A tanya három része
Építészeti tanulmányaim során párszor próbáltam foglalkozni Hóduna történelmével, elhelyezkedésével és jellegével. Azonban ez egészen mást tükrözhet, mint az az érzés, ami valójában uralkodik. Olyan kimondatlan szabályok és érzések lengnek körül, amit mindenki valamiért megért, de a külvilág számára ez láthatatlan. Hadd meséljek erről egy picit, még mielőtt bemutatom a korábban általam már feltárt tényeket és történelmi valóságot.
Hóduna három részre oszlik, ami talán a térképről is leolvasható, de ezenfelül ennek van egy mélyebb értelme. Nem csak földrajzilag, hanem a lakosságban és a köztük uralkodó szokásokban is ez megmutatkozik. Kezdem talán azzal a ténnyel, hogy az egész tanya népessége nagyjából állandó jelleggel 50 fő körül van. Ennek nagyobbik része, talán több mint háromnegyede is az észak-keleti részben lakik ahol két párhuzamos utca és egymásra néző családi házak helyezkednek el, középen egy általuk önkényesen kialakított, atanya ezen részén lakók között felosztott veteményes kerttel. Itt idős emberek, nagymamák és nagypapák laknak egyedül és néhány család, akik el illetve ideköltözésükkel produkálják a legnagyobb népességbeli változást az évek során. Az itt élő embereknek, vagy helyben, vagy a környező falvakban, vagy esetleg az országban vannak rokonaik, akik gyakran meglátogatják az itt élő családtagokat. Az itt élők nagy lelkesedéssel járnak minden pénteken a legközelebb, legkönnyebben elérhető faluba, Hercegszántóra a piacra, vasárnap a templomba illetve minden nap dolgozni a közeli cégekhez. Szinte mindegyikük fizikai munkás, vagy nyugdíjas, mindennapjaikat mégis tevés vevéssel töltik, akár a munkahelyen, akár a kis, saját készítésű konyhakertjükben, vagy a ház környékének rendbe rakásával. Nem mondhatni, hogyan törvény által illetve az józan megítélés által mindegyikük jó ember volna, azonban mindegyikük itt, Hódunán kötött ki valamilyen oknál fogva, ezt mindig is nagyon érdekesnek találtam és legkevésbé sem a véletlen művének. Vannak olyanok, akik kezdetektől fogva itt laktak, még mielőtt én megszülettem volna, és látták még Hódunának a fénykorát, ma már csak a hanyatló ága létezik. Ezek a személyek egész életüket itt élték le és öreg korukra itt maradtak, míg távolabbi családtagjaik az ország más részén találtak otthonra. Vannak olyan személyek, akik szörnyen borzasztó múlttal rendelkeznek, életüket mégis serényen, múltat tiszteletben tartva, depróbálják életüket élni. Az ide költöző családok egytől egyig, a sajátomat is beleértve, az olcsó ház és telek vonzotta ide, hogy egy kényelmes, újdonságokkal teli és nyugodt életet élhessenek annak ellenére, hogy anyagilag meglehetősen rosszul állnak. Van pár csodabogár is ezen a tanyán, akiknek talán múltja okozta, hogy itt kötöttek ki. Pletykák keringenek némely emberről, miszerint korábbi életében talán börtönben is volt, egy másikuk
Olaszországból érkezett, és ide bújt el a rosszul alakult kétes ügyei elől. Tehát sok érdekes fazon fordul meg ezen a kicsi, eldugott helyen.
5
A második része a délnyugati, ez igazából a település régi szíve, a műemlékileg is értékelhető régi házak sorakoznak itt, másutt ehhez képest viszonylag új építésű házak vannak, de ezen a részen az emberek a régi épületekbe költöztek be, alakították őket át őket igényeiknek megfelelően, toldottak hozzá ezernyi apró ólat, sufnit, kamrát, féltetőt. Minden átalakításoknak, javításnak és toldásnak ellenére az épületek itt a legromosabbak.
Legtöbbjüknek sérült a teteje, falszerkezete, lábazata repedt. A többi részén sincsenek kacsalábon forgó csirkeólak, de itt valahogy mégis kicsit rosszabb a helyzet, talán az itt lakók szellemiségét tükrözik a házak. Ezen a részen viszonylag kevesen laknak és főleg olyan emberek, akik mindig is itt éltek, életük sohasem fejlődött, és nagyon akartok rajta változtatni. Érezhető egy életfelfogás beli feszültség az észak-keleti és a dél-nyugatiak között. A kettő között nincsen is átjárás, se ideológiailag, se fizikailag. Az észak-keletiek csak észak-keleten mozognak a dél-nyugatiak csak dél-nyugaton. Ha el kell hagynia települést, akkor maximum a két részt elválasztó, egyetlen útra merészkednek ki, talán ez az a pont, amikor a lakók legközelebb kerülnek a másik félhez. Furcsa dolog ez, de nagyon igaz. Én egész életemben egyszer sem jártam még a dél-keleti utcában, soha nem is szerettem volna, meg se fordult a fejemben, hogy odamenjek. Dolgom sem volt ott és titkon reméltem is, hogy soha nem is lesz. Mindenki így van azzal a tanyán, van egy vonal, amit nem lépünk át és ezzel a vonalon inneniek és a vonalon onnaniak is teljes mértékben egyetértenek. Így áll az egyensúly.
A harmadik logikai egység pedig, a hajdanvolt kaszárnya, ami mostanra egy mezőgazdasági központtá alakult át. Ehhez hozzátartozik, ugyan helyileg nem kapcsolódó, de természetében és funciójában ide köthető dél-keleten elhelyezkedő magtár is istállók. Ugyan ez elsősorban
6
munkahelyként funkcionál a kaszárnya átalakításával lakó funkciót is kapott, neve megmaradt, de mára már egy igen otthonos arcot mutat. Körülbelül 8 éve már állandó jelleggel itt lakik nagypapám és nagymamám. Számomra ezek a részeg egyáltalán nem zárt, tiltott helyek, ahova nem léphetek be, azonban Hóduna többi lakosa számára igencsak titokzatosnak és zárkózottnak tűnik akárcsak az ott lakók élete. Soha nem nézelődnek, nem szeretnének bejönni, nem zavarnak, azt hiszem ez normális is. Csak akkor keresnek kapcsolatot, mikor gabonára van szükségük a háziállatok etetésére, esetleg pár tojást szeretnének venni a hétvégi reggelihez, akkor viszont pontosan tudják, hogy kit keressenek és akár még a korareggeli órákban is gondolkodás nélkül becsengetnek hozzánk és bátran kérik a három darab tojásukat.
Iskolába járás
Óvodába és általános iskola nagyobbik részében is Hercegszántóra jártam, amely az egyik legközelebbi és legkönnyebben elérhető település Hódunához képest. Azzal, hogy az ember tanyán lakik, automatikusan jön, hogy egy kissé el van zárva a világtól. El van zárva a világ jó, ugyanakkor rossz dolgaitól is. Mindig erőfeszítést kell tennie, hogyha ebből ki akar lépni és be akar kapcsolódni a közösségi életbe.
A tanyán se bolt, se kocsma, se színház nincsen. Az embernek mindenképpen kocsival kell rendelkeznie, hogy ha bárhova el akar jutni, netán a napi öt busz egyikéből választhat, hogy éppen Újmohácsra, vagy Bajára szeretne elutazni. Reggeli órákban van három busz, egy reggel
6-kor Bajára, egy reggel 7-kor úgy Mohácsra, egy reggel 7:30-kor ismét Bajára és ezzel vége is a reggeli csúcsforgalomnak. Ezután a legközelebbi tömegközlekedés délután 4-kor indulok Bajára, a következő este 6-kor megy szintén Bajára, tehát ha nem rendelkezik az ember kocsival, kénytelen úgy kell megoldania egész napját, hogy reggel felutazik, és délután hazautazik. Kicsit kényelmetlennek tűnhet a legtöbb embernek, mégis az itt lakóknak magától értetődő dolog, hogy így mennek a dolgok. Senki nem problémázik sokat rajta, teljesen jól meg lehet oldani a hétköznapokat, hétvégéken meg mért menne bárhova az ember, a templomot leszámítva, elég az a két busz egy reggel 7-kor és este 6-kor. Az embernek hétvégén pihennie kell, ha nem pihen mégis, hogy tudna hétköznapokon reggel 6:00-kor felkelni, hogy munkába
7
menjen. Nincs ebben semmi drasztikus, úgy van, ahogy lennie kell, működik és egyensúlyban van. Két eset van, hogy gépjárművel kell, hogy rendelkezzen az ember, aki Hódunán lakik. Egy, ha valami hirtelen, tragikus dolog történik és kell a segítség, csak gépjárművel lehet megoldani, hogy elérjük a legközelebbi város vagy falut. Kettő, ha valaki olyan településen dolgozik, ami nem érhető el a busszal. Valljuk be, a kettő közül valamelyik legtöbbször előjön, tehát az itt élőknek vagy kell lennie kocsijának, vagy pedig biciklivel nagyon hosszú utat kell megtennie, esetleg ha ezek közül egyik sem áll rendelkezésre, akkor viszonylag kilátástalan a problematikus helyzet.
