Szinapszis 2015. március-április

[ROVATCÍM]

XI. évf. // 03. sz.

2015. március-április

SZINAPSZIS A Semmelweis Egyetem hallgatóinak lapja

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

1

[ROVATCÍM]

A „SokSzínű orvoStudomány - AlAptAntárgyAk A plAkáton” című Alkotói pályázAt végeredménye A Semmelweis kiadó tavaly szeptemberben meghirdetett pályázatára az orvostudomány szakterületeit (Anatómia, Élettan, Biokémia, Biofizika, patológia ) vizuálisan megjelenítő, 5 plakátból álló sorozattal lehetett pályázni. A nyertes pályamunkákból hamarosan kiállítást szervezünk, amelyről honlapunkon és a facebookon ( /semmelweis.kiado) értesítjük az érdeklődőket.

Szertaridisz Alexisz

I. díj

Imre máté

II. díj

Kastaly-mike dániel

III. díj

dombóvári Ágnes

III. díj

A zsűri tagjai: Ángyán Gergely • Kellermayer Miklós • Kőnig Frigyes • Mallász Júlia • Rosivall László • Táncos László • Vincze Judit

Köszönjük a pályázati részvételt, gratulálunk a nyerteseknek!

2

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

Semmelweis Kiadó 1089 Budapest, Nagyvárad tér 4.

www.semmelweiskiado.hu

SZINAPSZIS A SEMMELWEIS EGYETEM HALLGATÓINAK LAPJA

TARTALOM TUDOMÁNY > TDK HÁZI KONFERENCIA

> INTERJÚ DR. SZEIFERT GYÖRGGYEL

> SOROZAT ÁLDATLAN ÁLLAPOT?

Kedves Olvasónk!

|4 |6

| 10

KARRIER PARASZOLVENCIA | 14 INTERJÚ DR. FALUS ANDRÁSSAL

| 16 MŰHELY A KÉMIÁS, A NŐVÉR ÉS A PILÓTA | 20 ÍRNI, ÍRNI, ÍRNI | 24

Februári számunk print megjelenését követően szerkesztőségünk igyekezett olyan tempóban újratölteni a terjesztési pontokat, amilyen ütemben magatokkal vittétek a Szinapszist. Ez nekünk, szerkesztőségnek, nagyon megtisztelő pozitív visszacsatolás volt.

Reméljük, hogy e márciusi számot is legalább ennyire érdekesnek, izgalmasnak és olvasásra méltónak fogjátok találni kiadványaink sorában.

A jövőben is nagy erőkkel fogunk dolgozni azon, hogy az egyetemi élet minél több színterén jelen lehessünk Veletek, ahogyan ez már a Házi TDK Konferencián, a Semmelweis Tavaszi Fesztiválon és a Karneválon is megvalósulhatott, és továbbra is szeretnénk nagy hangsúlyt fektetni arra, hogy az emberek, történetek és problémakörök, melyeket lapról lapra igyekszünk nektek bemutatni és feltárni, hűen tükrözzék saját lényegüket: szinte érinthetővé, érezhetővé váljanak. Ilyen célok mellett előfordulhat, hogy bizonyos tartalmak túlmutatnak majd a már megszokott komfortzónáinkon: meglephetnek vagy felzaklathatnak minket, szerkesztőségként viszont bízunk benne, hogy helyükön kezelve ezeket a hatásokat - tettenérve saját reakcióinkat, mindannyian tanulhatunk lényegükből valamit.

Maradunk tisztetelettel, a Szerk.

FŐSZERKESZTŐ

FEKETE AIMIE

KULTÚRA ALKOSS IRODALMI PÁLYÁZAT | 25 MŰVÉSZET, TUDOMÁNY ÉS HOMOKÁGYÁS | 26

TÖRDELŐSZERKESZTŐ

RESZKETŐ RÓBERT

KÉPSZERKESZTŐ

BÁNYAI BÁLINT

SZERKESZTŐK

BARBALICS VIKTÓRIA

KÖZÖSSÉG LEGYETEK AZ ÖRÖM HÍRNÖKEI!

ENGLER NÓRA

VILÁGJÁRÓ INDIA LÁNYA

| 27

BATA MÁTÉ GERGICS ENIKŐ INZÁM BERNADETT KRAUSZ MÁTÉ

| 30

LAKOSA ALINA LÉVAI ESZTER MAÁR MELINDA PÁSZTOR ZSÓFIA TAMÁSSY ZITA VÁSÁRHELYI-NAGY FLÓRA ZÖLD BÁLINT

AJÁNLÓ: KÜLVÁROSI GYÉMÁNTOK

| 33

EPILÓGUS | 34 > SKICC SZINAPSZIS - A SEMMELWEIS EGYETEM HALLGATÓINAK LAPJA ALAPÍTVA 2005-BEN. KIADJA A SE HALLGATÓI ÖNKORMÁNYZAT MEGJELENIK HAVONTA, 2000 PÉLDÁNYBAN 1089 BUDAPEST, NAGYVÁRAD TÉR 4.

OLVASÓSZERKESZTŐ

FARKAS ZSUZSÁNNA

MARKETING FELELŐS

CSŐRE JUDIT

FELELŐS KIADÓ

VÁMOSI PÉTER

„Vannak titkok a látszólag oly nyilvánvaló világon, és különös elhallgatások rejtőznek a kimondott szavak mögött .”

- Thomas Mann

TOVÁBBI TARTALMAKÉRT KERESS MINKET A FACEBOOKON!

/szinapszis

A MEGJELENŐ CIKKEK NEM MINDEN ESETBEN TÜKRÖZIK A SZERKESZTŐSÉG ÉS A FELELŐS KIADÓ VÉLEMÉNYÉT. A BORÍTÓTERV ELKÉSZÍTÉSÉHEZ XI. ÉVFOLYAM 3. SZÁM

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

3

TUDOMÁNY > TDK

SZÁRNYPRÓBÁLGATÁSOK A

HÁZI TDK KONFERENCIÁN

ÍRTA: INZÁM BERNI KÉP: RESZKETŐ RÓBERT

Három nap, negyvenhat szekció, 455 hallgató, 6825 percnyi előadás, több hónapnyi, akár éves felkészülés. Ezekkel a paraméterekkel zárta február 13-án a Semmelweis Egyetem a XXXVII. házi Tudományos Diákköri Konferenciát. Minden ÁOK, FOK, GYTK, ETK, EKK-s induló hallgatónak gratulálunk kiemelkedő teljesítményükért, köszönjük felkészültségüket és szakmai odaadásukat. Lehetetlen lett volna egy személyben végighallgatni az összes előadást, de úgy gondoljuk, aki már akár csak egy előadáson is részt vett, gazdag élményekkel és sok új tudásanyaggal térhetett haza ezután a három nap után.

ORVOS, FOGORVOS, GYÓGYSZERÉSZ: SOK KOPONYA EGY HELYEN

Több mint 350 előadással készültek az orvos, fogorvos és gyógyszerész hallgatók az idei házi TDK konferenciára.

Több helyszínen, párhuzamosan zajlottak az előadások három napon keresztül. A nagyszabású rendezvény Dr. Szél Ágoston rektor úr lelkesítő beszédével vette kezdetét február 11-én a Nagyvárad téri Elméleti Tömbben. Rektor úr kiemelte, mekkora szerepe van a TDK-s hallgatóknak az egyetem hírnevének öregbítésében, fenntartásában és sok sikert kívánt minden hallgatónak.

Nem csupán az OTDK-ra való kijutás volt a tét, több szakmai illetve nívódíjban részesülhettek a hallgatók. A megnyitó alkalmával került sor a Semmelweis Egyetem Kiváló Diákkörösei díjak átadására is.

Bár megtehetnénk, hogy minden egyes előadásról ejtünk néhány mondatot, de sajnos szerény oldalszámaink mellett ezt nem lehetséges. A teljesség igénye nélkül engedjétek meg, hogy bemutassunk Nektek néhány művet. Azoknak, akiknek éppen itt most nem adatik hely; ne feledjétek, mindannyian büszkék lehettek magatokra!

DIALÍZIS ITTHON

Gyermekgyógyógyászat II. szekcióban Lévai Eszter harmadéves orvostanhallgató első helyezésben részesült, ezzel biztosítva helyét a tavaszi OTDK-ra. Kutatásában a Semmelweis Egyetem I. számú Gyermekklinikáján ellátott kis vesebetegek kezelésében alkalmazott peritoneális dialízis gyakorlatát vetette össze nemzetközi gyakorlatokkal.

4

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

Úgy véljük, hogy az ilyesfajta kutatásokra nap mint nap szüksége lehet hazánknak, hiszen így derül fény esetleges elmaradottságainkra, lehetséges erősségeinkre. Eszter előadásmódjával és kutatási munkásságával méltón érdemelte ki az országos versenyre jutást, gratulálunk!

VALAMI RÉGI, MÉGIS ÚJ

Kristóf Emese és Horváth Enikő egy, az agyi hipoxia alternatív kezelési módját vizsgálta. Tengeri malac agykérgéből származó mitokondriumokon végezték el kísérleteiket és vizsgálták, hogy a metilénkék milyen hatással van az agyi bioelektronikára. Kapott eredményeikkel alátámasztották, hogy a metilénkék bizonyos mennyiségben (alacsonyabb koncentrációban) neuroprotektív szerepű. Gratulálunk a Farmakológia szekcióban elért II. helyezéshez!

“

[ROVATCÍM]

Óriási lehetőség, hogy a tanulmányaink mellett már most kutatásokat folytathatunk, és ezáltal még több információhoz jutunk. Emellett pedig sok inspiráló emberrel találkozunk, akik még inkább ösztönöznek a továbbiakban. Arról nem beszélve, hogy kiállni annyi ember elé és számot adni a tudásunkról jócskán növeli az önbizalmunkat.

- Winkler Bianka, mentőtiszt hallgató

AZ EGÉSZSÉGTUDOMÁNYI KAR SEM MARADHAT EL

Kissé távol a „kályhától”, a Vas utcában is zajlott az élet február elején. Összesen 33 előadást hallhattak az érdeklődők, a terem minden előadás alatt teljesen megtelt. A programot Dr. Nagy Zoltán Zsolt, az Egészségtudományi Kar dékánja nyitotta meg beszédével. A jó hangulatú két napban sok érdekes előadás került bemutatásra, ezekből szemezgetünk:

ÉSSZEL KÖSD FEL A NYÚLCIPŐT!

Több újdonságnak számító kutatást végző hallgató mutatta be eredményeit. Dezső Daniella, harmadéves dietetikus hallgató, kutatásában vizsgálta, hogy a hobbi futók körében mekkora elterjedtségű lehet a testedzésfüggőség. Eredményeivel igazolta, hogy mint mindennek, ennek az éremnek is két oldala van, a szakembereknek nagyobb hangsúlyt kell fektetniük a prevencióra, hiszen ez az egészséges tevékenység akár káros szenvedélybe is átcsaphat.

Vass Zsolt ápoló, Karóczi Csilla fizioterápia Msc és Harkányi Izabella gyógytornász hallgatókat több különdíjjal is díjazta a bíráló bizottság munkájukért, melyben az időskori fittségi mutatók változását vizsgálták. Úgy gondoljuk, nem lehet elégszer kihangsúlyozni, mennyire fontos, hogy a geriátriai programokban részvevő idősek fizikális erőnlétére jótékony hatást gyakorló programokat hozzanak létre országszerte. Zsolt és a társszerzők ezeknek hatásosságát vizsgálták és bizonyították, különleges eredményeikbe és kutatásukba március 31-április 3 között Ti is betekintést nyerhettek.

TALÁLKOZZUNK ÚJRA!

Az OTDK-n összesen 181 előadással képviselteti magát egyetemünk, helyszínül pedig a Nagyvárad téri Elméleti Tömb, az Elméleti Orvostudományi Központ és az Egészségtudományi Kar fog szolgálni. Ezúton szeretnénk minden Országos Tudományos Diákköri Konferenciára delegált hallgatónak és témavezetőnek gratulálni, sok sikert kívánunk, és szívből szorítunk értetek a megmérettetés napján!

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

5

TUDOMÁNY > INTERJÚ

NEUROTRAUMATOLÓGIA ÉS ORGONAJÁTÉK A SZAKMAI ÉS LELKI TERJESZKEDÉS ALAPVONALAI KÉSZÍTETTE: BARBALICS VIKTÓRIA

Még most is visszhangzanak elmémben a szavak, ahogy hazafelé tartok az esőáztatta, borongós februári délutánban. Szavak, amelyek oly árnyaltan és oly művészi pontossággal mesélik el egy professzor életét, melyre csak a magyar nyelv képes, s amely kifinomultság anyanyelvünk sajátja.

Engedjétek meg, kedves olvasók, hogy e szavakat, e gondolatokat, melyeket Dr. Szeifert György professzor úrtól hallottam, most megosszam veletek. Remélem, Titeket is elkísérnek majd egy jó darabon.

Hogyan kezdődött a kaland? Mikor és miért döntött úgy, hogy – néhány kitérő után – idegsebész lesz?

Ez egy nagyon színes történet. Intenzív műszaki érdeklődésemre való tekintettel engem a szüleim mérnöknek szántak.

Aztán harmadéves gimnazista koromban egy ajándékba kapott boxerkölyök beleszólt az életembe. Ugyanis ezzel a kutyával olyan jó barátságba keveredtünk, hogy végül többet foglalkoztam vele, mint a tananyaggal. Abban az időben pedig a harmadik gimnázium egy meglehetősen erős esztendő volt, és ennek a találkozásnak végül az lett a következménye, hogy a matematikai teljesítményem jelentősen leromlott. Ekkor összeült a családi kupaktanács, és megvitattuk, hogy ezzel az eredménnyel a Műegyetem nemigen fog menni… mit lehetne csinálni? Biológiából és fizikából elég jó voltam, és akkor ezek voltak a felvételi tantárgyak az orvosi egyetemre. Próbáljuk meg! Sajnos a kutyát végül eladták mellőlem, mert a tanulmányi eredményeim úgy alakultak, ahogy addig még sohasem… Pedig nagyon megkedveltük.

Hogy alakultak a továbbiakban – immár kutya nélkül – a gimnáziumi eredmények?

Hogy visszaszerezzem a tanár bizalmát, negyedikben feltornásztam az eredményt oda, ahová elvárták, és végül kitűnőre érettségiztem. Ám addigra már nagyon beleéltem magam én is az orvostudományba. Első jelentkezésre fel is vettek a Debreceni Egyetemre – így indultak a dolgok.

Aztán hogy is jött az idegsebészet? Ez megint egy érdekes história. Az elsőéves ápolástan gyakorlatunkat néhányan a Debreceni Egyetem egyik oktatókórházában, Miskolcon, a Szent Péter kapui Kórház Neurológiai osztályán végeztük. Amit egy elsőévesnek meg lehetett tanítani, mindent megtanítottak nekünk, vénázástól kezdve a betegfelvételig, és rendszeresen bejártunk a műtétekre is. Ekkor határoz6

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

tam el, hogyha egy mód van rá, én idegsebész leszek. De az élet nem fekete és fehér. Ami ismét eltérített a szokványos úttól, hogy elsőben még nem tanultunk kórbonctant. És Debrecenben akkor egy legendás hírű patológus professzor tanított, Dr. Endes Pongrác. Azontúl, hogy meg tudta mutatni a patológia fényét, s az egész orvostudományt átfogó jellegét, az ő maga stílusa is lenyűgözött. Roppant művelt ember és nagyon jó előadó volt. Öt nyelven beszélt: görögül, latinul, németül, angolul és franciául. De úgy tessék elképzelni, hogy németül Rilkét szavalt kívülről.

Annak idején az volt a legnagyobb kitüntetés, s gondolom, ma sincs ez másként, hogy a jeles szigorlat mellé meghívták az embert diákköri munkára is. Velem is így történt, és egészen egyetem végéig be is jártam az intézetbe. Medikuséveim alatt három pályamunkát készítettem (egyet élettanból, kettőt pedig patológiából), s így alakult, hogy hatodév végén, 1978-ban az egyetem Weszprémi-díját én kaptam.

Ezt a legjobb teljesítményű tudományos diákkörösnek adták, és adják talán még ma is.

Merre vezetett az út az orvosi egyetem elvégzése után?

Endes professzor úr meghívott gyakornoknak. Akkor már lanyhult a klinikai érdeklődésem; teljesen a patológia felé fordultam. Úgy éreztem, és érzem még most is, hogy a patológia a művészet és a tudomány határterülete, hisz sokszor elég nehéz egzaktul megmagyarázni dolgokat. Amellett, hogy óriási tudást igényel, rengeteg az intuíció is a szövettani diagnosztikában.

Itt csináltam meg az első szakvizsgám. Több mint ezer boncolást végeztem saját kezűleg, ami nem is rossz alap a sebészeti szakmában, és majd’ tízezer szövettani vizsgálatban vettem részt. A Ph.D-met is neuropatológia témában, és azt lehet mondani, hogy a tudományos munkám azóta is zömmel a neuropatológiára fókuszálódik.

Aztán majdnem nyolcévnyi közös munka után a professzor úr nyugdíjba ment. Az emberi életút alakulásában rengeteget számít egy-egy meghatározó egyéniség jelenléte. S miután Endes professzor úr visszavonult, eszembe jutott még egyszer, hogy nekem mégiscsak az idegsebészet volt az első ‚nagy találkozás’ a medicina területén, és most még talán nem késő.

“

decemberében, és ’86 februárjában egyszer csak kaptam egy levelet, hogy nem várt módom megüresedik egy állás az Amerikai úton és ő úgy döntött, hogy a huszonvalahány jelentkező közül, a tudományos munkámra való tekintettel engem vesz maga mellé.

Pásztor professzor úr számos tudományos projektnek volt a vezetője. Ebben az esztendőben gerincvelői harántléziókkal kezdett foglalkozni, amihez kellett volna egy patológus végzettségű ember… Rengeteget dolgoztunk. Rezidensként így nemcsak az osztályos munka, az ügyeletek, a hétvégék és az ünnepnapok hárultak rám, hanem a feladat is, hogy a kutatást sikerre vigyük.

