Beszédes képek

Barsi Balázs

„Menjetek, kedveseim, (…) és hirdessétek az embereknek a békét és a bűnbánatot a bűnök bocsánatára!”

 Szeretettel ajánljuk ezt a kis könyvet Tokár János ferences atyának, az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégium igazgatójának, aki idén ünnepelte 55. születésnapját, és az iskola vezetésének 15 éves jubileumához érkezett.

A nyolcvan éves gimnázium és benne e 15 év eltörpülni látszik a történelem évszázadokat, évezredeket átölelő folyamában, mégis egy ember szűkre szabott életidejében jelentős szakasz.

Egy egyházi iskola viharedzett hajóját kormányozni hittel és szeretettel többet jelent puszta társadalmi célok betöltésénél, a lelkek nevelésének és Istenhez emelésének gigászi küzdelmével párosul. Aki megérti ezt a nemes feladatot, az méltán kaphat elismerést diákjaitól és a vele együtt tevékenykedő munkatársaitól. Bona causa triuphat (A jó ügy diadalmaskodik) – tartja a latin mondás, és menynyire igaz ez akkor, ha Isten nagyobb dicsőségére történik.

Reméljük, hogy Barsi Balázs atya elmélkedései minden kedves Olvasóban tisztára hangolják azokat a húrokat, amelyeken az örökkévalóság dallamait halljuk és mások felé hallatjuk.

A szerkesztő

Barsi Balázs

Beszédes Képek

Barsi Balázs

T E M E S VÁ R I P E L B Á R T FER ENCES GI M NÁ ZIUM ÉS KOLLÉGIUM 2 012

Kiadja a T e m e s vá r i P e l b á r t F e r e nce s G i m ná z i u m é s Kol l ég i u m 2500 Esztergom, Bottyán János u. 10.

Felelős kiadó: P. dr. Tóth Damján OFM



Szerkesztette és lektorálta: Keppel Dániel Az elmélkedések szövegét gondozta: Telek Péter-Pál Tervezés és tipográfia: Szeder Balázs Péter Fotók: Fr. Polgári Máté OFM Szentírási idézetek: Szent István Társulat, Budapest, 1992 [ ISBN 978 963 89491 1 0 ] Nyomdai munka: Pauker Nyomda (Budapest), felelős vezető: Vértes Gábor

 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

© Barsi Balázs 2012

Előszó



Esztergom a magyar állam bölcsője, Magyarország első fővárosa volt, Szent Ferenc fiainak a központi kolostora, anyaháza hazánkban az 1220-as évektől több mint 800 éven át, egészen 1950-ig. S ez a kolostor még a XIII. század első felében, pontosan 1235-től, világhírű lett, amikor a Ferences Rend nagy családjához tartozó magyar királylányt, a tekintélyes Magyar Királyság uralkodójának, IV. Béla királynak a testvérét, a türingiai fejedelemasszonyt, Erzsébetet a pápa úr szentté avatta. Erre az évre maga a király pompásan megújította az esztergomi ferencrendi templomot és kolostort. A Boldogságos Szűzanya tiszteletére szentelt művészi templom méretében és berendezésében vetekedett az esztergomi Várhegyen álló „Szép templommal”, a prímási székesegyházzal. Ezt a templomot felégették 1241-ben a tatárok, majd 1543 után a törökök, akik 150 éven át birtokolták városunkkal és az ország jelentős részével együtt.

De újra és újra felépítettük, felvirágoztattuk az ősi magyar ferences központot!

Országos, sőt európai szellemi központtá vált Temesvári Pelbárt könyvei révén. Ebben az irányban dolgozik Tokár János atya is immár 15 éve a gimnázium élén. Ő diákként ismerte meg Esztergomot és Szent Ferencet, egy életre megszeretve mindkettőt!

Elkötelezte magát a dalos lelkű, mindig vidám, dinamikusan tevékeny, Istennek élő

Ferenc testvérrel. S 15 év óta már nemcsak oktatja, neveli a magyar fiatalok százait az ősi falak között, hanem irányítja is a rendházzal egybeépült neves gimnázium szellemi-lelki életét. Mivel jól tudja, hogy ép lélek csak ép testben bontakozhat ki, ezért szüntelenül munkálkodik a fizikai környezet, az épület fejlesztésén, szépítésén.

Legutóbb a XVIII. századi íves boltozatú, pompás térhatású szerzetesi ebédlő egykorú padjainak háttámláin látható XVIII. századi jeles festmények méltó kiemelésén fáradozott. Ez a 12 kép Szent Ferenc életének 12 eseményét, pontosabban 12 csodáját jeleníti meg. A képek egy nagyobb képsor részei voltak, amely a terem U-alakú asztalsorához kapcsolódó támlás padokat ékesítette. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy a – ma is az eredeti helyén lévő – képsor tematikájában milyen nagy szerepet kap Szent Ferenc devóciója Krisztus keresztje iránt, amely révén feljut a szemlélődő ima csúcsára, a Krisztussal való misztikus egyesülésig. Ennek látható jelei is voltak: a stigmák. E két, egymást követő ábrázolás jelenik meg a 3. és a 4. táblán. A képsort végigkíséri a Ferenc lelkiségében oly nagy szerepet betöltő tisztelet az angyalok és az Angyalok Királynéja iránt. Ezek a képek a kortárs barokk művészet gazdag ikonográfiai gyakorlatában is ritka, önálló kompozíciókban ábrázolják a Rendalapító mélyen misztikus lelkületét. A halálról és Krisztus

életáldozatáról elmélkedő Ferenc testvér mellett, a szép természeti tájban, angyal hegedül. A stigmatizáció eksztázisában angyal tartja fel a szent törékeny testét.

Az Eucharisztia előtt imádkozó Ferenchez angyal száll le, és hozza a kehelyben Krisztus vérét (7. táblakép). A kortárs Szent Domonkossal, a másik jeles rendalapítóval körülölelik a világot jelképező földgömböt, és azt Mária által Jézusnak ajánlják (1.). A 2. táblaképen a földi létből a társai szeme láttára a mennybe emelkedő Ferenc testvért – harsonázó angyalok kíséretében – Szent Mihály arkangyal és a feltámadt Krisztus fogadják.

A képsor hangsúlyozza az ördögök valóságos létét, akiknek támadásaival szemben Ferenc felveszi a küzdelmet, és Isten segítségével, kemény aszkézissel legyőzi őket (10.).