Mivel én születésemtől fogva itt éltem, nekem ez egy magától értetődő, természetes dolog, gondolkoznom sem kell rajta, rosszul sem érzem magam miatta, de sokszor észreveszem magamon, hogy ez hátráltat és más emberré is tesz, mint társaimat. Komplexusnak is lehetne nevezni. Valahogy a tanyán mindig a józan paraszti ész, a hidegszívűség, a higgadtság és a racionalitás vezényelte az emberek gondolkodását, ez maradinak és kegyetlennek hat sokszor.
Mint későbbi életemben megtanultam az óvodába járásom sem volt átlagosnak mondható pár szempontból. Szüleim reggel elkészítették a reggelinket és azonnal elmentek dolgozni Édesapám a Kft-be, Édesanyám Mohácsra, tehát 3 éves korom óta busszal jártam Hercegszántóra, két évvel idősebb bátyámmal együtt, mégis egyedül. Felszálltunk a reggeli buszra, mindenki befoglalta szokásos helyét a busz leghátsó üléssorának jobb és bal sarkában, a törzshelyet, amit ha valaki háborgatni akart vagy el akart foglalni, bátor szívvel akár erőszak árán meg kellett védeni. A kalandos buszút után leszálltunk és egyedül sétáltunk el az óvodáig, aztán ezt a nap végén hazafele megismételtük. Sokszor a faluba küldtek velünk óvónénit, mert kisgyerekeknek mégsem lenne szabad egyedül bóklászni az utcán, ez mégis jó párszor előfordult. Ebben nem volt semmi különös, így lehetett megoldani a beutazást tehát, így kellett lennie.
Hercegszántón még egy viszonylag közeli úticél volt, de mikor általános iskola felső tagozatában iskolát váltottam, Bajára kellett elutazzon minden nap. 45 km-ről van szó oda is, vissza is, 1 óra 15 perc az út busszal, őszintén megvallva az összes hosszú út, minden reggel és délután alvással telt, a zsúfolt oxigén nélküli buszon. Ezt minden egyes nap meg kellett tenni, hozzátartozott a rutinhoz, korán az első buszt el kellett érni, hogy időben beérjük a városba. Egészen addig busszal utaztam, amíg a szüleim kemény munkájának hála kocsira tudtunk váltani. Ez a Gimnázium utolsó két évében volt, sokkal inkább kényelmes volt ily módon utazni, akkor indulhatott haza az ember, amikor tényleg minden tennivaló be lett fejezve aznapra.
8
Tél
Télen amellett, hogy akarom gyakran nagyon hideg volt, akár mínusz 20 fok is lehetett egykét héten keresztül, voltak jó dolgok is. Érezni lehetett a havat, szánkózni vagy éppen szalmazsákozni a gát oldaláról. A befagyott természetes vizeken, belvizeket, csatornákon holtágakban olyan vastag jég képződött, hogy szabadon lehetett korcsolyázni, anélkül, hogy bárhol beszakadt volna. Hihetetlen szabadságérzet fogott el ilyen különös pillanatokban. Ahol az év többi részében nem tartózkodhattam - hiszen mikor is juthat el az ember egy
Dunai holtág kellős közepére - megtiszteltetve éreztem magamat és kiélveztem a szabadságot. Azért voltak megkérdőjelezhető pillanatok biztonság szempontjából. Egyszer
általános iskola alsóban, mikor a ház mögött húzódó csatornára terveztünk kimenni, korcsolyázni bátyámmal a tél elején, mindentudó lévére, ő állapította meg, hogy a jég elég vastag. Nagy bátran neki is indult, azonban a csatorna közepén beszakadt és magától nem tudott volna kijönni, szerencsére én is ott voltam, hogy nagy pánik közepette valahogy
kisegítsem a jégtáblák közül. Csuromvizesen, reszketve haza ballagtunk, hogy utána egy nagy leszidást kapjunk édesanyámtól.
9
Megvédem a helyemet
Volt egy alkalom, amire a mai napig tisztán emlékszem.
Tudni kell azt a fontos szabályt a buszon, hogy aki a legtávolabbra utazott annak volt a legbiztosabb és legjobb helye, hiszen ő szállt fel először és a hazafele úton ő szállt le utoljára. Így hát én és bátyám vezettük a rangsorban, a legerősebb és a legtovább utazó volt az első tehát, bátyám. Aztán következtem én.
Körülbelül általános iskola másodikos lehettem, mikor az egyik hazafele tartó úton észrevettem, hogy egy nyolcadikos lány készakarva elfoglalta a helyemet a busz leghátsó sorának szélső ülését.
Azonnal tudtam, hogy ezzel provokálni akart engem, látni lehetett az arcáról. Tisztában voltam vele, hogy ő erősebbnek gondolja magát, azonban nekem megvolt az az előnyöm, hogy van egy bátyám, aki az évek során megedzett engem. Pontosan tudtam, hogy mit és hogyan kell cselekednem, hogy visszaszerezzem a helyemet. Tudtam, hogy tiszteletlenség és gorombaság, amit el fogok követni ilyen fiatalon egy felsőssel szemben, de az is biztos volt, hogy soha többet nem fogja megpróbálni elvenni a helyemet vagy próbál szekálni engem, ha ezt most
10
megoldom. Így hát felszállva a buszra odasétáltam egyenesen hozzá és mondtam -
„Háromszor foglak szépen kérni, hogy add vissza a helyemet, amiről pontosan tudod, hogy az enyém.” - Semmi választ, semmi reakciót nem kaptam csak a mogorva tekintetet az arcán, így hát akcióba kellett lendülnöm. Karjánál fogva kihúztam az ülésről a legközelebbi széksorba tuszkoltam őt. Örömittasan és méltóságteljesen elfoglaltam helyemet, tudva ugyan, hogy amit tettem nem volt éppen a legjobb cselekedet, de néha mégis az erőszak a megoldás és egyben megelőzés is. Ezt most, még felnőttként is pontosan így gondolom, sokkal kevesebb a fizikai része, de ha tényleg szükség van rá, nem hezitálok.
Sakál
A sakál magában nem túl veszélyes állat, a falkában van ez ereje, így vadászik. Mindig nagyon óvatos én még sosem láttam szabad szemmel.
Kiskoromban hallottam, hogy Szerbiában és Horvátországban laknak ezek az állatok. Rémmeseként ijesztgettek, hogy ha nem viselkedünk jól, vagy nem jövünk haza időben, akkor elvihetnek minket. Ahogy telt múlt az idő, a határ túloldalán már hallottuk a vonyításukat.
Talán általános iskola alsós lehettem mikor a távolból először hallottam őket, akkoriban még ritka állatnak számított. Általános Iskola felsőben már az egész déli határ fronton hallani lehetett őket, egyre kevésbé tűntek távolinak, sokasodtak és közeledtek. Gimnázium elején délről, nyugatról, keletről u alakban körbevettek minket és hallani lehetett üvöltésüket, ahogy lassan középiskola végére bezáródott a kör, mind a négy égtáj felől lehetett érezni szorító ölelésüket. Egy-egy sötét éjszakán felzendült egy falka, mikor vadászni indult és az üvöltést az erdő összes többi sakál lakosa átveszi, mint a futótűz terjed az üvöltés, míg végül az egész erdő zeng körülöttünk. Ahogy múltak az évek egyre északabbra és északabbra vándoroltak a sakálok, Hóduna környékén egyre közelebb és közelebb merészkedtek, már a háziállatokat kell félteni tőlük, megfogták a kint marad csirkéket, az egerésző macskákat és egyéb házikedvencet. Hiába félénk állatok és sohasem lehet látni őket, mancsukhoz sok háziállat vére tapad.