Ezután 5 évet töltöttem külföldön. Az első évet Angliában, Sheffieldben. Már mint szakvizsgázott idegsebész kaptam egy klinikai állást, itt kezdtem el foglalkozni a gama kés sugár agysebészet tanulmányozásával. Letelt az egy év, s nem sokkal utána, hogy hazajöttem, Amerikában megjelent egy hirdetés a legnívósabb idegsebészeti lapban, hogy Charlottesville-ben Fellow-t (részben klinikummal, részben kutatással foglalkozó rezidens) keresnek. Az angliai tapasztalat alapján beválasztottak a Virginia Egyetem kutatógárdájába, ahol ekkor a világ egyik leghíresebb gamma kés központja működött. Aztán megjelent egy újabb hirdetés Brüsszelben, hogy idegsebészt keresnek Európa legújabb gamma kés sugársebészeti központjába. Ekkor már vendégprofesszorként kaptam meg az állást. Ez egy nagyon eredményes időszak volt. Komoly neuropatológiai kutatásokat végeztünk az Erasmus Egyetemen. Mind a kísérletes laborhoz, mind a patológiai osztályhoz kulcsot kaptam, akkor jártam be, amikor ráértem. Ez Magyarországon abban az időszakban még nem volt megszokott. Utána visszahívtak Brüsszelbe még egy évre, majd Amerikába kaptam egy újabb ösztöndíjat a ‚Congress of Neurological Surgeons’-től a Pittsburgh-i Egyetem gamma kés központjába. Itt nagyon komoly patológiai tanulmányokat és cikkeket tudtunk összeállítani, s végül negyven társszerző, és három társszerkesztő segítségével 2007-ben szerkesztettem egy könyvet, amely a ‚Gamma Kés sugársebészet és patológiai alapok’ címet viseli.

„Nézd, fiam…” s elővett egy füzetet, megmutatva, hogy jelenleg húszan várnak egy nem létező állásra. De felírhatom a nevemet huszonegyediknek…

Ezek szerint sosem késő egy új szakvizsgába belekezdeni?

Nem bizony. Úgy gondoltam, ha már hét-nyolc év „lemaradással” állok neki egy sebészeti szakmának, olyan helyen érdemes csinálni, ahol ezt a legnagyobb esetszámmal végzik. Így kerültem a legendás hírű Amerikai úti Országos Idegsebészeti intézetbe, amit a patológiai előképzettségemnek köszönhetek. Abban az időben oda nagyon nehéz volt bekerülni. Amikor jelentkeztem az intézet akkori igazgatójánál, Pásztor professzor úrnál, akkor ennyit felelt: „Nézd, fiam…” s elővett egy füzetet, megmutatva, hogy jelenleg húszan várnak egy nem létező állásra, de felírhatom a nevedet huszonegyediknek…

Dióhéjban róla annyit érdemes tudni, hogy nagyon komoly tudományos érdeklődésű ember volt, később a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Az állásinterjú végén azzal búcsúztunk el, hogy küldjem el számára az eddigi tudományos munkáim jegyzékét. Elküldtem. Ez történt ’85

Öt év, három teljesen különböző ország. Mindehhez képest, hogy fest az itthoni helyzet?

Az ötéves tanulmányút után hazatértem, s itthon közölték velem, hogy Magyarországon nincs gamma kés, és nem folytathatom ilyen irányú tevékenységemet. Ekkor vonták össze a Péterfy Kórház Traumatológiai osztályát és az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetet, s az itteni idegsebészeti vezető nyugdíjba ment. Engem hívtak meg osztályvezetőnek, így kerültem ide 2007-ben.

Ez idő tájt realizáltam, hogy a neurotraumatológia itthon egy meglehetősen mostohán kezelt téma. Még az idegsebészeten belül is. Ez alatt két dolgot értek. Egyrészről egy nagyon embert próbáló szakmáról van szó. Nehéz beteganyaggal dolgozunk: eszméletlenekkel és gyakran ittas, elhanyagolt és leromlott állapotú betegekkel. Nemcsak szakmailag, de szociálisan sem kis terhet rónak mind az ápolószemélyzetre, mind pedig az őket ellátó orvosokra. Sokszor ezek az emberek az utcán élnek, alultápláltak, immunrendszerük romokban hever. A másik része pedig, ami nagyon szomorú 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

7

statisztikai tény, hogy 45 év alatt a vezető halálok a traumás eredetű halál. Országonként ingadozik a skála egy kicsit, de nagyjából a halálozások 50%-áért az idegrendszer sérülése felel. Még szomorúbb, hogy Magyarországon, a kórházba került súlyos koponyasérült betegek halálozása 40%-kal magasabb, mint a nyugat európai és az amerikai átlag. Ezzel tenni kellett valamit. Így született meg évekkel ezelőtt egy idegsebészeti kongresszuson a ‚Neurotraumagológia Alapvonalai’ című könyv vezérgondolata. Itt kell, hogy megemlítsem szerzőtársamat, Büki András profes�szort, a Pécsi Egyetem Idegsebészeti Klinikájának igazgatóját és Csepregi Gyula főorvos urat, az Országos Traumatológiai Intézet Intenzív Osztályának volt vezetőjét. Mindketten sokat foglalkoztak a magyarországi helyzet vizsgálatával, helyretételével és a súlyos koponyasérültek ellátásában követendő szakmai irányelvek lefektetésével. Büki professzor úr igazán magas színvonalra emelte a neurotraumatológiát: elindított egy sorozatot Pécsett, Pannon Szimpózium címmel, tíz évvel ezelőtt.

Ezek nemzetközi meghirdetésű, angol nyelvű rendezvények olyan sikerrel, hogy lassan többen jönnek a világ minden tájáról, mint magyarok.

Emellett, mint a Semmelweis Egyetem magántanára, négy évvel ezelőtt elindítottam egy szabadon választható kurzust a Neurotraumatológia Alapvonalai címmel. Nagyon érdeklődő társaság jött össze minden esztendőben, akik szép eredménnyel vizsgáztak (ez idáig jelesnél rosszabb vizsga még nem sikerült). S ez nem csak a mi érdemünk, hanem ennek az érdeklődő társaságnak az érdeme is. Az osztályunknak éveken keresztül nem volt rezidense, idén pedig már a harmadik kolléga kezdi el nálunk képzését. Ebben a kurzus nagy szerepét látom azért.

Büki professzor is elindította saját kurzusát Pécsett, és arra jutottunk, hogyha már van kurzus, jó lenne egy tankönyv is.

S mi ketten úgy határoztunk, hogy ez ne kétszerzős könyv legyen. Felkértük azon kollégákat, akik tettek valamit annak érdekében, hogy ez a 40%-os halálozási arány javuljon, egy-egy fejezet megírására. Gondoltuk, ha az ő nevük jelenik meg egy-egy fejezet fejléceként, akkor az ügyet is jobban a magukénak fogják érezni, és be fogják tartani és tartatni azokat az irányelveket, amelyeket közösen fektettünk le. A Semmelweis Kiadó igazgatója, Táncos igazgató úr már ekkor megmondta, hogy nem tudom, hogy ezzel milyen nagy gondot vállalok magamra. Igaza lett. Ötvennégy szerző munkáját harmincnégy fejezet erejéig összefogni nem könnyű feladat… Így történt, hogy az eredetileg kétéves határidő öt évvé bővült, de végül a tavalyi esztendő végén megjelent az első magyar nyelvű, és nagyon szép kiállítású Neurotraumatológia tankönyv, amiért szeretnék köszönetet mondani a Semmelweis Kiadónak: Táncos igazgató úrnak és munkatársainak. Remélem, hogy szemléletünket és törekvéseinket az utánunk következő generációk tovább viszik majd.

“

meszter 14-15 előadásán, mint azon az egy előadáson, amely a traumatológia tantárgy keretén belül ennek a szakágnak jutott. S hogy hivatásnak ki válassza? No, ez sokkal fogósabb kérdés. Mindenekelőtt legfontosabbnak tartom az áldozatkészséget. Közvetlen elődöm, Zsolczai Sándor főorvos úr, és Pentelényi Tamás tanár úr is sokat tudna mesélni arról, hogy ez a szakma bizony áldozatokat kíván, s hogy ők mekkora áldozatot hoztak azért, hogy a neurotraumatológia működjön és fejlődhessen.

Az állóképesség sem utolsó szempont. A neurotraumatológiai műtétek időben és energiában a legnehezebb műtéti típusok közé tartoznak, nagy fizikai állóképességet igényelnek. Az ügyeletek pedig kifejezetten a nehéz fajsúlyú kategóriába sorolhatók. A koponyasérülések és az idegrendszeri sérülések nagy része éjszakákra, hétvégékre és ünnepnapokra korlátozódik. A munka oroszlánrésze éjszaka zajlik, számítani kell rá, hogy itt az ügyeletek nem pihenéssel telnek el.

S be kell látni azt is, hogy egy családon belül két ember ugyanezt a szakmát nem tudja művelni, ezt magunkról is tudom. De nem tennék különbséget a nemek közt ennek ellenére sem. Évek vagy talán évtizedek óta az idegsebészetben nem dolgozott kollegina, jelenleg azonban a második rezidensünk egy hölgy, aki ötödéves korától szorgalmasan bejárt az ügyeletekre, ahol nagyon sok mindent megtanult.

Nos, én ötször próbáltam a nehézségeket felvázolni, hogy mi az, ami egy hölgy munkatársnak nem teszi könnyűvé ezt a munkát, s nemcsak a családalapítás, gyerekvállalás miatt.

Ez egy nagyon strapás munkakör, ezt el kell ismerni őszintén. De ha egyszer ennek valaki meglátja a szépségét, és maga is részesévé akar válni annak, hogy ezt a nehéz helyzetet egyszer megfordítsuk, az nagyon sok örömét fogja lelni ebben a szakmában.

legfontosabbnak tartom az áldozatkészséget és az állóképességet. A Neurotraumatológiai műtétek időben és energiában a legnehezebb műtéti típusok közé tartoznak.

Minden nehézség és viszontagság ellenére kiknek ajánlaná mégis ezt a kurzust és a későbbiekben a szakmát? Van gátja annak, hogy valaki nőként idegsebész legyen?

Kifejezetten elgondolkodtató kérdés. A kurzust bátran ajánlanám mindenkinek, akit érdekelnek a sebészeti tárgyak és a központi idegrendszer sérülései, hiszen mégiscsak szélesebb körű betekintést nyerhetnek erről a témáról a sze8

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

Nem titok, hogy a doktor úr a zene világában is jártas. Mikor kezdett el komolyzenével foglalkozni, és miért épp az orgonát választotta?

Ez majdnem olyan vargabetűs történet, mint az idegsebészet - köszönöm, hogy rákérdezett. A szakma mellett a másik szívügyem a zene. Édesanyám klasszikus zenerajongó pedagógus volt és gyermekkorunkban nagy hangsúlyt fektetett a zenei képzésünkre, így az általános iskolás éveim alatt csellóztam. Rengeteget jártam koncertekre, operába és zenei előadásokra. Aztán harmadikos gimnazista koromban betévedtem egy zenés áhítatra a debreceni Nagytemplomba. Később rendszeresen eljártam ezekre a hangversenyekre, ám az elsőre a mai napig emlékszem. Johann Sebastian Bach Esz-dúr prelúdium és fúga című műve volt, amely a Szentháromság alcímet viseli. A darab egy hármas tagozódású prelúdium és hármas fúga, ami az Atya, a Fiú és a Szentlélek jelképének zenei megfogalmazódása. Ez engem annyira szíven talált, hogy odaálltam édesanyám elé azzal, hogy ismét zenélni szeretnék. Szegény majdnem elájult, amikor ezt elővezettem, hiszen pont ez volt az a nehéz időszak, amikor a tanulmányi eredményeim drámaian leromlottak. De addig-addig győzködtem, hogy zeneszerető ember lévén egyszer csak nem tudott ellenállni. Egy feltétele volt csupán: fel kell vegyenek az egyetemre! A beleegyezés duplán energiát adott a tanuláshoz. Miután felvettek az egyetemre, megkerestem Berkesi Sándor karnagy urat a Debreceni Református Kollégiumban. Ez szeptember végén

történt, és ő akkor már annyira népszerű volt a diákok közt, hogy nem tudott elvállalni, de azt mondta: „Gyere vissza egy év múlva, és ha még akkor is ennyire akarod, akkor megtanítlak.” No, én egy év múlva már nyár végén visszamentem hozzá, ám ő nem emlékezett arra, hogy mi egy éve beszélgettünk. De nagyon értékelte a kitartásomat, és elvállalt, mint magántanítványt. Az orgonatanulás előfeltétele billentyűs hangszer ismerete volt. Mivel én csellóztam a zeneiskolában, és nem zongoráztam, ezért először a billentyűsökkel kellett ismerkednem, úgyhogy elkezdtem harmóniumon tanulni. Annyira jól alakult aztán a kapcsolatunk mind pedagógiailag, mind emberileg, mind zeneileg, hogy bevitt a Református Kollégium nyári kántorképző tanfolyamaira.

Annyira hatása alá kerültem az egyházi zenének, hogy részben még a medikus éveim alatt, részben már gyakornokként továbbra is bejártam ezekre a kurzusokra, a végén pedig levizsgáztam, és református kántori oklevelet is szereztem.

Mind a mai napig, ha van rá lehetőség, szolgálok református istentiszteleteken.

Ezek szerint mi orvostanhallgatók csinálunk valamit ros�szul. Sokak számára a zenéről, sportról, különféle szabadidős tevékenységekről való teljes lemondással jár az egyetem. Az Ön példáját látva, nem kötelező, hogy ez így legyen.

Nem bizony. Én sajnos a sportot egy kicsit hanyagoltam annak idején, idősebb koromra kezdtem el megint sportolni. Részben egy gerincprobléma miatt úszni, később pedig lovagolni. Gyerekkoromban nem lovagolhattam, mert a szülők egyszerűen nem engedték, „Leesel kisfiam a lóról”… Hát

mondjuk mennyivel egyszerűbb lett volna 10 éves koromban egy esést elviselni, mint ötven éves korban!

S úgy gondolom, hogy a művészetek bármelyik formája, akár a zenélés, a szépirodalom, a képző művészetek, a színház és a koncertek valahol a lelket gazdagítják. És gondolom azt is, hogy az az ember, akinek a lelke a helyén van, és ki tud teljesedni, az a betegeivel is nagyobb empátiával, nagyobb odaadással tud foglalkozni. Ez pedig a mi szakmánkban különösen fontos. Nekem ezt jelenti az orgonálás esténként.

Veresegyházán - melynek környékén lakom, és református gyülekezetéhez tartozom - megtiszteltek azzal, hogy kaptam egy kulcsot a templomhoz. Tekintve, hogy nappal nincs lehetőségem zenélni, ezért többnyire az esti órákban, éjszaka vagy hétvégén gyakorolok. Számomra a templom csendje, és az orgona hangja nyújtja a lelki kiteljesedést egy-egy fárasztó nap, vagy műtét után.

Ezt a tanácsot hadd adjam, mint aki lassan azért az élet tapasztaltabbik oldalán állok: Az ember nagyon sok felesleges időt tölt el azzal, hogy mondogatja magának, hogy mivel rengeteget kell tanulnom, erre vagy arra nincs időm. Ennek egy része aztán frusztrációvá válik, és nem lesz olyan hatékony a tanulás, mint lehetne, a fele kárba vész. Egyébként valakinek arra van ideje, amire szakít. Ki kell menni délután teniszezni, vagy úszni egy jót, és el kell menni koncertre, színházba és az operába is, igen. Ha az ember lelke felüdült, teljesen másként áll majd a világ dolgaihoz; jobban tudjuk becsülni magasztos hivatásunkat, s rácsodálkozunk arra, hogy milyen szent feladat a bajba jutott ember megsegítése. Én egész életemben ezt a szentséget kívánom szolgálni!

A NEUROTRAUMATOLÓGIA ALAPVONALAI

Megjelent Büki András és Szeifert György szerkesztésében: S z e r ke s z t e t t e:

Büki András, Szeifert György

A NEUROTRAUMATOLÓGIA ALAPVONALAI

A NEUROTRAUMATOLÓGIA ALAPVONALAI Az első magyar nyelvű neurotraumatológiai szakkönyv.

A hazai ellátásban legnagyobb gyakorlatot szerzett kiváló szakemberek tárgyalják a letisztult és a legújabb neurotraumatológiai ismereteket.

Hiánypótló mű a magyar szakirodalomban.

A szakképzési program s a továbbképzés számára olyan összefoglaló ismeretanyagot biztosít, mely segít meghatározni a szerzők által a címben megjelölt „alapvonalakat”.

Megvásárolható a Legendus és az EOK könyvesboltokban vagy megrendelhető a Semmelweis Kiadó honlapjáról.

Semmelweis Kiadó

1089 Budapest, Nagyvárad tér 4. w w w. s e m m e l w e i s k i a d o. h u A kiadó könyvei megvásárolhatók könyvesboltjainkban vagy megrendelhetők honlapunkról.

LEGENDUS KÖNYVESBOLT 1089 Budapest, Nagyvárad tér 4.

Tel.: 210-4408, 459-1500/56141 Nyitva tartás: H-P: 9-16 óra info@semmelweiskiado.hu EOK KÖNYVESBOLT 1094 Budapest, Tűzoltó utca 37-47.

Tel.: 459-1500/60475 Nyitva tartás: H: 13-15 óra, K-P: 9-13 óra

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS 2015. MÁRCIUS // SZINAPSZIS

9

TUDOMÁNY > SOROZAT

ÁLDATLAN ÁLLAPOT? Egy nagyra becsült anatómia professzorom egyszer így kezdte el az előadását: „A nők nagyon idegesek lehetnek attól, ha kiderül, hogy terhesek. De még inkább attól, ha kiderül, hogy ez nem lehetséges.” ÍRTA: MAÁR MELINDA És vajon mi zajlik le abban az anyában, akinek sikerült teherbe esnie, de közben kiderül, hogy a gyermeke nem egészséges? Minden szülőben vannak illúziók, ábrándok már a várandósság legelejétől kezdve: az ő gyereke lesz a legszebb, legügyesebb, legokosabb a többi gyerek között.

Az álmok lerombolása mindig fájdalmas, és ilyenkor törvényszerű, hogy az anya bűnbakot keres; magát hibáztatja vagy az orvost, netán a sorsot vagy Istent.

Vajon milyen megoldási módok, továbblépési lehetőségek vannak azok számára, akik egy ilyen helyzetbe belekerültek?

Erre keresem én is a választ három érintett anyuka segítségével.

Elsőként egy keresztény anyukával, Ágival beszélgettem; kíváncsi voltam arra, ő hogyan élte meg ezt a helyzetet.

Orvosi vizsgálatra legelőször a huszadik hetében ment el, mivel a változó kor és az akkor összeszedett betegségei nyomán jelentkező hányás elnyomták az anyai megérzéseit.

A kezdetleges magzatmozgásokról is úgy gondolta, az antibiotikum kúra kezdte ki gasztrointesztinális rendszerét.

Csakis az alap terhességi vizsgálatokat engedélyezte, amik nem jelenthettek veszélyt a babára.

Tegyünk most egy kis kitekintést ezekre a vizsgálatokra!

