Szkárosi Endre: Egy másik ember by orpheusz kiadó

Szkárosi Endre

EGY MÁSIK EMBER E szmélkedéstör téneti emlékirat

Szkárosi Endre

EGY MÁSIK EMBER Eszmélkedéstör téneti emlékirat

Orpheusz Kiadó Budapest, 2011

A szerző a mű megírása idején a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásában részesült.

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

ELŐ

Egy ember élete a valóságban szétbonthatatlan szálak ezreinek mentén ölt és vált alakot, a biológiai érés és a testi fejlődés varázslatos dimenziójától kezdve az ettől el nem választható szellemi formálódás nyomon követhető folyamatáig. Az élő, millióféle alakzatban és változásban működő társadalom és az organikusan hagyományozódó és megújuló kultúra az ember testi létezésébe is belekódolja a közösség és a kibontakozó egyéniség őrája szabott varázsnyelvét. Amikor ez az egy ember visszatekintve értelmezni, vagy legalábbis szemlélni és elemezni próbálja addigi életét, műfaji választás elé kerül. Ha ugyanis élete minden fontos mozzanatát mérlegre kívánja tenni saját útjának gondolati megítélése érdekében, akkor bizony valamifajta epikai modellt kell kidolgoznia, amely képes egy ilyen összetett, részeire csak átmenetileg bontható, állandó belső mozgásban levő egységnek – ami az ő élete – a láttatására. Ez pedig az életrajzi, esetleg a harmadik személy mögé bújtatott fejlődésregény esete. Ha viszont életének csak azon vetületeire kíván ablakot nyitni, amelyben munkája és szellemisége formálódott, a társadalom és a kultúra valóságmozzanataihoz és folyamataihoz érkezik, ahol sokan találkoztak, hatottak egymásra, és mentek tovább saját pályájukon. Ebben az esetben a megfelelő műfaj az emlékirat lesz: lehetőleg élményszerűen lejegyezni azt – és egyben kíváncsiságot kelteni iránta –, ahogyan e saját pályát a genetikai kódok, a társadalmi szokásrend és az ellene való természetes lázadás, a tapasztalatok és a felismerések alakították. Miközben olykor döntő fontosságúak azok az átmeneti vagy éppen tartósnak bizonyuló kötődések is, amelyek más személyekhez és különféle kulturális alakzatokhoz kapcsolják e pálya

ORPHEUSZ

alakulásának egyes állomásait; amelynek a részleteiben mások is felismerhetik életük villanásait. E hipotézis az emlékirat írója számára azzal jár, hogy egy feltételezett külső szemlélőre próbál támaszkodni: mi az, ami az ő érdeklődésére is számot tarthat? Biztos szabály nincs, esetről esetre, olykor mondatról mondatra kell erről dönteni, s a kockázat nem kiiktatható. Zsinórmértékül egyedül az szolgál – s ennek alkalmazása is fölöttébb kockázatos –, hogy az ember megpróbálja személyes életében különválasztani azt, ami privát, és azt, ami egyéni, de nyilvánosan alakult és zajlott. Óvatos műtéti beavatkozás ez: egy élő szövetben kell finom metszésekkel haladnunk, hiszen minden közösségi vagy más személyekkel történő érintkezésben ott vannak a privát mozzanatok, s a kollektív tevékenységben, a munkában az emberek túlságosan is megismerik egymás magánműködését (jó esetben a sajátjukat is). Itt az ember megint csak dönt, a vélelmezett külső szemlélő ítéletét képzelve maga elé: van, ami annak számára közömbös vagy legfeljebb pletykaszinten érdekes; és van, ami az emlékeket felidéző és értelmező személyen túlmenően is érdemi információhoz, netán tudáshoz segít. És ez az, amit akarok. A hatvanas évek végétől a kilencvenes évek elejéig számos változást éltünk meg, nagyon sok fontos, a társadalom és a kultúra életét érintő eseménybe, találkozásba, élet- és munkafolyamatba kerültünk bele véletlenül és tudatosan – és minderről soha nem elegendő a tudás. Különösen nem arról a szellemi és művészi pályáról, amelyet avantgárdként, alternatívként, függetlenként, kísérletiként tart számon az ismereteiben szükségképpen korlátozott köztudat. Mivel kultúránknak ez a dimenziója alapvetően a hivatalos intézményrendszeren kívül vagy annak a kollektív tudattalan mélyére nyomott perifériáján pulzált, a tényleges tudás róla minimális, és források is alig maradtak fenn. Ebből a szempontból létkérdésnek tartom, hogy pályatársaim közül minél többen tegyék közzé emlékeiket és hozzájuk fűződő gondolataikat. Az emlékezet egyrészt sokszor meglepően éles és pontos, másrészt természetesen bizonytalan és tévedékeny. De minél

EGY MÁSIK EMBER

több a nyilvános emléktörténet, a tévedések annál inkább körülhatárolják és a lényegtelen felé tolják egymást, miközben a tények, az állomások és a folyamatok egy pótolhatatlan kultúra egyre élesebb képét rajzolják ki azok számára, akiket ez érdekel – nem beszélve azokról, akiknek ez lelki és szellemi támogatást jelentene pályájuk alakításában. Ha valamire szeretettel, és nem nosztalgiával, hanem hiányérzettel gondolok vissza, az az egymás iránti, sokszor öntudatlan figyelem; az egyéni törekvéseket is bevilágító kollektivitás és az ebben a térben gazdagon áramló rezonanciák, amelyek élni, dolgozni, alkotni segítettek sokunkat. Jelen eszmélkedéstörténeti emlékiratomban tehát sok személy, barát, kolléga, munka- vagy útitárs jelenik meg egyszer vagy többször, számos intézmény, szakmai közösség, csoport tűnik fel, akik és amelyek e párhuzamos kultúra alakulását döntően befolyásolták. Az emlékezet persze nem tiszteletkörökben halad: a találkozások és a munkák során elgondolások, érdekek, érzékenységek találkoznak, majd válnak szét, olykor fájdalmasan. Megszépíteni nem, legfeljebb tapintattal kezelni lehet ezen alkotó konfliktusokat, amelyek mindannyiunk fejlődéséhez hozzátartoznak. S magam bevallottan csak a privátot igyekeztem különmetszeni, nem a személyeset – amely mindenki esetében izgalmas, ihlető és sérülékeny. Remélem, ez utóbbi vonásunkat sikerült a lehető legkíméletesebben kezelnem, mivel megbántani természetesen senkit nem kívántam – annál is kevésbé, mivel mindenkinek, akiről e könyvben szó esik, köszönhetek valamit: sokat vagy még többet. Mind a személyeket, mind az intézményeket, közösségeket, a hozzájuk kapcsolódó történéseket természetesen a saját látószögemből érintettem, és csak azon vetületeikben, amelyek eszmélkedésemhez kötődnek. Az objektív kultúrtörténeti elemzések nem e lapokra valók. Sok mozzanatnak, eseménynek, találkozásnak külön fejezetet is lehetett volna szentelni – egy másik könyvben. De ez egy másik ember.

ISKOL A

„És ráfordította a kulcsot a zárra.” E mellbevágó zárómondat leírásával vette kezdetét nem túl hosszan tartó és nem túl megrögzötten ápolt prózaírói pályám. A novellát megmutattam új, osztályunkat a felső tagozatban átvevő osztályfőnökünknek, Győri Gáspárnak, akiről akkoriban az a hír járta, hogy Recsken is volt, és csak most engedték vissza tanítani. Miután otthon elolvasta, orrnyergéről lecsúszó szemüvegén keresztül rám nézett, és nyilvánvalóan megdicsért, mit tehetett volna. Sorsszerű módon – ha igen sajátságos metodikával is – ugyanezen évben vette kezdetét költői pályám is, amennyiben elfogadjuk, hogy már 1962 őszén vagy a rá következő év tavaszán, ki tudja már, mindenesetre messze koromat megelőzve az intertextualitás poétikájának egyik legbátrabb virtuózaként tártam elő a következő vendégszöveget Markó Marinak: Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted, idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt, s ujjamtól zizzenő hűs hajad erdejét; emléked híva, majd rebbentve szerteszét. Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen; ígérő titkokat kutatva ostobán, kapkodni lázasan egy tűnt igéd után; mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet, enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked; s leintve részegen a hűvös ész szavát, neveddel verni fel a néma éjszakát!

EGY MÁSIK EMBER

– Ezt te írtad? – kérdezte tágra nyílt szemmel Mari, mire én büszkén igennel feleltem. Mindennek az volt az előzménye, hogy Mari pontosan előttem ült a padban, iszonyat szép két hosszú copfja volt, és ki tudja, miért, valahogy anyukámra emlékeztetett. Fehér arcában két nagy kék szem világlott, magas homlok, melyet a copfok szétválasztására már ott szétnyitott, sötétbarna haj keretezett. Árva sors, szegénység, tisztesség sugárzott arcáról, tiszta, vasalt iskolaköpenyben járt mindig, ha pedig egy copfot viselt, az hátul a derekáig ért. Egy helyettesítés során szabadfoglalkozás volt éppen, amikor rászántam végre magam, hogy egy levelet nyújtsak előre neki. Játszhatok a hajaddal? Boldogító meglepetésként egy Igen szócskával érkezett vissza a levél. Megfogtam hát a copfját, és selymes végével elmélyülten és módszeresen simogatni kezdtem az arcomat. Mint az az akkor a még távoli jövőben annyiszor megtörtént, most is egy idő után tovább kellett volna lépni. Ám ez nem volt könnyű, mert Mari három lépésre lakott az iskolától, a legendás Szívkórházban – amelyet Győri tanár úr annyiszor emlegetett Ady Elbocsátó, szép üzenete kapcsán –, ahol Mari nagyszülei gondnokok voltak. Így hát a hazakísérés nemigen jöhetett szóba, és mivel szigorúan nevelték, sétálni sem engedték volna. Így jutottam a versírás gondolatára, hogy tudtára adjam érzelmeimet. Ám egyáltalán nem lévén az írásban gyakorlatom, könnyebb és járhatóbb útnak tűnt a vendégszövegalkalmazásnak az irodalomtörténet-írás jövőjét is előrevetítő, nagyívű gesztusa – érett fejjel is többször megfogalmaztam: mivégre erőlködni annyit, hogy jobbat írjon az ember, ha egyszer valami abszolút rendeltetésszerű már ott áll e célra? Így másoltam ki az otthon olvasgatott, Tiszta szívvel című versantológiából Afanaszij Fet mértékadó költeményét (Rab Zsuzsa fordításában), s adtam oda enyhe zavarban Marinak. Ennél azonban már sem gondolatilag, sem érzelmileg nem tudtam továbblépni, nem beszélve a gyakorlatról, ahol végképp kifogytam az ötletekből. Így, miután a reménytelenséggel számot vet-

