B A R A N Y O V I C S
B O R I S Z
Ister-Granum EGTC 2016.
Garampรกld 2016.
„SZIKINCE-VÖLGYI VERSES LEGENDÁRIUM” szerző: Baranyovics Borisz
❦ Garampáld Község megbízásából kiadja az Ister-Granum EGTC Garampáld 2016.
❦ [ ISBN 978-963-12-7626-8 ] Felelős kiadó: Nagy Péter, igazgató
Székhely: 2500 Esztergom, Széchenyi tér 1. Iroda: 2500 Esztergom, Szent István tér 10. Tel: +36/33/509-355 Fax: +36/33/509-356 mobil: +36/30/860-7308 e-mail: egtc@istergranum.eu honlap: www.istergranum.eu Tervezés és tipográfia: Szeder Balázs Péter A kiadvány Bethlen Gábor Alap támogatásával jött létre.
örtént egyszer csuda régen, kerek erdő közepében, fűzfák alatt, kinn a réten, közel, s nem a messzeségben, Ipoly, Garam közelében, Szince pataknak mentében, valamikor réges-régen, mikor még ember sem járt a vidéken: Őz a nyúllal, hal a rákkal élt békében, barátságban, kicsiny dombok oldalában. Árvalányhaj járta táncát a határban, szelíd széllel, nőszirommal, cickafarkkal, ibolya a libatoppal, galagonya bodzafával. Fűzfák alatt pitypangerdő, zsályatenger, farkas fűtej, útilapu, pipacs, kender. Az erdőben bükk, cser, kőris, páfrány alatt gomba nőtt is, de még mennyi, s mennyi illat! Akácról a méhraj hársra illant, szorgoskodott egész nyáron. Virágporos esti álom. Madárfüttyös kora hajnal, kik jöttek ekkora rajjal? Rigók, fürjek, vagy pacsirták, az égboltot teleírták.
(5)
Felhangzott a fülemüle ének, költözők is mindig visszatértek, vidám trillázása a fecskének, fácán, kakukk, vadgalambok éltek. A völgy tele volt hallal, vaddal, szarvasokkal, vadmalaccal. Nem voltak még házak, kutak, szántóföld se, pláne utak! Se háború, se harc, se holt, mindenhol a béke honolt. Őserdőnek burján zöldje, patakot ölelt körbe, Flóra, Fauna azt figyelte, merre kanyarog Szikince. Honnan hozza, s hová viszi, az időt a víz zsebre teszi.
(6)
e a béke törékeny kincs, viszály magvát el ne hintsd! Teltek, múltak évezredek és az ember megérkezett. Őskorra virradt a hajnal, s jött csapattal, haddelhaddal, Szikince-völgy csodás vidék, van táplálék, bőven elég. Tetszett ez az embereknek, úgy döntöttek itt maradnak, telepednek. Tüzet csihol, házat épít, alakítja a táj képit. Halat fog és földet művel, rajzzal él csak, nem betűvel. Kőből ésszel fegyvert pattint, harcos ember, csettint, csattint, edényt készít kemencében. Rátaláltak Zalabának mezejében, mit itt hagytak századokra, azt a föld csak betakarta, régész tudós megtalálta, került a múlt kiállításra. Régen letűnt kelták kora, tőlük kapta nevét a Duna. A Garamon úsztak szlávok, barbár népek, ős germánok.
(7)
Kvádok, ózok, markomannok, hadseregek, karavánok, Rómával is hadba szálltak, s bennük nehéz ellenfelet találtak. E történet egy legenda, Marcus Aurelius hadvezér parancsa, a legio fulminatrix mennydörgős emléke, Rómában, egy diadaloszlopon van e történet kivésve. Máltai keresztény légió imájára: zápor, s villám hullott kvádoknak hadára. Kipusztult nép, mi nyelvemléket hagyott: Eipfel-ből az Ipolyt, a grün szóból a Garamot. A negyedik században lovon vágtattak a hunok, fergetegként tűntek fel, de Attila elbukott. E földön éltek még longobárdok, avarok, míg a szomszéd szlávok mellé megérkeztek a magyarok.
(8)
íborban született Konstantin is megírta a hét vezér nevének egyikét Kisgyarmat is bírja. Lejegyezte több száz éve Anonymus krónikás, a magyar nép Szikincénél megjelent, ez nem vitás! A közeli Esztergomban várat emelt Szent István, keresztény útra tért a magyar nép ez után. Érsekséget alapít, s olyan törvényt fogad el, minden tizedik faluba Isten háza, templom kell. Két falut már említ a bozóki levél: 1135-ben írják ”Garmoth” és „Pauli” nevét. Garampáldon Szent Lőrincnek szentelt templom állott, Kisgyarmatra Szent László hozta el a keresztény világot. A falvakat ekkoron urak birtokolták, szegény, dolgos népet ők is sanyargatták. Hunt és Pázmán lovagok bajor földről jöttek, egyistenhit nevében birtokosok lettek. Gizella királynővel együtt térítettek, magyarokat szenteltvízbe belémerítettek, pogány hitből keresztényre, Magyarország nagyságára, egységére. Hont-Pázmán nemzetség úr volt a vidéken, uralmuk háromszáz évig tartott éppen. A nép önmagát is úgy nevezte, huntyiak, Palóc is, meg nem is palóc, ez a népi öntudat.
