáltam, hozzá fordulhatsz recenzióért, ha tavaszra hólé ereszbe nem olvasztja. Vélem héderel éjszakákon – a Parlamentre néz lakásom. AJÁNLÁS Koldus, te Budaörsi úti, ezt a telet, így-úgy, de húzd ki. Tiéd utolsó könyvem s borom, többé nem emészt földi porond. Panorámába felköltöztet ura nevesincs erkölcsöknek; testtájaimat terrakotta hegyháttal együtt elrakodta. Világomat ingyen kiadom, felülértékelt, kicsi vagyon. E kilátást néked ajánlom: a Parlamentre néz lakásom.

Partium

„Más szemmel” rovat Farkas Gábor Nevelni a közösséget Pázmány Péter: Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl című prédikációjáról Szükséges, hogy mielőtt Pázmány Péter (1570, Nagyvárad – 1637, Pozsony) – aki a magyar katolikus egyháztörténet egyik legnagyobb formátumú személyisége – Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl címet viselő prédikációjának1 elemzésébe fognánk, áttekintsük a barokk korstílus művelődéstörténeti jellemzőit. A barokk fogalom2 azt a korstílust jelöli a művészettörténetben, amely ugyan nem minden nemzet kultúrájában azonos időben3, de jórészt az egész európai kultúrában a 16. század végétől a 18. század elejéig a művészetet jellemezte. A magyar egyházi művelődéstörténetben a barokk szorosan összekapcsolódik a protestantizmussal és az ellenreformációval.4 Ennek oka, hogy a magyar barokk stílusú irodalom legerőteljesebben a 17. századi hitvitázó (levelek, értekezések, szónoklatok) és liturgikus szövegekben (egyházi énekek, imádságok, prédikációk) bontakozott ki. A protestantizmus centruma ebben az időben az Erdélyi Fejedelemség, amely a szabad vallásgyakorlat biztosításával5 elsősorban a protestáns egyházaknak kedvezett. A korabeli Erdélyben olyan szerzők munkássága bontakozott ki – például Szenci Molnár Albert (1574–1634), vagy a zsoltárfordító Thordai János (?–1636), „a kolozsvári unitáriusok 1620 táján megélénkült szellemi életének egyik legjelentősebb szereplője”6, akiknek munkássága nem csupán a protestáns művelődéstörténet, hanem a magyar irodalomtörténet szempontjából is fontos. 1

A szöveg Pázmány Péter: A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és egynéhány innepekre rendelt Evangeliomukrúl prédikációk című művében jelent meg nyomtatásban (Pozsony, 1636). 2 Francia szó, jelentése: dísz, pompa – a fogalom nyilvánvalóan csak a korszak egyik jellemzőjére utal, a művészetekben uralkodóvá váló túlzott díszítettségre, amely később – a kései barokk, vagy rokokó korszakban – esztétikai szempontból öncélúvá vált. 3 Amíg például a 16. század végén Balassi Bálint (1554–1594) költészete még a reneszánsz korstílushoz sorolandó, a spanyol Cervantes (1547–1616) Don Quijote című regénye már barokk műalkotás. 4 Protestantizmus: a katolikus egyháztól különvált egyházakat jellemző fogalom – a korabeli három részre szakadt Magyarországon jellemzően a kálvinista (református), a lutheránus (evangélista) és az erdélyi Dávid Ferenc alapította unitárius egyházakat jelöli. Ellenreformáció: a protestantizmus ellenében fellépő 16. és 17. századi katolikus gondolkodók tevékenységére utaló fogalom. 5 Az 1568. január 6–13. napjaiban Tordán tartott országgyűlés az fejedelem, János Zsigmond (1540-1571) valláspolitikájának szellemében kihirdette a lelkiismeret- és vallásszabadság törvényét. 6 FARKAS Gábor, Dicsérjelek örök Isten. A ’kegyelem’ jelentésű szavak a 17. századi unitárius egyházi és világi költészetben. In: Partium. 2011. február 17. old.

Partium

A magyar katolikus barokk, egyben a magyarországi ellenreformáció története szorosan összefügg a Loyolai Szent Ignác (1491–1556) által 1540-ben alapított jezsuita rend történetével, melynek első tagjait Oláh Miklós esztergomi prímás telepítette le hazánkban, Nagyszombaton 1561-ben (bár a jezsuiták 1567-ben kivonultak az országból, mert senki sem tudott fenntartásukról gondoskodni). A „rend egyik legfontosabb tevékenysége az oktatás terén nyilvánult meg, számos iskolát, egyetemet alapítottak, különösen nagy hangsúlyt fektettek a nevelésre.”7 1587-ben a nagyváradi református nemesi családban született, és csak 1582ben katolizált Pázmány Péter is csatlakozott a rendhez, és személyében – későbbi prédikátori, hittudományi, bíborosi és nemzetnevelői tevékenységének tükrében – elmondható, hogy olyan klerikus lépett be a jezsuitákhoz, aki méltán testesítette meg a rendalapító által megfogalmazott emberideált, mely szerint – Szerb Antal szavaival – a katolikus egyházban „nem világtól elvonult remetékre van szükség, hanem olyanokra, akik tevékenyen szolgálják az Egyházat.”8 Pázmány klerikusi tevékenységeit mindvégig összekapcsolta didaktikus szándékaival, ezért nem csak papi/bíborosi teendőket látott el, hanem foglalkozott papneveléssel, volt egyetemi tanár, tankönyvíró, hitvitázó teológus. Prédikációi is didaktikus szándékúak, hiszen maga fogalmazza meg nyomtatásban megjelent prédikációihoz szánt A keresztyén olvasókhoz című előszavában: „noha elmeélesítő iskolai vélekedéseket (…) írásomban nem elegyítettem: de nagy részre, amit az iskolai teológiában (…) alkalmatosnak ítíltem, iskolai tanításból prédikálószékbe hoztam”9. Több prédikációjának is a témája maga a keresztény nevelés (pl.: A keresztény prédikátorok oktatása, Mint kell a keresztyén leányt nevelni). Pázmány Péter szónokként is kiváló volt, prédikációi retorikai és szövegtani szempontból is tökéletesen megalkotott szónoki szövegek. A retorika tudománya szerint „a szónoki beszéd tudatosan és gondosan megtervezett szöveg, a beszélő célja, hogy felkeltse a hallgató figyelmét, megnyerje jóindulatát és meggyőzze őt hitelességéről, mely jelleméből, megjelenéséből és kompetenciájából fakad.”10 Pázmány prédikációiban a gondos és tudatos tervezés eredménye, hogy az élőbeszédet szónoki művészetté emeli. Stílusa egyértelműen barokk, de a korszak íróira jellemző körmondat11 nála nem jelenti a gondolatmenet követhetetlenségét, kifejezése világos, érthető. A szövegek nyelvi/tartalmi megformáltságát a „Biblia képanyagának,

VINCZE Eszter Beáta, Hogyan nevel Pázmány Péter? Pázmány Péter három prédikációjának retorikai és szövegtani vizsgálata. TDK-dolgozat, témavezető: Dr. Fazakas Emese. Babes-Bolyai Tudományegyetem BTK, 2009. 3. old. 8 SZERB Antal, Magyar irodalomtörténet. Bp., 1934. 80. old. 9 PÁZMÁNY Péter prédikációi. kiad. Tarnócz Márton. Bp., 1987. 24. old. 10 ERDŐS Klaudia, Prozódia és tartalom összefüggései a szónoki beszédben=Félúton 7. Bp., 2012. 1. old. 11 Körmondat: Olyan mondatalakzat, amely egy gondolatsort szabályosan építkező, ritmikus elrendezésű, többszörösen összetett mondat által fejt ki.

Partium

nyelvkincsének állandó használata, valamint a fordulatos drámaiság”12 jellemzi. Jó példa erre, hogy a szónoki szöveg funkcionalitásának megfelelően Pázmány Péter a teológiai szaknyelvi szóhasználat mellett él a naturális, esetenként szókimondó szövegalakzatok lehetőségével, és gyakori megszólításokkal, ezzel is motiválva a hallgatóság figyelmét. Feltehetően a nyomtatásban történő megjelentetés az oka, hogy A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és egynéhány innepekre rendelt Evangeliomukrúl prédikációk című könyv (Pozsony, 1636) Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl címet viselő prédikációja sem tartalmazza a hívek megszólítását – ami nem csak a prédikációk, hanem általában a szónoklatok alapvető sajátossága – a beszéd kezdetén. A szöveg tehát rögtön a „Keresztyén hitünknek ágazatja tartja…” kezdetű témajelölő mondattal13 nyit, amely teológiai alapossággal fogalmazza meg Jézus második eljövetelének dogmáját. A prédikáció első bekezdése ezt a mondatot fejti ki jellemezve Jézus születésének szegényes körülményeit. A szöveg második bekezdésében Pázmány megjelöli a témaválasztás első okát: „emlékezteti e mai napon az anyaszentegyház az ő fiait, mikor advent első vasárnap, az utolsó ítíletrűl olvas evangéliomot.” Tehát a második eljövetel advent első vasárnapján Jézus születésével – első eljövetelével – összevetve alkotja a prédikáció témáját. Pázmány elhárítja az idő rövidségére hivatkozva – de nyilván építve a hallgatóság előismereteire – Jézus születésének további tárgyalását a szövegben, egyben hangsúlyozza a második eljövetel tételének fontosságát: „mivel ebben a rövid órában mind a kettőre nem terjeszthetjük tanúságunkat: másszorra hagyván az első jövetelnek mélységes titkait, szóljunk csak a második jövetelnek, az utolsó ítíletnek súlyosságárúl” Ezt a szakaszt a szövegben egy dramatikus elem, egy kiszólás követi („Légyetek hallgatásban.”), amely az előző idézet tükrében szintén a téma fontosságára hívja fel a figyelmet. A téma megjelölését és kifejtését az első két bekezdés után a téma részletezése követi, amely a következő gondolati egységeket tartalmazza: elsőként a prédikátor megnevezi a második eljövetelhez kötődő emberi félelmeket: „Első félelmes dolog az utolsó ítíletben az, hogy a felséges Isten minden titkos bűneinket és elrejtett álnokságinkat világ eleibe terjeszti (…) Második rettenetes dolog az utolsó ítíletben: az igaz bírónak sentenciája.” Tehát Isten mindent tud, ismer, és így mindenek felett ítélkezhet. Ezt a teológiai tézist alapul véve Pázmány már saját gondolatmenetével tanítva vonja le a következtetést: „Isten emlékezésének változhatatlan tudománya” és „lelkiismeretünk” szabadíthat meg bűneinktől, hogy ezáltal megszabaduljunk 12 13

KLANICZAY Tibor szerk., A magyar irodalom története. Bp., 1982. 62. old. Témajelölő mondat: a szónoki beszéd szerkezetének második része (a megszólítás után), amely a szónoklatban kifejtendő témát nevezi meg.

Partium

félelmeinktől is. A téma részletezésének második szakaszában a bűnök, és a bűnök elkerülésének következményeként Krisztus országát („Oh, áldott ország! Oh, véghetetlen ország!”), és a poklot („Oh, tűz! Oh, örökkévaló tűz!”) elemzi ismét teológiai alapossággal Pázmány, utalva olyan bibliai szerzőkre, mint Ezékiel próféta vagy Szent Pál. Didaktikus pedagógiai módszert alkalmaz a prédikátor, amikor a tanítást a végítéletről nem saját szavaival, hanem Jézust – nem szó szerint – idézve foglalja össze: „Okát mondja Krisztus, miért adja ezt az országot (ti. Krisztus országát) választottinak: Mert éheztem, szomjúhoztam, mezítelen voltam, fogva voltam az én szegényimben, koldusimból és ti segítettetek engemet. (…) Okát adja Krisztus ennek az iszonyú sentenciának (ti. a pokolba jutás lehetőségének). Mert éheztem (úgymond) az én szegényimben és ennem nem adtatok; szomjúhoztam és innom nem adtatok, jövevény, mezítelen, beteg voltam és engemet nem segítettetek.” A szónoki szöveget az érveket is magában foglaló téma részletezése után a végkövetkeztetés kimondása zárja: „Ébredjetek, keresztyének és ne vétkezzetek!” Mivel Pázmány a szövegtest korábbi szakaszaival – ahogy fentebb kifejtettük – már megokolta, hogy miért ne vétkezzenek az emberek, további magyarázatra ez az öszszegző felszólítás már nem szorul, mégis – nyomatékosításként – a szerző Boetiust és Szent Ágostont idézve visszautal arra, hogy a vétkeinket ismeri a Mindenható, „mivel a mindent látó bírónak szeme előtt forog cselekedetünk.” Az ókori Cornificius írja Retorikájában: „Azok, akik véleményt nyilvánítanak, egész beszédük középpontjában a hasznosságot állítsák, és egész beszédük teljes indoklása erre irányuljon.”14 Pázmány Péter egész írói, prédikátori munkásságát ez az alapvető didaktikus elv jellemezte. Prédikációiból és egyéb műveiből is kitűnik a hasznosság elve, vagyis számára az üdvözülés életcél, tehát a lelkipásztori, nevelői és írói szándékot is ennek rendelte alá. Másképpen fogalmazva: a keresztény embernek életcélja az üdvözülés, mely egyezik az isteni tervvel, ezért a lelkipásztornak kötelessége a bűnök elkerülésére nevelni a rábízott közösséget.

Felhasznált irodalom BITSKEY István, Barokk erkölcstan Pázmány Péter prédikációkban=Studia Litteraria, A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetének Közleményei. Debrecen, 1974. BITSKEY István, Retorika és etika Pázmány Péter prédikációiban. In: Irodalomtörténeti Közlemények 1998. 5/6. CORNIFICIUS, A szónoki mesterség. A C. Herenniusnak ajánlott retorika. Bp., 1987. 14

CORNIFICIUS, A szónoki mesterség. A C. Herenniusnak ajánlott retorika. Bp., 1987. 56. old.

Partium

ERDŐS Klaudia, Prozódia és tartalom összefüggései a szónoki beszédben = Félúton 7. Bp., 2012. FARKAS Gábor, Dicsérjelek örök Isten. A ’kegyelem’ jelentésű szavak a 17. századi unitárius egyházi és világi költészetben. In: Partium. 2011. február KLANICZAY Tibor szerk., A magyar irodalom története. Bp., 1982. MOLNÁR Erika Erzsébet, A prédikáció szövegtani sajátosságainak bemutatása Pázmány Péter prédikációja alapján. Szakdolgozat, témavezető: Dr. Dobi Edit. Debreceni Egyetem BTK, 2006. PÁZMÁNY Péter prédikációi. kiad. Tarnócz Márton. Bp., 1987. SZERB Antal, Magyar irodalomtörténet. Bp., 1934. VINCZE Eszter Beáta, Hogyan nevel Pázmány Péter? Pázmány Péter három prédikációjának retorikai és szövegtani vizsgálata. TDK-dolgozat, témavezető: Dr. Fazakas Emese. Babes-Bolyai Tudományegyetem BTK, 2009.

Prágai Tamás Kiáltvány! Vesszenek! : akik fals méterre mérik a rétest : akikben érző szív holtukban sem dobog : akikben nincsenek miértek amikor alant „egy nemzet háborog” vesszenek —vagy egyenek mustárt rossz lebujban zsíros kolbászhelyen ahol a disznóságot osztják nem igen drágán de bőségesen vesszenek! vagy ne? nem tudom már —így is nagyon kevesen vagyunk akinek álmában felérez sorsüldözött kis magyarunk

Partium

Mephisto neked megadom prof. dr. habil. amit kívánsz: csinos ösztöndíjak legszebb tanítványod döntsd hanyatt a kereveten kihalt a tanszék ritmus ritmus nélküli versben ? aztán iszkiri haza anyukához vár a meleg húsleves és tutyika fényképét átküldte mutyika mailen : beleliheg az egyetemszagú sötétbe nincs feltámadás

Sejtem bennem valami vagy inkább: valaki azt mondja hogy : de: csitt jobb lenne nem tudni erről

Partium

Staharóczky Júlia munkája

Dusa Lajos Zsongító Melleskedő bakfislányok a szél markát bizserélik. –Körbe-körbe, bizsere. Kamasz a szél, arca lángol, nagyfiú, s gyermeknek nézik... Vére már nem cibere! – Április van! Ne te ne! Hajrángatás lesz most ebből, vagy egy kis etyepetye?

Partium

Mosolygó Na jó, persze hogy nem szeretsz, s ha szeretnél is, mért szeretnél? Elkóboroltam erre-arra, de hiányoddal megjelentél. Nekem úgy tűnik, mintha lennél, s én szeretem a látszatod. Mosolygok rád és hallgatok. Mosolygok rád és hallgatok.

Zubogó Úgy láttatod magad mint ártatlan virág, Pedig oroszlánszáj öleden tátikád. Kövektől, rögöktől fodros lesz a patak, sorsom iramában a zubogó te vagy. Általad csatázik a van, s ami lehet. De nagy gyötrelem az, hogy megszerettelek.

Partium

Bányai Szabados Katalin pasztellfestménye

Dr. Hamar Péter Mit dalol a feketerigó? Az Audi a szűkre vett fékezés következtében nagyot zökkenve állt meg a garázs előtt. K.T. tétován nézett maga elé, lába a fékpedálon maradt, s a kormányt sem engedte el. A fénykévék kemény köröket rajzoltak a redőnyös ajtóra, s a motor halkan zümmögve várta a bebocsáttatást. Kockás inget viselő, rövidre nyírt hajú fiatalember ért az autóhoz, és tenyerével a tetejére csapott. A bent ülő megriadva nyitotta résnyire az ablakot, de ideje már nem maradt, hogy kérdezzen. – Seggfej! Eldönthetnéd végre, hogy beállsz, vagy eltakarodsz innen a járdáról a picsába! Itt dekkolsz már legalább három perce! – de nem várta meg a választ, hanem megkerülte a járművet, és sietve ment tovább. K.T. megnyomta a nyitógombot, s az enyhén lejtő lejáraton begurult a garázsba. Bent állt a másik autó is, amit a felesége használt. Kezébe vette az irattáskáját, és kiszállt. Nem gyújtott villanyt, csak a lépcsőház ajtaját nyitotta ki, és felnézett az emelet irányába, de mást nem látott, mint a lépcsőfordulóban elhelyezett virágokat.

Partium

Állt egy darabig, majd visszament az autóhoz, és az ülésre rakta a táskáját. Aztán a lépcsőházban újra várt egy gondolatnyit, végül a bejárati ajtón kilépett az utcára. A kellemes, már-már meleg korajúniusi levegő szinte arcul csapta. Levetette a zakóját, a hátára terítette, és elindult a városközpont felé. Ha valaki pillantást vet rá, aligha tudja megállapítani, hogy sétál-e, vagy céltudatosan megy valahova. A barátok temploma mellett haladt el, s a Gajdócsy-szobornál idősebb forma, sötétruhás nő köszönt rá: – Jó estét, főorvos úr! Gépiesen visszaköszönt neki, bár fogalma sem volt, kié az alázatos hang, de nem is foglalkoztatta a kérdés. A városházánál jobbra fordult, majd a Sugovica felé vette az irányt. A hídon megállt, darab ideig nézte a vízen villódzó fényeket, de alig vett tudomást a környezetéről. Volt ideje gondolkodni Budapesttől hazáig az autóban, de semmire sem jutott, s változatlanul úgy érezte, hogy az agya csak az érzelmeit tudja kontrollálni. Valami különös, eddig ismeretlen bénultság, döntésképtelenség szállta meg. Elnézett a sziget felé, de végül mégsem a Véndióba ment, hanem a parton a Riverside-ba. Alig néhány villanyégő világította meg a belső termet, ahol helyet foglalt. Szemben vele csak homályosan látszott a régi főtér szétterített, falra kasírozott fotója. Tanulmányozni kezdte a képet, és nem értette, hogy erre miért nem figyelt fel korábban, amikor itt járt. Egy whiskyt kért a pincértől, később még egyet, s amikor az megkérdezte, nem akarja-e elkísérni egy sörrel, rábólintott. Fiatal pár indult a túlsó sarokból a kijárat felé, s a férfi, kerek képű orvos, akit felületesen ismert, az asztalához kanyarodott, és bizalmasan odasúgta: – Hol a virág? Azt mondják, öreg gavallérok avval szoktak várakozni a hölgyre! K.T. máskor talán tolakodásnak vélte volna a gesztust, de most ez sem érdekelte. Felemelte a kezét, összezárt ujjaival intett kettőt, mint aki megköszöni a cinkosságot, de nem szólt egy szót sem. Később kivett a tárcájából két papírpénzt, s kifelé menet a pincér kezébe nyomta. Mint a holdkóros sétált el a piac sötétbe burkolt placca mellett, s lábai szinte önkéntelenül vitték a lakótelep felé. Csak annyit tudott, hogy valahol itt lakik, aki körül egy ideje már a gondolatai forognak, s akivel talán szót kellene váltania. Beszélték egy ideje, hogy visszaköltözött a városba. Találomra nézegette a kapuk melletti névtáblákat, mikor egy öltönyös, kalapos öregúr megszólította: – Kit tetszik keresni? Megmondta. – Ja, az újságíró! Jöjjön! – s rövid séta után botjával rámutatott az egyik épületre. – Első emelet! – tette még hozzá, és megemelte a kalapját. K.T. gondolatban hálás volt neki, hogy nem kérdezett semmit.

Partium

A tömbház kapuja nyitva volt, K.T. felment a lépcsőn, és kis réztáblán megtalálta a keresett nevet. Nagy levegőt vett, és becsöngetett. Úgy állt az ajtó mellett, hogy a kukucskáló-ablakon keresztül ne lehessen látni őt. Az ajtó rövidesen kinyílt, s magas, testes, ősz hajú férfi jelent meg mögötte. Néhány pillanatig szembenéztek egymással, majd a házigazda szó nélkül becsukta az ajtót. – Ki jött? – hallatszott belülről egy női hang. – Senki! Senkise! – Senkise, mint Odüsszeusz? – szólalt meg ismét a női hang. – Mint Odüsszeusz, de nem eposzi magaslatról. K.T. ekkor újra becsöngetett. A szíve ijesztő ritmusban zakatolt. Az ajtó újra kinyílt, s a tagbaszakadt férfi csak ennyit mondott: – Eridj innen a francba! – s újra be akarta csukni az ajtót, de a nem kívánt vendég megragadta a kilincset. Az ősz hajú könnyed mozdulattal tolta odébb K.T.-t, de a jövevény most ököllel ütött az ajtóra. – Engedd be, kérlek, ne csináljatok itt botrányt! – kérte a nő. – Semmi beszélnivalóm vele – mondta a férfi. – Nem megyek el, Bunyevác – kiabálta két dörömbölés között K.T. –, engedj be! Huszonhét év után rám szánhatsz huszonhét percet! Az ajtó újra kinyílt, s a férfi mögött alacsony, törékeny nő tűnt fel, s ahogy elmosolyodott, kétoldalt a griberli kislányos jelleget kölcsönzött az arcának. – A Hentes, személyesen! – mondta bemutatás gyanánt a Bunyevácnak nevezett férfi, majd esetlen mozdulatot tett az asszony irányában: – Hanna, a feleségem. K.T. biccentett feléje, s ahogy nézte az asszonyt, arcára valami meglepetésféle ült ki. – Mit csodálkozol? Kicsinek találod? A szalmakazal se nyomja agyon az egeret. Oda, szembe menj be! – és ráfordította a riglit a bejárati ajtóra. Az egyébként sem tágas szoba, ahova a vendég a keskeny előszoba-folyosóról belépett, a valóságosnál is kisebbnek tűnt: a falak körbepolcozva, a polcok könyvekkel, újságokkal, dossziékkal, ajándéktárgyakkal roskadásig megrakva, afféle alkotói rendetlenségben, és az ablak előtt álló íróasztal is az elhagyott csatatér benyomását keltette. A szemközti sarokból busóálarc vigyorgott az érkezőre, alatta, a könyveknek támasztva bekeretezett oklevél, sarkában fénykép: a házigazda teniszöltözékben, kezében ütővel. Mazsi-kupa, III. helyezés, állt a feliraton. – Mi ez a Mazsi-kupa? – Gondolom, nem azért jöttél, hogy ezt megérdeklődd! – majd a házigazda megadóan hozzátette: – Teniszverseny kizárólag száz kilón felüliek számára.

Partium

Középen két lestrapált fotel állt, az újságíró intett a vendégnek, hogy üljön le, ő maga pedig az íróasztalnál foglalt helyet. K.T. a közelebbi fotelt választotta. – Ne élj vissza a vendégjoggal! Végezzünk mielőbb! K.T. meglazította a nyakkendőjét, kigombolta a felső gombot, nyelt egyet, s ahogy megszólalt, hangjában vibrált a lefojtott feszültség. – Amikor mi 1975 májusában megnéztük négyesben A boldogtalan holdat Kecskeméten, te már falun tanítottál? – Nem! Biztos, hogy nem! Akkor éppen fel voltam függesztve. Csak szeptembertől száműztek. A házkutatás viszont februárban volt. – Amikor is megtalálták nálad a Gyilasz-kötetet. Eredetiben. – Azt is. Meg a saját írásaim közül is néhányat. A fegyelmi indoklásában az állt, hogy szocializmusellenes nézeteket terjesztek. Kétségbe vonom a munkásosztály vezető szerepét. De hiszen tudod. Vagy már elfelejtetted? – És ki fújt be téged? Honnan tudott az elhárítás a könyvről? Mert úgy mondtad annak idején, hogy biztosra mentek, igaz? – Tutira mentek, kétségtelen. Mindent, ami ellenem szólt, azonnal megtaláltak. De hogy ki dalolt, az sose derült ki. Habár nem is igen nyomoztam utána. Végül is mindegy. A férfi határozott hangja az utolsó mondatban mintha elbizonytalanodott volna, s az orvos, bármennyire izgatott volt is, megérezte, hogy a másikban kétely született ebben a pillanatban, mint aki már nem biztos benne, hogy amit kimondott, azzal azonosulni tud. K.T. tovább érdeklődött: – És arra a visszaútra, Kecskemétről, emlékszel-e? – Két dologra biztosan! Amikor beszálltunk az autódba, szegény Ancinak azt mondtad, nagyobb a segge, mint a Pécsi Ildikónak. Ez annyira jellemző volt rád. A vacsoránál is össze-vissza beszéltél mindenről, miközben benyomtál egy üveg bort, de arról egy szót sem, hogy olyan előadást láttunk, amilyenre azon a színpadon még példa nem volt. S éppen a Pécsi Ildikó miatt. – És mi a másik? – kérdezte mohón az orvos. – A másik? Amikor a rendőr Kecelen meg akart szondáztatni, és te azt mondtad neki, hogy minek. A szonda lila lesz, itt van inkább két lila, és ötszázasokat nyomtál a markába. A fickó csak nézett utánunk. És később még legendát is gyártottál az esetből. – Mea culpa! – mondta csalódottsággal a hangjában az orvos, és arra gondolt, milyen megnyugtató lenne most egy korty ital, de némi bizonytalanság után lemondott a kezdeményezésről. – Arra nem emlékszel, hogy ezután politizálni kezdtünk?

Partium

– Elég sokat politizáltunk mi magunk között akkoriban, miért pont erre a vitára emlékeznék? Vita volt egyáltalán? – Mert fontos volt! Azt mondtam, és később magam is megijedtem, hogy kimondtam, mert józanul nem mondtam volna, hogy szarok Kádár Jánosra is, meg a szocializmusra is, mert amíg megoperálok néhány fejest, addig semmi bántódásom nem eshet. – Valóban! Ezt mondtad! Meg is lepődtem kicsit, mert te azért mindig óvatosan fogalmaztál. Hogy úgy mondjam, szőrmentén. – Aztán mégis történt valami. Néhány hónap múlva indoklás nélkül elvették a puskáimat, a vadászengedélyemet is, és hiába kérvényeztem, később sem kaptam vissza. Ekkoriban kezdtem Eszterre vadászni. Évek múlva, csak úgy mellékesen, érdeklődni próbáltam, de visszakérdeztek, hogy a gemenci erdőben hány dámbikát lőttem svarcban. Ami igaz, az igaz, mégis túl súlyosnak találtam a büntetést, de napirendre tértem fölötte. Eszembe nem jutott volna, hogy összefüggést keressek a kijelentésem és a hosszú vadásztilalom között. Bizony, Bunyevác, eszembe nem jutott volna! Az orvos körbehordozta a tekintetét a polcokon, és szinte véletlenül fedezte fel a Kapu bekötött számait. Eszébe jutott, valaki annak idején felhívta a figyelmét, hogy az újságírónak több dolgozata is megjelent a lapban. Akkor elhatározta, hogy elolvassa őket, de aztán elfelejtette, és nem lett semmi a dologból. Az ősz férfi az íróasztalnál belebámult az állólámpa fényébe, és egy tollat forgatott kitartóan az ujjai között. Az a gyűlölet, amely a másik iránt egykor élt benne, az évek során megszelídült, s inkább csak a szégyenérzet maradt , hogy nem tudott megtartani egy asszonyt, de már különösebben nem zavarta ez sem. Ám hogy a legjobb barátja vitte el, az begyógyulatlan seb maradt a lelkén. De miféle összefüggésről beszél a Hentes? Kérdőn emelte fel a tekintetét a fotelban ülőre. Az pedig folytatta: – A télen megoperáltam egy pasast, akivel annak idején többször vadásztam együtt. Beszélgettünk azokról az időkről, amikor még elvtársak voltunk. Szóba jött az én kiűzetésem a paradicsomból, s az illető megkérdezte, megnéztem-e a Történeti Levéltárban, miket jelentettek rólam akkoriban. Dehogyis néztem meg! Meg se fordult a fejemben! De szöget ütött a fejembe, amit mondott, és kértem időpontot. Ma aztán elolvastam mindent, szépen, aprólékosan. Az újságíróba villámként csapott a felismerés: most következett el az a pillanat, amelyért ez az ember idejött. Amelyért olyan kitartóan dörömbölt az ajtón. S a hang mintha már nem is az övé lett volna, hanem a fátumé, amely elérkezettnek látta az időt, hogy megjelenjen, s fellebbentse a fátylat a múltról. Bizonytalan érzelmek keltek életre benne, s leginkább az zavarta, hogy első indulatában nem döbbent rá, nyomós ok nélkül nem tér vissza senki ennyi idő múltán.

Partium

– Szóval – mondta alig leplezett indulattal, de fegyelmezetten az orvos –, volt közöttük egy jelentés egy „feketerigó” fedőnevű titkos megbízottól, magyarán spiclitől, amely szerint dr.K.T. társaságban hangoztatta, hogy leszarja Kádár Jánost is, a szocializmust is, mert amíg néhány fejest megoperál, úgy sem mernek hozzányúlni. Márpedig megesküszöm neked az aranyszőrű pinára, hogy én ezt soha, sehol, senkinek nem mondtam, csak ott, hazafelé Kecskemétről, az autóban. – Azt a kurva szentségit! – vágott ököllel az újságíró az íróasztalra. Aztán felállt, megkerülte, és odaült a másik fotelbe. – Az Eszter! Megáll az ész! Feketerigó! – mondta olyan gúnyos hangsúllyal, amilyen már nincs is. – Honnan is tudták volna, hol keressék a Gyilasz-kötetet? Mert egyből megtalálták! Mindent, pillanatok alatt. De miért Feketerigó? A Vörösbegy jobban illett volna hozzá. Az indulat majd szétvetette, az orvos pedig mintha élvezte volna a hatást. Mint akinek sikerült a teher egyik felét a másik vállára tennie, s megkönnyebbül tőle. – Először engem, aztán téged! – mondta mintegy magának az újságíró. – Először téged, aztán engem. De amikor engem, még nem sejtette a közös jövőt. Én meg nem sejtettem, kit csábítok el. Végül nyilván azért vonták ki a rendszerből, mert a szülés után otthon maradt az ikrekkel. Nem volt több információja, amit továbbadhatott volna. Nekem dalol azóta a Feketerigó. Döbbent csendben ültek egy darabig. Végül az újságíró szólalt meg: – Na, Hentes, csináljunk mérleget! Melyikünk a nagyobb balfasz? Egy autó riasztóberendezése egy ideje már kitartóan szirénázott a közelben, abbahagyta, majd újrakezdte. Az orvos felállt, az ablakhoz sétált, kinézett az éjszakába, majd visszafordult: – Ne kapkodjuk el azt a mérleget! Van itt még valami nyugtalanító. Az újságíróra átragadt az orvos feszültsége. Felkészületlenül érte, amit hallott, s nehezen tért magához. Szinte ijedten fordult az orvos felé, hogy mi vár még rá. – Amikor Eszter III/III-as lett, még a te feleséged volt. De hogyan tudták beszervezni? Mert hogy nem hazafias alapon, vagy politikai meggyőződésből, az biztos, mert olyan neki sose volt. Pénzért sem, mert nem éltetek rosszul. Anyagilag, legalábbis. Akkor viszont csak egy maradt: valamivel megzsarolták a drágát. De mivel, kedves barátom, mivel? Odament a tenisz-oklevélhez, áttanulmányozta, aztán begombolta az ingét, megigazította a nyakkendőjét, s mint aki megnyugodott, elindult az ajtó felé. Megfogta a kilincset és visszanézett: – Nem nyújtok kezet, mert nem tudnám elviselni, ha visszautasítod. Kézcsókom a kedves feleségednek. Gondolom, már lefeküdt. Egyet mondj még meg! Miért költöztél vissza Bajára? – Hanna itt született, itt járt iskolába. A munkája Kecskeméthez kötötte, animátor volt a rajzfilm-stúdióban, de mindig valami megmagyarázhatatlan vonzalom

Partium

fűzte Bajához. Olyan ez, mint az olthatatlan szerelem. Nem volt kérdéses, hogy amikor nyugdíjba megyünk, hova költözünk. Nekem meg mindegy volt. Csak olyan hely legyen, ahol teniszezni lehet. A tekintetével kísérte a távozót, s mielőtt az eltűnt volna a lépcsőfordulóban, még utánaszólt: – Most mit fogsz tenni? – Nem tudom. Nem tudom. A saját gyávaságom miatt félek önmagamtól.

Oláh András Maradt még „Álmodd hozzá egy másik éjszakához” (Karafiáth Orsolya) mint szem ráncán a fény: kisiklott életem – ekkora csöndet csak egy pincemély terem árnyék lépett közénk és fuldokló szavak átnéztél rajtam a hallgatás ránk szakadt kezdődhet a holnap és kezdődhet bármi nem tudok s akarok a kedvedben járni maradt még bennünk úgyis elég sebhely legalább a múltat vidd magaddal s tedd el ami elveszett azt nem kell már keresni maradok holttérben egy kifosztott senki borgőzös emlékek táplálják a káoszt hozzáálmodlak egy másik éjszakához

Partium

Bagatell kihordott évek ránca az arcomon – ma újra csődöt jelentett a végzet – maradék jövőmet magára hagyom hogy bármikor széttéphesd az egészet kihunyó fények közt ikonok árnya színházi kellék lettél a falakon maradsz kifosztott fiók üres láda – mélyén exhumált múltamat láthatom nézőpontomból az már világos: Isten önbíráskodik – a lóláb kilátszik – részvétlen ítél és nem adja ingyen haragja mégsem hallik el idáig – enyém hát a kegyelemdöfés joga: megyek nélküle – bár rég nincsen hova

Partium

Kürti László lomtalanítás hajnalban indultunk pestre. egy ötödik emeleti költöztetéshez korán ébred az ember, hiába csak egy szoba-konyhát kell kipakolni, mint ahogy hiába egy teljes élet gyűjtögető, aprólékos munkája, személytelenné válik minden otthonosság, a leemelt ajtók, felszakított ablakok mögött. por száll a csillár üvegburái körül. megül hajszálaimon a szürkeség. elköltözni nekem mindig szabadulást jelentett – erre gondolok. a győzelemre. most mégis megfutamodásnak hat a szomszédok leselkedésében, bútorok nyikorgásában minden szakszerűnek tűnő mozdulat. kérges, gondolattalan tenyerekre vágyom, irigykedem minden hivatásos föld– és rakodómunkásra. gondos tapasztalattal takarják, végzik be, érvénytelenítve bármelyik élet összes tévedését, magányát, önsors-nyomorító botlásait. fekete zsákok zörögnek a huzatos lengőfolyosón, nagynéném teljes életműve hever hullazsákokba kötözve. régi bérlakás kiszuperált kégli, viszketés tör rám, valahányszor átlépem a küszöböt. sírgödörnek nagy, pecunak bosszantóan nyirkos és sötét. „élhetetlen vénasszony” – mondja apám, az örökké, mindenkivel hadban álló nagynénire. kísérteties árnyékok ülnek ella arcán, fullasztóan rideg és csontos bérlakás. wc a folyosó végén, már csak ő használta, ameddig itt lakott, mindenki más már rég korszerűsítette a lakását. itt meg sem fürdőszoba, sem felhúzható redőnyök. a férjétől megmaradt három darab hajdú centrifugamotor, öt-hat használhatatlan tévé, egy gépágyúmag, rádiók, darálók, bakelit lemezek. eszközök egy mára ismeretlen technikájú világ, béke– vagy hadi létmódjára. szagos, recsegő életjelek a szomszéd ajtaja mögül, belép egy szőke nő, azt mondja, ha pisilni akarunk, bemehetünk hozzá. elkér néhány edényt, lábast – „emlékbe” –, mondja. mindent megkap, a porcelánkutyát is, meg a teljesen újszerű asztali lámpát. nem szól apám a kölcsön ötvenezerről, pedig tiszta sor: sem a család, sem pedig ella ide már vissza nem jön többé. jól tudja ezt a szőke, ügyesen forgatja a szót, sok fecsegéssel hallgatja el a tartozását, megdolgozik a szaros pénzéért – mi pedig lehúzhatjuk a klotyón, ami feszít, ha feszít. apámék lesik ella kívánságait, külön főznek a nagynénire, velük lakik most, vidéken. összkomfortos hétköznapokkal, valódi meleg étellel, családi légkör, gondoskodás, átszellemült ünnepekkel és tiszta ágyneművel. de ella magányra, száraz kenyérre, olcsó szalámira szokott, hangosan kimondott és másoknak bántó mondatokkal kényeztette magát, eddig. nyolcvanhat éves, vág az agya, mint a beretva, sima arcú öregasszony. mióta hazahoztuk azt a két ruhásszekrényt és még néhány holmiját, egyre csak arról beszél, hogy néhány napja meghalt – mármint ő maga halt meg. szellemként botorkál a konyhán, kötött kardigánjában, s csak a túl-

Partium

világnak forgatja ismerkedésből, tágra nyílt, félelmetes szemeit. „látjátok, nem létezem!” nyugtatgattuk még az életre, néhány hétig, ő meg csak ült a fűtött és jól rendezett szobában, az új, színes szőnyeget bámulva mozdulatlanul. a kórházban már senkit nem akart felismerni, senkit nem akart beavatni a történéseibe. nem bizonygatta tovább nem levését vagy a túlvilágot. az infúziók, rimánkodás sem menthette meg a kiszáradástól, éhhaláltól. mindent tudott a hajdú centrifugamotor, használhatatlan tévék, gépágyúmag, rádiók, darálók, bakelit lemezek, s szóval hithű múltjának éltető feszültségéről, szentségéről, az otthonosság biztonságáról, imák személyességéről, mi pedig semmit a templomok ötödik emeleti visszhangjairól, a vasak, üvegek, beszakadt festmények, régi újságok aktualitásairól, mert mindent, de mindent végérvényesen cipeltünk ki a zuglói lomtalanításra.

