Alkoss Irodalmi Pályázat by Szinapszis Online

ALKOSS! irodalmi pályázat

2016

#ÖRÖKSÉG

SEMMELWEIS TAVASZI FESZTIVÁL ALKOSS! IRODALMI PÁLYÁZAT 2016

SZINAPSZIS

a Semmelweis Egyetem hallgatóinak lapja

KEDVES

LVASÓ!

A 2016. évi Alkoss! irodalmi pályázatra beérkezett pályaművek Szinapszis különszámát tartod most a kezedben. Ha lehet ilyet mondani, akkor a művészetek futása mindenképpen az írás: előképzettséget, anyagi ráfordítást alig vagy egyáltalán nem igényel, széles tömegek számára hozzáférhető, rugalmasan ütemezhető, ki-ki megtalálhatja benne a maga stílusát, szintjét és céljait. Lehet az írás célja a puszta múló pillanat megörökítése, elrugaszkodás a hétköznapoktól, önreflektív vagy akár terápiás munka, és végül fő- vagy melléktermékként képződhet mindeközben amatőr vagy a szakma szempontjai szerint is helytálló mű. Írni azonban ettől függetlenül mindig kitárulkozás, önmagunk megosztása, és mint ilyen, emberi alapélmény. Alapvető, sokszor feltett kérdés, hogy művészetnek tekinthető-e az az alkotás, amelynek nincsen szemlélője. Irodalmi mű-e a termék, ha fiókban marad, vagy az alkotás folyamatának épp olyan elidegeníthetetlen, szerves része a befogadó személye, mint maga az alkotó? A Szinapszis szerkesztőségeként hiszünk abban, hogy nem szükségszerű, hogy egészségügyi dolgozókként az értelmiség szakbarbárjai legyünk, és hogy a kultúra, az alkotás kontextusfüggetlen érték. Az Alkoss! irodalmi pályázat megrendezésével ezt a gondolatot képviseljük idén, ezt szeretnénk képviselni a jövőben is. Ez a pályázat pedig egy újabb lépés afelé, hogy az irodalom ne csak az egyetem falain kívül legyen tömegsport.

a Szerk.

Hornok Nikolett

Nagyapa

Csak álltam némán s mozdulatlan Nem tehetünk többet, mondtam halkan. S szemében láttam, rég tudta ő, Számára nem hoz már semmit a jövő. Egész lényében reszketett, “Akkor most követem Őt”, s elmerengett. Csak csendben, hosszasan az ablakot bámulta, Nem gondoltam, hogy valaha megunja. S akkor lassan, nyomatékosan szólt: “Fiam, soha ne felejtsd a jót! Köszönd meg minden nap, hogy élsz, Míg utolsó percedhez nem érsz. Köszönd meg, kiabáld hálád, Legyen ez az első vagy utolsó órád! Mert nem tudhatod, mit hoz a holnap, Hidd el, ajándék minden új nap. Menj haza, öleld, csókold meg párod, S gyermekeid is, hisz benne magatokat látod. Nem mások ők, mint ti magatok, Míg élnek utódaitok, ti meg nem haltok.” S ekkor, mint ki örök igazságot mondott, Egy pillanat alatt megnyugodott. Szemét újra az ablakra szegezte, S száját mosolyra eresztette. Láttam az elszántságát, láttam a nyugalmát, S mi megdöbbentett, szemében a hálát. Megdöbbentett a béke, mi minket körülvett, Az ágy mellől engem el nem eresztett. Gyerekzsivaj törte meg a csendet, “Nagyapa, hát végre, hisz úgy szeretlek! Hiányoztál! Ugye játszunk? Ne mondd, hogy nem, hisz úgy vártunk!” Épp távozóban, Egy gyönyörű szempárt láttam. Tudtam, nagyapa szemét nézem, Melyet gyermekében felfedezni véltem.

II. helyezés

Szabó Réka Eszter

Hódolat Zalának Zala asszony domböle ringatott álomba puha esteleken, himbálózva dunyhás szekeremen. Anyáskodva töltötte ki fantáziám minden zugát; szemem nyitva vagy csukva - szinte mindegy előttem folyvást a patakráncoktól szabdalt arc jóságos képe lengett. Pillám mögött hol aranyfejű, napra néző népség tündökölt, hol katonás rendben álló, gondos törődést kívánó fürtoszlopok csíkozták a boros pincék szájából kiömlő lankákat. „Ez a hegyünk” túlzó frázis egy bennszülöttől egy idegen fülében. De nekem a dagadó domb olyan kincs ami egy sivár síkságon sehol sincs, s sejtelmes ábrándozásokba ölel a horizont lezártsága. Ott ahol a szem már nem talál hont, a szellem tovább repül, túl a dűnéken újabb völgyeket s csörgedező kérdőjeleket lel gyönyörben. Nekem folyó a lézengő Zala, míg másnak csak ér, a Kerka s Cserta is él, zubog büszkén. Áldott ez a föld, s népe még jobban, mert minden világi javakból kapott- a táj kerek, a harmónia hangjait hirdeti erdőn-mezőn a rigó, A Dallam itt tökéletes kompozíció, Hajszolt lelket nyugtató béke –szimfónia. Egy picit ebből, egy keveset abból, mesterszakács vagy festő sem alkot remekebbet, mint Isten Zala megyét, hol ki született, meghalni is remél. De szekerem nem állhat meg, sebesen fut, s sorsom bármerre is kanyarog, vagy fordul, az alkonyi forma tanít: arany középút.