Végül a képsor tematikáját meghatározó házfőnök fontosnak tartotta Ferenc számos csodatette közül kiemelni a gubbiói farkas megszelídítését (6.), a haldokló asszony meggyógyítását (11.) és a halott gyerek feltámasztását (5.). Nem maradhatott ki a képsorból Ince pápa álma (9.), aki előtt Ferenc testvér úgy jelent meg, amint a dőlni készülő lateráni bazilikát a vállával megtartja.

A képsor jól felépített gondolatsora, amely tömör bemutatását adja a ferences lelkiségnek, jeles művészi megjelenítést kapott.

A művész – feltehetően – a templomszentélyt tervező, majd 1754-57 között felépítő Lucas de Schram (1702-65) bécsi Akadémiát végzett építésszel, festőművésszel érkezhetett Esztergomba. A templom oltárképeit és mennyezeti freskóit követően kerülhetett sor a kolostor ebédlőjének padjait díszítő táblaképekre az 1750-es éveket követően. A kolostor kerengőjének és a keleti szárnyból nyíló refektórium művészi architektúrája

is Lucas de Schram terve alapján épülhetett.

Ezekben az években az esztergomi ferenceseknek olyan országos jelentőségű támogatói voltak, mint Hadik András, Mária Terézia császár- és királynő generálisa, akinek családja Esztergomban lakott, továbbá Terstyánszky János, aki 1750-től az országunk alnádora volt. Ő és a fia, József – aki Esztergom alispánja volt – állíttatta a templom szentélye előtti, baloldali remekművű mellékoltárt a gazdag szobordísszel (ma Jézus Szíve-oltár). A családi címerük ékesíti az oltárt éppen úgy, mint a sírtáblájukat a templom kriptájában. Pompás palotájuk a ferences rendházzal szemközt ma is áll (Bottyán János u. 3.). A Sándor grófok is az esztergomi ferencesek jótevői voltak. Palotájuk mindmáig megtalálható a közeli Jókai utca 1. sz. alatt (a budai várban lévő palotájuk ma az államelnök otthona).

Tokár János atya a genius loci jelentőségétől mélyen áthatva vezeti az országos jelentőségű gimnáziumot és rendházat, s ehhez a továbbiakban is Isten áldását kívánjuk!

Esztergom, 2012 Dr. Prokopp Mária

. kép

Az evangélium hirdetése aKkor lesz átütő erejű a mai világban, ha hirdetőit a szeretet szorosabb köteléKei fűzik egymáshoz „A világ két fényes csillaga”, Szent Domonkos és Szent Ferenc egy alkalommal ugyanazon időben tartózkodott Rómában az ostiai bíboros (a későbbi IX. Gergely pápa) házában. Celanói Tamás a két rendalapító szent alázatosságára és szentségére utalva megjegyzi, hogy „mivel tele voltak bölcsességgel, a kegyelemtábla felé fordított arccal, barátságosan tekintettek egymásra” (vö. 2Cel 149).

Ezzel a Kivonulás könyvét idézi, ahol az Úr részletekbe menően előírja Mózesnek, hogy hogyan készítse el a frigyládát (ld.

Kiv 25,17-20). Itt olvasunk a tiszta aranyból készült engesztelés táblájáról, amelynek két végére vert aranyból két kerubot kellett készíteni, arccal egymás felé fordítva. Az életrajzíró tehát Szent Domonkost és Szent Ferencet a két kerubbal azonosítja, de már az Újszövetség világában. Az engesztelés táblája ugyanis nem más, mint maga Jézus Krisztus, aki a kereszten való önátadásában tökéletes engesztelést nyújtott a világ bűneiért, Domonkos és Ferenc pedig az a két kerub, akik az újszövetségi engesztelés táblája, vagyis Jézus megnyílt oldalának szemlélésében él és átalakul.

Barátságuk a barátság legnagyobb foka itt a földön, mert mindketten az isteni

jelenlétet őrző frigyládához, vagyis Jézus Krisztushoz vannak szegezve.

Ezért ők nem csupán egy irányba néznek, mint általában a barátok, hanem egymás arcába tekintenek, de nem úgy, mint a szerelmesek, akik önmaguk, jobbik énjük tükörképét szemlélik a másikban, hanem úgy, hogy egymás arcában már Krisztust látják, és ezt a látásmódot viszik át minden teremtményre. Krisztus átalakító tekintetével néznek mindenre és mindenkire, de azt nem várják, sőt el sem viselik, hogy őket magukat nézzék, mert csak a két kerub tekinthet egymás arcába, akik a Háromszor Szent erőterében vannak.

Minden igazi szeretetben valamiképpen jelen van az Isten, de egymás arcában megpillantani Krisztus arcát igen ritka kegyelem, s csak azok osztályrésze, akik ugyanazon odaadással szeretik és szolgálják őt.

Csak ők láthatják meg egyszerre Krisztus képmását egymás arcában, és csak azután a másik arcát, legvégül saját arcukat. Az ilyen emberek barátsága arról is tanúskodik, hogy ha a szeretet helyes sorrendjét betartjuk, helyreáll az ősi, Istentől akart rend Isten és ember, ember és ember között, s létrejön egy olyan, a földön alig ismert egység, amely már a mennyország kezdete.

. kép

A regula léNyege a Kr isztussal való életegység A Tökéletesség tükre a testvérekre nézve nem valami dicsőséges történettel kezdődik: azt írja le, hogy amikor Szent Ferenc visszavonult egy hegyre, hogy az elveszett regula helyett új szabályzatot készítsen, az elöljárók attól félve, hogy az túl szigorú lesz, Illés testvérhez mentek és kijelentették: „Nem ismerjük el magunkra kötelezőnek.

Csak tartsa meg magának, mi nem kérünk belőle.” Erre maga Krisztus felelt meg nekik, amikor így szólt Szent Ferenchez: „Ferenc, a szabályzatban semmi sincs a tiedből, hanem minden, ami benne foglaltatik, az enyém, és én azt akarom, hogy az egészet betű szerint, magyarázat nélkül megtartsák.” (Vö. SP 1) Fontos a helyszín: a hegy, amely felidézi a Sínai-hegyet, ahol Mózes az Úrral szemtől szembe beszélt. A képen harsonázó angyalokat látunk, és magát Szent Mihály főangyalt is a dicsőséges Krisztus előtt. Ez a hegy annak az Istennel való élő, személyes kapcsolatnak a szimbóluma, amely a szerzetesi élet lényege.

