EGYETEMI A fordítók
nevében
Előző számunkban már közöltünk egy Jevtusenko költeményt, amely mintegy megnyitója ennek a kis gyűfteménynek. A József Attila Tudományegyetem orosz tanszékének hallgatói vagyunk és Jakócs Dániel tanársegéd irányításával vágtunk neki ennek a korántsem könnyű filológiai és költői munkának. Célunk a magyarországi Jevtusenkó-kép teljesebbé tétele. Szerettünk volna egy esetleg meg is jelentethető kisebb füzetnyi verset lefordítani a fiatal szovjet költőktől, de a megjelent Mai orosz líra c. gyűjtemény után ez a kérdés tárgytalanná vált. Ügy érezzük azonban, hogy ezeknek a fordításoknak mégis el kell jutni az olvasóközönséghez. Eddig csak a Tiszatáj közölt hármunktól egy-egy fordítást. Ezen a kis gyűjteményen kívül szeretnénk további Jevtusenkó-verseket közölni, a már rendelkezésünkre álló kézirataink alapján a Szegedi Egyetem nyugodtan a legnagyobb magyar Jevtusenkó-fárummá válhat. Persze, a kritikus olvasó fölteheti azt a kérdést, miért nem tájékozódunk többfelé? Ügy érezzük, hogy ez csak szétforgácsolná erőinket, hiszen ha nem is vagyunk egészen újoncok a fordításban, nagyon hiányzik a gyakorlat, amit csak lelkiismeretesebb és alázatosabb munkával tudunk pótolni. Sok sikertelen kísérlet után jutottunk el oda. hogy fcörwíb»' ! eltaláltuk Jevtusenko költői hangját, és csak ha már eredményeket tudunk felmutatni, térünk át más költők fordítására. Szeretnénk tisztázni Jevtusenkóhoz való viszonyunkat. Tévedés ne essék, mi nem rajongunk feltétlenül érte. Sőt még azt sem állítjuk, hogy ő a legnagyobb költő nemzedékében. Akadnak bőven hibái. Néhol bőbeszédű, néhol didaktikus, mint általa sokat szidott elődei. Képalkotása a kitűnő színvonalú József Attila nyomdokán járó magyar lírához mérve nem túl modern. De van benne valami titok, amellyel meg tudja fogni az embereket. A kommunizmus költő-típusának első képviselője, aki kiragadta a széplelkek és a szakértők zárt, finom kultúrájú köréből a lírát és visszaadta megalkotójának, a tömegeknek. Pár éve azt mondták a szakemberek, hogy a líra holt műfaj, nem kell a nagyközönségnek. Jevtusenkó a Sportpalotában tizenkétezer embernek szaval, kötetéből nem tudnak eleget nyomni és azt mondják róla tréfásan, hogy akár a Uuzsnyiki stadiont is meg tudná tölteni. Nyugaton is óriási sikerei vannak, és ha ebben a sikerben részes az orosz beátnikek fölfújt politikai pikantériája, és a költő nem mindig a legtermészetesebb és szerényebb magatartása, azért Jevtusenkó mégis óriási tettet hajtott végre. Hogy mi a titok nyitja? Valószínű, az, hogy ő merte először nagy őszinteségű és lírai hevületű versekben felvetni az ún. „kényes kérdéseket". A lírai sematizmus korszakai után helyet kaptak műveiben a háttérbe szorított személyi problémák, emberi érzések. Persze, sokat köszönhet állandó támadóinak, akik irigyelték felszabadult bátorságát, akik szerint, mint egyik legutóbbi versében írja irónikusan, mindent olcsó népszerűség hajhászásból tesz, még ha majd meghal, azt is, akik fekete szemüveget találtak a szemén, amikor a munkában eltörődött áruházi dolgozónöről irt. Jevtusenkó nevét ugyanis ezek a támadások még kedveltebbé tették a tömegek előtt. Még a párt, ha bírálva is túlzásaikat, kiállt az i f j ú nemzedék mellett. Az itt bemutatandó verseket igyekeztünk úgy válogatni, hogy sejtessenek valamit a népszerűség okából. Vannak köztük már máshol lefordított költemények is, de egyrészt nem értettünk egyet azokkal a fordításokkal, vagy egyes részeikkel, másrészt a mai orosz lírai gyűjtemény is megengedhette magának, hogy az Elmennek az anyák c. vers Nagyvilágban megjelent Áprily-fordítását Lothár László gyöngébb színvonalú tolmácsolásában helyettesítse. K. B.