Szabó Réka Eszter

II. helyezés

ÖRÖKSÉG

- Terike! – kiáltott ki a csukott ajtón át a vendégfogadótérbe az ügyvédúr. Azonban gyorsan felismerve a túl személyes hangvételt, a szó végét már csak elsiette, és egy helyesbítést bevezető köhintés után idegesen javította ki magát. – Akarom mondani, Teréz. Behívhatja az ügyfeleket. - Igenis!- a nő szintén felismerte válaszának - kívülállók számára - különös jellegét, és ő is helyesbített: akarom mondani, igen, azonnal ügyvédúr. Helyes. Gondolta megelégedéssel. Mennyivel egyértelműbb a német nyelv. Nem hozza az embert ilyen kellemetlen helyzetbe. Frau Kiss, és kész. Azonfelül az ügyfél előtt is fenntartja a tisztelet látszatát az alkalmazottal szemben. Játszott el a gondolattal a tisztes éltű jogtudor, akinek homlokán egyre szaporábban csurgott lefelé a verejték, feltöltve ráncainak száraz sáncait. Nehéz tárgyalások előtt mindig hasonlóan magasröptű eszmefuttatásokkal terelte el a figyelmét. Nem szándékosan. Az ösztönei zárták le ideiglenesen a túl forgalmas idegpályákat az ámokfutó gondolatok előtt. A döntő pillanatban viszont ismét járhatóvá tették az utakat, hogy frappáns megoldásokkal nyűgözze le a bíróságot és ügyfeleit. Ami elől viszont most (szintén öntudatlanul) a szobájába zárkózott, és az ajtó mögött várta, valami teljesen más volt. Valami olyan, ami pályafutása során példanélküli. Túl élete felén kell megtapasztalnia, hogy még létezik olyan kihívás, amelyet nem tud megszégyenülés nélkül teljesíteni. Az az érzése támadt az ovális, monumentális faasztal ajtó felé eső végén lévő ugyancsak tömeges tárgyalószékbe süppedve, hogy ő egy modern gladiátor, akire hamarosan ráengedik az éhes vadállatokat. Nem az ő húsára áhítoznak, ő csupán kiosztja az áldozat elrendelése alapján a koncokat. - Erre tessék- csendült fel Terike, vagyis Teréz hangja. A magassarkúk és lakkcipők kopogása egyre közelebb ért az ajtóhoz. Ideje visszatérni. Az idegpályák is lassan újra járhatóak lesznek. Az ügyvéd méltóságteljesen állt fel, verejtékét letörölte, és mint a színészek a színpadra állásuk előtti utolsó pillanatokban, lámpalázának búcsút intett. Széles mosollyal ültette le sorban az asztal mellé a feketéllő tömeget. Sokáig maradtak csöndben. A tudor jól tudta, hogy ilyen fájdalmas események után mindent szokni kell, főként az új, kellemetlen szituációkat. Időt hagyott nekik a szoba és a saját fizimiskája megszokására, és egymás arcának fürkészésére. A szünet számára viszont nem tett jót, egyre jobban túl akart esni kötelességén. Szokásához hűen eljátszadozott az asztal kis szépséghibájával, ami annyit jelentett, hogy cipőjének rámáját becsúsztatta a sántítást okozó asztalláb alá. Mintha csak ez a gesztus fejezte volna ki a rá nehezedő terheket, ahogy Atlasz tartja az eget amióta világ a világ. Terikével már sok csatát vívott meg azért, hogy a szeretett bicebóca asztal az irodában maradhasson. Azért igazán nem ítélhetjük el, hogy megnyugtatta, ha a nyomasztó helyzeteket a saját bőrén illetve lábán is szerette érezni… Kivárta, amíg minden tekintet rászegeződik. Hányszor csinálta már végig ezt a formaságot! Nem volt olyan emberi reakció a végrendeletek felolvasását követően, amelyet ne ismert volna. Egy szemrebbenésből, köhintésből vagy bajuszpödörítésből le tudta szűrni, hogy ki fog tiltakozni, fellebbezni, őt gyanúsítgatni vagy épp ellenkezőleg, megelégedéssel hátradőlni. Számtalanszor kívánta már, hogy bárcsak létezne olyan örökség, amely ellen nem lehet tiltakozni, visszadobni, licitálni rá. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha neki csak fel kellene olvasnia és érzelgősen előadnia a végakaratban foglaltakat. Még a bírák is megirigyelnék. Álmodni sem mert róla, hogy teljesülhet valaha a kívánsága. Egyszer említette pszichiáterének, akihez még akkor járt, amikor a tudatalatti stresszkezelés előbb ismertetett módszerei nem fejlődtek ki nála, és külső szerekhez kellett nyúlnia az idegei csillapítására. Az orvos sejtelmesen csak annyit mondott, hogy milyen jó lenne, ha tőle is mindenki apelláta nélkül távozna kezelések után. De az ügyvédúr legyen