Szent Ferencet leginkább az különbözteti meg a lázadozó testvérektől, hogy az utóbbiak nem a Sínai-hegy valóságában, lelkiségében élnek. A síkság, ahol ők vannak, az átlagos, középszerű szerzetesi életet jelképezi, amelyből hiányzik az Úrral való bizalmas beszélgetés és bensőséges együttlét. Olyanok ezek a testvérek, mint a gazdag ifjú: lelkesen jöttek Ferenchez, megérezték körülötte az élet túlcsordulását, de most mintegy kiestek ebből az erőtérből, s már nem az Istentől jövő vonzásnak adják át magukat, hanem berögzött szokásaikhoz ragaszkodnak.

Eszembe jut egy testvérnek a kijelentése, aki, mikor szemére vetették szeretetlen viselkedését, ezt válaszolta: „Én nem a szeretetre tettem fogadalmat, hanem a szegénységre, az engedelmességre és a tisztaságra.” Micsoda tévedés! De még mennyire a szeretetre, sőt magára Jézusra tettünk fogadalmat. A szerzetesség Remete Szent Antal óta arra törekszik, hogy megtegye, amit a gazdag ifjú nem bírt megtenni: mindent és mindenkit elhagyni Krisztusért – szeretetből! Ám ha egy szerzetes nem jut el a tökéletes szeretetre Isten és a felebarát iránt, akkor pusztán a kötelezően előírt szegénységet, engedelmességet, tisztaságot betartó életformája nem teszi tökéletessé.

Az igazi tét éppen ezért nem az, hogy mennyire szigorú a regula, hanem hogy mennyire vagyunk készek Jézussal egy életet élni. Az Úr szózatából nyilvánvaló, hogy nem az a fontos, hogy nehéz vagy könnyű betartani, hanem hogy ez a regula tőle való, hogy ez az Ő ránk vonatkozó akarata, melytől az üdvösségünk függ.

. kép

Aki soha nem hallja az égből jövő zeNét, az elfojtotta szívében az Isten utáNi vágyat Egyszer, amikor Szent Ferenc hiába kérte egyik társától, hogy szembetegségére való tekintettel örvendeztesse meg egy kis lantjátékkal, maga az Úr gondoskodott számára mennyei lantmuzsikáról, amely éjféltájban egy teljes órán keresztül tartott, és gyönyörűséggel töltötte el szívét. „Reggelre kelve Szent Ferenc így szólt társához: »Kértelek téged, testvér, de nem teljesítetted kívánságomat, az Úr azonban, aki a szorongattatásban vigaszt nyújt barátainak (vö. 2Kor 1,4), kegyes volt ezen az éjszakán megvigasztalni.«” (LP 24) A materialista világnézetű pszichoanalízis azonnal megállapítaná, hogy ez nem volt egyéb, mint vágyainak kivetítése, képzelődés, illúzió. Egyes áltudósok attól sem riadnának vissza, hogy azzal vádolják Szent Ferencet és a többi szentet, hogy pusztán a gyönyör utáni vágy munkálkodik bennük, s elfojtott vágyaikat hallják angyalok zenéjeként, holott nem más az, mint a nemiség vad popzenéje, amely a mélységekből feltörve beteges látomásokban és hallucinációkban keresi a maga kielégülését. Nekünk azonban egyszer s mindenkorra szakítanunk kell az istentelen emberképpel, amely mindent az ösztönös vágyak kivetítésével magyaráz, hiszen – ahogy Raniero Cantalamessa kapucinus atya írja – „mivel ez a modern tudomány materialista és ateista embereken alapul, állításai csak azok

számára bírhatnak súllyal, akik nem hisznek Isten létében és a halál utáni életben”.

Szent Ferenc és a többi szent sok pszichoanalitikusnál jobban ismerték a psziché mély barlangjainak vadállatait, de azt is tudták, hogy a legveszélyesebb, legtragikusabb elfojtás az, ha Isten képét, az ő lényének valóságát nyomjuk le a tudattalan mély barlangjába, s – Pilinszky szavaival – égbolt nélküli, kispolgári világot teremtünk magunknak.

Az ilyen ember nem tudja, hogy a zene és az ének isteni eredetű, mert csak az Isten képére alkotott ember képes őt énekkel dicsérni a szeretet elragadtatásában. Az ilyen ember nem tudja, hogy „a látható [világ] a láthatatlanból lett” (Zsid 11,3), nem pedig fordítva. Az ilyen ember azt hiszi, ő vetíti ki az Istent, és nem Isten vetíti ki őt a nemlétezésen át a létezésbe teremtő szeretetével.

Az ilyen ember értelmével sohasem állt meg a Végső Ok, a Teremtő szentséges jelenléte előtt, mint Mózes az égő csipkebokor előtt, aki sohasem látta meg a virágzó fák tavaszi ünneplésében az örök mennyország ünnepét, és soha nem hallotta ki Bach h-moll miséjéből a túlvilág harmóniáját.

Ezért nem is értheti ennek az égből jött zenei vigasztalásnak a kiteljesedését, a Naphimnuszt sem, amelyben Szent Ferenc az egész teremtett világot Isten dicséretére szólítja. Ő viszont, mivel hisz a szentséges megtestesülésben, tudja azt is, hogy nemcsak odaátról érkezhet zene ide a földre, hanem innen lentről is följut a mennybe az istendicséret szava Jézus Krisztus által, aki saját magában teljesítette be Jákob álmát az ég és föld közötti lajtorjáról, amelyen angyalok jártak fel és alá. S mivel szíve nyitva áll a mennyei harmóniákra, énekelve tudja várni nővérét, a testi halált.

. kép

Ferenc az isteNi irgalmasság testbeN megjelölt prófétája „Halála előtt két évvel… az alvernai remeteségben… látomásban egy Szeráfot látott maga fölött lebegni, akinek hat szárnya volt… Örült a kegyes tekintetnek, melyet a Szeráf reá vetett, másrészt meg a keresztre feszítettség mély rémülettel töltötte el. Egy pillanatra sem szűnt meg törni rajta a fejét, mit is jelent voltaképpen ez a látomás. Mialatt így magánkívül ide-oda tekintett és semmi elfogadható magyarázatot nem tudott kieszelni, íme, a rajta végbemenő változás egykettőre megadta a keresett felvilágosítást.

