„Csak aki ismeri a fákat, az képes védelmezni őket.”
www.facebook.com/parkkiado www.parkkiado.hu
FÁK
T I T KO S É L E T E
Az erdő a csönd, az érintetlen természet, a mese és a titkok birodalma. Egy hely, ahol bármi megtörténhet. Peter Wohlleben, a neves német erdész a fák titkos életébe enged betekintést, és meglepő dolgokat tár fel. Mert az erdőben ámulatba ejtő dolgok történnek: a fák beszélgetnek egymással. Nemcsak utódaikról gondoskodnak odaadóan, de idős és beteg szomszédjaikat is ápolják. A fák éreznek és emlékeznek. Hihetetlen? Pedig igaz! Peter Wohlleben fényt visz az erdő sűrűjébe, és bepillantást enged egy titokzatos világba. A fák eddig nem is sejtett képességeiről írott lebilincselő tudományos esszéiben a legújabb felfedezéseket éppúgy figyelembe veszi, mint saját tapasztalatait és érzéseit. És az olvasó nem győz álmélkodni a természet csodáin.
A
© TOBIAS WOHLLEBEN
SPIEGEL-BESTSELLER: TÖBB MINT 105 000 ELADOTT PÉLDÁNY
PE TE R WOHLLEBEN
at g ?
Peter Wohlleben (1964) már kisgyermekként természetvédő akart lenni. Erdőgazdálkodást tanult, és több mint húsz éven át a tartományi erdőfelügyelőség alkalmazottjaként dolgozott. Hogy ökológiai elképzeléseit a gyakorlatba is átültesse, felmondott, és napjainkban az Eifel-hegységben vezet egy környezetbarát erdőgazdaságot, ahol az őserdők visszaállításán munkálkodik. Számos tévéműsor vendége, előadásokat tart és gyakorlatokat vezet; több, erdővel és a természetvédelemmel foglalkozó mű szerzője. Magyarul ez az első könyve.
PE TE R WO HL LE BE N
T I T KO S É L E T E
3490 Ft
y-
Wohlleben_AFakTitkosElete_VEDO_22mm_OK 10/9/16 3:10 PM Page 1
T I T KO S É L E T E M I T É R E Z N E K , H O G YA N KO M M U N I K Á L N A K ? EGY REJTETT VILÁG FELFEDEZÉSE
PARK K ÖNYVKIADÓ
„Tanulságos, mély empátiával megírt könyv, amely lehetővé teszi számunkra, hogy új szemszögből lássuk az erdőt. Peter Wohlleben könyve az erdőhöz intézett szerelmi vallomás.” –LITERATUR SPIEGEL
„Lebilincselő könyv egy lenyűgöző teremtményről, amelynek szemlátomást sikerült valamennyiünk szeme elől elrejtőznie.” Die Welt „Wohlleben az erdő mindentudója és örökös felfedezője.” Literatur Spiegel „Wohlleben visszaadta az erdőnek a lelkét.” Süddeutsche Zeitung „Mindenki, aki olvasta ezt a könyvet, más szemmel fogja az erdőt járni.” Der Tagesspiegel „Ajándék az erdő barátainak.” Buchjournal „Wohlleben vágyakozásunk színterét ismét új életre keltette.” Neue Osnabrücker Zeitung „Lebilincselő népszerűsítő könyv, amely egy sok tekintetben ismeretlen, szomszédos univerzumból szórakoztatóan mutat be különféle felfedezéseket.” Greenpeace Magazin
Előszó
Amikor erdészként megkezdtem szakmai pályafutásomat, nagyjából annyit tudtam a fák titkos életéről, mint egy mészáros az állatok érzelmeiről. A modern erdőgazdálkodás fát termel, értsd ezen: fatörzseket vág ki, majd újabb facsemetéket ültet. Ha utánaolvasunk a szakfolyóiratokban, hamar az a benyomásunk támad, hogy az erdő jólléte csak annyiban érdekes, amennyiben az az optimális üzemvezetés számára szükséges. Az erdészet mindennapjai szempontjából ennyi elegendő is, ám eközben fokozatosan torzul szemléletünk. Mivel lucfenyők, bükkfák, tölgyek és erdeifenyők százait kellett nap mint nap a tekintetben felmérnem, mire lesznek alkalmasak a fűrésztelepen, és hogy mennyiért lehet őket értékesíteni, észlelésem beszűkült erre az egyetlen nézőpontra. Kereken húsz évvel ezelőtt kezdtem turisták számára túlélőtréningeket és rönkkunyhótúrákat szervezni. Később létesítettem egy kegyeleti emlékerdőt, valamint néhány őserdő-rezervátumot. A számos látogatóval folytatott beszélgetésem során árnyalódott az erdőről kialakított képem. A görbe, göcsörtös fák, amelyeket akkoriban silánynak minősítettem, a kirándulók körében lelkesedést váltottak ki. Velük együtt tanultam meg, hogy ne csak a törzsre és annak minőségére figyeljek, hanem a szokatlan gyökérzetre, a különös növekedési formákra vagy 5