nyugodt, biztosan lesz egy olyan elmebeteg, akinek a végrendelete ellen nem lehet tiltakozni. Az ügyvéd meg is nyugodott, és megértve a célzást, többet nem jelentkezett be konzultációra az orvoshoz. Itt az idő. Nem húzhatom tovább. - Tisztelt Hallgatóság! A következőkben ismertetni fogom az elhunyt, prof. Dr. Z.Z. főorvos pszichiáter végrendeletét, mely kelt – itt nagyot nyelt, és olyan részletet fedezett fel a szövegben, amit eddig figyelmen kívül hagyott - tavaly november 7-én. Az utolsó konzultációm napja. - Bocsássák meg, hogy az iratban lévő minden részletet e téren hiányos szakmai ismereteim miatt feltehetően nem megfelelő kiejtéssel és hangsúllyal tárok Önök elé. Drága családom, kedves barátaim és kollégáim! Azt hiszem megszoktátok, hogy hóbortos férjetek/apátok/barátotok/kollégátok nem szereti a szokványos viselkedéseket. Az embernek folyton meg kell újulnia, és a dobozon kívül gondolkodnia ahhoz, hogy ne vesszen el a közömbösség labyrinthjában. Azt sulykolom pácienseim és a szakma kiválóságainak is minduntalan, hogy pont az okozza a feszültséget a mindenkori társadalomban, hogy a középszerhez, az átlaghoz, a szokványoshoz akarunk felzárkózni, tartozni, vagy épp lesüllyedni. Egy éve ismertem meg egy igen különleges embert a rendelésemen, aki utolsó találkozásunkkor vetette fel, milyen jó lenne, ha létezne egy olyan végrendelet, ami ellen nem lehet tiltakozni. Engedjétek meg, hogy a további sorok révén teljesüljön kívánsága. A hagyatékom nagyon alaposan tanulmányoztam, igyekeztem kitérni minden fontos részletre. Nem fogtok örülni mindennek, lesz amiért a pokolba kívántok, de a nagy részét én is úgy kaptam az őseimtől. Amit tudtam megpróbáltam megőrizni belőle, vagy legalábbis nem tovább rontani. Ti is így bánjatok vele! Kék szemek- örökül hagytam lányomnak, fiam, te anyád barna szemét kaptad. Göndör, barna haj - örökül fiamnak. Nagyon vigyázz rá, amíg van, mert várhatóan negyven éves korodra kopasz leszel. Szőrös fülek - sajnálom fiam, de a göndör tincsek mellé ez is jár, viszont jó hír, hogy ha lányaid lesznek, nekik biztosan nem kell tőle tartaniuk. Magasvérnyomás-hajlam - gyerekek, kezdjetek vele, amit akartok, a gének szerint már hipertóniásnak kellene lennem 83%-os eséllyel. Ehelyett, emlékezhettek, az alacsony vérnyomás miatt szédelegtem világéletemben. W5Gz mutáció a 3-as kromoszómán - évről évre egyre több lett az anyajegyem, és fájdalom, de ez dominánsan öröklődik, anyátok sem tudott megmenteni ettől bennetek. Ne menjetek a napra, és szedessétek le őket. És itt oldalakon át sorolta génjei titkait, a meglepődöttségtől egy hang sem hagyta el az egybegyűltek száját. Végül, tisztelt ügyvédúr, magára hagyom a ma éjszaka nyugodalmát, hogy ne kelljen a fellebbezések miatt aggodalmaskodnia, hiszen, mint az kiderült, a hagyatékok elosztása ellen tiltakozásra nincs mód, az felsőbb hatáskörben dőlt el. Ingó és ingatlan vagyontárgyaim elosztásában a mindenkori törvények szerint járjanak el. Minden jót kívánok! Életem tanulsága: örökségünk a génjeink. A teremben habogó csönd ült. Most ezzel mégis mit kezdjenek? Sosem volt százas az öreg. A díszesen felöltözött népség értetlenül tántorgott kifele. Egyedül az ügyvédúr dőlt hátra székében elégedetten. Egy csepp szaladt lefelé arcának legmélyebb szántásában. Nem verejték volt. A hála könnye.