ORPHEUSZ

ni voltam kénytelen, idővel más lányok kezdtek érdekelni, nem annyira persze, mint az irodalom. Az irodalom szót gyakran hallottam otthon emlegetni. Apám is, anyám pedig különösen irodalomkedvelő, olvasó ember volt, így nagy könyvtárunkban mindig találhattam valami kedvemre valót. És hát ott volt a család feketebáránya, anyám öccse, „a Laci”, azaz B. Nagy László, a filmkritikus és irodalomtörténész, aki nagyritkán feltűnt a lakásban, és olyankor még több szó esett irodalomról. Ő ekkoriban még megmenekült írásműveimtől, rám azonban mindig mély benyomást tettek barázdált arcvonásai, megfontolt szavai, ahogyan beszélgetés közben is megpróbált mindig pontosan fogalmazni, nem kevésbé azok az ismeretlen dolgok, amelyekről ilyenkor hallottam. Például akkoriban fordította le Faulkner Megszületik augusztusban című könyvét, és ezzel kapcsolatban fölhívta rá a figyelmünket – amit akkor különben nem is fogtam föl –, hogy ez nem is egy igazi regény, mert Faulkner két regényből írt fúgaszerűen egyet, és a magyar kiadó most ennek csak az egyik „szólamát” adta ki. Amikor nyáron szokás szerint nagyanyám lovasberényi házában nyaraltam pár hétig, megtaláltam Laci néhány könyvét, amelyeket azért vitt oda, hogy amikor néha sikerül elmenekülnie otthonról, és az any já nál húzza meg magát néhány napra, legyen mit olvasnia. A Faulkner-könyv is ott volt, habár nemigen értettem belőle semmit. Valamivel többet fogtam föl a Laci által többször emlegetett O’Neill-drámákból – igazán azonban Szilvási Lajos szép regényei tetszettek, mert azokat értettem. Az irodalom kérdéseivel nagyjából egyidőben vetődött fel életemben a helyes nyelvhasználat kérdése. Erre különösen Győri tanár úr fektetett nagy súlyt, olyannyira, hogy még az ötödik osztály elején egy emlékezetes osztálykirándulást szervezett a Nagykevély hegyre, ahol vezényletével kis sírt ástunk, és – egy-egy megfelelően kiállított és pici kartonkoporsóba helyezett cetli képében – ünnepélyesen elföldeltük az „Az hogy,” „És hogy”, „Úgy hogy” szókapcsolatokat, már amennyiben azok mondatkezdő pozícióban szerepeltek volna. A betűk után

EGY MÁSIK EMBER

a számok következtek számháború képében, melynek során, mivel az embersűrűt sohasem kedveltem, ösztönösen elkanyarodtam egy bucka háta mögé, és amikor a tanár úr ott észrevett, jelentőségteljesen azt mondta: „Nagyon okosan játszol”. A stratégiai műgond e vértezetével ellátva már-már Zrínyi Miklósnak érezhettem volna magam, de akkor ott ez sajnos nem jutott eszembe. Kevésbé tetszett neki, amikor első osztálykirándulásunkon osztálytársaim egy holt szakadt farmert adtak rám, amit ők nem mertek volna felvenni, én meg abban feszítettem a vonaton egész úton lefelé. Győri tanár úr láthatóan feldúltan nézett rám, de becsületére legyen mondva, egy szót sem szólt. A kirándulás alatt mindenféle szempontok alapján piros és fekete pontokat osztogatott, és mindig mindenkivel közölte, miért és mennyit kap. Hazafelé értékelést tartott, mindenki megtudta, összességében hány és milyen színű pont büszke vagy szomorú tulajdonosa. Néhány piros pont mellett nálam három fekete is ott éktelenkedett. „De tanár úr, ezeket mikor kaptam?” – kérdeztem méltatlankodva. „Hát, Endre – felelte –, az a nadrág legalább három pontot megért!” A zene a bátyámon keresztül robbant be az életembe, aki elkezdte a Szabad Európa Rádiót hallgatni, természetesen a Teenager partyt, és attól kezdve minden délután ott gubbasztottunk a készülék előtt. Bátyám gondosan kinyitotta a Maros utcai ház udvarára néző ablakunkat, hogy minden lakó jól hallja, és lehetőleg kapjon gutaütést. Szüleink a megrendszabályozás első tétova próbálkozásai után ránk hagyták a dolgot, olyannyira, hogy gyakran hívtuk be őket egy-egy új Beatles-szám meghallgatására, ami olykor nem is volt eredménytelen. A jég egyébként még az Animals A felkelő Nap háza című dalával tört meg, amely egyébként nagy zenekedvelő apámat mindig magával ragadta. Hosszan tartó, mély benyomást tett rájuk a Yesterday, és érdekes módon a Help is tetszett nekik, az Eleanor Rigby után pedig nyert ügyünk volt. Mint oly sok kortársunknak, ez a délutáni rádiózás életformánk részévé vált, nem hagytuk volna ki semmi kincsért. Új és új számok tűntek fel, a régieket már

ORPHEUSZ

szinte kívülről fújtuk, és ittuk a Cseke László által közvetített információkat az együttesekkel és énekesekkel kapcsolatban. Az iskola melletti trafikban néhány zenekar fényképe is kapható volt, ezek nagy kincset jelentettek megvásárlásuk után: Kinks, Pretty Things, természetesen Beatles, Rolling stb. Bátyámnál feltűnt egy Bándika nevű, anyámék által nemigen kedvelt egzisztencia, akivel a bátyám egy ideig sülve-főve együtt volt, folyvást magnóztak, és ebbe néha én is belekotnyeleskedtem. Egyszer Bándika egy Mambó magnetofont is kölcsönadott, egymás után vettük föl a Beatles-, Rolling Stones- és Animals-számokat. Első saját magnónk egy Terta gyártmányú lett – onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Az osztályban megalapítottuk első no name zenekarunkat. Virágh Laci, Tarján Pali gitároztak, Palóc dobolt, Pesta drukkolt, én pedig teljesen elképesztő módon énekeltem. Erősítőül a rádiókészülékek szolgáltak. Fő erősségünkké az Echo együttes Kis Bence című korszakos remeke vált: ez annyira egyszerű volt, hogy csak igyekezettel lehetett elrontani. Pestáék Városmajor utcai lakásának teraszán tartottunk nyilvános főpróbát a járókelők előtt, akiknek néhány évvel később nyilván déjá vu érzésük lehetett, amikor meglátták a Beatles utolsó, váratlanul elővezetett, háztetei koncertjének képeit. Az a fajta művészi bátorság, amelyre mindenkor szükség van, amikor az ember valami eredetit akar csinálni, már ekkor megvolt bennem, de még bármifajta észlelhető tehetség nélkül. Nyolcadikos osztálykirándulásunkon például – melynek során egy keszthelyi parti bodegában elfogyasztottam életem első korsó sörét – hazafelé már annyira nem bírtam magammal, hogy a buszban az idegenvezető számára rendszeresített mikrofonhoz ülve, miközben Tarján Pali kísért gitáron, mindenféle dalokat énekeltem, például Payer–S. Nagy Kár a benzinért című, a moziból akkor jól ismert opuszát. Teljesítményemet óriási ováció kísérte, igazi jutalmamat mégis azzal nyertem el, hogy Győri tanár úr hagyta, hogy két lány közé üljek, és még át is öleljem őket. Úgy éreztem magam, mint egy igazi beatsztár.

EGY MÁSIK EMBER

Mindig szerencsém volt a tanáraimmal. Egyrészt mert mindig voltak jó tanáraim, mégpedig a számomra meghatározó tárgyakban többnyire, másrészt mert valamilyen okból szerettek, és sok mindent elnéztek nekem. Az alsó tagozatban a senkihez sem hasonlítható Olga néni, aki fiatalságában és szépségében maga volt a nem alkuvó szeretet és a született pedagógia, bár mindent megpróbált, végül is nem tehetett mást, mint hogy elnézze párját ritkítóan ronda írásomat, amelyet már-már pszichológiai esetnek vélt – olyannyira, hogy egyszer komolyan elbeszélgetett erről anyámmal. Felső tagozatban még a sokak által kiállhatatlannak tartott Pados tanár úr („a Pados”) is megkedvelt valahogy, egészen addig, amíg nyolcadikban, valami bornírt baromság tévképzetétől űzve, meg nem utált, és hármast nem adott oroszból, amiből addig mintaötös voltam nála (nem épp minden alappal). Ez roppant kellemetlenül ért a továbbtanulást megelőző utolsó év végén, osztályfőnököm beszélt is vele, de Pados hajthatatlan volt. Mindezzel együtt egy fél évvel később kiváló tanulmányi eredménnyel kérhettem felvételemet a Móricz Zsigmond Gimnázium francia tagozatára, ahonnan, egyébként mindenkit meglepve, helyhiányra hivatkozva elutasítottak. Apám felháborodásában felhívta a Fővárosi Tanács oktatási osztályát, ahol megnyugtatták, és átirányítottak a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba. Volt egyébként, aki úgy vélte, hogy Pados saját kapcsolatait felhasználva interveniált volna ellenem a Móriczban, de ezt sohasem sikerült megtudnom. Vak gyűlölete olyan olthatatlan maradt, hogy egyszer, amikor már az új, számunkra immár gimnáziumi tanév telén a Városmajorban egy általános iskolás osztálytalálkozónk volt Győri tanár úrral, oda is eljött. Én a beatkorszak lángjában égve, hoszszú hajjal, egy anyámtól elkönyörgött fehér-barna kockás kiskabátban beszélgettem egykori osztálytársaimmal, amikor Pados odajött hozzánk jópofáskodni, persze csak a többiekkel, majd megkérdezte, hogy hova járok (ez különben, ha belegondolok, gyanús lehetett volna). Amikor mondtam, hogy a Rákócziba, kipirult arccal kezdett kiabálni: – „Így?”, majd valósággal dühbe gurult: „Meglátja, hármas tanuló lesz magából!”. Osztály-