11
Vaddisznó
Az ország ezen területén a vaddisznó a legveszélyesebb állat az erdőben a legmagabiztosabb a legerőszakosabb és a legerősebb is. Van egy két ragadozó állat, mint a sakál, aki még csoportban is vadászik ezzel növelve vadászatban való sikerességét. De hogy őszinte legyek még soha, egyet sem láttam saját szememmel, ez is mutatja, hogy mennyire óvatos és rejtőzködő állat. Azonban a vaddisznó pontosan tudja, hogy ő a legerősebb, legjobb testfelépítésű, olyan, mint egy acél puskagyolyó az erdő sűrelyében, semmi sem állhatja útját. Bármi áron megvédi magát és kicsinyeit, a medvéhez lehet hasonlítani, nem érdemes vele szembeszállni, mert úgyis ő az erősebb. - Kritikus időszak a tél és kora tavasz, amikor a kismalacok megszületnek. - A legjobb megoldás talán, ha a legközelebbi fára felmászik az ember és megvárja, míg a veszély elmúlik. Én mivel elég óvatos vagyok és kicsit kevesebbet járok ki az erdőbe nemigen volt még veszélyes találkozásom velük, azonban bátyám számtalan alkalommal került olyan helyzetbe, hogy valamire fel kellett másznia előlük legyen az egy fa, egy elhagyatott épület, építmény, vadászles vagy hasonlók. Meglepődik az ember, hogy mennyi erőt kapa a félelemből és még egy nyílegyenes fatörzsön is több méter magasságig fel tud mászni és hosszú-hosszú perceken ott is tud maradni.
Szarvas, őz
A gímszarvas a Gemenci erdőnek a legjellegzetesebb állata. A legnagyobb testű és az egyik legmozgékonyabb is. Semmi sem állhatja útját, se határ, se a2,5 méter magas betonvas kerítés, ami a Hóduna területén lévő termőföldeket és azok termését hivatott védeni a falánk csordáktól. Helyből, nekifutás és erőfeszítést nélkül képesek átugrani bármi akadályt. Ezek a hatalmas és tiszteletet parancsoló állatok igen nyugodtak és kissé bambák is, hiszen nem félősek annyira Ha tudja az ember, hogy mikor és hova nézzen, merre szagoljon - illatuk elárulja őket, hogy merre járnak - sokszor megpillanthatja őket.
Szarvasbika késő téli, tavaszi időszakban hullajtja el nagyra nőtt agancsát, amit sajnos gyűjteni nem szabad hiszen, akár ötmillió forintos bírság is lehet a büntetés érte, azonban a birtoklása legális. Legközelebbi találkozásom e gyönyörű állattal egyik nyáron történt, amikor a Dunához igyekeztünk fürdeni biciklivel. Hóunán keresztül vezető aszfaltút után a gáton észak felé haladva vezetett megszokott utunk majd az ártéri erdőát átvágva. Az utolsó víz felé forduló kanyarnál egyszer csak egy hatalmas szarvas állt előttem, háta magassága volt egy szintbe szememmel, hatalmas jószág. Megdöbbentem méretén és kicsit meg is ijedtem, hiszen
12
ennyire közel még sosem álltam egy vadállathoz, de ő nagyon nyugodt volt, rám pillantott, majd kecsesen tovább lépkedett, be a bokrok közé. Fél perc múlva, mikor családom többi tagja beért engem már hűlt nyoma sem volt a helyszínen. Nagyon szerencsésnek kell lenni az embernek, hogy ilyen közeli, véletlenszerű találkozása legyen e teremtménnyel a vadonban. Ezt a látványt azóta is kincsként őrzött fejemben és megvagyok győződve róla, hogy elődeim hasonló élménye miatt létezik a csodaszarvas legendája és az egész nép tisztelete ezen állat felé, kit nem nevezünk nevén, „szarvas”.
Az ősz hasonló a szarvashoz, nagyon mozgékony, szintén bármin képes átugrani, kisebb termetű ezért félénkebb is, viszont előszeretettel legelészik nyílt területen, így hát vonat vagy kocsi ablakból kitekintve, ha a termőföldön egy nagyobb termetű állatot látunk az valószínűleg őz. Nagyobb társa a szarvas gyakrabban tartózkodik az erdőben és kevesebbet mutatja meg magát. Személyes szórakozásom szokott lenni hosszabb utak során a tájat kémlelni ugyanakkor a mellettem lévő utasokat figyelni, hogy ők vajon észrevették-e a távolban legelésző állatokat. A válasz majdnem mindig, nem. Ez kissé szomorúsággal, de örömmel is tölt el, sajnálom, hogy ők nem érdeklődnek e gyönyörű teremtmények iránt, de lehet, hogy csak nincs meg a szemük hozzá, hogy észrevegyék rejtőzködő alakjukat.
Minden vadállat ezen a területen túl van szaporodva, egy normális erdő nem lenne képes ennyit eltartani. Az oka ennek, Hóduna területén elhelyezkedő szántóföldek illetve, hogy ezen
állatok egyikét sem képes holmi kerítés visszatartani attól, hogy megdézsmálják a termést. A vadászok nagy örömére, a gazdák nagy bosszúságára.
13
Róka, nyuszt, nyest…
Ezen kisebb termetű ragadozó állatok okozzák talán a legtöbb bosszúságot az itt lakó embereknek, hiszen előszeretettel mennek vacsorázni a tyúkólba és nem csak a szükséges mennyiségű állatot ölik meg, hanem ha alkalmuk adódik rá, az egész ólat kiirtják. Úgy hogy sose lennének képesek mindent megenni, de az ölés öröméért megteszik. Főleg a nyári éjszakákon véletlenül nyitva felejtett csirke óli kisajtó adott lehetőséget nekik a lakmározásra. De előfordultak olyan esetek is, hogy senki se tudta megoldani a rejtélyt, valószínűleg a kerítést átmászva, szinte csodával határos módon jutottak be. De nemcsak az ólban lévő csirkék voltak veszélyben ezektől a ragadozóktól, hanem bármilyen kisebb termetű háziállat, aki éjszakára kint maradt a réten. Sok macskánk ment ki egerészni éjszaka és némelyikük vagy nem tért vissza soha, vagy olyan sebekkel vánszorgott haza, amik még aznap este végeztek vele bárminemű sürgősségi ellátás ellenére. Mind a macskáknál, mind a csirkéknél egyéb szörnyűséges halálesetek is előfordultak, amire az ember nem is gondolná, hogy meg tud történni.