(9)
Lampert comes volt Garampáld ura, s hogy istenhitét bizonyítsa, a bozóki prépostságnak szántóföldet adott, de a történelem más utat mutatott. Baljós, hatalmas sereg jött a messzi keletről, tatárok pusztítása, ments meg minket ettől! Teljesen feldúlták Esztergom városát, a király örökre máshová emelte székesfővárosát. Lemészároltak mindenkit, kit találtak, azok élték túl csak, kik elbujdosva vártak. A falvakat felgyújtották, meg is haltak többen, és a régi szájhagyomány felsejlik a ködben. Úgy tartják, a garampáldi nép először Pusztafalun lakott, messze volt az ivóvíz, sok favágó sokat baktathatott. A pusztafalusiak tán ez miatt, tán más miatt, kettéváltak, kik új falut építettek, elnevezték Páldnak. A többieknek Kéménd adott otthont, s a falvak közt a Garam határt vont. Miután a tatár sereg elvonult, óh a vidék fekete gyászba borult... Tatárok után jöttek vad úri tatárok, kutyafejűek helyett helyi kiskirályok. Gyakoriak voltak portyás támadások, nem kerülte el a vidéket az egyházi átok.
( 10 )
Csák Máté bujtotta véres lázongások, kiirtott falvak, perzselő halálok. Sokáig tartott, míg a gyűlöletnek vége lett, sokáig, míg Károly Róbert végre rendet tett. 1273 táján István, Omode comes fia Páld falvát a bényi monostorra hagyja. Trónt gyengítők hadakoznak a papokkal kárt okoznak, pusztítanak nagy haraggal. III. Endre leverte a lázadókat, akik eddig tagadtak, királyuknak a hűbéresek hűségesküt fogadtak. Kárpótlásként Páldot és Gyarmatot, e két falut az esztergomi káptalannak adott. A béke sajnos most sem tartott sokáig, szenvedés jött a létra következő fokáig. Varjas János fia Tamás és Mócsnak fiai Páldot és Kisgyarmatot pusztították nyilai. Drága, termékeny vidék ez, mindig újjáéled, különben már rég vége lenne a mesémnek. Áldott határú falvak terülnek a völgyben, olyan ez az áldottság, mint amit férfi keres hölgyben.
( 11 )
onda akad e korból is, mi Zalabáról szól, Károly Róbert királyról, lovagi tornáiról, itt Panaszos Pázmány István elvesztette több fogát, Vigaszképpen megkapta Zalabának birtokát. Garampáld gyarapította az egyház uradalmát, Kisgyarmat birtokjoga sokszor váltott gazdát. Az Anjouk békét hoztak, jobbágy érdekeit védik, megjelent az ugarolás, a föld pihent egy télig. Hogy tavasszal többet adjon, elvetett mag jól teremjen, csordultig legyen veremben. Hat-nyolc ökör egyszerre szánt a határban, pincékben finom bor van, s gabona a magtárban. Jobbágyak már kereskednek, eladják, mit megtermelnek, a felesleg Esztergomnak piacain lelt vevőre, kenyér, állat, bor is van, s lesz is jövőre. Parasztokra most az urak terhet rónak, Kilencedet, tizedet, s kapuadókat. Bort és terményt kellett adni földesúrnak, de vitték ám a mézet és a bárányokat.
( 12 )
Zalaba falva korábban végig a Pázmánoké volt, amit aztán Zsigmond király Lévai Cseh Péternek zálogolt. Nem volt ő ám sem cseh, sem lévai igazából megverte a huszitákat, s Lévát kapta érte a királytól. Igazságos Mátyás a vidékre békét és nyugalmat hozott, jóra ösztönözte népét, fekete sereggel masírozott. Meghalt Mátyás király, oda az igazság, marakodó főurak a jobbágyat is bántják. Röghöz kötik őket, s jaj, a felkelőknek, gyenge kezű király miatt újabb kiskirályok jőnek. 1500-ban Bakócz Tamás sújtja Zalabát innen vitetett el 300 kéve learatott gabonát. Dél felől nagy sereg vonul, muzulmán hittel hisznek vakul. Kiket több száz évig visszavertek, erős király nélkül a magyarok erőtlenek. Elbukik királyi Buda, megkezdődik Esztergom ostroma, felhúzzák a félhold zászlót, száznegyven évig beszélik a török szót.
( 13 )
Oszmán sereg sokat markol, szegényül a vidék attól. Falvainkat rengeteg új adó sújtja, növekszik a paraszt búja. Robotol és sokat fizet: harács, menyasszonyadó, tized, jog köti a vadászatot, halászatot, nem hagynak ki adószedő alkalmat ott. Külön volt adó hordóra és mustra, termények kerültek a török pulpitusra. Kisgyarmaton, Zalabán már malom állott, nagy sokára sikerült átvészelni a török világot.
