Lugosi Viktória: Ajvé – beleolvasó by Park Könyvkiadó

„Régen találkozhattunk ennyi beleérzéssel, ilyen kifinomult pasztellszínekkel megfestett, ennyi szeretettel ábrázolt alakkal. Esterházy Péter hatalmas családi tablója, a Harmonia Caelestis impozáns apaportréja, Vámos Miklós regényeinek anya- és apafigurája mellé – a művészi ábrázolás összehasonlítása nélkül – odaállíthatjuk az Ajvé szinte mitikussá, a jiddise máme archetípusává váló nagymama alakját.” – Magyar Hírlap, Gervai András

„Ez a regény véleményem szerint az egyik legjobb, legélvezetesebb kortárs mű. Nagyon várom Lugosi Viktória újabb könyvét, amit a 40-es korosztálynak is feltétlenül el kell olvasnia!” – www.libri.hu

„Az erények szépen benne vannak: a megélt személyesség, a spontánnak tetsző dramaturgia, a hiteles referencialitás. Ismerős a Kádár-kor főzelékszagú levegője. Ismerősen pontos az egész szómúzeum: az umberufen, a nejlondzsörzé, az ajvéból jelentik, a stanecli és a becsinált, a feccölt és a gejl. A kötet legfőbb erényének titka az ötven centiméter, amivel a gyerek horizontja a felnőtté alatt húzódik. Onnan, közelebbről, jobban látszanak a világ finom részletei, és a regény autenticitásának éppen ezek a kevés vonallal rajzolt részletei a garanciái.” – Magyar Narancs

„Elbűvölő humor.” – Népszava

„Ez egy regény, egy mese, egy emlék. Egy zsidó család nagyon életszagú mindennapjaiba kukucskálhatunk be. Olvasás közben érezni az áttetsző, gyümölcsillatú szappanok szagát, a főzelékét, a húslevesét, a nagymama süteményeinek ízét, a limóport a sós tenyeremen, hallom a villamost, a panel zajait, vidéki nagynénik, ismerősök fura, ijesztő, megnyugtató meséit, látom arcuk élét, érzem házuk sötét titkait, a temetéseken érzett zavarral vegyes szomorúságot, az iskolában átélt kalandokat. Ez az emberi regény. Emberekről szól embereknek.” – www.moly.hu

„Lugosi Viktória kivételes együttérzéssel tekint szereplőire. Könyvében minden embernek és az élet minden kellékének, még a lyukas nejlonharisnyának is joga van a létezéshez. Ritka, becses üzenet ez – s ezért lehet, hogy a regénybeli Berekfa utcai lakásból nemcsak a múltra és a korabeli Budapest miliőjére, de egy szebbnek remélt jövő felé is tágas kilátás nyílik.” – Kritika

ISBN 978-963-355-450-0 Felelős szerkesztő Tönkő Vera Szerkesztette Bognár Róbert A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér és Markwarth Ágnes Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera

Apa azt mondja: négyes fölé. És kanalazza tovább a húslevest. Ezt a vöröset Ilikének hívják. Kényszeredetten mosolyog. Szegény. Reggel óta főz, és ez a dicséret. Dodó mindig azt mondja: finom. Esetleg annyit, hogy ez nem az én ételem, de azt sem úgy érti, hogy elrontották, csak hogy ő speciel nem nagyon szereti, de azért megeszi. Apa mindent osztályoz. És az rettenetes. Mert nem lehet rá mit mondani. Ami négyes fölé, az négyes fölé. Kész. Nem lehet vitatkozni, hogy nem is igaz, mert nincs is túlborsozva, és a zellerből is pont elég. A négyes fölé az sosem lesz ötös. Úgy kell lenyelni, hogy az embernek gombóc van a torkában. Biztos azért van, hogy ő nem is nagyon eszik. Apánál legjobb esetben is ötös alá lehet valami. De ez ennek a szerencsétlen kis vörösnek úgysem sike77

rül. Látszik rajta. Ilike olyan, mint a hajas baba. Lehetne fésülni a nagy loboncát, és aztán nincs vele mit kezdeni. Pedig igyekszik. Annyira akarna jó levest főzni. És velem is szeretne beszélgetni, és ha undok vagyok, még jobban igyekszik. Beszélgetni próbál, leguggol mellém, mintha kis pisis lennék. Mosolyog, és látszanak a ronda, hófehér fogai, amik egészen vastagok. Anya szerint csak korona lehet, amiről beszélek. Hát akkor ez kettes alá a fogorvosnak. Utálom Ilikét. Pedig ami igaz, az igaz, egész jól mesél, én már válaszolnék is, meg segítenék a mesében, mert előbb-utóbb megsajnálom, de akkor jön apa, hogy na, jobb, ha megyünk, és akkor már úgysem lehet mit mondani. A múltkor elhatároztam, megmondom Ilikének, ne féljen annyira apától. Mert jó, kettest adott a krumplijára, ami mellesleg tényleg borzasztó volt, és a szandálját is levetette, hogy abban ugyan ki nem megy vele az utcára, de nem lenne szabad hagynia, hogy apa észrevegye, hogy fél, mert akkor még szigorúbb lesz. A kutyák is azzal vadabbak, akiről érzik, hogy fél tőlük. Mert állítólag a félelemnek szaga van. Persze tudom, hogy könnyű mondani. Mert én is mindig félek, de azért az mégis más. Mert ha nagy leszek, ez el fog múlni. Akkor majd nem engedem, hogy úgy kiabáljon velem, mint a múltkor, amikor a vendégségben megmutatták azt a hülye lámpát, amit ő szerzett protekcióval. Exportból visszatartott. Nem ám visszamaradt, hanem nem engedte, hogy kivigyék. Volt rajta egy nagy 78

rugó. A lámpát egy fogantyúnál fogva le lehetett húzni az asztal fölé, és amikor nem volt rá szükség, fel lehetett engedni egész a plafonig. És akkor leengedték, direkt nekem, hogy megmutassák, hogy működik. Nekem meg épp akkor jutott eszembe, hogy apának hoztam sütit, amit nagymamával pakoltunk, de elfelejtettem odaadni. Felálltam, hogy kiszaladjak érte a kabátomhoz, mert a zsebében volt, és pont belefejeltem a lehúzott lámpába, ami ripityára tört. Apa üvöltött. A feje lila volt, és láttam, hogy lüktet a homloka, ami a legrosszabb jel. És én hiába sírtam és kiabáltam, hogy véletlen volt, hogy nem akartam, hogy ne haragudjon, és soha többé, és vigyázni fogok, csak most az egyszer bocsásson meg, nem hagyta abba. Merthogy ő tudta, hogy én ügyetlen vagyok, és mindig csak szégyent hozok rá, és egyszer egy héten igazán kibírhatnám, és türtőztethetném magam. És én hiába sírtam, hogy de én csak felálltam, és elfelejtettem, hogy nem akartam, véletlen volt, és soha többé, máskor mindig vigyázni fogok, nem érdekelte. Nincsenek véletlenek, csak ügyetlenek, nincsenek lehetetlenek, csak tehetetlenek, ő tudta, mindig tudta, ez vagyok én. Hazáig kiabált a kocsiban. Otthon nagymama megijedt, ő is kiabált. Csak ő azt, hogy a Köves, igen, ő mindig is tudta, hogy a Köves az ilyen. Azt mondta, borzasztó állapotban vagyok, és nyugtatót nyomott a számba. Keserű volt.