Tyúkok
Kisgyerekkorom óta folyamatosan tartunk csirkét, mindig nagy lelkesedéssel mentem őket etetni a konyhakertből tépett fűvel, gazzal, tyúkhúrral, papsajttal. Örömmel töltött el, hogy milyen izgatottsággal vetették rá magukat a kerítés lukjain beszólt zöldre. Sok óráig képes voltam ott etetni őket főleg nyáron, mikor nem volt iskola és távol minden településtől egyetlen szórakozásom az állatok és a természet volt. Ahogy egyre idősebb lettem az élet más aspektusai is elém kerültek, mindennek volt valami értelme, funkciója és negatív oldala is. A vígan szaladgáló csirkéket valakinek etetni kellett, később ez lett az én feladatom. Minden nap friss vizet és tápot önteni nekik. Ahogy az ember közelebb kerül valamihez, mindig meglátja igazi arcát, a csirkék sem voltak már olyan aranyosak többé, ahogy napról napra minden este bementem megetetni őket sok szörnyűség tárult szemem elé az évek során, nem is gondolná az ember, hogy mikre képesek a csirkék. Baromfinak egyik tulajdonsága az, hogy szinte megőrül a mozgó dolgokért, legyen az akár egy bogár, egy kukac, egy egér vagy egy sérült társa, mozgás és a vér látványa elvakítja. Nem egy olyan alkalom volt, hogy egy csirkét úgy kellett kimenekíteni a két kezembe, hogy a hátán, a többi csirke által ejtett seben keresztül már láttam a belső szerveit. Nagyon hamar ráeszméltem, hogy a csirke a legőrültebb vadállatok egyike, akivel találkozhatok, minden más ragadozó kegyelmes gyilkos hozzájuk
14
képest. Minden alkalommal, amikor vendégek érkeznek hozzánk akár gyerekek, akár felnőttek rögtön a tyúkólhoz mennek, és nagy vidámsággal etetik őket, mondva, hogy milyen aranyosak és milyen jó hogy itt találkozhatnak velük. Ilyenkor mindig felsejlik bennem a kép a kegyetlenségükről, de inkább meg sem említem, nem akarom összetörni csilli-villi lelki világukat. Úgy hogy mindennek a csirkék tartásának is van egy funkciója. A tavasszal vett kis csirkéket felneveljük, közülük a kakasokat levágjuk, és a tojókat megtartjuk, hogy meglegyen egész évben a tojás ellátás. A kakasok vágásnál a teendők sorozata mindig velem kezdődött, kis mozgékony természetemnek köszönhetően én voltam az egyetlen, aki képes volt elkapni a kakast az ólban, minden vágáskor körülbelül 10-15-20 egyebet kellett elkapnom, majd a talicskában raknom megkötözés után. A vágás mindig édesapám feladata volt, a kert hátuljában végezte el, hogy nekünk ne kelljen látni. A nyak bemetszése után fejjel lefelé lógatta őket a kerítésről, sokszor még ficánkolva, hogy a vér ki tudjon folyni. Jó 10-15 perc után a talicskába rakta őket és a házhoz hozta, ahol ismét édesanyám és az én feladatom vette kezdetét. Egy tűzhelyen felmelegített nagy fazék forró vízben megforgattuk őket és kiszedtük tollaikat még melegen. Ezután jöttek a belsőségek, minden csirkét szépen egyesével felbontottuk és a szerveket külön zacskóba rakva gyűjtöttük. A többi zacskóba egy-egy egész kakas került belsőségek nélkül, hogy amikor megfőzése kerülnek, ne legyen olyan zacskó, ami csak farhátat vagy csak nyakat tartalmaz. Fontos dolog még megemlíteni, hogy édesanyám nagyvárosból való nő, fiatalon sohasem találkozott ilyen fajta feladatokkal, kissé nehéz volt neki ehhez hozzászokni és megtanulni.
Macska Macska az egyik legfontosabb házikedvenc a tanyán, kordában tartja az egerek és patkányok számát, lelki támogatást nyújt dorombolással a gazdának és egész nyáron való szórakoztatást a gyerekeknek. Minden nyaram legnagyobb része az újonnan született kiscicák pátyolgatásával, velük való játszással és védelmével telt. Ez minden nyáron kalandok sorozatát jelentette. Először is észre kellett venni, hogy melyik macska vemhes, ezután szemmel tartani őt és látni, hogy mikor ellett meg, majd nyomon követni minden lépését, hogy a minden esetben jól elrejtett kicsinyeket megtaláljuk. Minden alkalommal előre megépített kiscica kuckókat alakítottunk ki, de legtöbb esetben az anyamacska nem találta eléggé biztonságosnak, így egy jobban eldugott helyett keresett. Ezt az eldugott zugot sokszor napokban vagy hetekben is került megtalálni, hiszen ellés után, amikor a kiscicák még nagyon fiatalok, az anya nagyon kevésszer, talán csak napi egyszer jár ki enni és inni. Így nagyon nehéz volt ebben az időszakban megtalálni a búvóhelyet, azonban viszonylag fontos volt, hiszen ha
15
egy vihar vagy esőzés közeledik, megázhatnak a kicsik és meg is halhatnak. Ezért személyes feladatomnak éreztem minden egyes alkalommal a lehető legrövidebb idő alatt megtalálni őket és olyan helyre vinni, ahol az anya is úgy gondolja, hogy biztonságos. Ha esetleg nem találtam megfelelő helyet az anya egyesével, a szájába visszavitte kölykeit az eredeti búvóhelyre. Ezért fontos volt megértenem, hogy ő mit talál megfelelőnek. A kiscicákkal való találkozás ezen, korai időszakban nem csak a testi épségük miatt fontos, hanem része felnevelésüknek. Ha még azelőtt kapcsolatba kerül velük az ember, hogy kinyitnák a szemüket vagy észrevennék, hogy milyen személyek vannak körülöttük, megszokják a szagukat és nem fognak félni, ami az etetés és a megfelelő orvosi ellátás miatt kiemelten fontos. Persze ez az egész egy kisgyerek számára egy nagy kaland, minden egyes percét élveztem és az egész napot kint töltöttem velük napról napra, hétről hétre, ahogy cseperedtek. A következő fontos lépés onnantól kezdődött, hogy kinyitották a szemüket, elkezdtek testileg is fejlődni és kimászni a rongyokkal bélelt dobozból, ahol addigi életüket töltötték elkezdték felfedezni a körülöttük lévő világot. Ekkor az én feladatom volt ezt némileg limitálni, hiszen annyi veszélyes dolog várt rájuk odakint, amit még nem tanultak meg, amire még nem voltak felkészülve. Legyen ez ragadozó madár, túl messzire való botladozás, láncon tartott kutyával való találkozás. Éjjel nappal nyitva kellett tartanom a szememet és fülemet, míg még fiatalok voltak a picinyek. De hiába figyeltem, ahogy csak bírtam, nem egyszer megesett, hogy a kutya állkapcsából kellett kifeszítenem egy megviselt, nyállal borított csöppséget, vagy éppen a kutya láncába tekeredve találtam egy másikra. Egész listát lehetne vezetni arról, hogy milyen szörnyű dolgok miatt nem élte meg sok kiscica a felnőttkort. A legsokkolóbbak közül hármat szeretnék elmesélni.
Mikor még nagyon fiatal voltam, volt egy Wartburgunk, amivel mindig a ház mellé parkoltunk, mivel minden egyes nap távolról érkeztünk a motor kellő mértékben felmelegedett és sok órán keresztül tartotta kellemes hőmérsékletét. Ez főleg a téli időkben, mikor még gyakran mínusz 20 fok is lehetett sok-sok hóval, előszeretettel bemásztak a kocsi motorjába a kis és nagy cicák egyaránt. Azonban pár óra után a motor kihűlt a nagy hidegben, viszont jó pár macska, aki túl mélyre furakodott be a meleget követve nem tudod kimászni, beszorult és megfagyott. Kívülről nem lehetett látni semmit, így hát, ha meg se fagyott az este folyamán, a másnapi kocsiút alatt biztosan elpusztult.
A második rémtörténet egy nagyon gyerekes módon, általam, magamról elnevezett kiscicával történt. Ez volt a legszebb csöppség, akit addigi életemben láttam, ezért bátorkodtam Hajnalkának elnevezni. Azon a nyáron, amikor ő született, mint sok más alkalommal, éppen felújítások, átépítések folytak, a már több mint 100 éves családi házamon. Kőművesek jöttek ki és be kocsival, utánfutóval hordták az anyagokat és gépeket. Miután befejezték a rájuk bízott feladatot, amint heteken keresztül dolgoztak nálunk, összeszedték összes holmijukat, felpakolták az utánfutójukra és kihajtottak az udvarból. Azonban hogy mentek kifele, az én kis
16
cicám pont rosszkor volt rossz helyen, testének hátsó felén keresztülment az utánfutó kereke, teljesen összetörve a kis állat minden csontját. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a szüleim megengedték, hogy egy állat bent tartózkodjon a házban. Egy hétig ápoltuk, próbáltuk rehabilitálni, gondoskodtunk róla, de helyzet elég rossz volt. Egyik nap kivittem a kis dobozával együtt a ház déli falához, hogy had sütkéreznek végre a napsütésben. 10 percre hagytam egyedül még édesanyámnak segítenem kellett valamiben, mire visszamentem ő már nem volt sehol. Elment meghalni.
A harmadik történet az egyik legidősebb macskánkkat történt, ő volt minden nálunk lévő macska anyja, a legtapasztaltabb és legokosabb, vagy mégsem. Mikor ez az eset történt a macska olyan idős volt, mint bátyám, 17 éves. Döbbenetes kor egy macskának. A bátyám egész óvodás korom óta nagy érdeklődést mutatott a horgászat iránt, minden adandó alkalommal elment, hogy fogjon valamit, és legtöbbször sikerrel és zsákmánnyal tért haza. Volt egy nagy zöld kádunk, amiben a fogott halakat gyűjtöttük minden egyes alkalommal, épp annyi vízzel feltöltve, amiben még jól érzik magukat a halak pár napig. Egyik este ebben, a falánk, öreg macska beleugrott, hogy ki fogja a halakat, azonban már nem tudott kimászni, hiszen lábaival a víz alól nem tudott olyan magasra ugrani, hogy átjusson a peremen. Szegény sokáig szenvedhetett mire megfulladt reggel már csak a felpuffadt vízben úszó tetemét találtuk meg.