Magyar Anna

Apa Azt hiszem, ma gondoltam igazán bele, Hogy sosem fogom a te szádból hallani, Mi vár rám, Mi volt múltam eleje… Milyen lesz majd az első szerelem, az iskola. Vajon hova sodor az élet. Sosem mutatod meg nekem az elképzelt jövőmet, És nevetgélsz, néha mily furán jönnek ki a léptek. Nem nézel komolyan rám, miközben elmeséled, Neked hogyan teltek el az ifjonti évek. Nem dorgálsz meg, ha nem vagyok komoly, Azt sem mondod, hogy Ne omolj Össze teljesen, ha a világod nem olyan, Amilyen kellene legyen. Mi van még? Ó, igen. Minden, amit rólad tudok, csak mese. Nem emlékszem semmire se, Amit te mondtál volna nekem. A hangodra pedig végképp nem. És vajon lesz-e olyan, hogy fogod a kezem, Mikor csinos ruhában az autó felé veszem Az irányt? Ijesztő lenne, ha igen. De nem. Nyilván sosem lesz ilyen. Az ebéd fölött ülve sem látom majd A szerelmes-édes pillantásokat, Vagy a szüleim összefont kezét az asztal alatt. Vagy ahogy a reggeli kómában egymás mellett fekszenek. Sosem sírhatok majd anya vállán, miközben te ölelsz meg. Nem. Nem lesz közös képem a verandán limonádét szürcsölő Szüleimmel. Vagy sört hörpölő, Hogy életszerűbb legyen, Ne vegyen El semmit az idillből a kirakati hit. Kihagytam volna valamit? Hát persze. A pap. A templom. Az esküvőm. Sosem leszel a kísérőm A sárga köves úton. És ha egyszer világra hozom a gyermekem, nem fogsz sírni örömödben, És azt mondani: Miért nem fiú unokát szültél nekem? Persze a lányt talán még szorosabban ölelnéd, Még a portól is védenéd, Hisz olyan törékenyek a kisbabák. Csak rá néznél, és azt mondanád: Téged is így tartottalak a karomban, ugye tudod? Mosolyod ragyog,

Alig akarod elengedni, és átadni az apjának. De ilyennek is kell lenni egy nagyapának. Tudod, hogy alig van közös képünk? Olyan nincs is, amire mind emlékszünk, És nem csak a fotót láttuk. Mennyi közös pillanatra vágytunk Még mindannyian veled. Hiányod nem csak engem mardos, Elhiheted. Te olyan ember voltál, Hogy hiába múltál El már sok éve… Ha eszünkbe jutsz, senkinek sincs rossz szava se rólad. Szívesen magamhoz rántanám a Holdat, Hátha csak bújócskázol velem, De nem találod a visszautat. És kacagnál rajtam, ragadós nevetésed betöltené Szívemet, mit lassan összevarrtam. A Plútó verné vissza hangodat, Miközben megköszörülöd a torkodat, És csak annyit kérdezel: Tényleg elhitted, hogy csak meghalsz, és már nem is létezel? De nem tehetem. Nem húzhatom magamhoz az eget, Hogy elérjem a csillagokat, Hátha poraikból gyúrhatok belőled egy újat. Csak nézhetem anyám mosolyát, Amikor azt mondják, mennyire hasonlítok rád, Vagy a bátyám, ahogy jár… Elvileg te is ilyen voltál. Vagy megsimíthatom a nővérem selyemhaját. És hallgatom a történeteidet, Melyeket a te szádból sose hallhatok meg. És karomba foghatom megmaradt emlékeimet. Nem szorítom, nehogy kifolyjanak ujjaim közül. Minden kép elmenekül, Ha túl erőszakos vagyok… Fogadok, mások már rég elengedtek. Rájöttek, hogy örökre elveszítettek. De én olyan fiatal voltam. Fel nem foghattam, Ami történt. De már értem: a veszteségemmel kell élnem, Mert a veszteségem gyümölcse vagy te is. A lényem Hatalmas része, még ha nem is emlékszem A veled eltöltött öt évre, Tudom, Nélküled semmit sem érne, Apa…

Kapornai Brigitta

Örökségem Szüleimtől gyermeknek lenni, Testvéremmel nővérként törődni. Amszterdamba magyarként menni, Vidékinek születve periférián lenni. A technológia gyarapodásával együtt felnőni, Európa és a világ kapuit számunkra kinyitni. Keresni önmagunkat, és megtalálni a másikat; Feltenni kérdéseket, és kapni rá válaszokat. A művészetektől: hogyan lehet az Életet kifejezni. A barátoktól: miként kell fontosnak lenni. Tőled, hogy mit jelent igazán szeretni. A betegektől, hogy milyen ember szeretnék lenni.