Gavrucza Tibor festménye

Partium

Rimóczi László Szép Ilonka és a vannak emberek Mered rám, azt hiszi, rianok, mint az őzike, attól a szemét tekintettől, mert ezek azt hiszik, hogy egy szórólapkihordó mindig fürge, majd meg elhajtják, most mondd meg, éltél már ilyet? Így, 49 fele az ember már csak okkal boldog. Azt mondja, kéretlen reklámanyag nem kell neki, ki van írva, de nincs kiírva, és legközelebb szájon vág, mire én, jól van, takarodom, megyek, mondom neki, hátha hamarabb távolodik tőlem. De még a hátam mögül is mondja a magáét, pedig megyek, de nem elég gyorsan, mire elkapja a karom, csavargatja a sánta proli, szóródik szét a szórómagazin a kövön, összetapogatja a mindenemet a mocskos prolis kezével. Öcsém, te aztán direkt keltél fel ballábbal – akarom mondani, de nem megy. Azt mondja: nem megmondtam, hogy atrocitás lesz, ha nem takarodol? Csakhogy vannak még nála is állatabb állatok a lépcsőházban, úgymint a természetben, a szavannán, mert az oroszlánnak is vannak nagy fogai a nagyobb állatokhoz. Jó, mit bánom én, legyen ő az oroszlán, én meg a gyenge és esendő antilop, jól van. Azt mondja, nem lájkolja, ha teledugják a postaládáját, és majd mindjárt megbánom, ha nem veszem a nyakamba az irányt. Azt mondja, még egyszer meglát, hogy bármit bárhova bedugok, letaszít a körfolyosóról. Merre részegedett az a falusi abortőr, amikor anyád viselt téged a szíve alatt, bunkókám? Nem engem kell elvinni Tajgetoszba! A férjem is kényszerpályás sajnos, biztonsági őr, egy fizetett jelenlét a plázában. Én már nem szólok semmit. Ha kérdik: Szép Ilonka vagyok, reklámanyag, szórólapkezelő, kézbesítő és-kihordó. Postaládás, nem metrókijáratos, halo! Nem vagyok Borgiák, kellből kell a minél több mani, és még abból is csak a legszükségesebbre. Nem ám multiplexre, sem kólára. Kajára, villanyra, cikóriára. Vannak emberek, akik rám szólnak, egyre többen, pedig igyekszem csendben osonni, de vannak emberek, akik direkt rám utaznak, elbújnak és várnak, kinéznek a postaláda ablakán, és amint dugom be nekik, nyílik az ajtó és kezdődik az ugatószezon. Tapossa a lényemet, mint mén a lószart, de én egy modern Ilonka vagyok, aztán ne kapjak hülyét, mi? Mint luk a sajtban, tényleg, már én is ezt mondom, már bocsánat, hogy így mondom, de ez van. Aztán csodálkoznak, ha kigödrösödik a néni szeme, így 49 fele! A szabadtéri családi házakkal, utcákkal nincs baj, csak bedugom és iszkiri, szaladok, főleg a lépcsőházak zavarnak. Ott nem is azért szűnök meg „hölgyem”-nek meg presztízsnek lenni, mert szórólapozom, hanem mert az első olvasó rögtön azt kérdezi, „ki a franc engedte be magát a kapun? Peeersze, felcsöngetett mindenkit hazugsággal, hogy villanyos, meg gázos, meg pizzás, közben csak szar újságos.” Volt már, hogy 60 éves mámika levénkurvázott engem. Ő, engem. Az, hogy a 16 éves

Partium

kis puna leöregpicsázott az ajtó mögül, még fogyasztható, de ő is bebújt jól az előszobába, nehogy szájon tudjam vágni. Ez van – ahogy a rómaiak mondták. Ebben a szakmában siker-és teljesítményéhesnek, meg főleg rugalmasnak kell lenni, így vett fel a Gábor is, aki rögtön az első elbeszélgetésen meg is kérdezte ezeket, hogy vagyok-e én ilyen, én meg mondtam, hogy ja. Másnap már megcsináltam a fél Újpestet, egyedül. A bizalom az van kérem, a bizalom nem búgócsiga. Képzeld, egyszer, munkahelyi ártalomból, még a saját postaládánkba is csúsztattam némi szórót, és a férjem már elindult felém a seprűvel, hogy megleckéztessen. Mert a kapucnitól nem ismert meg, de alig ért a kapuhoz, már szégyellte magát. Aztán van a szóróellenőr, a Valika, akinek az a feladata, hogy kövesse a kezdő kihordókat, les utánuk, nem dobják-e a lapokat a kukába, vagy használják inkorrekt célra. Ugyanis ilyesmi rögtöni szerződésbontással jár. Velem nem volt baj, nem voltak kártékony szándékaim a rám bízott anyaggal, semmi. Van a Karesz, ő tanított be, Karesz a szóró-és egyéb lapok hazai alpápája, ha ő osztogat X kerületben, én a kispadon ülök és csak bámulom a sportos technikáját, feszülő vállizmait, elől-hátul lóg róla a tonnányi reklámpapír, mégis súlytalanul mozog, mint egy kihordóbalerina. Nézni is elég élmény. Olyan gyors a keze, te! Pedig ő is a mozgólépcsővel kezdte, született tehetséggel nyomta a papírt még az olyan utasok kezébe is, akik nem is nyúltak érte, sőt, kapták el a mellső végtagjukat, meg a fejüket, néztek szigorúan előre, mint aki ott sincs. Volt, hogy valakinek a gallérjába gyűrte be! Az ilyen Kareszre mondják, hogy rámenős munkatárs. Ő már most művész. A karácsonyi céges bulinkon remélem felkér majd, csakugyan jól táncolhat, ha genetikásan ilyen fürge, a férjem csak meg ne tudja – de honnan is tudná, nem ragasztanám ki neki a hűtőre, az biztos. Szeretem a kihordást, de nem akarom szeretni, és ez egy színes folyamat, én sem értem. Vannak emberek, akik ellenségesen állnak hozzánk, nem ritkán anyázással, tettlegességgel is, mert most mér fáradtság neki kivenni és lekukázni, ahelyett, hogy velem üvölt a banya? Legyen már az az empátia, legalább 60%-ig, kérem. Tudod, mér van ez? Mert az agresszió egyre lebeg az ország felett, gyűrűzik le, legyűrűzik, és az ember már alig várja, hogy jogában állhasson lebaszni valakit. Valakit, aki idegen és szembejön. Már bocsánat, hogy így mondom, de akkor is. Azt mondja, emberileg megsértem a postaláda intimszféráját. Igen, ő meg az én személyi enyimet. Mert nagyon jól tudom, hol az intimhatár, én se nyitok rá a nagyfiamra, amikor néha véletlenül fülelek az ajtaján és szexhangokat hallok odabentről, de nem élőszájakból, hanem videóról, mert single szegény – egyelőre kizárólag magával jár együtt. Anyák napjára tudod, mit kaptam tőle? Cserepes káleát kaptam tőle, cba-s reklámpapírba göngyölve, amit az én szórómból csent el. Nem baj. Ez van. Folytatom az életem és működöm.

Partium

Pálffy Ákos Kurátor uram a másvilágon A csortosi „csepü-telefonon” villámgyorsan szaladt a csodahír: „Kurátor uram viszszajött a másvilágról”. Éppen a kapuja előtt ül a kőpadon s botjára kajlasztott fejjel szót folytat a komájával: – Hál’Istennek, hogy megint élve láthatlak – kezdi a komája. – Hogy szolgál az egészség? – Vánszorgok, mint a szűkvizű malom. – Hallám, megóperálának. – Meg, egymás után háromszor. – Abból – ejsze – egy is sok. Sohasem láték emberfaricskálást. Hogy csinálják? – Nagy előkészülettel. Engem két napig éheztetének s mikor azt hittem, hogy semmi sincs bennem, egy hosszú gumicsővel kiszedék belőlem a harmadnapos salátát. Mondám is a doktornak: miért akar kifaricskálni a gyomromból? Ha jó nem volna, nem tartaná az ételt. – Éppen az a baj – felelé – hogy sokáig tartja s nincs huzása. Azután valami sürrögő masinával „megrögönyözének” miután jött az „illekció”. – Hát az miféle dolog? – Magam se tudám kitanulmányozni, csupán azt tudom, hogy az ápolónő egy nagy tűt döfött a karomba, amitől hersögött a husom, szikrázott a szemem. A tűből valami bizseregtető levet eresztett a húsomba. Fertály óra múlva kérdi az ápolónő: – Érez-e valamit? – Maga iránt-e, vagy magam iránt? – Nem úgy értem... – Akkor nem érzek semmit. – Ha semmit sem érez, kap még egy „illekciót”. – Jaj! – mondám hirtelen – inkább érzek. – Mit érez? – Mintha ittam volna egy fél litert s táncolhatnám. Vessek-e figurát? – Megbolondult kend? Ilyenkor ne figurázzék, legyen szomorú, mert visszük a másvilágra... – Hej – rikóték egyet -, ide lábam, ne tova, nem fordulnánk egyet? – Ne beszéljen félre, feküdjék le szépen. – Dehogy fekszem, míg bír a lábam. – De parancs, le kell feküdni. – Az már más beszéd, akkor lefekszem.

Partium

Alig dőlök le, megnyikkan az ajtó, betoppan egy fehér köpenyeges, zörget-forgat egy taligácskát s azt mondja: – Üljön fel! – Miért? – kérdem. – Mert visszük a óperálóházba– felelé. – Oda gyalog is elmennék, elbír a lábam, ez a haszontalan szekér letörhetnék alattam. – Nem látja, hogy vasból van? – Látni látom, de vékonyocska. – Üljön fel! – ordította nekivörösödve. – Ez már magyar beszéd, erre felülök, csak szót egybe ne keverjünk... Fel is ülék, de előbb kitapogattam a vastengelyt. – Feküdjön le, szaporította megint a szót. – Azt is megtehetem, hogy sokat ne ákációskodjunk, csak nem lesz-e drága a fuvar? Eltaszigálának az óperáló házba, ott hanyotág döjtének egy fakecske hátán s kezem-lábam odahurkolák a kecske lábához. Ébredj – Laji – mondám, hát kecskeháton visznek a másvilágra? Valami szitabélést teritének az ábrázatomra, azt öntözni kezdték „koromformá”-val. Ez a „koromforma” előbb keserű volt, vonogattam az orrom tőle: később édes lett, mint a méhsör. A világ repeselni kezdett velem, az ápolónők fehér topánkás angyalokká változtak körülöttem s én úgy éreztem, mintha a doktorok léniáztak volna rajtam... Egyszer azon veszem észre magam, hogy ott állok Szent Péter előtt, a mennyország kapujánál. Kikacskaringózott, tulipánozott, galambbugos kapu volt, mint a Székely Istváné – s óriási lakat fütyögött rajta. A kapu előtt Szent Péter üldögélt, előtte nyitott biblia állott s araszos betükkel vala beleírva: „A tűrőké és szenvedőké a mennyeknek országa. Ugye, no, gondolám, a mennyország a miénk... – Ki vagy, fiam? – Szólít meg tüstént Szent Péter. – Én a csortosi kurátor volnék, a micsodás szolgálatjára. – Ülj le mellém s diskuráljunk. – De sietnék, Szent Atyám. – Ne habarászd el a dolgot. A szód járásából úgy ítélem, hogy székely vagy. Ti olyan hirtelen-hamar nép vagytok, amiből sok hasznotok, de károtok is van. – Egy tál nagy szemű mannát vett elő, megkínált s falatozni kezdénk. Bizony, szegénynek kihullott a foga, mert erősen csemcsögtetött. Étel után tovább kérdezett: – Mi járásbeli vagy, fiam? – Ide, a mennyországba szeretnék bejutni, ha béeresztene. – Nagy fát lógatsz, fiam, arra érdem kell. – Az is van.

Partium

– Mi az? – Húsz esztendei kurátorság. – Az csak kötelesség. Valami különös érdemet említs. – Az is van: templomot renováltattam, harangot öntettem s új orgonát építtettem. Kell-e több, Péter apám? Bémehetek-é a mennyországba? – Most sem lehet... – Legalább a kulcslyukon nem kukkinthatnék bé? – Azt sem lehet, más van soron. Abba’ a helybe’ kilükken egy szentjánoskenyérfa árnyékából Nyárosi Jánosbá’ s megszólít: – Mit keressz itt kurátor öcsém? – A mennyországba szeretnék bémenni, de – amint látom, – váta-hota, hogy béjutok-e? Mi hír otthon, Jánosbá’? – Téged halatnak. Valahányszor megkondul a harang, azt hiszik, meghaltál s neked harangoznak. – Legalább sajnálnak-e? – Van: aki igen – s van: aki nem. A többség azt mondja: igaz, becsületes ember valál s kár volna elpusztulnod... – Hallá-e Pét’uram? – Hallám, fiam, hallám! – Én is a mennyországba kivánkozom – szóla Jánosbá’ – de tanú nélkül nem eresztnek bé. Jó, hogy itt vagy, tanúskodj mellettem. – Igaz-e, kurátor uram – kérdi Szent Péter -, hogy Jánosbá egyedül építette az orgonakarzatot? – Tiszta igaz, neve ott van az aranykönyvben. De még ne eressze bé, Péter apám, mert kilenc éhes, rongyos, árva gyermek maradna utána s ki gondozná, ki ruházná azokat? – „Az én Istenem az árvák atyja, gondoskodik róluk s felruházza, mint a mezők liliomát.” – Mégis nagy dolog Pét’uram, özvegyet hagyni s kilenc neveletlen árvát! – Ne óbégass, benne van az időben, mennie kell. Azzal kinyitá az ajtót s betessékelé: – „Menj bé a te uradnak örömébe.” Én se valék rest, bétekinték az ajtónyíláson a mennyországba. Mondhatom: szép, rámás fehérnépek valának az ajtónál, tiszta, fekete, székely lájbiban s csillogó, gyöngyös főkötőben. Odasuttintám nekik: – Látom, hiába úrizáltok-módizáltok a földön, csak székely viseletben juthattok a mennyországba...

Partium

A fehérnépek láttára még jobban kívánkoztam béfelé s megint odaszólék: – Eresszen be, Péter apám, engem is. – Most sem lehet, fiam, még szükség van rád a földön. Megint egy orgonát kell építtess. Nehezen esett az elutasítás, de nem lehetett föllebbezni. Ebben a pillanatban az ápolónő meglegyinté orromat a legyező ággal, kipattant a szemem s kérdeztem: – Ugyanbizony, hol vagyok? – Maga a brassói korházban. Nézek körül s hát Rekt’ uram ül az ágyam mellett s mondja, hogy látogatóba jött, s örvend, hogy túl vagyok a veszedelmen. – Mi hír van otthon, Rekt’ uram, – kérdém. – Elég van – mondá – az új orgona sípjait elrekvirálták hadi célokra s kezdhetjük elől a kéregetést. Ugye, no, – szólék – Szent Péternek igaza lesz...

Mierlutiu Emilia alkotása

Partium

Farkas Gábor Talán majd Szeretnék a költészet napja alkalmából valami derűset, felemelőt, ünnepélyeset írni, de nem megy. Nem megy, mert folyamatosan az jut eszembe, ahogyan a mai társadalom áll az irodalomhoz, a költészethez. Vagy az, ahogyan a mai magyar irodalmi szakma résztvevői – a szerzők, kiadók, folyóiratok, finanszírozók – látják az irodalom léthelyzetét. Azt hiszem, erre mondják, hogy no comment. Pedig comment a költészet napja alkalmából is van elég a világhálón, meg bárki bármit is mond: minőség is van, nem csak mennyiség. Csak az nincs, ami nagyon hiányzik: eszmeiség, közös eszménykeresés. Inkább kollektív eltávolodás van: az utcán, a boltban, a lapok hasábjain, a TV-ben, a neten… Pedig J. A. is, meg a többiek is, akik belehaltak a köztudatba, ezt az eszmeiséget, ezt az eszméletet hiányolták. Hogy ember, irodalom és eszme összeér, és békességben növekedik a lélekben…. Talán majd jövőre.

Farkas Gábor versei Káin és Ábel Káin kínokat érlel, omlik az arcon. Két keze rándul Isten súlya alatt – csendbe feszülnek a fák, elvérzik a part. a Lét nem őrzi a lelket – és nem fogja a kart…

Partium

Tér és idő Amikor elfordulnak a nappalok, és az idő nem meghatározható. Amikor nincs elvárt okozat, se ok, minden nap, óra, perc üres indigó, és a kérdés nem vár magyarázatot. Nem meghatározható az itt, az ott, és nincs végpont, elnémulás, nincs kezdet. Amikor tér, idő értelmét vesztett egzisztenciális, lét-idegen rend.

Barbics Éva alkotása

Partium

Késő malaszt Merev görcs a váll és a nyak, a tekintet iránytalan, dermedt idő. Szólítanak: árnyékokra osztom magam. Mint váróban a lámpafény, a részletek pontatlanok. Elfoszlik az ő és az én, nincs leszel, nincs volt, csak vagyok. Múltat, jövőt bont a jelen, mégis tollat ragad kezem, mégis rögzít időt, teret. Mint koszos hó, a szó befed, és minden sor késő malaszt – a perc irgalma elmulaszt.

Partium

Popon Krisztina Ildik贸 alkot谩sa

Partium

Népfőiskolai rovat J. Th . Arnfred A háttér Fordította Dán Márk Azt, hogy a népfőiskola dán, senki nem tagadhatja; – Grundtvig elméjében fogant, látomásai formálták, és valóvá vált az egyszerű emberek révén. De rádásul azt is hozzátehetjük, hogy a népfőiskola a dán nép legsajátosabb hozzájárulása a kultúrtörténethez, noha az ifjúsági iskola ezen formája ezidáig csak az északi népek számára bírt igazi jelentőséggel. Ám az élet világában minden összefügg. Az, hogy a reformáció napvilágot lásson reformátort követel, egy embert, akiben megszületnek a nagy látomások, egy olyan ember, aki feltétel nélküli kötelességének érzi közzétenni, amit meglátott; – de a reformátor nem teremt reformációt a nép nélkül, amely hallgat rá, megfogja az üzenet, és követi azt. Kézenfekvő a kérdés, hogy vajon milyen szellemi áramlatok befolyásolták Grundtvigot, milyen erőkkel találkozott, amelyek a népfőiskola irányába mutattak, – avagy az idea teljesen csak az ő elméjének szülötte? A következő kérdés pedig az, hogy vajh mi tette alkalmassá a dán népet arra, hogy elfogadja, és megvalósítsa Grundtvig iskola-látomásait? Grundtvig olyan hatalmas jelenség, hogy a biográfiája nehezen fogja át és mutatja meg őt igazán, kora szellemi áramlataival együtt. Egyfelől mint őserejű természet mutatkozik meg, ami mindent saját lényéből teremt elő, majd mint a felvilágosodás gyermeke, a romantikus filozófiával eljegyezve. Az igazság nyilván az, hogy Grundtvig képes volt kiválóan befogadni és átalakítani mindent, mígnem részévé, és dánná vált, legyen az német filozófia, vagy őskeresztény költészet. Egy nép történetének nagy alakja tudatosítja a népet önnön maga felől. A népelmében rejtett erők, és látomások tisztán előtörnek; olyan ez mintha a nép lelke lélegezne benne. Egy kis nép számára létszükséglet, hogy kölcsönhatásban álljon a környezetével mind gazdasági, mind szellemi értelemben. Az elszigetelődés veszélyes lehet, de még veszélyesebbé válhat, ha a kis nép a kölcsönhatás következtében elveszti függetlenségét és sajátosságait. Grundtvig megértette ezt, nyitott minden idők, és népek szellemi áramlataira, és felfoghatatlanul sokat olvasott, de egyúttal szilárdan lehorgonyzott a keresztény és dán látásmódban, és mindent ebből értékelt. Henrik

Partium

Steffennek az Ehlers Kollégiumbeli előadásain keresztül találkozott a romantika természetfilozófiájával, és később Langeland-i tartózkodása idején többek között tanulmányozta Fichte-t, és Schelling-et. Grundtvigot leginkább az emberélet steffeni történelmi szemlélete nyűgözte le, egy olyan emberéleté, amely Steffen nézete szerint keleti eredetében takartan isteni volt, ami ugyan csökkent erőben, de mennyei vigaszt adtak a görög múzsák, mígnem a szellemtelen és istentelen rómaiak keresztre nem feszítették, hogy a kereszténységgel feltámadjon a halálból. Amit Grundtvig továbbá így fogalmaz a „Mands Minde” [Élô emlékezet] című előadássorozatában: „most pedig láthatjuk végre az új német iskola komoly igyekezetét, hogy nemzetségét magasabb állapotba emelje fel, ahonnan mind az ókor, középkor és újkor egyszerre áttekinthető, a titkos kapcsolatokra fény derül, ahol a dicsőség minden időkbeni jelenléte újonnan összeköttetik, – és ez a szemlélet annyira szabad, új, nagy, és mégis olyannyira egybehangzik a gyermekkori emlékekkel és a Bibliával, hogy legalábbis rám olyan hatással bír, amit lehetetlen félresöpörni, olyannyira vonzó, és végül is megfog.” Steffen barátjával és tanítómesterével, Schellinggel szemben viszont Grundtvig kevésbé elismerő, noha a H. C. Ørstednek írt vitaindító levelében beismeri, hogy a romantikusok közül Schelling a legmélyebb gondolkodó, sőt talán a világ valamennyi filozófusa közül is; de Grundtvig azzal vádolja, hogy megtagadja az élő Istent, filozófiája a korszellem gyermeke, és „megvan minden jellemzője, amit egy istentelen kor csak kívánhat a saját szellemi törvényétől: mentesíti magát az istenfélelemtől és örökkévalótól, a lélekért való aggodalomtól és minden igazi erénytől, és egy olyan államberendezkedés felé mutat, ahol mindenki annyira szabad, amenynyi esze van. A költészet határtalan játékteret kap, és a prófécia úgy értékeltetik, mint a Világszellem önnön fejlődésére ébredése. A lét azonban isteni megnyilvánulás és személlyé fejlődés az örök mintakép alapján. Ezért Grundtvig tisztán látja, hogy noha Schelling következetesebben gondolkodik, mint a többi filozófus, mégis alaphazugságból indul ki, miután azt tanítja, hogy Istennek nincs személyisége az emberi nemzetségen kívül, és a gonosz csak egy adott időtartományban létezik, – éppen ezért nyilvánvaló, hogy a kereszténység és a morál sohasem látott nagyobb ellenséget, mint Schelling. De Schelling panteisztikus filozófiájának vad elutasítása ellenére, – amit Grundtvig keresztényietlennek, istentelennek és hazugnak jellemez –, nem akadályozza meg abban, hogy tanuljon tőle. Schelling ama kijelentése, hogy Krisztus minden idők törekvésének célja és középpontja, valamint az, hogy a világ élő organizmus, nem pedig gép, amint Newton tanította, teljesen egybevág Grundtvig felfogásával. Az pedig, hogy a történelem fokozatosan kibontja az emberiségbe ’fektetett’ erőket, és, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem tény a nemzetek történetében, később Grundtvig vezető gondolatává vált.

Partium

Sokkal barátságosabban áll azonban Fichtéhez. A fentebb említett vitairatban, „A kis vádlóval szemben” azt írja Grundtvig: „Fichte emléke személy szerint értékes nekem, beszéde az ember rendeltetéséről volt az, ami komolyan felébresztette bennem az elhatározást, hogy végiggondoljam: mi is korunk fő jellemvonása, ami először mutatkozott meg számomra a maga teljes nyomorúságában. Az ő „Útmutató az áldott élethez” című írása adta nekem a szeretet nagy igazságát, mint az élet lényegét, és annak célját, az Istennel való egyesülést a szívben.” Amúgy avval vádolja Fichtét, hogy az „én”-t helyezi Isten helyébe, és nem ismeri el a megbékélés tanát. Noha Grundtvignak igaza volt abban, hogy Fichte idealista filozófiája nem egyházi alapokon nyugszik, mégis érthető, hogy megfogta a német gondolkodó, aki maga olyannyira meg van győződve tanítása igazságáról. Merthogy Fichte számára a filozófia nem valamely életidegen spekuláció volt: a gondolatok célja a cselekvés, és realizálódnia kell a nép gondolkodásában és tetteiben. Az pedig, hogy Fichte teljesen intoleráns volt, aki olyannyira meg volt győződve a saját igazáról, hogy minden más felfogás csak hazugság lehet, aligha riasztotta vissza Grundtvigot. Fichte meggyőződése az igazi teória jelentőségéről a nép életében, valamint saját világtörténelmi jelentőségéről, adta számára a reformátor érzést, valamint az izzó elkötelezettséget arra, hogy elterjessze a tanítását, és ha kell, rákényszerítsen másokat arra, hogy belássák ennek igazságát. Fichte megélte népe megaláztatását a napóleoni háborúkban, de az újraébredést is. A filozófus népszónok lett. Azt kívánja, – amint maga mondja –, hogy a hatalmas szó óriásaként „tudjon a kardról és villámról beszélni”. Az alapgondolat Fichte „Beszéd a német nemzethez” című írásában az, hogy noha nemzete nem ura külső életének, de még mindig hatalmában áll a nemzeti neveltetést megformálni, ami feltámasztja a német népszellemet és egyesít egy egyetértő népet a nagy ideálok diktálta feladatokra: „fel kell nevelni egy népet, amely képes nagy célokat kitűzni maga elé, és fel tudja áldozni magát ezekért”. Fichte négy év múlva meghalt így nem láthatta, hogy a nép megvalósította a látomását. Grundtvignak szerencsésebb sors jutott. A felvilágosodás idején, a 18. század végén, az ember lépten-nyomon iskola-ötletekbe botlott Európában. Mind a nép, mind az egyén megértette, hogy az iskolának a tanuló személyiségfejlődését is elő kell segítenie, nem csak a tudását növelni. Dániában Chr. D. Reventlow vezetésével 1789-ben megalakult a nagy iskolabizottság, aminek munkája elvezetett az 1814-es iskolatörvényhez. Az ember aki mindenkinél többet tett a mozgalom elindításáért, Rousseau 1762-ben adja ki a nevelésről szóló könyvét. Ebben a szerző arra mutat rá, hogy a nevelés célja a személyfejlődés szolgálója, és nem a társadalom, vagy az állam érdekeinek kiszolgálója

Partium

kell legyen; az embernek élni kell megtanulnia. A nebulónak éppúgy meg kell tanulnia használnia a kezét, mint a fejét, és mindenekelőtt az őt körülvevő természetet kell megismernie, hogy azután érettebb korában találkozzon a történelemmel, és azzal az életbölcsességgel, ami ebben el van rejtve. Grundtvig Világkrónikájában 1812-ben ugyan kemény ítéletet mond mindenhol mindenkiről, de óvatosan nyúl Rousseauhoz, mert ő kezdte meg a harcot a tudálékos iskola ellen, amit Grundtvig is utált. Azt írja Rousseauról, hogy nem volt keresztény, de látta, hogy a kereszténység nélküli tudás és társasági élet miképpen növeli a terheltségeket, és megmérgezi a szívet, ezért utálta meg az egészet, és a nagy félrevezetésből kivezető egyetlen utat az eredendő állapotba való visszatérésben látta; de elfelejtette, hogy a bűn gyökere a szívben maradt, noha meg lehet akadályozni, hogy a növény virágot hozzon. A lelkiismeret és a történelem tanúbizonyságának ellenére megálmodta a bukott ember ártatlansági állapotát, mégis eltévedt a gondolatok labirintusában, amiképpen mindenki, aki olyan büszke, hogy nem kívánja Isten szava fényét világítani a lábai elé. Vagyis annak ellenére, hogy az ifjúság nevelését illetően, továbbá a Voltaire és befolyása elleni harcban egyetértettek, Grundtvig végül is igen távol állt a genfi Rousseautól. Több a rokon vonás Rousseau kortársával, a német Herderrel és történelemszemléletével kapcsolatban. Herder azt állítja, hogy nemcsak az egyénnek van személyisége, hanem ugyanannyira a törzseknek, népeknek, nemzeteknek is, és ez a népsajátosság a természettel, klímával, a földdel, a tengerekkel, hegyekkel összjátékban, a történelem eseményei által formálódva alakult ki. A nép a vallásban, művészetben, irodalomban fejezi ki lelkét, és az alkotmányok, alapszabályok a nép lényének és szükségleteinek felelnek meg. Az egyiptomi parasztot meghatározta a gátépítési és öntözési munkája, a megművelhető föld kiterjesztésének kiszámítása, engedelmességre, és az autoritások tiszteletére nevelték. Míg a föníciainak, akinek foglalkozást kellett találnia a hajózásban és kereskedelemben, más erényekre volt szüksége. Minden népnek magának kell a boldogságot megtalálnia, és ez nem egyforma mindenki számára. És minden összehasonlítás haszontalan, de Herder mégsem értékel minden népet egyformán. Nála a görögség a csúcs. A nyelvük a legképzettebb a világon, a mitológiájuk a leggazdagabb, költészetük maga a tökéletesség, míg Róma, mondja Herder, tönkretette Karthágót, Korinthoszt, Jeruzsálemet és más virágzó városokat, mígnem a gazdagságon, viszályokon, és az uralkodók kegyetlenségén keresztül előkészítette önmaga bukását. Grundtvig egyetért Herder ezen értékelésével, de amúgy majdnem ugyanannyira kritikus vele szemben, mint mindenki mással. A „Világkrónikában”, 1812-ben azt írja Herderről: „Úgy áll, mint a népdalok a vallás, költészet és történelem határán, és különös vándorutakat tett meg minden irányba, de sose ért el olyan helyre, ahonnan nemhogy átlátná, de amennyire emberileg lehetséges, keresztüllátna azon, mivel is foglalko-

Partium

zik. Ő maga keresztény volt, de osztotta a legközelebbi elődei rögeszméjét, hogy a kereszténységet a hitetleneknek köszönhetjük, ami által ahelyett, hogy legyőzné őket lehetőséget teremt számukra a győzelemre, és felbátorítja őket új támadásokra.” Erős és sajátos áramlatokkal találkozott Grundtvig olvasmányain keresztül, de működésére tekintettel nem kapunk magyarázatot ezen az úton. Nagyon sok kortársa olvasta ugyanezen könyveket anélkül, hogy valami világtörténelmi érdekességű dolog kisült volna ez okból. Közvetlen hatásról tehát nem beszélhetünk. Grundtvig különösen ifjú korában elutasító volt mindennel szemben, ami nem vágott egybe a meggyőződésével. De ez nem akadályozta, hogy a benyomások leülepedjenek az elméjében, táplálják a látomásait, és idővel közreműködjenek abban, hogy kiformálja a dán és északi népnevelés nagyszabású vázlatát a számunkra. Grundtvig is kora gyermeke volt, ugyanúgy meghatározták az előfeltételei, mint bárki mást; de mint a régi próféták, hírhozója volt Urának, akit szolgált, hírmondója egy örökké érvényes világnak. Viták folynak Grundtvig angliai utazásainak jelentőségéről az egyházi és ’népegységi’ szemléletének alakulását tekintve, de a népfőiskolai gondolat szempontjából nézve ez a jelentőség vitathatatlan. Úgy van ez ugye, hogy az idegen világ igazi megismerése tisztább látást biztosít az otthoni hibákat és előnyöket tekintve is. Grundtvig beismeri, hogy „az a kétes elszántság, hogy a népet, de lehetőleg az egész világot a saját képemre alakítsam át egészen biztosan nem volt erősebb egyetlen német filozófusnál sem, mint nálam.” Angliában megtanulta, mint mondta – „legalábbis, mint gondolkodó és író úgy venni a világot, ahogyan van, és hagyni, megtartani a sajátosságait.” Angliában nemcsak a nyüzsgő polgári élet keltette fel az érdeklődését, hanem annak új szemléletmódja is. Az emberi önállóan értékeltetik, amint Isten által teremtetett, és megtanulta, amint a „Mands Minde” előadásaiban mondja: „hogy az ifjúságot nem magunknak, vagy a sajátos vélekedésünknek kell megnyerni, nem valamely lezárt és határozott dolgokból vagy gondolatokból álló rendszernek, hanem az életnek, a nemes, aktív emberi életnek” – és a mai napig ez a Népfőiskola feladata. Ugyanakkor nemcsak a népfőiskola ideája, de a külső formájára vonatkozó terv is érettebb lett az angliai látogatások nyomán. A Cambridge-i Trinity Kollégiumban látott élet tapasztaltatta meg vele, hogy mit is jelent az igazi tanulótársi együttlét, ahol is a diákok egy óriási teremben, hosszú asztaloknál, hosszú padokon ülnek, mint valamely paraszti ebédlőben, ahol az ember beszélget a mellette ülőkkel, „és ahol olyan szabad, vidám és mégis komoly hangulat az uralkodó, amit sokkal otthonosabbnak érzek, mint hasonló esetben a koppenhágai egyetemen”.

Partium

A ’népegységi’ feltételek A reformáció nem valósulhat meg olyan nép nélkül, amely kész a reformátor látomásait befogadni. Ennyit biztosan kijelenthetünk; – de annak kibontása, hogy mi is tette népünket alkalmassá Grundtvig iskola-látomásának befogadására és megvalósítására, ráadásul sokkal reálisabb felfogásban, mint maga a próféta látta volt maga előtt; – az bizony nehezebb feladat. Minden okos számítás ellenére a szellemi áramlatokat nem lehet racionálisan megalapozni. Grundtvignak van igaza, amikor így dalol: A világ levelei úgy peregnek mintha szerencsejátékban láthatatlan kezek tennék, amit Isten akar. De ha az ember mégis érinteni kíván néhány olyan alapfeltételt, ami meghatározta a népfőiskola kifejlődését akkor az első, amit biztosan meg lehet nevezni, az a jobbágyfelszabadítás. A röghöz kötöttség megszüntetése nélkül nem lett volna táptalaj Grundtvig iskola-gondolatai számára. A 19. század első felében a dánság kimondottan parasztnép volt. Vidéken kellett hát a népfőiskola mozgalomnak gyökeret eresztenie, ha meg akart felelni a nevének. Nos, 1788 óta két generáció telt el, és amint tudjuk két generáció szükséges ahhoz, hogy valamely jelentős látásmód, vagy egy új életmód megalapozódhasson, és igazán a nép eszéhez igazodjék. Szerencsés, hogyha a történelem is úgy alakul, hogy elég nyugalmas időszak legyen ehhez. Mert bizony ez nem minden népnek adatik meg. Grundtvig nagyon büszke a jobbágyfelszabadításra. A „Mands Minde” előadásaiban VI. Frigyes kora két jelentős lépéseként értékeli a röghöz kötöttség megszüntetését 1788-ban, és a népi államtanácsot 1834-ben. Immáron csak a harmadik hiányzik: „az egész dán ifjúság számára nyitott népegységi népfőiskola megalapítása”. Amint ez megtörténik „akkor olyan hatalmas lépések következnek, és olyan sok, hogy a történelem hamarosan feladja megszámlálásukat.” Anglia iránti csodálatának ellenére féli ennek jövőjét, mégpedig azon okból, hogy Anglia a maga idejében felszámolta a parasztságát, míg Dánia megnemesítette. A Vesterportnál álló Szabadság-támogató emlékmű kimondhatatlanul kedves a szívének, „nem csak azért mert ez öregebb, mint a francia Szabadságfa, hanem azért is, mert ezt nem egy főváros csőcseléke állította a maga szabadságát ünnepelve..., hanem a főváros polgársága állította a parasztok szabadságát ünneplendő, ami – legalábbis nálunk – a Szellem, az Anyanyelv és minden adakozó Erő szabadságát jelenti.” Gyakran említik, hogy az istenes Ébredés keresztény mozgalma a 19. század elején előkészítette a talajt a népfőiskolák számára, és bizony joggal. Ismert, hogy

Partium

a vallásos mozgalmak jelentős hatást gyakorolhatnak a praktikus területekre is. A szigorú angol puritánok, akik csak kevés személyes élvezetet engedtek meg maguknak, és Isten háztartóinak vallották magukat „sikerült” megalapítaniuk a modern kapitalizmust, ugyanis végül a tőke és ennek üzletei többet nyomtak a latban, mint az igazi emberi szükségletek. Az is ismert, hogy a „mezei prédikátor” Hans Nielsen Hauge és hívei milyen sokat jelentettek a norvég gazdasági élet számára. Amúgy nem is olyan könnyű kimutatni és megokolni az istenes ébredés-mozgalom jelentőségét. Például nem indulhatunk ki abból, hogy a népfőiskolák mindig a „felébredettek” területeihez köthetőek. Itt más nézőpont is érvényesült, és amikor egy új iskolát akartak építeni hajlamosak voltak inkább a felkelő nap felé fordulni a lenyugvó helyett. [Vagyis Dánia délkeleti részeit részesítették előnyben.] Nagy érdeklődésre tartana számot annak kimutatása is, hogy az első népfőiskolák tanulói vajon kiváltképpen onnan jöttek-e, ahol előzőleg erős volt az „ébresztés”, de ez sem könnyű. A tanulók származási helyének statisztikája csak 1873–74-ig megy vissza, és ez nem nyújt alapot érvényes végkövetkeztetésre. Az említett években a parasztifjúság évfolyamainak mintegy 15%-a volt népfőiskolán. Bornholmtól eltekintve Aarhus megye vezet 23%-kal, és Maribo, valamint Præstø megye az utolsó 7 %-kal. Ringkøbing megye a második 17%-kal, de itt magasabb százalékot várhatott volna az ember, mert az egyik „ébresztési” hullám követte a másikat Nyugat-Jyllandon egészen a 18. századtól. De Nyugat-Sjællandon is volt ébresztés, de mint megye az átlag alatt maradt. Általában a régebbi időben ezek a mozgalmak külföldről gyűrűztek be az országba. Gondoljunk csak a lutheri reformációra, a pietizmusra, vagy a herrnhutizmusra. [Német eredetű, Jézushoz érzelmileg kötődő misszionárius testvériség.] De a 19. században dán földből is nőttek ki ilyenek. Bár például, noha a pietizmus nagyon sokféle módon formálta népünket, a népfőiskola mozgalommal kapcsolatban ezt egyáltalán nem lehet kimutatni. Úgy néz ki, hogy az ‘ébredéssel’ kapcsolatos kimutatható hatások csak néhány generáción keresztül tartanak. Más a helyzet a herrnhutter-eket illetően: itt az összefüggés tiszta és jelentőségteljes. A herrnhutterek a mæhri testvériség követőinek tartották magukat, és Johann Huss [Husz János] tanítványai voltak. Hosszú ideig éltek az üldöztetés sanyarú körülményei között, de 1722-ben Zinzerdorfs Gods gróf befogadta őket, és Hut hegyén megalapították „a megújított testvéri gyülekezetet”. A herrnhutterek is a kereszt és a szenvedés körül köröztek, mint a pietisták, de ők nem az aszkézist, vagy a világ nyomorúsága fölötti gyászt hirdették, hanem a megbocsájtás fölött érzett örömöt. A testvéri gyülekezetekben az örömteli kereszténységgel, és csodálatos társadalmi élettel lehetett találkozni.