ORPHEUSZ

társaim is kellemetlenül érezték magukat, s miután elment, Győri tanár úr zavartan szólt: „Ne törődj vele.” A középiskolákban akkor még nem volt felvételi, általában tanulmányi eredmények alapján hoztak döntést, amit persze sűrűn kiegészítettek a különféle protekciók. A Rákócziban el kellett mennem egy előzetes beszélgetésre, ahol csak azt kellett megmondani, milyen tagozatra akarok járni: oroszra, angolra vagy olaszra. Természetesen az angolt választottam, ám ekkor azt kérték, nevezzek meg még egyet, arra az esetre, ha – mivel mindenki az angolos osztályba akar kerülni – oda nem jutna hely. Akkor, mondtam, legyen az olasz. Ezek után nyilván egyenesen arra a tagozatra is soroltak, nagy szerencsémre, mert így legalább a későbbiekben megtanultam angolul is. Az első évnyitónkon rossz idő volt, ezért a rendezvényt nem az iskolaudvaron tartották, hanem Kerékgyártó igazgató az osztálytermek hangszóróin keresztül beszélt a diákokhoz. Nagy várakozás előzte ezt meg, mert sokak számára kulcskérdést jelentett a fiúk hajviseletével kapcsolatos iskolai álláspont, amely sok esetben tiltó volt. Sok iskolában nem engedélyezték a hosszú haj viseletét, nem beszélve a rendőrök akkoriban félelmetes és legendás akcióiról: elkaptak egy-egy hosszúhajút, fodrászhoz (illetve: „borbélyhoz”) vitték, és lenyíratták a haját. Az igazgató rövid évnyitó beszéde során megjegyezte: „Tanulóink hajának hosszúsága ebben a tanévben sem haladhatja meg a tisztesség határát.” Gondolatban mindenki belekapaszkodott a padba: „mi lesz ebből?” Kerékgyártó igazgató folytatta. „A tisztesség határát az osztályfőnökök szabják meg.” Nagy megkönnyebbülés futott végig rajtunk – legalább az iskolában biztonságban leszünk. Így aztán nyugodtan jártunk-keltünk és hülyéskedtünk, ahogy akkoriban mondtuk, „arénáztunk”, legalábbis iskolai hatókörön belül. A Közgázon tartott, számomra első iskolai bulin a Dogs adta a zenét Demjén Ferenccel. Már játszották a Beatles új albumának, a Revolvernek a nyitószámát, a Taxmant, nekem úgy tűnt, „egy az egyben”. Nem egészen egy évre rá Demjén már a Liversinggel (benne saját bátyjával) jött el a gimnázium dísztermének színpadára, ez volt az

EGY MÁSIK EMBER

első frenetikus beatkoncert az életemben. Ők voltak akkor a legvadabbak, keményen, pontosan játszottak, közben rugdosták a mikrofonokat és a hangfalakat, majdnem összeverekedtek. Noha emlékezetes Fet-szimulálásom óta a költői gyakorlat elkerült, nyolcadikban váratlanul tényleg verseket kezdtem írni. Ennek nyilván áldozatául esett olykor Győri tanár úr – de nem háborgattam sokat, mert ekkor már Pesta barátommal sülvefőve együtt voltunk, néha nálam, többnyire azonban az ő Városmajor utcai nagy lakásukban játszottunk, hülyéskedtünk, és persze verset írtunk, sokszor verseny-, olykor feladatszerűen. A hetedik osztály utáni nyáron pedig beleestem Ildibe, aki csekély kilenc évvel volt idősebb nálam. Ekkor már sokadszorra nyaraltunk Siófokon a „Belker üdülő”-ben, ahová mindig is szerettünk járni, és ahol nyaranta jó gyerekcsapatok jöttek öszsze. Rengeteg élményem fűződött ehhez a környezethez, és a nagyobb gyerekekkel, olykor az érett fiatalokkal való barátkozáshoz. Itt találkoztam egy fiatalemberrel, aki az üdülő kertjében sátorozhatott, és aki orvosegyetemre járt, ahol mindig kitűnő volt a tanulmányi eredménye. Tőle hallottam először Kistelekről, ahonnan származott. Elmesélte egyik első vizsgáját, amikor a professzor, akihez bement, Kistelekről érdeklődött felőle, s hogy vajon megvan-e még a malom tornya. Miután erről elbeszélgettek, a professzor szó nélkül beírt neki egy ötöst. Azóta, mondta a fiatalember, nincs más választása, mint hogy mindig a lehető legjobban felkészüljön, mert muszáj ötösnek lennie. És hát azon a nyáron találkoztam Évával, akibe – nem számítva a Markó Mari-féle gyermeki érzelmet – először voltam szerelmes. Éva az unokatestvérével, Pötyivel és annak szüleivel nyaralt a Belkerben, sokat voltunk együtt, többnyire társaságban, de olykor még kettesben is sétáltunk. És bár éveken át leveleztünk, és találkoztunk is néha, hol Pesten, hol Debrecenben, igazán soha nem tudtam, érez-e valamit irántam. Egyszer, amikor Pesten jártak, találkoztam a szüleivel is. Amikor a Greguss utcában becsöngettem a rokonuk lakásába, az egyébként börtönőr papa éppen a vécéről jött ki, és egy pillanatig habo-

ORPHEUSZ

zott, kezet nyújtson-e. Végül így döntött, ha belegondolok, helyesen. Mennyivel kínosabb azt mondani, bocsánat, csak kezet mosok, aztán egy perc múlva feddhetetlenül frissen nyirkos kezet nyújtani. Pár év múlva már rég túl voltam első bulijaimon, csajos kalandjaimon, amikor Éva egy osztálykirándulás miatt Pesten járt, felkeresett, és először csókolóztunk. A gimnázium első féléve nem sikerült kimagaslóan: öt négyesem volt, ami miatt anyám aggódni kezdett, mivel attól félt, hogy az új környezetben, a sok új kihívás közepette tartósan leromlik az eredményem. Beláttatta velem, hogy javítanom kell. Ez végül is sikerült, s ebben alighanem annak is része volt, hogy vadul írtam és olvastam, előbbinek eredményeitől magyartanáromat, Jávor Ottót sem kímélve. Ez az életemben meghatározó szerepet betöltő, szívós, csendes, kemény íróember feszengett kissé, mondván, ő a költészethez kevésbé ért, aztán nyilván mondott egy-két biztató szót, hogy kedvem ne szegje. Magyartanítási módszeréhez tartozott, hogy minden félévben el kellett mondani az osztály előtt egy verset: első félévben egy szabadon választott magyar költőét, a másodikban egy kortársét. Első ízben József Attila Mikor az utcán átment a kedves című versét „adtam elő”, s beült a fülembe Jávor tanár úr értékeléséből az a félmondat, amely szerint a verset „átéléses módszerrel” mondtam el. Második félévben Bella István Szaggatott világát tanultam meg, anélkül, hogy sejtettem volna, versválasztásom nagy tetszést arat. Jávor tanár úr eme módszerének is lett volna némi köze hozzá, hogy pályámon a versírás szinte mindvégig együtthaladt valamifajta előadói gyakorlattal? Az iskola lapját Pódiumnak hívták, kíváncsian és talán irigyen nézegettem Párniczky Mihály verseit, Jávor Béla, Szikora János, Sarkadi Mátyás írásait. Talán Jávor Ottó adott át néhány verset a lap szerkesztőjének, talán én magam? De kinek is? Így jelent meg nyomtatásban életem első verse, Nirvána címmel. Évtizedekre elfelejtettem, néhány éve a kezembe került, és szinte irigység fogott el: „Milyen jól írtam még akkor!” Időről időre aztán megjelent egy-egy versem a Pódiumban, de akkor az önképzőköri aktivitásból ez szinte már adódott.

EGY MÁSIK EMBER

Egyik órán szólt Jávor tanár úr, hogy az irodalmi színpad Gorkij Kispolgárok című darabjával készül egy ünnepi előadásra, csakhogy beteg lett az egyik résztvevő, és nincs-e kedvem beállni egy kisebb szerepre. Elfogódott vagy bizonytalan természetesen lehettem, de ugyanígy kíváncsi is, ezért nem mondtam nemet, hanem Siskin kosztos diák szerepében elkezdtem járni a próbákra, amelyeket Eszenyi Imre irányított. Először is meg kellett tanulnom a szöveget, ez, mondjuk, még nem volt nagy ügy. Igen ám, de utána el is kellett mondani, mégpedig az adott drámai szituációban – így már furcsa volt hallani a saját hangomat, idegennek is éreztem azt. Azután csak megszoktam, végül is nem volt nagy szerep. Korrekt polgári, kőszínházas módon ment a dolog, egyedül Szikora János lógott ki belőle Nyíl szerepében – őrajta látszott, hogy valami többet akar. A Rákóczi Gimnázium sokat látott dísztermében próbáltunk, és ott volt a bemutató is: nem sültem bele a szerepbe, végigcsináltam, akkor ott ennyi elégnek is bizonyult. Hanem utána Eszenyi kijárta a sulit, a színpad vezetését Szikora vette át, tanári részről pedig az időközben iskolánkba került, már akkor legendás tanáregyéniség, Kovács Endre vállalta a felügyeletet. Kovács tanár úr mindenes élesztő volt: az ő megérkezésével virágzott fel az önképzőkör, a kulturális diákélet, a színpadi munka. Az önképzőkörben természetesen mindenki írt, Szikora, Jávor Béla, Sarkadi Matyi, Györffy Zoli, Tarnóczy Zoli, én… Kovács tanár úr peripatetikus alapon kezelte a kört: elvitt bennünket például a Híd vendéglőbe, ahol nem győzte hangsúlyozni Krúdy kulináris jelentőségét, és persze szerény vacsora mellett mindenki felolvasott. Akárcsak Szentendrén, a Görög Kancsóban, ahol Sarkadi Matyi felolvasta Ballada az úgynevezett beatköltők védelmében című versét, Szikora pedig rögtönözve előadta egyikőnk versét, minek során egyszer halászlé helyett véletlenül halászlevelet mondott. Ez tulajdonképpen költői trouvaille-nak bizonyult, volt is nevetés, engem azonban – már akkor is kissé akkurátus felfogásom miatt – zavart a pontatlanság. Akkoriban jelent meg az Üvöltés című antológia, amelynek leírhatatlan hatása volt ránk. Mindenki abból me-

