
3 minute read
A személyi szabadság megsértése
Amikor megérkezik a Dante poklához, az valami fantasztikus élmény. Óriási bükkfák állnak szálegyenesen, a fény alig tud áttörni a sűrű lombkoronán. A pokol széléről benézhet a tátongó mélységbe, de ha alá is akar szállni, akkor kissé veszélyes.
Sziklaív feszül a bejárat felett, akárha egy romantikus kőhíd lenne. Ám a lejutásnál vigyázni kell, mert kidőlt fák keresztezik az utat, na meg szinte negyvenöt fokos lejtő. Mivel a Dante pokla mélyebben fekszik, mint a felszín, ezért ott megül a hűvös levegő, és a páratartalom is érezhetően magasabb, mint utunk elején.
Advertisement
A Dante pokla egy úgynevezett töbör a Bükk hegységben: egy beszakadt mészkőbarlang. Tulajdonképpen egy mély gödör, egy hatalmas sziklaüreg, de eszelősen vadregényes és romantikus. Az alján apró csatornák nyílnak, amelyek a hegység gyomrába vezetik el az itt elszivárgó esővizet – hogy aztán az majd egy bővizű forrásként utat találhasson magának a völgy talpán valahol. A töbör az egyik kedvenc túraútvonalam része: a lillafüredi Palotaszállónál kezdődik, és onnan felvisz a Szeleta-barlanghoz. Az út a hegyeken át folytatódik: ha akarunk, felkaptathatunk a Büdös-pesthez (ez is egy nagyon klassz barlang), onnan pedig le, a Kecske-lyukhoz. Meglepő módon ez is egy barlang –ide érdemes vízálló cipőt és elemlámpát is vinni, mert nagyon hoszszan be lehet mászni az elején nagy, de aztán folyamatosan szűkülő nyíláson át. Az út végig meseszép, aztán jön a csókási pihenő, majd egy meredek erdei úton azonnal a Garadna-völgybe érünk, ahol pont az Erdei Halsütödénél lyukadunk ki. Itt sült pisztrángot és némi fröccsöt vehetünk magunkhoz, de ha gourmet élményre vágyunk, lejjebb ereszkedhetünk a műúton vagy 500 métert. Ott egy mézeskalácsház vár, „Vendéglő a pisztrángoshoz” cégérrel. Amit a túra után bent kapnak, az maga egy darabka Európa.
Valószínűleg Csókás miatt kattant be nekem ennyire a Bükk. A hegytetőn, nem messze a Csókási-víznyelőbarlangtól (még egy barlang, őrület!) két aprócska ház áll. 1984 nyarán itt volt a Bükk II. vándortábor egyik állomáshelye. Meg voltunk érte bo- londulva. Bemásztunk a barlangba persze, éjjelente meg az erdőben bóklásztunk, ahol az avarban, a korhadó faágdarabokra fluoreszcens gombák telepedtek meg. Úgy világított helyenként az aljnövényzet, mintha az Avatar című filmben mászkálnánk. Mindenfelé neszezett valami, bagoly suhant, lomb zúgott…

Így kóboroltam a második csókási napunkon, amikor autó kerek fényszóróit pillantottam meg közeledni az aszfaltúton. Zöld Zsiguli fékezett mellettem, és kinyílt az ajtó. A kocsiban, a jobb egyen Szarvas Feri ült – egy ifivezető Ercsiből. „Szevasz, a társa. „Még csak tízéves vagyok, és máris összekötöztek két nővel” – gondoltam magamban, és vártam, milyen totálisan meglepő dolgokat hozhat még ez az éjszaka. (El kell mondanom: személyi szabadság ennyire súlyos megsértésének ember nem örült még így.) Nos, ezután az egyik lánynak sikerült megszökni a sátorból, a másikat meg a szökési kísérlet közben elkapták, és visszahozták. Utána – izgalom ide vagy oda – mély álomba zuhantam. Másnap reggel mindannyian autóba ültünk, és behajtottunk a vándortábor csókási állomására. Itt hosszas alkudozás közben a táborvezető, a tornatanár Gyula bácsi észrevétlen leeresztette a Zsiguli kerekeit, majd végül kiegyeztünk hatvan darab palacsintában, amit váltságdíjként kellett megfizetni a túszokért. Az agresszor ifivezetők ezután csatlakoztak a vándortáborhoz, és innentől velünk tartottak a legnagyobb egyetértésben – én meg magyarázhattam pár okostojásnak, hogy az egész nem volt megbeszélve, hanem tényleg teljesen váratlanul raboltak el a bükki éjszakában. kis Bus, fogjunk kezet!” – mondta Feri! „Azta, micsoda véletlen! Hát ti meg hogy kerültök ide?” – hebegtem, és belecsaptam a felém nyújtott tenyérbe. Egy tizenhét éves fickónak nem volt nehéz berántani az autóba egy szemüveges ötödikest: a gumik felsírtak, és a keskeny aszfaltcsíkon kilőttünk az éjszakai erdőbe. Három- négy kilométert tehettünk meg, amikor táborhelyhez értünk. Itt is csupa ismerős arc… hát, ezek utánunk jöttek – konstatáltam. A vidám tizen-huszonéves kompánia láttán megnyugodtam. Még akkor is tök nyugodt voltam, amikor bementünk egy sátorba, és autóvontató kötéllel összekötözték a lábamat. Laza és jelképes volt a csomó, valószínűleg csak a móka kedvéért. Nemsokára lakótársat is kaptam a „fogdába” – azt az ifivezető lányt, aki már a tábor kezdetétől velünk jött. Majd fél óra múlva követte őt

Ahányszor erre járok, mindig eszembe jut az az éjszaka. Pontosan tudom, milyen szerencsés vagyok: ilyen kalandok nem mindenkivel történnek ám! És az is eszembe jut, hogy a mobiltelefonok, a mobilinternet és a mindentől rettegő szülők korában vajon, ha az én gyerekemmel tennének manapság így, nem kapnék-e azonnal szívrohamot, nem riasztanám-e a rendőrséget, a hegyimentőket, a polgári védelmet és a NATO-csapatokat? Ki fogja az én gyerekemet ilyen mókásan és lazán elrabolni? És vajon az ő szívét elrabolhatja-e majd egy ilyen kaland – és egy ilyen hegység?
SZERZŐ: Bus István, a Pesti Ügyvéd felelős szerkesztője