( 14 )
korban is születik egy monda, azt meséli, hogyan lett a kurtaszoknya. Alsó-Garam mentén a szebbik nem viselte, legyen az török, vagy magyar férfi, ezt kedvelte. Megparancsolta azt a török pasa, mikor éppen ökörsülttel volt tele a hasa, hogy a szép női lábakat jobban lássa, kötelező a szoknyáknak kurtítása. Nem volt rest az eszes asszony, hogy amit alul levágott, azt felülre varrjon. Túljártak a pasa eszén, s megmaradt a tisztes erény. Megjelent a pofándli, rövidül a szoknyád, ni! Hozzá való piros csizma tiklis, csörgős, csikorgós, felső része ráncos torkú, nyerítős és bokázós. Erősödött a mi-tudat, fölsoroljuk kurtaszoknyás hat falunkat: Bény, Bart, Kéménd, Kisgyarmat, Garampáld, Kőhídgyarmat. Nézzük hát meg közelebbről miből állt a viselet, ünnepnapon szépnek lenni, öltözködni ki kellett. A leányok a hajukat kifonóba fonták, menyecskéknek frizuráját hátul kontyba rakták.
( 15 )
Kendő alá pintlit tettek, aranyos kontyot hátra kötöttek, csatos szalag szoknya aljig lelógott. Újabban meg tilanglit, vagy nyecces kendőt hordott. A sípujjú ing ujjaira széles csipkét varrtak, lémeces ingen gallonnal kötött ráncot hordtak. A pruszlikot vonal mentén síkkal díszítették, nyakukba tüttüsös, vagy petrezselymes kendőt tették. Télre báránybőrből varrtak bekecset, vagy lajbit, belinder kendővel kellett a szelet eltakarni. Ujjasuk volt kettő féle, lipityő meg kaca, Egyik gombokkal záródott, másik dísze ezüst kapcsa. Alsószoknyából felöltöttek tíz-tizenkét darabot, s ezekre vastagselyem felsőszoknya adatott. Kézzel ráncolták a szoknyát, tüzes vassal kulmizták, viszont régen fél lábszárig értek csupán a szoknyák. Hátra ment a farra való, ami vastag szalag, ez az egész szépen ring, ha a nő előttünk ballag. Előre madeira csipkéből készült kötényt kötöttek, s mindehhez még hét-nyolcsornyi ezüstgyöngyöt viseltek. A viselethez piros színű pityegő is tartozott, s felhangzott a kérés: Idesanyám, indítsa el a farom! Ezt a szép viseletet nagy becsben tartották, Tánc közben a lány derekát a fiúk zsebkendővel foghatták.
( 16 )
Csecsemők fejére díszes süsüt raktak, a fiúk általában kék színűt kaptak. Pólya vánkosuk fehér gyolcsból készült, ami aztán díszes szalaggal szépült. Kisgyerekek hamar nőnek, s nincs helye soká a főkötőnek. Kisleányoknak dús haját növesztették, befonták. A legénykék fejére tollas kalap került, Szikince parti játékban gyakran le is repült. Fiúk, lányok inge fehér gyolcsból készült, a derekas szoknya gyerekekre ráült. Télen kezeslábast hordtak a felsőruha alatt, jó levegőn, mezítláb töltötték a nyarat. Öreg kalapból készített tutyit ősszel húztak, kapcát pedig akkor, mikor hideg szelek fújtak. Férfiember öltözéke nem volt ilyen díszes, azt a legény akkor kapta, ha dolgos és ha míves. Kalásszal, vagy rozmaringgal hordták a kalapot, szűk vászongatyájukban jól meghúzta a madzagot. Nős férfiak a nadrág szárát csizmán kívül viselték, a legények gatyájukat a csizmába betűrték. Vászon ingük bő ujjú volt, úgy hívták juhászos, kiállásuk is nyalka volt, szinte már huszáros.
( 17 )
Ünnepnapkor derekukra piros bécsi kendőt köttek, kötényüknek egyik sarkát deréktájra tűztek. Télen fejre kucsmát húztak, nyakravalót nyakra, Bekecset és mellényt, gubát öltöttek magukra. Kék zsinóros ünneplő volt a vőlegényruha, ezt a csinos öltözéket esküvőre kapta, aztán minden örömnapkor haláláig hordta, ehhez való lábbeli volt az oldalvarrott, magyar, zsinóros, szép fekete csizma.
( 18 )
iután a törököt egy lengyel király kiűzte, jött Rákóczi s zászlóira jelmondatát kitűzte: Cum Deo pro patria et libertate. Harcolt kuruc szabadságért, labanc elnyomásért. Kisgyarmatnak ekkor Vak Bottyán volt ura, 1713-ban jött egy csúnya nyavalya, fekete halál tizedelte a lakosságot, pestisnek nevezték ezt a kórságot. Sok veszedelem után a falu megfogyatkozott, telepest a történelem Kisalföldről, Felvidékről hozott. Megjelent a kereslet, majorságok sora, parasztokra a sanyarú második jobbágyság kora. Ekkoron a falvak nemes családokhoz tartoztak, Esterházyaké volt Zalaba, Pálffyaké Kisgyarmat. A XVIII. században Garampáldon klarisszák a birtokosok, Szent Klára rendi apácák. Némely helyen elterjedtek Luther s Kálvin tanai, ezt a hitet vallja ma is az, ki zalabai. Kisgyarmatnak gyarapodott nemesített juhnyája, Garampáldnak a szőlője, kövér rétje, dohánya. A 48-as forradalom falvainkat hál’ istennek kerülte, a harcokat több hazafi honvéd is segítette. Századvégén Szince mentén fejlődésnek indultak, Nézzük meg hát hogy ment soruk ekkor az itt lakóknak.