Ultrahanggal pusztán csak anatómiai elváltozásokat lehet észlelni, úgymint az orrnyereg mérete és a tarkóredő vastagsága. Genetikai rendellenességeknél tarkótáji ödéma lép fel - a magzat nyakánál a bőr alatti folyadékréteg megvastagszik. Ám ez egy kevésbé megbízható vizsgálat, mert az ultrahang eredményeknél figyelembe kell venni az emberi és egyéb tényezőket is. Ami igazán lényeges lenne, az az amniocentézis során leszívott magzatvízből végzett genetikai állomány vizsgálata. Mivel ez invazív beavatkozás, így bizonyos kockázatot jelent a terhességre, tehát mérlegelni kell az általa nyert hasznot a beavatkozás lehetséges szövődményeivel összefüggésben. Más szóval nem szabad olyan vizsgálatot tanácsolni, amelynek magasabb a kockázata, mint a várható betegségé. Tehát 40 éves terhes esetében a magzatvíz-mintavétel kockázata már kevesebb (kb. 1%), mint annak a kockázata, hogy kromoszóma-rendellenességben szenvedő magzatot szüljön. Ebben az esetben a vizsgálat felajánlása és elvégzése szakmailag megalapozott. A korábbiakból tudjuk, hogy 25 éves nő is szülhet Down-szindrómás magzatot, de ennek az esélye jóval kisebb ebben az életkorban, mint a beavatkozás kockázata.

Visszatérve viszont a beszélgetésünkhöz - Ági úgy érezte, nincs tétje ezen vizsgálatok kihagyásának, mivel mindenképp meg akarta tartani gyermekét. Nyugodt, kiegyensúlyozott terhessége volt. Kizárólag a szülés előtt két nappal tudta meg a hírt: Gergőnek nincs szívsövénye és csak egy szívbillentyűje van. Köztudott, hogy a Down-

10

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

osok 40-50%-a szívfejlődési rendellenességgel születik, továbbá hallás- és látásproblémák is jelentkezhetnek, és nagyobb arányban lesznek leukémiásak. Gergővel anyukája 5 napig volt bent a kórházban, ezalatt az orvosok rögtön megszervezték a kardiológiai ellátást a Heim Pál Gyermekkórházban. Szintén ez idő alatt prospektusokat is kapott a Down-szindrómáról. Sorstársaival ellentétben ő úgy érzi, abszolút jól viselte a szülés előtt felmerült kétségeket, a Down-szindróma lehetőségét - amit Istenbe vetett hitének köszön. Ám az igazság kiderültekor mégis magába roskadt.

Nem a gyerektől félt, hanem magától: vajon hogy tudja majd megoldani, hogy a másik négy egészséges gyereke ne szenvedjen emiatt hátrányt? Továbbá, ha ő már nem lesz, ki fog gondoskodni róla? Kis tájékozódás után azonban ezek a félelmek is szétoszlottak, ugyanis az elmúlt években jelentősen változott a Down-kór társadalmi megítélése.

Korábban kiközösítés, a gyerek világ elől való elrejtése volt jellemző - képezhetetlennek tartották őket. Ma már viszont egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek társadalmi beilleszkedésük megkönnyítése érdekében (pl. speciális óvodák, sok országban az egészséges gyermekekkel közös iskolai osztályok, sportrendezvények stb.). Holland mintára hazánkban is létesültek kiscsoportos lakóotthonok, ahol kis segítséggel önálló életet élhetnek. Ági mesélt nekünk Gergő életének napos oldaláról és az átélt nehézségekről is. Érzelmileg nagyon kifejező, sok szeretet adó gyermeke képes környezetébe egy kis vidámságot hozni. Képes kiszakítani az embereket a mindennapi szürkeségből, a pesti, monoton tömegközlekedésbe egy kis színt vinni. Anyukája mindig elcsodálkozik ezen. Ugyanakkor az utazás maga egyben a legfárasztóbb is; hol a fejlesztőbe, hol az orvoshoz, hol a bölcsődébe. Emiatt kevesebb idő jut otthon a játékra, az önállóságra szoktatásra. Van, amikor rohamos fejlődés mutatkozik Gergőnél, majd valamilyen okból kifolyólag

“

Mikor meglátta, nem volt benne semmi ijesztő, vagy borzasztó; ugyanolyan volt, mint a többi csecsemő, talán kicsit mások voltak a vonásai, de nem egy torzszülött volt.

ez megáll egy időre, hiábavalónak tűnik a fejlesztése.

Testvérei otthon nagyon segítőkészek, már a kezdetektől fogva szeretettel várták. Édesapja is szereti, bár kevés időt tud vele tölteni, mivel egyedüli kenyérkeresőként sokat dolgozik gyerekeiért. Sok odafigyelést igényelnek a Downosok, már csak azért is, mert a betegségek is könnyebben válnak náluk súlyossá.

Másik beszélgetőpartnerem Zsuzsa volt. Őbenne az őszinteség és a realitásérzék volt az, ami megfogott, hogy képes volt annak belátására, hogy az ember bizony esendő. Ő részt vett a 12 hetes kötelező szűrésen, ahol megmondták neki; 4% esélye van rá, hogy a gyermeke Down-szindrómás lesz. Az amniocentézisen ugyan ő sem vett részt, talán az emiatti bizonytalanság okozta stressz is közrejátszott abban, hogy terhessége első szakaszában vérzései voltak, és komolyan elgondolkozott az abortuszon is. Félelmei leginkább abból a két kérdésből táplálkoztak, hogy egyrészt mi lesz akkor, ha tényleg Down-os gyermeket szül, másrészt hogyan fog megbirkózni ezzel a feladattal. Végül aztán képes volt rábízni a sorsra ezt a helyzetet. Árpád születés utáni kivizsgálása során egy nagy könnyebbségre derült fény: nincs semmilyen szívrendellenessége. Zsuzsa lánya nagyon várta már öccsét, az édesapa azonban nehezen lendült túl azon, hogy a fia fogyatékos, és nem egy született zseni, egy vezető, egy alfahím. Mostmár viszont teljes vállszélességgel áll ki fia fejlesztése mellett és képes értékelni azt, hogy bár lassabban, de az ő fiából is ki lehet hozni a benne rejlő maximumot. Mivel a szülőkben egy sokkal negatívabb kép élt erről a szindrómáról, így a valósággal való szembenézés számukra kevésbé volt fájdalmas. Árpád azóta sokat fejlődik - a mozgásfejlesztő óráknak köszönhetően járása egyre biztosabbá válik és képes pár szótagos szavak kimondására is. Zsuzsa nagyon sokat foglalkozik fiával, igyekszik állandóan stimulálni játékokkal az idegrendszerét, ez ugyanis a fejlődés záloga - ahogy egyébként más egészséges gyereknél is. Jelentős különbség ugyanakkor a többi Down-kóros gyerekhez képest, hogy a kisfiú nem az a kifejezett „happy” gyerek.

Nem rohamoz meg mindenkit és halmoz el azonnal a puszijaival, hanem a kapcsolataiban ő az „irányító”. Ha valakivel nincs kedve barátkozni, azt visszautasítja, ha meg valaki szimpatikus neki, akkor odamegy hozzá. Zsuzsában és bennem is felmerült, hogy vajon csak a fejlesztőben nevelik-e a gyerekekbe a nyúlós-nyálas puszik vég nélküli osztogatását, vagy pedig tényleg szívből jön? Nem kéne őket egy kaptafára, „übercuki”-nak nevelni.

A nevelés terén felmerülő problémák főként abból fakadnak, hogy míg egy átlagos gyereknek elég egyszerkétszer elmondani, hogy hogyan fogd a ceruzát, addig ez náluk sokkal több időt és türelmet igényel. Az ismétlésnek is nagy szerepe van, mivel a megtanult dolgok náluk sokkal könnyebben feledésbe merülnek. Pár szótagos szavakat már képes kimondani, ám Árpádnak - ha egészséges lenne - már sokkal több és bonyolultabb szót kellene ismernie és használnia. Szülei ez ügyben is mindent megtesznek; mondókákat, meséket olvasnak neki, értelmes beszéddel veszik körül. A beszédtanulás terén óriási különbségek vannak a Down-osok között: van, aki már 3 évesen, van, aki 5 évesen tanul meg egy bizonyos szinten beszélni, míg van, aki soha az életben nem lesz képes rá. Mutogatással ellenben képes megeleveníteni a képeskönyvek jeleneteit; azt, hogy a képen labdáznak, vagy a kutya megugatja a postást. A többi Down-ossal ellentétben Árpád képes leülni és önállóan játszani, bár nem sokáig tudja egyvalami

Genetikai kisokos A Down-szindróma egy veleszületett kromoszómaeltérés, ami a 21. kromoszómapár hibás osztódásának következtében jön létre. Ennek eredményeképp három darab 21-es kromoszóma van a magzat sejtjeiben.

Ez többféleképpen jöhet létre: előfordul, hogy a női gametogenezis során egy meiotikus non-diszjunkció során a petesejtbe nem kettő, hanem három darab 21es kromoszóma kerül. A non-diszjunkció gyakorisága az anyai életkor előrehaladtával nő. Kisebb százalékban ugyan, de előfordul centrikus fúziós vagy transzlokációs eredetű triszómia is, mely utóbbi ráadásul öröklődő rendellenesség. Annak ellenére, hogy a 21-es triszómiás magzatok egy jelentős hányada in utero - már az anya méhében - elpusztul, az átlagos populációs Down-kór gyakoriság 1:650, de ez az érték drámaian változik az anyai életkorral; 45 éves korban ez már nagyobb, mint 1:100 is lehet!

Tudtad-e?

A Down-szindróma Világnapját (World Down Syndrome Day) március 21-én tartják. A dátum (03.

21.) a Down-szindrómáért felelős, három példányban jelenlevő 21. kromoszómára utal. Az első világnapot Svájcban tartották 2006-ban. Az ünnep célja, hogy felhívja a figyelmet a Down-szindrómára, növelje a megértést és segítsen, hogy a Down-szindrómások teljes életet élhessenek, méltósággal és a társadalom aktív tagjaiként. Ezen a napon jellemzően olyan események zajlanak, amelyek felhívják a figyelmet a Down-szindrómások teljesítményére és támogatják függetlenségüket, önképviseletüket és döntési szabadságukat.

Magyarországon a Down Egyesület kezdeményezésére 2009 óta rendeznek nagyszabású ünnepséget a Vígszínházban.

További információk a Nemzetközi Down Világnap itthoni rendezvényeiről: 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

11

lekötni a figyelmét, mindig valami újba vág bele. Gyakran dobálja játékait, de azt nem lehet rá mondani, hogy agresszív. Fejlődése szempontjából nagyon jó úton van Árpád; édesanyja az integráció híve, mivel látja fiában a lehetőségeket és tudja, hogy a közösség emelő illetve lehúzó hatással is lehet a gyerekre. A jelenlegi speciális iskolákban ugyanis nemcsak fogyatékkal élők tanulnak, hanem sok deviáns, magatartászavaros gyerek is megtalálható, akik lehet, hogy bántanák a fiút állapota miatt. Zsuzsa szeretné, ha fia kitanulna egy szakmát, hogy megállhasson saját lábán.

Nővérét is igyekeznek arra nevelni, hogy érezze az öccse iránti felelősséget. Ehhez jó példát ad a család nagyszülőkkel való viszonya. Természetesen nem kényszeríteni akarják, hogy kötelességként élje ezt meg; inkább példamutatással igyekeznek a szülők nevelni. Mindenki csak azt várhatja el a másiktól, amit ő maga is képes megtenni a másikért.

12

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

Harmadik interjúalanyom a Down Dada Szolgálatnál dolgozó fődada, Éva volt, aki végzettségét tekintve programozó matematikus és főállású családanya. A Down Dada Szolgálat egy sorstárs-segítő szolgálat - majdnem 20 éve létezik - olyan szülők hozták létre, akiknek szintén Down-szindrómás gyerekük van. Éva 11 évvel ezelőtt kapcsolódott be a szolgálat munkájába. Pont előtte egy fél évvel halt meg 3 évesen a szintén Down-szindrómás kisfia, szívrendellenességei következtében. Ez a fájdalom és az összegyűjtött tapasztalat adta Évának a motivációt arra, hogy segítsen hasonló helyzetben élő társainak. Alig egy év alatt a szervezet vezetőjévé kérték fel, hogy újabb lendületet adjon ennek a kezdeményezésnek. Éva sem tudta előre, mikor 40 évesen teherbe esett Petivel, hogy hetedik gyermekük Down-szindrómás lesz. Az erre irányuló plusz vizsgálatokat ő is elutasította, mivel ha ki is derült

Az Emberért megyünk mi küzdelembe, A fegyverünk: tudás és szeretet - Juhász Gyula

volna Petiről, hogy Down-kóros, ő akkor is megszülte volna, s nem utolsó sorban el akarta kerülni a felesleges stresszhelyzeteket. A szülést követően shockként érte a felismerés, mivel a hasonló korú anyukák, akiket ismert és ezzel a rendellenességgel riogatták a nőgyógyászok, mind egészséges gyermeket szültek. Utólag visszagondolva azonban voltak a terhessége alatt apróbb ráutaló jelek, hogy valami gond van a babával, de ezeket Éva ráfogta a korára.

Nagy fájdalom volt Éva számára, hogy nem természetesen úton, hanem császárral kellett megszületnie Petinek, és hogy születése után csak egy nappal később láthatta meg, mikor már fel bírt menni az egy emelettel feljebb lévő intenzív osztályra. A legrosszabb az a fél nap volt számára, amikor már tudta, hogy mi a helyzet, látni azonban nem láthatta fiát. Mikor meglátta, nem volt benne semmi ijesztő, vagy borzasztó; ugyanolyan volt, mint a többi csecsemő,

talán kicsit mások voltak a vonásai, de nem egy torzszülött volt. Petinél 1 hónapos korában derült fény a szívfejlődési rendellenességére. Ezt két nagyműtét és egy pacemaker behelyezése követte, ám ez sem volt elég ahhoz, hogy Peti életben maradjon. Éva egyik legfőbb megállapítása az volt, hogy ugyanúgy, mint a többi gyerek, a Down-szindrómások is mind egytől-egyig egyéniségek. Az egészségi állapotukban is nagy szórás van; sokuknak van ugyan szívfejlődési rendellenessége, de erre van példa bőven az egyébként egészséges gyermekeknél is. Képességeikben is nagyon különbözőek, ám abban nagyon hasonlítanak az úgynevezett „átlagra”, hogy a nagyon jó képességűek és a gyengébb képességűek osztályozásánál a minősítések el vannak csúszva a gyengébbek irányába - magyarán szólva több embert bélyegzünk meg negatív jelzőkkel, mint ahányat jó, dicsérő szavakkal illetünk. Pedig nem szabad elfelejtenünk azt az ősi mondást, hogy „a többség szava szent”, így ha a gyengébb képességűekből van több, akkor a nagyon értelmesek és a nagyon visszamaradottak képezik a perifériát, a Gauss-görbe két szélét. A Downosok EQ-ja kifejezetten magas - úgy érzem, ez jelenti a kompenzációt számukra egyéb hiányosságaik elfedezésére. Ezt rengeteg területen lehetne jól hasznosítani, amit Magyarországon ma még nem használnak ki: egy idősek otthonában vagy egy elfekvő osztályon remekül tudnának érvényesülni, mivel kivételes a monotónia tűrésük és rendkívül megértőek, türelmesek, szívesen végighallgatnák az időseket - amihez, valljuk be őszintén, keveseknek van csak idegzete. Természetesen a Down-szindrómások között is akadnak autisztikus jellegekkel „megáldottak”, velük egy kicsivel nehezebb boldogulni. Agresszivitás azonban nem jellemző rájuk, egyedül az válthatja ki náluk ezt az érzelmet, ha pl. nagyothallók és nehezen értetik meg magukat a környezetükkel. Alapvetően azonban békés természetűek.

Nagy szerepe van annak is, hogy az adott Down-szindrómás gyerek milyen családba születik: nagycsaládosként könnyebb a helyzetük, mint elsőszülöttként, mivel az utóbbi helyzetben nekik kell(ene) beváltaniuk a szülők által rájuk erőszakolt reményeket, elvárásokat. Nem mellesleg a nagyobb testvérek egy olyan ingergazdag környezetet teremthetnek kisebb testvérük számára, mely hozzájárul a fejlődéséhez. Továbbá egy olyan védőfaktort jelentenek a testvérek, mely lecsillapítja a szülőkben azt a negatív gondolatot, hogy mi lesz a beteg gyerekükkel azután, ha ők már nem lesznek. Természetesen nem várható el, hogy az idősebb gyerek azért ne házasodjon meg és azért ne legyen önálló, szabad élete, mert a testvéréről kell gondoskodnia - ez egy beteg helyzetet szül. Ugyanúgy, ha egy szülő maga mellett tartja Down-szindrómás gyerekét, s ő, mint egy gardedám kísérgeti a különböző orvosi vizsgálatokra idősödő szülőjét.

Ma már adott a lehetőség arra vonatkozólag, hogy szülés után a szülők intézetbe vagy örökbe adják Downszindrómás gyermeküket, ám mégsem ez a jellemző, mivel lazultak azok a társadalmi normák, melyek szerint a fogyatékos gyerek szégyen és csak bosszúságot okoz a család életében. Sokan az örökbeadók közül alulbecsülik saját tűrőképességüket, és nem egy példa van arra, hogy később megbánják ezt a döntésüket, mivel kegyetlenségnek fogják érezni azt, hogy eldobták maguktól gyereküket.

Ugyanakkor megnyugtathatja őket az a tudat, hogy legalább megadták az esélyt fogyatékos gyermeküknek arra, hogy ők is boldogok legyenek az életben. Mivel semmi más nem számít, akár egészségesek vagyunk, akár nem. A végén csak az fog számítani, hogy igazán boldogak voltunk-e.

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

13

KARRIER

PARASZOLVENCIA. MIÉRT FIZETÜNK?

Az egészségügyet a maga teljes valójában átható hálapénz rendszer, úgy tűnik, egyre kevésbé számít tabutémának. Úgy érzem, fontos erről a témáról nem csak tudomást venni, hanem nyíltan beszélni, nem pedig struccpolitikát folytatni, mondván milyen távoli még, hogy betegekkel ilyen kapcsolatba kerüljünk.

Közbeszédben egyszerűen hálapénznek nevezünk minden olyan helyzetet, amikor a páciens borítékban, vagy csak úgy, pénzt csúsztat az orvosnak - függetlenül attól, hogy erre a vizsgálat, beavatkozás előtt, vagy pedig utána került sor - mintegy köszönetképpen. Csak mellékesen tenném fel a kérdést, mert nagyon messzire vezetne ez az oldalhajtás: mégis miért érezzük úgy, hogy pénzzel tudjuk a legjobban kifejezni hálánkat, mintha az odafigyelés és a tisztességes bánásmód megvásárolható lenne?