Partium

A kezdetekben a herrnhutterek Zinzendorf gróffal az élen kedvező fogadtatásban részesültek Dániában, de amikor VI. Keresztély és a pietista hatalomgyakorlók tisztába jöttek bizonyos ellentmondásokkal, a hangulat teljesen megváltozott. Az Egyházi Kollégium élesen kikel ellenük, mert „beképzelik maguknak, hogy Dániában és Norvégiában nincs lehetőség a mennybe vezető utat megtalálni Herrnut, vagy Marienborg nélkül”. 1744-ben királyi leirat szól arról, hogy „senki, aki bármily név alatt Herrnhutban, vagy Marienborgban, vagy hasonló gyanús helyen tartózkodott, vagy ott nevelődött, és ott tanult, nem alkalmazható egyházi állásban, a király birodalmának országaiban.” Azidőtt sok család küldte gyermekeit és ifjait herrnhutista iskolába, kivált Marienborn-ban, ezért 1745-ben egy új királyi leirat határozata szerint »mindenki, aki kiutazik Dániából és Norvégiából, hogy valamely herrnutista gyülekezet tagja lehessen, minden hátrahagyott ingó és ingatlan vagyonától, örökségétől, és minden jogától megfosztassék.« Az ember úgy próbálta megkerülni a határozatot, hogy behívtak herrnhutista tanárokat, akik az otthonukban tanították a gyerekeket, de azután ez is be lett tiltva. A szigorú határozatok dacára – amiket ugyan teljesen soha nem kényszerítettek keresztül – Herrnhut és a dán körök kapcsolata nem szakadt meg. L. Helweg egyháztörténész írja: »Ezekben az években mondhatni a herrnhutterek voltak az egyetlen menedék minden egyszerű, és szívbéli kereszténység számára, amikor is a racionalizmus maró hidege fojtogatta, vagy nyomta el még a legmélyebb személyiséget is.« Struense utolsó kormányzati tette volt a herrnhutterek VI. Keresztély idejéből származó betiltásának megszüntetése, és annak engedélyezése, hogy egy kolóniát építsenek Haderslev megyében. A testvéri gyülekezet megvette a királytól a Thyrstrup birtokot Christiansfeld-ben, és itt kezdtek építkezni 1773-ban. Az is igaz, hogy sehol máshol nem volt szabad gyülekezniük, vagy bármi más módon híveket toborozniuk, mégis erősnek mutatkoztak, mind a küldötteik révén országszerte, mind a Christiansfeld-i iskoláik mûködése nyomán, ahová nagyon sok szülő küldte a gyerekeit a következő időkben. A testvéri gyülekezetek, és a grundtvigiánus ébredés közötti kapcsolat történelmileg tisztán bizonyított. A Tommerup-hoz közeli Skræppenborg birtokon élô család a testvéri gyülekezethez tartozott. Itt szolgált Peter Holm Larsen, aki csatlakozott az ébredők köréhez 1817-ben, majd házassága révén a birtok tulajdonosa is lett. Egy találkozón, amit Peter Larsen vezetett történt, hogy a kétkezi munkás és báli hegedűs Johan Nielsen csatlakozott az ébredőkhöz, é az ô prédikációi lettek a szellemi mozgalom elindítói Svedenborg-ban és környékén, ami később a Vestrup gyülekezet megalapításához vezetett, de Peter Larsen keresztény tanúságtételén keresztül bizonyosodott meg Christen Kold is arról, hogy Isten szereti az embereket,

Partium

amitôl olyan boldog lett, hogy mindenkinek muszáj volt ezt elmesélnie. Ezért nem volt egészen érthetetlen, hogy a későbbi laikus mozgalom, ami a testvéri gyülekezetben gyökeredzett még később fogékony lett a grundtvigi igehirdetésre, merthogy mindennek ellenére van bizonyos rokonság a két mozgalom között. Zinzendorf és Grundtvig egyetértettek abban a látomásban, amely szerint nem az Új Testamentum, hanem Az Úr Gyülekezete a szilárd alapja minden keresztény életnek a Földön. Nincs ugyan jele annak, hogy Grundtvig Iskolagondolatait Christiansfeldt inspirálta volna, de vitathatatlan, hogy ott voltak bentlakásos iskolák mind gyerekeknek, mind ifjaknak mielőtt a grundtvigi-koldi szabadiskolák meglátták a fényt – és, hogy nem csak tudás átadásról volt szó, vagy bibliaolvasásról, hittanról, hanem egy keresztény szempontból kiinduló személyiség fejlesztésről, karakterépítésről, aminek nyomán sok férfi és még több nô vált érintetté egy életre ezeken az ifjúsági iskolákon. Jyllandon azonban az istenes ébredés mozgalma teljesen független a testvéri gyülekezetetektől. Egyidôben történt, a 18. század vége felé, hogy Hans Nielsen Hauge Norvégiában, míg Peder Frandsen Jyllandon kezdett harcba a papok racionális igehirdetése ellen. Peder Frandsen, vagy amint még hívták Per Rytter [Lovas Per] Kelet-Jyllandon vándorolt, mint kétkezi munkás, és tanító, és Skanderborg-Horsens-Vejle vidékén gyűjtötte egybe a laikusokat, – a papok állandó zaklatása közepette. A Biblia és Kingo zsoltároskönyve köré gyűltek össze, bár egy időben Hauge írásait is olvasták. Amikor az evangélikus-keresztény zsoltárkönyvet próbálták a hatóságok bevezetni, a gyülekezetek nagyon sok helyen protestáltak ellen Jyllandon, ami arra utal, hogy nem a papokkal azonos szinten vesztették el érzékenységüket az igaz keresztény üzenet iránt, még ott sem, ahol nem voltak megtalálhatók kimondott ébresztő irányzatok. Számos helyen fel is adták a papok, noha nem mindenki fogta fel a dolgot olyan okosan, mint egy fiatal pap egy nyugat-jyllandi egyházkerületben, aki ugyan elérte a híveknél az evangélikus-keresztény zsoltárkönyv bevezetését, de miután később hallotta, hogy a hívek ettől nagyon szomorúak lettek azt mondta nekik: »Szégyellhetitek magatokat, hogy nem ragaszkodtok ahhoz, ami kedves nektek, hanem mindjárt feladjátok, mert egy ilyen tejfelesszájú ifjonc, mint jómagam rábeszél benneteket.« A Ringkøbing közeli Velling egyházkerületben a pap úgy próbálta az új zsoltárkönyvet bevezeni, hogy kigúnyolta Kingoét, de az istentisztelet után köré gyűltek a férfiak, és olyan komolyan beszéltek a fejével, hogy feladta a kísérletet, úgyhogy Kingo zsoltároskönyvét használtak egészen az évszázad végéig. Vagyis nem csak Bjerre Herred-ben tartottak ki. »Az erős Jyllandiak«, amint Peter Larsen Skræppenborg hívta őket azért lettek a leghírnevesebbek, mert megtagadták a gyerekeik iskolába járatását, mivel ott Balles tankönyvéből, és a Lutheri katekizmus új kiadásából kívánták tanítani őket, míg ők a régi kiadást

Partium

követelték Pontoppidans magyarázataival. Kivált Kvorning egyházkerületben büntettek keményen a hatóságok, azon évben, amikor a lutheri reformáció 300 éves jubileumát ünnepelték egy nagyobb csoport embert ítéltek fegyházra, kenyéren és vízen, mert azt követelték, hogy a gyerekeiket »az igaz lutheri tanra« oktassák. De a büntetés sem segített, a szülők távol tartották a gyerekeiket az iskolától. Nehezebb lett, amikor az iskolatörvény 1814-ben bevezette a pénzbüntetést. A szülők fizettek, amíg tudtak, de azután az ingatlanjaikat kényszeraukcióra bocsájtották, míg végül a kancellária el nem határozta, hogy a gyerekeket elvegyék a szülőktől; – egy olyan bűntény, ami csak azért nem valósult meg, mert senki nem akart fizetni az intézkedés következményeiért. Megérthető, hogy »az erősek« kitartottak Kingo zsoltároskönyve mellett egészen a 20. századig, de ugyanakkor kialakult valami terméketlen zárkózottság is a mozgalomban. A Skærm-i testvéri gyülekezet már 1785-ben felállított egy »misszionárius állomást« – Jens Berring plébános hívta be őket, hogy amennyiben lehetséges megakadályozzák a pietista színezetű ébredés eltűnését a halála után. Amikor egy emberöltővel később mégis kezdett elapadni a mozgalom, mert a fiatalok nem csatlakoztak hozzá, Peter Larsen Skræppenborg-nak üzentek 1840-ben, és így megteremtődött a kapcsolat a grundtvigi ébredéssel is. A templomokban és iskolákban ugyan a racionalistáké volt a szó, de a laikus népség körében, legalábbis Nyugatjyllandon megtartattott a régi istenfélelem, házi ájtatosságokat tartottak, a régi lutheránus imakönyveket olvasták, és bár késôbb ezt halott ortodoxiának tartották, mégis gyakorta az ilyen otthonokban felnőtt gyerekek ébredtek először, amikor egy új tavasz érkezett. A fyn-i ébredéstörténet párhuzamosan fut a jyllandival, a kiindulópont a testvéri gyülekezet, a végpont pedig a grundtvigi gyülekezet. Fyn-ön több helyen is megtalálhatóak voltak »a szentek« kis körei, akik nagyon csendesen éltek, távol tartották magukat a tánctól, kártyajátékoktól, és más hasonló szórakozástól. Vasárnap délutánonként összegyűltek Luther prédikációi és a régi zsoltárok körül. Olykor látogatójuk érkezett Christiansfeld-bôl. Egy ilyen kis kör járt össze Klinch asztalosnál Kærteminde-ben, az öreg világotjárt asztalos H. Svane svendborg-i lakos vezetésével. Amikor azonban a környéken nagyra tartott Kristen Madsen asztalos is csatlakozott hozzájuk, aki tehetséges prédikátorként a papok ellenére ki tudta fejteni a Bibliát vége volt az ismeretlenségnek. A nép özönlött az erős és ékesszóló igehirdetésre, és a papság, bíróság valamint a kancellária mindent elkövetett, hogy megállítsa ezt az utálatosságot, aminek ők ezeket az istenes gyülekezeteket tartották. Kristen Madsent több ízben bebörtönözték, és több éves kényszermunkával fenyegették, de az ügy elhúzódott, kaució ellenében ideiglenesen szabadlábra helyezték, majd meghalt, még mielőtt az ügyet lezárták volna. A per azonban mégis jelentőssé

Partium

vált, amikor Grundtvig az istenes gyülekezetek védőügyvédjeként lépett fel. Bolondságnak tartotta, hogy a népnek nincs joga ahhoz, hogy éppolyan szabadon egybegyűljön a Biblia, Pál levelei, vagy Brorson zsoltároskönyve körül, amint a hegedű, a flaska, vagy a kártyaasztal körül, de különben egyáltalán nem volt az istenes gyülekezetek nagy támogatója, és kezdetben a gyülekezetiek sem kedvelték egyáltalán. Amikor arra inti a hatóságokat, hogy óvatosan lépjenek föl, az azért van, mert szerinte a hatalomgyakorlás szellemi kérdésekben hatástalan, vagy éppenséggel az ellenkezőjét éri el annak, amit akar; ô maga azért ellenzője a gyülekezetek működésének, »mert az egyháztörténet arra tanította, hogy egy bizonyos mennyiségű beteges pietizmus a gyülekezetekben nagyon könnyen párosul becsavarodott fellépéssel, a tanítói testülettel szembeni tiszteletlenséggel, végső soron pedig magával az írással szemben is tiszteletlen lesz.« Az, hogy Grundtvig és a gyülekezetek közötti kapcsolat mégiscsak létrejött a legtöbb helyen, elsősorban magister Jac. Chr. Lindberg-nek, Grundtvignak a racionalistákkal vívott küzdelmében rettenthetetlen harcostársának köszönhető. Lindberg 1834-ben körbe utazta Sjælland-ot és Fyn-t, és sorra találkozott a gyülekezetekkel. Maga is tartott istenes gyűléseket koppenhágai otthonában, és végül még Grundtvigot is rávette, hogy beszéljen egy ilyenen. Jyllandon P. Larsen Skæppenborg lett a kapocs az ébredő körök, valamint Grundtvig és barátai között. Maga hajtotta kocsiján járt be rengeteg mérföldet Jyllandon évről évre rossz téli időjárásban is, énekelt, termékeny elméje gyümölcseit, gyermeki áhítatát, és gazdag életerejét megosztotta mindenkivel. Holger Bgetrup mondta róla, hogy ritkán élt annyira felébredt ember Dániában, mint Peter Larsen, és noha voltak parasztok, akik előre jutottak a tudományokban, és a szellemi áttekintés terén, de senki nem volt, aki nagyobb szívvel vett részt a nép életében. Amikor fokozatosan létrejöttek a népfőiskolák azokat is nagyon szívesen látogatta, hogy meghallgasson egy-egy előadást, majd maga is beszéljen a tanulókhoz. 1869-ben felajánlotta Don-i farmját, hogy ott ünnepeljenek Askov, Testrup, Gedved, és Vinding népfőiskolák tanárai és tanulói, mely meghívást megismételte később, bár nem az összes iskolának egyszerre. Aligha vannak sokan, akik több munkát fektettek abba, hogy előkészítsék a talajt a népfőiskolák számára, mint Peter Larsen Skæppenborg. A nagy aratási ünnep a Don-i farmon, L. Schröder-el, mint szónokkal lett annak a sokezer aratási és őszi találkozónak az előfutára, amit később tartottak az országban. Amikor azonban a szellemi áramlatokat, mint a népfőiskolai gondolat kibomlásának feltételét említjük, muszáj hozzá tennünk, hogy természetesen más tényezők is közrejátszottak ebben. A népfőiskola sikere összefügg a parasztság gazdasági szabadságharcával, valamint a politikai egyenjogúságukért vívott küzdelmekkel,

Partium

de az ehhez kapcsolódó kérdések inkább tartoznak a népfőiskola történetéhez, mint a feltételeihez. Azonban azt se felejtsük el, hogy amennyiben a népfőiskola megtartja célkitűzéseit, amik felül emelkednek minden konjunktúra meghatározáson, mindig lesz feladata – feltétel nélkül. »Az élet szava soha nem avul el.«

Popon Krisztina Ildikó alkotása

Partium

Zságot András Liguriai villanások Eddig írtam a liguriai fényképekről, a liguriai játékokról és a liguriai iskolákról. Most a liguriai villanásokról fogok írni. A barátnőmmel újra elutaztunk a múltkor Liguriába. Nyáron sokszor utazunk Liguriába. Mert arra tudunk sokáig emlékezni. S a jó időben a kellemes fák alatt kinyújtóztathatjuk tagjainkat, ameddig csak akarjuk. Liguria, de szeretem Liguriát. Kézen fogva sétáltunk el egy park mellett barátnőmmel. Milyen régóta ismerjük egymást! Milyen sokszor voltunk már Liguriában! Milyen régóta ismerjük egymást! Milyen sokszor voltunk már Liguriában! – Most képzeld el, hogy Liguriától nem kell félni, mert semmi meglepő nem történik majd. Mindenki emlékezhet, első utunk alkalmával Luthert és régi ligur épületeket fényképezett a fényképezőgépünk, aztán bűncselekményeket is elkövettünk merő jó szándékból, legutoljára pedig a ligur iskolák zártak be. Most? Most aludni fogunk és álmodozni. Mennyi ideig maradunk Liguriában? Két hónapot, a nyarunk legszebb heteit itt töltjük. Verseket írtunk Liguriáról, semmi nem utalt arra, hogy itt félelmetes események történnek majd. Még a csend se, csend se volt. – Nem unjátok még – szólt ránk húsz év után barátnőm barátnője -, minden nyáron Liguria, mindig ugyanaz a szálloda, még talán a szállóvendégek is ugyanazok. Nem tudtuk neki elmagyarázni a csodákat, melyek Liguriában estek velünk, bölcsen hallgattunk, s mindketten valószínűleg arra gondoltunk a barátnőmmel, halálunkig Liguriában járunk, a táj, a nép, a gasztronómia. Térjünk is vissza a liguriai villanásokra! Legalább a liguriai villanások előzményeire. A macska nyivákolt, egy dézsa leesett az ötödikről, a tűzoltóautók is gyakrabban jártak abban az időben. Liguriai villanások. Lefeküdtünk, felébredtünk, felkeltünk, ki sejtette először, hogy jönnek majd a liguriai villanások, a barátnőm vagy én? Nem mondom meg, pedig tudom. Liguriai villanások, tudjuk mindig, melyik novella szereplői vagyunk, most a Liguriai villanásoké, ezért mindketten kíváncsian néztünk jobbra-balra, mikor jönnek a híres liguriai villanások.

Partium

Én csak egy villanást láttam, mióta megtudtam, hogy a mű címe Liguriai villanások, a vasútállomás épülete és a vendéglő között van egy kis tér, no ott láttam életem első liguriai villanását. Először nem tudtuk, hogy a Liguriai villanások című novellában szerepelünk. Csak nehogy görcsössé váljunk, erről beszélgettünk barátnőmmel, mi történik, ha egész nyarunk alatt együtt ketten nem látunk egyetlen liguriai villanást sem? Semmi nem történik, az író majd kitalál valamit, miért nem láttunk, s kitalál valami megnyugtató befejezést is. Az író, jelen esetben én, átadtam a tollamat barátnőmnek azzal a feltétellel, hogy nem mondja később, hogy ezt a részt ő írta. De azért biztos mindenki rájön, melyik szavakat írta a barátnőm. Liguriában nem nehéz barátkozni, én egy magyar házaspárra itt kötöttem életre szóló barátságot. Pedig semmi közös nincs bennünk. Ha Magyarországon ismertük volna meg egymást, mindenki tudja, csak ellenségeskedés lett volna, ellenségeskedés, dühödt ellenségeskedés. Milyen Liguria? Ezer színben pompázik a napfényben, csillognak a tavai, beszélnek a kútjai a vándorhoz. Mesélik, egyszer a magyar tekeválogatott itt edzőtáborozott, leszoktak arról a mértéktelen alkoholszeretetükről, ültettek egy juharfát, nem tudom, pontosan hol, de valami magánháznak a kertjében. Ne gondolja senki Liguriáról, hogy egyik része nem szép, a másik meg szép, mind szép, széppé varázsolta az idő, a viszonylagos hosszú béke, ami itt nem is meglepő, széppé varázsolta Liguriát a szép férfiak és a szép nők keze. Miért másért dolgozna egy liguriai, mint hogy a ház fala láttán a turisták tapsoljanak, örvendezzenek. Liguria, Liguria, szerelmem Liguria. Szerelmemmel Liguriában voltunk, alig fértünk a bőrünkbe, mikor látunk végre liguriai villanásokat. A föld alól vagy az égből jön-e? Egy liguriai asszonyság azt mondta, ő előidéz majd villanásokat, még a híradóba is bekerül, olyan ligur villanások lesznek. – Tehát ő az – néztünk egymásra a barátnőmmel. A csoda mégis elmarad, el a meglepetés, ahol a ligur nő lesz, ott lesz a villanás, azt hiszem. Előre tudjuk, ki a villanás előidézője. A nyomában jártunk, megkértük, költözzön mellénk. Nem akartunk lemaradni egy villanásról sem. A ligur nő beköltözött a szomszédos szobába, biztosított többször is bennünket arról, hogy az ő villanásairól írom mostani novellámat. Mi hittünk neki, hittünk benne. Csak azt nem tudtuk, mennyit kell várni. – Neked megtetszett ez a ligur nő – nézett barátnőm rám.

Partium

– Áá – olyan nagyra nyitottam a számat és olyan hangosan mondtam sok-sok á betűt, mint már régen. S barátnőm elhitte. Egyébként valóban nem tetszett a ligur nő, akitől a villantásokat vártuk szívrepesve. Közben barátnőmtől átvettem a tollat, most már végig én írok. A ligur nőt Mariának hívták, lehet, hogy Marijának kell ejteni vagy máshogy, nekünk Mariának mutatkozott be, így neveztük szerencsétlen haláláig. Igen, mert meghalt. S halála valóban szerencsétlen volt. Ugye, nem volt senkije, aki szerette volna, hány éves lehetett, nem is tudom, de nagyon csinos volt, ezért volt rá picit féltékeny a barátnőm. Maria nagyon magányos volt, azt hitte, ha velünk elhiteti a mesét, ő a liguriai villanások anyja, megszeretjük. Meg is szerettük, de ahogy nem mutatott liguriai villanásokat, mind kevesebbszer és kevesebbszer kerestük a társaságát. Ő megijedt, vásárolt eszközöket, figyelt minket, aztán hirtelen villantott, de mi csak csalódottak lettünk, jóval nagyobb liguriai villantásokat ígért képzeletünk. Végül Mariát belehajszoltuk a halálba, nem tudott csodálóivá tenni bennünket, bárhogy akarta, bárhogy igyekezett. A szíve, a szíve volt szegénynek gyenge, temetésére senki se ment el, mi se, mert a liguriai villantásokkal rútul becsapott. Maria, Maria egy fényképet őrzünk rólad szekrényünk egyik fiókjában, tudjuk, hogy ott van a fényképed, de soha nem nyitjuk ki azt a fiókot. Maria, Maria, liguriai Maria. De még tíz napunk volt Liguriából, még javában tartott a nyár, s mindketten bíztunk tollam erejében, hogy a történet sodra változik, lesz igazi liguriai villanás, sőt lesznek liguriai villanások. Főként este bámultunk ki az ablakon, akkor vártuk a csodát, nem üres ballaszt a cím, Liguriai villanások, nem okozok csalódást, hanem csodát tesz a tollam Liguriában. Liguriai villanások, nem akartunk az utolsó pillanatig várni, barátnőm varázslásra ösztökélt, miközben én is varázslásra biztattam őt. Nem tudom végül kinek az ereje hozta Liguriába Garaba Imrét, a volt válogatott futballistát, nem tudom, kinek az ereje hívta Garabát Liguriába, az enyém vagy a barátnőmé, (szerintem az én erőm, barátnőm szerint is inkább az enyém, mint az övé), de bárkié, Garaba ott volt és olyan liguriai villanásokat varázsolt az égre, hogy tapsoltak a gyerekek, az öregek könnyeztek a boldogságukban, mindenki más pedig virágokat szórt a magyarok és Garaba lába elé, így újra boldogan térhettünk haza Liguriából Magyarországra.

Partium

Széll Katalin festménye

Zságot András Kalandozások a helyesírás világában / X. Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk címe, azért mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát, A magyar helyesírás szabályait (2006), s pontról pontra haladunk, ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a műbe illesztésével írunk egy novellát vagy valamit.

Partium

A tizedik részben, ebben a részben a szabályzat 64-70. pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót beleteszünk, de igyekszünk. Művünk célja kettős, bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket. Koldulás régen Koldulás régen, koldulás az Árpád-korban. Akkor még nem volt szálloda a Duna-parton, gyönyörű szálloda, amit senki nem mer kicsinyellni, de gazdagok az Árpád-korban is voltak. Bizonyság erre a sok Árpád-kori temető, s a bennük talált leletek. Nem volt szálloda az Árpád-korban, csak legelő, de a koldusok akkor is irigykedtek a gazdagokra, mert a gazdagoknak mindig szebben kéklik s kéklett az ég, ezért volt olyan szomorú valamennyi koldus az Árpád-korban. Nem a szállodát irigyelte a szegény koldus a gazdag magyartól az Árpád-korban, hanem azt, hogy a gazdagnak nem kellett szégyellni semmit, lányai a legszebbek, a fiai a legderekabbak. A koldus együtt koldult gyermekeivel, hamar megöregedtek, rívás este, fullad a könnytől a torok, meddig lehet ezt bírni? A XXI. század szegényei az állomáson melegednek, az Árpád-kor szegényei meg megfagyhattak, reggel, este vándorolni, fővetlen ételt adnak a koldusnak, a koldus kevesell mindent, mert álma ám egyezik a legnagyobb királyok álmával. Ha zöldellik a rét, jön a tavasz, a koldusoknak ez se tetszik, egynek se, legel a nyáj, hízik, csak a koldus nem tud enni, csak a koldus nem tud jóllakni. A nyáj igen, a koldus nem. Mállik a ház fala az egyik községben, de dolgos gazda lakik ott, kerül rá pénz, megjavítják. Nyűdd el a lábbelid, újat vehetsz, ha szorgalmasan aratsz, vetsz, munkálkodsz. Jöjjön villámcsapás, akinek van félretett pénzecskéje, nem fél semmitől. De akinek nincs, annak nem sarkalja meg cipőjét, csizmáját a mester, se most, se máskor. Se most, se régen. Az Árpád-kor koldusai. Vagy koldulás régen. Mennyi jó cím. Szinte szégyellem, hogy két kézzel szórom a nép közé a jobbnál jobb címeket, majd ró engem valaki emiatt, koldus leszek én is, legelik olvasóim az ötleteimet, nekem nem marad egyéb, sarkalatos törvényeket olvashatok, de nem a saját könyvemből, hanem valakitől kölcsönbe könyörgött könyvből. Mások tömik a bendőjüket, én meg addig lapozom a betűkkel díszített kiadványt.

Partium

Nem jó a koldusság, el szeretném kerülni, jövedelem, jövedelem jöjj, s ha sok pénzem lesz, talán még az egyetem is felkér tanítani, olyan elegáns leszek, mindenki versenyez értem. S akkor nem kölcsönbe kell kérnem a könyveket, szégyenpír gyúl orcámon, nem kell kölcsönkérni, hanem megveszem, ott lesznek a polcaimon örökké a sarkalatos törvények, nem kell visszaadni, nem kell hálálkodni. Vigyázzunk azonban! Ne szórjuk két kézzel a nép közé ötleteinket, mert gyorsan elfogynak, ne adjunk egyszerre két címet művünknek (Az Árpád-kor koldusai, Koldulás régen), letorkol egy fösvény minket, talán meg is ver, ha két címet adunk. Egyetlen cím, Koldulás régen, s ennek alternatíváját, Az Árpád-kor koldusait felejtsük el. Gyullad a tűz, s a tűzben elég a második cím, marad a Koldulás régen. Ennek ellenére az Árpád-korban játszódik cselekményünk. S rívok, amikor ránézek cselekményem főszereplőire, a koldusokra, szállna a koldus lelke az ég felé, a Napig, de nem torkollik a koldus gondolata másba, csak a mindennapi megélhetésbe meg a lehetetlenségbe. No, akkor vizsgáljuk meg az Árpád-kor koldusait! 1000-től 1301-ig, együtt a három évszázad, de hogy? A múló idő sok koldust elemésztett, de sok koldusnak életet is adott. Először azt gondoltam, egy családregényt írok, István király ideje alatt még egyedül koldul egy koldus, de múlik az idő, felesége lesz, aztán jöjjenek a gyerekek, lődd a vadat vadász, koldus, te meg csak koldulj, nőttek a gyerekek, egyik kisebb, másik nagyobb, de mind koldus a kéklő magyar ég alatt. Rosszallhatjuk, hogy nem vándoroltak nyugatabbra, nem gazdagodtak meg, rí is eleget a koldusok felesége, pontosabban a koldusok feleségei rínak, mindig ilyen szegények leszünk, dűl ránk a gond. Igen, egy családregény 1000-től 1301ig, melyben fel lehetett volna villantani a magyarság együvé tartozását, mert hiába a nyomor, itt a Kárpát-medencében zöldell a legszebben a fű, s ezt csak nagyon kevesen hagyják el akkor, az Árpád-korban. Inkább jönne ide mindenki, nemhogy búcsút intsen. Családregény 1000-től 1301-ig. Jó ötlet. Senki nem kicsinyellené, háromszázegy év, gigászi tett. Ennek ellenére nem írok családregényt a koldusokkal. Mégse. A rosszallás hangjait hallom a távolból. Rosszalljanak, még akár rójon is öt-hat egyén, én családregényt akkor sem írok.

Partium

Fullaszt engem a családregények atmoszférája, apa, nagynéni, kusza. Áttekinthetetlen érzelmi viszonyok, nő csak a család, sokan születnek, kevesen halnak, egyre azon törhetem a fejem, ki kivel vesszen össze, ki kivel béküljön ki, ki házasodjon, ki fordítson hátat örökre a házasságnak. Nem lesz családregény. Rótok? Nem először. Rítok? Ezt se először. De akár rótok, akár rítok, én nem írok családregényt. A XXI. században családregényt írni egyenlő az érzelmi kiüresedéssel. A XXI. században családregényt olvasni is egyenlő az érzelmi kiüresedéssel. Nem lesz családregény, ebben az egyben biztos vagyok. De akkor mi lesz? Hogy fogjunk hozzá? Fogjunk úgy hozzá, hogy zöldellő rét. Ez jó kiindulópont. A rét mindig zöldellt az Árpád-korban, 1000-ben, 1100-ban, 1200-ban, 1300-ban és 1301-ben is. Nőtt a fű, lekaszálták meg az állatok lelegelték, meg betakarta a hó, de tavasszal újra nőtt, a kékellő ég boldog volt, amikor látta. Zöldellő rét, így nyitunk. Meg kékellő ég, ezt se felejtsük. Ezt nem kicsinyli senki, zöldellő rét, száll a madár felette, ha jobban megnézzük, nem is egy madár, több, mindig bajban vagyok a többes számmal, nem azért, mert nem értek hozzá, hanem azért, mert sietek, de most már jobban figyelek majd. De még mindig nem árultam el koncepciómat. Hosszúra nyúlt a bevezetés, mert attól tartok, majd keveselli egy rokon kitalált korrajzomat, melynek központi szereplője a koldus, szereplői a koldusok. Rajzolok, s buzgón tanulmányozom, milyen volt az Árpád-kori élet, málló régészeti leletek, kevesellem, bízom a képzeletemben, mely egy új világot teremt, de ez az új világ csak alig valamivel, egy milliméterrel tér majd el a valóságos 10001301-es évektől, úgy hiszem. Az elmémben megjelenő alakok szakasztott másai lesznek a valódiaknak, ugyanúgy dülled a mellük, ugyanúgy mosolyog a szájuk, ugyanúgy, mondom, olyan apró lesz az eltérés, hogy azt csak a tudósok látják. Szól egy síp, jődögél egy barnamedve felém, mind azt jelzi, legyek konkrét. A barnamedve megijesztett: – Konkrét leszel vagy felfallak.

Partium

No, I. Béla, II. Béla, III. Béla, IV. Béla. E négy királynak korában élt egy-egy koldus. Négy király, négy koldus. Esetleg négy király, s kicsivel több koldus. A négy király koldusairól szólok az alábbiakban. I. Béla uralkodott 1060-tól 1063-ig. Kevesellte I. Béla halálos ágyán, hogy ő csak három évig volt, ült a trónon, egyre csak folyt a könnye. De megvigasztalták. – Egy koldus szégyellheti a sorsát, egy király büszke lehet önmagára, akkor is, ha csak három évig volt fején a korona. I. Béla koldusa. I. Béla idején még furcsa volt koldust látni. Keveslem a koldusok számát 1060-tól 1063-ig. Nem is szólnak róluk krónikáink. De egy koldus biztosan élt ekkor. Aki nem találta helyét, kékellik ugyan az ég, tudjuk, de a koldus le-föl járt, nem alakult ki még a szerep, amit el kellett játszania. Éjjel gondolkozott, mit tegyen napközben. De hiába töprengett, reggel hétkor, amikor kikászálódott vackából, s megpillantották az emberek, mindenki csak kicsinylő legyintéssel fogadta, te még koldusnak se vagy jó. – Lesztek majd ti is hasonló bajban, sződd csak a kelmét, de pár száz év, és jönnek a gépek, s jöhet akkor a ráncos homlok, te is majd jársz le-fel, rója a köröket is az agyad, én meg addigra olyan koldus leszek, nem találni jobbat a világon. Nem szégyell a lelkem majd semmit, kérek pénzt még a japán császártól is. A koldus, I. Béla koldusa bejárta az országot, hopp, itt egy folyótorkolat, itt megpihenek, gondolta magában a koldus. Nem sokkal távolabb valaki kenyérdarabokat szórt a vízbe. Mállottak szét a kenyérdarabok, a koldus pedig nagyon éhes volt. Oda is ment a koldus a kenyeret szóró emberhez. – Miért jöttél ide? – kérdezte a kenyeres ember tőle. – Éhes vagyok, azért. – Nőj nagyra – válaszolt a kenyeres ember -, győzz le néhány vitéz harcost, s máris lesz mit enned. Zsoldot kapsz. – De én koldus vagyok, koldusnak születtem, koldus szeretnék lenni, maradni – válaszolt I. Béla korának koldusa. – Öt éve találkoztam én itt avar koldussal, de csak eggyel – mondja a kenyeres ember -, őt keresd meg, ő elmondja, hogy él az igazi koldus. Jön az este, azt töltsd még itt, reggel indulj el arra, ahol az a nagy fa áll, talán megtalálod az avar koldust, talán még nem halt meg. Dúl-fúl I. Béla korának koldusa, mellet dülleszt mérgében, hogy nem tudott kérni a kenyeres embertől kenyeret, nem adott semmit a kenyeres ember, csak tanácsot.

Partium

Kevesellette ezt a koldus, korgott a hasa szörnyen. De másnap mégis elindult megkeresni az avart. Útközben egy falu mellett haladt el, látta, egyel egy menyecske a kertben, kért tőle egy almát, nagyon éhes volt, nem többet, egyetlen egyet kért, de rossz koldus volt, nem kapott semmit, csak kicsinylést, mint mindenkitől. – Rísz, koldus? – kérdem tőle. S a koldus körbenéz, nem tudja, kitől jött a szólás. Még három király, s legalább három koldus hátravan, ezért felgyorsítom mesémet, négy nap vándorolt koldusunk, senkitől semmit nem kapott, hiába koldult, a negyedik nap aztán végre találkozott az avar koldussal. Az avar koldusnak iskolája volt, szlávok, germánok tanultak nála, de a magyar koldust nem fogadták be. (Itt is csak a kicsinyellés fogadta szegény koldusunkat.) S mi ennek a résznek a vége? A magyar koldus beállt dolgozni, pásztor lett, szabadidejében azért tovább koldult, ám rossz volt koldusnak, csak a halála előtt pár nappal kapta első s egyetlen alamizsnáját, de emiatt olyan büszke volt, hogy rítt, rítt, nem is tudom, egy egész falu nyugtatgatta, pátyolgatta, szeretgette, mondták neki, egyért, egy apró kis sikerért nem kell felborítania lelki békéjét. Ő volt tehát I. Béla korának koldusa, aki nem sokkal halála előtt lett dicsővé, megmutatta az avarnak, kár volt elküldeni őt. II. Béla. Uralkodott 1131-től 1141-ig. Ő volt Vak Béla. S a hozzá kötődő koldusos história az alábbi. 1131-re a feudalizmus megszilárdult hazánkban, mindenkinek egy kicsit könnyebb volt. Ez, hogy mindenki gazdagabban élt, elég volt ahhoz, hogy ne málljanak a falak, olyan építőanyagokat találtak fel Vak Béla idejére itthon és külföldön, hogy én is csodálkozom, pedig én nem is vagyok szakembere ennek. I. Béla idejében, láttuk, egy magyar koldussal találkozhattunk, avar koldus volt több is, szláv is, de magyar koldusról csak egyről tudunk. Mi volt II. Béla korában? Sajnos, II. Béla korára egyetlen magyar koldus se jutott. 1131-ben körbejárták az országot a király főembereinek kiküldöttei, számolják össze a koldusokat, de nem találtak senkit. 1131-ben nem élt egyetlen koldus se Magyarországon. Nagyra nősz te ország, ha ilyen nagy a bőség határaidon belül! A királyi tanács azonban aggódott.

Partium

Ha egyetlen koldus sincs, ez a szomszéd országokat irigységgel fogja eltölteni, s e tény sarkall majd arra több barátot, hogy Magyarország vesztén fáradozzon. Aztán jön majd a félt egység, s az egykori barátok mind ellenséggé válnak, északról, keletről, nyugatról, délről jön a támadás, a lövő emberek, csak amiatt, mert Magyarországon 1131-ben nem találtak koldust. Jönni fog egy ötlet, bizakodott mindenki Magyarországon, s az ötlet valóra váltása után már nem rosszall senki minket, reménykedtek eleink, se északon, se keleten, se délen, se nyugaton. Az ötlet pedig így szólt: ki kell nevezni egy koldust, aki a királyi udvar mellett fog tengődni, így látják majd a külföldi követek, nincs itt nagy gazdagság, hiába zöldellett mindenhol a búza, bizony az udvarban ott nyomorog egy koldus. – De ki legyen az udvar koldusa? Ki legyen a Magyar Királyság egyetlen koldusa? Állt egy alabárdos a kapunál. Lekiáltott hozzá a királyi tanács vezetője. – Gyere fel te alabárdos! Az alabárdos fel is szaladt a királyhoz, nem tudta, hogy ő lehet az ország egyetlen koldusa pár pillanat múlva. Ott állt az alabárdos a király előtt. De ekkor eszébe jutott az alabárdosnak, hogy lent felejtette a kapunál kardját. – Mindjárt jövök – szólt az alabárdos és elrohant. – Ródd meg királyom z alabárdost! – kérlelték az urak II. Bélát. – Mit képzelsz te, alabárdos! – kiáltott a király, mikor visszatért ő. – Legközelebb csak akkor távozhatsz, ha erre engedélyt kapsz. – Te jó leszel koldusnak – gondolta a király magában. Az alabárdos egyes egyedül ott állt a király előtt, mindenki ostorozta szegény alabárdost. De csak amiatt, mert őt szemelték ki az ország egyetlen koldusának. Nem csuda, hogy megfosztották rangjaitól, s valóban neki kellett lenni az ország egyetlen koldusának. Akár kicsinyelli ezt, akár nem. Az alabárdos azonban hiteltelen koldus volt, hiába, láttuk, I. Béla magyar koldusa is csak halála előtt nem sokkal kapott alamizsnát, a külföldi követek, ha meglátták II. Béla alabárdosból lett koldusát, csak húzták a szájukat, szégyent hozott az alabárdos II. Bélára. De már az alabárdos mesterséget is elfelejtette az alabárdosból lett koldus, ezért azt találták ki az udvari emberek, ha külföldi követ jön az udvarba, akkor azt mondják majd neki, a magyar koldus éppen alszik, meg is mutatják neki, s nem koldul, pihen, így nem lesz nevetséges Magyarország a rossz koldus miatt, de nem is irigykednek majd az országra, ha látják, van itt koldus, még a királyi udvarban is. Így II. Béla koldusa alvó koldus volt, nem is értem, miért nem hízott meg.