a kérgen a finom mohapárnákra is. Természetszeretetem, amely már hatesztendős koromban sem hagyott nyugodni, új erővel lobbant lángra. Hirtelenjében számtalan csodát fedeztem fel, ezekre azonban alig-alig találtam magyarázatot. Ráadásul az Aacheni Egyetem területemen rendszeres kutatómunkába fogott. Számos kérdésre sikerült választ találnunk, számtalan egyéb kérdés pedig közben merült fel. Erdészként az élet ismét érdekfeszítő lett, minden nap, amelyet az erdőben töltöttem, felfedezőúttá vált. Mindez az erdőgazdálkodásban szokatlan körültekintést tett szükségessé. Aki tisztában van azzal, hogy a fák éreznek fájdalmat, hogy van emlékezetük, és hogy a faszülők együtt élnek utódaikkal, az nem képes csak úgy kivágni őket, és nem fog nagy gépekkel garázdálkodni közöttük. A gépeket az én területemről már két éve száműztük, és ha olykor-olykor mégis ki kell vágnunk egyes törzseket, akkor az erdei munkások lovaikkal együtt ezt kímélettel teszik. Egy egészséges, akár még boldognak is nevezhető erdő lényegesen termékenyebb, ami gazdaságilag is megtérül. Ez az érv győzte meg munkaadómat, a hümmeli önkormányzatot, így aztán ebben az Eifel-hegységben fekvő parányi faluban a jövőben szóba sem jöhet semmilyen más gazdálkodási forma. A fák fellélegeznek, és még több titkot árulnak el, különösen azok a csoportok, amelyek az újonnan kialakított védett területeken teljesen háborítatlanul élnek. Életem végéig tanulni fogok tőlük. Már az minden képzeletet felülmúl, amit eddig felfedeztem ott, a lombsátorban. Most arra invitálom az olvasót, ossza meg velem a fák nyújtotta örömöket. És ki tudja, talán legközelebb, amikor az erdőben sétál, ön is felfedez néhány csodát.
6
Szerelem
A fák higgadt lassúsága szaporodásukban is kifejezésre jut, mert a reprodukciót legalább egy évvel előbb megtervezik. Hogy minden tavasszal sor kerül-e a szerelemre, az a hovatartozástól függ. Mert míg a tűlevelű fák lehetőség szerint minden évben útjukra bocsátják magvaikat, a lombos fák egészen más stratégiát követnek. Mielőtt sor kerülne a virágzásra, egyeztetnek egymással. Belefogjanak-e a következő tavaszon, vagy jobb lenne, ha mégis várnának még egy-két évet? Az erdei fák a legszívesebben mind egyszerre virágoznának, mert ez esetben a különböző egyedek génjei jól keveredhetnének egymással. A tűlevelű fák esetében ez így is van, de a lombhullató fák ennek során egy további körülményt is figyelembe vesznek: a vaddisznókat és az őzeket. Ezek az állatok mohón fogyasztják a bükk és a tölgy makkját, segítségükkel ugyanis vastag téli zsírpárnához juthatnak. Azért vannak annyira oda ezekért a termésekért, mert akár 50 százalékban is tartalmazhatnak olajat és keményítőt – nincs még egy eleség, amely táplálóbb lenne számukra. Ősszel gyakran átkutatnak egész erdős területeket a legutolsó morzsáért is, úgyhogy tavasszal bajosan csírázhatna ki a fák új nemzedéke. Ez az oka annak, hogy a fák egyeztetnek egymással. Ha nem virágzanak évről évre, a vaddisznók és az őzek sem számolhatnak ezzel a táplálékforrással. Szaporodásuk korlátok közé szorul, 24