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hálapénzzel a betegek azt a visszás helyzetet próbálják kompenzálni, hogy az egészségügyben dolgozók tetemes erőfeszítéseket fektetnek tanulmányaikba, melyet a későbbi fizetésük enyhén szólva nem tükröz. A valóság azonban az, - mint azt a GKI 2014-ben készített reprezentatív felmérése is mutatja – hogy a megkérdezettek 71%-a szerint ma rosszabb egészségügyi ellátást kap az, aki nem fizet hálapénzt. A válasz pedig független volt attól, hogy az illető borítékolta-e a sikert. Tehát lényegében egy olyan szolgáltatásért fizetünk, ami elviekben ingyenes, hiszen a TB járulékot ezért vonják le az adózó polgár keresetéből.

Európai Uniós viszonylatban is keveset költ az állam az egészségügyre, ami azért aggasztó, mert öregedő társadalmakban ezen kiadások folyamatosan nőnek, a kieső részt pedig a lakosság kénytelen pótolni. A GKI egy 2013as felméréséből kiderül, hogy az így pluszba adott összeg 14

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

34 milliárd forint körül mozog, ami határozott javulás a 2008-ban a Szinapszis Kft. által mért 73,4(!) milliárdhoz képest. Ebben viszont az is közrejátszhatott, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy hálapénzt borítékoljanak ellátásukért.

Ha tudni szeretnénk, mennyit is „illik” adni, az interneten bőven vannak hálapénz-kalkulátorok; minimum összeget nem is találunk 10.000 forint alatt. Bizony, így több tízmilliárdos összegeket mozgat meg a betegnek azon jogos vágya, hogy az egészségügyben az elérhető legjobb szolgáltatást kapja, nem is beszélve az emiatt átélt kiszolgáltatottságról. Emellet ezek a nem transzparens folyamatok csökkentik az egészségügy hatékonyságát, visszaélésre adnak lehetőséget.

A felmérés alanyainak 16%-a próbálta szorongását pénzzel csökkenteni, 14%-uk pedig úgy érzi, elvárják tőle a fizetést. Ez a hallgatólagos elvárás pedig visszaveti az őszinte orvos-beteg kapcsolatot, erodálja a gyógyítókba vetett bizalmat. Az anekdoták pedig, amik a nem vagy keveset fizető betegek ellátási színvonaláról keringenek, morális problémát vetnek fel: azok, akik a gyógyításra esküdtek fel, mégis milyen alapon tesznek különbséget a segítségre várók között?

A betegek szeretnék lerövidíteni a sokszor irreálisan hosszú várakozási időt, jobb körülményeket teremteni a gyógyuláshoz. Kereslet is, kínálat is jelen van - szinte

törvényszerű, hogy megtalálják az egymáshoz vezető utat.

Miután megvizsgáltuk az ad(akoz)ó oldalát, pillantsunk rá az (el)fogadóéra is. Többek között a Szinapszis Kft. felmérése is kimutatta, hogy az orvosok nagyobb része (43%) megalázónak tartja a hálapénzt, 17%-a nem ért vele egyet, és amire nem valószínű, hogy gondolnánk; a paraszolvencia kiszámíthatatlansága miatt nem biztosít jól tervezhető megélhetést. Fontos kiemelni, hogy a betegek szociális helyzete 70%-ban befolyásolja az elfogadást, mielőtt még a „minden orvos pénzleső” kép alakulna ki bennünk. Az egészségügyi dolgozók helyzetét bonyolítja a bizonytalan jogi környezet: míg a hatályos Btk. szerint az orvosok, ápolók felelősségre vonhatók az előre nem kért, de utólagosan elfogadott összegekért is. Ezzel szemben a munka törvénykönyve a munkáltató kezébe adja a döntést. Így állhat elő az a faramuci helyzet, hogy míg egyik kórházban az orvosok elfogadhatják a hálapénzt, nem számít vesztegetés elfogadásának, addig a másikban nemcsak munkaügyi eljárás indul ellenük, hanem büntetőjogi is.

A helyzet tarthatatlanságát mutatja, hogy a Magyar Rezidens Szövetség 2013-ban indította útjára „Hálát a betegtől, pénzt az államtól” kampányát, ami több programpontban igyekszik megoldást találni a helyzetre, melyek között az egyik legfontosabb az orvosi bérek emelése. Kétségtelen, hogy tisztességes fizetés mellett lényegesen kisebb a boríték elfogadásának valószínűsége,

de a beteg részéről támasztott igényeket, mint a szabad orvosválasztás, gyorsabb sorra kerülés is figyelembe kell venni. A GKI felmérése rámutat arra, hogy a lakosság nagy része nem adna hálapénzt, ha a többletszolgáltatások legálisan megvásárolhatók lennének. Az így törvényes keretek között lebonyolított tranzakciók csökkenhetik a korrupció mértékét, (igen, a paraszolvencia beletartozik a korrupció nagy gyűjtőhalmazba, elég csak megnézni a Transparency International nemzetközi korrupcióellenes civil szervezet állásfoglalását) fehérítik a gazdaságot vagyis az eddigi kerülőutakon célba érő jövedelmek az adózás szabályai alá esnek, és egyenlőbbé teszik az orvosbeteg viszonyt. Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy ne számítson politikai tabunak a részben fizetős egészségügy.

Elindult egy folyamat, ahol már nem söpörjük a szőnyeg alá a problémát; gondoljunk csak a Debreceni Ítélőtábla által tavaly elítélt orvosokra és szülészekre, akik pénzt kértek a szülés levezetéséért. A korrektség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a vesztegetések 2007 és 2008 között történtek. Előremutató lenne, ha a kérdésben megszólaló politikusok nyilatkozatai nem gesztusok lennének csupán, hiszen jelentős társadalmi igény mutatkozik a helyzet rendezésére. Elvégre mindannyiunk érdeke a visszásságoktól mentes, átlátható egészségügy. ÍRTA: LAKOSA ALINA 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

15

AZ EMBERI SZELLEM SZFÉRÁJA Dr. Falus András, a Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézet egyetemi tanára és az intézet egykori igazgatója vehette át a következő 5 évre szóló Tehetség Nagykövete tisztséget. Megválasztása egyaránt komoly elismerés természettudósi életpályájára nézve és a természettudományok területén is. Dr. Falus Andrással Bata Máté beszélgetett.

Mi az a motto, ami szerint végzi az oktatást? A diákokkal való kapcsolatát milyen legfőbb igazságok jellemzik?

Hadd idézzem egy új pályázatunknak a mottóját, ami talán jó válasz erre; négy T betűvel kezdődő szónak az idézete: Tanulj, hogy taníts, taníts hogy tudj. Ebben a gondolatban megfogalmazódik az, hogy az ember igazán azt tudja, amit képes tanítani is. Amikor az ember elmagyaráz valamit akkor jön rá hogy mit nem ért, és akkor áll össze benne a kép. Én legtöbbször pedagógusnak is érzem magam. Kutató vagyok, immunológus, genetikus, sejtbiológus, de ezen túl nagyon fontos - tényleg kis srác korom óta - az, hogy amit megtanultam, azt úgy tudjam másoknak elmondani, hogy azzal mintegy beavassam őket, bevonjam őket abba a világba amit én szeretek. Tehát értelmesen beszélni a tudományról, vagy bármiről tuajdonképpen egy empátiás készséget kell hogy jelentsen. Az ember ha kommunikálni akar valakivel a szónak a szemantikai értelmezésében, akkor az a minimum, hogy azt a másik megértse. Nekem nagyon fontos az úgynevezett ismeretterjesztés, vagy tudásdisszemináció, tudásterjesztés, mert úgy érzem, hogy ezekhez a dolgok, amikkel nekem megadatott, hogy foglalkozzam, és hogy valaminek egy részét megtanuljam, az nekem egy örömöt jelent; tényleg jól érzem magam benne, és nagyon jó megosztani ezt az örömöt. Ma gyakorta sokkal inkább pedagógusnak érzem magam, mint kutatónak.

A kutatói lét is fontos nekem; szeretem a kutatást, az eredetiséget, egy szellemes kérdést, gondolatmenetet, egy logikai lépést a cikk diszkussziójában, megvitatásában, de igazán az a jó mikor közösen tudunk örülni egy szép gondolatnak. Mindig elaludtam az unalmas órákon egyetemista koromban, és a nejem - akkor még, csak évfolyamtársak voltunk, mindig bokánrúgott, és azok a kék foltok... Iszonyú nehezen tudtam ébren maradni és nagyon élveztem azt az előadót, akinek csillogott a szeme, szerette amiről beszélt, lelkes volt. Ugyanakkor a jó előadás azért nem egy showműsor, de valahol egy szellemi, motivációs értelemben közösségteremtő esemény kell hogy legyen.

16

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

Nyilvánvaló, hogy a különböző tantárgyaknak különböző lehetőségeik vannak. Lehet hogy vannak szakterületek, amelyeket nem nagyon lehet izgalmasan elmondani, de az immunológia például olyan akár egy akciófilm. Évekkel ezelőtt ebben a szellemben írtam meg az „ Adj király katonát“ c. Népszerűsítő immunológiai könyvet. Genomikában még annyira ez a helyzet, ez a diszciplína naponta permanens robbanásokon megy át.

Mit talál még nagyon fotnosnak a tudományos egyetemi oktatásban és az egyetemi polgárok közötti kapcsolatokban?

Az un. „élő“ természettudományokon felül élénken foglalkoztat bizonyos tudományos kérdések (és válaszok) etikai vonatkozása. Nekem csudamód szerencsém volt, mert találkoztam az életemben, a kritikus választási pillanatokban néhány nagy egyéniséggel, Magyarországon, külföldön egyaránt. Ez a tapasztalat persze, ha ritkábban is, de negatív vonatkozásban is értendő. Közeli, olykor saját élményeim alapján megtanultam, hogy egy emberrel, egy munkatárssal hogyan kell illeve hogyan nem szabad bánni.

Hogy kell vizsgáztatni. Én nagyon izgulós vizsgázó voltam, időnként félig meghaltam ott. Ráadásul zavaromban dadogtam, és azt hiszem hogy súlyosnak minősített beszédhibám volt. Akkor megtanultam, hogy meg kell próbálni ezt a velem szemben ülő embert feloldani, semmiképpen nem félelmet kelteni, részben azért is, mert nekem semmiben nincs több emberi jogom mint a másik félnek, legfelejebb az adott helyzetben a szerepünk más.

Azért mert én több évtizeddel idősebb vagyok ez nem jogosít fel semmire. Nekem az a dolgom hogy neki átadjak valamit, neki pedig arra van joga, lehetősége, hogy megtanulja.

Máskülönben teljesen egyenrangúak vagyunk. A megalázás, a szivatás az egy őrület, az egy hatalmas emberi tévedés.

Nehezen buktattam szóbeli vizsgák során. Ahhoz talán “se kép se hang” helyzet kellett, ha mégis megtettem, mindig ötvenszer elnézést kértem. Ha az izgalom miatt van, azt egy mondattal fel lehet oldani. Vannak technikái,

hogyan kell megnyugtatni azt a másik embert. A másik ami nagyon fontos, hogy a vizsgán is tanítani kell, tehát az egy lehetőség elmagyarázni valamit. De érdekes, hogy ötöst is nehezen adtam, ahhoz számomra villanni kellett egyet. Az immunológia vizsgán szerepelnek esszé kérdések is, és ha az esszében valaki valami nagyon szép eredeti gondolatot írt le, akkor ráírtam a dolgozatra, hogy jöjjön be hozzám és ezután jónéhány ilyen embert „nyúltam le“ TDK-snak, majd Phd-snek. Nagyon jól érzem magam, ha fiatalokkal lehetek.

Otthon 11 unokám van, most már majdnem 12, bármelyik pillanatban jöhet a 12.-ik. Családomban és a munkámban is legjobban a fiatalok között érzem magamat. Ha most valaki végigmegy az intézetben feltűnik, hogy az átlagéletkor 35 alatt van, tehát ez egy nagyon fiatal tanszék.

Hogyan tudja ezt humán beállítottságát összeegyeztetni a tudományos élettel, vagy esetleg nem is kell, mert a két dolog teljesen komplementer?

Abszolút komplementer. Az embernek nagyon sokféle arca van. Amikor az amerikai főnököm mindenáron rá akart beszélni egy tartósabb - esetleg végleges tartózkodásra; azonnal kinevezett volna állandó állásra, assistant professor lettem volna, és én nem vállaltam el, akkor ő, nem kevéssé indignálódva, azt mondta, hogy te nem is vagy igazi tudós, mert egy igazi tudósnak ez az élete: a kutatás, a tudomány művelése a prioritása. Mondtam neki, hogy nézd Harvey, akkor én nem vagyok igazi tudós, ha ezt a beszűkülést nevezed igazi tudósalkatnak! Nekem sok minden teszi még közelítőleg teljessé az életemet; beszélgetések, táraság, humor, koncert, színház és így tovább. Nagyon szeretem a művészeteket, a művészet szerintem a legmagasabb rendű emberi tevékenység.

A tudomány is nagyon kimagasló emberi teljesítmény.

Gondolkodás, lényeglátás, jó kérdés - ezek mind nagyon szép dolgok, de a művészet az valahol Isten megjelenése az ember életében egy rövidebb-hosszabb ideig. Nagyon szeretem a zenét. Még gyerekkoromban zeneóvodába járattak, akkor is már zongoráztam, és folytattam sokáig teljesen tehetségtlenül. De mint zenehallgató nem vetek meg egyetlen műfajt sem. A képeket nagyon szeretem, teljesen amatőrként festettem is, szépszámú akvarellem van, bár mostanában felhagytam ezzel a tevékenységgel.

“

hogy kisgyerek koromban állandóan rímeket mondtam a fejemben és azt hittem, hogy mindenki ezt csinálja. Volt egy vers, amit annak idején édesanyám mondogatott, aztán megtaláltam a féltve őrzött ereklyéi között: az első szemfogam volt ott - nekem nincs testvérem, egyke voltam - meg egy koromfekete hajtincsem az ötvenes évekből. És ott volt egy versike: “A macska a fára felmászott, Andriska szereti a kolbászot” című „opus”. Mintegy öt évesen mondhattam ezt a kínrímet.

A verseket szerettem mondani is, mert ahogy említettem, egy időben komolyabb beszédhibával küzdöttem - ez most is bennem van, de már tudom kompenzálni. A versmondás nagyon sokat segített a nyílvános szereplésekben. Mintha egy szekeret a kerekeire feltennének, az egy lendületet, ritmust, ütemet ad.

Az éneklés is kedvemre volt, semmi hangom nincsen, de szerettem a közös éneklést, akkor is, ha gyakran csak tátogtam. De a vers különösen jól esett, és persze a próza is.

Sokkal több ember ír, mint ahány olvas, ez egy alapigazság.

Tulajdonképpen nem régen, 2005 - 2006 körül kerültem kapcsolatba a zseniális Juhász Ferenccel, neki megmutatam a verseimet, és azt mondta, hogy nem is rossz, amit csinálok. Az ő ajánlásával megjelent az első kötet Kékbordó oltárok címmel, majd ezután egy-két évvel, szintén az ő, és különösen Lator László segítségével megjelent a második kötet is az Égigérő prímszavak.

Hívő vagyok, istenhívő, és egyre többet foglalkozom, egyre jobban izgat ember és Isten kapcsolata. A versiírás egyfajta exhibicionizmus, ami hullámokban éri el az embert. 2009 óta nem adtam ki semmit, de rengeteg vers halmozódott fel. A versíráson kívül nemrégiben elkezdtem prózával is foglalkozni.

a művészet szerintem a legmagasabb rendű emberi tevékenység. A tudomány nagyon kimagasló emberi teljesítmény: Gondolkodás, lényeglátás, jó kérdés... ezek mind nagyon szép dolgok, de a művészet az valahol Isten megjelenése az ember életében

Miért kezdett el verseket írni?

Mindig középpontban álltak nálam a versek. A verselés úgy kezdődött - vagy pontosabban - úgy folytatódott,

Ezek szerint gyerekkorától kezdve folyamatosan ír?

Igen, bár azért kisebb-nagyobb kihagyások akadtak életem során. Amikor életem során éppen mentális, érzelmi, hullámzásban voltam, akkor mindig többet írtam. Nagy frusztrációknál is rendkívül sok gondolatom kerül papírra.

Például nagyon sokat írok mostanában a szüleimről, akik már rég nincsenek, de mégis itt vannak velem. Nekik nagyon érdekes életük volt, és csak most jöttem rá néhány dologra, és ez sokszor foglalkoztat. Kiírom magamból, nagyon jól esik az írás. Az írásaim nagyon nagy részét, olyan 90%-át nem látja senki, mert nagyon válogatok.

bemutatkozás Falus András vagyok, három gyerekem és (jelenleg) 11 unokám van. Nagyon szeretem a hivatásomat, elsősorban a számomra akciófilm szinten izgalmas immunológiát és genetikát. Nagyon fontos számomra az ismeretterjesztés is, nagyszerű érzés megosztani másokkal az örömöt, amit a világ ezen részével

kapcsolatosan tudok. Laikusként mindig izgatott a pszichológia és az egészség kérdésköre (azaz az egész-sége).A művészeteket tartom a legmagasabbrendű emberi tevékenységnek: a zenét, a képzőművészetet és a szépirodalmat.

Magam is írok, és egy csodálatos „gólyakalifa”-világ részese lehetek így.

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

17

Ez azért van mert folyton javítgatja őket, egyre jobbra törekszik? Esetleg nehéz megválni tőlük?

Túlságosan is, nem tudom egy vers alá odaírni a dátumot, mert ahányszor elolvasom mindig beleírok. Emiatt nem tudom ezt a legutóbbit a kezeimből kiadni, pedig már kiadó is lenne. Ebben van valami egyre személyesebb, szemérmesebb az emberben, ez egy teljes kinyílás.

Maga az a gondolat tartja vissza, hogy teljes egészében kinyilatkoztassa önmagát, vagy az a törekvés, hogy minél tökéletesebb formában tudja odaadni verseit az embereknek?

Elgondolkodtató a kérdés. Valószínűleg mindkettő. De utóbbiról én már rég lemondtam. Nem vagyok költő, néha írok verseket, hol van ez egy igazi nagy költőtől. Én a magam örömére írok. Számomra ez a tevékenység egy gólyakalifa történet, kicsit schizoid helyzet. Amikor ír, akkor az emberből olyan szavak, szóösszetételek buknak elő, amelyek a hétköznapi helyzetekben soha nem jutnának eszébe. Ez nagyon érdekes jelenség: energizálja az embert.

