Szakdolgozat

Sas Hajnalka Dóra

Debreceni Egyetem

Műszaki Kar

Építészmérnök Mesterszak

2023.06.20

Az emlékmű

H Duna

A kaszárnya étkezőjében már évtizedek óta függ ez az emlékmű, amely egy rég elfeledett katona egykori halálát hirdeti. Csak szóbeszédekből sejlik fel néhány részlet, egyáltalán nem biztos, hogy ez így volt, az egyetlen biztos dolog az az, ami a halványszürke műkő táblán áll:

„Fekete Mihály hör. törm.

1929 – 1953 hősi halált halt a proletárdiktatúra védelmében”

Már e rövid megfogalmazásból is látszódik, hogy akkoriban más idők voltak. Talán a valóságban ezen személy halála, egyáltalán nem volt ilyen heroikus. Családom és a környékbeli idősek szóbeszédében marad fel csak a történet, miszerint ismeretlen okokból ide áthelyezett néhány katona, köztük az áldozat, a fiatal 24 éves törzsőrmester, Fekete Mihály megérkezett néhány nappal tragikus esemény előtt. Ebben az időben jócskán benne volt Magyarországon is a kommunizmus szorításában. Nem volt jobba helyzet a szomszédos Jugoszláviában sem, ahol nagy politikai szerepet játszott Tito, Jugoszláv elnök, s igen gyakran emlegették a róla szóló beszédekben a „Tito a láncos kutyája” kifejezést. Az esetet megelőző estén pont egy kioktatást kellett végighallgatniuk a frissen érkezett katonáknak mielőtt kiküldték őket a határhoz közel eső vasszerkezetes őrtoronyban - melynek ma már csak beton alapjait és megcsonkított lábazati részeit találhatjuk a helyszínen, benőve gazzal és bokrokkal - azonban azon az estén ez még állt hibátlanul. Ide érkeztek meg az eligazításról az újoncok, akiknek fejükben még zengtek a politikai tiszt szavai, a hírhedt Titóról és egy különös kutyáról. A hosszú est során nem feledték az eligazítójuk szavait, azonban ez összemosódott az éjszaka sötétségével és mikor hosszú, fárasztó őrködés közben egyszer csak az árnyakból előtűnt egy különös alak, amit pontosan ki sem lehetett venni tisztán, de kutyának tűnt és a határ felől közeledett, így hát fenyegetést jelentett az országra. Az éppen a toronyban lévő katona tette, amit tennie kellett, és azonnal lőtt. Szerencse vagy nem szerencse, tényleg csak egy eb volt. Azonban, nem akármilyen, a határ túloldalán állomásozó szerbek határőr kutyája volt. Mikor a lövés eldörrent és a magas vérmérsékletű szerbek megneszelték, hogy mi történt, nem hagyták megtorlatlanul az esetet. Amint kiszemelték, hogy kivégzett szeretett ölebükkel, könyörtelenül tüzet nyitottak az őrtoronyra, eltalálva az ott állomásozó katonát, és addig támadás alatt tartották a megfigyelő állást, amíg el nem jött a reggel. Még ha halálos sebet sem kapott a fent tartózkodó katona, társai nem tudtak a segítségére sietni, így elvérzett a sebesült. Visszatekintve a táblán álló szövegre, így már mindjárt nem olyan hősies a halál, de ezt kinek is van joga kimondani egy olyan katonáról, aki csak tette a dolgát. …

Víztorony

Emlékezetem kezdete óta ez a vasbeton szerkezet mindig is ott állt, rendületlenül a tanya bejáratánál, fogadta a vendégeket, tartózkodó, sejtelmes méltóságával. Sosem moccant meg. Sosem változott. Sosem volt semmire használva, senki sem ment a közelébe, senki se mászott rá, senki se akart vele soha, semmit kezdeni. Pusztán egy „őskövülete” Hódunának. Mindenki hagyta ott, ahol van, békében, ahogy lennie kell. Az idő vasfoga valamikor ledönti, de arra a hosszú jövőben kerül majd csak sor.

Épp ezért nem sok emlékem maradt meg, erről a beton robosztusról. Talán csak éppen egy említésre méltó, ez viszont nagyon élénk képként világít máig a fejemben. Kiskoromban megkíséreltem közel menni hozzá, és kicsit megismerkedni ezzel a magas szerkezettel. A tériszonyom miatt sose szerettem volna megmászni, de nem is szabadott volna, mert életveszélyesnek volt titulálva. Azonban nem volt megtiltva hogy körbe sétáljam ezt az elhagyatott építményt. Mikor megközelítettem valami céltudatosan az egyik lába vezetett, ahol a legváratlanabb dologgal találtam magam szembe. A víztartály u alakú vasbeton lába mélyén egy fülesbagoly fiókára lettem figyelmes, aminek szemében csillogott a félelem, ezért meg se próbáltam megközelíteni. Egy kis bámészkodás, tanulmányozás után elhátráltam és sohatöbbet nem zaklattam a kis csöppséget. Talán éppen emiatt találkozás miatt többször nem is nagyon kerültem közel ehhez a mérnöki alkotáshoz, akármennyire emberi alkotás és a falu bejáratánál van mégis elhagyatott, már a természet része, az állatok lakhelye, megtagadta ember alkotta mivoltját.