Bizonytalan volt és törékeny, csupa vékonyka kis lemez — kezünkre emeltük gyengéden, és csodálkoztunk: »Hova lesz?« 0 vigasztalt: »Igazi hóban lesz nemsokára részetek, én eltűnök — de lesz Itt hó, ne féljetek! • Eleredt rá egy hétre újra, — s nem hóesés volt, zivatar! — szemünkbe vágott ránk zúdulva sűrű süvítő hóvihar. Vadságával vágyott mutatni — s gondolta is: mind m lám, ő az a valódi, az ki nem egy-két napra érkenk
SZÓ
J.JEVTUSENKO VERSEM Cest la vie!
Volgám... Volgám,
Ha zsebében épp pénzre [lelne, s barátnőjének jó a melle, akkor így szól a párizsi, fejében borral: "Cest la vie!«
drága Volga, égszínkék folyóm, Látsz-e itt. ahol ma állok partodon? Huszonöt évem álom. Eltűnt valahol. Kedvesem hol találom? Nincs sehol! Árulkodnak már hajam szürke szálai Sok barátom merre van? Bújócskát játszani. Eltem
Amikor rosszul áll a dolga, nadrágján folt tapad a foltra, és megcsalják szerelmei, széttárja kezét: »C'est la vie!«
vétkes életet, gyorsat és mohót. Most már másképp sem [lehet, szívem megszokott. Rettenetes rohanás — hátborzongató! De él bennem valami más, viharba ragadd. Viharhoz bölcs szél-anyák szültek engemet. Volgánk vize zúgja át örökké véremet. Veress Miklós fordítása
Gondjait könnyedén lerázva, az életet mint gumit rágja, s mit hajtogat, el is hiszi, ezért szörnyű ez: »C'est la vie!" Fő boldogsága ez valóban, mindenre elég ez a szólam! Algír-t a vér elöntheti, erre is így szólsz: »C'est la vie! <? Bohém bolond! A frázis [gyenge, a franciákért mit teszel te? Élj: tehát tanulj küzdeni! Kedves barátom: »C'est la vie! Kelemen János fordítása
Angyal vagyok Nem iszom. Szeretem feleségem. Hangsúlyozom: a magamét, Éltem olyan angyalian élem — csak Scsipacsovot nem citálom épp. Ettől vagyok ily csenevész. A nőkre szemem zárva immár. Érzem, karom már nem merész. Ohó! Kinőnek szárnyaim már! Hány szabályt elfog az iszony. Ocsmány ügyekbe bonyolódom. Szárnyaimnak kell bizony lyukat hasítani zakómon. Angyal vagyok. Bár fellökött sokszor, az életet nem átkozom. Angyal vagyok. Csak füstölök. Mert — dohányzó alfajhoz tartozom. Angyalnak lenni — nagy dolog. Test grammnyi sincs. Csak lelki fenség. Mellette járnak asszonyok. » Mint angyal értük mit tehetnék? I d t j e már kérni a bcrt, s otthagyni őket égi rangban, de ki mint ördög vígan élt, tani|id meg jól — jövendő angyal. Veress Miklós fordítása
M é l y s é g , 1952
Elmennek az anyák Elmennek tőlünk sorra az anyák Elmennek csendben lábujjhegyre lépve, mi békésen alszunk, jóllakottan, nem sejve, hogy egy kegyetlen óra jár.