Elég sokat dolgozom estig, éjszakáig, éjfél körül, kicsit fáradt vagyok, lebillen a fejem, aztán eszembe jut egy sor, elkezdek írni, és mikor felnézek az órára, fél négy van. Ez egy nagyon érdekes állapot. Mindannyiunkban van egy csomó kettős én, de ha ezt le lehet vezetni, és ameddig visszatalálunk, addig nincsen gond.

Mi a jelentése az Ön költészetében az írói álnevének, mennyire érte el a célját az álnév?

Nem titkoltam, mindenkinek elmondtam, mindenki tudta aki megkérdezte. Magam előtt rejtegettem. Nem akarok olyan immunológus lenni aki érdekes verseket ír, és nem akarok olyan Hangai B. Artúr lenni aki immunológiával foglalkozik.

18

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

Hanga az Apollinaire Búcsú című verséből jött. A „b” az bagolyt jelent, bagolymániás vagyok, gyüjtöm a baglyokat a világ minden részéről. Artúr az apai nagyapám volt, aki akkor halt meg, mikor én 10 éves se voltam. Arra emékszem, hogy egy pici öreg bácsi volt, én pedig átkozottul rossz gyerek. És az Artúr nagyapám megszelidített, csendben mesélt, és én el voltam varázsolva. Alig emlékszem rá, csak egy öreg ráncos embernek a képe maradt meg, aki egy nagy székben ült. Kis ember a nagy széken. Szóval nem titkoltam soha más előtt; magamban akartam egy vonalat húzni Falus András és Hangai B. Artúr között , ez persze vagy sikerül vagy nem.

Felmerült korábban tudomány és művészet kapcsolata.

Említetette hogy sokszor keresi Istent, és szereti megtalálni. Ezt hogyan lehet a tudománnyal, tudományos élettel összeegyeztetni?

Megint csak egymást kiegészítő dolgokról van szó.

Szerintem a hit és a tudomány az két kiemelten fontos, de más-más szférája az emberi szellemek, mentalitásnak, amelyek szerintem összeegyeztethetőek egy emberen belül. A természettudományhoz bizonyítékok, elvek, reprodukálhatóság, nyitottság kell. A hit is nyitott, de ahhoz bizonyosság kell, és nem bizonyíték. Én nem keresek isteni bizonyítékot, én bizonyos vagyok abban, hogy együtt vagyok Vele, azzal a kibeszélhetetlen valakivel; aki örök társam, aki az utamat meghatározza, akinek egy lényege van, hogy ő maga egyenlő azzal az elképesztő fogalommal, hogy szeretet. Ez egy olyan konkrét absztrakció, amit nem lehet - nem is kell - bizonyítékkal, természettudománnyal megfogni. Itt nem az ösztönökre godolok, mint például a fajfenntartás vagy az utódok védelme. Ez valami külön világ, én ezt a különös élő dimenziót tartom Istennek.

János egyik levelében írja, hogy Isten: szeretet. Számomra

[ROVATCÍM] a hit és a tudomány ugyan megkülönböztetendő, de nem elválasztható. Más kérdéseket kell feltenni, másképpen.

A tudós ember kérdése a hogyan, a hívő ember kérdése a miért. Mi a dolgom ebben az életben? Számora nemhogy nem összeegyeztethető, hanem elképzelhetetlen egymás nélkül a két dolog.

Hazánkban az egészségnevelés szinte teljesen hiányzik. Ön az EDUVITAL társalapítójaként milyen célokat tűz ki a szeme elé, illetve hogyan indult ez a project?

2012-ig voltam a Genetikai, Sejt és Immunbiológiai Intézet igazgatója, és előtte a csodálatos Kopp Máriával, a Magatartástudományi Intézet vezetőjével elkezdtünk a mentális epigenetikáról beszélni, ami egy mentális backgroundot, egy pszichoszomatikus hálózatot ad, amivel az ember wellbeing-je, a jólléte működik. Ma ennek egy része már ez epigenetika körébe tartozik, molekuláris lenyomatai pl. a DNS metiláció, hiszton acetetiláció, telomeráz aktivitás befolyásolása... Elkezdtünk erről beszélni, és megállapítottuk, hogy milyen fontos a lelki egészség. Nagyon szerencsés helyzet volt, mert a két intézet nagyon jóba lett. Szerintem ez az un. universitas lényege, hogy miért ne figyeljek már oda arra ami nem az én közvetlen szakmám? Engem a pszichológia, emberek közötti kapcsolatok mindig is érdekeltek. Messze nem tartom magam kocka tudósnak, bizonyos értelemben.

Lehet, hogy nagyobb tudományos sikert is érhettem volna el, bár így sem panaszkodom, de nem bántam meg ezt sem.

Létrehoztunk egy non-profit egészségnevelési társaságot, az Eduvitalt. Pár hónapra rá meghalt Kopp Mária. Innentől kezdve, az Eduvital irányítását, ezt a komplex feladatot nagyon intenzíven, nagy örömmel csinálom, oktatunk, gyakorlati tudást adunk azoknak, akik az ifjúsággal foglalkoznak. Pedagógusok, orvosok, védőnők, lelkészek, szociális munkások a célközönségünk. Öt egyetemen oktatunk, az Élet és Tudomány minden számában megjelenik egy cikkünk. Minden héten van egy rövid rádióműsorunk és most készülünk egy könyv kiadásával. Amit oktatunk, az a hagyományos egészségügy - táplálkozás, mozgás, higiénia - mellett szociológia, pszichológia, stresszkezelés, esztétika és az egészség. Új egészségterápiás módszerek alkalmazásával is kísérletezünk, hangsúlyozottan komplex egész(ség) nevelésről van szó. Hihetetlenül jól érzem magam ebben. Olyan emberekkel találkozom, akikkel egyébként nem találkoztam volna. 2012 előtt éltem az egyetemi, akadémiai életemet, tudománnyal foglalkoztam, jártam hangversenyekre, verseket írtam. Ez viszont egy magántörténet. Falvakba, iskolákba, kispapok közé megyünk. Adatott életem hátralevő részében egy program, ez elképesztő módon feldob, energizál. Oktatok persze immunológiát, genetikát két egyetemen is, és ameddig van lehetőségem, folytatom; nem mentem nyugdíjba, majd 70 évesen tervezem, bár lehet előbb fogok, de dolgozni nagyon szeretek.

Jól értettem korábban, hogy volt lehetősége külföldön állandó munkát vállalni, és ha igen, akkor hogy hogy itthon maradt ilyen ambiciók mellett?

Három helyen voltam hosszabb ideig, év nagyságrendben.

Először Dániában, Odenseeben dogoztam. Kellemes volt, nagyon szerettem akkor is, és szeretem ma is azt a társaságot. Immunkomplexek összetételét vizsgáltuk két β2 microglobulin vonatkozásában, mivel autoimmun betegségekben megjelenik ellene antitest. Akkoriban a Western-blot még nagyon gyerekcipőben járt, és én kaptam a feladatot, hogy állítsam be a módszert. Jó kemény munka volt, gyönyörű hibákat sikerült elkövetnem, de az ember a hibáiból nagyon sokat tanul, és néha a frusztrációból is többet okul az ember, mint a sikerekből.

Ezt nem manírként mondom, ez tényleg így van. Majd pár

évvel később eljutottunk Amerikába. Dániában egyedül voltam, tehát viszonylag könnyű volt hazajönni, egészen kicsi gyerekeim voltak, és a feleségem nyilván hősiesen sokat kellett vállaljon. Amerikába már együtt mentünk, Bostonban dolgoztunk a Harvardon. Ebben az esetben a feleségem is kutatott, volt ösztöndíja, a gyerekek pedig már nagyobbak voltak. Rengeteget utaztunk a családommal amikor szabadidőnk engedte, többet utaztunk, mint a legtöbb amerikai. Óriási élmény volt; Boston, Harvard, fantasztikus légkör, egy négyzetkilométeren több Nobeldíjas van mint Európában összesen. Itt komplement fehérjék genetikájával és expressziójuk szabályozásával foglalkoztunk, a mi kutatócsoportunk klónozta meg a komplement C2 fehérje génjét egérben. Akkor még ez a módszer radioaktív izotópos eljárásokkal működött, rengeteget szekvenáltam, nyakig 32P-ben, hatalmas lapgélekkel, amelyekre a jobb jelfelbontás érdekében, hatalmas radioaktivitású foszforizotóppal jelzett nukleotidot (egy mCurie-t ) vittem fel, ami ma már szinte brutálisan nagy mennyiség. A munkatársaim csak hot lizardnak becéztek, mert valószínűleg sugároztam, eddig még nem betegedtem meg, remélem így is marad. Egy elképesztő kompetitív légkörű, kőkemény hely a Harvard, én tényleg napi 14 órákat dolgoztam, szombaton is. Nem volt minden labor ilyen nehéz és hajtós, de ez különösen versengő volt a szónak még a negatív értelmében is, túlversenyeztették az embereket: egy versenyistálló volt. A harmadik hosszabb utam Japánba vezetett 1989-ben. Magyarországon éppen a rendszerváltás zajlott, ekkor történt a berlini fal leomlása, Ceaușescu üldözése. Nagyon jó helyre kerültem, de az is elég rázós volt. Részt vettem az IL6R második jelátviteli láncának klónozásban szekvenálásában, meg még néhány projektben. Ha azt mondtam, hogy a Harvard húzós volt és kompetitív, akkor le kell szögeznem, hogy a Harvard egy óvódás uzsonna party ahhoz képest ami ebben az intézetben történt. Itt is óriási különbségek voltak egyes intézetek között. A mellettünk lévő munkacsoportban csendes zene szólt, naponta hét órát dolgoztak, szombaton senki sem volt bennt. Nálunk pedig az emberek 7-kor kezdték a munkát, és este 10-ig maradtak, és volt egy éjszakai műszak is.

Már az első hetemen felfedeztem, hogy a bench-et, ahol dolgoztam, rajtam kívül még más is használja- este 10 és reggel 6 között. Szóval ez egy nagyon hajszás munkahely volt, kíméletlen és embertelenül nagy elvárásokkal nagyon magas teljesítménnyel. Mikor megkérdezték, hogy mennyit dolgoztam, akkor kínomban azt mondtam mindig, hogy napi 28 órát a hétnek mind a nyolc napján. Szerencsére jó helyen volt a labor, Osakában Kyoto fele, úgyhogy én vasárnapoként úgy döntöttem hogy nem dolgozok, és szabadidőmnek nagy részét Kyotoban töltöttem, ami a világ egyik legszebb városa.

Miért jött haza?

Miért jöttem haza? Én tényleg itthon vagyok itthon, Magyarországon. Minden eufémisztikus, nacionalista felhang nélkül, én ide tartozom. Amerikában nagy volt a csábítás. Amint már említettem a családom ottléte miatt, valamint azért is, mert a feleségem is dolgozhatott és a hazaiaknál nagyobb kutatási lehetőséget kapott. Ugyanakkor szüleim nem voltak egészségesek, édesapám utána néhány évvel meg is halt, édesanyám is beteg volt, szükségük volt rám. Emellett volt állásom (ORFI) is itthon, vártak. Még öt évig kint vagyunk, és a gyerekeim ízig vérig amerikaiak lettek volna, pillanatok alatt beszocializálódtak volna abba a közegbe. Mi akkor úgy döntöttünk hogy Magyarországon folytatjuk tovább az életünket. Mostanában sokszor rosszul érzem magam itthon és megértem azokat, akik külföldre mennek, elvágyódnak innen. De akkori fejem nevében nem bántam meg hogy hazajöttem.

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

19

MŰHELY

A KÉMIÁS, A NŐVÉR ÉS A PILÓTA 2.rész

A NŐVÉR

„Ha másokról beszélnek az emberek többnyire unalmasak, de ha magukról beszélnek, majdnem mindig érdekesek!”

– Oscar Wilde

A „nyolckerületben” van egy tér. A tér mellett pedig lakik egy hölgy. Ez a hölgy minden áldott este bejárja ugyanazt az utat. Az útja során macskák várnak rá.

Minden sarkon, minden útszakaszon, mindig ugyanazok a macskák. Ezek a macskák nem csak jól tápláltak, de egészségügyi ellátást is kapnak, hála gondviselőjüknek. Egy barátom mesélt erről a térről és arról a hölgyről is, akit aztán felkerestem. Beszélgettünk, majd utána elkísértem szokásos esti körútjára. Felejthetetlen élményben volt részem. Lujzi néni története következzék.

Szóval Bálintka, akkor mi érdekel? Én, mint nővér, mit tudnék mondani?

Minden érdekel. Mi az, amit nővérként szeretett csinálni? Én a szülésznői munkát szerettem a legjobban. És, hogy lettem én szülésznő? Teljesen véletlenül. Egy gimis osztálytársam hívott, hogy: Lujzi, gyere le Szolnokra felvételezni a szülésznő képzőbe. Engem akkor nem is érdekelt, nem is tudtam, mi fán terem az. Hát jó, szülésznő… „Gyere, vonattal elmegyünk, kísérj el!” - mondom, hát éppen ráérek, miért ne kísérném? Nagy hallban gyülekeztünk, vagy negyven lány. Az oktató terelte be a lányokat az osztályba az előtérből, én meg ott félreálltam. Akkor mondja nekem az igazgatónő, hogy na, menjek csak be. Mondtam, hogy csak kísérő vagyok, mire ő: „Nem baj, azért próbálja meg a felvételit, hát mi baja lesz tőle”. Végül is, mi bajom lehetett volna, megírtam. Volt az írásbeli rész… utána meg a szóbeli, amire végképp nem akartam bemenni. Oda behúztak. Már azt sem tudom, hogy miről beszélgettünk, de az lett a vége, hogy a Julit nem vették föl, nekem meg jött a papír, hogy fölvettek.

Hány éves volt ez a képzés?

Kétéves képzés volt érettségi után. A Julit meg egy évvel később vették fel Pestre. Tulajdonképpen, amikor megjött ez a papír, tanácstalan voltam. De mindenki azt mondta, hogy ez egy olyan szép szakma, szülést vezetsz és az egy gyönyörű dolog.

Azért nem olyan nagy szépség.

De nem ám. És milyen kemény munka. Na, mindegy, rábeszéltek és leköltöztem Szolnokra kollégiumba. Az egy apácazárda volt. Háromnegyed nyolcig volt kimenő. Aztán a második év vége felé, már voltunk belgyógyászaton, sebészeten is egy-egy hetet, végigkóstolgattuk az osztályokat. Egy nagyon kvalifikált csapat voltunk és a 20

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

Macskák szaladnak Lujzi néni elé a 8. kerületi éjszakában.

Szolnokon végzett szülésznőkért versengtek. Engem a kötelező szakmai gyakorlatra a László Kórházba osztottak be. Fertőzős szülés persze marha kevés volt, de azért berendeztünk egy szülőszobát. Aztán a Mészáros tanár úr nagyon kapacitált, hogy végezzem el a műtősnős sulit.

Csak hát volt egy olyan eset, amitől megriadtam, és azt mondtam: „Én aztán nem leszek műtősnő”.

Milyen eset volt ez?

Egy hatvanéves nőnek levágták a lábát. A tanár úr szeretett engem, hiszen nagyon komoly és rendes kislány voltam.

Mondta, hogy most lesz egy csontműtét lábon, nézzem meg. De én inkább csak ajtóból figyeltem, mert még ilyet nem műszereltem. Leizolálták a lábat és pont akkor néztem oda, amikor a fűrésztől freccsent a vér. A fűrész hangja, meg ahogy a csontba belement a fűrész… hát én kiszaladtam. Persze paradicsomleves volt ebédre, úgyhogy

akkor ebédelni sem tudtam - látod, aki abban a székben ül, mint most Te, már mászik is bele az ölébe a Juci. A férjem is múltkor egy órán keresztül mozdulatlanul ült, mert ott volt az ölében. Pedig most ösztökélnem kell a mozgásra, mert nemrég volt infarktusa - visszatérve, hol is tartottam?

Hogy miért nem lett műtősnő.

Igen. Szóval a szülészet mellett döntöttem, de arra meg ráment az első házasságom. Szülésznőnek lenni, jól dolgozni, patyolat tiszta otthon, mosás, vasalás, a gyerekek, a férj. Ez így nem ment. Pedig nagyon humánus voltam. Ha vajúdott egy kismama, én hagytam, hogy elkapja a kezem és véresre karmoljon. Na, meg hányszor pofán csapott a magzatvíz.

Ezt mind elviseltem türelemmel és szeretettel, de a család tönkrement. Se vasárnap, se ünnepek. Az első gyerekemnél nem volt ilyen, hogy három év gyes. Három hónap szülési szabadság volt, két hónaposan már a bölcsődébe kellett adnom a lányom. Ott aztán huszonnégy óra elég volt ahhoz, hogy soha többet ne kapja be a cicimet.

Utána már nem a nagy kórházba mentem vissza dolgozni, hanem hívtak Tiszaföldvárra egy szülőotthonba. Szóval ott dolgoztam, és még annyi anyatejem volt, hogy csuda. Ha nagyon ordított egy gyerek, megszoptattam, aztán reggelig úgy aludt, mint a bunda. Egyszer hajnal háromkor, mikor már végre nem volt szülés, csönd volt, gondoltam kicsit alszom. De az az egy k¤rva kisfiú, az ordított! Hiába teáztattam meg, az csak ordított. Na, mondom, gyere te is, aztán megszoptattam - Juci, ne dagasszál! Dagasztani szokott.

(Juci macska két mellső lábával felváltva tapicskol az ölemben).

“

bejönni. Így ment a kontaktuskutatás.

Volt olyan, hogy bejött egy híres énekes, fülbevalóval, meg tele arannyal – tőle kaptam életem első videókazettáját – na, őt bemondta nekem egy tizennyolc éves gyönyörű szép gyerek, az Ádám. Kimentem, de nem volt otthon. Hagytam neki üzenetet, hogy hívjon fel, be kell jönnie. Bejött. Akkor még csak szifilisze volt, de tagadta az Ádámot. Nem akarta, hogy megtudjam, hogy fiúval volt együtt, mert felesége és gyermekei voltak. Tagadott. Nekem persze mindent el kellett hinnem, amit a beteg mondott. Aztán jött be az Ádámka a napi injekcióra. Mondtam neki, hogy „Ádám, levettük a vérét, de még nem tudjuk mi van, volt valami tényleg, vagy nem?”. Az Ádám azt felelte: - a vulgáris részt elhallgatva, eufeminizmussal idézzük - „Micsoda? Hát, majd ha itt lesz, akkor bejövök, és úgy a szemibe mondom, hogy (...) kettéáll a füle!”.