( 19 )
Az emberek állattartók, földművelők voltak, munkája volt molnárnak, cipésznek, asztalosnak. Iskolákban gyerek tanult számtant, írást, olvasást, a határban elvégezték a tagosítást, földosztást. Jó termésnek feltétele a jó idő, a napsütés, akad is egy szakajtónyi népi jövendölés: Azt tartották januárban, hogyha csorog Vince, szüret után csordultig tele lesz a pince. Hogyha fénylik Szent Pál, díszlik a határ. De ha Pál fordul köddel, ember elhull döggel. Fénylik gyertyaszentelő az ízíket vedd elő! A telet Julianna tágítja, Dorottya meg szorítja. Töri Mátyás a jeget, közeleg a kikelet. Márciusi hó hullása Gergelynek a szakállára. Sándor, József, Benedek meghozza a meleget. Szent György napján, ha a varjú elbukik a vetésbe, bő termés lesz várható ez évre. Szent György napján az volt még a népszokás, tüzet raktak, s kezdődött a kilövés, kiabálás. Kodály Zoltán azt is látta Zalabán, pereskedés lett a vége, bizony ám! Orbán éjszakája tiszta, akkor lopakodik a fagy vissza! Medárd napján esik, folytatja még negyven napig! Sír-e vagy nevet Bertalan orcája, attól függ, hogy milyen ősz borul a világra.
( 20 )
Ha mennykövet szór Egyed, lesz jövőre kenyered! Szeptemberben dörög az ég, tele lesz a húsosfazék! Deret lehel Dénes, nem lesz a bor elég édes. Mire eljött a Simon Júdás, didergett az inges, gatyás. Mikor inget rázott Erzsébet, lám a világ fehér lett! Ha Katalin kopogott, Karácsonykor locsogott. Luca napján a templomban székre álltak, S megláthatták, ki állott be boszorkánynak.
( 21 )
őleg télen voltak bőven szép szokások, ünnepek, Engedtessék meg énnekem, hogy ezekre kitérjek. Kezdeném a karácsonnyal, mikor új élet születik, Házikókban emberekkel, akik egymást szeretik. Ádám-Éva napján a pásztorok mustárvesszőt vittek, házról házra járva mondták Páldon ezt a verset: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Adjon Isten bort, búzát, a gazdasszonynak tyúkot, ludat, barmaikban szaporodást. Ha valakit az Úr Isten kiszólít az árnyék világából, adja meg neki az örök boldogságot! Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!” Gazdasszony a pásztoroktól mustárvesszőt kapott, Ennek köszönhető tehén, sertés gyarapodott. Pásztornak és kanásznak ajándékot osztott, egy liter bort, meg pár fillért, pásztorkalácsot. Karácsonykor délre gubát készítettek, cukros forró vízzel, mákkal, dióval hintettek. Gubaevésnek is meg volt az a titka, kiment a lány teli szájjal az utcára, s férje nevét tudta. Került az asztalra ostya, alma, szőlő és fokhagyma, mézes pálinka és dió, melléjük a nagybuksza. Dióból a jövőbeni egészséget jósolták, karácsonyi maradékból állatoknak adtak egy-egy darabkát.
( 22 )
Asztal alá terményeket, s más holmikat raktak, sodrófának, lyukas kulcsnak varázserőt tudtak. Beteg állat szájában a kulcsot megforgatták, orvosság híján a jószágot ezzel gyógyították. A maradékból csipetnyit sem, nem dobtak el semmit, karácsonyi morzsával lehetett varázslatot tenni. A halász is ebből kötött hálójának közepébe, azért, hogy sok halat fogjon, ebben legyen szerencséje. Szilveszterkor, újév napján öntötték az ólmot, amiből a babonás nép jövendőt jósolt. Ünnepszámba ment télen a disznóölés is, annak örültek, hogyha húsos volt, meg kövér is. A levágandó disznót az ól felé fordították fejjel, azért hogy a haszon és szerencse is oda menjen. A malacot azután szalmán megperzselték, majd a húsát tehénszarvon a kolbászba tették. Munka után rokonság jött vacsorára, összesereglett a nép a „komégyiákra”. A gyerekek bekormozva, grimaszolva táncoltak, majd miután hurkát kaptak, tánclépésben távoztak. Nem telt el úgy disznóölős vacsora, hogy a papot és tanítót ne hívták volna oda. Zalabán szokásos volt a református leves, tüdő és máj összefőzve, íznek egy kis ecet.