mert a vemhes állatoknak télen egy hosszú, táplálékszegény időszakot kell átvészelniük, és akadnak példányok, amelyeknek ez nem sikerül. Ha aztán végül az összes bükk vagy tölgy egyszerre borul virágba és hoz termést, a csekély számú növényevő nem képes mindent elpusztítani, úgyhogy marad elég fel nem fedezett mag, amely kicsírázhat. Az ilyen esztendőkben a vaddisznók megháromszorozhatják szaporodási rátájukat, mert a tél folyamán az erdőben elegendő mennyiségben találnak eleséget. Régebbi időkből származik a „magtermő év” kifejezés, amely a bükk- és tölgyerdők terméshozó éveire vonatkozott. Akkoriban a vidéki lakosság kihasználta ezt az áldást, és a vaddisznók megszelídített rokonait, a házi sertéseket kihajtotta az erdőkbe. A cél az volt, hogy vágás előtt a vad termésekkel hizlalják őket, és azok szép vastag szalonnaréteget növesszenek. Rendes körülmények között a vaddisznóállomány aztán a következő évben újból lecsökken, mert a fáknál „time out” következik, az erdő talaja pedig üres marad. Ez a többévente bekövetkező időszakos virágzás éppennyire súlyos következményekkel jár a rovarok, különösen a méhek számára. Rájuk nézve ugyanis ugyanaz érvényes, mint a vaddisznókra: a többéves szünet állományaik összeomlásához vezet. Jobban mondva vezethetne, mert nem alakulhatnak ki nagy méhpopulációk. Az ok: az igazi erdei fák fütyülnek a kis segítőkre. Mit számít nekik az a pár beporzó, ha egyszer milliószámra bontanak virágot négyzetkilométerek százain? A fáknak tehát valami mást kell kiagyalniuk, valami megbízhatóbbat, amiért még sarcot sem kell fizetniük. Ugyan mi lenne kézenfekvőbb, mint az, hogy a szelet hívják segítségül? A szél kiragadja a porfinomságú pollent a virágból, és eljuttatja a szomszédos fákhoz. A légáramlatoknak mindemellett van egy további előnyös tulajdonságuk: alacsonyabb hőmérsékleten, még 12 °C alatt is működnek, márpedig ez alatt az érték alatt a méhek nem érzik jól 25
magukat, inkább a kaptárban maradnak. Vélhetően ez az oka annak, hogy a tűlevelű fák szintén ehhez a stratégiához folyamodnak. Voltaképpen nem lenne szükségük erre, hiszen majd minden évben virágoznak. A vaddisznóktól nincs mit tartaniuk, ugyanis a lucfenyő és társai kis magjai nem jelentenek vonzó táplálékforrást számukra. Akadnak ugyan madarak, mint például a keresztcsőrű, amely – miként neve is mutatja – erős, keresztben álló csőrének hegyével felfeszíti a tobozt és megeszi a magvakat, de ez az összmennyiségre vetítve nem tűnik nagy problémának. És mivel alig van olyan állat, amely tűlevelű fák magját raktározná el télire, potenciális utódaikat a fák helikopterszárnyakkal látják el az útra. Így csak lassan ereszkednek lefelé az ágról, miközben a széllökések könnyűszerrel továbbvihetik őket. A tűlevelű fának mindenesetre nem kell szüneteket közbeiktatnia, ahogyan a bükknek és a tölgynek. És mintha a lucfenyő és társai a szaporodás során még a lombos fákat is le akarnák pipálni, hatalmas mennyiségű virágport termelnek. Olyannyira, hogy a virágzó tűlevelű erdők felett már egy könnyű szellő esetén is porfelhők lebegnek, akárha a koronák alatt tűz égne és ontaná a füstöt. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ekkora összevisszaság esetén hogyan kerülhető el a beltenyészet. A fák csakis azért maradtak fenn mind a mai napig, mert egyetlen fajon belül is nagy genetikai sokféleséget mutatnak. Ha az összes fa egyszerre engedi szabadon virágporát, akkor valamennyi egyed picinyke szemecskéi összekeverednek, és végigsöpörnek az összes fa koronáján. Mivel pedig a saját pollenek a mindenkori fatest körül különösen nagy koncentrációban fordulnak elő, nagy a veszélye annak, hogy végül saját termős virágaikat is megtermékenyítik. Csakhogy épp ez az, amit a fák az imént ecsetelt okból semmiképp sem szeretnének. Ennek elkerülésére különféle stratégiák alakultak ki. Egyes fajok – mint a lucfenyő – az időpont 26