Juhász Dóri

Emlékezés Ezüstbe hajló fején megfáradt mosoly Egyszerre volt derűs, jóságos és komoly. Az idő vad kezétől ráncolt fakó arc Tudta, mi az élet: zord küzdelem és harc. Nem remegett keze, sok nyarat bár megélt; Szikár, hajlott teste még sohasem henyélt. A végéig küzdött. Nem adta fel soha Lehetett ám sorsa bármilyen mostoha. Kisimult a görbe, derék szíve megállt Nem érdemelte meg e méltatlan halált. Nincsen már közöttünk, de lelke bennünk él Elhozza mély hangját a feltámadó szél Vezetget utunkon, merre kéne mennünk, Tovább csörgedezik az ő vére bennünk. Sohase feledünk, őrizzük emléked, Köszönök hát minden boldog percet néked.

Balogh Dávid

...Kín… Óh, a lelkemben fortyogó, sűrű, fekete mocsok! Szívem széttört darabkái szikrázva hullnak a szennyes földre, s ahogy fel-felkapkodni próbálom, mély, vérző sebeket ejtenek kezemen és dús, élettől pirosló vérem magánytól megkeseredett cseppjei hullnak a piszokba, ahol a föld zsírját gazdagítják. Óh, milyen fájdalom mi a csontjaimról szaggatja a húst, bőröm tépi és ereim gubancolja, görcsbe rándul nyelvem, ha szóba próbálom forgatni ez érzést. Sötét gennyben forognak szemeim, mit könnyem sem moshat el. E lidérc, mi ősi, mély, félelmet keltő hangokat gerjeszt, ahogy tépázza lelkem húrjait, már oly folytonos részemmé vált, hogy rettegek nincs oly gyógyszer vagy imádság mi belőlem elköltöztethetné. Minden mozdulatom hangos recsegés kíséri, keserű nyál sava folyik az államon le a mellkasomra, ahol szívem felett mély sebet hajt az ösvénye. Óh, hogy szűnne meg minden élő és élettelen e világon s bár vesznék el én is mintha sosem lettem volna, jaj bár sosem lett volna e tapasztalás!

I. helyezés

visszatérek meghajolván szakállam porba mártom minden mi él most hű barátom imákat suttognak a fák imákat suttognak a fák… a biztos szóra mozdul ajkam a föld fülébe lehelek halkan imákat suttognak az állatok imákat suttognak az állatok… szövi az idő lágy fonalát beborít és gyengéden jár most át imákat suttognak a felhők imákat suttognak a felhők… már egyre hangosodik a csend örökre belém költözik a rend imákat suttog a napfény imákat suttog a napfény… mi élt már halottnak bizonyul valahol messze lassan alkonyul imáim visszhangja a természetben cseng egy örökkévalóságig körbeleng