( 23 )
Pincékből került bor is ilyen alkalmakra, pohár ürült, a nép jókedvében fakadt dalra. „Ipolytól a Garamig, szorídd lábam hajnalig!” Amikor a boros kulacs kiürült, s mielőtt még valaki álomba nem szenderült, Illett a vendégséget szépen megköszönni, búcsúzáskor szokták e dalt énekelni: „Nyisd ki, rózsám az ajtódot, Hozok egy szíp ajándékot, Ajándíkot, egypár csókot, Hónom alatt egy kalácsot. Ittunk, ettünk már eleget, Köszönjük a vendígsíget, Köszönjük az embersíget, Hozzánk való szívességet.” Februárban kezdődött a mulatságok ideje, farsang végén három napig ment a tánc, szólt a zene. Tyúkot vágtak, sütötték a fánkot, meg a rétest, táncoltak és énekeltek, mert az élet sajnos véges: „Ki innám a, ki innám a, Ki innám a piros bort a pohárból, Nem szeretnék, nem szeretnék, Nem szeretnék kimúlni a világból.
( 24 )
Kár volna még meghalni, Fijatalságot itt hagyni, Kisgyarmati gyöngyvirágos, tulipános Temetőbe nyugodni.” Garampáldon azt jósolták milyen lesz a termés, búzának, árpának, kukoricának kell a sok napsütés. Táncra, s mulatságra volt alkalom bőven, el is mondom, mit daloltak a faluban éppen: „Szegény medvét megfogták, táncolni tanították, dirmeg-dörmög a medve, szegénynek nincs jókedve. Micsoda madár a szarka, kinek hosszú a farka, csűrű, csűrű, kesz-kesz csűrű, gajdom, gajdom, dú, dú, dú.” Farsang mikor véget ért, kezdődött a böjt, ez nyitotta meg a húsvéti ünnepkört. Vigasságra húsvét hétfő adott újabb alkalmat, hideg vízzel, vödörből öntözték a lányokat. Divat volt a közös kútnál való öntözködés, ezzel együtt járt a mulatozás és az ivás-evés. A legények kis kosárral, nyárssal jártak házról házra, amit kaptak, eladták és ebből mentek el a bálba.
( 25 )
inden ember életében vannak fordulók, Most ezeknek bemutatásához fordulok. Legfontosabb mind közül a születés, az élet, amitől a kicsi család mindig újjáéled. Újszülöttet mihamarabb kellett keresztelni, felajánlott komaságnak nem illett ellenszegni, mivel egy kis lelket vált meg az örök haláltól, komatállal gondoskodtak anyáról és a családról. A rokonokat ezután pocetára hívták, ahol őket általában lakomával várták. Gazdag szülőknél az egykézés terjedt el, hogy a birtok gyarapodjék, ne aprózódjon el. A gyermekek felnőnek, s egymásnak tetszenek, nem volt ritka az sem, hogy egymásba szerettek. A fiúból legény érett, s ekkor volt szokás, hogy megünnepeljék a legényavatást. Minden tizenhat éves gyereket elkaptak, kútvályúhoz vert fertályok sajogtak. Legények a verbunkot táncolták, közben ment a vidámság, ezt danolták: „Ezernyolcszáznegyvennyolcban születtem, apám sem volt, mégis felnevelkedtem. Úgy nőttem fel, mint rózsa a bokorba, huszár lettem húszesztendős koromba.
( 26 )
Huszár vagyok nem bakancsos katona, mert a bakancs nem illik a lábamra. Nem gyarmati legény lábára való, az alá csak szilaj paripa való.” Krajcárhoz a krajcár, forinthoz a forint illik, mondták, Szegény legényhez a gazdag lányt soha sem adták. Hívogatás alkalmával két vőfíny a lányos házhoz ment, őket illendően fogadták, akik laktak odabent. „Igaz szívve szólok a háznak uráhó, szavamot intízem minden lakójáhó: Nagyon szípen kírem, hajják meg mit mondok, mive, hogy szavammá magukhó fordulok: Mindakét családot nagy öröm íri, Isten a ző áldását rájuk bővenn míri. Szeretett jányukat bocsájsák szárnyára, mive, hogy rátalált ílete párjára: ennek örömire lészen a nagy lagzi, mire ezenn tisztes házatis meghíllom. Kíremén nevükbe a zöröm szülőknek, hogyennek víg napján minnyájann ott légyenek! Nagyboldogasszo havának utolsó szerdáján, a kisgyarmatyi Szent Mártony püspök templomba tartandó esketísükre, nomegoszt a esztkövető lagzis, vigadalmas ünnepsígre! Remíllem szíves kírísem nemfogják megvetnyi, ezenn ünnepsígre mind efognak gyünni!”
( 27 )
Ha a frigyre igent mondtak, eljegyzés lett, lakodalom időpontja háromszor is kihirdetett. „Réce, ruca, vadliba, gyűjjenek a lagziba, kanalat, kést hozzanak, mer máskípen éhenn marannak!” Esküvő alkalmán a pap összeadta őket, Templom előtt ezek után táncolnak is egyet. „Hazaírtünk vígre a csalágyi házba, légyen ezí szászora zistennek hála. Letettea zújpár hűsígnek esküjit, íltüköt-hótukot, egymásba vetettík. Kisírgesse őköt síriga szerencse, lejjík örömüköt, sokszora bőcsőbe. Légyena pallásuk teli szalunnává, pincéjük, kamrájuk borrá és búzává. A zisten áldását ők mán megkapták, kezdőggyík e mosmána tánc és a nagy vígasság. Csalágyi ünnepre terítetta zasztá, Türelmetlen várránka fokhajmás birka. Kerűjjenek bejjebb konyhába, szobába, lejányzók-legínyek, minkmeg ugorjunka táncba!” „A Szincének minda két szíle habos Közepíbe fehír hattyú leszállott. Azis azí szállotta közepibe, hogy a párját kicsajjá a szílíre.