Akkoriban az óvszer mennyire volt elterjedt? Én a klinikáról kaptam óvszert nagy dobozzal és osztogattam a fiataloknak. A boltokban is kapható volt már, persze nem volt még ilyen, hogy lila, zöld meg rücskös, meg mi egyéb. De nemigen használták.

Milyen jó sztorikra emlékszik még?

Minden szex más. Minden szexnél más a sztori. Az egyik elment a diszkóba, táncoltak, aztán kiment valakivel a térre és összetették, amijük volt. A srác még a lány nevét sem tudta. Mondom, legalább annyit mondjon, hogy hol lakik, hol jár iskolába. Erre ő: „Mit tudom én, nem érdekelt az engem”. Rengeteg ilyen volt. Aki hamar odaadja magát, azt nem értékelik. Nekem például a férjem másfél évig udvarolt, és hozzá is mentem feleségül - na, megetted Manci? Nincs több. Ez itt egy tizennyolc éves macska, úgy nézzed. De lehet, hogy több is annál. Persze nincs egy szál foga sem, nehezen is lélegzik, hisz’ nagyon öreg már. Ő kivételes. Neki csirkemellet adok. Külön helye is van itt a széken, és amíg ő él, addig én megszépítem az életét - aztán olyan is volt, hogy egy tanárhoz mentünk ki a dzsumbujba a „kilenckerületbe”. Borzalmas épületsor, ott sikítástól kezdve minden volt. Tele lumpenekkel, meg börtöntöltelékkel…

Ha vajúdott egy kismama, én hagytam, hogy elkapja a kezem és véresre karmoljon.

Utána hová került?

Elvégeztem a fogorvosi asszisztensit, de közben jött a második gyerek. Államvizsgára készültünk, hogy készültem? Mondtuk az Erikával a tételeket, a gyerek meg szopott közben. Úgyhogy ez is megvolt. Aztán beköltöztünk ide, a „nyolckerületbe”. Úristen! Olyan régen volt már. Ilyenkor jövök rá, hogy de öreg vagyok. Szörnyű!

Ja, igen. Mentem a bőr és nemibeteg gondozóba, mert ott volt AIDS-pótlék, 30%! Végül is így lettem én gondozónő.

A gondozónői munkával kapcsolatban pedig azt tudom mondani, hogy most nagy a baj. Nem ok nélkül emelkedik a vérbajosok száma. Már nincs gondozás.

A gondozónői munkája pontosan mit takart?

Felszólítót írtam, és szépen kivittem. Diszkréten. Ha netántán nem volt otthon az illető, akkor rébuszokban leírtam, hogy kérem, fáradjon be.

Kiknek vitte ki ezt a felszólítást?

Akiket bemondott egy kontakt. Bemondta az illetőt valaki, akihez korábban köze volt... Én meg az összes korábbi partner címét leírtam a kartonra, majd kimentem hozzájuk.

Mondjuk, ha bejött egy fiú folyással, levettem a váladékot, leoltottam táptalajra, aztán ha tele volt gonococcus-szal, na, akkor tripperes volt. Ekkor minden korábbi partnerét be kellett rendelni. Megnézem gyorsan a sütit, szerintem most már jónak kell lennie. Legyen egy kicsit pirultabb?

Süljön még egy kicsit!

Szóval mára a gondozónői munka eltűnt. Nincs, aki visszakövetné a fertőzött, korábbi partnereket. Régen még rendőri segítséget is kérhettünk, ha valaki nem akart

Kikre mondták azt, hogy lumpen?

Hát a lumpen. Az a link, züllött… isznak, veszekednek, verekednek. Szóval egy ilyen házsorba mentem be, és ott egy kis tanárka volt, őt kellett behívnom. Az AIDS-labor szólt, hogy menjek ki hozzá. A férjem vitt el kocsival. Kezet kellett fogjak, mivel bemutatkoztam. Hát a férjem meg rögtön: „Atyaúristen, ne fogjál meg semmit, a kilincset se, semmit”. De ez ugyan nem számított. Beküldtem a tanárt a klinikára, HIV-pozitív lett. Ő is meleg volt?

Igen. Az volt a baj, hogy a melegek nagy részére akkor jellemző volt, hogy mindenki, mindenkivel, mindenütt.

Aztán mikor elkaptak valamit, szánták-bánták. Volt, aki már szegény olyan stádiumban került be a Lászlóba, hogy már nem tudtak rajta semmit sem segíteni.

Milyen volt velük foglalkozni?

Nagyon jó. Aranyosak. Helyesek. Engem úgy szerettek… bonbonokat, csokikat kaptam tőlük. És én is szerettem őket. Én nem néztem le a homoszexuálisokat. Nem éreztettem 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

21

velük soha egy kicsit sem, hogy ők másabbak lennének, mint a többi. Én most is azt mondom, hogy ki a fene akad ezen ki? Hogy mernek ebbe belepofázni emberek? Van egy nyomorult ellendrukker csapat és folyton cikizik őket, meg megverik őket. Ugyanolyan ember. Az meg a saját magánügye, hogy mit akar, nem?

De. Én ezzel teljesen egyetértek.

Nagyon szerettem őket, csak jókat tudok róluk mondani.

Férjem szokta mondani: „Te! Csak nehogy valamit elkapj ezektől!” Én meg: „Figyelj ide! Ezek a leghelyesebb, legintelligensebb emberek!”, aztán meg csak hallgatott.

Az van a köztudatban, hogy húú ezek a deviánsak miket csinálhatnak… de az a magánügye!

Van olyan, akire kifejezetten szívesen emlékszik vissza?

Volt egy vezérigazgató. Hát őt egyszerűen lehetett szeretni és tisztelni, mint embert. Ő volt a legkedvesebb. De a többieket is nagyon szerettem. Közben itt van a lekvár, a porcukor, kanál... Én hál’ istennek lekvárral nem szeretem.

Remélem jó lett, szedjen mindenki a kapacitása szerint!

Nagyon finom lett, hozom a bort is. Milyen volt a viszonya az orvosokkal?

Mindig is nagyon jól kijöttem velük. Egyszer mikor én fiatal szülésznő voltam, mentem haza, nyaltam a fagyit Szolnokon, a Rónai doktor utolért. Mondja: „Csókolom, Lujzi” – már akkor libabőröztem. Kivette a fagyit a kezemből, nyalta tovább. Mikor szülőszobás voltam, egyszer csöng a telefon, felveszem, mondom: „Szülőszoba”. Erre: „Lujzi, jöjjön le”. Gondolom magamban, ki az Isten, csak nem a Rónai? Mondom: „Kivel beszélek?”„Rónai vagyok. Jöjjön le!”

Hát leraktam a telefont, majd visszacsöngött öt perc múlva, de már este tizenegy körül volt. Azt mondja: „Mondtam, hogy jöjjön le!” De ilyen félelmetes hangon. Szerintem ihatott valamit. Legközelebb negyed óra múlva megint csöngött, én nem akartam felvenni, szóltam az Áginak.

Az meg ilyen nagyszájú nő volt, harsányan kérdezi: „Háló, tessék, ki az?” Neki már nem mutatkozott be. Harmadnap is ugyanezt éjjel eljátszotta, majd szóltam az igazgatónőnek. Én még ugye szűz kislány voltam, hát csak nem képzeli, hogy majd lemegyek egy dokihoz és… na, mindegy, a lényeg az, hogy az igazgatónő biztos, hogy beszélt vele, mert ő egy nagyon szigorú erkölcsökkel élő vénlány volt. Nem tudom mit mondott neki, de attól kezdve csak hideg „Csókolom!” volt, semmi egyéb. Aztán a következő évfolyamból el is vett egy csajt.

“

a tisztát, azt mondta, hogy nincsen. Adott nekem olyat az a mári, ami a bokámig ért és lógott rajtam, mint a gatya.

Tudott ám irigykedni és nagyon ronda is volt. Miatta jöttem el előnyugdíjba. Egyszer kimentem beteghez és mikor visszajöttem, nézi az óráját és odajön: „Hol voltál most?”.

Mondtam, hogy a Tűzoltó utcában. „Igen? Hát már itt kellett volna lenned egy fél órával ezelőtt”. Na, akkor csattantam. „Figyelj ide, én önállóan dolgozom, te nekem ne pofázzál, hogy és mint dolgozom, jól elvégzem a munkám, te a gondozáshoz nem értesz.” Úgyhogy vannak ilyen ütközések.

Irigység, gonoszság. Ez ma is megvan a nővérek között, de az orvosoknál is. Bár ők sokkal diszkrétebben csinálják, egymás háta mögött. Áskálódnak és sokuk Istennek képzeli magát, pedig ők is gyarló emberek.

Jut eszembe, voltak azért a koraszülött osztályon nekem nagyon borzasztó élményeim is. Egyszer született egy békafejű magzat. Nem volt homloka, torzszülött volt, macerált, foszlott a bőre. Az anya szifiliszes volt, mikor teherbe esett.

Aztán volt még egy algid asphyxiás koraszülött. Van a livid meg az algid asphyxia. A lividnél kékes lesz a magzat légzési elégtelenség miatt, az algid pedig sápadt, és ahhoz még szívproblémák is társulnak. Egyszer szülőszobás voltam, és a lépcsőházból hallok nyivákolást. Kinézek és látom, hogy a lépcsőn egy tepsiben alig-alig, de mozog egy újszülött. Sápadt volt és szinte tónustalan. Gyorsan átvittük a koraszülött osztályra. Szóval borzalmas dolgokra képesek az emberek. Nagyon romlottak tudnak lenni.

Mit üzenne azoknak, akik most nővérnek, szülésznőnek tanulnak? Mi az, ami szép a szakmában?

A szülésznői munka szépsége az, amikor Te együtt örülsz a mamával vagy a papával. Mondjuk régen még nem is volt ilyen, hogy bejöjjön az apa. Akkor még kint ácsorogtak, illetve ordítottak, amint megszületett a fiuk vagy a lányuk.

Megmondom őszintén, hogy ilyen árak mellett a nővéri fizetések nem sokat érnek. Jobban meg kéne azért fizetni őket, ha ezt a régi mentalitást vissza szeretnék állítani, hogy a betegért mindent, a nővér tegye ki a lelkét és éjjel-nappal dolgozzon. Szóval vannak szép dolgok benne, de én most ezzel az ésszel nem mennék egészségügybe.

Nincs kellően megfizetve, nincs megbecsülve.

Irigység, gonoszság.

Ez ma is megvan a nővérek között, de az orvosoknál is. Bár ők sokkal diszkrétebben csinálják, egymás háta mögött.

Hány évig volt gondozónő?

Tíz évig. Szerettem. Elég univerzális voltam. Egyszerre több helyen is helytálltam. Ha kartonozni kellett azt csináltam, ha nemibeteg jött, akkor vele foglalkoztam. Azt sem tudtam, hogy hová szaladjak.

Mi volt a nehéz benne?

Egyszer jött egy ilyen gonosz, ronda, rosszindulatú főnővér, aki az Istvánban valamikor szülésznőként dolgozott, majd elvégzett valami gagyi iskolát és ettől ő - már mindjárt hangoztatta is – diplomás főnővér lett. Ugyanazt tudta, amit mi is. Engem azért utált, mert mindenki engem nézett hol főnővérnek, hol főorvosnőnek. Végül már úgy tolt ki velem, hogy nem adott szép csinos köpenyt. Mikor kértem 22

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

Gondolt arra, hogy szakmát váltson?

Igen, de akkor már késő volt.

Ami nagyon bánt, hogy nekem állatorvosnak kellett volna mennem.

Mennél jobban utálom az embereket, annál jobban szeretem az állatokat.

Tisztelet a kivételnek!

Mikor kezdődött az a szokása, hogy minden este eteti a környék macskáit?

15 éve. De be is hajtom most ezt az ablakot, mert ez a hülye szomszéd folyton hallgatózik. Ki szokott jönni ide a folyosóra, és hallgatózik. Egy hülye parasztmári. Haragszom rá, meg is mondom miért, mert utálja a macskákat. Fél is tőlük… beteg az ilyen. Szóval úgy kezdődött, hogy az öregasszony abbahagyta a macskák etetését az udvarban, mert kisnyugdíj, meg mit tudom én. Én meg jól kerestem, így etettem őket. Később mikor mentem, láttam a sarkon is, hogy ott szalad egy kiscica. Odajött, adtam neki is valamit.

Aztán másnap este már tudatosan mentem le kajával, vajon itt lesz-e a kiscica. Hát ott volt. Aztán hozta magával a többit.

Egyre többen jöttek elő, de csontsoványak voltak. Aztán

[ROVATCÍM] egyszer csak valahol már tizenhatan vártak. Amúgy most nagyon rossz a képviselőnk itt a házban. Ha valami elromlik, legfeljebb egy telefonjába kerül, és hozza a legrosszabb mesterembereket, akik olyan sz@r munkát végeznek, hogy öröm nézni. Bármit csinálnak, minden szörnyű. Forr a vérünk. Szóljál, ha már elfogyott, szedek még!

Köszönöm! Hány macskát fogunk ma este megetetni?

Majd meglátod. Sokat!

Közben előkészítettük a vacsorát. A csirkenyakat külön zacskóba tettük, a kivételezett macskáknak.

Egy jó adag táppal, meleg vízzel és gázsprayvel felszerelkezve indultunk le a hideg éjszakába, a Golgota térre. Ahogy kiléptünk az utcára, két macska szaladt elénk, amint meghallották a kiskocsi forgó kerekeinek zakatolását. Bármerre is néztem, mindenütt macskák gyönyörű szemei szikráztak a távolban. Az első sarkon Csöpi, Cilike és Aszottka vártak minket. Utána sorban következett A fújós, A fehér, A vörös, A kis fekete, Fricike, Garfield majd A cirmos. Ő volt a személyes kedvencem. A cirmos mindig csak egy kapu alatt kap enni, mert az utcára nem szokott kijönni. Nem is tudom, hogy hogyan nézett ki. Csak benyújtottam neki a markomat és beledörgölte bársonyos fejét. Hálás volt.

EGYETEK, és ne gyertek utánam!

- Lujzi néni

KÉSZÍTETTE: ZÖLD BÁLINT KÉPEK: FEKETE AIMIE 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

23

ÍRNI, ÍRNI, ÍRNI

ÍRTA: KRAUSZ MÁTÉ

ÍRNI FÁRASZTÓ.

Különösen a jegyzetelés. Az valóságos favágómunka. És ez az, amire vállalkoztunk mi – egyetemisták – mindannyian, amikor beléptünk első nap az egyetem kapuján. Előadás gyakorlatot követ, gyakorlat előadást. Tollak, ceruzák, füzetek, papírlapok kísérik végig mindennapjainkat. Majd ekkor a technológia ad egy választ: számítógép. Én pedig felteszem a kérdést: érdemes-e egyáltalán gépelni?

ÍRNI TUDÁS.

Általános iskola, első osztály, gyöngybetűk. Biztosan mindannyian emlékszünk még ezekre az időkre. Bár az is valószínű, hogy egyikünk kézírása sem őrzi már az emlékét sem annak, ahogy akkoriban írtunk. Azóta a legtöbben sokkal gyorsabban - és persze átláthatatlanabbul is írunk. De maga az írás nem veszített a varázsából szinte semmit. Inkább csak a körülmények változtak. Ennek ellenére különféle – főleg amerikai – tanulmányok kimutatták, hogy a kézírás folyamata során sokkal magasabb agyi aktivitás mérhető, mint gépelés esetén. Hosszabb távon azok a gyerekek, akik ceruzával és tollal tanultak meg írni sokkal több gondolatot, ötletet tudtak egy-egy témához kapcsolódva felsorakoztatni, mint azok, akik az első percektől kezdve csak a klaviatúrát bűvölték. Arról nem is beszélve, hogy aránylag könnyebben tudjuk felidézni a kézzel leírtakat, mintha kizárólag a billentyűzetre korlátoznánk a tanulási folyamatokat.

ÍRNI NEHÉZ.

Ráadásul még nem is kizárólag a mondatok megformálásáról van itt szó. Életünk első betűjét lerajzolni – mert bizony az még sokkal inkább rajzolás, mint írás – óriási feladat.

A másodikat is – és jó néhány mondat lerajzolása az, ami ténylegesen elvezet minket az írás kapujához, ahol a történet igazából kezdődik. Viszont a gépeléssel sem más a helyzet. Nagyon egyszerűen csapdába ejthet minket ez a közel száz kis négyzet. „ASDF – GHJK” és a rejtőzködő „Í” – ki tudja, éppen milyen trükkel bújnak el a fürge ujjak elől. Viszont ha kiismerjük titkaikat, rögtön fordul a kocka – átvehetjük az irányítást saját gondolataink megvalósítása fölött.

ÍRNI HATALOM.

A technikákkal vívott harc azonban nem reménytelen, a cél pedig nemes. Míg végül a hosszas tanulási folyamatok végére érünk, és végre mindkét technika a kisujjunkban van, bátran adjuk írásra a fejünket. Az írásunk – vagyis gondolataink leképezése – akkor lesz ugyanis a leghatékonyabb, ha a konkrét fizikai feladat és a leírni kívánt tartalom között nincsenek akadályok, korlátok. Ezért kezdődik az írás oktatása már általános iskolás korban, hogy az évek során a betűk formálása automatizmussá váljon. Így, ha elég gyorsak vagyunk, gyakorlatilag a gondolataink kivétel nélkül a papíron fognak landolni.

24

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

De ugyanez igaz a gépelésre is. Ha megfelelő időt szánunk a billentyűk rejtelmeinek kiismerésére, addig ismeretlen lehetőségek tárháza nyílhat meg előttünk. Ugyanis a gyorsabb szövegalkotási tempó mellett a gépelés képes arra, amire a kézírás csak körülményesen: az azonnali újragondolásra, újrastrukturálásra, javításra. Ezek azok a tevékenységek, melyekre a kézírás maradandósága és lassúsága miatt nincs lehetőség akkor, ha tollal dolgozunk. A leütött billentyűk ugyanis visszaugranak a helyükre, mindig ugyanonnan indulunk. A papírra vetett szó viszont ott marad, nincs lehetőség változtatni. És amíg kézzel egy százszor átgondolt, a végére már túlkomplikált többszörösen összetett mondatot írunk le, addig gépelve a hirtelenjében jó ötletnek tűnő szavakat rögtön lecserélhetjük. A többszörös tempó sokszori átgondolásra, finomításra ad nekünk lehetőséget, és a kézírásnak ez a fajta hiányossága nehezen orvosolható.

ÍRNI VÁLASZTÁS.