Molnár Kristóf

Egy nagy művész emlékei A délutánt egy karosszékben töltötte az ablak előtt. Még mindig fekete öltönyét viselte, nyakkendőjén sem lazított, csupán a cipőjét hagyta az előszobában. Teljes nyugalom simult végig rajta, nyoma se volt örömnek, vagy bánatnak, csak ült, és nézte a kinti világot. Néha bizonytalanul megrezdült egy-egy izma mozgás után sóvárogva, de hiába. Csak ült. Talán az életről elmélkedett, talán nem, de a családja nagy aggodalmára néma volt, szótlan, erőtlen. A nyitott ablakon keresztül zongoraszó hallatszott be a nappaliba, ami hosszas bambulásából végre kirángatta. Az öregember felállt, és az ablakot kitapogatva rátámaszkodott a párkányra. Fülelt. A zongorista Bach Partita No. 2 C Minor Rondoját játszotta. Nem is volt rossz. Néhányszor alig észrevehetően melléütött, vagy kiesett a ritmusból, amikre az öregember szája rándult egy aprót a jobb oldalon. Amikor a Rondo véget ért, diszkrét tapsolás következett, majd néhány másodperccel később egy másik dallam kezdődött. Az öregúr ujjai lassan elindultak a párkányon a zongoraszót követve. Ez a második játék nagyon amatőr volt, ellenben a hangtalan párkányon hibátlanul kopogtak a görbe ujjak, hol megindulva, eltérve a dallamtól, hol visszatérve, kiszínezve azt. A darab megint véget ért. Rövid ideig még várt, hátha folytatódik, végül csendesen magához vette botját, és lement a lakásából a ház melletti térre. A tér közepén egy időközben új vállalkozóra lelt pianínó várta a zenélni próbáló embereket. Botjával pásztázva lépett le a járdáról a hangok felé. - Vigyázzon! – rántotta vissza egy nő. – Elég nagy itt a forgalom. Segíthetek? - Zene – suttogta, és ujjával a hangok forrása felé mutatva még hozzátette: - Legyen szíves! A nő szó nélkül belékarolt, és elindult vele finoman taszajtva itt-ott az öreg testen. - Egy fiatalember játszik – narrált neki. – Egész ügyes. Az öregúr nem szólt semmit, csupán amikor odaértek, köszönte meg a segítséget. Görbe ujjai feszülten markolták botját. Amikor a zene véget ért, azon nyomban megindult a zongora felé. Lesegítették a székre. Fáradt keze végigsimította a billentyűket, egyet-kettőt leütött, majd becsukta szemeit a fekete lencsék mögött, és elkezdte játszani a fejében kavargó zavart. Gyönyörűen zenélt. Ujjai hol fenséges pillangók módjára csapongtak fel s alá, hol apró molyokként, izgágán bírták működésre a rozoga szerkezetet. Dél körül lehetett. A nap erősen fókuszált a kis térre, és figyelme nem kerülte el a zongoristánk ujján sárgán megcsillanó gyűrűt sem. Hirtelen abbahagyta a játékot. A köré gyűlt néhány bámészkodó lelkesen megtapsolta, de ő ezt talán meg se hallotta. Gyűrűjét nehézkesen húzta le ujjáról, és a tenyerébe rakta. Egy ideig bámult felé, mintha várná, hogy meglátja, végül óvatosan feltette a zongorára, és lassan újra játszani kezdett. Bohókás dallamok csengtek össze. Fiatalos tréfák, kedves mesék voltak ezek, majd egy találkozás története. A találkozást szerelem, a szerelmet családi boldogság váltotta fel, arca ridegségét pedig mosoly, ami először a szemében csillant fel, és onnan lágyan kúszott rá arcvonásaira. A zongoraszó messze vitte a történetet. Néhányan esküdöztek, hogy ezt bizony már hallották valahol, néhányak szeme könnybe lábadt a gyönyörtől, megint mások hetykén legyintve mondták, ilyet ők is tudnak. A bácsi hosszan mesélt tovább. Az időközben vörösbe nyugvó nap felváltotta a gyűrűn játszó sárga csillogást. Elkezdődött egy haláltusa. Kemény hangok és nehéz dallamok sorjáztak, fájdalmas és iszonyú véget sejtetve. Az öregember arcán eluralkodott a szomorúság. Annyi könnye hullott, hogy ha látna, se látott volna többet foltoknál. Ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban ugráltak, míg végül három, magas, fájdalmas és félelemmel teli akkorddal kiáltottak fel hírtelen követve egymást. Rövid szünet, idő a feldolgozásra, majd a folytatás, lezárás. Mindezek után kifogyott a húrokból a félelem. Eltűnt a feszültség, az izgalom, és velük együtt saját fájdalma is lassanként alábbhagyott. Ti ti ta… tam, tam és tammm. Így zárta le élete művét, és az utolsó akkordok után maga is távozott. Vak szemei a távolba meredtek, fényüket kiszárította a lassú szellő. Szemhéjai lustán lecsukódtak. Összezárták számára az ismert világot. Ahogy háta előregörnyedt, biztos ujjait magával húzták a mélybe csukló, súlyos karok. Mosollyal az arcán fordult le a székről a megdöbbent közönség elé.

III. helyezés

Babják Ivett

Te=én

Örök szenvedés, Örök fájdalom, Örök remény és Örök-séged vagyok. Két szemed én vagyok, Reggel együtt kelünk, Könnyek közt felragyogsz, A halálba is együtt megyünk, Örökre csukva maradok. Két lábad, Bár suta, elesik, Tested én vonszolom, Fáradtan nap végén Ágyadig eljutunk, S egykor a végső nap végén Örökre összeroskadunk. Tartom a tested, Csontjaid én vagyok. Szomorúan érzem, Egyre fogyatkozol, A legvégén te elmész. Egyedül maradok. Karodat kerestem Magamra találtam, Mindkettő én vagyok. Önmagába markoló, Hol bántó, hol simogató Két magányos végtagod. Keserédes vérrel telt Szíved is én vagyok. Egy monoton robot, Mely többször fáj, mint dobban… Én te vagyok - az örökséged, Szerethetnél jobban!