Partium

III. Béla. 1172–1196. A fenti időszakban uralkodott III. Béla. II. Béla idején nem volt koldus, ez volt a baj, III. Béla idején túl sok volt, akkor ez volt a baj. Kicsinyellené mindenki ezt a panaszomat, de III. Béla nagyon aggódott, ha nagyra nőtök koldusok, talán még a királyi koronámat is leveszitek a fejemről. S itt egy közbevetés. A magyar helyesírás szabályainak szavait felhasználva írunk, itt kevesell és ennek toldalékolt alakja hét található, kicsinyell és ennek alakjai pedig kilenc. Viszszaolvasva nekem szúrja a szemem a sok kevesellés meg kicsinyellés, de bele kell írni, ha a szabályzatban is benne van. S ne feledjük, koldusokról írunk, ezért jó is, ha ennyi kevesellő, kicsinyellő szó olvasható itt. Tehát III. Béla idején sok koldus koldult, most már valóban egész családokat találhatunk a koldusbot mellett, koldusbotra jutni. Civilizáció, urbanizáció. Előszele. Eggyé a hatalmas földbirtok, soké a tengődés és a nyomor. Rótt az erdő fájába egy jelet a koldus, III. Béla egy koldusa, s amikor ezt felfedezte a földesúr, olyan kemény büntetést szabott ki, hogy a koldus úgy érezte, mindjárt visszamegy az ősmagyar hazába, talán ott bőségben élhet, nem háborgatja senki. III. Béla idején koldus koldus hátán, a németektől jőve a Balkánra keserű kép fogadta a vándort. Eggyé, egy koldus országgá vált az idegen szemében III. Béla birodalma. Mese. A történelem mese. Rójuk meg a történészeket, hogy mesék írásával, olvasásával töltik idejüket, gyermekek, mesék, mesék, s ezért fizetséget is kapnak. Az egyik történész azt mondja, III. Béla királysága virágzott, de mondják azt is, az országot egybe el lehetett volna adni néhány marhacsordáért cserébe, oly keveset ért. A sok koldus miatt. Élt, éldegélt két kolduscsalád III. Béla idejében egymás szomszédságában, egyek a búban, egyek az örömben. Bár helyesebb, ha úgy mondom, egyek a búban, egyek a bánatban. Nem tudtak mit enni, annyi koldus volt, a gazdagok semmit nem adtak, mert mindenki rettegett, még a legnagyobb földbirtokosok is, ha adnak, egyszer ők is, fiaik is a koldusok világában találják magukat. Két kolduscsalád egymás mellett a reménytelenségben.

Partium

Az egyik család legkisebb gyereke átsétált a másik családhoz, kíváncsiságból. – Jössz vissza? – kiáltott rá az anyja. – Hadd menjen – csitította az apa -, ha mindig rósz, drága feleségem, ezek a gyerekek koldusok is maradnak, de még lelki betegek is lesznek. A legkisebb gyerek átsétált a másik kolduscsaládhoz. S beszélgetésbe elegyedett a másik család gyerekeivel. – Mivel foglalatoskodik most az apátok? – kérdezte a vendéggyerek. – Sarkallik. – Mivel? Mivel foglalkozik? – kérdezett vissza a vendég. – Sarkallik. – Olyan szó nincs is, hogy sarkallik. – De bizony van. Ezen aztán elvitatkoztak. Van pitymallik, akkor van sarkallik is. Ha van pitymallik, attól még nem biztos, hogy sarkallik is van. Kihez forduljanak a gyerekek, ha vitájuk támad? Kihez forduljanak a vitázó koldusgyerekek? A legkisebbet megbízták, menjen el a paphoz, kérdezze meg tőle, van-e olyan szó, hogy sarkallik. A pap azt felelte, van. A legkisebb mosolyogva tért vissza. – Jöszte a paphoz, ha nem hiszed, hogy van olyan szó, hogy sarkallik. Azt mondta a pap, hogy van. Ezután más játékot játszottak a koldusgyerekek. Apró jeleket róttak az erdő fáiba. Láttuk néhány sorral előbb, a koldusok kedvenc elfoglaltsága volt ez, a bánat, nem is a koldus meg a koldusgyerek bántotta a fákat. III. Béla ideje. Még van ez hátra, s még jön IV. Béla. Most meg azt találták ki a koldusgyerekek, hogy egymástól kértek ezt-azt. Követ, földet, fűszálat. Aki jól kért, kettőt kapott, két követ, két földdarabot, két fűszálat, aki rosszul, egyet se kapott, s még jól el is verték. Ez jó játék volt, ez volt a legjobb, sokkal jobb a vitatkozásnál, mindennél jobb. Már két órája játszottak, s nem éheztek meg a gyerekek. Már három óra is eltelt. Aztán egyszer, a nagy koldulás közepette egy csirke jelent meg a koldusgyerekek mellett. Egy valódi csirke egyed! S milyen kövér. Gyorsan megfogták és vitték is a felnőtteknek, azok pedig finomra megsütötték.

Partium

A gyerekek tovább játszottak. A koldusos játékot. Kérték egymástól a fűszálat, a követ és a földet, jöttek, jöttek egyre-másra a tyúkok, majd a kecskék, szamarak, marhák, disznók. Nem pihentek a koldusgyerekek, játszottak, s gazdag lett mindkét család, mert két család gyerekei játszottak, ugye emlékszünk erre is. Így nagyol el egy esetet tollam ma, pedig hogy ki lehetett volna színezni, párbeszédekkel kidíszíthettem volna, vagy dönthettem volna úgy, hogy rovok, megrovom a feudális állam urait, amiért éhen hagynak ennyi magyart. Ehelyett, ezek helyett csak pár sort írtam, de ez is tanulságos, játsszanak a gyerekek, s a játékuk teremt majd bőséget és elégedettséget a felnőtteknek. Láttuk I. Bélát, II. Bélát, II. Bélát, talán így volt, talán nem, lássuk most IV. Bélát! Két évszám: 1235-1270, nem fejből, de rövid gondolkodás után fejből is ment volna, IV. Béla uralkodásának kezdete és uralkodásának vége. IV. Béla és kora. S a koldusok. 1241 – tatár gyullaszt házakat, pusztul az ország, pusztul a vetés. A tatárok az ország urai, mindenki tőlük retteg, tatárt nagyoll minden magyar, a magyar lányok nem szeretik a tatárokat először, de 1242-re mégis megszeretik őket. Tatár ország, tatár világ. De meddig? Százötven évig dúl a tatár bennünket? Kétségbeesett magyar arcok. S a tatár harcosok, mint megannyi király, peckesen vonulnak a nép előtt. A megmaradt, megfélemlített nép előtt. Senki nem számolta a tatárokat, de annyian voltak, mint erdőben a fa, mint Balatonban a hal. Sok tatár, s kíméletlenül aprították a magyarokat. Szegény magyar parasztok nem védekeztek, nem védekezhettek, akkora volt a túlerő, szegény magyarok már elszoktak a háborúzástól, kasza, kapa illett a kezükbe, nem kard. Mi lesz veled Magyarország? A sertésállomány drasztikusan csökkent, mint azóta már oly sokszor, de csökken a tyúk, a szarvasmarha és a ló. Nem láttunk még akkora szegénységet a Kárpát-medencében azóta se. Növedék? Még növedék se volt sehol, csökkenés, pusztulás, s a tatár seregek tömték a hasukat, ölelték asszonyainkat, lányainkat. Az egyik tatár, huszonöt éves, volt különösen elemében. Ő egyenesen a magyarok királyának hitte magát. Parancsokat osztogatott, pedig saját seregében nem sokra becsülték, mert ügyetlen volt és gyáva. A huszonöt éves tatár éjjel keltette fel a magyarokat, ha éhes volt, sütöttek, főztek a megszeppent falusiak, aztán zenészeket, énekeseket hívtak, hogy elégedett legyen a huszonöt éves tatár.

Partium

Így ment ez hónapokig, elviselhetetlen volt. Szenvedett a nép, a huszonöt éves tatár soha nem volt még ilyen önfeledt. De tudjuk, 1242-ben végül nagy meglepetésre a tatárok elhagyták a Kárpát-medencét. Ám a huszonöt éves tatár annyira megszerette a parancsolgatást, hogy lemaradt a seregétől, s visszament a faluba, ahol olyan finomakat evett, ahol olyan vígakat dalolászott. Kővé meredt a falu népe, amikor meglátták a huszonöt éves tatárt. Ám továbbra is kedvét keresték, nem tudni, mondták magukban, mikor jön vissza a had, ezt az egy tatárt bőségben kell tartani, nehogy panaszkodjon majd egyszer. Öt év múlva harminc éves lett a tatár. S a falusiak beszélgettek egymás között, most már úgyse jönnek vissza a tatárok, csökkenteni kell a harminc éves tatárnak juttatott étel, ital mennyiségét. Csökkentették is. S már nem dalolásztak vele éjjel és nappal. Újabb évek, s néha éhezett már a harminchat éves tatár. Negyven éves korára pedig koldussá lett, mert még ekkor se volt hajlandó viszszamenni Tatárországba, s a tatárok se jöttek a Kárpát-medencébe. Tatár koldus az utcákon az Árpád-korban. Így lettem én is hercegi család sarjaként a legutolsó emberré, s ha tehetem, mától fogva sokkal többet írok a szegények nyomoráról, mint eddig.

Fleisz Katalin Találkozások (részlet) Ugyanolyan nap volt, mint a többi, Zoé csak épp beszaladt valamiért a közös konyhába, gyors találkozás egy idegennel, majd sietett is tovább. Később kiderült, az idegent A.–nak hívják, és a fölötte levő emeleten lakik. Zoét egyáltalán nem érdekelte, hogy A. miről ír, kik a kedvenc szerzői, a legközelebbi barátai. Létezett, ez a fő, lépteit felismerte a folyosón. Csak semmi elvontság! Őt végre ne az írásából kelljen kitalálni! A várakozást sem a képzelet időtlensége, hanem a 24 órás nap mérte. Amikor is a várakozás rutinja, majd a megérkezés beteljesültsége a szűkös szobából közös teret kovácsolt. Csak azért volt szűk ez a szoba, hogy valami végtelen irányba terjedjen szét, a tompa hangok a falakból, az ablakból szétterülő látvány a „még azon túl is van valami, ami az enyém” típusú érzéssel töltötte el Zoét. Az ablak volt

Partium

a lelke ennek a szobának, foghattunk bármibe, az ablakon való kinézést nem tudtuk elkerülni. A kép nem volt különösebben érdekes, viszont az öreg fák keretezte magas házak a függőleges vonalak rokoni hangulatával töltötték el Zoét. Azt, hogy ez a hangulat valójában micsoda, bajosan tudta volna megmondani, nem valamiféle érzés volt, inkább a látvány mindig ugyanaz nyugalma. Zoé onnan tudta, hogy otthon van, hogy hosszú idő múlva ismét látott, a tekintete megpihent a házakon, nem kellett görcsösen kényszerítenie magát, hogy észrevegyen valami előtte levőt. Eddig a látás folyamatos vágy volt, mert hiába nézett mereven egy dologra, hogy felfedezze benne, ház vagy fa, a dolgok soha nem mutatkoztak meg házként vagy falként. Zoé most végre rájött, hogy az, hogy ház vagy fa nem is tudhatjuk, legfeljebb egy merészen magas falvonalat látunk, ami lehet, hogy csak azért fontos, mert az ég egy részét eltakarja, és váltakozva, hol az eget nézhetjük, hol a falat. Talán a nagyszabású aránytalansága, a túl magasra nézés vagy a túl tágas tér mindig valami egyensúlyra, helyreállításra ingerli a tekintetet. Zoé például azért szerette a túl szűk és túl magas sikátorokat, mert ezeknek a tereknek az igazi szereplője a vékony kék csíkban szabadon hagyott ég volt, és a meghatóan barátságos égszelet látványa érdekesen keveredett azzal az érzéssel, hogy lám, ezeket a szűk tereket elfelejtették befedni, és most már mindig így, befejezetlenül maradnak. Amikor A. nem volt mellette, hiányzott. Nem kibírhatatlanul, inkább kisebb adagokban, de folyamatosan. De ez a hiány, furcsamód, Zoét még inkább elbizonytalanította kapcsolatuk lényegét illetően. A hiány ugyanis csak hiány maradt, nem ösztönözte arra, hogy egyre élénkebben maga elé képzelje A-t, sőt a hiányzás érzésével A. képe még inkább elmosódott. Ha mégis maga elé képzelte, mindig csak a sokszor elnézegetett fényképei jutottak eszébe, azok, amiken ott volt az a rejtőző különös vonás, ami Zoét mindig önmagára is emlékeztette. Ezek a képek valóságosabbak voltak A. minden tényleges megjelenésénél, ott látta meg A. érthetetlenül ismerős lényét. Zoé maga is olyan volt, hogy csak némely képén tűnt föl az a vonás, amiben önmagára ismert, legtöbbször valaki más volt, aki csak nyomokban hasonlított Zoé tükörben megtapasztalt lényére. Hát csak ezek az egymás mellett elfutó párhuzamosságok vannak? Az, hogy hasonlítunk egymásra ilyen soha nem találkozó egyeneseket jelent? Az, hogy kívánjuk a találkozást ennyire negatív élmény, mert alapja valami meg nem tapasztalható lényeg? Zoé sokszor arra gondolt, lehet hogy éppen azért talált rá A., mert nem tud mást tenni, mint a benne levő ismeretlenségéhez fut vissza. És ő, Zoé is azért engedett, mert saját keresését fedezte fel benne. Így viszont olyan, mintha saját magam érinteném magam, amikor is csak a már ismerős rejtélyhez jutok vissza. Viszont ezek a képek mégis… Ha van valami garancia arra, hogy megússzuk ezt a paradox matematikát, hogy a kettő mindig kettő marad, amikor is egynek

Partium

kéne lennie, az csakis az, ha tovább keressük azt a rejtett vonást ott a képen, boldogan vállunkra véve a keresés fáradtságát. Amikor is még mindig a sokból akarjuk kiválasztani azt az egyvalakit, elfelejtve, hogy őt már megtaláltuk. A. minderről persze semmit sem tud, végig azt hiszi, hogy ő van mellettünk, és rendszerint közömbös arccal asszisztál roppant erőfeszítéseinkhez.

Szakolczay Lajos A nő mint a szépség tárgya Somogyi Ferenc kiállítása a Diák és Vállalkozásfejlesztési Központban A nő, a női test, a hullámzó hajkorona, a kecsesen viselt, minden gesztusában artisztikummal teli végtagok (kéz, láb) mind-mind olyan szépségelem, amelyre várat, sőt katedrálist lehet építeni. Somogyi Ferenc szobrászművész bátran is él az alkalommal. Hősét, a nőt sosem (vagy legalább is ritkán) vetkőzteti csupaszra, de minden esetben fölvillantja – „szoboralkotó elemként”? – az erotikát, a ruha (ruhaköltemények) alól kivillanó vonzó testrészek bájait. Nemcsak a tömbvalóságban hisz, mint a szobrászművészek jó része, hanem a szinte vonallá nyújtott test, az érzékiség tengerében lubickoló sellő sejtelmes szalag-voltában is. Szobrai, reliefjei ezért túl vannak a hagyományos, még az avantgárd táplálása mellett is hagyományos szoborléten, formailag kitűnően kivitelezett, színpompájukban ugyancsak élő, emberarcú designok. A szecessziót a pop arttal kötik össze, mintha a két irányzat között húzódó csaknem száz év elröpült volna. Hová is? Abba a régióba, ahol a némileg keleties beütésű humor és elegancia a ma szerelemre éhes testek eldorádójával találkozik. Somogyi Ferenc fekvő alakjai (a ruhaköltemények és a fél-takarás ellenére is aktjai) suhannak a lég és a víz tengerében. Nem köti őket sem égi, sem földi gravitáció. Természetes voltukban – nő voltukban – azt élik meg, ami a nemet fölöttébb jellemzi: a tetszeni vágyás öröme. A vágykeltés izgalma. A magamutogatás – a fölkínáló gesztus – őszintesége. Ez a sorozat – amelyből itt csak karakteres mustra látható – nem véletlenül kapta a Suhanó lányok címet. Mitől érdekesek, vonzóak Somogyi reliefjei? Attól, hogy mer a női lélek, a test takarta vagy épp kínálta érzelem mögé látni. Ha a fekvő vagy röpülő póz mögé (alá) nem is képzelünk kerevetet vagy ágyat, lehetetlen nem gondolni a kitárulkozás és a vele járó szexualitás mint öröm módozataira. Mert ha a test hullámzó tenger is, az alsó lábszáron döcögő kis vonattal – a díszítés eme

Partium

formáihoz a művész nagyon is ért –, a csábos kitárt keblek mellett könnyű észlelni a hajkorona mint erdőrengeteg (sellőparafrázis) hullámzását. Nem beszélve a hajtűként is fölfogható – vágyfokozó? – kis fákról. Legyen a test megcsavart zöld oszlop, hullámzó tenger hajócskákkal, vagy ruhatulipán fedte két kacér láb, avagy a combközépig érő harisnyával élénkített csupasz kíváncsiság, ugyanazt sugallja: a szépség fölülírja a valóságot, a szépség – főképp a durva rohambakancsokkal szemben – mindig győzedelmes. Mert a női bájban és kellemben lelkünk sejtelmei nyugszanak. Miként Illyés Gyula mondotta volt a Ditirambus a nőkhöz című híres versében: „nem a vezényszó: Rohamra! S Imához / Hanem a megfordított vánkos”. Somogyi kellemdús alakjai ennek a gyöngédségnek a hírvivői. A kéj még csak épp hogy bimbózni látszik, ám – ilyen a férfiszem – a „hívogató játékba” mi belelátjuk kévánásunk összes ága-bogát is. A szobrászművész egyik, testet takaró ruhakölteményén – az érzékiség barázdájának képzelvén a textilhullám szimbolizálta földet – még traktort is futtat, és még madárijesztőt is szúr az egyszerre oldottan édes és megközelíthetetlensége miatt keményen keserű „talajba”, hogy lássuk: minő tartozékok, álmok, testkiegészítő elemek-ékszerek kellenek ahhoz, hogy kíváncsiságunk csiholódjék vagy éppenséggel fölajzzon. Hogy nem kis humor van ebben a minősítő gesztusban, ahhoz kétség nem fér. S ez a humor talán még fokozódik is az Állati jó nők – beszédes argó! – kellemdús portré-reliefjein. Minden jól színezett fizimiskán az állat – bagoly, sárkány, papagáj, hal, valamely csúszómászó – fölköltözik a hajkoronába, azt részben vagy teljesen elfoglalja, jelezvén a dögös „állatiság” szépségfokozó hatását. S ha eme fejek szemeit – az árulkodó jellemtartozékokat – nézzük, meggyőződhetünk a nő (életünk szépségfaktora) kecsesen hívogató, majdan majd marasztaló életbölcseletéről is.

Partium

Ószabó István OTT ÁLL, AHOL UTOLJÁRA LÁTTÁK Petőfiről Költészet Napján Hiányoznak. Dehogynem hiányoznak. Nagyon hiányoznak, felelem az építész Makovecz Imre fülembe csengő, költőien megfogalmazott mondataira: „Nem hiányoznak a tévedők, a legyőzöttek az elismert világból? A tárgyak homálya, a völgyek ködös útja a tévedőket kísértették meg, a győztesek előtt láthatatlanok maradtak. Régi lovagok, varázslók, kísértetek nyirkos alakjai tűntek csak elő a legyőzöttek számára, holott a „lehetett volnát” a napfényben, a tárgyak visszfényén, az éles kontúrokon, az eseményeken ugyanúgy látnunk kellene, mint a győztesek valóságát.” Balmazújvároson a Bem József utcán laktunk. Bem apó. A nevet talán egy mesei alak nevének véltem. Valahogy másképp hangzott, mint a környező utcák neve, a Számuely, Rudas László. Nyolc-kilenc éves lehettem. Testvérem, a nálam öt évvel idősebb, hangosan, nekem, Petőfi verseit olvasta. Egyszer csak azt hallom: „Mindent megtettünk, amit / Kívánt a becsület… / Tízannyi volt az ellen, / Győznünk nem lehetett. / Szerencse és az Isten / Tőlünk elpártola, / Egy pártfogónk maradt csak / Velünk: ez Bem vala. / Számomra ezek a sorok nyitották meg a Reménység Aranykapuját. Az alkatilag s izgága gesztusaiban is Petőfit idéző fiú úgy olvasta, mint egy résztvevő. Fölnézett: „Bem. Az öreg. Bem József… Hallod?”, mondta. „Az utcánk! Bem apó!” Úgy mondta, mint aki egy vesztes csatából tért meg, ahol már Bem is csak arra figyel, sikerül-e „egérutat” nyerni… Gyerünk! Nincs vesztegetni való idő. Vágta! Mintha őrá nézett volna vissza a háborúk „idegenmunkása”, Bem generális. Őrá gondolva nyargalás közben: „Szegény fiú! Látod, eladtad a lovamat, amit neked adtam. Most jó lenne.” „Az élő kedvesnél is kedvesebb és szeretett ügyet nem csak ledöfték, hanem azon véresen meg is gyalázták”, írja Illyés Gyula. S még hozzáteszi: „Nem is gyilkosok, hanem kéjgyilkosok kaptak rá szabad kezet.” Ahogy a korabeli lap tudósít: „Koszorús költőnk, hír szerint, elveszett.” Elveszett? Petőfi? Ha nem halt meg, leszámolt álmaival? Nem. Ott áll, ahol utoljára látták. Szemben vele a kontinens két legerősebb nagyhatalma. Ott áll. Akkor is, ha a sírból kiáltotta fel: „Élek!” Akkor is, ha Segesvártól távol temették el. Ha még hét évet élt is a véres csata után. Nem mozdul. Mint akinek földbe gyökerezett a lába.

Partium

Bányai Szabados Katalin alkotása

Ószabó István MINT A SZARVAS Itt értek átváltozásaim magammá. Kiütött szemmel, harapásokkal rajtam, megjelentem, szemlátomást, emberi alakban. Fejemen Nappal, Holddal… Szalma-szoknyájú csillagokkal.

Partium

Ide futottam szerelmem önkívületében. Mintha szaglásznának utánam, már kiszimatolva nyomom… Ide futottam. Ide hozott a félsz, gyávaságom. Ide hordtam bűntudatom, szégyenem. Mint a szarvas, életét mentve, ha üldözik…

Befért a házba… Befért lábatája, hasa, szügye… Hazajáró csodaszarvas, lehajtva fejem a küszöbig Isten-csontváza szarvam, a Világegyetem, szarvam befért ajtaján.

Ide futottam halálfélelmemben. Fához dörgölt szarvam sírt, nagy erdőm remegett. Friss földű sírhant ide kergetett.

Partium

Még elhinni, valami hozzájuk köt. Sírni nagy halottainkon, sírni haláluk fölött.

LOPKODTAM RENGETEGÉBŐL Szedegettem, csipegettem a szerelem tenyeréből. Lopkodtam rengetegéből. Vérbő szerelmed vizéből, meregettem tengeréből. Mielőtt torkomra fagynak, hódoltam még a szavaknak.

EGY ADY-SORRA Elharaptam nyelvem. Kitörtem a nyakamat. „Uram, kegyelmed egy-egy szép lovát” pusztának eresztve… Hány lovam eldobrokolt! Béklyók rezében elragadt.

Partium

Rob Ibolya műve

Szabó Pál „kürtjével…homlokon sújtotta a császárt” – Szempontok Lehel-mondánk új értelmezéséhez Ünnepi tanulmány Dani Dániel Pál hetvenedik születésnapjára I. Bevezetés15 A 955. évi augsburgi csata hadászati felméréséhez feltétlenül hozzátartozik, hogy ne elszigetelten tekintsük, hanem egységben kell értékelnünk, 954–955. évi háborúként, ahogyan már erre többen is felhívták a figyelmet.16 Tudnunk kell, hogy Bulcsú nyugati hadjárata egy birodalmi szövetségesi katonai akció része volt. Mert 954-ben az I. Ottó német király (936–973, 962-től császár) elleni elégedetlenség felkelésbe torkollott.17 A felkelés vezetői Ottó leendő trónörököse, Liudolf sváb herceg, valamint Ottó veje, Vörös Konrád frank– lotharingiai herceg (944–953) voltak, akik a magyarok katonai segítségéhez fordultak. Közéjük tartozott még Liutpolding Arnulf palotagróf is, aki elfoglalta Augsburgot és a bajor fővárost, Regensburgot is, miközben maga ebben a csatában esett el.18 A Liudolftól kapott vezetők segítségével Bulcsú 954 márciusában átkelt a Rajnán. Áprilisban Vörös Konrád udvarából, Wormsból távozva a lobbesi kolostor ostromával próbálkozott19 majd Cambrai városa (Camaracum) ellen vonult.20 A védők azonban ellenálltak, sőt Bulcsú „király” unokaöccsét (nepotem regium) megölték, fejét a városfalon lándzsára tűzték.21 Az akció során a magyarok Szent Gery-kolostorát elfoglalták, majd Burgundián át visszafordulva hazatértek. Bulcsú 954. évi hadjáratát logisztikai csúcsteljesítményként is értékelhetjük, mert német, frank és itáliai területeken úgy vonult végig, hogy nem tudott neki senki ellenállni.22 15

Jelen tanulmány alapját a 2012. július 21-én, a Vásárhelyi Történelmi Kör V. Történettudományi Találkozóján, Hódmezővásárhelyen elhangzott előadásom képezi, elkészítését a K 81485 számú OTKA kutatási pályázat támogatta. Továbbá ezúton mondok köszönetet Dani Dániel Pál hódmezővásárhelyi történész barátomnak segítségéért. 16 Padányi Viktor: Vérbulcsu. Egy ezredéves évfordulóra. Buenos Aires, 1954. 6, 24–30 (A továbbiakban: Padányi 1954); Bóna István: A magyarok a 9–10. században, Budapest 2000. (A továbbiakban: Bóna). 17 I. Henrik német királynak három fia volt. A legidősebb, Ottó örökölte a trónt, a másodszülött Henrik „csak” bajor herceg lett, Brunó pedig a kölni érsekséget kapta. Ld.: Stefan Weinfurter: Heinrich II. (1002–1024). Regensburg, 1999. Ismertetése: Halmágyi Miklós, Aetas 2005/4. 145–148. 18 Bóna 2000. 51. 19 Folcuin: Gesta abbatum Lobbiensium, Ld. A honfoglalás korának írott forrásai (főszerk.: Kristó Gyula), Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1995, 228–231. (A továbbiakban: HKÍF 1995). 20 Erről a Gesta episcoporum Camaracensium számol be. HKÍF 1995. 241–245. 21 „abcisso capite obtruncatur…caput aestae defixum in summo muro…suspenderunt” Catalogus Fontium Historiae Hungaricae, Tomus I–III, Coll: Albinus Franciscus Gombos, Budapestini, 1937–1938. 1046. A továbbiakban: Gombos i. m. 22 Padányi 1954. 6. A forrásközlőtől idegen haditaktika és stratégia (át)értékelésére ld. Szabó Pál: Megjegyzések a középkori nomád harcmodor ókori előzményeihez, Belvedere Meridionale, Szeged, 2009 (XXI. évf. február–március), 79–86.

Partium .

A felkelés azonban időközben kudarcba fulladt. Ottó király kibékült fiaival és vejével, Vörös Konráddal, így a bajorok magukra maradtak. 955 tavaszán Mühlendorfnál I. Ottó és testvére, I. (Szász) Henrik bajor herceg egyesült serege legyőzte őket. Vezérüket, Liutpolding II. Herold salzburgi érseket elfogták és egyházi bíróság összehívása nélkül ítélték el. Megvakították, majd Dél-Tirolba száműzték!23 Aventinus a Bajor Évkönyveiben arról is beszámol, hogy „Hainricus” bajor herceg, habár a Száli frank törvény (Lex Salica) szerint főbenjáró büntetés járt volna ezért a bűncselekményért, megvakíttatta az salzburgi érseket.24 Az eset jogelméleti szempontból azért figyelemreméltó, mert a megvakítás halálbüntetés helyetti, un. subsidiarius alkalmazását mutatja, amely főleg Bizáncban jelent meg a középkorban.25 A krónikás Merseburgi Thietmar szerint Henrik herceg ezzel egy időben Engelfried aquileiai pátriárkát kasztráltatta (Chronicon II. 40.).26 Május 1-én Regensburg városa is megadta magát. Bulcsú csak ekkor, a nyár közepén indult hadjáratra Dél-Németországba, Widukind leírása alapján július elseje táján.27 Aventinus szerint vele volt Lél (azaz Lehel), Súr, sőt Taksony (Toxus). A sereg a főváros, Augsburg ellen vonult, amelyet (Szent) Ulrik püspök védett. Augusztus 10-én, Szent Lőrinc napján a magyaroknak azonban a várostól északnyugatra, a Lech-folyó bal partjának mezején fel kellett vennie a megérkező egyesült felmentő sereggel a küzdelmet.28 A csatában a magyar nyílzápor során elesett Vörös Konrád (akinek torkát nyílvessző lőtte át) és Ulrik testvére, Dietpald gróf is. A magyarok a második Lech-mezei csatában vereséget szenvedtek. Vörös Konrád halála számunkra azért fontos, mert a kutatók többsége ehhez köti a Lehel-mondában szereplő Konrád „császár” személyét. Míg Taksony megmenekült, a többi vezérek azonban a bajorok fogságába estek: Lél dux és Sur/Assur rex, valamint Bulcsú. A kivégzésükre Regensburgban került sor augusztus 15-én. A hercegi Palotánál lévő téren („dextra porta principalis”) felakasz-

Kristó Gyula: Az augsburgi csata (Sorsdöntő történelmi napok 8.) (szerk.: Szakály Ferenc), Budapest, 1985. 81. (A továbbiakban: Kristó 1985). 24 „Heroldum iuxta legis Salicae horrendum carmen, (quo cavetur ut episcopus si cum hostibus conspirarit, hos quopiam invitarit, et eos servare debeat, voluerit perdere poenas capite luat,) perfidiae condemnat. Eundem apud Müldorff capit, eidem oculos exculpi iubet” Gombos i. m. 354. 25 A kérdés átfogó vizsgálatához ld. Szabó Pál:„effodit oculos” – A megvakítás büntetésének bizánci eredetű gyakorlatáról a XI–XIII. századi Magyarországon, Jogelméleti Szemle 2011/2 (június 15.) http://jesz.ajk.elte.hu Továbbá: Szabó Pál: „kitolta Vazul szemeit” – a megvakítás büntetésének bizánci eredetű gyakorlata a XI–XIII. századi Magyarországon, valamint a szláv és az oszmán-török jogi régiókban. Ünnepi tanulmány a hetven éves Makk Ferenc professzor tiszteletére, Bácsország 2011/2. (57.) 82–85. 26 „Patriarcam de Aquileia castrari et archiepiscopum Salzburgiensem precepit excecari.” Thietmari Merseburgiensis Episcopi Chronicon. Editionis quam paraverat R. Holtzmann textum denuo imprimendum curavit W. Trillmilch. Darmstadt 1974, 78. Köszönöm Halmágyi Miklós kollégám észrevételét. 27 HKÍF 1995. 224. 28 Bóna 2000. 54.

Partium

tották őket.29 A Sankt Galleni nagyobb Évkönyvben pedig megtaláljuk Lélt is, egy másik sereg vezéreként (rex illorum nomine Lele).30

II. Anonymus és Lél/Lehel alakja Ha azt keressük, hogy Anonymus munkájában Lehel előfordul-e, akkor azt válaszolhatjuk, hogy több helyen is. Mégpedig Lél alakban (Lelu), ahogy azt legutóbb Csajághy György megvizsgálta.31 Anonymus: Gesta Hungarorum-ában először Lél apjáról olvashatunk: „Lél apja Tas” (6. cap., 21. cap.) „Tas, Lél apja” (41. cap.). Anonymus a vérszerződés résztvevői közé helyezte el Lél apját, Tas-t (6. caput). Majd Lél, mint kürtös jelenik meg a Salán vezér elleni harcokban: „Tas fia, Lél azonmód megfújta kürtjét, Bogát fia, Bulcsú pedig magasba emelte zászlaját, és az első vonalban indultak támadásra a görögök ellen.” (39. cap. Veszprémy László fordítása).32 A 41. capitulumban pedig a Bolgárfehérvár (=Nándorfehérvár) ellen felvonuló magyar had egyik vezére közt találjuk, ezúttal fordított szerepkörben. Mert most Bulcsú ad jelt kürtjével: „E sereg élére parancsnokul és vezetőül Tas fia Lélt, Bogát fia Bulcsút, Kölpény fia Botondot tették meg…Tas fia Lél azon nyomban harcba indult, a magasba emelve címerével díszített zászlaját, valamint Bogát fia Bulcsú megfújván harci kürtjét.”(Veszprémy László fordítása)33 Így a fentiek figyelembe vételével azt tapasztaljuk, hogy a Gesta író szerző Lélt a honfoglalás harcaiban említette. Azt hozzátesszük, hogy a bizánci császár, VII. (Bíborbanszületett) Konstantín: A birodalom kormányzásáról szóló munkájában Árpád vezér unokái közt –görögös alakban –, említ egy Tasis-t, aki még akkor élt (DAI 40.) „Árpád fiai mind meghaltak, de unokái, Fali, Tasi és unokatestvérük, Taksony életben vannak.” (Moravcsik Gyula fordítása).34 Amennyiben őt tekintenénk Lél apjának, akkor ő az Álmos–Árpád rokonság tagja lenne! Konstantín császár viszont Lél-t nem említi. Bulcsú rokonságát pedig –Anonymustól eltérően– a bizánci császár úgy tudta, hogy Bulcsú apja Káli (DAI 40), nem pedig Bogát.35 Úgy tűnik tehát, hogy Anonymus időben mintegy „visszahelyezte” Lél-t és Bulcsút. Ha viszont Lél a honfoglaláskor élt és hadakozott volna, akkor 955-ben minden 29

Kristó 1985. 94. Gombos i. m. 199. 31 Csajághy György: A „Lehel kürt” A lovas népek kürtjei, rangjelző ivókürtjei és a „Lehel-kürt” 2005. 101–102. (A továbbiakban: Csajághy 2005). 32 HKÍF 1995. 322. 33 HKÍF 1995. 324. 34 Bíborbanszületett Konstantín: A birodalom kormányzása. Fordította: Moravcsik Gyula. Olajos Terézia bevezető tanulmányával. Budapest 2003. 178–179. (A továbbiakban: DAI. 2003). 35 DAI. 2003. 178–179. 30

Partium

bizonnyal idős ember lett volna, aki nem bírta volna felemelni a kürtjét sem, nemhogy a császár fejére sújtson azzal. Ugyanígy szerzőnk Lél és Bulcsú fogságba esését és kivégzését is időben korábbra tette (55.). Meg is adta a csatát, azaz a Hin folyónál (Inn-folyó) kerültek fogságba és felakasztották őket.36 Anonymus a kivégzésüket Konrád (frank-német király, 911–918) uralkodásának 5. évére azaz, 916-ra, holott az 955-ben történt. A kivégzéssel kapcsolatban megemlített Enns/Inn-folyó melletti vesztes csatára tudjuk, hogy 913-ban került sor. Azt előrebocsájtjuk, hogy ha nem Konrád király, hanem például I. (Szász) Henrik hercegségének (948–955) 5. évét számoljuk, akkor időben közelebb, 953-ra tehetnénk az eseményeket. Anonymus tehát hallott Lélről, de a nevéhez fűződő mondát nem említette. A monda keletkezését a kutatás ezért helyezi későbbre. De Csajághy György helyesen veszi észre, hogy a Lehel monda egy eleme megvan Anonymusnál: Konrád császár alakja.37 A Lehel-mondával behatóan Solymossy Sándor 1929-ben foglalkozott tanulmányában.38 Solymossy szerint, ha a Gesta író tudomással szerzett volna róla, megemlítette volna. Csajághy perdöntőnek érzi a Lehel-monda kapcsán Anonymus hallgatását annak valódiságát gyengítve. Véleményünk szerint a hallgatása nem feltétlenül jelenti a monda alapjának, ősforrásának nem létezését. Anonymus más mondai hagyománnyal is hasonlóan bánik. A szóbeli hagyományt általában elveti. Benkő Loránd ezeket az árulkodó szöveghelyeket már összegyűjtötte, amelyeket itt Veszprémy László fordításában idézzük.39 Jól ismert és idézett Anonymusnak az Előhang-ban szinte alapelveként hangzó kijelentése, hogy „Illetlen és méltatlan dolognak tartanám, hogy Magyarország kiváló nemzete eredetét, hősi cselekedeteit a parasztok csalfa történeteiből vagy az igricek fecsegő énekeiből (ex falsis fabulis rusticorum vel a garrulo cantu ioculatorum), mintegy álomképekben ismerje meg. Inkább az írások biztos híradásából és a történetírás egyértelmű magyarázatából jusson illő módon tudomására a történtek igazsága.”.40 A 42. fejezetben le is írja: „Ha akadna bárki, aki a magyarok harcainak és hőstetteinek jelen írásunk alapján nem adna hitelt, úgy higgyen az igricek csacsogó énekeinek és a parasztok csalfa történeteinek (credite garrulis cantibus ioculatorum et falsis fabulis rusticorum). Ezek a magyarok harcait és hőstetteit mind a mai napig megmentették a 36

„anno V regnante Cunrado imperatore …Lelu et Bulsuu capti sunt et iuxta fluvium Hin in patibulo suspensi occiduntur.” Gombos i. m. 254; HKÍF 1995. 341. 37 Csajághy 2005. 102. 38 Solymossy Sándor: Lél vezér kürt-mondája. Ethnographia–Népélet 1929. / 1. (A továbbiakban: Solymossy 1929). 39 Benkő Loránd: Anonymus élő nyelvi forrásai. In: A honfoglaláskor írott forrásai. Szerk.: Kovács László–Veszprémy László. Budapest, 1996. 225. 40 HKÍF 1995. 279.