( 28 )
A Szincének minda két szíle bádog. Közepíbe fehér hattyú leszállott. Két szárnyává szíjje csapta a habot, most tuttam meg, hogya babám elhagyott.” Gazdasszonyok a tánc közben tálalnak, elmondják a házi áldást, felállnak. Tálkában vizet hoznak, kezet mosnak benne, mindeközben, szokás szerint pénzt dobnak a vízbe. „Megsavanyodotta zújbor, ihatunk mán pajtás, fére innen vizes korsó, van mán helyedbe más! Mindennapi bánatunkot dobjuk a fenébe, gondunkot akasszuka szegre, hisz nem kő az a télre.” Szokás volt még, hogy egy ember vadásznak öltözött, vállára lőcsöt tett, nyakába tarisznyát kötött, Időnként a maskara rálőtt egy kitömött nyúlra, ezen nevetett a vendégsereg újra meg újra. Lakodalmas menet elérte a menyasszonyi házat, nem nyitottak egyből kaput, játékból kivártak. Nehezen adták oda gyönyörű szép lányuk, Örömtől is, meg bánattól sírt a szemük, szájuk. „Abrakos a mi lovunk, de szíp a menyasszonyunk!” „Urajim az aszta’ meg van terítve, kés vella tányérra el vagyon készítve.”
( 29 )
„Érdemes vendégek, nem üresen jöttünk, étellel van tele a mi két kezünk, de még mielőtt hozzája nyúlnának, Buzgó szívvel hálát adjanak az Úrnak. De én bizony sokat nem is mondok, mert a forró táltól sebeket kaphatok. Vegyék el kezemből ezt a forró tálat, amelyen az ujjam már tovább nem állhat. A hátam mögött még három legény vagyon, ezeknek a kezét is süti a tál nagyon. Nosza, muzsikások, hadd szóljon a víg tus, Ezzel dicsértessék az Úr Jézus Krisztus. Kiki köszörülje élesre a kését, mert pecsenyét hoztam, mégpedig jófélét. Igazán mondhatom, aki ebből eszik, mint egy hentesmester, ettől úgy meghízik. Kik pecsenyét esznek, mind sokáig élnek, őseink is ettől lettek olyan vének, mivel a pecsenyét mindenkor szerették, s utána torkukat borral öblögették. Tessék hát uraim, vegyék el kezemből, jó nagyokat metéljenek ebből! Bort is igyék ám rá mindenki, mennyit bír, mert attól mindenki nevet, nem pedig sír.
( 30 )
Tudom, hogy örülnek, akik engem látnak, több becsületem van, mint kétszáz barátnak. Nem csoda, mert én hordok be ide mindent, én nézem meg van-e a pintes üvegben. Ha nincs majd hozok a pince közel van, van ott kilenc ízbe tíz akós hordóban, de azért ne legyen bús senkinek a szíve, Noé apánknak is ettől jött meg a kedve. Tehát jó uraim igyanak belőle, a vőlegénynek ettől forog úgy a nyelve. Ismét megérkeztem uraim sokára, de merem mondani nem jártam hiába, mert olyan jó étket hoztam valójában, mely első helyen áll az étkek sorában. Nosza hevenyiben a bőrét levettem, a fejét nyakastól mindjárt ki is szeltem. Ezen jó eledelt abból készítettem, megvallom uraim, ezt én is szeretem. Ezen jó ételért nagy próbát is tettem, egy szilaj bikával hét nap verekedtem. Kicsibe múlt, hogy fogam ott nem hagytam, de oda se neki már mostan nyugton van. Mivel, hogy nincs több ilyen ízes étek, erre magyarnak vizet inni vétek. Itt a jó paprikás, uraim vigyétek, széles jó étvággyal kívánom, egyétek!”
( 31 )
Evés után következett a menyasszonytánc, gombostű-, sodrófa- és a kanásztánc. Éjfél után megjöttek a kárlátók, hogy a mennyasszonyt lássák, hozták a kárlátófát, s a menyasszony máját. „Imitt a menyecske együtt az urával, lám, hogy kínálkozik mézes pálinkával. Tele van a keze, kebele kaláccsal, fogadják el tőle szív-hálaadással.” Táncoltak hajnalig, aztán tüzet raktak, fáradhatatlan volt vonója a cigánynak. Minél nagyobb lánggal égett a begyújtott szalma, annál tüzesebb lett a háznak új asszonya. „A hajnali csillag ragyog, én még a lagziban vagyok. Jaj, Istenem, de szégyellem, hogy reggel kell hazamennem. De én azt már nem teszem, haza megyek, lefekszem, haza megyek, szép csendesen lefekszem.” Mulatságnak vége, szó nélkül nem hagyja, a vőfíny megragad egy sulykot, és a lagzit agyoncsapja. Újasszonynak, hogy ne tudja, merre van a haza, a szemeit bekötötték, és pörgettek rajta.