helyes megválasztásában bíznak. A porzós és a termős virágok néhány napos különbséggel nyílnak ki, úgyhogy ez utóbbiakat zömmel más fajtársak idegen virágpora termékenyíti meg. A madárcseresznye a rovarokra bízza magát, neki ez a lehetősége nincs meg. Náluk a hím és női nemi szervek egyazon virágon belül helyezkednek el. Mindamellett a kevés igazi erdei faj egyikeként méhekkel poroztatja be magát, amelyek szisztematikusan végigkutatják az egész koronát, ennek során pedig óhatatlanul is szétosztják a fa saját virágporát. Ámde a cseresznye érzékeny, és megérzi, ha a belterjesség veszélye fenyegeti. Megvizsgálja a pollent, amelynek finom tömlői a nőivarú virág bibéjére történő érkezését követően behatolnak, és a petesejt irányában akarnak növekedni. Ha a sajátja, akkor leállítja és elkorcsosítja a nyúlványokat. Csakis az idegen, sikerrel kecsegtető genotípus juthat tovább és hozhat létre később magot és gyümölcsöt. Hogyan képes a fa az „enyémet” megkülönböztetni a „tiédtől”? Ezt ma még nem tudjuk teljes pontossággal. Ismeretes azonban, hogy a gének valóban aktiválódnak, és szükségszerűen összeillenek. Éppenséggel mondhatnánk azt is, hogy a fa képes megérezni. Vajon nem több-e a jelentése a testi szerelemnek nálunk is a messengerek, hírvivő anyagok kibocsátásánál, amelyek kiválasztásra késztetik a testet? Hogy milyen érzés a fák számára a beporzás, az minden bizonnyal még sokáig a spekuláció birodalmába fog tartozni. Egyes fajok különösen következetesen akadályozzák meg a beltenyészetet: minden egyed egynemű. Így vannak hím és vannak női ivarsejtekkel rendelkező kecskefüzek, amelyek szükségszerűen önmagukkal soha nem szaporodhatnak, csakis idegen fákkal. Mindamellett a füzek nem igazi erdei fák. Pionír élőhelyeken terjeszkednek, azaz mindenhol, ahol még nem áll erdő. Mivel az ilyen élőhelyeken virágzó lágy szárú növények és cserjék sokasága telepszik meg, amelyek odacsalogatják a méheket, 27
a beporzás során a füzek szintén rovarokra bízzák magukat. Itt azonban felmerül egy probléma: a méheknek először a hímivarú füzekhez kell repülniük, onnan magukkal hozniuk a virágport, majd ezeket el kell juttatniuk a nőivarú fákhoz. Ellenkező esetben ugyanis nem kerülne sor megtermékenyítésre. Hogyan oldja meg ezt a fa, ha egyszer mindkét nemnek ugyanakkor kell virágoznia? A kutatók kiderítették, hogy ehhez az összes fűzfa illatanyagot választ ki, amely odacsalogatja a méheket. Ha a méhek megérkeztek a célterületre, a látványnak kell átvennie az irányító szerepet. E célból a hímivarú fűzfák a maguk barkáival különösen kitesznek magukért: világossárga színben tündökölnek. Ezzel magukra vonják a méhek fi gyelmét. Ha a rovarok túljutottak az első cukorlakomán, továbbrepülnek, és felkeresik a nőivarú fák jelentéktelen külsejű, zöldes virágait.7 A beltenyészet, ahogy az emlősállatoknál ismerjük – vagyis hogy az egymással rokonságban álló egyedek szaporodnak –, ennek ellenére mindhárom említett esetben lehetséges. És ebben szerephez jutnak akár a méhek, akár a szél is. Mindkettő nagy távolságokat hidal át, és ezzel előidézi, hogy legalábbis a fáknak egy része távoli rokonaik pollenjeit fogadja be, újra meg újra felfrissítve ezzel a helyi génállományt. Csupán ritka fafajok teljesen elszigetelt előfordulása esetén mehet veszendőbe a sokféleség, amikor is csak néhány példány áll egymás mellett, és így válhatnak a fák fogékonyabbá a betegségekre, néhány évszázad alatt pedig akár teljesen el is tűnhetnek.
28