Partium

feledéstől.” Majd így folytatja: „Vannak, akik úgy tudják, hogy a magyarok egészen Konstantinápolyig eljutottak, és Botond a bárdjával a konstantinápolyi aranykaput is beszakította. Én azonban ezt művembe nem akartam bevenni, mivel a történetírók egyetlen könyvében sem bukkantam nyomára, csakis a parasztok csalfa történeteiben hallottam róla (nisi ex falsis fabulis rusticorum audivi).”41 Van azonban ezenkívül más eset, amikor beilleszti verssel együtt az ilyen csalfa történetet. A 25. caputban Tétény ügyességéről írt, Erdély kikémlelése kapcsán „Miként igriceink manapság mondják” (ut dicunt nostri ioculatores).42 A parasztok emlékezetében nem történeti könyvek írásos lapjai, hanem a szülők szóbeli elbeszélései voltak. Így egyes kronológiai elemek torzulhattak, személyek kicserélődhettek pl. császár–király, uralkodó neve, stb. Az ilyen jellegű forrásokon nem lehet az oknyomozó történetírás eszközeinek használatát számon kérni, más a funkciójuk. Anonymus hiába tagadta felhasználásukat, mégis merített belőlük. Az is előfordulhatott, hogy a „császár” vagy „egy német császár” megölésének, vagy a Lehel-mondának több, egymástól eltérő vagy ellentmondó variánsa is lehetett, amely tényt nem kell feltétlenül a forrás tévedésének tartanunk. Meg kell próbálnunk a Lehel-monda egyes elemeit újra, más szempontból értelmeznünk. Ezt külön, ún. kérdésekre bontva tesszük meg.

III. A Lehel-monda megjelenése Kézai Simonnál, a XIV. századi krónikakompozícióban. Az ún. Konrád-kérdés A Lehel-mondát Kézai Simon, IV. (Kun) László király (1272–1290) udvari papja 1282– 1285 között írt munkájában bírálóan említett meg. Kézai nem nevezi meg a kürttel lesújtó vezért, csak egyikük cselekedetének állítja.43 „Egyesek viszont csacska módon azt bizonygatják, hogy másképpen történt elítélésük, mivel miután a császár elé állították őket, egyikük kürtjével a császár fejére sújtott és agyonütötte. Ez a történet nagyon is valószínűtlen, és aki ilyesmit elhisz, az hebehurgya gondolkodásról tesz tanúbizonyságot.” (Bollók János fordítása).44

HKÍF 1995. 325. HKÍF 1995. 309. 43 „Quidam vero ipsos aliter dampnatos fabulose asseverant, quod cesari presentati unus illorum cum tuba in caput ipsum cesarem occidisset feriendo. Que sane fabula verosimili adversatur, et credens huiusmodi levitate mentis denotatur.” Gombos. i. m. 2144. 44 Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Fordította: Bollók János. In.: Milleniumi Magyar Történelem. Budapest 2004. 106. (A továbbiakban: Kézai 2004). 42

Partium

A XIV. századi krónikakompozíció (Képes Krónika) közli a legteljesebb változatot (60. fejezet. Lél és Bulcsú kapitányok haláláról). A krónika szerzője szintén I. Konrád „császárhoz” (frank-német király, 911–918) fűzte az augsburgi csatát és a kivégzést, aki korábban uralkodott, viszont pontosnak tűnő időt is ad. Az „uralkodásának tizennyolcadik esztendejében.” Az időpont itt is „csúszik”, mert I. Konrád nem uralkodott ilyen hosszú ideig. Egyedül az augsburgi csata idejében valójában uralkodó I. Ottó német királyként (936–973, 962-től német-római császár) mutat pontosabb egyezést, hiszen az ő uralkodásában 18 évvel számolva a 954. évet adja. I. Henrik bajor herceg – ezzel a kronológiai adattal számolva– nem jöhet szóba, mert az a 966. év lenne, ami a herceg halála miatt már irreális. Az időpont pontosságának túlhangsúlyozása helyett fontosabb kiemelnünk, hogy a szerző nem írásos forrásra, hanem a (szóbeli) hagyományra hivatkozva mondja el a Lehel-történetet. „Odavitték a kürtjét, ő meg a császár mellé lépve, miközben úgy tett, mintha a kürtbe készülne belefújni – a hagyomány szerint –, a kürtjével oly erősen homlokon sújtotta a császárt, hogy a császár ettől az egyetlen ütéstől szörnyethalt.” (Bollók János fordítása)45 A krónikában egy miniatúra meg is örökítette a jelenetet (1. kép). Csajághy György szerint ezen nem a szakirodalom által említett havasi kürtöt, hanem egy hosszú szárú, ún. fanfár trombitát ábrázolt a miniátor.46 A csatában – szerinte – nem ekkora kürtöket használtak, hanem kisebbeket, amilyenek a pusztai, lovas népek kürtjei. A krónika illusztrációi között ilyen lehetett a 28. fejezethez készített miniatúrán, ahol a kürtből való ivást kellett megörökíteni.47 „Árpád vezér pedig az övéivel együtt Duna-vízzel megtöltve kürtjét, és valamennyi magyar előtt a kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr adja nekik örökre a földet.” (Kristó Gyula fordítása)48 Visszatérve fenti forrásainkra, a hagyományos megközelítés arra kötelezne bennünket, hogy mi is kísérletet tegyünk a Lehel-mondában szereplő Konrád „császár” azonosítására. A legkézenfekvőbb az a megközelítés, amely szerint Konrád „császár” az Vörös Konrád lotharingiai herceg, aki az augsburgi csatában valóban elesett. Azonban, ha a kiindulópontunk ez, akkor a Lehel-hagyományt egészében eleve tévedésnek tekinthetnénk. A XX. századi történészek ezt már korábban megtették. Solymossy Sándor 1929ben, Hóman Bálint szintén, aki Vörös Konrádról ezt írta: „A magyar nép költői képzelete később császári rangra emelt Konrádhoz s az ő halálához fűzte később 45

Képes Krónika. Fordította: Bollók János. In.: Milleniumi Magyar Történelem. Budapest 2004. 38. (A továbbiakban: Képes Krónika 2004). 46 Csajághy 2005. 110. Azzal indokolva megállapítását, hogy a kürtök ürege fokozatosan táguló, a trombitafélék pedig a cső vége felé bővülnek. 47 Csajághy 2005. 116. 48 HKÍF 1995. 360.

Partium

Lél-kürtjének színes mondáját.”49 Padányi Viktor is ezzel a Konráddal azonosította nevezett „császárunkat”: „Az a Konrád ez, akit a monda szerint Lehel a kürtjével Augsburgban, 955-ben állítólag agyonütött. Hogy igaz-e a monda, nem tudjuk biztosan. Történelmi tény, hogy Konrád 955-ben elesett.”50 Csajághy György is ugyanezen indok alapján tartja kétségesnek a Lehel-mondájának „a császár fejbecsapására és halálára vonatkozó részletét”.51 Azonban ez az azonosítás nincs a Lehel-monda ránk hagyományozott szövegeiben. Viszont a monda elemét képező Konrád kapcsán egy korábbi Konrád szintén szóba jöhet. Konrád császár. Azonban míg a XV. században Thuróczy János: A magyarok krónikája című művében átvette a XIV. századi krónikakompozíció vonatkozó beszámolóját, megjegyzés nélkül (52. fejezet),52 Antonio Bonfini felfigyelt a kronológiai hibára. Szerinte a Lehel-monda elsősorban a Konrád császár szerepeltetése miatt, kronológiai hiba miatt kétes (I. 10. 220.). „De hogy ebből mit lehet elhinni, mivel az időrenddel nem nagyon vág egybe, ítéljék meg mások. (Kulcsár Péter fordítása)”53 Mivel láttuk, hogy Anonymusnál és a Kézai krónikájában, majd a XIV. századi krónikakompozícióban Léllel kapcsolatban egyaránt szerepel Konrád „császár”, akinek alakját – a fenti kronológiai indokok miatt – le kell választanunk Lél/Lehel alakjától. Mert Konrád egyik forrásunkban sem „herceg”. A mi Konrád–kérdésünk tehát máshogyan szól és több eleme van! A kérdésünk az, hogy vajon van-e olyan esemény, amelynek során I. Konrád halála kapcsolatba hozható a magyarokkal? I. Konrád császár halála a magyarok közreműködésével történt 918-ban? A magyar szóbeli hagyományban Konrád császár megölése összemosódhatott Lehel későbbi tettével? Talán ez vezette félre Anonymust is, aki Konrád császár idejére tette a magyarok császár-megölését, Bulcsú és Lél kivégzését? Ehhez viszont forrásokat kell keresnünk a lehetséges magyar hadjáratokra és Konrád halálának körülményeire. A szakirodalmat vizsgálva valóban létezik olyan személy, aki összeköti a magyarokat és a bajor eseményeket Konrád idejében. Liutpolding Arnulf bajor herceg, akinek apja, Liutpold herceg (889–907) a pozsonyi csatában halt meg.54 Kezdetben ellenséges volt a magyarokkal, de csak a szerződésszegőkkel. Mert a pozsonyi csata (907. július 4–6.) után, 908-ban 15 éven át szabad átvonulást biztosított a magyar seregeknek és elismerte határfolyónak az Enns-folyót. De 909 júliusában a Freising49

Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar történet. I. Budapest, 1936. 147. (A továbbiakban: Hóman 1936). Padányi 1954. 22. 51 Csajághy 2005. 103. 52 Thuróczy János: A magyarok krónikája. Milleniumi Magyar Történelem. Budapest 2001. 72–73. A vonatkozó részt Bellus Ibolya fordította. 53 Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Fordította: Kulcsár Péter. Budapest. 1995. 223. 54 Bóna 2000. 36. 50

Partium

ben fosztogató magyarokat a Rott-folyónál megverte. Az erőviszonyok azonban a magyaroknak kedveznek. 910-ben az utolsó német Karoling uralkodó, Gyermek Lajos (900–911) birodalmi serege a magyaroktól vereséget szenvedett az I. Lechmezei csatában (június 12.). 911-ben Gyermek Lajos halálával kihalt a Karolingok keleti ága, és a frank előkelők egy távoli rokont, a frank herceget, Konrádot választották meg.55 913-ban Arnulf bajor herceg az Anonymus által említett Inn-folyónál, attól keletre Aschbach közelében egy Bajorországot fosztogató magyar sereget győzött le. Arnulf tanult a magyaroktól: csapdát állított, mert menekülést színlelt az erdőkbe, mocsarakba elrejtett csapatai felé.56 A hadseregét átszervezte, elsősorban a lovasságot. A bajor egyház vagyonát is „igénybe vette”, a kolostorok vagyonát „használta fel”, ezért a bajor egyház inkább a „Gonosz” Arnulf névvel illette.57 Freisingi Ottó munkájában ezért írta róla (VI. 18. caput): „Ez az az Arnolfus, aki Bajorország egyházait és monostorait kíméletlenül lerombolta és azoknak birtokait katonáinak szétosztotta.” (Szabó Pál fordítása)58 Arnulf 913-ban nem büntette meg a magyarokat, hanem 7 évre engedélyezte a magyar seregek átvonulását, mert időközben ellene tört a megválasztott I. Konrád keleti frank-német király (911–918).59 Azt is tudnunk kell, hogy Arnulf Konrád mostohafia is volt, mert Konrád felesége Liutpold bajor herceg özvegye – Arnulf anyja –, Kunigunda lett. Arnulf a német választófejedelmekkel összeesküvést szőtt Konrád ellen. 914 őszén Arnulf herceg – apja gyilkosainak országába –, feleségével, családjával a magyarokhoz menekült.60 Gyümölcsöző kapcsolat alakult ki közöttük. A menekült herceget 915-ben a magyarok katonailag már megsegítették Konráddal szemben. 916-ban Arnulf első hazatérési kísérlete viszont meghiúsult, mert Konrád hamarabb érte el Regensburgot, és Arnulf csak Salzburgig jutott. Konrád ekkor öcscsét, Eberhardot tette meg bajor herceggé.61 917-ben viszont magyar segítséggel Arnulf visszafoglalhatta Bajorországot. A küzdelem kettejük között végül 918-ban dőlt el, amikor Konrád belehalt az Arnulffal vívott csatában szerzett sérülésébe. Liutpolding Arnulf pedig haláláig, 937-ig bajor herceg maradhatott.62 Konrád csatában szerzett halálát Györffy György is elismeri. 55

Európa a korai középkorban. Debrecen, 1997. 335. Csorba Csaba: Árpád népe. (szaklektor: Bóna István) Budapest, 1997. 116. 57 Bóna 2000. 36. 58 Gombos 1763. 59 Bóna 2000. 34–36. 60 Makk Ferenc: Magyar külpolitika. Szeged 1996. 12. 61 Györffy György: A kalandozások kora. In.: Magyarország története I/1. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Főszerk.: Székely György, Budapest, 1984. 662. (A továbbiakban: Györffy 1984). 62 Bóna 2000. 38. 56

Partium

Azt is megemlíti, hogy a magyarok ekkoriban az Arnulffal szemben álló hercegségeket támadták: – 915-ben Svábföldet, Thüringiát, Szászországot, a frankföldi Fulda monostorát. – 917-ben Arnulf ismét magyar földről támadt, elűzte Eberhardot Regensburgból. Az Annalium Ratisponensium szerint 917-ben „Arnulfus herceg Iuvavumba (=Salzburgba) érkezett, majd tovább haladva Regensburgban Konrád király körülzárta.”63 Györffy szerint „Bizonyára egy Arnulfot támogató magyar lovasokkal vonult tovább nyugatra” Átkelt a Rajnán, betörtek Elzászba, Lotharingiába. Egy másik magyar sereg Szászországban dúlt. A német források viszont jól megemlékeznek az eseményekről és a magyarokkal való kapcsolatról. Elsősorban Arnulf lázadásáról Konrád ellen. A Chronicon S. Bavonis Gaudensis szerint a 914. évben Arnoldus de Baiovara64, Burchardus de Suevia65, Eveardus66 de Francia, Gisilbertus de Lotharingia et Henricus dux de Saxonia et Turingia67 akik Konrád ellen lázadásra készültek a király kegyelmét elnyerték, kivéve Arnoldus. „aki a magyarokhoz menekülve feleségével és gyermekeivel (filiis) egészen a király haláláig (usque ad mortem regis ibi mansit) ott is maradt”. 918-ban pedig „a magyarok Alemanniát pusztítva egészen Lotharingiáig eljutottak.” (Szabó Pál fordítása)68 Ekkehardus (Urangiensis) apát a 917. évnél említette, hogy: „A magyarok az egész Alemenniát tűzzel–vassal pusztítják.” 918-ban pedig „A császárság a magyarok által megsemmisült.” (Basileia ab Ungariis destruitur.). Az apát 921-re helyezte Arnulf viszszatérését Bajorországba.69 Albericus monachus Trium Fontium szerint is 914-ben „Konrád ellen, uralkodása második évében a nagyfejedelmek lázadásra készültek…”70 A regensburgi Andreas presbyter egyedülállóan fontos információt ad Arnulf magyar fejedelemi családba való beházasodásáról is Chronicon de ducibus Bavariae seu Chronika de principibus terrae Bavarorum című munkájában. Eszerint Arnold és testvére, Wernherus két nőtestvért, a magyarok vezérének/királyának leányait (filias regis Ungarorum) vették feleségül, akiket Scheyrn várában kereszteltek meg Ágnesnek és Beatricének. Ezután említi a lázadást és Arnoldus Magyarországra menekülését, ahol egészen Konrád haláláig maradt.71 A magyarokkal való szövetség része 63 Monumenta Germaniae Historica. Scriptorum tomi XXX. Pars II. Lipsiae, 1926. 742. 64 Arnulf herceg 65 Svábföldi Burkhard 66 Eberhard 67 A későbbi I. Madarász Henrik, szász és thüringiai herceg. 68 Gombos i. m. 522. 69 Gombos i. m. 866–867. 70 Gombos i. m. 24. 71 Gombos i. m. 72. „Arnoldus et Werherus fratres, – filii Arnolfi imperatoris – duas sorores, Agnetem et Beatem, filias regis Ungarorum, baptisatas in castro Scheyrn, acceperunt uxores.”

Partium

lehetett e dinasztikus házasság, amely megelőzte Arnulf magyarokhoz való menekülését és egyben indokát is adja. Erről a korai dinasztikus kapcsolatról nem nagyon szólnak szakkönyveink, pedig az I. (Szent) István király előtti bajor kapcsolatra derít fényt. Vajay Szabolcs szerint a pozsonyi csata után 907/908-ban az első magyar– bajor „érdekes/különös” szövetséget pecsételte volna meg ez a házasság. Ő vizsgálta azt is, hogy ki lehetett a magyar feleség. Árpád halála után, Levente, Tarhos, Jutas és Üllő közül, az utóbbit tartotta valószínűnek. Üllőnek lehetett a lánya, akit Arnulf feleségül vett.72 Vitus (Eberspergensis) apát ír a született gyermekekről is. „Ágnes szült Arnoldnak egy Adelhaid nevű leányt, aki később (I.) Henrik szász hercegnek lett felesége, akitől aztán fia született, akit hasonlóan Henriknek neveztek és egyetlen leány, aki a Baba nevet kapta, aki később Albert comes felesége lett, aki által aztán a Bambergi nevet vette fel.”73 Míg Arnulf testvérének, Wernherusnak két fia született a magyar Beatrixtől, Ottó és Eckhard nevet kapták.74 A magyarok katonai közreműködéséről ír egy Arnulf bajor herceg elleni Querelae is: „Arnolfus… feleségével és fiaival Magyarországra menekült és a királyság ellen mintegy 5 éven át pusztító háborút vívott a magyarok segítségével.” (prelia mala fecit auxilio Ungarorum).75 Herimannus, althaichi apát ugyanezt közölte, de – a szöveg szerint – a háború helyett csak „igen sok gonoszságot” cselekedett a magyarok segítségével 5 éven át („plurima mala fecit auxilio Ungarorum”).76 Ezek a forrásaink közvetetten bizonyítják a biztos magyar hadi közreműködést Arnulf trónharcába. Miért is mondhatjuk, hogy itt bekerülhetett a magyar hagyományba egy „császárölés” motívuma? Mert Konrád császár egy Arnulffal – és feltehetően magyar szövetségeseivel – vívott csatában sebesült meg halálosan. Konrádnak azonban nem született gyermeke, a részletekről a krónikás Widukind számolt be (I. 25.): „A király ekkor Bajorországba vonult, és ott Arnulffal csatázott – állítólag itt megsebesült (ut quidam tradunt vulneratus), majd hazatért. Mikor érezte, hogy hatalmába keríti a betegség…magához hívta fivérét…” (Magyar László fordítása)77 Eberhardnak békét kellett kötnie Henrik szász herceggel, az utódnak kiszemelt királlyal (I. Madarász Henrik, 919–936). Konrád 918. december 23-án halt meg.78 72

Szabolcs de Vajay: Der Einritt des ungarischen stämmebundes in die europäische geschichte (862–933). Studia Hungarica 4. München 1968. 54. (A továbbiakban: Vajay 1968) 73 Gombos i. m. 2648. „Agnes autem praedicta genuit Arnoldo filiam, Adelhaidis nomine, quae postea Henrico duci Saxoniae copulata fuit, ex qua genuit filium, quem similiter Henricum vocavit et unicam filiam Baba nomine, quae postea Alberto comitis copulatur, a qua Bambergensi nomen accepit.” 74 Gombos i. m. 2648. 75 Gombos i. m. 1659. 76 Gombos i. m. 1150. 77 Widukindus Corbeius: A szász történet három könyve. Fordította: Magyar László András, Budapest, 2009. 31. 78 Európa a korai középkorban. Debrecen, 1997. 335.

Partium

A Cremonai Liudprand (920–972 k.) is hasonlóan írt erről (Antapodosis, II. könyv 19–21.). „Arnaldus azonban tőle való félelmében gyermekeivel s feleségével a magyarokhoz menekült, s ott élt, míg az éltető levegő mozgatta Konrád király tagjait. Uralkodásának hetedik évében értette meg az Úr szólító szavát…Ugyanazon időben visszatért Magyarországból Arnaldus feleségével, fiaival, a bajorok és a keleti frankok pedig tisztelettel fogadták.” (Süttő Szilárd fordítása) 79 A fent ismertetett források ismeretében jól kirajzolódik, hogy az Arnulf és Konrád egymás közti háborújában, a magyarok aktívan részt vettek. De például Widukind, Liudprand beszámolójában a magyarok nem szerepelnek Konrád halálával kapcsolatban. A magyar kutatók közül Vajay Szabolcs ismertette Konrád halálos megsebesülést, de nem tud halálának körülményeiről.80 A német forrásokból – jelenlegi ismereteim alapján – Konrád megsebesülésének körülményei ennél pontosabban nem deríthetők ki. Az viszont nagyon is valószínű, hogy a segítségnyújtás keretében abban a csatában, amelyben Konrád halálosan megsebesült, magyarok ne vehettek volna részt. Talán a csata magyar résztvevői hozhatták a hír haza az uralkodó haláláról, amely szóbeli hagyományként továbbélt egy generáció különbségével, Lehel és Bulcsú kivégzéséig, amikor nem sokkal később ismét egy újabb német „uralkodó” halála következett be, magyar közreműködéssel. Ebből az összeolvadásból alakulhatott ki a „császárölés” legendája. A Lehel-monda valós elemeinek kutatásában ezért ennél tovább kell lépnünk újabb kérdések megválaszolásáért.

IV. Az ún. Henrik–kérdés A Lehel-monda következő két kérdése egymással összefügg: Ki ítélte/ítélhette el a magyar vezéreket és a német uralkodók/hercegek közül ki halt meg valójában 955-ben? Mert tudjuk, hogy I. Ottó német király, későbbi császár nem. Még tovább mehet előbbi gondolatmenetünk, ha már nem Konrádokat, hanem más személyt kezdünk el keresni a lehetséges megölt uralkodóban. Többek között Konrád miatt és a német császár szerepeltetése miatt fogalmazta meg első kritikáját Kézai Simon is. „aki ilyesmit elhisz, az hebehurgya gondolkodásról tesz tanúbizonyságot.” Makk Ferenc ezt ismételte meg, amikor Kézai véleményére alapozva a Lehel-mondát a középkori magyar krónikás irodalom megszépítő munkájának tartotta. „A Lehel-monda racionális cáfolatát már a 13. század végén megadta Kézai Simon mester.”81 Azt is láttuk, 79

Cremonai Liudprand történeti művei, ford.: Süttő Szilárd. In: A Nyugat és Bizánc a 8–10. században, Budapest 2005. 361–362. (A továbbiakban: Liudprand 2005). 80 Vajay 1968. 61,104. 81 Kristó Gyula–Makk Ferenc: A kilencedik és a tizedik század története. Budapest 2001. 139.

Partium

hogy a történészek „valamilyen” Konrád után nyomozva a német-római császárok között keresnek, ezért is tartják általában hiteltelennek a Lehel-mondát. Azonban nem biztos, hogy I. Ottó német „király” (936-tól, Itália királya 951-től, császár 962-től 973) ítélte volna el a vezéreket, hanem Henrik herceg! Kézai Simon kételkedése a Lehel-monda valóságában elsősorban a „császár”, I. Ottó személyének szereplése ellen szól. Kézai szerint az augsburgi kudarc után a menekülő Lél-t és Bulcsút „Regensburgnál, átkelés közben elfogták és átküldték őket a császárnak, a császár pedig fölakasztásra ítélte, és Regensburgban a bitófán végeztette ki mindkettőjüket (Bollók János fordítása).”82 Kézai szerint császári ítélkezés történt. Valóban? Itt említi, hitetlenkedve, a Lehel kürtje epizódját is.83 Ezt tarthatta hihetetlennek, mert ő is tudhatta, hogy Ottóról biztosan nem lehet szó. A császári kihallgatás tűnt a leginkább elképzelhetetlennek. Ezért írja később, hogy „a vádlottakat ugyanis megkötözött kézzel szokás a fejedelmek színe elé állítani”84 (Bollók János fordítása). Hasonlóan írt a XIV. századi krónikakompozíció 60. fejezete is. „Elfogták ezen a helyen Lél-t és Bulcsút, a két híres kapitányt is, és a császár elé vezették őket.”(Bollók János fordítása)85 Mégis, a magyarországi forrásainkkal ellentétben, kiindulópontként azt kell feltételeznünk, hogy nem császári ítélkezés, kivégzés történt. A XX. század első felében Hóman Bálint így írt a kivégzésről. „Henrik herceg a tőle megszokott kegyetlenséggel halálos betegen is gyalázatos halált mért ellenfeleire, apósa egykori hű szövetségeseinek vitéz ivadékára.”86 Már Marczali Henrik is gyanút foghatott, mert a Magyar nemzet története II. kötetében már összevetette azt a tényt, hogy míg Kézai az ítéletet a császárnak, egy német forrás pedig a fejedelmek törvényszékének tulajdonította.87 Ugyanis Adalbert II. Henrik császár életéről szóló (Vita Heinrici II. Imperatoris. I. lib, 3. cap) munkájának I. könyvében Nagy Ottóról megjegyezte, hogy ő az, „aki a Lic– folyónál, hitvalló Szent Oudalrik/Ulrik ünnepén a magyarokat legyőzte és az ő királyaikat, tudniillik Lelius-t és 82

Kézai 2004. 105–106; „Qui quidem in transitu Ratisponae captivati caesari transmittuntur. Quos caesar iudicio suspendi condemnando Ratispoenae fecit occidi in patibulo.” In: Scriptores Rerum Hungaricarum. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. I. Budapestini 1937–1938. 169. 83 Azonban valósnak tartja azt, hogy Lél és Bulcsú káromkodva és szitkozódva beszéltek a császárral. Amennyiben őket kivégzik, a magyaroknál lévő német foglyokat vagy örökös szolgaságra vetik vagy kivégzik. A kivégzés módja felháborító lehetett, hiszen „a magyarok mihelyt meghallották, hogy a császár ily módon (sic!) végeztette ki őket, valamennyi német foglyot, asszonyokat és gyermekeket egyaránt, szám szerint körülbelül húszezret lemészároltak” (40.). Kézai 2004. 106. 84 Kézai 2004. 106. 85 Képes Krónika 2004. 38. 86 Hóman 1936. 146. 87 Marczali Henrik: A vezérek kora és a királyság megalapítása. In.: Magyar nemzet története II. Budapest, 19952. 191.

Partium

Assur-t, Regensburgban felakaszttatta, mindez a fejedelmek ítéletével történt.” (Szabó Pál fordítása)88 További német forrásokban is találunk hasonlót. Widukind szerint (III. könyv, 48.): „A magyar nép három vezérét foglyul ejtették, Henrik herceg elé vezették, s mint arra rászolgáltak, csúfos halállal büntették, bitófán végezték ugyanis.” (Almási Tibor fordítása).89 Ehhez kapcsoljuk a következő forrásunkat. A humanista Aventinus: Bajor Évkönyveiben (Annales Boiorum) felsorolja a foglyul ejtett magyar vezérek nevét és a büntető eljárásról is több részletet tudunk meg, így kivégzésük végrehajtását is. „Bulcsú királyt és az ő négy vezértársait, Csabát, Lelius-t (Lél), Sura-t, Toxus-t nem sokkal később elfogták. Akiket átadtak a bajorok vezetőjének, Eberhardnak, ő pedig a királyt és a négy herceget Henrik bajor herceghez Regensburgba küldte. Ahol a keleti kapu előtt, amely Magyarország felé néz, bitófára húzták és kötéllel megölték őket” (Szabó Pál fordítása).90 Mindezen források alapján azt mondhatjuk, hogy Henrik volt az ítélkező Regensburgban. A második Henrik-kérdésünkre keresve a választ – Kézai Simon egykori kétkedéséhez hozzászólva – azt azonban megjegyezzük, hogy a magyar szóbeli hagyomány eme elemének hitelessége mellett szól egy nagyon fontos tény. Az, hogy ha nem is a császár, de a magyar vezéreket kivégző I. (Szász) Henrik bajor herceg (herceg: 948–955) 955-ben, az ítélet után nem sokkal később valóban meghalt. A német szakirodalom szerint 955. november 1-én, Pöhlden kolostorában, de például Karl Bosl biográfiájában a halált korábbra, 955 októberére teszi.91 A német források az események ismertetésében erről a tényről általában hallgatnak.

V. „betegség gyötörte testét, amelyben meg is halt” Az egyetlen német forrásban, az Annalium Ratisponensium-ban, a Regensburgi Évkönyvekben jegyezték fel ugyanabban az évben a német győzelmet és Henrik herceg halálát, de 956. évben: „meghalt Heinricus bajor herceg és ugyanabban az évben volt a magyarok meggyilkolása a Lechvelten” (Szabó Pál fordítása).92 88

„qui ad Licum flumen sub sancto Oudalrico confessore Ungaros prostravit et reges eorum, Lelium videlicet et Assur, Ratisponae, principibus hoc fieri adiudicantibus, in patibulo suspendit” In.: Monumenta Germaniae Historica. Scriptores IV. 792. 89 HKÍF 1995. 227. 90 „Bultzko rex, et eius quatuor reguli: Schaba, Lelius, Sura, Toxus una cum paucis capti, traditi sunt Eberhardo Boiorum dynastae. Is regem et quatuor principes Hainrico duci Boiorum Reginoburgium misit. Ubi ante portam orientalem, quae Ungariam versus spectat, patibulo affixi, lacqueo necati sunt.” Gombos i. m. 354. A vonatkozó rész nem szerepel a HKÍF. kötetében. 91 Widukindi Res Gestae Saxoniae. G. H. Pertz. Hannoverae 1839. 87. A jegyzet hozzáteszi: obiit die 1. Novembris. Illetve az utóbbi időpontot lásd: Bosl: Bayerische biographie. 1988. 321. 92 „obiit et Heinricus dux Bavariae et eodem anno fuit interfectio Ungarorum in Lechvelt” Monumenta Germaniae Historica. Scriptores IV. 746

Partium

Ezt Hóman Bálint is elismerte: „Henrik herceg sem sokkal élte túl a győzelmet. Még ugyanabban az évben befejezte viszontagságos életét.”93 Györffy György is úgy tudja, hogy „az agresszív Henrik herceg 955 őszén meghalt”.94 Bóna István hasonlóan: „ez volt (t. i. a kivégzés) egyébként a néhány hónap múlva (november 1) elhunyt, halálosan beteg, már régóta beteg lelkű Henrik herceg utolsó rémtette.”95 Makk Ferenc is az ítéletet Henrik ítéletének tudja.96 A Lehel-mondánk alapján nagyon is valószínű a feltevés, hogy a kivégzés előtt álló Lehel vezér Henrik közelébe juthatott és a bajor herceget ütötte meg a kürtjével, aki nem sokkal később valóban meg is halt. Ezt támogatja a magyar hagyományon túl a német források „sokatmondó” hallgatása (argumentum e silentio). Az augsburgi német győzelem hírét valóban beárnyékolta volna egy ilyen kudarc Regensburgban. Widukind szerint (III. 49.) e győzelme után Ottót „a hadsereg a haza atyjának (!) és imperátornak kiáltotta ki. Utóbb pedig a császár elrendelte, hogy minden egyes templomban tiszteletadást és méltó magasztalást tartsanak a magasságos Istennek.”97 A krónikások nem merték volna leírni. Fodor István is egyetért abban, hogy „A német krónikák és a későbbi német történeti irodalom iszonyú mértékben felnagyították a német győzelmet, illetőleg a magyarok vereségét. Ez azonban egyáltalán nem volt így, hiszen nem a magyar fejedelmi haderő szenvedett vereséget, hanem csupán egy kalandozó sereg…Ottónak eszébe sem jutott a magyarokat üldözni, s betörni Magyarországra.”98 Az ezt cáfoló, legelterjedtebb nézet Widukind ama beszámolójára épít, amely szerint Henrik herceg már korábban betegeskedett, az augsburgi csatában nem is vett részt, bajor seregeit sem ő vezette: „a herceg maga távol maradt a háborúból, ugyanis betegség gyötörte testét, amelyben meg is halt.” (Almási Tibor fordítása)99 A német krónikákból nehéz pontos leírást kapni Henrik herceg haláláról. Azonban Cremonai Liudprand is úgy tudja, hogy Henrik egy súlyos ütéstől szenvedett éveken át, amely a halálát okozta. Henrik herceg alakját viszont megszépítően idealizálta (IV. könyv 15.): „Ez finom szellemmel volt ékes, tanácsban megfontolt, arcának ragyogásával tetszetős, élénk tekintetével barátságos, és nemrég bekövetkezett halálát még most is módfelett siratjuk.” (Süttő Szilárd fordítása)100

Hóman 1936. 146. Györffy 1984. 698. 95 Bóna 2000. 55. 96 Kristó Gyula–Makk Ferenc: A kilencedik és a tizedik század története. Budapest 2001. 139. 97 Idézi: Györffy 1984. 693. 98 Fodor István: Őstörténet és honfoglalás. Magyarország története 1. Budapest, 2009. 80. 99 HKÍF 1995. 225. 100 Liudprand 2005. 431. 94

Partium

Ezzel éles ellentétben áll a krónikás Merseburgi Thietmar Henrik-portréja, amelyből inkább a kegyetlensége derül ki (Chronicon II. 40.).101 „Az előbb említett Henrik hercegről mondok némely dolgot, amelyeket a saját királyságában istentelenül megcselekedett, és amelyekben érdemes vizsgálni, azt hogy a fentieknek nem mond ellent. Elrendelte, hogy az aquileiai pátriárkát (Engelfried) és a salzburgi érseket vakítsák meg. Nem akarok okokat felhozni, mivel tudom, hogy a valóságban nem méltóak ezekre a bűnökre. Őt, amikor a halálán volt, Mihály regensburgi püspök erre a vétkére figyelmeztette. Maga a priornál egyedül vallotta be bűneit…ahogyan Dávid könyörögve szólt: „A titkaimtól, tisztíts meg, Uram!” Ennek Judit nevű felesége, amikor odament hozzá, ezt az imádságot meghallotta. Majd, amikor a férje nemsokára meghalt, igen nagy megemlékezéssel a testét abban a templomban helyezte el, amelyet Henrik maga a mindig Szűz Mária tiszteletére építtetett. Judit azt is tudta, hogy az ő lelke egykor itt világosodott meg… (Szabó Pál fordítása).102 Liudprand a IV. könyv 24. caputjában arról tud, hogy Henrik korábban, 939-ben a birteni/ xanteni csatában megsebesült, mégpedig éppen imádkozás közben! „Igen sokan ölettek meg, és Henrik is hatalmas csapást kapott karjára; jóllehet háromrétegű páncéljának szilárdsága megakadályozta, hogy a kard húsáig elérjen, a kemény csapás erejétől karja mégis olyan zúzódást szenvedett, amit semmiféle orvosi ápolás sem tudott annyira meggyógyítani, hogy évről évre heves fájdalmat ne okozott volna. Ezért aztán még sokkal később is azt mondogatták, hogy ennek a dolognak következtében halt volna meg.”(Süttő Szilárd fordítása).103 A forrásrészletek elemzésénél mindenképpen figyelembe kell vennünk az idealizálást, annyi azonban bizonyos, hogy Henrik egy ütés által szerzett olyan sérülést, amelybe belehalt. Akár halálos betegen ítélkezett már 955-ben, akár nem, ha Lehel is meg tudta ismételni az ütést, az mindenképpen siettette a halálát. A kivégzéssel kapcsolatban egy gyanús „büntetőeljárás-jogi” körülményre pedig az augsburgi csatáról írt monográfiájában éppen Kristó Gyula hívta fel a figyelmet. A magyar vezéreket ugyanis nagyon hamar, gyorsan kivégezték. Valami súlyos eseménynek kellett történnie, mert „néhány nap múlva” (Ulrich életírása) a 101

„Patriarcam de Aquileia castrari et archiepiscopum Salzburgiensem precepit excecari.” Thietmari Merseburgiensis Episcopi Chronicon. Editionis quam paraverat R. Holtzmann textum denuo imprimendum curavit W. Trillmilch. Darmstadt 1974, 78. Lásd még a 9–12. jegyzeteket. 102 „De prefato autem duce Heinrico quaedam dico, quae impie fecit in suimet regno, et in quibus valet considerari, quod supradictis omnibus non valet contradici. Patriarcam de Aquileia castrari et archiepiscopum Salzburgiensem precepit excecari. Causas preponere nolo, quia ad haec promerenda non esse idoneas in veritate scio. Is cum in fine suo a Michaele, Ratisbonensi episcopo de tali commissio amoneretur, se in priori peccasse solum fatetur…Unde David supplex loquitur: Ab oculis meis munda me, Domine! Huius coniunx, Juditta nomine, cum presens adesset, hanc confessionem audivit et mox viro suimet moriente, corpus eiusdem in aecclesia, quam ipse in honorem sanctae Mariae semper virginis construcxit, cum magno memore deposuit, et in quocumque animam eius umquam deliquisse…” Thietmari Merseburgensis episcopi Chronicon. In: Scriptores Rerum Germanicarum in usum scholarum ex Monumentis Germaniae Historicus recusi. Recognovit Fridericus Kurze, Hannoverae, 1889. 44. 103 Liudprand 2005. 437.