Kezein és lábain ugyanis egyszerre kezdtek kiütközni a szegek nyomai úgy, mint előbb a maga fölött a levegőben lebegő keresztre feszített férfiún látta.” (3Cel II/4) Szent Ferenc atyánk számára az a kérdés, hogy „mit is jelent ez a látomás”, nem annyira azt jelenti, hogy értelmével meg akarja fejteni a jelentését, hanem inkább annak keresését, hogy hogyan vonatkozik ez rá, mire szólítja, milyen jelentősége van az ő életében.

Egyiptomban a szeráfok az istenséget védő égi lények. Izajás látomásában (ld. Iz 6,1-8) a szeráfok magukat védik szárnyaikkal Isten szinte elviselhetetlen szentségétől, és rémületes elragadtatással kiáltják egymásnak: „Sanctus, Sanctus, Sanctus!” Szent Ferenc látomásában maga a Megfeszített jelenik meg Szeráf képében, összefoglalva az egész isteni önkinyilatkoztatást: a megfeszített Jézus maga az Isten, aki megtestesülésével elviselhetővé teszi számunkra a szent

Isten közelségét, és kinyilatkoztatja, hogy Isten szentsége maga a szeretet.

Isten belső életében, a Szentháromság személyei között ez a szeretet maga a Szentlélek, aki „kifelé”, a világ felé elsősorban mint irgalmasság nyilatkozik meg.

Már a teremtés is Isten irgalmas szeretetének műve, hiszen megszánta azt, ami nem létezett, és az lenni kezdett. Amikor a képére teremtett ember szakított vele, a megtestesült Fiú, Jézus Krisztus szent halálával kiárasztotta az emberiségre az irgalmasság még mélyebb áramlását: a bűnöket megváltó irgalmasságot. Ennek az irgalmas szeretetnek jelei a világ számára a szent sebhelyek, amelyeket az Úr Jézus feltámadott testén is megőrzött, és amelyekből mint megnyílt forrásokból árad Isten szentsége, amely nem megsemmisíti az embert, hanem éppenséggel új életet ad neki.

Izajás hallja Isten szavát: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?” Izajás vállalkozik: „Itt vagyok, engem küldj el.” Őt Isten ítélethirdetésre küldte, Szent Ferencet az irgalmasság testben megjelölt prófétájaként. Ez a ránk vonatkozó egzisztenciális jelentés is. Vannak-e sebeid, amelyeket – bár mások okoztak – Jézussal egyesülve irgalmas szeretettel viselsz értük?

. kép

SzeNt Ferenc és a gyeRmekség Szent Ferencről a hagyomány azt tartja, hogy imádságával sok gyermek megszületését segítette, és áldásával sok beteg kisgyermeket meggyógyított. A legenda szerint Szent Bonaventúra, a rend későbbi generálisa, az Anyaszentegyház bíborosa, nagy misztikus és teológus is Szent Ferencnek köszönhette életét: hároméves korában halálos betegségbe esett, és édesanyja a Szent közbenjárását kérte gyógyulásáért, amely be is következett, jóllehet már mindenki lemondott róla. Ekkor ragadt rajta a Bonaventura („jó szerencse”) név – rendünknek valóban szerencséje volt vele. Ám Szent Ferencnek nemcsak ebben az értelemben volt köze a gyermekekhez, hanem mindenekelőtt abban, hogy ő maga kicsinnyé vált. Ez fejeződött ki abban is, hogy közösségét kisebb testvérek rendjének nevezte el, jelezve, hogy kora társadalmában a minores, a szegények, alacsonysorsúak mellett kötelezte el magát.

De Szent Ferenc egyetlen döntése sem pusztán válaszreakció egy bizonyos helyzetre, jelen esetben kora társadalmi berendezkedésére, hanem a mélyben mindig valami alapvetőbb mozgatórugó van. Ferenc számára a gyermekség mindenekelőtt az Úristennel való mélységes kapcsolat. Ez nyilvánul meg abban a jelenetben, amikor Assisi főterén utolsó szál ruháját is visszaadja apjának, és ártatlan mezítelenségében Isten szemével nézi a teremtett világot és önmagát is, akárcsak Ádám a Paradicsomkertben. Ezért is mondja: „Pietro di Bernardone, eddig téged neveztelek atyámnak, de most azt mondom: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”.

Ferenc a kegyelmi születést az isteni természetben való részesedésként fedezi fel: felismeri annak szédítő méreteit, hogy a keresztség által az Atyaisten gyermeke lett.

Lelke mélyén rémületes és édes gyönyörűséggel ébred rá a teremtett állapot misztériumára: őt Isten akarta öröktől fogva, az Ő gondviselése tartja fönn szüntelenül a nemlétezés szakadékai felett. Ferenc pedig belesimulva ebbe az isteni akaratba folytonosan születik az istengyermekségre.

Ez a gyermekség az ő legnagyobb kincse, és ez a ferences minoritas igazi alapja. Ez a fajta gyermekség, amely az Isten teremtő akaratának szeretetként tetten érhető cselekvése, egy új, ártatlan és mérhetetlenül tágas világba helyezi Ferencet és minket mindnyájunkat, akik az ő nyomdokain járva követjük Krisztust, s felragyogtatják számunkra annak az Istennek az arcát, „ki az ifjúság örömével tölt el” bennünket (vö. 42. zsoltár).

. kép

A békességszerzés nemcsak Kegyelem, hanem reKlis látás Ki ne ismerné a történetet: Gubbió lakóit egy embervérre szomjas farkas tartja rettegésben. A rémület annyira úrrá lesz a városon, hogy az emberek ki sem mernek jönni a házaikból, vagy csak csoportosan és felfegyverkezve. Szent Ferencet kérik, hogy tegyen igazságot köztük és a farkas között.

Megérkezik a Szent. Először a farkas részesül kemény feddésben, amiért az Isten képére alkotott embert szétmarcangolni merészelte. A farkas szégyenkezve „elgondolkodik”, majd megjuhászodva „kezet ad” Szent Ferencnek, hogy többé ilyesmire nem vetemedik. (Vö. Fioretti 21) De vajon figyelünk-e a folytatásra, amely nekünk, embereknek szól, a 21. század emberének csakúgy, mint egykor Gubbió lakóinak? Szent Ferenc két dologra hívja fel a figyelmet. Az első, hogy a kárhozat torkától jobban kell félnünk, mint a farkas torkától.