( 32 )
z utolsó fordulója az életnek a halál, nincsen olyan ember, aki ennek ellenáll. Egyikünk sem tudhatja, vajon mi jön utána, ezért gyakran áll az ember szája imára: „Mikor ül vala, Boldogságos Szűz Mária Paradicsom kertjébe, arany fának ágán, üdvözlet virágán! Lám széteresztette, sárga bodor szép haját! Úgy olvassa szerelmes Szent Fiának kínját! Anyám, anyám! Szép Szűz Mária! Miért ülsz itt a Paradicsom kertjébe? Hogy ne ülnék kedves Szentem, Gábriel Arkangyal, Mikor erre méne tizenkét apostol, se nem szólítana, se nem üdvözítene. Menj el kedves Szentem, Gábriel Arkangyal, a fekete föld színére, hirdessed, kövessed! Aki eszt az imádságot” este lefektébe, reggel felkeltébe elmondja! Bizony mondom, velem lészen mind a pólyabeli gyermek. Ó én elészámlált napjaim, ha én erre kész meggyónt ember lehetnék, Urat vehetnék magamhoz.
( 33 )
Jézus légy velem! Mária vezérelj az örök életre. Uram Isten vagyok bűnös! testem, lelkem kerestemben Tőled nyertem testemet, tőled várom lelkemnek örök üdvösségét Ámen!” Halotti ravatalon énekelnek a halálról, levették a patkót a halott csizmájáról. Hazajönne látogatni, nehogy kopogjon, ilyen ének hangzott fel a búcsúztatókon: „Nyitva a sír szája, holnap nem világít, fáradt szél csókolja szomorú virágit. Megkínzott testemet oda helyezzétek, Pihenjek békében, Krisztusunk nevében.” Elkövették a halottat, több szó róla nem esett, A halált úgy fogadták, mint természeteset. Csontos Vilmos is írt róla egy balladát, Ő faragta Zalabán a templomnak sok szép padját.
( 34 )
„Jaj, Szikince partja, Jaj, Szikince partja. Reggel óta jajveszékel, Sír egy asszony rajta: - Mondtam, édes lányom, Ne játssz patakparton. - Ne félts engem, édesanyám, Csak a habot hajtom. - Jaj, Szikince partja, Egyetlen kislányom, Itt esett be, megismerem, Övé ez a lábnyom. - Ne sírj, édesanyám, Sebes patakparton, Angyal vagyok a kék vízben, És a habot hajtom. - Jaj, Szikince partja, A vized de tiszta, Mondd meg, hol van a kislányom, Pomozi Juliska? Ne keress jó anyám, Sebes patakparton, Elringattak a kék habok, S nagyon mélyen alszom.”
( 35 )
ött a huszadik század, nagy robajjal, nem is sejtették akkor még, mennyi búval, bajjal. Beindult a falvakban a kulturális élet, Gyöngyösbokréta és olvasókör éled. Volt már vasút, postai útja a levélnek, üzlet, kocsma nyílik, több kis műhely éled. Helyi színjátszók játszottak előadásokat, hengerek hajtották Szincén a malmokat. Bartók és Kodály is gyűjtött itt népdalokat, egymásnak ajánlották az igriceket, dudásokat. Fonográfukkal dalaikat felvették, és a dallamokat kottára vetették. Falvainkból Manga János gyűjtött néprajzi tárgyakat, ipolysági Honti napra rendezett kiállításokat. Fényképezett, dokumentált, a falusiak bemutatót tartottak, kisgyarmati lakodalmast, a páldiak ősi táncot mutattak. A falvak egymással tréfákat is űztek, csúfolókat vicceskedve egymás mögé fűztek: „Kéméndiek falustú, tyúkot ettek szarostú.” Páldiak meg harangoztak, a kútba ugrott kiscsikónak. Hirtelen jött, sok bajt hozott az első világháború, komor világégés, a vidék szomorú. Zalabára Erdélyből menekültek jöttek, a harcokban falvainkból is sokan elestek.
( 36 )
A húszas években Gyarmaton tűzvész pusztított, ez idő tájt az országhatár is gyakran változott. Vége lett egy nagy korszaknak, a monarchiának, az új országot elnevezték Csehszlovákiának. Pár év után a világon újra háború lett, ami sajnos nem kerülte el a vidékünket. Front állott itt egész télen, széles e vidéken, tankok jöttek a muszkákkal, kilencszáznegyvennégyben. Emberekre ínség várt, bujdosniuk kellett, bizonytalan világ volt ez, bárhová lőhettek. Falvainkba bevonult a szovjet hadsereg, kiűzték vidékünkről a németeket. Húsvét után az emberek végre visszatértek, felrobbantott templom, sok ház is felégett. Ez a szörnyű látvány fogadta ott őket, majd cseh földre deportáltak férfiakat, nőket. Kollektív bűnösök lettek a magyarok, Lakosságcserék voltak, és még egyéb bajok. Az ötvenes évekre nyugodt lett a helyzet, fél Európában szocializmus lett. Szegény kis községek lassan álltak talpra, de az élni akarás az embereket hajtja. Népművészetet őrizték, az iskola megújult, villanyáram, szövetkezet, sok új dolog zúdult.