Talán már kapizsgáljuk – bizony erősen függ a megoldandó feladattól, hogy melyik típusú írást válasszuk. Ha fogalmaznunk kell, sokkal célszerűbb a gépelést választani. Viszont amikor fénysebességgel száguldanak át a gondolataink a papírra, agyunknak sokkal kevesebb lehetőséget adunk, hogy mindezt megfelelő módon tárolja, tehát tanuláskor érdemes ceruzát ragadnunk – és ez ugyanúgy igaz az órai jegyzetelésre. Bár a jegyzetkészítés még nem feltétlen számítana tanulási folyamatnak, mégis nagyon fontos szereppel bír, hiszen ez lesz az egyik első alkalom, amikor találkozunk az adott témával. Ilyenkor, ha gépelve rögzítjük a hallottakat, hajlamosak lehetünk szó szerint feljegyezni mindent, amit az előadó elmondott. Ezzel viszont kihagyunk egy fázist, ami a kézírásnál bekövetkezik – az újrastrukturálást. Ugyanis a sebességben elmaradó kézírásnak kiutat kell találnia a beérkező beszéd tempója és a betűformálás lassúsága között; ez pedig a hallottak átfogalmazása, tömörítése lesz. Így míg gépelésnél konkrétan a hallottak rögzítése történik, ha tollal adunk utat gondolatainknak, ott már egy jelentésbeli összefoglalás rögzül.

KULTÚRA > ALKOSS!

ÍGY ÍRTOK TI A Semmelweis Tavaszi Fesztivál keretein belül idén is meghirdetésre került az ’Alkoss!

Irodalmi- és Képzőművészeti Pályázat’.

A kiírásra számos vers és prózai mű érkezett.

Márciusi számunkban a díjazott verseket olvashatjátok.

GERGICS ENIKŐ

KÉP: KRAUSZ MÁTÉ

csak por

ÍRNI FELADAT.

Ami különösen nagy probléma mégis a gépeléssel, hogy nem tanuljuk. Pláne manapság Magyarországon, ahol különösen ritka a gépelés oktatása. Pedig a mai technikai fejlettségi szint megkövetelné, hogy a gépelést is kötelezően oktassák a kézírás tanítása mellett – után. Hiszen számítógépet mindenki használ, viszont ha nem tanul meg megfelelő tempóban pötyögni, a gépelés csak hátráltatni fogja minden jellegű számítógéppel végzett tevékenységben.

ÍRNI VÉLEMÉNY.

Természetesen a fent elhangzottak alapvetően egy álláspontot rögzítenek. Nyilván van mindenre ellenpélda – remek regények, melyek írói még nem is találkoztak írógéppel sem, ugyanakkor a kézírás sem garantálja a leírtak száz százalékos megjegyzését. De mindezek talán nyújtanak némi belepillantást egy olyan ideális világba, ahol mindenki „folyékonyan” ír és gépel, a kettő között pedig a feladattól függően különféle kényelmetlenség nélkül tud váltani.

ÍRNI FELELŐSSÉG. ÍRNI LEHETŐSÉG. ÉLJ VELE!

I. hely

álmomban még néha a húsod emléke után harapok belerángatóznak a foggyökerek sose gondoltad volna mennyi gyűlölet fér egy ilyen kilakoltatott mellkasba nem is sok csak olyan garzongyűlölet kicsi otthonos harminc négyzetméterben is megvan minden ami kell elvégre ez a mikrochipek és nanogyógyszerek kora de hogy lehet hogy még a hiányod is csak ennyi valójában az a langyos jövőtlen otthonosság kéne csak az a te reggeli tejben puhított kenyérséged vagy csak az hogy hiányozz de már az is csak néha jön mint az előző lakó levelei idővel ez is elmarad ilyen szédítő körgangos tátongásra neveltem magam táguló világegyetem a bordakosár hathatósági pecséttel két pitvar-kamra összkomforttól határ a csillagos ég történetünk katalógusszerelem csak ott néz ki úgy a papíron a lakatlan konyhasziget a valóságban már nem azon se döntünk már meg senkit legfeljebb egymás szegycsontját döngethetnénk záróra után húzok még vágyni a bőröd teremtésíze után hogy az emléked olyan legyen még mindig mint a két combod hegyesszögében az a tövises bozót amiből a beleragadt vadállat csak vérezve vonítva megvadulva tépheti ki magát de ennek is vége annyi központozatlan szenvedély után valahogy minden szarrágó mondat végén simán leül a pont inakból húzott filigrán ágaid úgy ringatnak el este mint a fekete gyereket alvótársa a gépkarabély talán még nevet is adott neki ahogy én neked lassanként gyűlöletté érlelsz végül is mindent de a haragnak már nincsen foga a protézist meg szégyelli a fagyhideg ha becsenget a te foteledbe ül aztán azt is belepi a semmi még csak nem is szól csak észrevétlen rátelepszik a semmilyen életek boldogságbiztos multifiltere a vastag pesti por és a proligámia nappalijában égő csipkebokor meg a meggyújtott csikkek - mind rajtam alszik el

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

25

MŰVÉSZET, TUDOMÁNY ÉS HOMOKÁGYÁS Beszélgetés Baráti Kristóffal, a világ egyik legismertebb, legkeresettebb hegedűművészével KÉSZÍTETTE: PÁSZTOR ZSÓFIA

Csak kíváncsiságból, miért vállaltad el ezt az interjút egy átlagos egyetemi lapnak?

Szerintem nincs olyan, hogy átlagos; emberek vannak.

A művészek élete arról szól, hogy érzelmi tartalmakat közvetítenek emberek felé, és az jót tesz, ha egy zenész pódiumon kívüli életéről is tud valamit a közönség - ne úgy érezzék, hogy távolság van az előadó és köztük; ezért általában elvállalom az interjúkat.

Tavaly a legkeresettebb hegedűművész voltál…

Ez csak egy statisztikai összesítés, ami annyit mutat, hogy bizonyos számításba vett helyeken nekem volt a legtöbb koncertem. Persze nem a mennyiség a cél. Idővel azt szeretném elérni, hogy azokon a koncerteken szerepelhessek, amelyeket a legjobban szeretnék. Jelenleg abban a fázisban vagyok, hogy mindent elvállalok.

Mitől érzi valaki, hogy tehetséges - honnan van az a bátorság, hogy valaki ilyen pályára menjen?

A szüleim zenészek, édesanyám hegedűművész.

Más háttérrel indul az a tehetséges fiatal, akinek a szülei zenészek és követelményekkel építik fel a pályáját. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a pályaválasztás nem volt szenvedés, nem volt kérdés. A legelején érződött; gyorsan tanultam, hamar memorizáltam, ezek a kézzel fogható dolgok egyértelművé tették a dolgot – főleg a szüleim számára.

Számomra a döntő az volt, amikor hazaköltöztem Venezuelából és a Zeneakadémián elkezdtem versenyezni. A zeneművészetben a verseny nem olyan megfogható dolog, sok mindentől függ, kinek kik a tanárai, kinek milyenek a kapcsolatai, de ebben az időszakban kaptam olyan visszajelzéseket, melyek sokkal erősebb ambíciókat ébresztettek bennem. A 26

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

versenyek után kerültem Párizsba egy mesterhez, aki megadta az eszköztárat, hogy nemzetközi pályára léphessek. Itt kaptam azokat a gyakorlatias megoldásokat, melyek szükségesek, hogy ilyen mennyiségű koncertet tudjak adni. A koncertek között sokszor csak egy-egy nap jut a felkészülésre.

Van most mestered?

Nincs. Illetve a zeneszerzők. Az ember mindig találkozik előadásokkal, más emberekkel, felvételekkel, melyek inspirálják, új dolgokra nyitják meg. Megtanul valamit, felépít egy előadást, de amikor lelép a színpadról, ott van milliónyi kérdőjel, mi lett volna még jobb.

Hogyan lehet összeegyeztetni az utazó életmódot a mindennapokkal, családdal?

Egyrészt meg lehet szokni, de fárasztó is egy-egy útra felkészülni. Hobbira nincs idő, pedig egy időben szerettem fényképezni, meg régebben repülni. Már elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne a jövőben újra több szabadidőm. A szabadidő azért is nehéz dolog számomra, mert a lejátszott koncert műsora, szimbólumai, érzései a fejemben tovább élnek; folyton rajtuk jár ez eszem. A család témában az én életutam teljesen rendhagyó; nem túlzás azt mondani, jelenleg az én életem másról szól. Már a 20-as éveim elején, amikor másoknak bulizás, életútkeresés, nekem a szakmai fejlődés volt az első. Minden prioritás kérdése; ha valaki később családot szeretne, kell, hogy szakítson időt minőségi együttlétre, folyamatosan ápolni kell a kapcsolatokat. A kollégáim között vannak egyébként családos emberek.

Létezik a zenei pályán „kiégés”?

Miért, nálatok van? Nem is gondoltam volna. Mondjuk,

ha belegondolok, igaz. Nálam szerintem nem fordulhat elő, mert én a zenei tartalom felől közelítem meg a darabokat, mindig újat tudok találni egy adott műben. Óriási öröm, hogy ezeket a tartalmakat az ember előadja a saját tapasztalataival kiegészítve, előad valami olyat, ami megmaradt évszázadokon keresztül.

Az a kommunikáció, ami a művész és a közönség között van, mindig új energiát gerjeszt. Ebbe nem lehet belefáradni. Akiknél előfordul a kiégés, és a játékuk rutinszerűvé válik, azok többnyire magukat helyezik előtérbe, nem a szerzőt; nem alakítanak ki kapcsolatot a közönséggel, a műveket érzelem, átélés nélkül adják elő, és örömmentes sportteljesítménnyé válik, amit csinálnak. Ez lelkileg biztosan nagyon nyomasztó.

De ehhez azért kell valamilyen hála a közönség részéről.

A közönség jelentős része ezt átérzi. Az előadás közben tapintható csend sokszor többet elárul, mint a taps. Minden koncert fontos számomra - a közönségtől olyan erőt kapok, amelyből a következőnél táplálkozhatom.

Mi a te különlegességed?

Hát csak jót tudnék mondani magamról... Komolyabban azt, hogy egyáltalán nem akarom magam előtérbe helyezni. A mi pályánkon egy másik ember gondolatait közvetítjük. Egy szerző többi művét is ismernünk kell, hogy átadhassuk az érzésvilágát. Például Mozart az operái nélkül nem is Mozart; a zeneműveiben fellelhetők a karakterek, dialógusok. Beethovennél a meglepetésszerű hatást, a forradalmi hangvételt kell megmutatni, azt az embert, aki nem hajolt meg holmi herceg előtt. A zenész feladata az is, hogy az akkori kor szokásait, stílusát megértse; nyilván nem lehet romantikusan Bachot játszani. Továbbá a hangképzés adja azt a színpalettát, mellyel ezek a gondolatok, kontrasztok megteremthetőek. Lehet ez éles, puha, sötét, drámai és mindenféle karakter, amivel százféle érzetet lehet kelteni a közönségben, vezetni, játszani lehet velük. Nincs zenei kiválóság átélés nélkül. Példaul Brahmsnál az embernek erős idegrendszerre van szüksége, hogy azt az érzelmi turbulenciát meg tudja jeleníteni, amin valószínűleg ő maga is átment.

Látszik-e az élettapasztalat a játékon?

Az ember sokszor jeleníti meg saját élettapasztalatait, de ez misztérium. Olyan példát is tudok mondani, hogy egy tapasztaltabb zenész nem képes úgy eljátszani valamit, ahogy egy fiatal, pedig az nem is élte át. Itt az átélés inkább az átérzés formájában jelenik meg. Nem biztos, hogy Mozart az összes létező karakterét átélte; valószínűleg csak belehelyezkedett a szerepeibe. Az író sem mindig a saját élményeit írja meg.

Miért van még mindig ilyen nagy létjogosultsága a komoly zenének a sok mai zenei műfaj mellett?

A kultúrában folyamatos erodálódás van. A társadalmunk instant dolgokról szól, például már a vásárlás sem a régi. Emlékszem, régen órákig válogattam az albumokat egy zeneboltban, most meg csak letöltjük a zenéket az internetről. Az időbefektetés hiányzik, melyet a komolyzene követel. Ez már csak egy program, amire a feleség elrángatja a férjét.. Hiányzik a felkészülés, az utána olvasás, az átszellemülés. Vagy ahogy a taxisok mondják: „a klasszikus zene olyan relaxáló”, de ez messze nem háttérfunkciót betöltő műfaj. Ennek be kell szippantania az embert egy más lelkiállapotba, drámába - akkor tud létrejönni a lelki

felemelkedés. Erre a mai világban egyre nehezebben látok lehetőséget. De ennek ellenére nem hiszem, hogy baj lenne; a megfelelő érzékenységű emberek úgyis rábukkannak. Persze az oktatás lehetne működőképesebb, magasabb színvonalú ezen a téren. Heti egy zeneóra elég kevés élményt tud adni a gyereknek. Nem hiszem, hogy ebben bármilyen változás következne be, persze fontos a sport, a mozgás, de a kultúra átfogóbb ismerete sokat jelentene társadalmunknak.

Kiket szeretsz játszani?

Ez nehéz kérdés - hogyan tehetném Beethovent Brahms elé. Vagy a barokkot a maga drámaiságával, könnyedségével a klasszicizmus elé. De hogy konkrétumot is mondjak: Beethoven szabad szemléletét, vagy Csajkovszkij Hegedűversenyét különösen magaménak érzem.

Kortárs zenét játszol?

A kortárs zene egy kicsit árvagyerek műfaj. Nagyon nehéz új dolgot mondania egy zeneszerzőnek, de az előnye az, hogy fel lehet hívni, hogy pontosan mit is akar. Tavaly két mű világpremierjére is felkértek.

Dubrovay László kifejezetten nekem komponált egy művet, mely nagy megtiszteltetés volt. A mai kortárs trend már kicsit más, mint 10–20 éve, a zeneszerzők már nem akarnak különcnek tűnni - rájöttek, hogy jó, ha játsszák a műveiket és emészthetőbb dolgokat írnak. Én sosem mondok nemet az első benyomás, a kottakép alapján, ha az ember átrágja magát a kezdeti érthetetlenségen, mindig lehet benne találni értelmet. És az orvosok művészetekhez való viszonyát milyennek látod?

A művészeti gondolkodásra ráfér a tudományosabb, analitikusabb hozzáállás, hogy az összkép harmonikusabb legyen. És ugyanúgy a tudománynak is jót tesz, ha a szellemibb, kreatívabb gondolkodás megjelenik benne, ami segíti az adott diák, professzor munkáját. Azt gondolom, mindenki találja meg azt a művészeti ágat, mely számára érdekes, hogy a látóköre szélesedjen; legyen ez akár zene, festészet.

Mi azért sokan nem tudunk zene nélkül élni, ti tudtuk tudomány nélkül?

Engem gyerekkoromban a földrajz és a fizika nagyon érdekelt, mostanában főleg az a kérdés izgat, hogyan kapcsolódik egymáshoz az anyag és a szellem. Mi szellemi lények hogyan tudjuk megismerni, uralni az anyagi világot, hogyan lesz szellemi és a materiális világ közt harmónia...

Akkor többek vagyunk, mint az idegsejtjeink összessége?

Pontosan. Hívő vagyok a magam módján, nem hiszem, hogy ez az egy életünk. Van egy magasabb szellemi szféra, ahova tartunk, ki-ki a maga tempójában. Főleg az értelmetlen halál mutatja meg számomra, hogy kell, hogy legyen tovább; kell, hogy legyen valami értelme az életnek önmagán túl. A művészetben érzem ezt.

Egy Michelangelo-szobor maga a rejtély. Az nem lehet, hogy ez csak az ember kétkezi munkája. Ezt fentről kaptuk. Vagy amikor kezembe veszek egy kottát, nemcsak néhány kottafejet és papírt látok, hanem egy 200 éve meghalt ember szelleme szól hozzám. És az ember ilyenkor továbbgondolja, nem is biztos, hogy csak homokágyás lesz.

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

27

[ROVATCÍM]

Ii. hely

MAGYAR ANNA

Testet ölt

Bebarangolom csigolyáid, Mint vonatkerék a vasúti sínt.

Atlas, Axis, Vertebrae cervicales...

Néhány simítással az egész gerincoszlop meglesz.

S most jöjjék orsó és sing, Melyben csontvelő kering.

Ujjperceid rakosgatom, S majd tökéletes érintés lesz a jutalom.

Befejezem zsufa lábaid, Ragasztgatok izmot és ínt, Hogy elbírják vállaid E világ terheit.

Bordaközi izmokat is adok, Pedig magam levegőt alig kapok.

De nem ez a lényeg… Csak te élj!

Bicepsz, tricepsz, delták; így soha nem kell félj.

S ahogy lábaid formálom, kiszalad egy panasz A számból, s nem várom, hogy jöjjön a vigasz. „Ha befejezem, Vajon milyen messze futsz tőlem?”

De megteszem, mert bár nélküled félember vagyok, Másokat lehetőségek nélkül nem hagyok.

Selymes kreol bőröd elsimítom Az aktin-miozin szálakon, S egész tested beborítom Sötét pihékkel. Szárazon Tán nem is léteznek, de ahogy víz ér, Összeolvadnak majd veled, mint könny és vér.

Teleszurkállak apró idegvégződésekkel, Ha hozzád érek, érezd azt egész lényeddel.

Glandula sudorifera Szórja szét illatanyagod.

Téged felépíteni verejtékes munkaDe muszáj, még ha bele is halok.

Mint egy 3D-s puzzle, egymáshoz illesztem Bensőd mélyebb darabkáit: De a tüdőd és szíved között elvesztem.

Ezek tartanak életben – gondolom, S felragyog a mindennapom.

Tüdő, szív, máj, lép – sorolom Hasnyálmirigy… Remeg a gyomrom.

Ahogy szerveid figyelem csontjaid között, A szövetragasztó már majdnem megkötött.

S hogy libidód hiábavaló ne legyen, Férfit faragok remegő s eleven, De még nem élő testedből.

Rengeteg vért kapsz duzzadó erekből.

S végül helyére illesztem koponyád, Bársonyos sejtjeid gyorsan olvadnak rád.

Fehér- és szürkeállomány vitatkoznak rajtad, Végül az agyadba mind beolvadnak.

Lassan meginduló érzékszerveid Köré teremtőd felhőburkot kerít, Hogy ne legyen oly hirtelen az a rövid Pillanat, amikor az ingerek hatolnak tövig.

Utolsónak hagytam legfontosabb részed, „A szem a lélek tükre” – mondják a bölcsészek. Íriszed, mint csokoládé, olvad s kavarog, S fekete lyukként, mágnesként vonz, ha akarod, Ha nem. Rád néz, és nem dönthetsz.

S ahogy a tied, most az ő szíve is verni kezd.

28

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

BALOGH DÁVID

Iii. hely

Benne, benne Anat. Köpenyes medika formalintól liheg.

A nyitott ablakon fáradtan száll be a hideg.