ORPHEUSZ

rített, abban a modorban írt, Ginsbergre vagy Kerouacra esküdött, aszerint, hogy verssel vagy prózával próbálkozott-e. Ginsberggel kapcsolatban természetesen a többiek a Howlról beszéltek, rám azonban akkor nagyobb hatással volt a Kaddish. Az Üvöltés igazi nagyságát évtizedekkel később, megvilágosodásszerűen fedeztem fel, amikor először hallottam magának Ginsbergnek a híres szavalatát. Ekkoriban történt, hogy Szikorával fent voltunk Mihály Gyuriék Vérhalom téri lakásában, afféle kanbuli alakult ki, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Akkor tűnt fel Magyarországon a Coca-Cola, Gyuriéknál volt egy ládával, azt iszogattuk, és nem bírtuk abbahagyni. Nagyon érdekes, szokatlan, jó íze volt. Közben Szikora elment, én meg úgy döntöttem, hogy ott alszom Gyuriéknál, ami nagyon nehezen kivitelezhető elhatározásnak ígérkezett, mert anyám mindig ragaszkodott hozzá, hogy – ha bármilyen későn is, de – hazamenjek. Felhívtam, amikor már nem volt közlekedés, és megmondtam, hogy aznap nem megyek haza. Hosszúra nyúlt a beszélgetés, anyám pontosan akarta tudni, hol vagyok, és nagyon sokáig győzködött, hogy mégis menjek haza. Nagyon nehéz volt, nekem is, neki is, de kitartottam, és anyám végül feladta. Ismét azt képzeltem, hogy szerelmes vagyok az egyik osztálytársnőmbe, Bözsébe, kitartóan próbálkoztam a hazakíséréssel, tovább nem is jutottam, és hát Sztevanovity Zoránnal, akinek fényképét a rajongó leány a bérletében tartotta, mégsem versenyezhettem. Leálltam ugyan, de nem tudtam szabadulni a dologtól. Ilyenkor egy kamasz általában verset ír, szublimálni végül is hasznos dolog. Ekkor írtam meg A villasor című versemet, amely önképzőkörbeli társaimnak nagyon tetszett, kezdősorait (kékek és zöldek a villasor felé vezető utak) a későbbiekben is idézgették. Színpadi tevékenységünk alapja is az önképzőköri társulás lett, a csapat így új tagokkal bővült, akik valamennyien írtak vagy legalábbis vonzódtak a színpadi és közösségi munkához: a teljesség igénye nélkül Györffy Zoltán, Tarnóczy Zoltán, Pócz Éva, Jánossy András, Jávor Béla, Sarkadi Mátyás, Borlai Mari,

EGY MÁSIK EMBER

Semjén Zoltán, Király Éva, Czeglédi László, Baranyai Erika és mások. Kovács Endre pedig legjobb meggyőződése szerint és okosan hagyta, hogy azt csináljunk, amit akarunk: elkezdtünk dolgozni egy olyan előadáson, amely saját verseinkre, szövegeinkre épült, magunk terveztük meg ruháinkat, kellékeinket és a színpadképet, az egész játék hangulati megjelenítését, és mi állítottuk össze – Váci Laci segítségével – a zenei anyagot. Az Üvöltés kivételes hatása és vele a beatirodalom és életfelfogás mintája mellett ekkoriban érkezett meg Magyarországra a hippimozgalom zenei és szellemi divatja is, születő színpadi kompozíciónk így talán az első magyar, pszichedelikus-szürreális hippielőadásként jött létre, meglepően eredeti módon, hitelesen és színvonalasan. Alighanem ma is beszédes e szempontból az előadás – akkor botrányosnak bizonyuló – címe: Miért feküdt be Bőr Erzsébet a sodrony spulni küllői közé? (Ez Györffy Zoli korszakos ötlete volt.) Az iskolai bemutató talán még 1967-ben megtörtént, és nagy tetszést aratott diáktársaink és az érdeklődő tanárok, valamint barátaik körében. Az előadás után Kovács tanár úr bemutatta nekünk irodalomtörténész barátját, Ferenczi Lászlót, aki egyik, a színpadon elhangzott, hatsoros versemet említette (A halott ember hatalmas ember. / A halott ember a leghatalmasabb ember…), és szuperlatívuszban beszélt nekem róla. Ezen a magasrendű értékelésen, amelyet a későbbiekben is meg-megismételt, szinte megdöbbentem – és persze rettenetesen jólesett, szinte el sem hittem. Ma már tudom, hogy a hosszú távon nélkülözhetetlen költői önbizalom első dózisát adta meg számomra, máig felejthetetlen módon. Ferenczinek a Lenin krt. 40–42. sz. alatti lakásán a társulat irodalmi érdeklődésű tagjai a későbbiekben összejártak. (Itt találkoztam először a jó emlékezetű irodalomtörténész–tanárral, Pirnát Antallal, akivel akkor még hamisítatlan Sztolicsnaja vodkát ittunk.) 1968 tavaszán az Iskolai Irodalmi Színpadok Országos Találkozóján is részt vettünk a Bőr Erzsébet-tel (ennek helyszíne az akkori Népművelési Intézet, spiritusz rectora Debreczeni Tibor volt), tetszést s tán némi megütközést keltve a többnyire nyilván a Gorkij-darabhoz hasonló előadásokat produkáló résztvevők

ORPHEUSZ

között. A munkánk színvonalát és jelentőségét igazoló hatás nem is maradt el, a jelzett bemutatót követő héten Borbély Gábor a Kommunista Ifjúsági Szövetség hivatalos hetilapjában, a Magyar Ifjúságban Útkeresés? címmel ledorongoló írást közölt, amely azzal a barátságtalan és fenyegető kérdéssel zárult, vajon hogyan volt lehetséges, hogy az iskola vezetése engedte egy ilyen destruktív, kozmopolita, a szocializmus eszméitől idegen előadás létrejöttét. A Rákóczi akkori igazgatója, a nem éppen laza és diákbarát természetéről ismert Szőke Andor először még hevesen úgy reagált – persze csak szóban –, hogy igenis, ő felkiáltójellel (vö. Útkeresés!) fog válaszolni a támadásra. Ez ahhoz mindenesetre elegendőnek bizonyult, hogy az 1968-69-es tanévben elkészíthessük és bemutathassuk következő színpadi játékunkat, amelyet Ady-versekre építettünk, és amelyet egyre jobban kikristályosodó felfogásunk szerint a hangok, a zene, az akciók, a fények, a kosztümök és kellékek folyamatképző szerepére alapozva, egy időtlenné és így maivá transzponált térbe helyezve alkottunk meg. Egyetlen emléktöredék: amíg én néhány egymásra dobott deszkán egyensúlyozva Az őszi lárma című verset mondtam, Jánossy bejött csíkos trikóban és sárga svájcisapkában, és baltával felaprított egy farönköt. Ez az előadás is távol állt a hagyományos és megszokott irodalmi színpadi felfogástól: állandó folyamatként működött, akciókkal, színekkel, hangokkal, a versek megszólaltatása része volt a totális színpadi munkának. Az én főszövegem Az Ős Kaján volt. A főpróbát követő beszélgetésen Ferenczi Laci újságírónő ismerőse megkérdezte tőlem: „ilyen mélabús ez az ős Kaján?”. Nemigen tudtam mit felelni – ám hasznosítható ötletet sem kaptam arra nézve, hogy milyen is lenne valójában ez az ős Kaján, akit én ösztönösen így éreztem hitelesnek. Aztán a bemutató után Jávor Ottó – nem nekem, hanem Kovács tanár úrnak – azt mondta, hogy ezt a verset így még a Nemzetiben sem mondanák el. Ami az említett színházat illeti, ez a dicséret önmagában nem sokat jelentett volna számunkra, ha ezt nem Jávor tanár úr mondja. A mélabúról folytatott rövid eszmecsere fényében pedig ez a közvetett