( 37 )
Értelmiségiek vezették a falvak életét, Lovicsek Béla írótól egyszer azt kérdezték: Ki volt Zalabán a csillagszemű asszony? Válasza: csillagszemű itt az összes asszony. E faluban élt Csontos Vilmos költő, Nem fáradhat az, ki nem csak önmagával törődő. Kisgyarmatnak Varga Imre jeles szülöttje, a rímeket és verssorokat ő is ráncba szedte. Kisgyarmaton sok dinnye nőtt, Zalaba falvát vezették a nők. Garampáldról fennmaradt egy mosolygós történet, mely elmondja, milyen vége lett a disznóölésnek: „Egyik háznál a faluba ölésre készülnek, előestén a sógorral mindent megbeszélnek. Másnap reggel öt órakor jól bepálinkáztunk, az ólra felkapaszkodva megcsúszott a lábunk. Megijedt a disznó erre, nem is maradt nyugton, állandóan ide-oda nyomdosta a pisztolyt. Ki is töretett az ajtó, jaj, most mi lesz véle, pisztoly az orrában maradt, menekültünk tőle. Kisbaltával szaladgáltam a disznó nyomába, asszony, csukd be az ajtót, mert kimegy az utcára! Ne mondjátok el senkinek, nehogy megtudják, nehogy aztán énrólam is csináljanak nótát. ”
( 38 )
Demokráciát hoztak a kilencvenes évek, annak kedvezett ez, ki vállalkozó lélek. Technika korában sok minden változott, bakter nem kiabál már, ő is eltávozott. „Éjfél után egyet ütött az óra, fúj a bakter a Gyarmati faluban. Odamegyek, leterítem a subámat, Két karomra ölelem a babámat.” „Egyet ütött már az óra, térjetek már nyugovóra, tűzre, vízre vigyázzatok, hogy le ne égjen a házatok!” Három falu szervezi a Szikince fesztivált, Büszkeséggel tölti el ez nagymamát és unokát. Egy szép verssel zárom én a soraim, ne felejtsük, mennyi kincs van Szikincének partjain.
( 39 )
„Csöngő víz, mely napos síkra lejt sötét erdők alól, lágy lépteid neszét, tündéri táncod s szívem pengését együtt hallgatom. Minthogyha vékony érben maga a kék ég csurogna előttem illatos kortyot kínálva s megannyi csillagként tündökölnek a sziklát csókoló habok. Erdők hüsét hordozva, fák virágok érintéseit, lombok alá bújt rejtegető meggyűlt vizedben halak derengenek, barna rákok s torz állatként remeg a kő. Három világot egyesít futásod, síkságok, dombok és hegyek bámulják bokáid villanását, hol mindenütt, mosolygó béke, szeretet, gyermekkorom ezüst csengése vesz körül, habok dúdolása, nyugtató zenék ringatnak s úgy érzem a vizek s erdők szagát mint apáim lehelletét. A tengerektől maroknyi érig értem, vad csattogás helyett szelíd csöngéssel kisérjenek halálba Szikince szellőnél lágyabb lépteid.”
( 40 )
( 41 )
Felhasznált irodalom: ✿✿ Bátovszki Ágnes: Zalaba, avagy egy kis felvidéki falu bemutatása (2008 - kézirat) ✿✿ Bányai Kornél: Szikince. In: Nyugat (1932/17.) ✿✿ Borovszky Samu: Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir. város. Magyarország vármegyéi és városai (1906) ✿✿ Csáky Károly: Honti barangolások (1985) ✿✿ Csontos Vilmos: Jaj, Szikince (1944) ✿✿ Csontos Vilmos: Gyalogút. Önéletrajz (1988) ✿✿ Erdélyi Zsuzsa: Hegyet hágék, lőtöt lépék (1999) ✿✿ Gróf Ágnes szerk.: Kisgyarmat (2015) ✿✿ Gyüre Lajos: Kisgyarmati lakodalom. In: Irodalmi szemle (1959/2.) ✿✿ Hiszek a versben (2011) ✿✿ Kodály Zoltán: Pótlék a zoborvidéki népszokásokhoz. In: Ethnographia 24. (1913) ✿✿ Liszka József szerk.: „Kurtaszoknyás hatfalu”. Dolgozatok Kéménd község néprajzából (1988) ✿✿ Schwalm Edit, Cs.: A palóc lakodalmi kalácsok. In: Ethnographia XCII (1981) ✿✿ Tari Lujza: Kodály Zoltán, a hangszeres népzene kutatója (2001) ✿✿ Zalabai Zsigmond: Hazahív a harangszó (1985) ✿✿ Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok (1984) ✿✿ helyi krónikák
Adatközlők: ✿✿ Márkus Ferenc (Garampáld, sz. 1932) ✿✿ Mészáros Julianna (Kisgyarmat, sz. 1948) ✿✿ Michlian Etela (Zalaba, sz. 1950)