Partium

kivégzést végrehajtották. Ez az általános elrettentésen túl konkrét okot sejtet. Mert például 924-ben Henrik király, és 938-ban maga I. Ottó már tartott fogva előkelő magyar vezéreket, de lehetőséget adott a kiváltásukra.104 Most nem! Ez pedig a magyar krónikában is megjelenik. Éppen a kételkedő Kézai erősíti meg a fogolykiváltás megtagadását. Fogolycserét hiába kérhettek azt, nem fogadták el. „Ám az igaz, és a krónikás könyvek is tartalmazzák, hogy a császárral vakmerően, káromkodva és szitkozódva beszéltek, és megmondták neki: ha kivégezteti őket, a saját népéből ezután egyetlen fogoly sem maradhat életben, hanem vagy örökös szolgaságra vetik, vagy mindenféle peres eljárás mellőzésével kivégzik őket.” (Bollók János fordítása)105

VI. Az augsburgi csata és a kürtjét fújó Lehel lehetséges bizánci képi ábrázolása? Végezetül egy újabb – a szakirodalomban nem kutatott –, lehetséges képi ábrázolást is a Lehel-mondánkkal kapcsolatba hozhatunk. A Bulcsú kivégzésének „európai hírértéke” volt Keleten is, erről a bizánci források is beszámolnak, azonban Lél/Lehel említése nélkül.106A bizánci Joannész Szkülitzész: Szünopszisz hisztorión című munkájában beszámolt Bulcsú kivégzéséről is, a VII. (Bíborbanszületett) Konstantín császárságáról szóló fejezetben (5. caput).107 A krónikának pedig van egy XIII. századi illusztrált kézirata is (Codex Graecus Matritensis Ioannis Skyllitzes).108 A madridi kódex 135. folio recto-ján lévő 332. miniatúra együtt ábrázolja Bulcsú kivégzését és egy ütközetet (2. kép). Minket ezúttal a Bulcsú-miniatúrán most a csataábrázolás érdekel. Ezen két lovas csoport üldözi egymást. A kódex teljes képanyagát közreadó Vasiliki Tsamakda szerint nem eldönthető, hogy ez a jelenet a magyar–bizánci vagy a magyar–frank csatát ábrázolja-e?109 Mi azt mondhatjuk, hogy a magyar–frank csatát. Véleményünk szerint ez az augsburgi csata képe lehet, mert Bulcsút – nevének feltüntetésével is! – egyértelműen azonosíthatóan ábrázolja. Azonban itt van egy kürtös figura, elől. A kürtnek az ostrom menetében egyébként is fontos 104

Kristó 1985. 94. Kézai 2004. 106. 106 Szabó Pál: „…fogságba került, és ágasra húzatta.” A bizánci források jogi szóhasználata és az akasztás végrehajtásának bizánci gyakorlata Bulcsú kivégzése kapcsán. In.: Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica. Tomus XXX/1. Miskolc 2012. 161–185; Szabó Pál: Karó vagy bitófa? A bizánci források jogi szóhasználatáról Bulcsú kivégzése kapcsán. In.: Középkortörténeti Tanulmányok 7. Szeged, 2012. 545–567. 107 Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Összegyűjtötte, fordította és jegyzetekkel ellátta: Moravcsik Gyula. Budapest 1988. 86. 108 Vasiliki Tsamakda: The illustrated Chronicle of Ioannes Skylitzes in Madrid, Alexandros Press, Leiden, 2002. (A továbbiakban: Tsamakda 2002). Köszönöm Langó Péter régésznek a könyv használatát. 109 Tsamakda 2002. 173–174. 105

Partium

szerepe volt. Itt megemlítjük a források közül Augsburgi Gerhard beszámolóját. Az ostrom másnapján, amikor az Augsburgot ostromló magyarok hírül kapták, hogy közelít a felmentő sereg. A magyar király (rex) „megfúvatta kürtjét, amely az egész hadsereg előtt ismeretes volt, a kürtjelre az egész hadsereg felhagyott a város vívásával” (Sebők Ferenc fordítása).110 Azonban hogy a kürtös alak a miniatúrán Lehel lenne, válaszunk ezen a ponton kétes is. Gondolhatnánk ugyan arra – a Lehel-mondánk ismeretében –, hogy a miniatúrán Lehelt ábrázolták, de róla Szkülitzész a görög szövegben nem tesz említést, csak Bulcsúról. Válaszunk másik nehézséget az adja, hogy a madridi kódexben sok az ehhez hasonló lovas csataábrázolás, amelyeket összegyűjtve meglehetősen sematikus, tipizált ikonografikus szkémát, képet kapunk. A Bulcsú-miniatúra helyes ikonográfiai elemzéséért érdemes ezeket is röviden összegeznünk. A 107. folio versoban (243. miniatura) hasonló lovas csataábrázoláson a frankok és bizánciak szerepelnek. A frankok üldözik a bizánciakat és balról, a frank sereg mögött, egy katona kürtöt fúj.111 A 108. folio rectoján (247. miniatura) a bolgárok és bizánciak lovas, üldözéses csatajelenetében, hasonló elrendezésben, az utolsó sorban egy bolgár katona fújja serege mögött egyenes, hosszú szárú kürtjét.112 A 108. folio versoján (248. miniatura) pedig magyar lovas csapat üldözi a bolgárokat és Simeont Rodostolonba.113 Balról az utolsó sorban a magyar lovas szintén kürtöt fúj. Csajághy György könyvében egyedül ezt az ábrázolást ismerte. Szerinte a leghátul lévő magyar vitéz kürtje táguló csövű vagy sípszerű, egyenes testű hangszer, amely nem lehet szarukürt, hanem fából vagy fémből készült egyenes kürt, amely lehet, hogy a miniátor fantáziája, hiszen „erősen sematikus és stilizált módon festette meg az alkotója.”114 Alfred Bühler tanulmányában áttekintette a bizánci kürtöket és azok ábrázolását.115 Megfigyelése szerint a Bulcsú-miniatúrán ábrázolt kürt rövid hengeres, egyenes és kúpszerűen kiszélesedő fajta, amely a madridi kódex illusztrációiban főleg a csatajelenetekben tűnik fel.116 A madridi illusztrált kódex 109. folio rectoján (250. miniatura) bolgár lovascsapat üldözve győzi le a bizánciakat. A szokásos módon, a bal oldalon, az utolsó bolgár lovas katona fújja a hosszú szárú kürtjét.117 A 121. folio verson (287. miniatura) 110

HKÍF 1995. 236–237. Tsamakda 2002. 142. 112 Tsamakda 2002. 143. 113 Tsamakda 2002. 143. 114 Csajághy 2005. 36. 115 Alfred Bühler: Horns and trumpets in Byzantium: images and texts. Historic Brass Society Journal 12 (2000). 23–60. A továbbiakban: Bühler 2000.) Internet: http://www.historicbrass.org/Portals/0/Documents/Journal/2000/HBSJ_2000_JL01_002_Buchler.pdf. 116 Bühler 2000. 26. 117 Tsamakda 2002. 144. 111

Partium

szintén két lovassereg összecsapása látható. A 917-es Akhelón erődje melletti csata. Ezúttal a bizánciak semmisítik meg és üldözik a bolgárokat. Balról az utolsó sorban egy bizánci lovas katona fújja kürtjét.118 A 122. folio versoján (289. miniatura) a bizánciak üldözik a bolgárokat. A miniatúra bal oldalán az utolsó sorban a bizánci lovas katona fújja 119 kürtjét. Ezek után találjuk a 135. folio rectoján a 1. kép A Lehel-jelenet a XIV. századi krónikakompozícióból, Bulcsú–miniatúránkat egy R-miniaturában (In.: Chronica picta. repr. Budapest, 1991) 120 (332. miniatura). A madridi kódex bizánci miniátoraiknak minden bizonnyal lehettek antik görög ikonográfiai, művészeti mintái is. Például a Kr. e. 650 körüli korinthoszi, az ún. Chigi-vázán látható, összecsapó gyalogos hoplita seregek ábrázolása. A falanx–hadrend mögött balról az auloszt fújó katona alakja emlékeztet minket hasonló képi elrendezésre. Az ábrázolás abban is hasonlatos, hogy a szembenálló feleket is csak a pajzsaik mintázata különbözteti meg. Annyit megállapíthatunk, hogy a fent említett valamennyi bizánci miniatúra csatajelenetei üldözési jeleneteket ábrázolnak. Tsamakda szerint mind a krónika B1 és B2 miniátorainak munkái, a nyugati festők csoportjából. Abban is egységesek, hogy a támadó lovasság a bal, az üldözött pedig a jobb oldalon szerepel. Az ellenfelek a miniatúrákon határozottan nem különböztethetők meg, egyedül a pajzsok alakja mutat némi változatosságot.122 Véleményünk szerint az ilyen üldözési jelenetek miniatúrái közül azok, amelyeken a kürtjét fújó katona szerepel, egy külön118

Tsamakda 2002. 157. Tsamakda 2002. 157–158. 120 Tsamakda 2002. 173–174. 121 John Boardman: Görög művészet. Budapest 1996. 58. (44. kép) 122 Tsamakda 2002. 319. 119

Partium

2. kép. A madridi illusztrált Szkülitzész krónika 135. folio recto-ján lévő 332. miniatúra az augsburgi csatáról és Bulcsú felakasztásáról (In.: Vasiliki Tsamakda: The illustrated Chronicle of Ioannes Skylitzes in Madrid, Alexandros Press, Leiden, 2002.)

álló alcsoportot is elkülöníthetünk. Ezeken a kürtös figura az utolsó csatasorban van. A Bucsú–miniatúra ábrázolása abban valóban egyedi, hogy a kürtöt fújó harcos, kiemelten az első csatarendben szerepel de, hogy minden kétséget kizáróan Lehel ábrázolása lenne, a fentiek alapján aligha mondható, csupán a Lehel-mondánk sejteti. Ha tanulmányunk nem is tud a felvetett kérdésekre – minden tekintetben – meggyőző bizonyítékokkal szolgálni, azonban arra elég, hogy – legalább vitaindító szándékkal – a kutatás új irányaira mindenképpen felhívja a figyelmet. Többek között arra a feltételezett kiindulópontunkra, hogy a magyar szóbeli hagyományban egybeolvadt I. Konrád császár halála, és annak körülményei az egy generációval későbbi Lehel cselekedetével, és mindez a „császárölés” motívumaként maradt fenn krónikáinkban, mintegy erősítve azok egy részének szóbeli hagyományainkon alapuló forrásértékét.

Partium

Técsy Edit Csendes helyeslés (Farkas Gábor VALLÁSÁT KERESŐ HIT című kötetéről) Akik hallották Farkas Gábor bármelyik előadását a Tokaji írótáborban, bizonyára felfigyeltek a határozott hangra, amely nem hagyja, hogy megkerüljük a kérdést: mit várunk az irodalomtól? Elfordul bármiféle strukturális szemlélettől, élesen bírálva az öncélúnak tartott szövegelemzéseket, melyek kulturális közegüket figyelmen kívül hagyva értelmezik a művet, s már a tanulmánykötet címével kijelöli az olvasás irányát: a hitet elemi erejű személyes tapasztalatként mintegy a színvonalas alkotás kritériumának tartja. Ami érdekli, az ennek a tapasztalatnak a formába öntése, amint a hit kereteit a vallások, egyházak teremtik meg, ugyanígy az alkotás formai világa is ezért válik értelmezendővé. A kötet négy nagyobb egységre tagolódik, az első rész (Moldovának szép tájaind) témakijelölés, a Demeter László csángó költő verseiről írt tanulmány bevezetésül szolgál a kortárs romániai magyar szerzők ismertetéséhez. A szerző az identitás fontos elemeként jelöli meg az adott – jelen esetben a csángó – hagyomány értékeinek meghatározását, Duma-István András költészetével kapcsolatban a vallásos tartalmú, helytállást, megmaradást kifejező gondolatmenetet tartja a legfontosabbnak, a közös eredet, az összetartozás értékeinek artikulálását nevezi a csángó költészet eszmeiségének. Szerencsére elkerüli a kötet az érzelgős romantikus-nosztalgikus hangot, az írások alapját mégis az irodalom értékközvetítő erejébe vetett hit adja. A csángó nyelvi és kulturális tudat valamint a keresztény hit elválaszthatatlansága jelenik meg a sajátságos szakrális költészetet művelő Iancu Lauráról szóló tanulmányokban, ő kétszer is szerepel a legelső fejezetben, sőt valójában a kötet címe Vallását kereső hit is eredetileg egy róla szóló tanulmány címe (Agria, 2010/1). Ezek az írások rendkívül lendületes, érzékeny elemzések mentén összegző miniportrék, fő erényük, hogy a személyesen megélt hit aspektusából szemlélve Iancu Laura írásainak egyetemességére is rámutatnak. Ezt az egyetemes szemléletet kéri számon a már említett, Tokaji írótáborban elhangzott beszédében (Az irodalom értékközvetítő szerepe a társadalomban) a kortárs irodalmon és kritikán, s egyértelmű, hogy az előadás keretei nem tűrték volna, de a kötetbe szerkesztéskor talán javára vált volna a szövegnek, ha a szerző hivatkozik – amit más témával kapcsolatban mindig pontosan meg is tesz – az identitáskutatással foglalkozó szakirodalomra, amivel vitába száll.

Partium

Csender Levente és László Noémi A vallomás ösztöne c. fejezetben kaptak helyet, s már csak ezek miatt is érdemes kézbe venni a kötetet. A Csender Levente írásművészetét esztétikai szempontból érettnek, és hitelesnek mondó írás (Félélet, félálom) mintha Elek Tibor Kortársban (2005/3) megjelent későbbi kritikájával folytatna párbeszédet. „Az embernek kötődése lehet több, de identitása csak egy” – kezdi írását Farkas Gábor szentenciaszerű nyitómondattal. Elek Tibor az elbeszélői pozíciót érintő következetlenségekről, a túlságosan publicisztikusra sikerült zárómondatokról kiküszöbölendő hibaként beszél a Fordított zuhanás kapcsán, s nem tartja előrelépésnek a kötetet a szerző eddigi írásaihoz képest, szerinte az igazán jelentős prózával még adósunk. Farkas Gábor ezzel szemben ezeknek a sutaságoknak is a funkcióját keresi, s az elbeszélő megélt világának a leképeződéseként tekint rá, mintegy az identitásválság megjelenéseként. Mintha a Födni ofszetlemezzel című novella évszázados hagyományokat tagadó, oda nem illő tetőszerkezete jelenne meg nyelvi szinten az írásokban. László Noémi köteteit az alkotói éntudat tükröződéseként olvasva rendkívül érdekes pályaívet vázol Farkas Gábor: az első versekben még egészen bizonytalan versszubjektum romantikus látomásos lírájától a hétköznapiság, a beletörődés hangján keresztül a szemlélődő magatartásig jut el, rátalálva közben az iróniát sem nélkülöző nyelvi kifejezőeszközökre. A szemlélet azonban mindig azonosnak látszik, akárcsak a fő kérdés, miszerint hol végződik az objektív világ és hol kezdődik a költészet, képes-e költőien lakozni az alkotó mindkét világban? Mit kezd az ember a mindennapiságában megélhető költészettel és a lírában megmutatkozó hétköznapisággal? Nem véletlen, hogy a Iancu Laura, Csender Levente, László Noémi munkásságáról készített portrék a kötet legkiemelkedőbb darabjai. A vallomásos hang, ami a hozzá korban is közel álló alkotók munkáit áthatja, Farkas Gábortól sem idegen, hiszen a tanulmánykötet megjelenése előtt verseskötetekkel lépett nyilvánosság elé. S talán ez az, ami rányomja a bélyegét a tanulmánykötet többi írására. Az Oláh András Anyagfáradtság c. kötetéről szóló írás iskolás házidolgozatnak tűnik az eddigiek után, talán szerencsésebb lett volna máshol elhelyezni, esetleg kihagyni a válogatásból, akárcsak a Dávid Ferenc teológiáját ismertető részt. Általában azok az alkotók, akik legnagyobb hatást gyakoroltak Farkas Gábor költészetére, valahogy súlytalannak tűnnek itt, gondolok most Kányádi Sándorra, Pilinszky Jánosra. APilinszky János teológiája cím sokat ígér, előre felcsigázza az olvasót, de túl sokat vállal az írás két oldalához képest, csalódást is okoz. Nem azért, mert felületes és semmitmondó lenne, épp ellenkezőleg, olyan írás, amely sűrűségével mutatja, a szerző nem most gondolkodik először Pilinszky János költészetté transzformált vallásosságáról. „Munkásságával olyan mélységes erővel tárta fel az emberi lét terének jelenkori alkalmatlanságát az Evangélium tükrében, hogy közben a kiszolgáltatottságból merítő, a szánalmon túllépő krisztusi szeretet megren-

Partium

dítő erejét is megfogalmazta rámutatva az örök igazságra: vezérelhetik az ember életét vágyak, behálózhatja a közöny és a hiúság, megtörhet a sors próbatételeitől, léte mégis az isteni tervet teljesíti be – az üdvözülést” (88). Láthatóan érvényes megállapításokat tartalmaz, de tanulmánynak mégsem nevezném, inkább olyan esszének, amit költő ír költőről – azt hiszem, mondhatom – a mesterről, akinek sorait ezerszer végiggondolva mégiscsak a már sajnos közhelyszámba menő Négysoros, az intenzív középiskolás élmény emelkedik ki. Kányádi Sándorról írva is ugyanezen a határsávon mozog, de itt sikerül a címben vállaltakat teljesíteni. A Vallomás ösztöne fejezetet a Körömversekről írt tanulmány zárja, a haiku formában írt verseket formai és tematikai szempontból is tárgyalja, kiemelve a szenvtelen, ironikus, szarkasztikus hangnem változatait, a diktatúráról való beszéd s eleve az írás-elhallgatás problémáját feldolgozó inkább epigrammává alakuló szerkezetet. A következő, Megtartó irodalom c. rész mintegy az előző gondolatmenet folytatásaként az identitás válságának és keresésének témáját emeli ki meghatározó jelentőségűként. A három aspektusban, közösségi (Krónikás ének), személyes (Fától fáig) és vallásos (Valaki jár a fák hegyén) szinten megjelenő válság megjelenítésében a költő közösségi szemléletét és példázatosságát tartja közös tényezőnek. A felvázolt pályaív szerint a nyolcvanas évek költészetében a közösségi identitás válsága az egyén identitásvesztését is magával vonja, a Fától fáig, a Sörény és koponya az evangéliumbeli feltámadás lehetőségét a múltba helyezi, visszafordíthatatlan veszteségként könyveli el az egyén pusztulását, mivel nélkülözi a megváltás reményét. Ezért is nevezi fordulópontnak Kányádi költészetében a kilencvenes évek líráját, a vallásos önazonosság vállalását, mikor a versekben (Valaki jár a fák alatt) a népi kereső jellegű motívumokat felváltja a szakrális szimbólumrendszer. Pécsi Györgyi és Ködöböcz Gábor értelmezéséhez hasonlóan Farkas Gábor is fontosnak tartja, hogy ez a versbeszéd tartalmaz bizonyos evidenciákat, a hit a közösség által elfogadott értékrendszer része, nem egyéni küzdelmes úton szerzett tapasztalat. Két toposzt tart tehát jellemzőnek a szerző a több évtizedes költészetből: elsőként a lovait kereső kisfiú képét a felnőtté válás elkerülhetetlenségének megjelenítőjét, majd másodikként a kiismerhetetlen Úr alakját, aki a hitért cserébe a magára találó, a sorsot elfogadó felnőtt józanságot, a megtartó irodalom alapját adja, így kapcsolja össze a hit transzcendenciáját a mindennapi meglett ember tartásával. Farkas Gábor 2012-ben megjelent lírakötete A Törzsét tartó ág és a mostani, Vallását kereső hit kötetcímek szerkezeti azonossága felkínálja az együttolvasás lehetőségét, s szembe is állítja a tartalmakat, hiszen a tartás ereje, bizonyossága, mozdulatlansága a kereső aktivitása mellé kerül, s a törzs-ág valamint a vallás-hit párhuzamnál is felcserélődik a tágabb-szűkebb kategória.

Partium

Ködöböcz Gábor a következő szavakkal ajánlja: a „kötet darabjait talán éppen az alázat misztikája avatja a szakrális versbeszéd igézően szép példájává. Másképpen fogalmazva: Farkas Gábor versei evangélium és esztétikum találkozásának izgalmasan újszerű olvasatát adják”. Költőként ugyanaz fontos Farkas Gábor számára, amik tanulmányai fő irányát is kijelölik, az ember helye a teremtésben, a krisztusi megváltás mibenléte, az egyéni és a közösségi sors vállalása. A kötet hét ciklusa önmagába záródó kört alkot, az első, a Credo-ciklus a feltámadás misztériumát járja körbe egy-egy momentumot ragadva ki az evangéliumokból, az utolsó, Stációk címmel az idáig vezető utat dokumentálja, kapcsolódva az üdvtörténet nem lineáris, hanem kupolaszerű elképzeléséhez. De a kötet a keresztút állomásainak megjelenítéseként is olvasható, egymás mellé rendelődik a krisztusi passió, és a hétköznapok szenvedése. „Embert idézni egy embertelen korban Krisztusi szándék” (Passio) A feltámadásra bizonyosságot kereső Tamás válik a kötetben korunk egyik jelképévé, a másik a szabálykövetésbe merevült, a napi rutinból kiszakadni nem tudó ember, aki már nincs otthon az égben. A Breviarium hasonló szerkezetet mutat, mint Kányádi Körömversei, a szerzetesi regula napi imái adják a versek címét, de a haikuhoz csak a szótagszámok kötik. A leginkább önreflektív részt borongós hiány-versek alkotják (Szavak ösvényei), az írás folyamatának dokumentálása, az alvó kedves kicsit radnótis hangulatot idéz, bár itt a magányosan gyerekruhát hajtogató családapa képe másképp tragikus. A rettenetes épp a hétköznapiságban rejlik, mint pl. a Három mérő utolsó darabjában: rövid lesz mondták – (mint téli délután) az embrió-halál Kár eztán három egymást követő vers túlzásaival a végletekig vinni a nyelvi játékot, a „pünkösdösödünk”, „talántalanítani” „napfényesedés” túl erős Kányádi asszociációt hívnak elő (nála pl. a hosszú hangzók „janicsárulnak” a Krónikában), ami széttöri a ciklus eddigi ívét. Vállaltan kötődik a Törzsét tartó ág elődökhöz, Pilinszkyt nem csupán a plakát-csend képzettársítással szólítja meg, hanem címadásában is már-már provokatívan hívja elő, megírja ő is a maga Harmadnapon, a Halak a hálóban versét. Olyannak tűnik ez, mintha a Szétszórt alom verseiben megjelenő,

Partium

fizikailag is határon, két haza között élő emberek között összekötő kapocsként szolgálnának a költészetet a kereszténységükben megélő költők, egyfajta hívószakként, jelszóként. S a szerző megint épp a határon mozog, s hogy innen marad a didaktikus programköltészeten, ez a kiemelkedően jó kötetszerkesztésnek is köszönhető, hiszen a következő ciklus „leleplezi” az eddig megidézetteket, a Nemes Nagy Ágnes, József Attila, Pilinszky János, Kányádi Sándor, Sütő András számára írt hommageek valóban tiszteletadásnak nevezhetők, méltó főhajtásnak a mesterek előtt. Innentől a versszerkezet is egyre változatosabb, s nagyon izgalmas olvasati lehetőségeket rejt a zsoldos motívum többszöri visszatérése. Aki ezekben a versekben beszél, kétségkívül hisz, s ezt a hitet át is akarja adni, vagy legalábbis átmenteni a túlsó partra, miközben olyan világot lát maga körül, ami elzárkózik ettől, így jön létre ez a szikár, mégis cselekvő líra. Lehet lehet az ige alázat és lehet gőg a szónoktól függ Farkas Gáborból nem a gőg beszél, de nem is az alázat hangján szól, rendkívül jól mutatja ezt a „szónok” kifejezés. Talán épp a gyermekverseit kivéve (Táncol a téllel a nyár, 2011) a tanító beszéde áthallik minden írásán, a versein, s a tanulmányain is. Úgy ír, hogy határozott elképzelése van jóról és rosszról, az etika és esztétika számára egy, s erről semmiféle vélt vagy valós irodalmi elvárás miatt nem akar lemondani. Jól teszi.

Partium

Oláh András A spanyolfal mögött Különös, váratlan képalkotásaival már korábban fölhívta magára a figyelmemet Bakos Kiss Károly, épp ezért megkülönböztetett érdeklődéssel vettem kézbe a fiatal, tehetséges kárpátaljai szerző 2012 őszén megjelent második kötetét. A könyv afféle válogatásnak is tekinthető, hiszen a szerző több verset is átemelt az első kötet anyagából – ezzel mintegy tájolva az olvasót, körülhatárolva az alapokat, a kiindulási pozíciót, és egyúttal megjelölve a követendő irányt. A kötet szerkezetileg öt ciklusra oszlik. Az egyes szakaszok címét az adott ciklus első versei adják. A kötet címéül pedig az ilyenformán ciklus-címadóként is szolgáló legelső verset emelte ki a költő. A címadó vers (Része még) jelenvaló világunk József Attila-i harminchat fokos lázban égő emberének esendőségével, az őt kárhozatra ítélő felsőbb akarattal szembeni (hiábavalónak tűnő) küzdelmével szembesít, miközben elénk tárja a hétköznapjainkat reprezentáló gondfoszlányokat, problématöredékeket: a kísértéseket, a betegségeket, a kudarcokat, a veszteségeket. „És része még az elgázolt kutyák / A világnak a hajhullás a rák / / A megnagyobbodott szívizom / Angyaltetem a grádicson / Szinusz-csomó a bordaprés / Csak eső esik mint a kés / A bőrre ami mindig olcsó / Kicsi kézben kis koporsó / És nézed és csak nézed / A híradót a létet //…// Hogy nem tart meg más csak a láz csak / E harminchat fokon is égő / És mégis mindenséget érő / Tehetetlenségi törvény… // Méretre szabott isteni önkény”. Az első ciklusban mellbevágóan erősen van jelen a pusztulás. Záporoznak a végre és végzetre utaló mondatok: „A szemnek a csillagos égbolt / Aknamező” (Egy nap), „földre hull az öngyilkos levél…” (Ősz, vendégszöveggel), „Már épül bennem a tél.” (Dal), „Hiszem is talán / A halál szétszed, mint egy gépet / Javításkor a mester.” (Mint egy gép). A „Miért” című versben a teremtés pillanatáig nyúl vissza a költő: „Miért azt a fát / Tiltotta meg” – kérdezi az önmagával és Istennel is viaskodó-perlekedő ember nevében. A tehetetlenség iszonyata fojtogat. A kiszolgáltatottságban vergődő egyén kétségbeesett kiáltásai ezek a sorok: „Ha írok ujjaim letörnek / Ha járok mind mi út kitér / Ha mérek súlya vész a kőnek / S nem tudhatom hogy mi mennyit ér” (Kétely). Életünkből „az örömök kitelepülnek” (Cím nélkül). A megtartó erő elveszett: „Remeg a falnak dőlt ruha / Magát hordani kevés” (A magány négy sora). Keserű csalódottság érződik abból a mondatból is, amelyben múlt időbe helyezi a valaha őt éltető bizakodást is: „Hittem Isten arca vagyok” (Ahogy). E nyomasztóan ható előzmények után a második ciklus (Vagyunk) kevésbé csüggesztő, s valamelyest visszaadja az elvesztett reményt: „Fehér árnyai a vágynak /

Partium

Holnap újra nekivágnak / Szemük szögén új eséllyel / Hiszik egyszer visszaszállnak / Rajzával az Ararátnak / Olajággal és kenyérrel” (Bárkaszonett). Ugyanakkor figyelmeztet a késlekedés okozta veszteség veszélyeire. Arra, hogy addig cselekedjünk, szeressünk, alkossunk, s éljünk az Isten kínálta lehetőséggel, amíg alkalmunk van rá, hiszen e földi létbe szóló vízumunk bármikor lejárhat. „Hogy meddig szól a vízumom / Azt halandó nem éri át” – szögezi le „Útlevél” című versében. Az élet valóságos értelmét a sajátosan egyéni célok megfogalmazása és azok megvalósítása jelenti. Az alkotás. Az egyedi megtervezése és létrehozása. Ezek az értelmes emberi lét valóságos bizonyítékai. „Mit nem teremthet senki más”. S bár egyszer semmivé válik minden, ami van: a vágy, az eszme, a gondolat – „De ami nincsen, / Lenni vágyik /…/ akarja hogy tény legyen” (Amikor már). A létezés nélkülözhetetlen tartozéka a valahova való tartozás tudata is. A nemzet és a család. Bakos Kiss Károly megkapóan szép versben állít emléket a szeretett édesanyának („Hogyha nem lesz fény a bére / Nem hajolhat kút vizére / S anyám szomjan hal a nyáron / Túl a sok-sok dróthalálon” – Népdal), és magyarságának („És ruhátlanul van velem / Meghasonlott nemzetem / Ki gyakran foltot ejt magán” – Így). Az önazonosságtudat, az én-keresés fogalmazódik meg a már idézett „Útlevél” című versének nyitó soraiban: „Az útlevélben nem lakom / A kép se rajt’ nem én vagyok / Ha visszahoz mi el se hajt / A sorompó se végtagom / A pult mögött nem áll az őr / Nem kérdezi merre mért megyek”. Az élet tagadhatatlan része a múlt. Olykor örömteli, máskor fájó, szomorú, néha szégyellnivaló és nyomasztó. De minden hibájával és tragédiájával együtt a miénk. „Múltunk lombja / Szénné préselődik / Eldőlt erdők / Súlya a hátamon” (…) „Mert ott van anyag / És anyagtan / És az anyag súlya / Az anyagban / És a lélek is tömeg / Sűrűsödés / Ki érti meg” – írja (Emlékezet). A harmadik ciklus (Legyen vers) címadó költeményének alább idézett soraiban a szeretett szülőföld iránti ragaszkodás példásan szép megfogalmazásának lehetünk tanúi: „Legyen vers, hogy legyen minden. / Szív ne vágyjon menni innen. / Ész ne vágyjon megbomolni. / Hisz a test sem olyan holmi, / Mit levetni könnyű lenne. / (Azért van, hogy legyünk benne.)”. A történelem sokfelé szakította nemzetünket. Kárpátalja gyérszámú magyarsága azonban ma is őrzi identitását. A hovatartozás-tudat fontosságát hangsúlyozza példaképnek tekintett erdélyi költő, Dsida Jenő emlékét megidéző versében: „…a szónkat / A rongy idő kimarja / A tájból” (…) „Bár honnod már / Az érdemelt / Öröklét / Bár élő bokraink / Ágait letörték / Te túlvilági nyelven / Súgod a világba / Azt hogy soha / De sohasem hiába…” (Dsida). Szerelem és finom erotika lengi körül a negyedik ciklus (Tűztöredékek) darabjait. „Tekintet korbácsa nyaldos / Izzó vörös csík a testem” – írja a címadó versben, majd

Partium

így folytatja: „Egyetlen szomjas száj a szívem. / Szemed meg, mint a kút, olyan. / Igyál belőle – mondd szelíden, / S én belefulladok boldogan.” (Kút). A vágy, a szeretett kedves hiánya inspirálja a következő sorokat: „Nappal, ha tömött lesz a város, / Csak őt várom benne estelig.” (Neki). A testiség azonban nem önmagáért való. A szerelem pedig a legemberibb állapot – épp ezért a lélek és a test egymástól elválaszthatatlan. „Szeretni kell a testet is. / Míg a lélek lakja, ékszer az.” (A test dicsérete) A záró ciklus – leszámítva az első kötetből már ismert „Keleti versek” darabjait – jobbára rövid, néhány soros, olykor Weöres Sándort és Pilinszkyt idéző, rendkívül plasztikus megfogalmazású írásokat tartalmaz. A szerző nem bölcselkedni szándékozik, ám e – szinte székely szűkszavúsággal papírra vetett – sóhajtásnyi költemények révén mégis valódi igazságokkal szembesülhetünk: „Oly mulandók tetteid, szavad, / Mint kócsag lába nyoma / Lenn a víz alatt.” (Múlás), „Vagy kirúgni a széket / Vagy elkékült tíz ujjal / Markolni a létet” (Vagy-vagy haiku), „Már semmit sem akarok / csak szeretek” (Csavarok. Az egyszerűségbe, az őszinteségbe vetett hit csendül ki ezekből a versekből. Ahogy a kötet utolsó előtti írásából is, amely a viszonylagosság fogalmát pontosítja három sorban: „Kelet vagyok Nyugaton, / Nyugat vagyok Keleten. / Magyar vagyok, tehetem.” (Kelet-nyugat) Valódi szellemi izgalmat jelentő, értékes könyvet tett elénk Bakos Kiss Károly, aki mostanra nemcsak sajátos versnyelvet dolgozott ki, hanem az odafigyelésre késztető szokatlan szórend, az elhallgatás ragyogó mesterévé vált. Nem szájba rág, inkább csak sejttet. Figyelemre, gondolkodásra ösztönöz. A verseket kitűnően egészítik ki Kárpáti P. Zoltán fekete-fehér foto-illusztrációi. Bakos Kiss Károly: Része még (Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest – 2012)

Partium

„(Egy)házunk tája” rovat Nyitrai Levente Kinek tartják az emberfiát? A vallás kiemeli az embert az élet realitásából, hogy a kívülnézet segítségével ítéletet tudjon alkotni róla. Ez lelki létszükségletünk. Az élet realitásából kiemelt embert elhelyezni a hit világában. A hit valóságát a reális élet tapasztalható valóságával, pontosabban annak hasonlóságával teszi érzékelhetővé. A mennyeit tehát földiek segítségével teszi magukban a megismerhetővé. Olyanokkal, amik hasonlóságot hordanak magukban a mennyeiekhez. Ennek alapvető irodalma a Bibliában található. Tartalmazza a teljes isteni igazságot. Ezért Isten kinyilatkoztatása. Ugyanakkor az ember számára érzékelhető, ismert világ valóságai közül választott képeket fűz allegóriákká, az allegóriákat hitregékké, hogy a halandó számára tökéletesen idegen igazságot, „Isten országának titkait” érzékelhetővé tegye. A természetfeletti így is Isten titka maradna, múlandó életünk teljes idejére. A mítosz pedig érett ész számára balgatag, gyermeki mese. Csalásnak, félrevezetésnek tetsző fikció. Hiszékenységre nevelő szemfényvesztés. A fikció iránti érdeklődésünk magyarázata mégsem merül ki értelmünk félrevezethetőségében. Az ateizmus uralmának 40 esztendeje nem volt képes erről meggyőzni a hívő emberiséget. És egyáltalán nem azért, mintha a „valótlanság” felismerése és elutasítására való neveléshez 40 év tökéletesen elég lett volna. Hanem azért, mert van az embernek egy titkos érzékelése, mely által az isteni energiával közvetlen, lelki kapcsolatban áll. Cselekedeteinket azonban egymaga nem kormányozhatja, Isten akaratával összhangba csak a földi ismerhetőségekhez kötött rációval együtt hozhatja, és a jelbeszéd eszköze segíti vele a megegyezésre. A jelbeszéd alapeleme a fikció, melyet csak az az emberi értelem tud elutasítani, mely elveszítette kapcsolatát a hittel, a jelbeszéd mondanivalójával. Az Evangélium a legemberibb kapcsolat Istennel, vagy a legistenibb kapcsolat az emberrel, amit valaha Isten teremtett az emberrel, illetve ember az Istenbe. Eszközéül maga Isten tette emberré magát. Jézus tehát az emberi jelenség, aki Istent láthatóvá, érzékelhetővé teszi a Lélek-Isten iránt érzéketlen emberek előtt. Az unitárizmus istenhordozó embernek tartotta Jézust, és az egyszerű keresztény ember számára az is. Az ariánizmus Krisztus személyének kérdésében tér el

Partium

a hóziuszi ortodoxiától. Azon a niceai zsinaton. Kr. U. 325-ben, amikor nemcsak a keresztény egység, hanem a hitvallás kérdése is eldőlt, a császár tetszését a Megváltó egyszemélyűsége nyerte meg, és ez isteni. Áriusz püspökeinek pedig le kellett mondaniuk arról a hittételükről, mely ezzel ellenkezett, és mely szerint Jézus emberi személyiségének Isten krisztusi személyiségével alkotott szimbiózisa, az Emberfia + Istenfia képezi a Megváltó kettős személyiségét. Az antitrinitárizmus is ettől az állásponttól indult el a reformáció idején. Ezt képviselték a münsteri anabaptisták, ezt képviselte Szervét és a Szocinuszék is. Ebből indult ki Dávid Ferenc, aki csak 1579 telén mondotta ki, hogy csak a Krisztus egy az Atyával, akinek földi hordozója, Jézus, emberi személy, és istenítése tévedés. Ezt arra a számos evangéliumi idézetre alapozta, amelyeket később Enyedi György foglalt Európaszerte ismert teológiai művébe, melyek szerint Jézus magánál nagyobbnak mondja az Atyát, mert ő sem tudja, amit az Atya tud, és elutasította, hogy őt jónak nevezzék, mert jó csak egy van, az Isten. Hogy az emberek kinek tartják az Emberfiát, az egészen más dolog. Pál apostola Filippibe írott levél 2. részének 7. versében csak „külsőre” mondja olyannak Üdvözítőnket, mint amilyennek az emberek. Maga a kifejezésmód is kétségtelenné teszi, hogy az apostol a Megváltót az emberekhez csak hasonlónak mondja, és egyáltalán nem embernek. Ettől az idézettől tehát magát a dogmát is lehetett volna egészen másként fogalmazni. Az ott használatos „valóságos ember” helyett lehetett volna úgy fogalmazni, hogy „látszólag ember”. Dávid Ferenc óta az unitáriusokat egyességre kényszerítették az ortodoxiával. Ez volt a türelem és a fennmaradás fő feltétele Erdélyben. 200 éven át csak a nevük lehetett „egységhívő”. Prédikálniuk csak a Háromságot volt szabad. Reakcióképpen a felszabadulás egy szélsőséges antitrinitárizmust tett hivatalossá. Ennek már több mint egy évszázada. E szerint Jézus legjobb az Isten fiai között, de ember, hisz maga nevezi Emberfiának magát. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a hívő unitárius ember az Emberfiát ne hitte volna Isten egyszülöttének; minden kényszeregyesség nélkül hitte annak. Ahogy az összes többi keresztény hiszi. Van tehát az unitárizmusnak egy nem hivatalos, plebejus irányzata, melyet a hivatalos vonal kevéssé térít el attól az ösztöntől, mely Sault a damaszkuszi úton megtérítette. Úgy látjuk, hogy ezzel minden más felekezet így van. A hivatalos hitvallássá a hívő keresztény embert egyik felekezetben sem teszi teológussá. A természetes hit ennél sokkal egyszerűbb. Tapasztalatunk szerint keresztény amner az Emberfiát emberszülte, de istentől fogantatott tökéletességnek tekinti, aki megmutatta, hogyan él az isten emberi, és hogyan kell éljen az ember isteni mérték szerint.

Partium

A kérdést, hogy: „Kinek mondanak engem az emberek”, ma az Úr velünk, élet után kapkodó emberekkel szegezi szembe: „hát ti kinek mondotok engem?” – Egyetlen választ adhatunk, az élet reménységének válaszát: „te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”.

Budaházi István Nagyheti Gondolatok Ünnepeink, az egyetemesekre gondolok elsősorban, szépek és igazak. Az amikor Jézus születését a hó és a jég közepette, télen a dermedt természet világában ünnepeljük, a húsvéti szenvedéstörténet az ébredő tavasz hozza meg Mi, emberek alig furcsálljuk, hiszen benne vagyunk, sodor minket az idő végtelenje, mint az egyik költőnk mondta : „ az ember nemcsak a föld lakója, de a mindenség polgára az Isten gyermeke is.” Itt van a nagyhét, Jézus szenvedéstörténete, küldetésének befejező része. Sokan sokféleképpen mondták, magyarázták, írták meg a történetet. Az EmberJézus szemszögéből azonban nagyon kevesen. Pilinszky János, ha kicsit vallásos tónusokat használva, de megemlíti Jézus tanácstalanságát, tétovaságát. Irányvesztett tétovaságnak nevezi, egy másikban pedig magányos ember alakja bukkan elő. Mindkettő igaz, hiszen volt pillanat, amikor úgy érzi, hogy az Atya elhagyta, s az is, amikor szomjas és vizet kér. Szembogarában még ott él az Olajfák hegyén alvó tanítványok látványa, s a közöny „ békéje.” Ám ezek mégis csak pillanatok. A szenvedő ember pillanatai ezek. Mert gyakran vagyunk mi is magányosak, szenvedők, elhagyatottak. S ilyenkor bizony ő feléje fordulva idézhetjük : „Ne féljetek, kicsinyhitüek...” Mert ki is az, aki kishitű? Kishitű az, aki nem mer félni, míg a hívő az, aki minden félelem ellenére hiszi és tudja, hogy a rettegéssel tele világban a szelídség, a szeretet pásztora terelő mozdulata láttán nem lehet, és senki sem fog tudni kitérni.