Ez az üdvös félelem átrendezné az életünket, és megtérésre vezetne. Ha valóban félve és remegve munkálnánk üdvösségünket (vö.

Fil 2,12), akkor olyan világ alakulna ki közöttünk, ahol az ember nem lenne embernek farkasa. (Ez a képletes történet sem elsősorban egy konkrét farkasról szól, sokkal inkább arról a gyűlölködésről, amely családokat, városokat, illetve egyházi és világi méltóságokat fordított szembe egymással, s amelyet Szent Ferenc oldott fel, szüntetett meg békességszerző jelenlétével.)

Másodszor Szent Ferenc a gubbióiak lelkére köti, hogy ezután ők maguk gondoskodjanak a farkas táplálásáról. Van ebben egyfajta szelíd szemrehányás: „Ti, ostoba

emberek, hát nem ismeritek a farkas természetét, hogy az legtöbbször farkaséhes?”

Minden teremtménnyel úgy kell bánni, hogy alkalmazkodunk a természetéhez.

Ezért mondja a Szent élete végén, hogy ő most már nemcsak elöljárójának akar engedelmeskedni, hanem minden embernek, sőt minden élő és élettelen dolognak is.

Az engedelmesség (oboedientia) az ő számára valóban az odafigyelésből (obaudire) származik. A szegénység nemcsak a dolgok használatának szabálya, hanem a birtoklás, a bálványimádó ragaszkodás visszautasítása. A tisztaság az ő szemében nem elsősorban a testiség elutasítása, hanem a puritas cordis, a szív tisztaságának megnyilatkozása. Szent Ferenc a hármas fogadalmat nemcsak szűk értelemben gyakorolta, nála a teremtett világhoz való tartozás egyetemes világnézetté és mindennapi életté alakult. Az engedelmesség, a szegénység és a tisztaság soha senkinek az életében nem tágult ilyen kozmikus méretűvé, és még azon is túl: krisztusi méretűvé. Egyedül ez a lelkület nyit utat az ember valódi jövője felé. Ma, a „Gazdaságkor” (Czakó Gábor) napjaiban nem ez alapján kellene nekiállni egy új világot felépíteni?

. k ép

Egy kép törtéNet nélkül Miért nem tudjuk hirtelen megmondani mi, mai ferencesek, hogy miről is beszél nekünk ez a kép? Azért, mert ez az előzőekkel ellentétben nem egy bizonyos történetre utal, hanem egy olyan „barokk plakát”, amely megpróbálja összefoglalni Szent Ferenc lelkiségét.

Freier ferences atya, az Antonianum rektora mondta találóan, hogy a domonkosok teológiát műveltek, a ferencesek pedig történeteket beszéltek el. Ez a megállapítás azt is magában foglalja, hogy a keresztény hagyomány a kezdetektől fogva ezen a két úton haladva rögzítette a krisztusi hitletéteményt: Jézus megváltó halálát és feltámadását elbeszélésekben rögzítették, illetve rövid hitvallásformulákba sűrítették, amelyből később kialakultak a hittételek.

Assisi Szent Ferenc mai napig tartó vonzerejét leginkább azok a történetek közvetítik, amelyek az életéről, csodatételeiről szólnak.

Sokakban ilyen olvasmányélmények hatására érlelődött meg a ferences hivatás. A noviciátusban és későbbi tanulmányaik során azután természetesen meg kellett tanulniuk tételesen is megfogalmazni, hogy melyek a ferences lelkiség fő jellemzői, de az alap maradt, ami volt: a konkrét személlyel való találkozás a konkrét történeten keresztül.

A ferences lelkiség mindig is történetközpontú marad, mert Isten Fiának megtestesülése is a történelemhez, konkrét helyhez és időhöz kötődő esemény, és következményeinek is mind közük van az emberi történelemhez. Egy középkori lelkiségi irat arra buzdítja a kegyes keresz-

tény olvasót, hogy Jézus Krisztus által fölemelkedve az örök Istenhez úgy szemlélje az isteni misztériumokat, hogy felejtse el még Betlehemet és a Golgotát is. Szent Ferenc ezzel szemben testi szemével is látni akarta az isteni Ige megtestesülését, ezért Greccióban felállította az első élő betlehemet, és soha nem szűnt meg szemlélni a megfeszített Üdvözítőt, ezért is jelentek meg kezén, lábán és oldalán a szent sebhelyek. Nem véletlen az sem, hogy a ferencesek elsők között indultak a Szentföldre, hogy saját szemükkel lássák Krisztus Urunk életének és halálának szent helyeit. Ők terjesztették el a keresztútjárás szokását is, hogy az isteni Üdvözítővel együtt járjuk végig a megváltás szenvedésteli, mégis dicsőséges útjának állomásait.

Ezen a képen ott van sok minden, ami Szent Ferenc atyánk életének középpontjában állt: a kereszt, hiszen testén hordozta Jézus sebeit, az Eucharisztia, amely számára Isten minden művének foglalata, az angyal, aki mennyei vigasztalást hoz a lépteit az örök haza felé irányító földi vándornak, és az isteni szem, amely arra utal, hogy Szent Ferenc egész életét átjárta Isten jelenléte.

De ezek a jelképi ábrázolások önmagukban esetlegesek és erőtlenek. A mai ferencesek számára így egymás mellé helyezve is inkább múltjukat dokumentáló képeslap benyomását keltik, hiszen ma alighanem másképp ábrázolnánk a ferences lelkiség legfőbb ismertetőjegyeit, vagy talán le is mondanánk a képi megjelenítésükről.

A történetekhez kapcsolódva azonban e jelképek megelevenednek, beszélni kezdenek, és annak a megtérésre szólító üzenetnek a közvetítőivé lesznek, amelyet Szent Ferenc atyánk legendái sugároznak a kezdetektől fogva mind a mai napig.

. kép

A búcsú az isteni szeretet iNgyenességéNek üNNeplése Amikor Szent Ferenc atyánk teljes búcsút kér mindannyiszor, ahányszor (toties quoties) valaki meglátogatja a porciunkulai templomot, a pápa és a bíborosok testülete megütközik rajta. Hány napi búcsút kér, és mely ünnepre? – ez az ő kérdésük. Szent Ferenc válasza: „Uram, én nem napokat és éveket kérek, hanem lelkeket!” Mivel te vagy az, aki ha valamit feloldasz a földön, az fel lesz oldva a mennyben is (vö. Mt 16,19), ezt a Krisztustól kapott hatalmadat gyakorold most az Angyalos Boldogasszony templomát meglátogató hívek, valamint azok kérésére a tisztuló lelkek javára. Szent Ferenc atyánk lelkiségének legmélyebb rétege tárul itt fel előttünk: a megdöbbentő, felfoghatatlan isteni ingyenesség világa, amelyet az Úr Jézus nyilatkoztatott ki nekünk, s amellyel kortársai, főleg a hithű zsidó farizeusok, akik azt hitték, hogy Isten megbocsátása az ő vallási cselekedeteik fizetsége, nem tudtak mit kezdeni.