Deák Orsolya

Hazatérés

Nyirkos október délután volt. Az eget szürke felhők borították. Mire elindult, az eső is eleredt, bár ezen nem csodálkozott, hiszen egész héten esett. A munkaidő lejártával most egykedvűen ácsorgott a buszmegállóban. Egyik kezében esernyő, a másikat zsebébe dugta, hogy legalább azt érje valamiféle meleg. Más gondolata nem volt, csak hogy végre hazaérjen és vége legyen ennek a kimerítő hétnek. Nem kellett sokat várnia, hamarosan nagy robajjal meg is érkezett a busz, ám későn eszmélt, hogy hátrébb kéne lépnie, így kabátjára jócskán jutott az útszéli hatalmas pocsolyából. „Remek, tényleg már csak ez hiányzott!” Idegeskedve felpréselte magát a zsúfolt járműre. Leülni nem tudott, így hát megállt az ajtónál. Hosszú hazaút várt rá. Tekintetével a tömeget fürkészte. Mind különböző arc: ráncos bácsika nagy csomagokkal, fiatal anyuka ölében gyermekével, bőrkabátos rocker, aki fülhallgatójából is kihallatszódó zenéjére dobolt lábával, telefonjukba mélyedő fiatalok... Átlagemberek, átlagos tulajdonságokkal. Inkább megfordult és kabátujjával az ajtó üvegének egy kis részéről letörölte a párát, hogy a keletkezett résen nézelődjön tovább kifelé. Kirakatok, hirdetőtáblák suhantak el szeme előtt. Az egyik ilyen nagy betűkkel hirdette egy népszerű zenekar közelgő koncertjét, az időpont alatt pedig egyik dalszövegük részlete: „Hogy mi volt rég, hogy mi volt igazán édes, már csak nagyapáink meséje képes.” Szerette ezt az együttest, de erre a számukra eddig még nem figyelt fel. Sok idő után végre megérkezett a busz a végállomásra. Fejében még mindig a zeneszöveg járt. Leszállt és már nyitotta is ernyőjét, hogy aztán sietős léptekkel elinduljon lakása felé. Hátrapillantott, hogy nem jön-e autó és ekkor észrevette az öregembert, aki a buszon ült. Súlyos szatyrokkal lépdelt, nehézkesen tudott csak menni. Arra már nem volt szabad keze, hogy esernyőt is tartson maga fölé, emiatt tehertől meggörnyedt hátán csak úgy peregtek lefelé az esőcseppek. Maga sem tudta, hogy miért vagy hogyan, de hirtelen útirányt váltott és a bácsi után eredt. Amikor mellé ért, megszólította: - Tessék bejönni az esernyőm alá, van itt elég hely kettőnknek is! Az öregúr ráemelte ráncokkal szegélyezett szemét és tekintetük találkozott. Ekkor egy nagyot dobbant a szíve. „Ez az arc! Hiszen ő ezt ismeri! Ez az arc a nagypapája arca.” Persze egyből rá is jött, hogy ez nem lehetséges. Nagyapja már sok évvel ezelőtt meghalt, ő még akkor egészen kisgyerek volt. A bácsi csak nagyon hasonlított rá. - Köszönöm, fiacskám! – hangzott a felelet. – Itt lakom nem messze, a következő utcasaroknál az a fehér ház, látja? - Látom. Addig is adja az egyik szatyrot is, segítek vinni. - Igazán kedves. Miután megérkeztek az említett házhoz, az öregember ismételten megköszönte a segítséget és a figyelmességet, majd búcsút vettek egymástól. Most már tényleg hazafelé vehette az irányt. Jóleső érzés volt egy ismeretlenen segíteni. Ám ennél jobban foglalkoztatta nagyapja fölelevenedő arca. Régmúlt emlékek serege árasztotta el… Hirtelen egy apró falucskában látta magát. Gyerekként minden nyári szünetet itt töltött, amíg nagyszülei még éltek. Legszebb emlékei is ide kötötték őt. Most furcsa érzés fogta el, mintha szívében olyan melegség áradna szét, amely sugaraival képes eltünteti az októberi nyirkosságot. Régóta nem gondolt már a távoli kis településre és fiatalságának meghatározó élményeire, hiszen volt ennél fontosabb is az életében. A felnőtt lét mindennapi gondjai felhőként takarták el gyermekkorának boldog óráit. Nem is kellett sokáig gondolkodnia, a homályba merült emlékképek sorra követték egymást. Most újra nyár volt, tűző napsütés. Ő éppen a tyúkudvar kellős közepén állt, kezében egy bottal. Egyik kedvenc elfoglaltsága volt, amikor senki nem figyelt rá, hogy a kissé bugyuta állatokra jól ráijesszen. A tyúkok háta mögé lopódzott, majd a megfelelő pillanatot kivárva nagy kurjantások közepette csapkodni