17
Tucatnyi más szörnyűséges baleset történt, ami mind elővigyázatosságra tanított bennünket azóta minden egyes alkalommal benézünk a kocsi alá, végigpásztázzuk a kertet és felfedünk és megelőzünk minden veszélyes tényezőt, ami árthat házi kedvenceinknek.
Katona és a macska
A tanyán mindig annyi macska él, amennyinek lennie kell. Az étel mennyisége határozza meg, hogy hány születik s marad életben. Nem léteznek utca macskák, mint a városban, itt még a házi macska is kissé vadmacska. Kijár vadászni, oda megy és akkor, amikor kedve tartja, magát tartja el. És mikor kedve van hazamenni, egy pár extra falatért, sokszor hónapok után először, akkor a gazdák tárt karokkal várják őket. Milyen szép és szabad élet is ez, szabadabb már nem is lehetne! De a szabadság néha veszélyes, a természetben lévő természetes ellenfelek támadásai előfordulnak, még akkor is, ha a tanyasi macska pontosan tudja, hogy mi vár rá a kerítésen túl, hiszen itt nőtt fel és élte egész életét.
De nem mindenki látja ilyen tisztán a természet rendjét. A déli határ mentén lévő határsértők miatt rengeteg katona jelent meg a környéken is, kissé felborította a macskák nyugodt, csendes életét is. Legtöbbjük csak a kapott szendvicsekkel eteti a mindenfele szabadon kószáló házikedvenceket, de néhány katona más szórakozást is kitalált szabadidejében. Egy városból jött katonanő szabadnapjain a környéket kezdte járni miután látta, hogy mennyi szabad macska van és az állatvédők nevében önhatalmúlag kezdett el igazságot osztani, egy olyan eszmétől uralva, amit ő univerzálisnak tekintett. Nem foglalkozva azzal, hogy az élet egyensúlya más és már különböző helyeken. Kocsival járva a kicsi határmenti falvakat és tanyákat, elkapta és zsákba rakta az utcán lévő macskákat, hogy aztán egy városi menhelyre vigye őket, ahol belátása szerint jobb dolguk lesz, mint a szabad élet, ami szülőhelyükön volt nekik, amiben felnőttek, nevelkedtek, és éltek addig a pontig. Az egészséges állomány annyira lecsökkent, hogy már nem tudták fenntartani magukat és mostanra gyakorlatilag majdnem ki is haltak a macskák Hódunán. Szerencsére néhány példány még maradt, és ha nem tér vissza a lelkes állatvédő talán sok év múlva vissza állhat a rend.
18
Kutya
Egész életembe állatokkal voltam körülvéve, talán közelebb állok hozzájuk, mint magukhoz az emberekhez. Sokszor iskola után hazaérve vagy egész nyári szünetben a tanyán, ahol nem nagyon éltek gyerekek, az állatokkal és talán leginkább kutyákkal játszottam az idő legnagyobb részében. Szinte az összes kutyánk nagytestű volt, komondor, kuvasz vagy ezek keveréke. De ugyanakkor az idők folyamán nagyon sokszor fajta megfordult nálunk, számtalanszor történt az, hogy lelketlen, gonosz emberek, a valamilyen problémával küzdő házi kedvencüket kidobták ezen, az isten háta mögöttinek tekintett helyen, hogy megszabaduljanak tőle, mert arra már nem volt gyomruk, hogy végezzenek velük. De tulajdonképpen talán ez még egy rosszabb volt mintha eltették volna őket láb alól, mert így szenvedve, egyedül, éhezve, fázva egy ismeretlen és veszélyes helyen kellett meghalniuk. Ezeknek az állatoknak nagy szerencséje volt, hiszen ott voltam én, hogy minden egyes alkalommal könyörögjek szüleimnek, hogy fogadjuk be őket és mivel elég erőszakos voltam, az esetek nagy részében ez meg is történt. Ha szüleim tényleg nem engedték, akkor pedig a tanya többi lakosa közül az egyik vette a kidobott kis állatot a szárnyai alá. Így hát büszkén mondhatom, hogy egyikünknek sem kellett szenvednie sokáig egyedül, mindegyik talált otthont. Minden adandó pillanatban legalább három - négy házi kedvenc volt a portán, az ide oda szabadon kószáló macskák, a régi és új jövevények. Mindig volt kivel foglalkoznom, kivel játszanom, kivel sétálnom az erdőben vagy épp csak egy sarokba kucorodva, jutalomfalatokkal kényeztetni őket. A kutyákkal nőttem fel, ők neveltek engem és én neveltem őket. Rengeteg szép emlék fűződik hozzájuk, mint például, amikor általános iskolás voltam édesanyám szeretett elmenni futni, a kis földutakon, a csatornák mentén, hogy mozogjon kicsit és szívjon egy kis friss levegőt. Minden egyes alkalommal a lelkiismeretes kutyánk, Talpi elkísérte, figyelt minden lépésére és őrizte őt. Egy nap, mikor a szokásos útvonalon mentek a csatorna túlfeléről, egy bokorból egy vaddisznó lépett elő. Tudniillik ezen a környéken a vaddisznó a legveszélyesebb állat, a legerősebb, a legagresszívabb, potenciális ellenfele az embernek. Édesanyám jelenléte valószínűleg megzavarta a vadállatot, ezért az meg akarta támadni őt, árkon, bokron könnyedén át tud vágni, így hát egyértelmű volt, hogy a kicsiny csatorna nem fogja megállítani. Ez így is volt, átcsörtetett rajta, azonban a bátor, nála sokkal kisebb termetű eb, gondolkodás nélkül tudta mit kell tennie, megtorpanásra kényszerítette a disznót, ami éppen elég volt arra, hogy édesanyám biztonságos távolságban
19
tudjon jutni a fenevadtól, így hát ezzel a saját életét is veszélyeztető tettel Talpi megmentette édesanyám életét, kérés, utasítás nélkül. De a sok csodálatos emlék mellett szomorúak is vannak, mikor az állat, akivel felnőttél, aki felnevelt és te őt felnevelted, a kezed között hal, meg érzed az utolsó szívdobbanását, az utolsó szívszorító próbálkozását, hogy rád nézzen. Utána a nehéz, merev testét neked kell felemelned és elvinni utolsó nyughelyére. Neked kell kiásni a gödröt, miközben minden lapátnyi föld tonnáknak érződik. S utána végső pillantást vetni szeretet arcocskájára és búcsút venni tőle. Az állat csak állat, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretted tiszta szívedből, tisztábban mit bárki vagy bármi mást.
20
Duna
A környéken a Duna a legfontosabb természeti elem, hiába veszi körbe Hódunát a többezer hektárnyi erdő, mindenki csak a túloldalán hömpölygő folyóra gondol. Ez a természet kiindulópontja és végcélja is, az emberi léleknek nélkülözhetetlen látvány, épít és rombol, fenyeget és éltet, egyazon pillanatban. Végcélt ad minden természetjárónak. Egész gyermekkoromtól kezdve nagyon fontos szerepet játszott a mindennapjaimban, gyakran jártam le még egyedül is a folyópartra. Hiába volt több, mint két kilométerre, az ártéri erdő túlsó felén. Az itt élő ember megtanulja, hogyan viselkedjen az erdőben, hogyan jusson át rajta, milyen ösvényeket kövessen, milyen csendben lépkedjen az avaron illetve, hogy merről fúj a szél, ami az ember szolgált a vadállatok felé viszi. Nem veszélyes és nem nehéz terep ez, ha nem vagyunk ítélkezőek és tudjuk, hogyan kell viselkedni. A mindennapi sétának a része volt, hogy a végén a homokba leülve lásam a kőrakáson megtörő burványokat és elgondolkodjak az élet körforgását, hogy annak milyen pici apró porszeme vagyok csak, eközben egy-egy kormorán, szürke gém vagy harcsa rablás hangja törte meg a csendet, amin elcsodálkozva tovább folytattam az elmélkedést. Néhány hosszú nap után úgy tűnt az itt ücsörgés, mintha egy álomba csöppentem volna, olyan távolinak tűnt a valóság mintha ez és a másik, két külön világ lenne. Az ember teste minthogyha megszűnni készült volna és az elme kitisztult, semmire sem gondoltam, csak élveztem a kilátást.