EGY MÁSIK EMBER

üzenet – anélkül, hogy ezt átgondoltam volna – abban is megerősített, hogy ha nem tudok jobbat, mindenképpen helyesebb, ha a saját fejem után megyek, nem pedig másoké után. Talán ez volt az a második pillanat eszmélkedésem során, amikor a költői önbizalom első dózisa mellé a költői szöveg kreatív interpretációját illető első megerősítést is megkaptam; s érdekes módon a költészet költői megszólaltatása, évtizedekkel később, pályám egyik főszólamává vált. Mindenképpen ki kell emelni azt a kreatív bátorságot, amelylyel Szikora a színpad munkáját összefogta, irányította, ahogyan a konfrontációkat vállalta: magatartása másokat is bátorított. Ekkoriban azonban a bátorság és a konfrontációkészség sem bizonyult elegendőnek a színpadi munka továbbviteléhez: Art Úr címmel tervezett következő, önállóan írt és alkotott játékunk színpadra állítását Szőke igazgató – Szikorát többek között hóhányónak titulálva – kerek-perec letiltotta. Ha nem dolgozhattunk is többet az iskola színpadán, barátságunk Szikorával egyre jobban elmélyült, sokat találkoztunk, olvastuk egymás verseit, és még nem teljes pontossággal körvonalazott terveket szövögettünk. Megosztottuk egymással olvasmányélményeinket is – tőle hallottam például először Mácza Jánosról, akinek színpadi programírásait akkor olvasta, vagy Palasovszky Ödönről, akinek hosszú évek után abban az időben jelent meg végre egy kötete. (Mint az egyre kevésbé köztudott, a századeleji magyar avantgárd – főleg Kassák miatt, meg persze azért is, mert sok fiatal kommunista vett benne részt, akik később ezt, immár felelős beosztásokban, szégyellték – vörös posztónak számított a mi időnkben.) Az új, friss olvasmányélmények megosztása persze általános gyakorlat volt közöttünk. Egyszer például Sarkadi Matyi Dosztojevszkijről beszélt, én meg hülyéskedésből, az akkor teljesen szokásosnak számító oroszellenesség alapállásából megkérdeztem: „Te oroszokat olvasol?” Matyi rám nézett, mintegy meglepődve tájékozatlanságomon, és egy-két mondattal elmagyarázta, mi a különbség a nagy orosz írók és a későbbi szovjet korszak között. Leheletnyit restelltem magam, de a gondolatot

ORPHEUSZ

elraktároztam – olyannyira, hogy amikor harmadik osztályos koromban mononukleózissal otthon feküdtem három hétig, anyámék összes Dosztojevszkijét elolvastam. Egy életre szóló élményt hagytak bennem. Harmadik gimnáziumi évem során Szőke igazgató is távozott az iskola éléről, helyét átmenetileg a pártkáderekként is futó igazgatóhelyettesi triumvirátus, a nyájas Ikrényiné, a sunnyogó Ormos Gaszton és a jó humorú szalonpiás, a nem túl bonyolult gondolkodású Gömöri vette át. Mi ebből nem sokat vettünk észre, azonban egy nap Gömöri beszólt az osztályba, és kihívott engem és Mesterházi Miklóst. Valamifajta iskolaorvosi vizsgálatra hivatkozva arra utasított, hogy menjünk le a vécébe, és az előre kikészített üvegcsékben adjunk le vizeletet az orvosiban. Lent, a vécében már ott volt Mihály Gyuri és talán Semjén – teljesen gyanútlanok voltunk, és idétlenkedve röhögtünk az egészen. A kaland igazi tartalmára másnap ébredtünk rá, amikor a szülők közbeléptek. Kiderült ugyanis, hogy a vizeletvétel célja nyilván annak kimutatása volt, hogy némelyikőnk esetleg kábítószert fogyaszt – ami a hippis előadásaink, az önképzőköri extravaganciáink miatt az igazgatóhelyettesi triumvirátus számára elképzelhető volt. A teljesen törvénytelen eljárás és magánkezdeményezés pedig közvetve és lényegében Kovács Endre ellen irányult, aki a színpadi munkát és az önképzőkört vezette, akinek liberális szelleme csodákat művelt az iskolában – s akit egy korábbi betegsége alkalmával a kórházban morfiummal is kezeltek. Alighanem azt akarták rábizonyítani, hogy megrontja az ifjúságot – s e leleplezés remélt eredményeként a három összeesküvő már el is osztotta maga között az iskolavezetési pozíciókat. Ráadásul Mihály Gyuri vizeletében alkaloidákat találtak – ami persze erős dohányzástól is keletkezhetett. Mesterházi és Mihály papája felsőbb pártkapcsolataikon keresztül bedobták hát magukat – máig emlékszem, amint Miklósék Országház utcai lakásában a történtekről beszámolva Mesterházi Lajos indu-

EGY MÁSIK EMBER

lattól elvörösödött fejjel mondja nekem: „Mutassa ki a Gömöri a vért a saját alkoholjában!” –, minek nyomán azonnal igazgatót neveztek ki a gimnáziumba, a három igazgatóhelyettest meg takarékra állították. A negyedik évben így Németh igazgató alatt viszonylagos békében fejezhettük be az iskolát. Közben otthon sikerült kisírnom a szüleimből egy dobozgitárt, amelyet némi nézelődés után Soma barátomtól vettem meg kéz alatt – de nem tudtam játszani rajta. Egy Balázs Imre nevű nagyobb gimnazista társam napokig foglalkozott velem, megtanított kottát olvasni, megmutatta és gyakoroltatta velem, hogyan kell akkordozni. Először is elmagyarázta a kotta hangjait, a jelöléseket, a tartamokat, a hangnemeket és azokban a hangok módosulásait. Azután megmutatta, hogyan működik ugyanez a gitár hangjaival, a hangolást, a bundozást, a hangmegfeleléseket. Azután az akkordok kerültek sorra, melyik milyen hangokból és milyen harmóniai logika alapján áll össze. Ezután következett a gyakorlat: a megfelelő ujjállások megtanulása, melyik akkord hogyan fogható le a gitár húrjain, és sok-sok gyakorlás. Azután jöttek a balré fogású akkordok, ami mindig nehezen ment: a mutatóujjal lefogni a gitár összes húrját, a többi ujjat pedig a megszólaltatni kívánt hangzatnak megfelelően elrendezni. Sok kottát mutatott, azokból játszottunk. Egyszer a Rolling Stones Get off of my cloud című számának a kottáját nézegettük, s Imre elmesélte, hogy amikor megmutatta neki, sokgyerekes énektanárunk, G. Horváth József ránézésre elkezdte énekelni. Ez nagyon meglepett, mert nem gondoltam még, hogy kottából anélkül is lehet énekelni, hogy az ember előtte hosszasan próbálgatná, egyenként fejtve meg a hangjegyeket. Ráadásul egy kifejezetten dallamtalan, inkább énekbeszéden alapuló számról lévén szó, csodálkoztam, vajon hogyan szólhatott az az énektanár előadásában. Frissen szerzett, csekélyke tudásom nem akadályozott meg abban, hogy az osztálytársaimmal zenekart alakítsunk, amelynek sok vívódás után a La Fontana nevet sikerült adnunk. Gereben Tamás szólógitározott, kezdetekben talán Palóc dobolt, én

ORPHEUSZ

basszusgitározni kezdtem. Ehhez az segített hozzá, hogy egy Szabó vezetéknevű, valahol tengerészetet tanuló fiú hatszáz forintért (ami igen baráti árnak számított) eladta nekem az – utóbb nagyon is jónak bizonyult – basszgitárját, én meg elkezdtem rajta gyakorolni. Ez úgy történt, hogy otthon rákapcsoltam a hangszert a rádióra, és órákig próbálgattam – el tudom képzelni, mit éltek át a szüleim. A basszusgitár bundozása alapvetően egyezik a rendes gitár alsó négy húrjáéval. Az általam gyakorolt baszszuskíséretekben érthetően a három legegyszerűbb séma érvényesült. Vagy az éppen adott akkord alaphangját kellett ütni egyesével (tá-tá-tá-tá…) vagy tá-ti-tá (tüm-tü-tüm) alakzatban, vagy akkordot kellett bontani (alap-terc-kvint) valamely séma szerint, vagy pedig – és ez is elég gyakori megoldás volt – az alaphangot és a szubdominánst (a kvint alulról) kellett hozni, ezt is legtöbbször tá-ti-tá (tin-ti-tin) formában. Bújtam a rádiót, és próbáltam levenni a különböző, egyszerűbb számok akkordjait, de nehezen ment, nem volt hozzá fülem. Sokkal jobban szerettem kottából kigyakorolni, ha nagynéha hozzájutottam, vagy pedig ha valaki megmutatta gitáron az akkordmenetet, én lejegyeztem, lehetőleg a szöveggel együtt, és aztán próbálgattam. A szöveg volt a másik gond: kevesen tudtak akkor jól angolul, így legtöbben csak halandzsa angol szövegeket énekeltek. A kezdetleges angoltudás folytán egyébként elképesztő dolgokat lehetett kihallani az eredeti dalokból: emlékezetes volt például a Manfred Mann együttes The Mighty Quinn című számában az „eszkimó gecije” szópár, és például el sem tudtam képzelni, mi is lehet a Beatles Thank you girl című számában a „lövlákidú”, amely mintha valamely gyermeknyelven szólt volna. A La Fontanával Rolling Stones-, Animalsés más dalokat játszottunk, és – akkoriban eléggé ritka módon – néhány saját számot csináltunk, egyet például az én Augusztus című versemre. Máig nem értem, miért, a zenekarban én is énekeltem, talán azért, mert nem tudtam, de mertem. Ebből következőleg persze Beatles-számot nem nagyon tudtunk játszani, legfeljebb akkor, ha valaki más, főleg Gereben énekelt – mert azoknak számomra általában magas volt a hangfekvésük. Leg-

EGY MÁSIK EMBER

alább egy kvarttal lejjebb kellett volna transzponálni őket – ami viszont megváltoztatta volna a zene karakterét. Gereben nagyon jó zenész volt, bár emberileg kissé szétszórt. Nemritkán nála is próbáltunk, mivel a mienkéhez képest meglehetősen laza szülei voltak. Mint mindenütt, a mi osztályunkban is nagy zenei élet folyt, bújtuk a különböző, becsempészett külföldi lapokat, ünnepnek számított, ha valaki behozott egy új lemezt. Nálunk a Beatles– Rolling Stones-vita eldőlt, mielőtt felmerült volna, mert csak Krekó Laci volt elszántan Rolling-párti, de egyedül maradt. Én mindvégig nem értettem, és máig sem értem, hogyan lehet ez egyáltalán vitatéma, a zene magáért beszél. Ugyanez volt a helyzet magyar vonatkozásban is: mindenkit az Illés érdekelt, omegás csak egy másik osztályban akadt, de ő a Mihály Gyuri volt, az Omega basszusgitárosának, Mihály Tamásnak az öccse, megbocsátottuk neki. Ennek ellenére mindössze kétszer-háromszor jártam Illés-koncerten, egyszer például az akkori Alfa moziban, a Ludovika téren, ahol kötelességszerűen begerjedtem, és sikítoztam, hogy jó fej legyek – eddig azért miközülünk kevesen mertek elmenni. Az iskolán kívüli első koncertélményemet a Syconor nyújtotta a Bosch-ban. Nem volt rossz, de különösen azért maradt emlékezetes, mert kifelé egy gyerek, se szó, se beszéd, megfenyegetett, hogy ad egy nagy pofont – és úgy tűnt, komolyan is gondolja, úgyhogy gyorsan arrébb húztunk a tömegben. Nem lett belőlem nagy koncertlátogató – jóval később mentem el az osztálytársaimmal egy Olympia-koncertre, ez volt Krekó kedvenc magyar zenekara, Szendrei gitározott, Charlie énekelt. Vagy az Ifjúsági Parkba, ahol akkor éppen a Sakkmatt játszott, Radics Bélával és Miklóska Lajossal. Más volt persze a helyzet az akkor végre nálunk is koncertezni kezdő külföldi zenekarokkal. A Nashville Teens budapesti fellépéséről korábban már hallottam, de nem nagyon érdekelt. Annál inkább, amikor 1967-ben megjelent az első igazi, kemény rhythm and blues beatzenekar, a Spencer Davies. A fiatalok végtelen, tömött sorokban áramlottak befelé, mindenfelé lovasrendőrök álltak, tele volt a Kisstadion – bent meg iszonyú