Egy magányos kéz búsul a boncasztalon.

Hideg szike mereng a bíbor alkonyon.

Biokémia. Megannyi lombik hevül s koccan.

Milliárdnyi kis részecske fáradtan, unottan hidrolizál újra s figyeli az ember.

Bambán bámul a periódusos rendszer.

Biofizika. Oly sok ábra, oly sok kis törvény.

Megtörve vár a sarokban egy képletgyűjtemény.

Idős tanár ismét magával nyit vitát, azt hiszi, megfejtheti az élet titkát.

Szövettan. Sötét szoba. Úgy fénylik az okulár, mint egy éji erdőben a ragadozó szempár.

Sorban rendezett ezernyi színes metszet.

Aki belép, velük nézhet farkasszemet. Óh, hogy mennyi tantárgy, mennyi fenséges tudomány!

Megannyi döbbenetes, fejtenivaló talány!

Súlyát egész életen át cipelhetem.

Megéri, hogy feláldozzam művészetem?

GOLICZA MATILD

Generáció

különdíj

Annyi szomorú sztori végterméke vagyok én, Hogy a szív beszáradt, az arc megfáradt…

Boldogság, ölelés vagy szeretetvágy itt (már) nem hagyomány.

Robotlelkű felmenők átkát cipelő hűséges kiskutya-lelkem vonyít!!

Szeretnék szeretni, de a fejemben élek, Robotzsaruként lépkedek: keresem a tettest, hátha tetten érem!

Szeretnék könnyed lenni kacagva, méltán érdekelhetne a „La Bamba”.

Vagy bármi, csak ne a kínom!

Szétzúznám a koponyám, tépném a szinapszisokat, A hálózatból kikapcsolnám önnön magam: Nincs nagyobb kín, mint az, hogy úgy érzed, hogy nem létezel, mert nem léteztetnek!

KÖZÖSSÉG

LEGYETEK AZ ÖRÖM HÍRNÖKEI! ÍRTA: BALOGH ALEXANDRA

„Az emberért megyünk mi küzdelembe, a fegyverünk: tudás és szeretet.” olvashatjuk Juhász Gyula soraiban. Ez a gondolat lett a Semmelweis Egyetemi Katolikus Baráti Kör jelmondata.

Közösségünk 2012 tavaszán alakult. Egy akkor negyedéves orvostanhallgató fejében megszületett az ötlet, miszerint szükség van az egyetemen egy katolikus közösségre, ahová rendszeresen összejárhatnak a hallgatók, együtt elmélkedhetnek, beszélgethetnek Istenről, hitükről, hivatásukról. Akkor még csak kéthetente találkoztunk, most már hetente vannak közös alkalmaink. Sok neves előadót hallhattunk az elmúlt három évben. Vendégünk volt Böjte Csaba testvér, Pál Feri atya, Eperjes Károly, számos tanárunk is, közöttük Dr. Kopp Mária, Dr. Tulassay Tivadar, Dr. Langer Róbert, Dr. Falus András, Dr. Kellermayer Miklós, Dr. Ertsey Csaba, Dr. Tringer László, Dr. Csókay András, egyházi személyek, mint Dr. Beer Miklós püspök atya, Dr. Papp Miklós atya, Dr. Pákozdi István atya, Dr. Csépányi Gábor atya, Kercza Asztrik ferences szerzetes, Dr. Kerényi Lajos atya, és még sokan mások. Közösségünk lelki vezetője Dr. Egri László kézsebész főorvos, állandó diakónus, illetve Dr. Csépányi Gábor atya, aki szintén egyetemünk végzettje volt, mielőtt a papi hivatást választotta.

Szokásunkhoz híven minden előadás után, melyek az üllői úti Örökimádás templomban kerülnek megrendezésre, megbeszéljük a felmerült kérdéseket a templom melletti Szent István teremben, ahol természetesen előadónk is jelen van. Kéthetente közösségi alkalmakat tartunk, ahol valamilyen előre kiválasztott témát boncolgatunk. Ez kicsit szabadabb, mint egy előadás, sokszor velünk vannak lelki vezetőink is.

Mindezeken kívül számos egyéb program tarkítja naptárunkat. Szeretünk erdőkben barangolni, hegyeket megmászni, ezért elengedhetetlen a félévi kirándulás.

Táncos lábúak nagy kedvére évente megrendezzük közösségünk farsangi bálját, a Kör-Táncot, amely évről évre egyre több érdeklődőt vonz. Társasjátékozni is szoktunk, egy-egy nehéz demó után nagyon feltöltő tud lenni.

Személyes kedvencem a lelki gyakorlat, melyet minden félévben szervezünk. Sok játék, elmélkedés, ima mellett az örömzenélés sem maradhat el. Nyaranta táborozni

megyünk, legutóbb Balatonszemesen töltöttünk el 4 felejthetetlen napot.

Mint egészségügyi képzésben részt vevő hallgatók, gyakran beszélgetünk a hit és az orvostudomány kapcsolatáról. Az, hogy hol fonódik össze, illetve válik szét a medicina és a katolikus vallás, már nagyon sok emberben felmerült, többek között ezekkel a gondolatokkal foglalkozunk mi is. Számos kérdésre keressük a választ, melyeket a tankönyvek nem magyaráznak meg. Szent II. János Pál pápa így ír: „A mélységes igazság olyan igazság, mely átalakít, visszaadja a reményt, mindent helyére tesz, mindennel megbékít, és felkelti optimizmusunkat.”

Későbbi munkánk során, nap mint nap betegekkel találkozva, a mi feladatunk nem csak a szakszerű ellátás lesz, hanem ennél sokkal több. A már előbb idézett, szeretett pápánk is hirdette: „Legyetek a remény hírnökei! Férfiak és nők, akik mély és tartós hittel rendelkeztek: legyetek az öröm hírnökei!”

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

29

VILÁGJÁRÓ

# önrendelkezési jog # testi integritáshoz való jog # emberi méltósághoz való jog # szociális biztonsághoz való jog # magánélethez való jog # tanuláshoz való jog

INDIA LÁNYA

Leslee Udwin két évet töltött Indiában, hogy elkészítse dokumentumfilmjét, mely Jyoti Singh – egy orvostanhallgató kegyetlen megerőszakolásának és meggyilkolásának történetét dolgozza fel. Vajon az a figyelem, amit ez a borzasztó történet Indiában és világszerte megkapott képes volt előremozdítani a nemek közti egyenlőség ügyét? Számít ez egyáltalán magyarországi viszonylatokban?

Megáll. Elhallgat. Félrenéz.

Jyoti Singhnek 23 évesen volt mit ünnepelnie. „A boldogság csak néhány lépésre állt tőlünk” – mondja édesapja, Badri Singh, aki világéletében kétkezű munkát végzett. Ő és felesége eladták földjüket, hogy ne csak a két fiúknak biztosíthassanak továbbtanulási lehetőséget, hanem lányuknak is.

Jyoti kivállóan beszélt angolul, és tanulmányai mellett egy call centerben dolgozott éjszakai műszakban: este nyolctól hajnal négyig; majd három órákat aludt, a többi idejét pedig tanulással 30

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

töltötte. Azon a bizonyos vasárnapon, mivel letette záróvizsgáit, ünneplésképpen egy barátjával elment megnézni a Pi élete című filmet. A film után, este fél kilenckor egy szolgálaton kívüli busz vette fel őket. A dokumentumfilm azzal foglalkozik, ami ez után történt a buszon, ahol Jyoti öt férfi és egy fiatalkorú (17 éves) fiú áldozatául esett: megerőszakolták, megverték, aztán kidobták az út szélére. Jyoti pár nappal később belehalt sérüléseibe.

Ezt követően hetekig nők és férfiak vonultak ki India utcáira, hogy azt az egyenlőséget követeljék, amit az alkotmány ugyan elismer, de a társadalmi gyakorlatban mégsem érvényesül. Leslee Udwin meg is jegyzi nyilatkozatában, hogy nem a kegyetlen, de társadalmilag megtűrt nemi erőszak, hanem sokkal inkább az emberek reakciója inspirálta a két év munka során. Korábban fel nem szólaló, hétköznapjaikból kilépő férfiak és nők mentek ki az utcára, hogy szembenézzenek a könnygázt, gumibotot és vízágyút bevető kormányukkal. Alapvető emberi jogokért tüntettek.

ÍRTA: FEKETE AIMIE

Minden országnak megvannak a maga megdöbbentő rátái: Indiának 1.2 milliárd lakosa van, és leosztva az esetek számát minden huszadik percben valakit megerőszakolnak. Nagy számok törvénye ez? Az Egyesült Királyságban évente körülbelül 85 000 nő válik áldozattá, Magyarországon ez a mutató 100 000 nő felett van (FRA népesség-bűnügyi statisztikák, 2014), mely számadatot tovább boncolva számomra megdöbbentő, hogy ebből több mint 70 000 nő a bántalmazójával él. Mi tehát az európai ráta? Ha hihetünk a nemzetközi felméréseknek, osztásnak, szorzásnak, akkor minden 5. nőt ér bántalmazás.

Meglehet, hogy Európában a „férfiuralom” nem olyan látványosan kegyetlen eszközökkel szorítja el a nőket, mint a tőlünk keletre használt, egészen hétköznapi savtámadások, csonkítások vagy a „kegyes halál” intézménye, viszont a nemi diszkrimináción alapuló erőszak „enyhébb” formái a nyugati civilizációban is nap, mint nap végzik a testi és lelki pusztítást.

Mire hívja fel a figyelmünket India? Egy olyan jelenségre, amit a fejlett országokban ügyesen eltakar a jogintézmény útvesztője: hogy bár törvény szerint férfit és nőt egyenlő jogok illetnek meg, gyakorlatban a nő hátrányból indul, mert a populáció egy jelentős hányadának gondolatvilágában a nő nem szabadulhat történelmi múltjától.

Nem a női és férfi társadalmi szerepekből adódó szolgálatkészséggel vagy függési viszonnyal van alapvetően a gond, hanem az ember-ember problematikájával: fejlődik a technológiánk, átalakul a társadalmunk, és ennek a folyamatnak az epigenetikája az emberre nemtől függetlenül hatással van: egyre több fejlesztésre alkalmas hatás érhet el minket, egyre több eszköz áll rendelkezésünkre, és ebben a környezetben fizikálisan – gyakorlatban – megnehezített a nők előretörése. Nem. A nő nem „előrébb” akar törni a férfihoz képest, hanem hasonló

Tüntető nő gyertyát gyújt egy utcai megemlékezésen New Delhiben, 2014 májusában két lány esett csoportos nemi erőszak áldozatául.

A 14 és 15 éves lányokat az elköveők felakasztották.

Fotó: Altaf Qadri, AP, CBN News

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

31

esélyekkel akar hasonló egzisztenciális kérdéseken túlnőni.

Visszatérve Indiába… Hogyan lehet jogi eszköz a kettősmérce és az deperszonalizáció, amikor a modern jog alapja az egyén védelme kéne, hogy legyen? (Ezt mondjuk csak feltételezem, mivel nem rendelkezem jogi ismeretekkel). De mit mondott a védőügyvéd? „Ha az én lányom megbecstelenítené magát, az egész család előtt locsolnám rá a benzint, és felgyújtanám.”

Miért engedheti meg magának egy férfiember a leuraló testi vagy akár lelki erőszak gyakorlását? Milyen gondolat igazolja? A film megrázó „magyarázatokkal” áll elő.

A buszsofőr szeme tiszta, viselkedése fesztelen miközben felidézi azt a vasárnap estét: „Egy tisztességes lány nem bóklászik az utcán este kilenc tájékán. A lányoknak csak olyan 20%-a jó.

Meg egyébként is… egy lány sokkal inkább felelős az erőszakért, mint egy fiú. Nem halt volna meg, ha nem ellenkezik… Csendben kellett volna hagynia az egészet.

Akkor csak kidobták volna, mikor végeztek.”

A férfi arcán nem látszik megbánás, de nőgyűlölő düh sem; talán csak az értetlenség: nem érti, mi ez a nagy felháborodás. Olyan 15-20 perc volt az egész, ő közben vezetett, a lány meg segítségért sikítozott. A

fiatalkorú srác benyúlt és kihúzott valamit. A lány belei voltak a kezében. Na, akkor előrevonszolták Jyotit, és kidobták a buszból.

A fiatalkorú elkövető három évet kapott. Az elítéltek közül ketten fellebbeztek. Az ítélet szerint halálbüntetés járna nekik, mert – ahogyan a bíró fogalmazott – ez a legritkább esetek egyike. Azt leszámítva, hogy sajnos nem az.

Megáll. Elhallgat. Félrenéz.

Leslee Udwin 30 órányi interjúanyagot készített nemi erőszakot elkövetőkkel, köztük a 34 éves Gauravval, aki tíz évet ült, amiért megerőszakolt egy öt éves kislányt.

Tettét megdöbbentő részletességgel meséli el: hogyan vetkőztette, és a félelemtől mennyire tágultak ki a kislány pupillái, aztán hogyan csinálta. Feláll interjú közben, és megmutatja, hogy a kislány mennyivel ért a térde fölé. A kérdésre, hogy hogyan tehette így tönkre egy gyerek életét, csak annyit válaszol hogy: koldusgyerek volt, az élete értéktelen.

Ennél kegyetlenebb gondolat talán nem is létezik. De mi köze ennek hozzánk?

Mi is neveljük azokat, akik számára az életünk értéktelen. A többi statisztika és isteni kegyelem.

A rendőrség vízágyúval oszlatja a demonstráló tömeget 2012 decemberében New Delhiben. Jyoti Singh esete hatalmas tömegeket mozgatott meg Indiában. A belvárost később lezárták.

Fotó: Tsering Topgyal, AP, Ryot.org

32

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

AJÁNLÓ

KÜLVÁROSI GYÉMÁNTOK

ÍRTA: TAMÁSSY ZITA

A felnőtté válás rögös útját bemutató filmek jellemzően a fehér középosztálybeli fiatalok életét követik nyomon, hiszen egy ilyen karakterrel mindenki tud azonosulni, míg egy kisebbséghez tartozó személy története elidegenítené a nézőt - vagy mégsem? A Csajkor főszereplői által megélt lélektani pillanatok, a gyermekkor elmúlása, az egyre növekvő felelősség, a megszokott környezetünkből való kilépés igénye és az emberi kapcsolatokkal járó öröm és fájdalom mindannyiunk számára ismerős, egyetemes emberi érzések.

A kisebbségek gyakran negatív, sztereotíp szerepkörben jelennek meg a filmvásznon, ami tovább fokozza a társadalmi rétegek, rasszok, vallási csoportok között kialakult feszültséget. Ezen feszültségek, intézményesített prekoncepciók felszámolását segítik elő a kisebbséghez tartozó szereplőket egyénként, nem pedig tulajdonságaik összegeként bemutató filmek – így Celine Sciamma alkotása is.

A film Marième, a külvárosi gettóból kitörni képtelen, tizenhat éves lány története. Marième a hatalmát erőszakkal érvényesítő bátyja árnyékában, húgait éjjel-nappal dolgozó anyjuk helyett is nevelgetve éli mindennapjait, mikor befogadja őt a három féktelen, élettel teli barátnő; Lady, Fily és Adiatou. Barátságuk felszabadítja Marième-et, aki köztük kiélheti addig elnyomott nőiségét, és iskolatársai kirablása, rivális bandákkal való verekedések során ideiglenesen hatalmi pozícióban is kipróbálhatja magát - a bátyjával szemben felvett szubmisszív szerepét ellensúlyozva. A sajátos idill azonban nem tarthat örökké - Marième a három lányt és családját maga mögött hagyva a helyi drogmaffia tagjaként folytatja újtát az önállóság felé. A film nem próbálja szépíteni az afrikai bevándorlók helyzetét, Marième hattyúdalában őszinte, lehangoló képet fest saját és sok hozzá hasonló lány jövőjéről - bármerre is sodorja őket az élet, a külvárosi nyomorból számukra nincs kiút.

A film első perceiben amerikai foci közben látjuk a középiskolás lányokat, akik könyörtelenül lökik fel és ütik arcon ellenfelüket a játék során, a meccs végén viszont önfeledten, ujjongva ünneplik egymást. Ritka, felemelő pillanat ez, mellyel a Csajkor egyből lesöpri magáról a filmekben megszokott, női versengéssel és rivalizálással kapcsolatos klisé-

ket. A bajtársiasság a négy lány barátságában egyértelműen megmutatkozik - feltétel nélkül támogatják egymást, foggal-körömmel kiállnak társukért, és élcelődő megjegyzések vagy mélyre ható, őszinte kritikák után is megértő ölelésben teljesedik ki egy-egy jelenet, amit a gondosan kiválasztott betétdalok emelnek néhol katartikus magasságokba.

Az elmúlt év talán legemlékezetesebb jelenetében a Csajkor főszereplői a körülöttük létező, kilátástalan világról megfeledkezve, egymásba karolva táncolnak hotelszobájukban Rihanna Diamonds c. slágerére. A kéken megvilágított szobában éneklő, álmokkal teli, de valószínűleg örökre a gettóban ragadó lányok előadásában új értelmet nyer a dal, az egymás társaságában menedéket találó fiatalok felszabadult éneke pedig felejthetetlen élményt ad a nézőnek. Lehet, hogy tíz év múlva már nem fogok emlékezni erre a filmre, de akárcsak egy poros láda mélyén rejtőző plüssmackó, ez a négy perc is az önfeledten álmodozó, felhőtlen gyermekkor élményét adja vissza - és óhatatlanul is mosolyt csal az arcomra.

Csajkor | Bande de filles

francia francia dráma, dráma, 2014,113’ 2014, 113’ rendezte: Céline Céline Sciamma Sciamma rendezte: forgatókönyv: Céline Céline Sciamma Sciamma forgatókönyv: szereplők: Karidja Touré, Assa Sylla, Sylla, szereplők: Karidja Touré, Assa Lindsay Karamoh Lindsay Karamoh

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

33

EPILÓGUS

KÉPREJTVÉNY Kedves Olvasó!

E szöveg mellett egy ötletes képrejtvényt találsz, melynek megfejtését a Szinapszis facebook oldalán üzenetben várjuk.

A helyes megoldást beküldők között értékes ajándékokat sorsolunk ki!

Amennyiben neked is van egy leleményes rejtvényed, mellyel szeretnéd a többiekket próbára tenni, ne habozz!

Küldd el nekünk, és segítünk a kivitelezésben!

skicc

KOR KÉSZÍTETTE: RESZKETŐ RÓBERT

Rend a lelke...

Műtéttan...

34

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS

[ROVATCÍM]

2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS // SZINAPSZIS

[ROVATCÍM]

36

SZINAPSZIS // 2015. MÁRCIUS-ÁPRILIS