Szent Ferenc – a IV. lateráni zsinat tanításával egybehangzóan – azt tartotta, hogy a híveknek nem azért kell fáradságos, sokszor veszélyekkel teli utat megtéve elzarándokolniuk egy-egy szent helyre, hogy ott a perselybe dobott pénzadományért „cserébe” Isten elengedje ideigvaló büntetésük egy részét, hanem hogy őszinte szentgyónásban feloldozást kapjanak bűneiktől, és megáldozzanak.

(Több kérdésben nem lehet pontosan megállapítani, hogy Szent Ferenc hatott-e a zsinatra vagy a zsinat Szent Ferencre. Valószínűleg termékeny kölcsönhatásról van szó.)

Szent Ferenc számára tehát a búcsú az isteni ingyenességből való részesedés, a szeretet ingyenességének ünneplése. Nem az a mi feladatunk, hogy valamivel megpróbáljuk kiérdemelni Isten irgalmát, hanem hogy megfelelőképpen előkészüljünk rá, alkalmassá téve magunkat az ingyenes bocsánat befogadására. Ennek az előkészületnek a része lehet egy hosszú zarándokút is, de még inkább az, hogy mi magunk is készek vagyunk megbocsátani, és továbbadjuk az isteni feloldozást személyválogatás nélkül, ingyenesen.

Az ingyenesség az az ajtó, amelyen keresztül beléphetünk Isten országába. Az ingyenesség a teremtett világ szépségének kulcsa, a művészet lényege, világunk és benne a mai ember betegségeinek, bűneinek orvossága, az igazi keresztény aszkézis, a szentség útja. Végezzünk hát nap mint nap minél több ingyenes jó cselekedetet, sőt még amit fizetségért teszünk, azt is alakítsuk krisztusivá az ingyenesség jeleivel.

. kép

Aki építi az Egyházat, az úgy látja, hogy épül III. Ince pápa álmában úgy látta, mintha a lateráni bazilika összeomlani készülne; ekkor egy szerzetes, alacsony termetű és jelentéktelen emberke, nekivetette a hátát a templomnak, és megvédte azt az összedőléstől. „Valóban – mondotta magában a pápa –, ez az az ember, aki tevékenységével és tanításával fenn fogja tartani az Egyházat.”

(Vö. 2Cel 17) Ince pápa szívét az Egyház rettenetes gondjai szorongatták: a méltatlan életű klerikusok, a tudatlan és babonás nép, az eretnekségek mételye… Ha körültekintünk, minket is joggal tölthet el aggodalom az Egyház jövőjét illetően: az Egyház épülete ma is omladozik, püspökök, papok és a hívek hatalmas tömegei gyakorlatilag elszakadtak a Katolikus Egyháztól, hitüket ezoterikus tanítások fertőzték meg, sokan nem ismerik el a bűnt és tagadják a kárhozatot…

A pápa álmában megjelenő jelentéktelen emberke azért óriási, mert ő nem adja át magát e tragikus látványnak. Ő nem az Egyház felszínét nézi, hanem a San Damianó-i feszület óta szüntelenül Jézus arcát szemléli, s nem az ijesztő híreket és statisztikákat hallgatja, hanem az Úr mindig élő és illatos igéire figyel.

Ahhoz, hogy bizalmunk valóban szilárd legyen abban, aki azt ígérte, hogy Egyháza az utolsó napig fennmarad, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta (vö. Mt 16,18), alighanem szükséges, hogy Ince pápával együtt átérezzük a romba dőlés valós lehetőségét.

Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a szo-

rongató rémlátások idején találkozzunk Isten szentjeivel, akik nem veszik le tekintetüket Jézus arcáról: egy gyógyíthatatlan beteggel, aki szüntelenül imádkozik és teljes benső békességben él; egy kis ministránssal, aki úrfelmutatáskor az Ostyára tekint, és arca színében elváltozik; a bűnbánóval, aki egy élet rettenetes terheit tette le a gyóntatószékben, és most testét-lelkét eltölti a minden értelmet meghaladó békesség…

A szentek nem erős vállukkal mentik meg a düledező Egyházat, hanem Jézus arcának szemlélése és igéjének hallgatása által. Ők azok, akik felébresztenek bennünket a rémlátásból, és tekintetünket Jézus felé irányítják, hogy Őt szemlélve megerősödjön bennünk a remény.

Az Egyházban sok mindennek össze kell dőlnie, és össze is dől hitetlenségünk és bűneink miatt, de ugyanakkor épül is mindazokban és mindazok által, akik valóban bűnbánatot tartanak, a szentségeket hittel veszik, és akik szavaikkal és példájukkal hirdetik Krisztust, és tekintetüket soha le nem veszik a Megfeszített arcáról.

. kép

Az igazi szeretet a szeretett léNyért való szenvedést is magába foglalja Egy alkalommal Szent Ferenc atyánk a Porciunkula melletti erdőben virrasztott és imádkozott. A gonosz lélek arra akarta rávenni, hogy ne ezt a szenvedéssel teli utat válassza, ne gyötörje még fiatal és egészséges testét, hanem válasszon valami „lelkibb” gyakorlatot, amely nem okoz ennyi fizikai szenvedést. Szent Ferenc válaszul a rózsabokor tövisei közé veti magát.

Szent Benedek és utána még sok más szent életrajzában szerepel, hogy úgy szállnak szembe a testi kísértésekkel, hogy a tövisek közé vetik magukat. Ebben az esetben az a különbség, hogy a kísértés alattomosabb, mert nem nyers testi ösztön, hanem lelki késztetés formájában jelentkezik. Ferenc azonban leleplezi a sátán mesterkedését. Nem száll vitába vele, hiszen jól tudja, hogy aki párbeszédbe bocsátkozik a gonosszal, az elveszett. Ezzel az erőteljes cselekedettel teszi nyilvánvalóvá, hogy az ördög által felkínált lehetőséget elutasítva azt az utat vállalja, amelyet szavával és példájával maga az Úr jelölt ki: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és kövessen engem”(Lk 9,23), illetve: „Boldogok azok a szolgák, kiket uruk érkezése ébren talál” (Lk 12,37).