A tűleveles messzeségbe hatolt a kürt a vízen át — mi a hajó fedélzetérc léptünk, s néztük az Angarát. Alattunk folyt, tüzelt a fényben olykor mélyét csillantva meg, hol zöld hullámok tömegében ragyogtak föl színes kövek. S időnként úgy látszott az úton. ha ugyan nem csalt meg szemem, elég, ha kezemet kinyújtom és medrét is elérhetem. Pedig még sok-sok méter volt a víz, de oly tiszta és szelíd, hogy nem volt, ki felfogta volna mérhetetlen mélységeit. Tudom, olykor a fodrozatlan hullám vesszéllyel van tele:» hisz tiszta viz — sebes patakban valóban nem mélység jele. De tudunk mást is, hol az ördög is eltéved, semmit se ért — egy garast nem adok a gödrök zavaros örvényeiért. Én hullám lennék mély mederben, ki a hajnalfényt átszűröm, s lenn az átlátszó mélységekben ragyogna minden kő külön. Kelemen János fordítása
S ők nem egyszer tudnak elhagyni
nem. Nekünk tűnik csak, mintha egyszerre tennék, lassú és különös, ahogyan messze mennek, parányi léptekkel lépcsőfok éveken. Bár olykor még megrezdül bennük egy ideg, nagy zajjal jelzünk egy születésnapot, de ez a segítség már későre hagyott, sem okét, sem lelkünk nem menti meg. Mind egyre távolodnak ők, mind egyre távolodnak. Utánuk nyúlnánk álomból riadva még, de kezünk hirtelen a levegőbe koppan. Titokban ott üvegfal nőtt közénk Elkéstünk mind. Az óra már lejárt. Nézzük titokban gyűlt könnyektől ázva, hogy halk, szigorú oszlopokba zárva elmennek tőlünk sorra az a n y á k . . . Rigó Béla fordítása
A harmadik hó A hársakat néztük, hogy águk kertünkben de fekete még: lám ma sincs hó, pedig de vartok. s ideje már, ideje rég. Megeredt aztán. már úgy este, bulit. eltakarta az eget, a szél meg fújta, szárnyra vette, hintázott, táncolt, libegett.
SZÉP
Ezt vélte magáréi egészen és belőle is mi maradt: ha nem is olvadt el a késben, elolvadt lábaink a l a t t S néztük mind nagyobb izgalomban, milyen az ég és a tető — az az igazi jön-e, hol van, hiszen hogy v á r j a k mind, de « . . .
Akarnak-e az oroszok háborút ? Mi akarunk-e háborút? Kérdezzétek a csendbe-hullt végtelen szántást, vadmezőt, nyírfába, hársba öltözőt, kérdezd a harcost, aki lenn a hűs nyírfák alatt pihen, és mondja el a kisfiúk, mi akarunk-e háborút?
Levél, tépett plakát susog, alszol, Párizs, alszol, New-York, s az álmod majd felelni tud, mi akarunk-e háborút? Mert harcolni tudunk mi mind de nem akarjuk, hogy megint a katonák a tűz alatt fájó földjükre bukjanak. Az anyákat kérdezd te meg, kérdezd a feleségemet, hogy majd megértsd és megtanuld, mi akarunk-e háborút? Rigó Béla fordítása
Ott a harcban nemcsak saját földjükért hulltak katonák, de hogy majd minden földeken az ember álma szép legyen.
S egy reggel, félálomba keivé — először mit se sejtve még, ajtót nyitottunk, és egyszerre éreztük, lábunk Körül megtisztult tóle minden, lágy volt, csupa egyszerűség, ott hevert mélyen és szelíden —< milyen sűrű, tömött pihék! És szunnyadt fehér takaróban a sok-sok tető és a féld, gyönyörű volt, pompás valóban! Igazán szép volt, tüdökölt! S hullt a reggelben, míg beszéltünk, ló nyerített, gép berregett — s nem olvadt el, ha beleléptünk, csak jobban megkeményedett. fgy láttuk hűvösen ragyogni, aki csak nézte, elvakult, í m e • volt as. A valódi. Akire vártunk. Lám lehullt. Kelemen János fordítása
U H U
ISTVA-N
R. A > Z A