Partium

Pálffy Tamás Szabolcs Húsvéti beszéd ünnep első napjára Az emmausi tanítványok hite Text: „Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan futamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt.” (…) „És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.” (Lk 24, 13– 16; 30, 31) Húsvétot ünneplő gyülekezet, kedves keresztény testvéreim! Húsvét első napján engedjétek meg, hogy egy személyes élményről számoljak be nektek: unitárius teológiai hallgató koromban, Kolozsvárról március 15. alkalmával egy – a nyugati országhatár közelében lévő – településre utaztam más felekezetű teológiai hallgatókkal. A több órás utazás alatt sok mindenről beszélgettünk, s amint az természetes, a beszélgetés során kérdések is felmerültek. Válaszadásunk vagy válaszkeresésünk során különbözőképpen foglaltunk állást egy-egy kérdés kapcsán. Úgy gondolom, hogy ebben sincs semmi rendkívüli. Tény az, hogy türelmesen meg tudtuk hallgatni egymást, s amennyiben valakinek a meglátása eltért a többiekétől, azt nem néztük rossz szemmel. Útközben egy kis pihenőt tartottunk és együtt étkeztünk, akár azt is mondhatnám, hogy együtt törtük meg a kenyeret. Késő este egy közös vacsoránál a húsvéti ünnepre terelődött a szó, s mivel én voltam az egyetlen unitárius a csapatban, az unitárius húsvét-felfogásról kérdeztek. Elmondtam nekik, hogy mi unitáriusok húsvétkor nem Jézus testi feltámadását ünnepeljük, hanem eszméinek a győzelmét. Ez a mondatom – szemmel láthatóan – megrökönyödést váltott ki a belőlük: „Te nem hiszed, hogy Jézus Krisztus testben feltámadt?” – kérdezték. „Nem. Ezt nem hiszen.” – feleltem. „Akkor te nem is vagy keresztény. Ha nem vallod Jézus Krisztus testi feltámadását, akkor nem fogsz üdvözülni és örök kárhozatra jutsz! Nem félsz te ettől?” „Nem! Nem félek az örök kárhozattól, mert Jézus tanítása alapján Istent szerető Atyaként fogom fel, akinek szeretetével szöges ellentétben állna az, hogy csak egyes embereket üdvözítsen, másokat pedig örök kárhozatra juttasson.” Állást foglaltam tehát, és az emberek nem faggattak többet. Visszafele utazva, az autóbuszon azt kellett észrevennem, hogy senki nem hajlandó mellém ülni. Elkerültek, mint egy fertőző beteget.

Partium

Ez az esemény mély nyomot hagyott bennem. Sajnos napjainkban egyre gyakrabban tapasztaljuk azt, hogy tájékozatlan emberek néhány tollvonással, felelőtlen kijelentésekkel, mindenfajta keresztényi lelkületet nélkülözve próbálják kitessékelni az unitáriusokat a keresztények családjából. Valóban léteznek hitfelfogásbeli különbségek, de ezekkel mi nem elkülönülni akarunk a többi keresztény felekezettől, hanem ugyanannak a Léleknek másfajta ihletésével próbálunk közeledni Isten (= Lélek) felé. Miközben húsvéti beszédem megírására készülődtem, örömmel fedeztem fel egy írást, amely Húsvéti cikk néven ismeretes. Húsvéti cikknek nevezik Deák Ferencnek azt az 1865. április 16-án a Pesti Naplóban megjelent cikkét, mely újra folyamatba hozta az 1861 óta némileg elhagyott kiegyezési tárgyalásokat. A cikk megjelentetésének kiindulópontja a bécsi Botschafter című lapnak egy megjegyzése: „hogy a magyar történelmen egy elkülönző vágy vonul végig”. Deák Ferenc ezzel szemben kifejti, hogy a magyar nemzet igenis mindig ellenállott és ellen is fog állani a beolvasztási törekvéseknek, de azért ezt a százados vonását nem szabad a végső elszakadásra való törekvésekkel azonosítani. Ezeket mindig a fejedelmek rossz tanácsosai idézték elő.

Forrás: www.dipity.com

Kedves testvéreim! Úgy gondolom, hogy egy nagyon szembetűnő hasonlóság fedezhető fel az akkori történelmi helyzet és a mostani, sajátos történelmi-vallási helyzetünk között. Amennyiben valaki(k) előítélettel és rosszindulattal közeledik(nek) felénk, attól vagy azoktól sok jót nem is várhatunk. Milyen igaza van Spurgeonnak, amikor ezt írja: „Természetesen sok hibám van, ha benned kevés a szeretet.” (C. H. Spurgeon: Gondolatok)

Partium

Mi, unitáriusok nem hisszük Jézus istenségét és testi feltámadását. Ha istenként tette volna, csodálnók őt, de követni nem tudnánk. Mi emberek vagyunk, s Jézus csodálatos alakját, s örökéletű tanításait ismerve nem engedhetjük, hogy a nagypénteki tragédia gyökeret verjen bennünk. Az eszmét (= ártatlan kisgyermek) nem tudjuk magára hagyni! Mint ahogy az emmausi tanítványok sem tudták elfogadni Jézus megsemmisülését. Jézus keresztre feszítése után néhány napra két férfi elhagyta Jeruzsálemet, és elindult a várostól néhány kilométerre fekvő Emmaus felé, azaz a semmi felé, az elvesztett remények felé. Ezek a férfiak nem bírták már tovább, teljesen kifogytak álmaikból, s a kezdeti lelkesedésük is odalett. Korábban egészen belevetették magukat Jézus mozgalmába, bizonyosak voltak benne, hogy megszabadítják a világot a gonosztól, Izráelt a templomi arisztokráciától és a rómaiaktól. Nem ők voltak Jézus mozgalmának legfontosabb tagjai, azok közé a névtelenek közé tartoztak, akik a Mester meghallgatására toborozták az embereket, szervezték az utazásokat… Ők nem is vágytak többre. Készen álltak mindent feláldozni, csak hogy Jézust segítsék. Most pedig úgy érzik, hogy mindennek vége szakadt. Jézus meghalt a keresztfán, és még csak meg sem kísérelte védeni magát. Azok az emberek pedig, akik azelőtt úgy tolongtak körülötte, hogy néha alig lehetett féken tartani őket, most elhagyták őt. Jézus legközelebbi társai és bizalmasai, akiket ő maga választott ki, most kétségbeesve, rémülten rejtőzködnek valahol. Tudják azt, hogy még Péter is esküvel vallotta, hogy Jézust nem is ismeri. Vajon mi hogyan éreznénk magunkat, ha ezeknek a férfiaknak a helyzetében lennénk? Lenne-e elég erőnk elfogadni vagy akár nem elfogadni Jézus halálát? Ezek a férfiak azt hitték, hogy egyedülálló eseményekben vesznek részt, amelyek fényességgel töltik be életüket, s őket is boldog, örömteli jövő felé vezeti, akárcsak mindenki mást. Most pedig mindennek vége? Nem! Jézus megsemmisülésének gondolatát elméjük úgy dobja ki magából, mint a számára idegen anyagot az emberi szervezet. Fájdalmukon és lelkiismeret-furdalásukon rágódnak, ám ekkor már kezd parázslani bennük az élet szikrája. Szent pillanatok ezek kedves testvéreim, hiszen Jézust élesztgetik már önmagukban. Ekkor egy idegen csatlakozik hozzájuk, aki elbeszélteti velük gondjukat, bánatukat. Ez az idegen férfi – ritka adottság – tud figyelni. És ő is mesél nekik: a világ történetéről, Mózesről, a prófétákról… A férfiak szíve felenged, szemeik megnyílnak a látásra, s midőn az idegen megtöri a kenyeret és megosztja velük, felismerik benne az élő Jézust, aki nyomban el is tűnik előlük.

100

Partium

Ekkor nyomban visszafordulnak az útról, visszatérnek a sötétségből, hogy újra Jeruzsálembe menjenek. A városban kétségbeesett emberekkel találkoznak. Ők is látták az emberi roncsként függő Jézust, s immár semmiben sem hisznek. De ez a két férfi már felismerte, hogy az igazságot nem lehet keresztre feszíteni és sziklasírba zárni. Ezek az imént még porig sújtott férfiak most kihúzzák magukat, és mindenkivel szembeszállva hirdetik: Jézus él! Nem a beszámolójuk ragadja meg az embereket, hanem ők maguk. Ezek az írástudatlan férfiak minden veszéllyel szembe mernének szállni, csak hogy felélesszék a többi emberben is Jézust, és mindenütt hirdessék a szeretet, a szabadság igéit. A füzesgyarmati unitárius templom Kevesen hallgatnak rájuk, ám ők mégis átformálják a világtörténelmet. Valami történik ezekben a napokban, ami olyan, akár egy robbanás: szökőárként fakad föl a hit, és megváltoztatja ezeket az embereket. Azt vallják, hogy ez a „valami” a találkozás az élő, feltámadott Jézussal. Újra meg újra elismételik ezt, mígnem az életükkel fizetnek érte. Kedves testvéreim! Nincsen senki, aki ezt bizonyítékokra támaszkodva megítélhetné. Mindenkinek joga van a kételkedésre, mert „Az az Isten, akit Jézus hirdetett, oly mértékben tiszteletben tartja az emberek szabadságát, hogy akár kételkedni is lehet Benne, vagy meg lehet tagadni Őt.” Egy középkori szerzetes (Angelus Silesius) mondta, hogy Jézus százszor is megszülethetett karácsonykor Betlehemben, ha bennünk meg nem születik, semmit nem ér a mi emberi életünk. Hiszem, hogy mindez húsvétkor is érvényes. Jézus százszor is feltámadhatott, de emberi életünknek csak akkor van, csak akkor lesz értelme, ha bennünk is, mindannyiunkban feltámad! Ámen.

Partium

101

Dr. Nagy Ákos A verseny Köszöntöm kedves hallgatóinkat, az Éteri Rádió munkatársai nevében! Közvetítést adunk a nemzetközi ökumenikus hajósversenyről. A verseny célja, minél hamarább elérni Isten városát. Megpróbálok szemük helyett szemük lenni, amennyiben hisznek. A versenyt hagyományteremtő módon ebben a formájában 500 éve rendezték meg először, és nem is állítunk valótlanságot, ha azt állítjuk, hogy azóta is folyamatosan tart. Igazság szerint, ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor 441 évben határoznánk meg a kezdetet, mivel az addig veretlen csapatot először szorították meg, de úgy alaposan. Az is igaz, hogy addig teljesen egyedül indult, de volt, hogy akkor sem ért be elsőnek. De ki, illetve kik is kormányozzák ezt a tekintélyes, robusztus gályát? Erre ebben a pillanatban, még nem tudok kielégítő választ adni, de szeretném felhívni a hallgatóság figyelmét, hogy ezen gálya sötétségben tartott, elcsigázott teljesen kiszolgáltatott rabszolgák fizikális teljesítménye hozza mozgásba. Nehezen forduló, lassú, mindemellett pompás kivitelű hajóról beszélhetünk. A hajóácsok nem spóroltak ki semmit belőle, ez tény. De lehet, hogy pont ezzel veszít értékes perceket? Meglátjuk! És itt úszik a következő versenyző. A folyamatos bővítgetéseknek, hozzáépítgetéseknek köszönhetően, szintén tekintélyes méreteket öltött szkúner vonja magára, a szemlélődő tekintetét. Díszítésektől mentes, és amiben leginkább különbözik az előbb lefestett hajótól, az a vitorlázata. Húha! Itt igazán merész, bizakodó emberek szállhattak vízre. Evező egy szál se. Csak a szélben bízhatnak, amelyet irányítaniuk, befolyásolniuk nem áll módjukban. Tehát a jól bevált módszerek helyett, mernek vállalkozni. A hajó testén észrevehetőek a továbbépítéshez szükséges előkészítések, melyekhez újabb modulokat könnyedén hozzá lehet csatolni. Kérdés, a fordulékonyságot ez nem befolyásolja-e negatívan. Úgy veszem észre így is rettenetese nagy a vízkiszorítása, viszont a hatótávolsága ezzel arányosan nem látszik növekedni. Igen most kaptam a hírt, megvannak az indulók! Szóval elnézést ezt nem nagyon értem, hogy is van ez.....!?? Ááááá! Megvan! Kollégáim kisegítettek. Az első két hajó legénysége vegyes. A versenyt megelőzően már folytak egyeztetések, és az indulók a nyerési esélyeiket növelendő, úgy döntöttek, hogy erőiket koncentrálják. Ezzel lecsökkentik az induló versenyzők számát, és ettől kiélezettebb

102

Partium

versenyt remélnek. Ismerjük már a visszalépést, visszaléptetést a sportéletben. Az esélyesebb versenyző javára – hogy egymással, az esélyesebbet gyengítő mérkőzést ne kelljen vívni. Ebben igazán nem szeretnék okosnak tűnni, hiszen mint már említettem több száz éves versenyről van szó amelyben már kellő rutinra tehettek szert a versenyzők. Akkor is bátorkodom megjegyezni, hogy a „Viribus unitis” sem hozott hosszú távú sikert..... De nem szeretném továbbfeszíteni a húrt. Az első pompás gályán a Phanatic Chatolic csapata indul. Római, és görög versenyzők alkotják a csapatot szláv testvérekkel megerősítve. A gályarabok nemzeti hovatartozása vegyes, mondhatni nemzetközi. Húha! Nagy az esélye, hogy sem a fedélzeten, sem a mélyben nem értik majd egymást. Innen a partról is látszik, hogy folyamatosan vitáznak. Már a rabszolgák ösztökéül szolgáló korbácsokon is összevesztek. Nem sok jót jósolok, de majd meglátjuk. Az elemes vitorlást a Protes és társai kormányozza. Ők el sem férnek már. Nem csoda, hogy bővíthető hajóval indulnak. Messziről egyébként semmi különbséget nem lehet látni a két csapat között. Az alapszín fekete, egyiknél arannyal díszítve, a másiknál még az sem. A lényeg biztos a mélyben rejlik. Bár ezek nem motoros járművek. Valamilyen komoly vita foglalkoztatja őket és a másik hajóra, majd egymásra mutogatnak. Igen, látom már. A Phanatic Chatolic Dogma nevű gályáján 3 evezősor található, míg Protes és társai 3 vitorlával készül meghódítani a tengert. Távcsővel a kezemben figyelem az eseményeket. Azt látom, hogy mindkét csapat tagjai meg vannak láncolva. Egymáshoz, és a hajójukhoz is. Így nem csoda, ha korlátozott a mozgásuk, de ahogy viselkednek a gondolkodásuk is. Ebben a pillanatban a látóhatáron egy elképesztő sebességgel közeledő hajó közelít, a rajtvonalhoz. Ha a versenykiírásban szereplő harmadik hajóról van szó, akkor utolsó percben érkezett. Ez lenne az? Ez sem mai portéka. Egyszerű kis hajó. Gyors és fordulékony. Egy sor evezője és egy árboca van. Csak egy. Olvasom, hogy gályarabok helyett a versenyzők eveznek, és ha elfáradnak helyet cserélnek a vitorlát kezelő versenyzőkkel. Kevesen vannak, fél szavakból, egy pillantásból is megértik egymást. Hangos szó, veszekedés nem hallatszik felőlük. A hajó testébe egyszerű népi mintázatot faragtak bele, az ismeretlen mesterek. A vitorla fehér, és egy madár, valamint egy karika látható. Távcsővel jobban megnézve a madár, egy galamb, és a karika egy kígyó, amely a saját farkába harap.

Partium

103

Ezt nem értem, semmi olyan jelzés, amely valakinek a halálára, vérének vételére, és úgy általában szenvedésére, utalna. Még átvitt értelemben sem. Nagy bátorság kell ehhez, ebben a versenyben! Ebben a pillanatban eldörrent az indítópisztoly. Az evezősök megfeszülnek az ütlegek csiklandozására. A vitorlákat lassan megtölti a szél. A két monstrum meglódul. A kis hajócska néhány méterrel lemaradva követi a másik kettőt. Nem merészkedik a közelükbe, mert mindkettőn akkora legénység van, hogy a haladáson kívül arra is marad idejük, energiájuk, hogy egymást pusztítsák. Folyamatosan lövik egymást gyújtóbombákkal, melyek tüzét egyre nehezebben, egyre nagyobb károkat a hátuk mögött hagyva tudnak csak eloltani. A verseny érdekessége, hogy relatíve szűk térben került megrendezésre. Volt olyan, hogy más földrészekre is áttévedt, egy-egy a versenyzők csapatába tartozó vízíjármű, mint például a Santa Maria, aki azonnal megkezdte áldásos tevékenységét, melyet a lakosok még a mai napig sem bírtak kiheverni. A gyökereket ugyanott kell azonban keresnünk, méghozzá a termékeny félhold térségében. Most sem távolodik el a verseny az európai kultúra partjaitól túl messzire. Szinte csak körbe-körbe keringenek. De nézzük az aktuális állást! Az élen még mindig a két tekintélyes hajótest szeli a habokat, és mögöttük biztos távolságban a törékenyebb jármű. Az első akadálynál, a Szentháromság-fokánál, az egyelőre harmadik helyen haladó, mintha vesztett volna sebességéből. Értem már! Óvatosságból bevonták a vitorlát, nehogy a szél nekisodorja őket. Huhhh ez meleg helyzet volt! bár semmiféle pánik nem látszik a legénység arcán, és a kormánykeréknél is sziklaszilárdan áll, a kapitány-kormányos. Az átmeneti lemaradást, az Eredendő bűn örvényénél már be is hozta a, igen, közben megvan a hajó legénységének neve, szóval az Unit csapata. Érdekes elnevezés, valamilyen egységre utalhat. Komolyan mondom, egyszer el fogok süllyedni a számok tengerében, ha ha ha!!! A másik két hajó az uralkodó tengeráramlatot kihasználva, könnyedén jutott át a fokon, nem is sejtve, hogy számukra ha nem is veszélyes, de mindenképpen előnytelen vizekre jutottak. Itt már a három sok. Nem fér el, nem tudják erejüket kibontakoztatni. Az evezők nem férnek el, ezért hol egyik, hol másik oldalon kell behúzni őket. Ugyanez a helyzet a vitorlákkal is. Szembe szélben kevés hajó képes haladni. A Protes és társai által uralt Subcontra pont ilyen. Míg a Dogma horgonyát a fok tengerbe nyúló lábába vágta, és annak segítségével nehezen, de át tudott fordulni, a horgony nélküli Subcontra, a fok megkerülésével, túl messzire került az arany középúttól. Csak sodródik.

104

Partium

Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy az egymással hadakozók ereje mintha kezdett volna fogyatkozni. A Jézusisten-szorosnál már határozottan lelassultak, minta eltévedtek volna. Bizonytalanul haladnak, az tény! A kis törékeny lélekvesztő, a két monstrum között átsikolva, váratlanul átvette a vezetést. Iiiigen! Észbe kapott a Phanatic Chatolic és a Protes és társai is, de energiájukat az egymással történő viszálykodás során már felemésztették. Igazából, már semmi újat nem tudnak mutatni a nekik szurkolóknak, és ezt ők érzik is. Mindkét oldalon egyre nő a feszültség, és elégedetlenség. Fényjelzésekkel tudatták a partról a kapitányokkal, hogy semmi jóra ne számítsanak, ha kikötnek. Apanázsukat, állandó jövedelmeiket megnyirbálják. A csalódottak közül többen a kis hajócska mozgását kezdik kémlelni, sőt csendben, magukban szurkolni is nekik. Az evezősök szép összhangban feküdtek bele a húzásba, és adtak külön lendületet a szél által repített hajónak. Az elégedetlenek a parton, nemtetszésüknek már egyre erősödő hangot is mertek adni, és érvelésükbe egyre gyakrabban hallatszott, a bezzeg a kis hajó, bezzeg az Unit, mennyire egyben van a csapat, hogy húznak, mennyire ügyes, és talpraesett a kormányos, és így tovább, és így tovább. Egyes partszakaszokon a versenyzők „istállójába” tartozó vezetőségi tagokat is a tengerbe vetették. Mi van itt, kedves hallgatóink, mi van itt??!! Ezt azért egyikünk sem gondolta volna. A távolság szemmel láthatólag egyre nő és csak nő. A nehézkes lassú, maradi gályák, behozhatatlan hátrányba kerültek. De következik a legnehezebb szakasz. Aki ezt teljesíti, az nyer. Erre reális esélye az egységes kis „lélekvesztőnek” van csupán. Heves manőverezésbe kezd a kapitány és egyben kormányos Dávid Ferenc. Sikerült úgy megkerülnie a Tudomány és Értelem zátonyát, hogy annak taraját horgonyával végigszántva, egy darabot leszakítva, magával tudta húzni a fedélzetre. Ez aztán a teljesítmény! A két vetélytárs utolsó erejét is összeszedve, fogait összeszorítva, a gályarabok hátát rongyosra verve, vitorlát, árboctörésig kibontva, próbálja befogni a Unit legénységét. Nem látnak és nem hallanak – mentségükre legyen szólva, ezzel versenyen kívül is így vannak. És megtörtént a tragédia!!! Mindkét hajó ráfutott a zátonyra, és megfeneklett. Se előre se hátra. Sőt, egymás után süllyedni is kezdenek. Mind odavesznek, ha nem ér oda időben a mentőhajó! Olyan magabiztosak, fennhéjázóak voltak, hogy úszni sem tanultak meg. Csak a bárkát, azt építették, de ők magukat bizony nem.

Partium

105

Ez már nem is hit, ez már fanatizmus, bár a bemutatkozó lapjukon az elvi kérdések rovatban szerepeltették az esztelen, féktelen, és parttalan vakbuzgalmat. És tessék, itt van! Partot is veszítettek! A kis bárka tempóját lelassítja, az evezős testvérek feljönnek a fedélzetre, együtt imádkozzanak. Pedig az ember azt hinné, hogy most ünneplésnek lenne itt a helye. A lebukó nap irányába úsznak, a horizont felé. A keresett város birtokosa, mint legfőbb, mindenek felett álló, és örökkévaló zsűri-bíróhoz fordulunk, hogy döntsön. A távcsövemen keresztül próbálom a hajó nevét leolvasni. Egy az Isten. Ez van odaírva. A zsűri bólint, majd szelíden elmosolyodik.

Csathó Töhötöm alkotása

106

Partium

Felhős Szabolcs Korunk unitarizmusának újvilági fellegvára: Boston Az amerikai demokrácia virágkora elválaszthatatlan az unitárius szellemiségtől, amely az első telepesek szigorú kálvinizmusa elleni tiltakozással kezdődött. A 17. században és a 18. század elején Amerika a kálvinista puritanizmus legfőbb fészke és bástyája. Ide, az ígéret földjére menekülnek új életlehetőségek, új világ teremtésének reményében a kontinensről és főleg Angliából elűzött puritánok. Szükség is volt erős hitükre, önmegtartóztatásukra, és összefogásukra, hogy a távoli kis gyarmatból független birodalmat teremtsenek. Természetesen egy másik erő is hatott új Anglia fejlődésére. Az ipari forradalom előestéjét élő Anglia a tudósok, újítani vágyó gondolkodók sokaságát teremtette elő. Eddig soha nem hitt lehetőségek tárultak elébük, nagyszerű területek kínálkoztak a kutatásban. Az alkalmazott tudományok gyors fejlődéssel hatalmas mértékben növelte az ipari teljesítményeket, a legkülönbözőbb területeken. Az amerikai unitarizmus kezdetét 1785-től szokták számítani, amikor is a bostoni King’s Chapel lelkésze, Jacob Freeman az istentiszteletek liturgiáját helyesbítette, s kihagyott belőle minden olyan elemet és tételt, amely a niceai hitvallásból volt véve és a szentháromság dogmájára utalt. Idővel a lelkész egyre szabadabb elveket kezdett vallani. Izgalmas évek voltak ezek, Joseph Priestley angol vegyész és teológus csatlakozott a tudományos forradalomhoz. Továbbvitte a Deventry Akadémia szellemét. A szabad viták, s különböző nézetek toleráns ütköztetése, az igazság szenvedélyes kutatása jellemezte a tevékenységüket. Tudományos működésének legcsodálatosabb pillanata, amikor 1774-ben előállította az oxigént. A fotoszintézis első tudományos leírása is tőle származik. Felfedezte, hogy a vallás, a vallási gondolkozás fejlődőképes. Az Újtestamentumban leírtakat igyekezett a kortárs szemével nézni és prédikálni. Előfutára volt a történelmi Jézust felfedező iskolának is. Igazi nagysága magában az emberségében van, bátor jellemében és kutató kézségében. A francia forradalom és az amerikai függetlenségi háború lelkes támogatója volt. 1794-ben Priestley több unitárius szellemiségű lelkésztársával az episzkolások üldözése miatt kénytelen volt elhagyni Angliát, s Philadelphiában telepedett le, s unitárius lelkészként tevékenykedett haláláig. Az unitarizmus terjedése érdekében a legtökéletesebb alapozást ő végezte el, Bostonban és környékén volt a legtöbb szabadelvű gondolkodó. Itt is prédikált és mélyítette az unitárius gondolkodást.

Partium

107

Hatvanévesen is harcolt a fiatalokért. „Boldog vagyok, hogy egy olyan korban és egy olyan országban élhetek, ahol szabadon kutathatom és hirdethetem a vallási igazságot” – mondotta Új-Angliában. Az unitárius mozgalom kibontakozása azonban a Harvard egyetemről indult el. A tanári karban egyre többen lettek unitárius nézetet vallók 8köztük volt S.F.B. Morse a távíró feltalálója is). A mozgalomnak Channing fellépése adott igazi lendületet. Channingnak az uniárius kereszténységről tartott baltimore-i beiktató beszéde korszakalkotó fontosságú volt. Európai szemmel nézve az amerikai unitarizmus elsősorban szellemi mozgalom volt, tehát nem központosított egyházi keretben működött. Igen erősen hatott rá a Kongregácionalista szervezeti forma. Ebből következően az egyházközösségek erősen megőrizték függetlenségüket. Mindettől függetlenül 1825-ben megalakították az Amerikai Unitárius Társulatot. New England (Új-Anglia) és a középső államok között olyan szakadék volt, mint Anglia és Skócia között. Eltértek az életfelfogások. Új-Angliában rendszerré szerveződött a társadalom, és az egyetemet támogatták. Új-Anglia legjelentősebb szellemi központja Boston lett. Iskolái egyidősek voltak a gyarmati léttel. Az egyház láthatóan szilárd volt. Egy szövetség részét alkották még az unitáriusok és a baptisták is. Az unitáriusok a művelt és gazdag osztály körében voltak erősek. A bostoniak komolyan vették a templombajárást és az irodalmat. A kulturális életet eleven képzelet, hevesség és érzékenység jellemzi – inkább a görögökre, mint a rómaiakra hasonlítottak. A francia háborúk okozta fellendülés új pályát nyitott Boston előtt. Megduplázódott a gazdaság és a népesség is. Hajóállománya nagyobb volt, mint New Yorké és Pennsylvániáé együttvéve. A századforduló táján, 27 évvel az amerikai forradalom, a függetlenségi háború után, amikor Ralph Waldo Emerson (1803) született, egy új, a már megerősödő és magabiztos nép érzelmeinek jobban megfelelő vallás, az unitarizmus terjedt el. A világmindenség harmonikus egységét Isten végtelen kegyelmességét és jóakaratát hirdették. Ez a vallás lényegében a haladó polgári eszmék teológikus megfogalmazása volt. A 19, század legnagyobb amerikai unitárius gondolkodója Emerson. Az ős gondolkodása az amerikai protestáns teológiában gyökeredzik. Transzcendentális filozófiai irányzatát szoros szálak fűzik az új-angliai utópisztikus szocializmus képviselőihez is. Emmerson főként etikai, filozófiai oldalról közelíti meg az alapvető társadalmi kérdéseket, mindenek előtt, a személyiség szerepét taglalva. Tanítványa Henry David Thoreau (1817–1862) már túllép mesterén, s azt tanácsolja, hogy az egyén vonja ki magát ebből a társadalomból, teremtse meg a teljes függetlenségét, és térjen vissza a természethez. Tevékenyen részt vett a négerek felszabadításáért

108

Partium

vívott küzdelemben, és megfogalmazta az állampolgári engedetlenség alapelveit. Az új-angliai költészet legismertebb és máig népszerű unitárius egyénisége Henry Wadsworth Longfellow (1807-1882), a jómódú új-angliai értelmiség képviselője. Legismertebb elbeszélő költeménye az indián témájú: A Hiawatha éneke. Emerson és Parker elindították a transzcendentális mozgalmat. A hagyományos biblikus vallástehetségek felé fordult, amely az emberi élet élményei által indíttatva, a Jézus szellemétől vezéreltetve Istennel tudatos közösségre képes lépni. A kisebbség viszont, a vallásos humanizmus szellemi mozgalmát indította el. Ők állandó szellemi életet éltek, s csak így lehet megértetni, hogy az amerikai unitarizmus annyi kiváló szellemi nagysággal dicsekedhet. Az úgynevezett Hall of Fame nevű nemzeti pantheonban Amerika legkiválóbb embereinek szobrai állnak, s ezek kétharmada unitárius nagyságokat ábrázol. Szabadabb és racionálisabb irányba Ellery Channing (1780–1842) terelte az amerikai unitarizmust. Ő volt az új-angliai unitáriusok vezetője. 1819-ben Unitarian Christianity címen elmondott prédikációjában szakított a kálvinista dogmákkal, és unitáriussá lett. Őt tartják az amerikai unitárius egyház megalapítójának. Boston egyik tekintélyes lelkésze volt. Munkásságát a nagy szónok, Theodor Parker (1810–1860) és Emerson folytatta, illetve mélyítette ki annyira, hogy Angliában és Amerikában az unitárius vallás a műveltek, a haladó gondolkodásúak vallása lett. Emerson szellemi függetlenségi nyilatkozatában a gondolkodó, az új amerikai ember eszményképét állítja elénk. Az embernek önbizalommal a mában kell élnie. Transzcendentális mozgalma a reformátorok megújulását kereső, az emberiséget, az amerikai társadalmat akarta megjavítani. Hittek az ember tökéletesedésében, egy eljövendő jobb világban. 1806–1808-ban a Harvard Egyetemen is az unitáriusok kerülnek túlsúlyba. 1820 után külön gyülekezetbe szervezkednek, mikor az ortodox támadások tűrhetetlenné tették helyzetüket. A korabeli 500 gyülekezet százezres lélekszámmal elég jelentős, mivel a haladó gondolkodásúak vallása volt az unitarizmus, a szellemi életben azonban számarányuknál jóval nagyobb a súlyuk és befolyásuk. A bostoni iskola jeles képviselői az Államok vezetői rétegét képviselték: Ellery Channing, Ralph Waldo Emerson, Theodor Parker, az elnökök közül az Adams család (John Adams és fia John Quincy Adams), Thomas Jefferson, James Madison, Abraham Lincoln, az irodalmi életben H. David Thoreau filozófus, Longfellow, Lowell, Bryant, Whittier neves amerikai költők, Hawthorne, Hall, Horace Mann, Teckermann, Charles Eliot kiváló történészek, tudósok, mind ez unitárius szellemiségből nőttek naggyá.

Partium

109

A nevezetesebb bostoni tudósok is részt vettek a vallási vitákban, s mindezt tetézte a kongregacionisták (protestáns felekezet) meghasonlása. Boston unitárius túlsúlya után hamarosan 6 északi tartományban is elterjedt az új hit. Az angol és amerikai mentalitás is hozzájárult az új hit terjedéséhez, amely azt tartja, hogy az ember fejlődvén tökéletesítheti vallását is. Vagyis az ész, a műveltség fejlődésével tökéletesíthetjük hitünket is. Theodor Parker (1810–1860) nagy szónoki tehetségű prédikátor kimutatta, hogy a kereszténységben nem a hittételek és a külső formaságok képezik a lényeget, hanem az Istennel való közvetlen összeköttetés, melyre Jézus példát adott. A 19. század elején az unitáriusok és az univerzalisták (transzcendentális továbblépés) lélekszáma a legmagasabb a protestáns felekezetek között, 1.700.000 fő 81.144 pap, 1.460 templom), míg a kálvinistáké: 1.304.827 fő, a metodistáké: 1.176.000 fő, az episzkopálisoké: 1.200.000 fő. Boston, Massachusetts állam fővárosa, egész Új-Anglia kulturális és szellemi központja lett. E város környékén értek partot az első angol telepesek, a „zarándok atyák” 1622-ben, s alapították Plymouth városát, és nem messze taláható az új Cambridge. A nagy erdélyi utazó és tudós Bölöni Farkas Sándor is előszeretettel ír bostoni tapasztalatairól Napnyugati Utazás című művében. 1830-ban Bostonban 80 köz és 155 privát iskola, összesen: 235 volt. A tanulók létszáma 11.448. itt található Cambridge-ben az államok legrégebbi Harvard Kollégiuma. 1636-ban a Massachusetts Bay Colony gyűlése 400 fontot szavazott meg arra, hogy iskolát hozzanak létre. A régi angol egyetem emlékére az új egyetemi városka neve Cambridge lett. 1638-ban meghalt a település egyik lelkipásztora John Harvard, aki vagyona felét, 800 fontot és 260 kötetes könyvtárát az új iskolára hagyta. Hálából róla nevezték el az éppen csak szerveződő főiskolát. A Harvard az Egyesült Államok legjelentősebb, legismertebb, legtekintélyesebb egyetemévé fejlődött. Nehéz itt diplomát szerezni, de a végbizonyítványa jó ajánlólevél a kormányzatban éppúgy, mint a tudományos vagy kulturális életben. A bostoniak büszkék iskoláikra. Az amerikaiak nem könnyen adóznak, de az oktatás céljaira szívesen adakoznak. A szegények gyereki szinte ingyen tanulhattak. Aki nem járatta gyermekét iskolába büntetést fizetett az iskola fenntartására. Hat elnök is tanult ezen az egyetemen (A két unitárius Adamstól Kennedyig). Itt tanult és tanított Longfellow unitárius költő, a nagy amerikai unitárius gondolkodó Emerson, Thoreau, Eliot, Henry, James stb. A tudomány nagy alakjai közül vagy két tucat Nobel-díjas tanult, vagy tanított itt (köztük magyarok is: Neumann János, Wigner Jenő, Gábor Dénes). Itt van a világ egyik legnagyobb egyetemi könyvtára, amelynek állománya több millió kötet. Számos gyűjteményt is tartalmaz (többek között Longfellow, Emerson

110

Partium

kéziratait). A Harvard Egyetem közelében található az ún. Longfellow House. 18371882-ig lakott itt a híres költő. Az Emerson House-t a Boston melletti Concordban találhatjuk meg. Csaknem fél évszázadon át élt itt a nagy unitárius gondolkodó. A 18. század második felében már Amerikában is a felvilágosodás és uralkodó eszmei áramlata, a deizmus hódít. Ennek hirdetői Benjamin Franklin, Thomas paine és Thomas Jefferson is. Ők a vallásnak inkább a társadalmi vonatkozású tanait próbálják előtérbe helyezni. Az amerikai elnökök sorában az élen szerepelnek azok a kongregacionalistaunitáriusok, akik a felvilágosult humanizmust hangsúlyozták. Célra orientált szemléletűek, határozatai elutasítják az intézményes vallás korlátozó tendenciáit. Az egyház és az állam szétválasztásának hívei, közülük kerültek ki azok, akik az Első Törvénymódosítást adták a nemzetnek. John Adams és Thomas Jefferson a főszerepet játszották a Függetlenségi nyilatkozat történetében. A szöveg java Jeffersontól származik. Ő, a filozófus, a francia felvilágosodás szóhasználatával élve, Adams pedig a jogász. A végleges szöveg körüli vitákban érveivel és tekintélyével Adams állította a Jefferson-koncepció mellé a kongresszus közhangulatát. Az elnöki székben 1797–1801-ig John Adams ült. Őt követte Jefferson (1801–1809). Jefferson győzelemre vitt egy demokratikus politikát. A demokrácia Mózese volt, s megadatott neki az a dicsőség, hogy elvezette követőit a megígért és meghódított Kánaánban. Az amerikai felvilágosodás legvonzóbb és legnagyobb alakja, aki 1801 és 1809 között jó hatvanasan, túl élete megannyi diadalán az államelnöki székből mozdíthatja előre a republikanizmus, az önkormányzat, az emberi jogok, a világbéke ügyét, s végső csapást mérhetett az akkori konzervatizmus erőire. Vallott, hogy minden embernek jussa van lelkiismeretére, a meggyőződése szerinti vallást követni. Ezen juss a természettől adatott, s elidegeníthetetlen. Mindenki kötelessége ugyan teremtőjét tisztelni, de oly módon, mint azt ki-ki teremtőjéhez legméltóbbnak véli az embernek belső egybefüggését az Istennel semmi földi hatalom meg nem ítélheti, csak az Isten. Jefferson elnöksége jórészt az államszervezéssel telt el. A függetlenség létrejöttekor az új államnak az akkor elvégzett népszámlálás tanúsága szerint mintegy 4 millió lakosa volt, ebből csaknem félmillió rabszolga. Jefersont az elnöki székben James Madison követte 1809–17-ig. Elnöksége idején a napóleoni háborúk alatt feszültté vált az angol–amerikai viszony, amely 1812– 14-évi háborúhoz vezetett. Az 1814. évi genti béke az amerikai függetlenség újabb megerősödését jelentette. Az unitárius szellemű elnökök alatt a gazdasági fejlődés rendkívül gyors ütemben haladt előre. A 19. század ötvenes éveiben már az Újvilágban volt a leghosszabb vasúthálózat, s az ipar az északi államokban már több

Partium

111

százezer bérmunkást foglalkoztatott. Észak és Dél ellentéte gyors ütemben haladt a nyílt konfliktus felé. Előbb a rabszolgafelkelés robbant ki, majd az új állam, Kansas birtoklásáért robbant ki a harc. Az elnöki posztot J. Quincy Adams töltötte be 1825– 28-ig. Az 1860-as évi választáson a republikánus párt elsöprő sikert aratott, nemcsak a kongresszusban jutott többséghez, hanem elhódította az elnöki tisztet is. Az új elnök Abraham Lincoln lett 1860–1865-ig. észak fejlett iparral rendelkezett, lakosainak száma ekkorra meghaladta a 22 milliót. Délen mindössze 9 millió ember élt több mint egyharmada rabszolgasorban. A gazdasági fejlettsége messze elmaradt az északi országrész mögött. 1863. januári deklarációjában Lincoln eltörli a rabszolgaság intézményét. Az észak-dél elleni háborúban számos 48-as emigráns harcolt önkéntesként Lincoln mellett. Gettsburgi gyászbeszéde az emberi jogok és a kormányzati feladatok szép megfogalmazásán kívül már az eljövendő kiegyezés feltételeit is tartalmazta. Haladó szellemiségéért a washingtoni Ford Színházban egy orvgyilkos merénylő tarkón lőtte Lincoln elnököt. Az unitárius szellemiségű elnökök sorában Jefferson bibliájával is kiemelkedik. 1903 óta az eskütétel napján Jefferson „A názáreti Jézus élete és erkölcs” című munkájával ajándékozzák meg a szenátorokat. Ez a mű a négy evangélium lerövidítését tartalmazza. Ha John Adams nem ösztönözte volna Leveleiben Jeffersont bibliája megírására, akkor nem született volna meg ez a mű. Jefferson Biblia iránti érdeklődése kizárólag Jézus életére és tanításaira korlátozódott. 1800 szeptemberében Jefferson nekilát a nagy munkának. Megígérte Rush univerzalista tudósnak is, hogy megírja a vallásról vallott nézeteit. „A kereszténység korrupciójával valóban szemben állok, nem így azonban jézus eredeti tanításaival. A vallásunk az életünkben és nem a szavainkban tükröződik. Hasonlóan sok más, őt követő unitáriushoz, Jeffersont nem annyira a történelmi vonatkozás, mint Jézus lényege érdekelte. John Adams 1813-ban a következőket írta Jeffersonnak: „Csodálom ama törekvéseit, ahogyan Jézus filozófiáját és istenhitét elválasztja és elkülöníti minden egyébtől”. Boston 670 ezer lakosú város volt a 19. században. Jelentősége ma is igen fontos. Rangot jelent bostoninak lenni Amerikában. Itt szerencsésen ötvöződik a régi és az új, a hagyomány és az újítás. Új Anglia jellegzetes városi polgársága alakult itt ki. Olyan típus, akit okosságáért, kezdeményező képességéért mindenütt becsülnek. Két évszázad alatt Boston előretört a politikában, a kultúrában, a tudományban, s ezen a téren igen rövid idő alatt magához hódította a vezető szerepet a keleti partvidéken, s jelentős helyet szerzett a gazdasági életben is. A 18. század közepén ez a vezető szerep elsősorban a függetlenségért vívott küzdelmek során nyilvánult meg. Boston volt a színhelye az első fegyveres inci-

112

Partium

densnek a hírhedt bostoni mészárlásnak. Itt aratott először jelentős győzelmet a fiatal amerikai hadsereg a Bunker Hill-i csatában. A város unitárius elnököket is adott (egy család két nemzedéke John Adams és fia John Quincy Adams). Közben Boston gyorsan fejlődött gazdasági téren, a 19. század jelentős részében pedig Amerika szellemi központja lett. Egyetemein nemzedékek nevelődtek, a polgári szalonokban az amerikai irodalom és művészet akkori legnagyobbjai adtak találkozót egymásnak. Innen indult el a rabszolgafelszabadítók, az abcolicionisták mozgalma is. Az 1980-as adatok tükrében az amerikai kongresszus két háza a szenátus és a képviselőház, tagjainak vallásösszetétele híven tükrözi amerika vallási térképét:  katolikus 141 fő,  metodista 75 fő,  presbiteriánus 56 fő,  baptista 49 fő,  lutheránus 23 fő,  egyéb protestáns 22 fő,  zsidó 36 fő,  mormon 12 fő,  felekezeten kívüli 3 fő. A 22 egyéb protestáns között 9 unitárius van, (2 a szenátusban, 7 pedig a képviselőházban). 50 kormányzó közül 2 unitárius, (Colorado, Michigan).