21
22
Befőzés A meggy a legkorábban érő növény, amit befőzünk, kora nyáron kezdődik a szezonja. A gyümölcs szedését és befőzését megelőzi az a feladat, hogy a befőttesüvegeket elő kell készíteni. A kupakokat ki kell forralni, az üvegeket el kell mosni és kiégetni, majd szépen lassan lehűteni, ezt mindig édesanyám csinálta. Mi gyerekek pedig ezalatt szedtük a gyümölcsöt.
Hódunán egy darab nagyon nagy meggyfa van, egy elhagyatott ház kertjében a csatorna mellett, így hát ez senki fája. Itt is a farkastörvények uralkodnak, mint sok más esetben, aki leghamarabb veszi észre, hogy beérett és szedi le az adagját, annak jut a legjobb minőség. Ez az esetek nagyobbik részében az én családom volt. Az hogy több család szedj egyszerre a meggyet nem fordulhatott elő, ez íratlan szabályként volt kimondva. Egy nap alatt kellett leszedni azt a mennyiséget, ami egy évig elegendő meggybefőttet biztosított. A családok, ahol voltak gyerekek előnyben jártak, hiszen a fa mérete miatt létrával csak egy részét lehetett elérni a termésnek, így hát a kisebb, könnyebb, ügyesebb, fürgébb gyerekek az ágak közé
23
mászva kis vödrökkel tudták gyarapítani a földön lévő nagy láda tartalmát. Ezután a ládákkal haza kellett bicegni és az összes meggyet megmosni. Ez általában elég munka is volt egy napra, mindenki fáradtan esett az ágyba. Másnap vette kezdetét a magozás, ami nagyon hosszú procedúra volt. Minden egyes megy szemet, egyesével kellett kimagozni egy magozó gép segítségével, ami átdöfve a szemet kilöki belőle a magot. Ez volt a hosszú, piszkos munka, fröcskölt mindenfele az emberek alsó karján folyt végig a meggylé és csöpögött le a könyökén, beterítve az asztalt, csöpögött a padlóra és az emberek ölébe. Egytől egyig mindenkinek megfájdult a háta és a válla az egész napos egyhelyben ülésben. Ahogy legalább egy lábasnyi meggyet ki magoztunk már kezdődött is a lekvárkészítés. Cukor és a zselatin lett hozzáadva a forrásban lévő gyümölcsökhöz, amit a lábasba órákon keresztül főzni kellett, mire végre tölcsérrel bele lehetett tölteni az üvegekbe. Ahogy elegendő mennyiségű befőttesüveg telt meg, beraktuk őket a dunsztos ládába, ami szivaccsal, párnákkal törölközőkkel és rongyokkal volt kibélelve, hogy a lehető leghosszabb ideig megtartsa forróságát a befőtt és sterilizálja magát. A lehűlés egy, akár két hétig is eltarthatott, ezután kibontottuk a ládákat, letörölgettük, felcímkéztük, gyümölcs és év szerint az üvegeket és bevittük őket a kamrába. Főleg általános iskolában, de a mai napig az egyik kedvenc délutáni csemegém a túróval összekevert meggylekvár, Isteni. Az év folyamán nemcsak meggyet befőztünk, hanem sok más egyebet, barackot, almát, paradicsomot, néhány évben egy két érdekesebb gyümölcs is üvegbe került, mint a kökény vagy eper. A menete mindegyiknél hasonló volt, leszámítva a szedés körülményességét, mivel a meggyet leszámítva, minden más a saját kertünkből származott, vagy pedig valakitől vettük, nem kellett megküzdeni érte a helyiekkel.
24
Faszedés
A tanyán nincs se vezetékes gáz, se vízhálózat, se szennyvíz, se távhő. Télen csak fával lehet fűteni, és ezt a famennyiséget az embereknek maguknbak kell összeszedniük vagy magas árakat kell kifizetniük a közeli erdészetnek, hogy legyen elegendő tüzelnivaló a hideg időszakban. A legtöbb ember nem rendelkezik nagy jövedelemmel, ezért inkább mindenki maga végzi el ezt a nehéz fizikai munkát. Némi előrelátást és tervezést is igényel a faszedés, hiszen tél végén érdemes tüzelőt gyűjteni, így csak a következő télen lehet azt felhasználni vagy akár csak évekkel később. Függ ez a tél keménységétől, a szedés idejétől, a tárolás minőségétől, a fa fajtájától, a nyári aszálytól, avagy csapadéktól és még sok mástól. A szedés legideálisabb ideje, jóval rügyfakadás előtt van, amikor még csíp a hideg kinti levegő. Ennek az időzítésnek az oka, hogy ekkor még nem indul be a fa nedvesség és tápanyag felvétele a talajból, illetve a téli fagyok előtt, az előző évi nedvesség távozik. De az igazat megvallva a hideg igencsak jólesik már az első óra munka után. Állatalános iskolás korom legtöbb telének vége felé, hétvégéken családi programként szerepelt, hogy a tulajdonostól való engedélykérés után a földek szegélyén növő erdősávok szélét tisztítva, ritkítva gyűjtöttük a tűzifát. Kegyetlennek hangozhat kissé manapság, hogy nehéz fizikai munkát végezzen egy gyerek, de nem ilyen fekete-fehér ez a téma. Nagyon sok dolgot lehet megtanulni és nem csak munkából állt anap még akkor is, ha már kora délelőtt édesapám, az egyedüli Stihl fűrészfelelős serényen vágta a fákat. Legtöbbször szerény személyem az első óra munka után már nyavalyogva vonultam el a traktor kabinjába elfogyasztani a „szendvicsemet” lehetőleg, amilyen lassan csak lehet. Mint a régi motornak nekem is kellett pár óra mire belemelegedtem a munkába. Rendszerint egy nagyobb fa ledöntésének izgalma kicsalt a kabinból és vehemensen álltunk neki bátyámmal lecsapkodni a törzsről a derékvastagságúnál kisebb ágakat, macsettével, versenyt csinálva belőle, hogy ki tudja a combnagyságú ágakat kevesebb csapással leoperálni. Ezután, félrehúzva az ágas bogas személykocsi méretű ágakat, hogy teret adjuk a lácfűrészes munkának, folytattuk munkánkat a csonkolással és a méterfa gyártással, amit aztán rakatokba hordtunk egy síkba a föld szélén, így gyűjtve össze remélhetőleg több köbméternyi fát a nap végére. Tizenegy óra felé már hangos haskorgások voltak hallhatók hármunk felől, és lopva lestül az otthonról vezető utat, hogy Édesanyám mikor bukkan fel a meleg ebéddel. Mikor végre megpillantottuk a megváltó kocsit, ahogy befordul a földútra, bátyámmal minden szerszámot ledobva nyargaltunk a lakomát hozó jármű felé. Megkapva az ebédes dobozom felmásztam a lovaskocsiból átalakított pótkocsi, becsben megőrzött kocsis ülésébe, és gyorsan befaltam az erőt adó étket. Ezután hamar újult erővel ugrottunk neki a folytatásnak, immár négyen. Nem csak a munkáról és a fákról tanultam, hanem meglepő módon sokszor lehetett
25
erdei állatokkal találkozni a nagy fűrész csapta hangzavar ellenére. Számtalan alkalommal fogtam el sündisznót, hogy aztán tenyereim börtönében, gyermeki kíváncsiságom áldozatául ejtsem, számára sokkal több ideig, mint azt szerette volna. Más lényekkel való találkozásom is volt és szinte mindnél nagyon jól jött a vastag munkakesztyűm rajtram volt. Megesett egyszer, hogy egy régi kihalt fát szemeltünk ki ledöntésre, mikor a földre került és a láncfűrész is elhalkult egy, a törzs felől érkező éles, magas hangra lettünk figyelmesek. Humoros Édesapám azonnal elsütötte a poén, hogy „Nah, megtaláltuk a fába szorult férget”, ami nem is volt olyan messze az igazságtól. Jó ötpercnyi keresgélés után, ráakadtunk a keserves hangot hallató csöppségekre, egy fészeknyi denevér szorult az odujuk bezárult ajtaja mögé. Egy út volt a kimenekítésükre, a fűrész, a sebészi műveletet egy ember végezhette csak, míg a többiek imádkoztak, hogy a kis csapdába esett jószágok ne mozogjanak túl sokat vagy az az életükbe is kerülhet, de ügyeskezű apukám sikerrel járt. Kiemeltük finoman a kifáradt, elpilledt testüket hogy egy pár percnyi tenyerünkön eltöltött pihenés után tovaszállhassanak.