A freudista ideológia bizonyára mazochistának nevezné Ferencet ezért a cselekedetéért, mert öncélúnak gondolja az általa választott fájdalmat és szenvedést. (Vajon mi lenne a véleménye Freudnak a mellplasztikáról és a tökéletes alakért folytatott, anorexiáig menő kegyetlen böjtölésről? Azok nem öncélúak, sőt destruktívak?) A materialista pszichológia

nem tud mit kezdeni Szent Ferenc viselkedésével, mert nem vesz tudomást arról, hogy annak mozgatórugója nem a gyönyörkeresés vagy valamilyen fizikai szükséglet kielégítése, hanem az Úr iránti mérhetetlen szeretet. Ferenc nem magát akarja gyötörni a virrasztással, és nem a fájdalmat keresi a tövisek között, hanem az Urat akarja viszontszeretni, akinek megtapasztalta megelőző irgalmas szeretetét.

Ez a szeretet teljes odaadást kíván, mert Isten is végtelenül szeretett minket. Az odaadásnak pedig természetes velejárója a lemondás, az áldozat, mint amilyen az édesanyáé, aki saját igényeit, szükségleteit háttérbe szorítva táplálja, gondozza, óvja gyermekét: ha szomorú, vigasztalja, ha megsérül, ápolja, ha beteg, virraszt fölötte. Van egy alattomos vírus, amely a kereszténységet belülről bomlasztja, tönkretéve lelki immunrendszerünket: a kényelem, az önmegtagadás kiiktatása mindennapjainkból. Ha az ördögnek sikerül ezt belopnia az életünkbe, a gondolkodásunkba, akkor már nincs szüksége véres keresztényüldözésre: ez a vírus szép fokozatosan lebontja bennünk, közösségeinkben, egész egyházrészekben a keresztény életet.

A szeretetből vállalt apróbb és nagyobb önmegtagadások elmaradása mögött egy talán meg sem fogalmazott, de egyetemes döntés van: Jézus kell, de a keresztje nem; a szeretet édessége kell, de a szeretet szenvedése nem; a papságból, a szerzetességből, a házasságból, illetve a másik emberből a kellemes kell, de a kellemetlen nem…

Szent Ferenc különösnek tűnő cselekedetével Krisztusnak ez ellen a burkolt megtagadása ellen döntött. Pontosabban nem is valami ellen, hanem a szenvedő, a töviskoronás Jézus mellett döntött, amikor vállalta a tövisek okozta fájdalmat. És milyen érdekes: a porciunkulabeli rózsák azóta nem növesztenek tövist…

. kép

A kereszt jeléNek ereje „Egy megszállott narni asszonynak éjjel álmában azt parancsolta a Szent, hogy vessen magára keresztet. Az asszony azonban megszállottságában egészen elfelejtette a keresztvetést. Ezért a boldogságos atya maga jelölte meg őt a kereszt jelével, és eközben megszabadította az ördög minden kínzásától.” (3Cel 151) A katolikus keresztény élet a jelek szintjén kezdődik, amikor édesanyánk nap mint nap keresztvetésre igazítja a kezünket. Hitünknek micsoda sűrítménye ez a mozdulat: magába foglalja az Úr halálát és megdicsőülését, valamint az ő megváltása által szerzett új, istenfiúi életünket is. Kapcsolatban van először is Urunk Jézus Krisztus keresztjével, amelyben a mi üdvösségünk, életünk és feltámadásunk van (vö. Gal 6,14), másodszor pedig missziós parancsával: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében…” (Mt 28,19) A keresztvetés kifejezhetetlen gazdagságú, csodálatos jel, ezért hiábavaló is lenne a jelentését magyarázni a kisgyermeknek, elég, ha gyakoroltatjuk magát a mozdulatot, amelynek mélységes értelmét majd később fokról fokra, egyre jobban felfogja, és ennek megfelelően egyre tudatosabban is teszi. Fontos, hogy szépen, összeszedetten vessünk keresztet: bal kezünket elöl, a derekunk fölé téve (ez a földet jelképezi) jobbunkkal egymás után érintsük meg homlokunkat, mellkasunkat és mindkét vállunkat, megvallva, hogy a szent keresztségben egész emberségünket lefoglalta magának a Szentháromság egy Isten.

Az ördögtől megszállott asszony elfelejtette a keresztvetést. Az élet végéhez közeledve sok idős, beteg emberrel előfordul, hogy szeretne keresztet vetni, de keze nem engedelmeskedik akaratának. S amint Szent Ferenc segít ezen a külső megkötözöttségen azzal, hogy ő vet keresztet az asszonyra, úgy a pap is ezt teszi, amikor keresztet rajzol a beteg homlokára, és főleg, amikor bűneinek kötelékétől szabadítja meg a kereszt jelével a szentségi feloldozásban.

A kereszt jelének ereje nyilvánvaló mindazok számára, akik átéltek kemény próbatételt, voltak már kilátástalan helyzetben vagy halálos veszélyben. Aki saját maga tudatosan és odafigyelve vet keresztet, abban a meggyőződésben teszi, hogy a megváltás világában él. Azt a testvérünket pedig, aki szeretne ugyan keresztet vetni, de nem tud, a kereszt jelével mi erősíthetjük meg abban, hogy Isten vele van, és Jézus megváltó keresztje által ő is részt vehet a Szentháromság boldog szeretetközösségében.