ORPHEUSZ

profin, nagy hangerővel megszólalt a zene, akkori kedvenceink közül a Keep on Running és az I’m a Man. Meglepő volt számunkra, hogy egy koncert hogyan tud lemezminőségben megszólalni. Egy évre rá a Traffic jött, valószínűleg nem függetlenül a ténytől, hogy az a Spencerből időközben kivált Stevie Winwood zenekara volt. Néhány osztálytársam nagy becsben tartotta, nekem is tetszett, de nem voltam igazán oda érte. Mivel az iskolának volt egy másik, már bevett zenekara, nem igen tudtunk hol fellépni, mígnem egyszer jelentkeztünk egy tehetségkutató versenyre, amelyet a kőbányai EVIG Művelődési Központ szervezett. A verseny úgy zajlott, hogy mindig volt két fellépő zenekar, a koncert végén pedig a közönség – titkosan – szavazott, és az az együttes jutott tovább, amelyik több szavazatot kapott. Mi egy Zephyr nevű együttessel kerültünk össze, ami egy megformázott iskolai zenekar volt, idétlen kék egyeningben, jó hangszerekkel, és láthatóan biztosra mentek. Előadásuk alatt a közönségük őrjöngött, különben meglehetősen jólfésültnek bizonyultak, akkori szóhasználatunk szerint – amely sértés számba ment – „kulturált fiatalemberek” voltak. Utánuk mi mentünk fel a színpadra a szedett-vedett cuccainkban, eljátszottuk a repertoárunkat, köztük a Rolling Tell me-jét, amelyet azért szerettünk, mert jól feküdt a szokásosnál, illetve a kívánatosnál mélyebb hangomhoz. Saját szerzeménnyel, az Augusztussal akartunk zárni. Gereben dobozgitárt fogott a kezébe az elektromos helyett, lehajtotta hozzá a mikrofont, a technikusok meg elkezdtek kiabálni, hogy túl vagyunk az időn – mi mégis belefogtunk volna a játékba, de lekevertek bennünket. Hangzavar volt és fejetlenség, többen azt kiabálták: „Bunda!” Ránk eresztették a függönyt. Biztos vesztésre álltunk, főképp, hogy a saját közönségünk pár főnyi volt csak, közöttük Gereben apja. Azonban a koncert alatt valaki megszólította egyik osztálytársunkat, Gátfalvi Balázst, és felkínált harminc szavazólapot negyven forintért. Balázs Gereben apjától kért pénzt, megvette a szavazólapokat, amelyeket kitöltöttek és bedobtak. Koncert után a művház igazgatója a zenekarok jelenlétében számolta meg a szavazólapokat, és sem ő, sem a zephyresek

EGY MÁSIK EMBER

nem hittek a szemüknek. Újraszámolták az egészet, de megint csak ugyanaz az eredmény jött ki: mindösszesen egy szavazattal többet kaptunk. Még egy dermedt újraszámlálás, változatlan eredménnyel. Mi jutottunk tovább. A következő fordulóra megerősítettük a zenekart, Tarján Pali énekelt, én kimaradtam, Kertész Laci szólógitározott, mindhiába, potty. Igaz, a később az egészet megnyerő One Word zenekar ejtett ki bennünket. Bár próbálkoztunk tovább, hagyományos értelemben vett zenészi pályám véget ért, mielőtt elkezdődött volna. A zenekarba beszállt Gereben egy volt osztálytársa, a karriervággyal jól, tehetséggel kevésbé megáldott Fonó, az ő baráti körében pedig volt egy Pity nevű fiú, aki azzal az ürüggyel, hogy készítenek nekem egy jobb gitárt, kicsalta tőlem a jó kis basszusgitáromat, majd nagy sokára odaadta az általuk barkácsoltat… Hát, olyan is volt. Utóbb vettem észre, hogy rossz a bundozása, így csak hamisan lehetett játszani rajta. Amikor rájöttem, és megbizonyosodtam róla, érthető módon elment a kedvem a gyakorlástól. Negyedikben új magyartanárunk lett Eörsiné Hajdu Mariann személyében. Az első órát azzal kezdte, hogy elmondott egy történetet, amelyet megszakított még a kifejlete előtt, és arra kért bennünket, találjuk ki a többit, és fejezzük be a novellát. Igazi kreatív feladat volt, azt hiszem, nagyon jó dolgozatok születhettek. Én a váratlan feladat nyomán felszökő adrenalintól mintegy teremtő lázba estem, gyorsan és vadul gondolkodtam, de közben elég tudatosan kontrolláltam is az ötleteimet. (Ezt az alkati kettősséget jóval később ismertem fel magamban.) A cselekménnyel még arányos fantasztikummal éltem a hétköznapi történetben: írás közben mintegy józan izgalmat érezve találtam ki a szükségesnek vagy lehetségesnek vélt fordulatokat. A következő órán az értékelés során az új tanárnő egészen elragadtatva emelte ki az én írásomat, kifejezetten zavarba is jöttem, bár persze nagyon jólesett. Innentől kezdve sokszor erősített meg erőteljesen az öntudatomban Eörsiné – ami igen jót tett, mert az ember önértékelése ebben az életkorban eléggé bizonytalan –, s ha tehette, másnál is így járt el a szükséges mértékben.

ORPHEUSZ

Magáról az írásfeladatról Ratkóczi Tibor osztálytársunk mondta el, hogy Nádas Péter egy novellája (A bárány) volt az alapja. Ratkóczi e konkrét ismeretét Eörsiné is feltételezte, mivel egyedül ő fejezte be úgy a történetet, ahogyan az az eredeti elbeszélésben esett meg. Eörsiné általában mély benyomást gyakorolt a diákokra, szuggesztív előadó volt, nagyon erősen átélte és sugározta azt, amit fontosnak tartott. Emellett középkorú asszonyként is gyakran kibontott, hosszú hajat viselt, mélyen dekoltált ruhákban járt, néha extrém sálakat vett fel, és mindig nagyon karcsúra fűzte a derekát. Véleményét, álláspontját, mondanivalóját mindig szenvedéllyel, egyúttal mégis fegyelmezetten adta elő, ezzel is újat mutatott legtöbbünknek. Mindez némileg talán megosztotta a diákokat, de a hatása alól nemigen tudta kivonni magát senki. Nekem meg nagyon is jól jött a bátorítás, mivel – a látszat ellenére – általában kevesebbet tételeztem fel magamról, mint ami talán indokolt lehetett volna, s némileg túlértékeltem látszólag előttem járó barátaim teljesítményét. Ebben a tanévben úgy döntöttem, hogy részt veszek az országos középiskolai tanulmányi versenyen, természetesen magyar irodalomból. Négy témakört írtak ki, én a negyediket választottam: nyelv- és stíluselemzés tíz felsorolt író egyikének elbeszéléseiről. Kosztolányi mellett döntöttem, így dolgozatom címe Kosztolányi Dezső nyelvének és stílusának elemzése hat novellája tükrében lett. Érdekesnek bizonyult, hogy osztálytársam, Mesterházi Miklós is részt vett a versenyen – ő a Lenin alakja a magyar költészetben témát választotta –, és a végén ő harmadik, én negyedik díjat kaptam, tehát meglehetősen jól szerepelt „az osztály”. Eörsinével – mint egyébként többeknek is – jó kapcsolatom maradt, szívesen kerestem meg néha egyetemi éveim alatt is, de például majdan gyermekeim iskolaválasztásánál is ő volt a legfőbb konzulensem. Az iskolai éveimet követő nyarakon mindig dolgoztam egy hónapot, amivel természetesen mindig tanultam is valamit. Első nyáron például az erdészetnél, ahol az erdei utak karbantartását, „bogárhátú”-ra alakítását végeztük (itt tanultam meg