A kalandos délután után, mindig jött a nap legmozgalmasabb része, a kora este, amikor a gyűjtött fát felkelett rakodni. Eddigre már mindenki a hazaindulás lázában dolgozott. Természetesen itt is tovább folytatódott a rivalizálás, hogy ki tud nagyobb rönköt önerőből feljuttatni a pótkocsi magas platójára. Sokszor ez odáig fajult, hogy anyukám már kiabálva próbálta megakadályozni, hogy sérvet kapjunk az erőlködéstől. Szurok sötét lett már mindig, mire minden fát felpakoltunk és lassan döcögve elindultunk hazafelé, megfáradva, koszosan éhesen.
26
A túlélő
De sajnos nem mindig volt a helyzet ilyen jó kimenetelű. Mikor az útkarbantartók a házunk mellett akarták kivágni a régi diófát, mert veszélyeztette a villanyvezetékeket a munkálatok miatt majdnem egy egész feketerigó fészek esett áldozatul a leg kegyetlenebb módon. A döntést legtöbb fióka ugyan túlélte, a törzs kuglira darabolásának egyik vágása pont a fészken vezetett át kivégezve négy fiókát az öt közül. Az egész jelenetet szemmel figyelő bátyám is csak azért fogott gyanút, hogy valami nagyon szokatlan és szörnyű dolog történik, hogy a kidöntött fa maradványai felett a szülői ösztöntől vezérelt rigószülők szívszorítóan sírva köröztek, keresve fiókáikat. Ezt a jajveszékelést észlelve kezdtük meg kutatásunkat a kuglik között. Rövid keresés után darabokból összeszedtünk négy fiókát és egy sebesültet, de egyben lévőt. Melynek sorsa ezek után testvérem kezében volt. Ő etette, hajnali harmatra előbújó gilisztákkal, ennek köszönhetően két hét múlva már annyira felcseperedett a kis túlélő, hogy egy pár próba repülőkör után már nem tért vissza bátyám kezére megpihenni, hanem tovalibbent a természetbe, ahol az ő igazi otthona van.
Venezuela Édesanyám ugyan száz százalékban magyar gyökerekkel rendelkezik Caracas-ban született és ott is nőtt fel. Ott járt iskolába, ott végzett egyetemet és kezdett el dolgozni, így hát mikor Magyarországra jött sok mindent kellett megtanulnia, és sok különbséghez kellett hozzászoknia, hóval is életében először 25 évesen találkozott.
27
Ugyan az én életem során nem nagyon mutatkozott meg, de családomnak - szüleimnek és nagyszüleimnek - színes, kalandos, néha szomorú, hányattatott sorsa és életútja volt. De mindenképpen olyan, amit büszke szívvel vállalnak fel én is így teszek. Remélem egyszer én is olyan élettörténetet mesélhetek el, ami kalandokkal, szép helyekkel és érdekes emberekkel teli.
Eddig háromszor jutottam el Venezuelába, először egy éves koromban, utána három éves koromban és legutoljára 12 éves koromban. Első alkalomról egyetlen emlékem sincsen, mintha meg sem történt volna, a másodikról felvillannak emlékképek és rövid események.
A nagyszüleim számomra csodálatos és furcsa logika alapján épített, de annál érdekfeszítő elrendezésű háza mely többszintes, hiszen hegyoldalban lett építve. Több lakrész van benne kialakítva, talán a leg tisztább kép a fejembe a nappali, az étkező, a konyha és a kamra, amit a mai tudásommal legjobban "áramló tér"-nek tudnék leírni. Egybe nyílnak, egy papám szobrait tartó nyitott polcrendszer választja el a nappalit és az étkezőt, hihetetlenül érdekes és szeretnivaló teret létrehozva. Szívemhez nagyon közel áll a fából készített három lépcsőfokocska, ami az egyes helyiségeket elválasztotta a kisebb szintkülönbség miatt. Nem tudom leírni szavakkal, hogy mennyire más, mint, amit itt láthatok a mindennapjaimban. Az
28
étkezőből nyílt a konyha, - és a konyhából a kamra egy függönyön át onnan pedig a szobalány lakrésze, mindez egy folyosóra nyílt, ami visszavezetett a nappaliba, egy kört alkotva - ami tágas volt, sok tároló szekrénnyel és konyhapulttal. Eszembe ötlik a platano édes illata, ahogy tűkön ülve várom, hogy nagymamám végezzen a serpenyőben való kisütésével, és én az étkezőben, a kedvenc bronz, lófej szobromat bámulva, végre befalhassam.
A háznak volt egy alsó lakrésze, ami teljesen külön állt a ház többi részétől, nem volt átjárás, csak ha kiment az ember a házból egy keskeny betonlépcsőn kellett lesétálni, elmenni az agyag égető kemencék mellett, hogy oda juthasson a teraszra, ahonnan nyílt az apartman. A teraszon volt egy függőágy - ahogy mi mindig mondjuk, chinchorro. Ez a szavak egyike, amit anyukám miatt spanyolul használunk mindig. Külön évekkel később tanultam csak meg a magyar szót hozzá. – Ebben lökdösött a bátyám a plafonig, míg sikoltozva, rimánkodva, elszédülve kértem, hogy engedjen ki.
29
Egy másik emlék három éves koromból, mikor a tengerpartra utaztunk, mindenki betelepedett a fák árnyékába, hűsölni és a táskákat lerakni. Ezután a legtöbben a tenger felé vették az irányt én is követni szerettem volna őket, kicsit hezitáltam, mert még sosem voltam a tengerben fürdeni, de mindenképpen ki szerettem volna próbálni. Nekiindultam hát, a talpamat, a nap forrósította homok égette mintha
láván járnék. Próbáltam, amilyen gyorsan csak lehet a vízhez elérni, azonban pont pár méterrel a víz előtt észrevettem valamit magam előtt, a homokban. Egy rák volt az, előttem állt és
30
blokkolta az utamat, megpróbáltam kikerülni jobbról, ő is jobbra araszolt, megpróbáltam kikerülni balról, ő is balra araszolt. Nyilvánvalóan nem szerette volna, hogy átmenjek, és mivel már elviselhetetlenné vált a talpamat égető forróság vissza kellett fordulnom és a vereséget elismerve az árnyékba hűsöltetni lábamat.
Ennek a nyárnak a nagy részét Venezuelábatöltöttük, így sokszor meglesett az,hogyha szüleim és nagyszüleim a városban szerettek volna menni valamit elintézni és nem akartak két ilyen fiatal gyereket egyedül a házban hagyni, beadtak minket az óvodába. Az érdekesség csak az volt, hogy egyikünk se tudok spanyolul, ez pedig egy spanyol óvoda volt, és mégis mikor visszaemlékszem erre, nem tűnik fel, hogy nem lettem volna képes tudatni szükségleteimet, vagy, hogy ne éreztem volna jól magam azon a helyen. Az egyetlen, amire emlékszem, hogy nagyon jól szórakoztam a játék dínókkal, amit az óvodában egy zöld dobozban találtunk bátyámmal - akinek nyelvtudása és nyelvérzéke jobb volt az enyémnél. –
12 éves koromból már tiszta emlékek maradtak rám, magáról nagyszüleim házáról, a városról, az ott töltött mindennapokról, a tengeri vakációról, az oda és visszavezető repülőútról.
31
Magyarországról Lisszabonban, onnan pedig Venezuelában ment a repülőgép, a Simón Bolívar International Reptérre, ahonnan kocsival kellett utazni Caracasba.