. kép

Az Evangéliumot hitelesen csak a megtért és állandóan megtérő ember hirdetheti Amikor elérte a testvérek száma a nyolcat, „Boldogságos Ferenc maga mellé gyűjtötte valamennyiüket, és miután sokat beszélt nekik az Isten országáról, a világ megvetéséről, a tulajdon akarat megtagadásáról és a test igába fogásáról, kettesével szétküldte őket a világ négy tája felé. »Menjetek, kedveseim – mondotta nekik –, ketten-ketten a világ különböző tájai felé, és hirdessétek az embereknek a békét és a bűnbánatot a bűnök bocsánatára!«” (Vö. 1Cel 29) Isten országának hirdetése hiábavaló és hiteltelen, ha világias, „testi” ember szájából hangzik. Ezért ma is aktuális „a világ megvetése”, amely természetesen nem a teremtett dolgok leértékelése – mi sem áll távolabb a Naphimnusz költőjétől –, hanem a világ szellemének elutasítása. Ellene mondás annak az Isten nélküli, olykor nyíltan, máskor burkoltan istenellenes világfelfogásnak, amely a bűnbeesés óta jelen van a világban, beépül a gazdasági-társadalmi struktúrákba, és megmérgezi az anyagi és szellemi javakhoz való viszonyulásunkat. Kortársaink nem szavakat várnak tőlünk, hanem életpéldát. Az eljövendő időkben csak annak szava lesz hiteles, aki saját életében keményen és egyértelműen, látható módon és kézzelfoghatóan ellene mond nap mint nap a világ szellemének. Úgy, ahogy Szent Ferenc tette, aki korának „antitoxinja” volt: felvállalta a kor zavaros vágyainak mélyén megbújva

lappangó nemes vágyat, de leleplezett és elutasított minden kegyes köntösbe bújtatott hatalmi törekvést és önzést.

Mindehhez elengedhetetlen, hogy képesek legyünk „megtagadni saját akaratunkat”. Aki nem követ el nagy bűnöket, csak éppen reggeltől estig saját akaratát, kényelmét, érvényesülési vágyát, kedvtelését keresi, annak tanúságtétele egészen biztosan hiteltelen lesz Krisztusról és az Ő országáról.

A saját akarat megtagadásának lényeges eleme „a test igába fogása”. Szent Ferenc erre ma sem a konditermet ajánlaná testvéreinek, hanem a kemény fizikai munkát; nem a drága fogyókúrákat, hanem az állandó mértéktartást és a rendszeres böjtölést, s mindenekelőtt a szigorú napirendet, amely nem hagyja, hogy az idő haszontalanul folyjék ki kezünk közül.

Szent Ferenc végül meghagyta testvéreinek, hogy békét és bűnbánatot hirdessenek az embereknek. Az elsőt nem lehet hitelesen hirdetni a második nélkül. A békesség forrása a kiengesztelődés Istennel, önmagunkkal és egymással, ez viszont nem lehetséges másként, csak a bűn felismerése, megvallása és megbánása által. Szent Ferenc bizonyos – egyre inkább túlhaladott – pszichológiai irányzatokkal szemben ma is érvényes módon képviseli, hogy a bűntudat (nem a beteges önvád!) és a bűnbánat a lelkiismeret épségének, vagyis a lélek egészségének a jele.

A posztmodern embernek éppen erre az örömhírre van szüksége, hogy befogadhassa a bűnbocsánatot, hogy az Egyház szolgálata által megkaphassa a krisztusi feloldozást.

Amikor ma új evangelizációról beszélünk, amikor városmissziókat rendezünk, ne felejtsük el Szent Ferenc atyánknak ezeket a tanításait, hanem éljük és adjuk tovább a családban, a munkahelyen s szerte a világban.

Epilógus



Emberöltőnyi idővel ezelőtt egy 27 éves fiatalember negyven tizennégy éves forma fiút kapott – azután még hármat. Nevelésre, taníttatásra, emberré válásra? Ki tudja, miért döntöttek így a szülők…

Visszatekintve azt kell látnunk mindegyikünknek, és be is kell vallanunk bátran Pilinszky Jánossal, hogy „Amiként kezdtem, végig az maradtam.” Mint egy festmény. Mozdulatlan. Egy éve, egy évtizede, akár egy évszázada, hogy elhagyta az alkotó kéz.

A festmény, akár az ember, Isten keze nyoma. Oda, úgy teremtve, ahogy. És ez így jó. Mi attól lettünk János atyánál – így, nagybetűvel – emberek, hogy hagyott bennünket a magunk teremtettségében és mozdulatlanságában, hogy nem akart bennünket a maga képére újrateremteni, átfesteni, nem akart belőlünk tanulmányi csodaosztályt, „bezzeggyerekeket”, egyenarcúakat. Nézett bennünket, ahogy a képeket is szokás: egyszer, tízszer, százszor. És láss csodát, ez a tekintet mégis mindig más képet látott, új és új részeket fedezett fel bennünk, rácsodálkozva az Alkotó kifogyhatatlanságára!

Mi ebből a ránk tekintésből értettük meg lassan talán magunkat is. Így telt el négy év, aztán huszonöt az ebédlői festmények életében és a mienkben.

Ez a kis könyv a mi ajándékunk is, ki-ki lehetősége szerint a legtöbbet adta hozzá. A festményekben most már mi, az osztály és János atya – ha ábeli utainkon bárhol is vagyunk a világban – tudunk mit együtt nézni. Kereshetjük a részleteket, remélve egykor az Egész örömét, amikor majd mindannyian „színről színre” látunk!

Túl a festészeten…

Kiss Antal (az 1987/B osztály diákjainak nevében)

 Balázs atyát, a ma legismertebb magyar ferences igehirdetőt – aki 1972-től 1993-ig élt az esztergomi kolostorban – esztergomi öregdiákjaink tanárukként is számon tartják, hiszen magyar-orosz szakos középiskolai tanár. Eleinte mindkét szakját tanította és prefektus is volt. Később ezekhez járult még az elsősök hittantanítása, az iskola kórusának, liturgikus életének vezetése, 1975-től pedig a novíciusmesteri megbízatás.

Tanítványai – legyenek középiskolai diákjai, novíciusai vagy mindkettő, mint magam is – soha nem felejtik el a magyar és az orosz nyelv tanításában tapasztalt következetességét, a hittan és az egyházzene kapcsán pedig azt a belső tűzről árulkodó lelkesedést, amivel Istenről, Jézusról és a hit igazságairól beszélt. Válaszait, véleményét – csakúgy, mint prédikációit és elmélkedéseit – diákjait felrázó, szívüket megérintő világossággal, gyakran nem várt szempontok bemutatásával tudta megfogalmazni, amiért ők mindig hálásak maradnak neki. De így érez Balázs atya is, hiszen azt szokta mondani: „Engem az esztergomi diákok tanítottak meg arra, hogy nem lehet mellébeszélni”.

P. dr. Varga Kapisztrán OFM

T E M E S VÁ R I P E L B Á R T FER ENCES GI M NÁ ZIUM ÉS KOLLÉGIUM 2 012