EGY MÁSIK EMBER

ezt a szót, amiként a „krampács”-ot is, amin először halálra röhögtük magunkat), és ahol először ittam a kanna fedeléből jó hideg vizet. A másodikon Horváth Péter szülei révén a BuCsokban (Budapesti Csokoládégyár) dolgoztam, ahol a papírraktárba kerültem, egy Gitta néni nevű, kemény, rendes főnök keze alá. Sorsokat, jellemeket kezdtem itt megismerni – Müller bácsit, Stern festőművészt, Rudi cigányt Bicskéről, de börtönt járt embereket is. A harmadik nyáron pedig az ORFI-ban, konkrétan a Lukács fürdőben voltam betegszállító: megismertem a tolószékben görgetett néniket, a liftből kiszállva aprópénzért nyúló bácsikat, a laborba rohangászó Petre Pistát, egy-egy úriaszszonyt. De mi, diákok már nem nagyon vettük komolyan ezt a munkát, hamarabb el is kéredzkedtünk a végén, hogy mehessünk hobózni. Nyakamba vettem hát az országot. Fontos élmények voltak ezek a csavargások, különösen az első nyáron adott nagy sikerélményt, hogy elég jól ment az autóstop, és terveimnek megfelelően körbe tudtam járni a Balatont. Úgy kezdtem, hogy lestoppoltam Balatonakarattyára, ahol Szikora szüleinek volt egy kis házuk, és ott aludtam náluk. Azután találkoztunk Pesta barátommal, akivel elmentünk Zamárdiba egyik ferences osztálytársának, Kakasnak, illetve szüleinek a házába, ott aludtunk a padláson, a hálózsákjainkat szalmára fektetve. Aztán tovább Balatonlellére, Chatel András barátom apjának a nyaralójába – nagyon szép, a két háború között épült terméskő ház volt ez, közvetlenül a parton – el is töltöttünk ott néhány napot. Aztán körbestoppoltam a tavat, úticélom Fűzfő volt, ahol az osztálytársaim között akkor legjobb barátom, Horváth Péter nyaralt a szüleivel. Kint álltam az úton valahol Tihany magasságában, és egyszer csak megállt két autó. Virágh Laciék voltak a nővérével és annak férjével, majdnem az egész család, elvittek Almádiig, ahová mentek. Onnan valahogy lejutottam Fűzfőre, Péterékhez. Néhány nap után aztán haza. És ez nagyjából minden évben így ment, Lellén például jártam Vali osztálytársam szüleinek a házában a Zöld Lugasnál, ahol a kertben sátoroztunk Pestával, miként egy másik alkalommal Pesta egy távoli roko-

ORPHEUSZ

nának, Jankovich Pista bácsinak a hatalmas kertjében, ugyancsak Lellén. Mivel éppen nagy vihar dúlt, a Pista bácsiék telkének parti részén található öltözőkabinba vettük be magunkat, és ott aludtunk. Pont annyi hely volt benne, hogy ne tudjuk kinyújtani a lábunkat. Tulajdonképpen rettenetes volt.

EGYE TEM

Amikor a gimnázium negyedik osztályában el kellett döntenem, hová akarok felvételizni, alkatomnak, hajlamaimnak és szándékaimnak természetesen az felelt volna meg, ha a bölcsészkar magyar–olasz szakára jelentkezem. Komoly gondot jelentett azonban számomra, hogy akkoriban az ELTE bölcsészkarára felvételizni jó esetben is egyet jelentett az orosz rulettal. 20 pont volt az elérhető maximum, és előfordult, hogy azzal sem vettek fel valakit. Nem beszélve arról az esetről, ha a felvételimre nem kapok maximális pontszámot. Pedig magyarból az országos tanulmányi versenyen elért helyezésem alapján eleve számíthattam a 10 pontra. A kiszámíthatatlanságot növelte, hogy a bölcsészkarra volt a legnagyobb a túljelentkezés, egyúttal ott működött a leggátlástalanabb módon a protekció. Ráadásul félő volt, hogy ha nem vesznek fel egyetemre, akkor nem előfelvételisként visznek el katonának egy évre, hanem sorkatonaként két évre. Ez pedig döntő szempont volt, mert egészen biztos voltam abban, hogy – ha már megúszni nem lehet – a lehető legkevesebb ideig akarok katona lenni. Ezért sok vívódás után a mellett az út mellett döntöttem, amelyiken írónak, művésznek készülő idősebb iskolatársaim, Jávor, Sarkadi, azután Szikora is elindultak – vagyis az ELTE jogi karára jelentkeztem. Magyarból itt sem kellett felvételiznem, csak történelemből: arra is megkaptam a maximális pontszámot, így végeredményben simán felvettek. Szüleim ezúttal nem ragaszkodtak ahhoz, hogy dolgozzam egy hónapot, így egy utolsó áthobózott nyár után rövidre vágattam a hajam, és bevonultam arra a gyülekezőhelyre, amelyet a katonai behívón megadtak. Sok ismeretlen és védtelen gyerekember között vártam a sorsomra. Kalocsára

ORPHEUSZ

vittek, este érkeztünk meg a laktanyába. Le kellett adni a civil ruháinkat, meztelenül belöktek egy zuhanyozóba, ahonnan kijövet valamiféle fehér port löktek a szőrzetünkre, kinek, hol volt, kezünkbe nyomtak különböző katonai ruhadarabokat, mindegy, hogy kicsi volt vagy nagy, és elnyelt a siralmas gépezet. Egy, a gyermeksort éppen elhagyni készülő fiatalember számára a katonaság akkor infernális élménynek számított, ugyanakkor közrejátszott a felnőtté válás folyamatában. Az első napok pokla közepette lábon kellett, hogy maradjon az ember, el kellett kerülnie a teljes összecsuklást, amelyhez a sorozatos és gyalázatos megaláztatások vezethettek volna, és lassan fel kellett építenie önmaga és autonómiája megvédelmezésének a technikáját. Először a belső kis szabadsága magvát kellett megtalálnia és megvédelmeznie, azután köréje építeni a külvilággal való kapcsolatok kezelésének változatos módozatait. Először is függetlenítenie kellett magát attól az ordenáré és megalázó beszédmódtól, amely nem is annyira a trágár szavak másodpercenkénti használatában különbözött a még elfogadhatótól, hanem az őrmestertől az őrnagyig használt hangfrekvencia undorító élességében, abban a verbális agresszióban, amellyel tudatosan és ösztönösen is bele akartak rondítani az ember lelkébe. Pedig a mi helyzetünk még viszonylag jónak volt mondható ahhoz képest, amit egy magára hagyatott, 18-20 éves embernek akkor kellett elszenvednie, ha egyedül került a kétéves sorkatonaság pusztító gépezetébe. Mi végül is egyetemi előfelvételisként akkor csak egy évet szolgáltunk, és egymás között voltunk, mint leendő joghallgatók. A Budapesti 32. Forradalmi Lövészezred Jurinovics Miklós laktanyája a keményebb helyek közé tartozott; a szóbeszéd alapján irigyeltük a harckocsiezred laktanyájába került katonatársainkat, akiknek jobb soruk volt – nem beszélve a leendő bölcsészhallgatókról, akik általában Hódmezővásárhelyen kötöttek ki, ahol sokkal lazábban mentek a dolgok. Itt, Kalocsán a szerencse úgy hozta, hogy nemcsak egy századba, de véletlenül egy szakaszba is soroltak Gulyás Péterrel,

EGY MÁSIK EMBER

aki gimnazista baráti körünkbe tartozott, más hámánosokkal együtt. Péter rendkívül éles eszű, a logikus gondolkodást szikáran mindenek elé helyező ember volt; a későbbiekben sokat játszottunk különböző szellemi játékokat, és általában mi jutottunk a legtovább. Gulyás lepergette magáról a megalázó mondatokat és az agressziót – és jó humorérzékével ki is figurázta a tiszteket és tiszthelyetteseket, sokszor már-már nyíltan, de pontosan csak annyira, hogy még ne lehessen belekötni. Sokszor valósággal dőltünk a röhögéstől, mert mi értettük a gúnyt, de fegyelmeztük magunkat, nehogy baja essék miattunk. Lassan kialakultak a barátságok a rajban, a szakaszban, a században. Én Hoksári Lászlóval, Gara Ivánnal, Villányi Péterrel, Szabó Imrével, Szinnyei Lászlóval, Géczi Józseffel és Turek Gáborral voltam egy rajban, és a szakaszunknak egy kitűnő vezetője is lett katonatársunk, az első raj parancsnoka, Szunyi Gábor személyében. Aztán a században ott volt még Szikinger István, Malonyai Péter, Javorniczky István, Babus Endre, Farkas Géza, mások. Egy másik században Kukorelli István, egy másik egységben pedig – a „buffosok”-nak nevezett tüzérzászlóaljban – Halmai Gábor, Orbán György, Sebők János. Így lassan magunkra és egymásra találtunk, és elkezdtünk röhögni az egészen. Főleg, hogy egyre jobban láttuk: nemcsak a mi hátunkon púp a katonaság, hanem általában is teljesen fölösleges, a szervezett semmittevésre épül az egész. Végül is a hadseregre, azon kívül, hogy kivezénylik árvizekhez, semmi szükség, hiszen a szovjet haderő a döntő az országban, az oroszok nélkül a magyarok semmit sem tehetnek. Nem beszélve arról, hogy nem is akarnának semmit: egy dolgot lehetett megtanulni a hadseregben – a szolgálatkész pofával végrehajtott folyamatos szabotálás képességét és készségét. Egyébként meg semmi szükség nem volt ránk, az értelmetlen fontoskodás meg ökörködés pedig mindent és mindenkit alapjaiban demoralizál. Abban persze, hogy elsajátítottuk ezeket a készségeket, legfőképpen pedig a röhögés szabadságát, sokat segítettek a hétvégi látogatások, amikor jöttek a szülők, a barátnők, nagyritkán barátok, rokonok – valamint az időnkénti hazajutások („eltávo-