Mikor megérkeztünk a házba az előtérből nyíló lépcsőn felmentünk a félemeletre, ahol a 5 hálószoba volt. Régen a három gyereké és a szülőké, látogatásunkkor pedig enyém és édesanyámé, bátyámé, papámé, mamáé. Az előtérben helyezkedett el a második nappali, ami többet volt használva, mint a korábban említett inkább reprezentatív nappali. Az előtéri nappaliban volt a TV, amit papám minden este nézett, én is sokszor leültem mellé, de engem nem a spanyol nyelvű műsorok kötöttek le, hanem a mások által észre sem vett kicsi élőlények, a gekkók, amik a nyugalmas tévézés alatt, a falon vígan rohangáltak, játszottak, kergették egymást. Néhol egy-egy képkeret alá bújtak el, majd megint elő rohantak a nyílt falfelületre, néha úgy döntöttek, hogy át ugranak a tv tartó állványra majd vissza a falra. Mikor papám befejezte a hírek nézését számomra is vége volt a műsornak, az akrobata mutatványoknak, ideje volt aludni.
Mivel az egyenlítőtől északra, trópusi területen fekszik az ország, nyáron van a nedves évszak, minden nap esik az eső, jellegzetesen koradélután. Ott tartózkodásunk alatt is így volt, minden délután, az ebéd után szunyóka kezdetén szakadt le az ég és az alvás végén fejeződött be, tökéletes idő a felkeléshez. A zápor maga után egy párás, meleg, pozitív hangulatot hagyott, a madarak izgatottan repdesnek és az élet új erőt kapott a víznek hála. A ház alatt elhelyezkedő bambusz erdőből kis, zöld papagájok szálltak az erkélyre és csicseregve beszélgettek egymással nem is zavartatva magukat, hogy a két méterre lévő ajtóba állva bámultam őket. Majd mikor megszárítkoztak és ki beszélték magukat társainkkal, tovaszálltak.
Nem ők voltak az egyetlen érdekes papagájok, a ház alatt, a völgyben volt egy Sportklub, aminek nagymamám törzsvendége volt, igen jó teniszező ként. Ide látogattunk el sokszor az eső utáni órákban, akkor volt a legkellemesebb, sok teniszpálya volt itt, illetve medence és csúszda is, a Klub bejáratától egy nagyon hosszú bambuszerdei ösvény vezetett a pályákhoz, az utat több tíz méter magas hatalmas növények szegélyezték, a végén egy kunyhó méretű fém kalitka volt, amiben számtalan papagáj volt tartva, némelyikük még beszélni is tudott.
32
Mivel ezen látogatásom alkalmával már elég idős voltam és kíváncsi, nagypapám levitt a műhelybe és megmutatta az agyagozó korongot. Két napon keresztül próbálkoztam valamit készíteni, de hogy az ember erre képes legyen, először a centralizálást kell megtanulni, ami a legnehezebb feladat, az alaktalan agyag kupacot úgy a korong közepére helyezni és abból valamit formázni, hogy az a pörgetéssel le ne repüljön onnan, tökéletes középpontban kell lennie.
Sajnos nem sikerült, nehezebb volt, mint gondoltam, nagypapám néhány óránként rám nézett, próbál tanácsot adni, de ezt magának kell kigyakorlatoznia az embernek. A második nap végén kimerülve, ujjlenyomatomat elveszítve álltam fel a kis székről, hogy vacsorázni menjek, tudván, hogy a következő nap már nem fogom megint megpróbálni.
A tengerre is ellátogattunk. Nagyszüleim barátaival – akik szintén Magyarországról menekültek ki - és az ő családjukkal együtt két kocsiba szálltunk Papám nagyon elővigyázatos és sokat tudó ember, védi családját, ezért ő és bátyám utazott csak a másik kocsiban, ami egy rozoga, nagyon régi, sok műszaki problémával rendelkező Land Rover volt, könnyű célpontot jelentett az út során esetlegesen megjelenő banditáknak. Sajnos az egy más világ, sokszor előfordulnak a kocsis rablások, hogy az autópályán járművel elállják az utat és fegyverrel mindenüket elszedik az áldozatoknak, erre készült föl papám Szerencsére ilyesmi nem történt, de voltak már más veszélyek. Ahogy a hegyek között haladt kanyarogva az autópálya, igen nagy sebességgel hajtott mindenki, egyszer csak az egyik forduló után egy jacuzzi méretű hatalmas lyuk tátongott a többsávos út kellős közepén, hiába itt nincs tél és fagy vannak kemény esőzések sárlavinák és földmozgások, amik kihordják az utak alapozását, mivel ez nagyon távol volt a várostól senki se jött befoltozni és csak Isteni szerencse volt, hogy egyikünk se ment bele kocsival. Azonban az utánunk jövő motoros balesetet szenvedett emiatt, erről számolt be bátyám, mikor megérkeztünk az úti célunkhoz, La Guairaban, a kikötővárosba. Az ott parkoló hajót fel kellett készíteni az útra, ezért egy napot a szárazföldön töltöttünk. Miután mindenki felpakolt a fedélzetre, és segített a hajót kívülről lemosni elmentünk körülnézni a parton. Volt egy füves terület, amihez közelebb érve észrevettem, hogy ez nem is átlagos fű, hanem valami más, leguggoltam és megérintettem, a leveleket össze záródtak mintha csak el akarnának bújni, aztán a figyelmemet egy leguán terelte el, aki sütkérező élvezte ki délutáni eledelét. Az éjszaka a hajón aludtunk a tatban és az orrban volt egy-egy állandó hálókabin kialakítva, illetve az étkező részt lehetett, az asztal leeresztésével ággyá alakítani, így féltem
33
mindenki, aki a hajóútra jött. Másnap korán reggel papám és bátyám kimentek megnézni a kikötőn kívül lehorgonyozott vitorlást, a Sidartat, ami apámé volt és újkorában tökéletesen megfelelt ilyen hosszú utazásokra, mint amire mi is készültünk.azonban ma már nem volt vízzáró és motor nélkül egy napba került volna kijutniÉdesanyámék kiskorukban sok hétvégén és nyáron mulathatták az időt a Tortugán ahova mi is készültünk eljutni. Csodálatos gyerekkor lehetett, amit én is megláthattam. A hajóút nagyon hosszú, fél napba tellett és hánykolódó, hiszen a hullámok a száraz föld felé tarajosak így minden egyes alkalommal megdobta a hajó orrát, aki nem volt ehhez hozzászokva, mint én is, azonnal tengeri betegséget kapott és kínszenvedés volt az út, a körülbelül 150 kilométer, amit meg kellett tenni a hullámok között, mire végre a kisebb szigetek ölelésébe értünk és a hullámok megszűntek. Ekkor tudtam először a fedélzetre jönni, mikor felsétáltam olyan látvány tárult elém, amiben még sosem volt részem, trópusi szigetek, gyönyörű szép napsütés, kristálytiszta, kék tenger, a tengerbe óriási medúzák, barna kockák a hátukon, tengeri halak és korallok a hajó alatt. Lassan araszoltunk a sziget felé, amit Patkó szigetnek hívtak és a legmegfelelőbb hely volt a kikötésre, hiszen a széltől és a hullámoktól védve volt a belseje. Magán a szigeten szinte semmi nem volt homokból állt az talaj magassága nem lehetett több két és fél méternél, alig pár növény bokrocska és gaz nőtt rajta. Párszáz méter lehetett a hosszúsága és a szélessége maximum pár tíz méter, volt a sziget kellős közepén egy halászkunyhó, ami uszadékfából és a nagyobb szigetről, a Tortugáról
34
hozott faanyagból készült, nagyon egyszerű kis építmény, egy darab fallal a szeles oldal irányába. A sziget túlsó csücskében egy világítótorony kapott helyet illetve a gazdag emberek, aki a jachtjaikkal ide kötöttek ki, építettek egy helikopter leszállópályát.
Mindennapi élet mamámnak
Venezuelában:
Két család élt együtt a nagyszülőkkel a nagy, több részes házban. Nagymamám több mindennel próbálta segíteni a családot a pénzszerzésben. Volt angoltanár az egyetemen esténként, de az ottani élet igencsak különbözik az itt megszokottól. Esténként nem épp a leg biztonságosabb egyedül sétálgatni még az egyetem környékén sem. Mindennapos eset volt, hogy embereket raboltak el és a családtól válságdíjat követeltek, hogy visszakaphassák szerettüket. Ezen körülmények között élt a család, és mindenki más az országban.
Mamám vezetésével egy hotel aljában volt egy kis üzlet, amelyben Papám és testvére által készült kerámiákat árulták a jómódú vendégeknek, akik igencsak szerették az ilyenfajta jóminőségű, szép és hasznos tárgyakat.
35