Partium

113

Dr. Nagy Ákos

Rügyfakadások Itt-ott, hipp-hopp, pattant a mag, bukkant a csíra, a földbe harap. Csipp-csepp, plics-plocs eső az, mi zsenge leveleken kopogtat. Huss-huss, szi-szi, szösszenő szellő siklik,már dagad a felhő, nyájként úszik a bárány esendő terhével erekbe,tavakba költöző. Csitt-csatt,dirr-durr angyalok kugliznak, jőnek hirtelen viharok. Még deresek a vérvörös hajnalok, de a madárvendég már dalba fog. Az anyatermészet új életet ellett, mi dolga volt, mindent elrendezett. Takarított, szelektált, odatett, elvett, s olyan semmilyen tavaszt teremtett.

114

Partium

Ifjúsági rovat Dinók Zoltán Julcsi néni Julcsi néni bevette a szívgyógyszert majd egy festményes könyvet a kezébe vett s hanyatt feküdt a díványán. Öreg volt, hetven felett, haja tiszta dér. Az olvasószemüvegét felvette s böngészte Tiziano, Tintoretto képeit. – Oh ezek a festők micsoda zsenik voltak! – Bárcsak abban a korban éltem volna! Hirtelen édesapja jutott eszébe kit elvittek annak idején a németek a táborba. Könnyezni kezdett, majd összecsapta a könyvet s a Bibliát vette a kezébe. Márk evangéliumát olvasta. Már a könyökén jött ki. – Talán mi zsidók bűnösek vagyunk valamiben? – kérdezte magában. – Isten a tudhatója – motyogta magában, lerendezve az ügyet. Hirtelen fájni kezdett a szíve, forgolódni kezdett, izzadt, remegett s letette a Bibliát a kezéből. – Én nem vétkeztem Uram ellened! – mondja irgalmasan. Kiment a konyhába, ivott egy pohár szódavizet s imádkozott. Tiszta víz volt a remegő keze, és sápadt arca. Visszafeküdt s lázasan olvasta a szentírást, alázatosan, mint aki hirtelen nagy csodát vár. S valóban csökkent a pulzusa s egyre jobban érezte magát. Homloka megnyugodott, izzadása megszűnt. – Köszönöm Istenem! – mondta a falnak Kiment a konyhába ezután majd főzött egy kis gyümölcsteát. Közben rá is gyújtott, de nem esett jól neki. A forró tea aromája és íze megnyugtatta idegrendszerét is s mintha szíve is jobban működött volna. De még mindig kívánta a fekvést, az ágyat. Így hát megint lefeküdt. Gondolatban megjelent apja: – Vajon látsz odafentről? – Küldj nekem vigyázó őrangyalokat! S álomba zuhant. Álmában őrangyalok és ördögök harcoltak egymás ellen. Majd amikor az egyik ördög győzött, felriadt: – Istenem! – Ugyanez történt a háborúban is! Apám látsz-e engem? Ne hagyd hogy az ördögök győzzenek!

Partium

115

Imádkozott megint. Majd enni kezdett, de nem volt nagy étvágya. Pár szalámis szendvicsen kívül nem sokat evett. Ismét teát ivott s dohányzott. Mikor megint elaludt, azt látja hogy apja a mennyekben boldogan mosolyog ő rá. Milyen jól esett ez neki! Estefelé felébredt s nyugodt lélekkel készült már a holnapra. Másnap már lényegesen jobb kedvvel ébredt. Jó napja is volt. Bár sokat panaszkodott Julcsi. Nyugdíja kevés volt, szűkösen élt. Fél kiló kenyere volt neki otthon általában de csak pár szelet kenyérke szokott fogyni. Kenyéren, szalámin, vajon, teán és cigarettán kívül nem sok tápláléka és élelmiszere volt. Beérte ennyivel, nem sokat evett egy nap. Szerencséjére volt tb-je különben nem bírta volna fizetni a gyógyszert sem. Már a kismacskája is megdöglött, akkoriban hogy sírt utána! Majdnem belebetegedett. Csak a szomszéd Jolánka vigasztalgatta. Férje Zsolt vásárolt be neki mindig. Szegény Julcsi néninek vagy egy órába került, míg a házhoz közeli áruházban bevásárolt. Így Zsoltnak adott pénzt s az mindent megvett, amit Julcsi néni csak akart és megkívánt. Egyszer hallotta, hogy Zsolt Jolánkának panaszkodik: – Én mindent megteszek ezért az öregasszonyért, de amikor hullafáradtan hazatérek a munkából, már nincs se kedvem se erőm a boltba szaladgálni. – hallotta ezt az ajtófélfának támaszkodva. – Szerencsétlen asszony ő, tudod, hogy mindig meghálálja befőttel s süteménynyel. – engesztelte Jolánka – Hát ezután nem fogom – mondta magában Julcsi s mérgében rágyújtott. Így is történt. Egyszer Zsolt hozta Julcsinak a sok finomságot, két kezében szatyorral s megkérdi: – Hát abból a finom almás pitéből ma kaphatok-e? – Oh, ne haragudjon – mondta Julcsi cinikusan – ma elfelejtettem sütni. – Nem baj, semmi probléma! S visszament a szomszédba. Julcsi néni meg elővette az almás pitét s ördögi, rakoncátlan arccal enni kezdte a sütit. Tényleg finomat tudott sütni. Julcsi néni egy este, miután bevette a gyógyszerét, ismét kezébe vette a Bibliát. János evangéliumánál ahol leginkább ki van fejtve a zsidók és Jézus között az ellentét. Hirtelen rohamot kapott s a szomszéd Zsolt hívott hozzá orvost. A gyógyszeradagját megemelték. – Jaj, Istenem, miért gyötörsz engem? Több gyógyszert kell szednem? – Igen – mondta az orvos diplomatikusan – De majd visszaállunk az eredeti adagra – nyugtatta meg Julcsi nénit. Mikor az orvos elment, mérgében eltette a Bibliát jó alaposan a könyvespolc háta mögé, hogy ne is lássa.

116

Partium

Másnap az öregasszony hogy agyonüsse az időt, ismét aktív sütemény-sütésbe kezdett. Mikor belemerült a sütésbe, s már éppen végzett is vele, egyszer csak kopogtat Zsolt. Megtörli a lábát az ajtóban s így szól: – Micsoda finom illat! Julcsi néni először nem akart adni belőle, de megenyhült a szíve s a szomszéd elé rak egy tál mákos rétest. Zsolt evett belőle. – Julcsi néni, maga remekül süt! Majd pár szót váltottak s Zsolt becsomagolt kis edényben elvitt pár mákos rétest. Julcsi néni örült hogy örömet tudott okozni. Azt mondta magában: – Megérdemelte, hiszen orvost hívott értem elvégre!

Gavrucza Tibor festménye

Partium

117

Marcsák Gergely Zár Csak ketten voltak a konyhában édesanyjával. A számlák kifizetésén gondolkodtak. Beszélni nem akartak. N. undornak álcázott beteges kéjjel szívta orrába a dohos lakás émelyítő penészszagát. Anyja azért nem beszélt, mert úgy gondolta, anélkül is értik egymást. A szülés óta olyan testrésznek tekinti N-t , aki kiszakadt belőle és jellemnek hívott önállósággal gondolkodni kezdett. N. sejti ezt, de nem haragszik. Jogos őrültség – véli. Jön egy vendég. Szokatlan, nem emlékeznek rá, mikor járt utoljára vendég náluk. A nappaliban a díványra ültetik és az anya egy pohár vizet hoz az ismeretlennek. Elmondja, hogy az alattuk lévő lakásban él, majd szemérmetlenül kérdezgetni kezd a szekrény mögötti titkos ajtóról. Érdekli, kit zártak oda. Talán furcsának tűnhet, hogy másfél év után (mióta ideköltözött) csak most elégelte meg ennyire az állandó kopogást és az éjszakai segélykérő kiáltásokat. Anya és N. egymásra néztek, majd a vendégre, és látszólag nem értettek semmit. Csak N. érzi, hogy végre valaki jó kérdést tett fel. Gyermekkori emlékei közt él a titkos ajtó. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kinyissa végre. Többé nem nyilváníthatja képzelgésnek, nem nyomhatják el a fejében más gondok, nem veszhet az elmúlt évek ködébe. Az ajtó létezik, és ki kell nyitnia. Anyja gyenge karja nem bírta a széken tartani. Felugrott és a vendég segítségét kérte az ódon ruhásszekrény eltolásához. A rothadozó, besüllyedt parketten nehéz dolguk volt. Talán öt centivel sem tolták még odébb azt a szekrényt, máris előkerült alóla egy üveggolyó. Hát persze! Az én üveggolyóm! – gondolta N. Újabb erőlködés után egy apró, bekeretezett családi fotó. Jó ég, ez meg itt volt?! Milyen régen láttam. A szekrényt kifordították a dívány felé, és valóban, ott az ajtó. A kulcs a zárban. N. kinyitja, izzadó tenyerével lenyomja a kilincset és a résnyire tárt ajtón beles. Becsapja, kulcsra zárja és kéri a vendéget, segítsen visszatolni a szekrényt. Az nem kérdez, segít, majd szó nélkül távozik. Anyja sem mond semmit. Úgy gondolja, anélkül is megértik egymást. Visszamegy a konyhába. N. eleinte sokat gondolt a történtekre, de lassan érdektelenné vált. Azért néha még most is látja maga előtt: a szobában két ember ült – anyja és fia. Kifejezéstelen arccal bámultak rá. A szobában nem volt egyéb bútor, csak a székek, egy asztal és egy ódon ruhásszekrény.

118

Partium

Vendégség Szekéren jönnek az Apostolok. Leugrottak, egyikük a bakon maradt. Jámbor arcukra símaszkot húztak. Saruik már döngették az ajtót, mikor ijedten kinyitottam. Azonnal nyakamat szegték, volt, akit az ágyban szúrtak le: vörös-fehér paplan, szivárgó halál. Minden pénzt magukkal vittek. Vihogva keresték a rejtett értékeket, majd továbbálltak. Amerre mentek, mindenki mélyen meghajolt.

Hájas Csilla Egy hétköznapi ház A mi házunk nem nagy. De nem is kicsi. Inkább olyan jól eltalált méretű. Ha egy hangyával többen lennénk, már szűk lenne. Ahogy belépünk a kapun, rögtön nekiugrik az ember tekintete az egyetlen háziállatnak - ha az egereket, a szúnyogokat és az öcsémet nem számítjuk -, a kutyának. De erre rájössz egyedül is a hangok alapján, amiket kibocsát magából. Ezeket különös előszeretettel bocsátja ki éjjel három és négy között, amikor az ember aludna, de nem tud, mert a bolond kutya ugat az udvaron. Habár az ocsmány pofája után akár denevér is lehetne. De kutya lett. A sors fintora. Rövidke séta után eljutunk az óriási lépcsőhöz, ami ugyan csak három fokból áll és úgy zsugorodik, ahogy növünk, de aminek legalább kilenc heget köszönhetek a térdemen. Ezután következik a veranda és az előszoba, ilyen sorrendben. Az az előszoba, ami olyan óriási, hogy az ember hangja visszhangzik benne, és ha ketten állunk ott egyszerre, egyikünknek ki kell mennie, hogy a másik rendesen kapjon levegőt.

Partium

119

A következő állomás a konyha, ami pompázatos. Szép nagy. Itt szoktuk megrendezni a társas összejöveteleket, ez többnyire kiabálásban nyilvánul meg. Nálunk mindenki hangosan beszél, és aki érdekesebbet akar mondani, annak hangosabban kell. Népbetegség. Az öcsém itt szokott marha nagyokat böfögni ebéd után, majd kifordul a belem tőle. De mióta szemüveges lett, egyre ritkábban műveli, mert az intelligens imidzsébe, amit képzel magáról, nem fér bele egy böfögő vadállat. Jól teszi. Már unom az asztal lábát rugdosni, mert az övét ritkán találom el. Apa itt tartja a festőállványát, amin festeni szokott, képeket. És ugye a festés elengedhetetlen kellékei az ecsetek, amik ahelyett, hogy tokban állnának, egy széken vannak felsorakoztatva. És mindig akkor festékesek, amikor fehér nadrág van rajtam, vagy nagyon sietek. Gyakran szoktam sietni. Időnként előfordul, hogy acetontól bűzölögve jelenek meg egyes összejöveteleken. Mert foltosan azért mégsem állíthatok be. Az acetont ki lehet küszöbölni némileg a nagyi parfümjével, ami még a Krisztus előtti időkből maradt fenn. Olyan büdös, hogy az ember szívesebben szagolgatna borsófőzeléket. Pedig az sem egy nagy élmény. Ezért van nekem mindig ülőhelyem a villamoson. Aztán található még a konyhában hűtő is. Első pillantásra teljesen szokványos darabnak tűnik. Második pillantásra is. A belső felosztása viszont egészen figyelemreméltó. Három fő részre osztható. Az alsó polcon tartjuk a zöldségeket, gyümölcsöket, meg néha a húgom ide pakolja a legóját, majd egyszer jól fenéken billentem. A második polcon találhatóak az élelmiszerek, és a legfelső polcon kaptak helyet a konzervek, amiknek lejárófélben van a szavatossági ideje, vagy már fénysebességgel el is suhant mellettünk. Furcsamód ez a polc mindig tele van. Egészen megdöbbentő. Apáék érdekes módon vesznek kenyeret. Olyan logikusan számolnak: kell egy kenyér szombatra, meg egy vasárnapra, az kettő. Aztán rám néznek, és elküldik az öcsémet, hogy hozzon öt kenyeret. A fene se érti. Én a konyhát arra használom, hogy nyúzzam a húgomat, szokásomhoz híven, amikor nem néz oda senki. Ilyen pillanatok viszonylag ritkán vannak, mert apáék állandóan szemmel tartanak. Előítéletnek hívják az ilyesmit. Vagy negatív diszkriminációnak, de ezt nehezebb kimondani. Viszont az ember intelligensebbnek tűnik tőle. Ez sem megvetendő szempont. Másutt is szoktam nyúzni, és olyankor apáék kíváncsian érdeklődnek - emeltebb tónusban -, hogy már megint mit nyomorgatom azt a szerencsétlen gyereket. Pedig nem is nyomorgatom, csak én vagyok a húgom nagy és okos nővére, az egyetlen, hadd tegyem hozzá, és mivel a cím kötelez, ezért kénytelen vagyok foglalkozni vele hétvégenként, mikor félholtan beesek a házba. Hazajövök, alig tépem le a csizmámat és az űrkaftánomat magamról, az első kérdés az, hogy mikor játszol velem? És hát a magamfajta kőszívű ember egyre nehezebben bír ellenállni az ilyen könyörgő gyerekszempárnak. Edzenem kéne, kijöttem a formámból.

120

Partium

No de még mindig a konyhánál tartunk, ahogy belépünk, jobbra található az apáék szobája, balra meg a spájz, ahol én lakom az öcsémmel. Apáék mérgesek, amikor így hívom a gyerekszobát. Engem mulattat. Szobának kicsi, spájznak meg nagy. És ráadásul innen nyílik a mosdó. Ki látott már olyan házat, ahol a spájzból nyílik a fürdőszoba? A spájzról az embernek a nagyi befőttjei jutnak eszébe, amiket meg lehet dézsmálni, nem egy fürdő, ahol még befőttek sincsenek. Szóval itt ketten lakunk, de a főnök én vagyok. Nyilvánvalóan és megkérdőjelezhetetlenül. Habár az öcsém időnként megkérdőjelezi, és már nem éri be azzal a válasszal, hogy azért mert azt mondtam. Ki kell találnom valami nyomós érvet, ami nem okoz nyolc napon túl gyógyuló maradandó károsodásokat, és ami elég jó ahhoz, hogy egy darabig békén hagyjon. Apáék attól is kiakadnak, ha a vendégek előtt hangosan kérdezősködök. Például olyanokat, hogy ehetünk-e egy szelet vajas kenyeret, meg hogy fogunk-e este fürödni, mert már elég koszos vagyok. Eleinte még remegett a szám széle, de már kőarccal csinálok hülyét mindenkiből, főképp magamból. Egyik fő jellegzetessége az otthonunknak, hogy a húgom játékai megtalálhatóak a ház minden pontján és felkiáltójelén. De tényleg mindenütt. Az ember nem is gondolná, hogy a makarónis zacskóban találhat néhány babavégtagot. Pedig így van. Hogy az apa ünneplőjének a zsebét ne is említsem. És a párnahuzatomat. Meg a táskáimat sem. Régen az öcsémmel gyűlöltünk felkelni korán reggel. Én most is utálok. Mindenféle trükkökkel éltünk, hogy egy kicsivel tovább alhassunk suli előtt. Rengeteg módszert kipróbáltunk, de a ruhában alvás bizonyult a legtartósabbnak. Majdnem fél órát spóroltunk vele. Aztán beütött a ménkű. Túlzásba vittük, és a cipőt is magunkon hagytuk. Csak azzal nem számoltunk, hogy apának feltűnik a sáros ágybeli. Na, vége lett egyből a szép időknek. Amíg nem volt meg a húgom, az öcsém nyaggatott, hogy játsszak vele. És amikor kiborított valamivel, mindig azzal etettem, hogy van egy saját háziállatom, amivel titokban szoktam játszani, és sose fogom megmutatni neki. Csak úgy ette a penész. Ezek gyerekes dolgok, de ha most eszembe jutnak, megmosolyogtatnak. És amikor kérdezte, hogy milyen állat, akkor hitelesen illusztrálva, elmagyaráztam neki, hogy úgy néz ki, mint egy kismajom, csak pöttyös és rózsaszínűek a fülei. Szerintem Európában nem is honos. Olyan ritka faj, hogy mindösszesen egy példány létezik belőle, ez itt a fejemben. Jó volt gyereknek lenni. Időnként még most is annak érzem magam. Van egy sanda gyanúm, hogy én sosem fogok teljesen megkomolyodni. Oda se neki, lehet, hogy így jártam jobban. Néha eszembe jutnak évekkel ezelőtti élmények, amiket már mindenki elfelejtett, és eszembe jut egy íz, egy illat, egy mozdulatról egy másik

Partium

121

mozdulat, egy érzés, amit bizonyos dolgok váltottak ki belőlem vagy a környezetemből. Ilyenkor kicsit úgy érzem, sikerült megmentenem egy darabkát a múltból, amit már egyre nehezebben idézek vissza, de hűségesen őrzöm azokat a fényképeket, amiket az emlékezés albumjába illeszthetek.

122

Partium

Cs. Tóth János Egy évtized a pasztell jegyében Különös technika a pasztell. Sokszor közel kell hajolni a papírhoz, hogy a finom rostok között a vonalak barázdáinak mozgását érzékelni tudjuk. Ez a vizuális forma már-már megköveteli, hogy egy négyzetcentiméternyi felületre is odafigyeljünk, mert rengeteg dolog történhet, amit érdemes megnézni. Mintha rezgő hangok harmóniája vagy a szövegmormolás lüktetése lenne leolvasható a pasztell képről. Az a művész, amelyik ezt a kifejezési műfajt választja alázatos munkát végez, mert belső párbeszédben, képzeletbeli kompozícióban előzetesen átgondolva alkotja meg képét. Nehéz ugyanis a javítás, a törlés, ellentétben az olajképpel, ahol a felületek átfesthetők. A pasztellfestő tehát időhálóba szövi először a műalkotást, majd a vonalakból és színekből formázza meg a témát. Az egész világ a vizuális kultúra kikerülhetetlen hálójában leledzik. Ebben a közegben kell a képzőművészeti érdeklődést fenntartani a pasztell technikával alkotott művek iránt. Ennek a technikának a finomsága differenciáltsága, árnyalatokat kifejezni képes gazdagsága, ezért hódíthat a képzőművészek között. A mai medializált környezetben a művészeti jelenségek között nincs alá-fölérendeltség, mert minden a szellemi izgalom közlésének erején múlik. A műfaji megközelítés a mondandó hangulatát, súlyát, minőségét nem diktálja magából adódóan. Feszültséget teremteni, érzelmeket generálni, elevenséget érzékeltetni és vég nélkül sorolhatjuk: a pasztellel is lehet. Az intuíció rangját, az érzéki közvetlenség kép általi útját, a pasztelles alkotó gazdag forma– és grafikai készlet birtokában könnyedén, szinte élvezettel adja meg. A személyiség mindig keresi önmagát a képzőművészetben is. Önmaga megformálása, épen tartása, a korszellem érzékelése és annak a meghaladása a pasztellel alkotó számára is a létezés alapvető kérdése. Intellektuálisan válaszolni a kor kihívásaira szívet melengető feladat a huszonegyedik század alkotójának. Mindent ki tud fejezni a pasztell művelője a nosztalgikus visszaálmodástól az elmélyült pszichologizáló hangulaton át a szatirikus hangvételig. A Pasztellfestők Egyesületének ereje nem a tíz év időtartamú együttes munkával mérhető, hanem az összetartó közös nevező: a technika minőségi alkalmazása által. Azok a kollektív tárlatok bizonyítják ezt, amelyek az országhatáron belül a fővárosi Duna Galériától a békéscsabai Jankay Galérián keresztül, a Beregi Múzeumon át, a debreceni Kölcsey Központig sorolhatók. Ihletett hangulatú művésztelepek nyújtottak feltöltődést a tagoknak Hidasnémetiben több alkalommal, valamint Gergelyiugornyán. A határon túl a lengyel testvér régióban, Lublin térségében és a

Partium

123

Partiumban, nevezetesen Nagyváradon és Szatmárnémetiben láthatták a képzőművészet kedvelői a társaság tagjainak munkáit. Jó is ez így, hiszen többen a határon túlról is tagjai az Egyesületnek, de tagság az ország minden részéből reprezentálva van. Az éves összejövetelek rendje is kialakult, tavasszal Debrecenben, ősszel Budapesten a Fészek Klubban találkoznak a tagok, persze akik művésztelepen is voltak, azok többször is töltekezhetnek az alkotói együttlét megtermékenyítő energiájával. Nyilvánvaló a közös kvalitás alapján további tíz évek reménye adhat lendületet a pasztellesek számára. Egyéni világlátások – művészi minőség vezérelje tovább a Pasztellfestő Egyesületének működését!

Trifán László pasztellfestménye

124

Partium

Hírek Bócsi Krisztián mátészalkai fotóművésznek – aki Moholy-Nagy ösztöndíjasként Berlinben dolgozhatott –, kiállítása nyílt meg a német fővárosban. Mindemellett a Sajtófotó pályázaton 2 díjat nyert a „Lezárt életmű” című anyagával. Stonawski Tamás festőművész (és kutató-tanár) képeiből Brassóban nyílt kiállítás március 15-én. A kiállításon köszöntőt mondott Nagy Miklós, a csengeri járás hivatalvezetője, a kiállítást pedig Vetro András képzőművész és Dr. Cservenyák László múzeumigazgató nyitotta meg. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megjelent Oláh András „Idegen test” című verseskötete, amelyhez Jókai Anna írt ajánlást. A könyv budapesti bemutatóját a Hungarovox Stúdióban tartották. A Talán Theátrum társulata ismét színpadra vitte és nagy sikerrel mutatta be Iváncsits Tamás – Buzogány Béla – Turcsán András zenés darabját, „A tékozló fiút”. A költészet napján a Thália Színház Mikroszkóp színpadán a Partiumhoz kötődő szerzőgárda több tagja is (Nagy Zsuka, Lőrincz P. Gabriella, Vári Fábián László, Oláh András, Kürti László, Bakos Kiss Károly) felolvasott a nagysikerű „Versmaraton” keretében. Valamennyiüknek szerepel néhány költeménye a Magyar Napló Kiadó által gondozott „Az év versei – 2013” antológiában. Képes Géza portré avatása a Költészet Napján A Magyar Költészet Napján, április 11-én tartotta meg rendes évi közgyűlését a Pénzes Ottó által életre hívott Mátészalkai Művészetbarát Egyesület. A város szülöttéről Képes Gézáról elnevezett városi könyvtárban ez alkalomból került sor annak a portrénak a felavatására, amelyet az egyesület felkérésére a Mátészalkáról elszármazott Csizmadia Zoltán festőművész készített. A mű keletkezésének érdekessége, hogy abban jelentős szerepet vállaltak a mátészalkai Képes Géza Általános Iskola diákjai is, akik egy gombóc fagylalt árát felajánlva segítették a mű megszületését. Az iskola alapítványa, a Művészetbarát Egyesület és a könyvtár dolgozói is felsorakoztak a kezdeményezés mögé. Az ünnepélyes portré-avatáson Papp Lászlóné az iskola igazgatója mondott köszöntőt, Dobos László 6. osztályos tanuló pedig Képes Géza Mátészalka című versét mondta el. A költő városunkban élő unokaöccse, Képes Gábor avatóbeszédet tartott, az alkotást pedig Szabóné Dankó Erzsébet a könyvtár igazgatója vette át.

Partium

125

2013. január 23-án a szegedi Somogyi Könyvtárban mutatták be a 80 éves Polner Zoltán: Papírsárkányok című kötetét. A házigazda a Bába és Társai Kiadó ügyvezetője, Dr. Majzik István volt. Január 31-én, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Történeti Segédtudományi Tanszékén munkatársai és tanítványai köszöntötték Dr. Dér Terézia klasszika–filológust 60. születésnapja alkalmából. Erre az alkalomra előadásokkal egybekötött felolvasó-ülést tartottak, amelyen tanítványaként lapunk munkatársa, Diószegi Szabó Pál: Hunyadi Mátyás ismeretlen győzelme Nándorfehérvárnál – Sarnó ostroma (1463) címmel tartott előadást. A középkori magyar liturgikus himnuszköltészettel is foglalkozó egyetemi adjunktus tiszteletére elhangzott a Regis regum civis, ave…kezdetű Szent László himnusz Diószegi Szabó Pál (ének, gitár) és Pásztor Dániel (furulya) előadásában. Február 7-én nyitotta meg idei havi előadássorozatát a Vásárhelyi Történelmi Kör a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központban. Ezúttal Dr. Czeglédi Katalin nyelvész tartott előadást: Mahmud al-Kasghari szótárának (XI. század) magyar vonatkozásai címmel. A megjelenteket Diószegi Szabó Pál társelnök köszöntötte, Himnusz a Kedves nyelv(é)hez című versével. Február 10-én a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában tartották meg az idei Kerámia Szimpóziumot. A rendezvényt Dr. Nagy Imre, a Tornyai János Múzeum igazgatója és Dr. Almási István polgármester nyitották meg. Február 12-én a szegedi Belvárosi Temetőben helyezték végső nyugalomra a 88 éves korában elhunyt Tóth Béla József Attila-díjas írót, számos kötet szerzőjét (Gyaluvonások, Iratosi dombon, Szeged vidámítása), a Somogyi-Könyvtár nyugalmazott igazgatóját, a Szegedi Írók Társasága alapító elnökét. A Szegedi Írók Társasága nevében Diószegi Szabó Pál alelnök mondott búcsúztató beszédet, amely a Szeged folyóirat februári számában meg is jelent. Február 13-án a hódmezővásárhelyi Katolikus temető református részében vettek végső búcsút Pákozdy Miklós református lelkipásztortól, aki 82 évesen tért vissza Teremtőjéhez. A nyolc nyelven beszélő teológus, műfordító évtizedeken át élt Hódmezővásárhelyen, ahol a Németh László Városi Könyvtárban rendszeresen időzve többekkel szerettette meg a klasszikus görög–latin irodalmat, így Diószegi Szabó Pállal is, aki a Ne menj még… kezdetű versével vett végső búcsút idős mesterétől. Február 16-án a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központ színházterme adott otthont a Péczeli Attila Zeneiskola és Alapfokú Művészetoktatási In-

126

Partium

tézmény tanárának, Borsos Annamária Príma-díjas zongoraművész, tanár jubileumi hangversenyének, „40 év a zenetanári pályán” címmel. Borsos Annamária saját növendékeivel tartott közös koncertet, amelyen Bach, Mozart, Beethoven, Brahms, Schubert zongoraművek szerepeltek. Február 18-án a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtárban tartotta évzáró nyílt foglalkozását a helyi Art. Pagony művészeti–kulturális egyesület. Az esten a korai németalföldi (flamand) művészetről és művészeiről hallhattak előadásokat az érdeklődők az egyesület vezetője, Dr. Cserjés Katalin egyetemi docens (SZTE– BTK) irányításával. Február 21-én helyezték örök nyugalomra a hódmezővásárhelyi Katolikus temető evangélikus részében Takács János evangélikus lelkipásztort, aki a második világháborútól kezdve hosszú évtizeden át szolgálta Hódmezővásárhely evangélikus gyülekezetét. A 101 évesen elhunyt lelkipásztort Nagy Ervin evangélikus lelkész és a város nevében Dr. Almási István polgármester búcsúztatta. Ez év február végén a DOTE Galériában tartotta megalakulásának 10 éves évfordulóját a debreceni Pasztellfestők Egyesülete. (Nyaranta a vásárosnaményi Tisza-parton rendezik meg nyári táborukat a Beregi Múzeum segítségével ) Március 1-én a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központban Farkas Ferenc nyugalmazott középiskolai tanár (Bethlen Gábor Református Gimnázium) tartott előadást: A rejtelmes Tuva címmel, a Vásárhelyi Történelmi Kör előadássorozatában. Március 9-én – immár hagyományosan – került megrendezésre a Szegedi Nemzeti Színházban a Szegedért Alapítvány díjkiosztó gálaműsora. A fődíjat Dr. Csernay László orvosprofesszor, a nukleáris medicina és diagnosztika kiváló kutatója és a Szegedi Operabarátok Egyesületének társalapítója kapta. A tudományos kuratórium díjazottja Dr. Penke Botond Széchenyi-díjas akadémikus, a művészeti kuratóriumé Fritz Mihály szobrászművész, a társadalmi-állampolgári kuratórium pedig Lednitzky Andrást, a Szegedi Zsidó Hitközség vezetőjét díjazta. Március 15-én, a Szegedi Kisszínházban Katona József: Bánk bán című nemzeti drámájának premierje volt. Szegeden utoljára 1968-ban tűzték műsorra e színdarabot, ez alkalommal a több idősíkot is átfogó Bodolay-rendezésben a főbb szerepeket Szabó Gabi, Nagy Csongor Zsolt és Gidró Katalin játszotta.

Partium

127

Március 15-én a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központban „Március ifjak a XXI. század magyar művészeti életében” címmel rendezett esten fiatal tehetségek mutatkoztak be. Többek között Balog József zongoraművész, Kubinyi Júlia népdalénekes, Szegedi Csaba operaénekes és mások. A bevételt a város a leendő, új hangversenyzongora megvásárlására fordítja. Március 23-án ugyanitt a Kaláka-együttes és Rátóti Zoltán színművész Szabó Lőrinc-estjét hallhatták az érdeklődők. Március 27-én, a szegedi Somogyi-könyvtárban a SzegediLap. hu irodalmi-művészeti internetes folyóirat első nyomtatott számának, portál-fóliójának bemutatóját tartották. A lapban az elmúlt bő egy év terméséből válogattak verseket, prózákat, tanulmányokat, recenziókat és riportokat. Az est vendége a lap főszerkesztője, Bene Zoltán író, Pusztai Virág és Képíró Ágnes szerkesztők voltak, a moderátora pedig Sándor János rendező. Március 25. és 27. között az SZTE Állam– és Jogtudományi Karán rendezték meg a XXXI. OTDK állam- és jogtudományi szekcióüléseit, amelyen több szegedi hallgató ért el rangos helyezést. Április 3-án, a szegedi Bálint Sándor Művelődési Házban a Szegedi Vers Ünnepe alkalmából rendezett irodalmi esten verses-zenés összeállítás hangzott el Juhász Gyula, Baka István, Katona Judit, Polner Zoltán, Simai Mihály, Veszelka Attila verseiből Kiss Ernő igazgató szerkesztésében. Április 4. és 7. között került megrendezésre az immár évtizedes hagyományt folytató XIV. Szegedi Nemzetközi Gitárfesztivál, amelynek sztárvendége Pusztai Antal gitárművész volt. Április 5-én, a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központban a Vásárhelyi Történelmi Kör előadássorozatában lapunk munkatársa, Diószegi Szabó Pál a Lehel-monda új történeti megközelítési lehetőségeiről tartott előadást: „kürtjével… homlokon sújtotta” Szempontok Lehel-mondánk új értelmezéséhez címmel. Április 10-én, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum adott otthont a Vásárhelyi Látóhatár irodalmi-kulturális-helytörténeti folyóirat idei első, tavaszi számának bemutatójához. A moderátorok Simon Ferenc irodalmi szerkesztő, Soós Csilla könyvtárigazgató, Farkas Ferenc tanár és Dr. Szabó Lajos voltak.

128

Partium

Április 11-én, a szegedi Somogyi-könyvtárban „Nagy ajándékok tora!” címmel Babos Ágnes saját versmondó estjén a költészet napja alkalmából Ady Endre, Csoóri Sándor, Hamvas Béla, József Attila, Kányádi Sándor, Petri Csathó Ferenc, Simai Mihály, Veszelka Attila és mások verseiből, írásaiból szavalt. A műsor bevezetőjét Veszelka Attila költő, a Szegedi Írók Társaságának elnöke tartotta. Ugyanezen a napon, a szegedi Grand Caféban, a kortárs költő Kántor Péterrel Darvasi László író beszélgetett. Április 12-én, az SZTE Eötvös Loránd Kollégiumban tartott előadásán Nádasdy Ádám nyelvész, műfordító, költő új Shakespeare-fordításait mutatta be és a műfordítás XXI. századi kihívásairól, nehézségeiről beszélt. Április 12-én a Szegedi Tudományegyetem irodalmi-művészeti kutatócsoportja tartotta egész napos El Kazovszkij-konferenciáját a Kari Konferenciateremben. A konferencia fő szervezője Dr. Cserjés Katalin egyetemi docens (SZTE–BTK) volt. Április 14-én a Kossuth rádió „ Vasárnapi Újság” című műsorában a költészet napja alkalmából Bakos Kiss Károly a beregi unitárius szórvány tagja, beregszászi költő atyánkfia a Szép versek 2013. antológia egyik szerzője Lőrincz P. Gabriella beregszászi költőnőnk és Vári Fábián László kárpátaljai költő társaságában élőben volt hallható a Thália színház színpadán megrendezett Versmaratonon. Április 16-án, a szegedi Milleniumi Kávéházban Bene Zoltán író vendége Berka Attila és Székelyhidi Zsolt voltak „Az SPN Krú bemutatja: Fejezetek az Űrbe! – dossziéból II.” címet viselő űrperformansz és szférabeszéd kapcsán. Április 17-én és 18-án a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelőldési Központban a városi gimnáziumi diákszínjátszás hagyományait folytatva került sor a Bethlen Gábor Református Gimnázium tanulóinak minden évben megrendezett Bethlen-estjére. Április 20-án a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál a Millenáris Parkban rendezett Magyar Napló Kiadó standjánál Kürti László (mátészalkai költő, lapunk állandó szerzője) dedikálta Testi misék című verses kötetét, utána Nagy Zoltán Mihály (kárpátaljai író) A sátán fattya című regényét, másnap Kocsis Csaba (lapunk fotórovatának egyik szerzője) Kádár vitéz útja című regényét dedikálta.

Partium

129

Április 26-án, a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központban tartotta a Diák Újságírók Egyesülete a II. Vásárhelyi DUE Napokat, amelynek keretében sajtófotó kiállítás is várta az érdeklődőket. Április 15-étől május 15-éig Szegeden, „Egyetemi Tavasz” címmel a Szegedi Tudományegyetem tavaszi fesztiválját és rendezvénysorozatát idén már tizedik esztendeje rendezték meg. Ennek keretében számos könyvbemutató, kiállítás, konferencia és koncert, valamint sportrendezvény közül választhatnak az érdeklődők. Diószegi Szabó Pál

130

Partium

A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült a kiadvány

550 Ft