7
•
betekintő
Anyának lenni… Anyának lenni komoly kihívás, mondom én, aki még nem vagyok az. De kívülről úgy látom az anyák százkezű, óriásszívű szuperhősök: ezer dologra tudnak egyszerre figyelni, menedzselni és ugyanennyit tenni is közben. Ha láttál már nőt harcolni leárazott cipőért, táskáért vagy ruhadarabért, az még semmi ahhoz képest, ahogy az anyák tudnak küzdeni a gyerekeikért, a családjukért. De vajon milyen lehet helyt állni anyaként, ha az anya hallássérült? Megkértem 4 anyát, akik hallássérültek, meséljenek az anyaság szépségeiről, kihívásairól. Ezzel a cikkel szeretnék tisztelegni anyukámnak, minden anyukának és különösen a hallássérüléssel élő anyukáknak! Köszönjük, hogy vagytok nekünk, és hogy ilyen nagyszerűek vagytok.
WEIDINGER VERA Milyen anyának lenni hallássérültként? Nem sokkal másabb, mint „rendes” szülőként. Csak kicsit strapásabb. Három gyerkőcöm született, viszonylag egymás után. A két nagyobbik között 2 év van, szinte teljesen pontosan. A legkisebb pedig 3,5 év után született a középsőm után. Tehát kis korkülönbséggel kellett 3 gyereket menedzselni. Amikor kicsik voltak, egészen babák, sosem voltam nyugodt, hogy vajon sírnak-e. Ezért úgy fél lábbal mindig velük voltam, igyekeztem alig csinálni valamit, nehogy felébresszem őket. Azt hiszem, ettől rettegtem a legjobban, hogy nem hallom, ha van velük valami. Sokat aludtak velem, mert így éreztem a jelzéseiket, reakcióikat és nyugodt voltam. Persze a férjem is segített, de azért anyaként, mint egy tigris, inkább magamra vállaltam mindent. Nagyon sokat voltam velük: meséltünk, játszottunk, még énekeltem is a szerencsétlen kölköknek. Csak azért szerencsétlenek, mert borzalmas, fakappan hangom van. Nekem nem velem született, hanem szerzett hallássérülésem van. Ezért ők nem örökölték, noha sokszor rákér-
deznek. Ők halló gyerekek, sosem volt semmilyen hallási problémájuk. Nekik az én állapotom természetes. A legnagyobb gyerekem, a fiam, valahogy érezte, kicsi korától, hogy velem van valami. 1 éves körüli volt, és amikor csengettek vagy bármi más történt, addig kúszott, kalimpált, mászott, amíg értésemre nem adta, hogy kapás van. Ez megmaradt nála. Mindig figyel rám, amikor már nagyfiú volt, és iskolába mentünk, ő rendületlenül fogta a kezem. Ezért csúfolták is szegénykémet, de legkevésbé sem zavarta: „ő addig fogja az anyukája kezét, amíg akarja”. Ha csúfolták miattam, akkor nem maga miatt, de megverte az illetőt, hogy tudja hol a helye. Visszatérve, a gyerekekben nem tudatosult, hogy más vagyok. A középső lánykám egyik nap azon gondolkodott, egy film hatására, hogy milyen nehéz lehet azoknak, akiknek a szüleik nem hallanak. Utána jött rá, hogy én is ilyen vagyok. Jót nevettünk, mert ebből is látszik, hogy nem okoz különösebb fennakadást az életünkben. Ha kell, akkor külön szólnak, hogy figyeljek, feliratos filmet választanak a moziban, de ettől eltekintve, semmiben nem különbözünk egy átlagos családtól. Segítenek, ha telefonálni kell, vagy ha nem értettem valamit, valahol. De ez is annyira szépen természetes folyamat, hogy sosem okozott gondot nekünk.
Anyaként mindent ugyanúgy csinálok, mint mások. Nem érzek különbséget magam és más anyák között, talán annyit, hogy jobban figyelek rájuk, vagy többet kommunikálok velük. Napközben esetleg írok, ha bármi van, a telefonálás helyett. Viszont rengeteg vicces sztorink van a félrehallásaimból, amiken hatalmasokat tudtunk vigyorogni. Tudok magamon nevetni, nem kell hímes tojásként bánni velem. Így sok mókás esetünk akadt ebből. Tanultam én velük németet is, és ez például igazi kihívás volt a kiejtés és a hallás terén (azóta sem tudok németül). Ezek az alkalmak is szolgáltattak közös nevetésekre alkalmat. Mai napig van egy szó, amit nem bírnak megtanítani nekem. Soha nem gondoltam azt, hogy ne lennék alkalmas anyának. Ez eszembe