kezdte botjával a földet. A tyúkok ettől persze annyira megrémültek, hogy eszeveszett rohangálásba kezdtek, ő pedig a vicces látvány miatt hasát fogva kacarászott. - Enyje no, fiam, hát mit csinálsz? Hogy fognak így tojni a tyúkok, ha halálra rémiszted őket? – erre az öblös hangra megfordult és nagyapjával találta szembe magát. Szikár termetű, kissé hajlott hátú, de még ereje teljében lévő öregember állt ott. Arcán az idő már számtalan mély barázdát ejtett, de gesztenyebarna szemében az értelem még mindig úgy csillogott, akár egy húszévesnek. – Hagyd ezt és gyere inkább utánam. Megtanítom neked, hogyan kell megfejni a tehenet. „Így utólag visszatekintve valószínűleg nagyapónak köszönhetem az állatvilág iránti érdeklődésemet. Elvégre állatorvos se hiába lett belőlem!” – gondolta magában. A nagyapja bevezette őt az állattartás minden csínjába, ő pedig csak úgy szívta magába a tudást mindenről, legyen szó lóról, disznóról vagy bármilyen háziállatról. A környező erdőt is gyakran járták együtt. Ha ott valamilyen ritka madarat láttak vagy vadállat nyomára bukkantak, a nagypapa mindig tudott érdekeseket mesélni róla. A nagyapja mélyen vallásos volt, habár ezt szavakba sosem öntötte. Eme legbensőségesebb világába ő is csak egyszer kaphatott betekintést: egyszer egy estén, amikor nem tudott aludni, gondolta, meséltet egy történetet. Amikor a szobájához ért, ajtaja alatt egy csíkban fény szűrődött ki. Halkan résnyire nyitotta az ajtót és belesett. Nagyapja az ágy szélénél térdelt a feszület előtt és fejét összekulcsolt kezeire hajtva némán imádkozott. Ő kisgyerekként még nem értette ennek jelentőségét, de olyan meghittséget árasztott ez az egész, hogy jobbnak látta behajtani az ajtót és visszamenni az ágyába. A nagyapja egyszerű ember volt, ám annál nagyobb szívvel. Sokszor akarva-akaratlanul is többet tanult tőle, mint akár a legnevesebb tanáraitól az iskolában, hiszen az öregember bölcs szavaival mindig az életre nevelte. Gyakran szavak sem kellettek, elég volt a tett is, mivel az öregre példaként tekintett. Eszébe jutott, hogy sokszor látta tőle, milyen a megbocsátó, feltétel nélküli szeretet. Hogy ennek segítségével a leghangosabb családi veszekedések is elkerülhetők, ha a másik embert hibáival együtt képes elfogadni. Egy ilyen biztos családi közeg mindennek az alapja. Ezektől a gondolatoktól nagyon nyugtalan lett. Édesapja képe jelent meg előtte... Kiskamaszként nagyapja halálos ágyánál állva is azt kapta „útravalójául”, hogy a boldogsághoz nem kell ám oly sok minden, legfőképpen annyi, hogy az ember a kapott szeretetet tovább tudja osztani másoknak. Annyira magába merült, hogy észre se vette, hogy megérkezett. Már lakásának ajtaja előtt állt. Belekotort zsebébe, majd előhúzta kulcscsomóját, hogy azután kinyissa a zárat. Belépett és maga elé meredve, szinte gépiesen vette le vizes cipőjét és kabátját. Gondolatai úgy zsongtak, mint a méhkaptár dolgozói, amelyek a tavasz első napsugaraitól új életre kelnek. A fotel felé vette az irányt, majd leült. Tenyerébe hajtotta arcát és körülnézett a helyiségben. Szépen berendezett, modern lakás volt, tele új bútorokkal. Büszke volt rá, mert ezért ő dolgozott meg. Mindene megvolt, amire szüksége volt. Mégis most valahogy üresnek érezte a helyet, de még inkább magát. Valami hiányzott. „Boldog vagyok? Úgy, ahogy nagypapa tanította nekem, hogy mi is az igazi boldogság?” Őszintén magába nézett és szembesítette önmagát a keserű igazsággal: „Nem.” Majd tovább tépelődött: „Mennyivel is jobb volt, amikor még gyerek voltam. Ez a sok drága dolog nem kellett ahhoz, hogy jól tudjam érezni magam. Nem kellett más, csak hogy azok vegyenek körül, akik szeretnek és onnantól kezdve minden jó volt.” Habár nagyapja már rég csak szívébe zárva élt tovább, de még így húsz év távlatából is tudta őt tanítani valamire, az örökérvényű igazságai cseppet sem veszítettek erejükből. Ránézett az órára. Háromnegyed 8 múlt. Már csak egyetlen gondolat vezérelte… Odanyúlt telefonjáért, kikeresett egy nevet, megnyomta a zöld gombot és egyre hevesebb szívdobogással várta, amíg valaki felveszi. - Halló? – szólt egy ismerősen csengő hang. - Édesapám, én vagyok az! Tudom, hogy évek óta nem beszéltünk, de nagyot hibáztam. Meg tudsz még bocsátani?

Csepp,csepp, csepp. Egy csepp forralt bor a téli napokra. Mert a télnek a pokla gyomromat nyomja. De támad a kedvem, s érzem, hogy éled a lelkem. Új hangot nyert a régi beszéd Hellász nyelvén szólni be szép. Változik már a Napnak az útja Tűnik a télnek régi hatalma. Zúdul a hó le ház tetejéről, S zúzmara olvad fűmezejéről Bimbaját bontja az ága Enged a jégnek fáknak hűs szorítása. Nyílik a rózsa,s orgona árad Méheknek tánca el sose fárad. Szól a rigó már, illatot érez Énekel róla, oly sokat ér ez. Szarvas is bőg fenn hegy oldalába Basszusa szóla új udvarlásra. Cammog a medve éhes a gyomra A hosszú telet már nagyon unta. Súg a legény a párja fülébe S elpirul tőle szíve szép hölgye. Bonts üveget hisz érik a szőlő Ne spórolj vele, hoz a jövendő! Ünnep e szép nap, te is most vigadj Vége a télnek, s új tavasz éled.

Kisparti Tamás