ORPHEUSZ

zások”). Úgynevezett „kimenőre” – ami csak a városba való esti kijutást jelentette – az első alkalmak után már nem is kívánkozott senki, nem nagyon volt mit csinálni Kalocsán. Egyszer vasárnap, látogatási napon, váratlanul elvittek bennünket Kalocsától vagy negyven kilométerre egy homokpusztába rendkívüli lőgyakorlatra. Elégedetlenek voltunk, hiszen mindenki várt valakit, de nem volt mit tenni. Gyakorlatozunk kint a pusztában, amikor egyszer csak szólnak nekem, hogy menjek a gyakorlótér parancsnoki épületébe. Közlik velem, hogy látogatóm van – nem tudtam elképzelni, ki lehet az itt, ahol a madár se jár, bár valamit mintha megéreztem volna. Abban a pillanatban ott állt előttem Zsuzsi. Kiderült, hogy busszal lejött Kalocsára, ahol a laktanyában közölték vele és a többi, órákat utazó látogatóval, hogy a látogatás elmarad, mert lőgyakorlatra mentünk. Mérges lett, és megkérdezte, hová. Megmondták neki. Miközben a többiek mérgelődve hazamentek, ő azért sem hagyta annyiban a dolgot, kistoppolt a pusztára, utolsónak egy katonai autó vette fel. Ott, amikor megjelent egy civil nő, köpni-nyelni nem tudtak, hanem azonnal szalajtottak értem. Ami kor pedig a csapatok hazaindultak, Zsuzsit előzékenyen beültették az egyik teherautó parancsnoki ülésére. Úgy értünk vissza Kalocsára, hogy a másik teherautó platójáról végig láttam őt a vezetőfülkében. Odabent rengeteget olvastunk, este, hétvégén, és egyre inkább kiképzési idő alatt is: vagy lógtunk néha-néha, tehát nem mentünk ki egy gyakorlatra – ami azért kockázatos dolog volt –, vagy legalább könyvet vittünk magunkkal, és olvastunk a sorban állva, vagy nyelvet tanultunk szótárral a kézben, és így tovább. És persze rengeteget játszottunk – szellemi társasjátékokat, de voltak, akik például zsebsakkot vittek magukkal. Szikorától még az ő katonasága idején értesültem arról, hogy a laktanyában van az ezrednek egy kulturális tisztje, bizonyos Tóth főhadnagy, aki nagyon rendes ember, és lehet nála színházat is csinálni, ami elviselhetőbbé teszi a laktanyaéletet, nem beszélve arról, hogy legális lógási lehetőségeket is ad. Egy idő után mi is felvettük vele a kapcsolatot, és elkezdtünk egy Ady-

EGY MÁSIK EMBER

műsort készíteni, amelyben én többek között A szétszóródás előtt című verset mondtam. Gyakoroltunk, próbáltunk, készültünk – és közben, ettől teljesen függetlenül, a laktanyában indult egy szavalóverseny. Ennek legfőbb zsűrije – legalábbis kezdetben – a zászlóalj kultúrtisztje, a jószívű és földbuta Szundi őrnagy volt. Én József Attila Ódáját mondtam, emlékeim szerint a Jávor Ottó által annak idején emlegetett „beleéléses módszerrel”. Ez Szundi őrnagyot nem hatotta meg, mert helyettem Bősze honvédot juttatta tovább, aki elordítozta Váci Mihály Nem elég című versét, amely akkor mint vers a haladó szocializmus zászlóshajója volt. Közben azonban bemutattuk az Ady-műsort, amelynek végén Tóth főhadnagy külön kiemelte az én versmondásomat, és kérdezte Szundi őrnagyot, miért nem indítottak engem a szavalóversenyen. Mire az őrnagy zavartan ötölt-hatolt, hogy „nem volt jó a versválasztásom”. Nofene: az Óda égett, mint az olajos rongy. Az eredménytől megizmosodva folytattuk a színpadi munkát valamilyen másik műsorral, részben a dologért magáért, részben pedig azért, hogy lógjunk a kiképzésről vagy a szolgálatról. Lógni persze tisztességgel kellett, úgy, hogy az másnak ne legyen kellemetlen, illetve az ellógott feladatot ne másnak kelljen elvégeznie. Ez is egyfajta iskola volt, felmérni, mi az, ami megtehető, és mi az, ami nem. Végül is a szolgálati idő második felében lélekben már megerősödve vártuk a leszerelést, és éltük katonaéletünket. Keményebb, ellenállóbb lettem én is: megtanultam, hogy olykor küzdeni kell a túlélésért, és – amint mondani szokás – az ütést elsősorban állni kell. A leszerelésem utáni évben, vagyis 1971 szeptemberében még el sem kezdtem jogi tanulmányaimat, amikor gondoltam egyet, és bementem a bölcsészkar tanulmányi hivatalába, hogy megkérdezzem, nem kezdhetném-e ott a tanévet. Elgondolásom alapja az volt, hogy a jogi kar és a bölcsészkar egyaránt az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez tartozik, tehát megpróbálom azt hinni, hogy engem az egyetemre vettek fel, nem pedig

ORPHEUSZ

egy konkrét karra. Ez természetesen nem ment, de annyiból hasznos manőver volt, hogy felvilágosítottak: ha át akarok menni a bölcsészkarra, akkor el kell végeznem két félévet, mégpedig jeles tanulmányi eredménnyel a jogi karon, és akkor kérvényezhettem az átvételemet. Így a koncepció már megvolt, s eldöntöttem, hogy mindent elkövetek pályamódosításom érdekében. A jogon tanulmányi csoportokba osztottak bennünket, én többek között Halmai Gáborral, Hegedüs Lászlóval, Kukorelli Istvánnal kerültem össze, patrónusunk az államjogi tanszék vezetője, Takács Imre volt. Az ismerkedő találkozón Takács elmondta, hogy kik fognak nekünk szemináriumot tartani, illetve milyen előadóink lesznek. Emlékszem, külön kiemelte a politikai gazdaságtan szemináriumot tartó Barabás Dinit, aki külsős volt. Ami az erősen középkorú, meglett szakembert illeti, érdekes módon az első pillanattól kezdve rokonszenveztünk egymással, én azért, mert nagyon lazán, nem hivatalos módon tárgyalta a kapitalizmus politikai gazdaságtanát (egész első évben), és egyébként is volt benne számomra valami megnyerő, talán azért, mert nem olyan volt, mint a többi tanár. Ebbe a rokonszenvbe persze az is belejátszhatott, hogy – talán mert észrevette bennem a nem tipikus joghallgatót – első pillanattól kezdve valamifajta okos bohémnak tekintett. Egyszer például órán valami olyasmit mondott, hogy látszik, hogy nem vetem meg a jó konyakot – ami rám nézve nem is állt, kiolvasható volt viszont belőle, hogy őrá nézve igen. Az ő személyisége is közrejátszhatott abban, hogy megkedveltem a polgazt, mert érdekesnek találtam, s jogi tanulmányaim során ez számított nekem a „leghumánabb” tárgynak. Előadásokra jártam vagy nem jártam, gondoltam, majd vizsgaidőszakban tanulok. Annál inkább belevettem magam az egyetem irodalmi életébe. Ez egyrészt az ELTE Alkotókörét jelentette, másrészt pedig jelentkeztem az Egyetemi Színpad mellett működő Balassi Bálint Szavalókörbe, amelyet Surányi Ibolya vezetett. Az Alkotókör vezető tanára Koczkás Sándor volt, a diákok részéről az akkoriban végzős Csaplár Vilmos számított

EGY MÁSIK EMBER

vezéralaknak, talán Vámos Miklós és Szilágyi Ákos mellett; az 1971/72-es tanévben még többek között Tarján Tamást, Papp Máriót ismertem meg ott. Csaplárék akkor dolgoztak azon, hogy az Alkotókörnek legyen egy irodalmi folyóirata, amely az egyetem kiadásában jelenik meg. Akkoriban készültem el egy elbeszéléssel, amelynek Halál februárban volt a címe, és odaadtam Csaplárnak. Nagyon tetszett neki, és a szerkesztést vele együtt végző Vámossal betervezték az induló folyóirat, a Jelenlét első számába. Nem tudom, hogyan, de respektusom támadt ezzel az írással. Csaplár, amikor meghallotta, hogy a jogról át akarok menni a bölcsészkarra, azt mondta, ő is éppen így járt el évekkel azelőtt, és egy beszélgetés alkalmával felhívta rá Koczkás Sándor figyelmét. Én megragadtam az alkalmat, és elmondtam Koczkásnak, hogy kishitűségből nem jelentkeztem eleve bölcsészkarra, mert féltem, hogy nem vesznek fel, pedig a tanulmányi versenyen elért eredményem félig-meddig garantálta volna ezt. Elgondolkodtatott, amikor azt mondta erre: nem biztos, hogy rosszul tettem, amit tettem, mert a bölcsészkaron sohasem lehet tudni. Mindenesetre megígérte, hogy segít. Ez technikailag azt jelentette, hogy beszélt Szathmári dékán helyettessel, aki azt mondta, adjak be egy kérvényt, és ha a jogon elért tanulmányi eredményem valóban megfelelő lesz, új felvételivel jelentkezhetem a bölcsészkarra. Ehhez annyit el tud intézni, hogy ne terheljem a keretszámot – vagyis ha nem vesznek fel, azzal senki sem járhat jól, mert senki mást nem vehetnek föl arra a helyre. Szathmári dékánhelyettessel már korábban is találkoztam. Kovács Endre tanár úr, akivel a gimnázium után is tartottuk a kapcsolatot, nagyon a szívén viselte, hogy menjek át a bölcsészkarra, egyszer bejött velem az egyetemre, hogy megtaláljuk Szathmárit, akit régről ismert. Valósággal lopóztunk a folyosón, mert Kovács nem akart találkozni Jónás Frigyessel, aki a Rákócziban tanított sokáig oroszt, és nemrég került a bölcsészkar tanulmányi osztályára. Valaki mással összefutottunk, akit Kovács széles mosollyal és kalapemeléssel üdvözölt, majd tett rá egy megjegyzést. Ekkor hallottam tőle – ami aztán szöget ütött

ORPHEUSZ

a fejemben –, hogy akit ő utál, annak rendkívül barátságosan köszön. Annyiban találkozott ez a magatartás későbbi felfogásommal, hogy egyrészt az ember ne mutassa ki unos-untalan az érzelmeit, másrészt pedig annak, akit nem szeret, ne adja meg azt az örömöt, hogy láthatóvá teszi az illető miatti bosszúságát. Végül megtaláltuk Szathmárit, aki nagyjából ugyanazt mondta, amit később Koczkásnak, bár ekkor még láthatóan nem vette olyan komolyan a dolgot – ám volt egy jó tanácsa. Azt javasolta, a magyar és az olasz tanszék vezetőjétől szerezzünk támogatólevelet. Kováccsal felkerestük először Tolnai Gábort, aki jó kedéllyel azt mondta, Kovács Endrének bármit, és a kérvényemre ráírta, „a kérést támogatom…”, majd a homlokára csapott: „kifelejtettem, hogy a legmelegebben”. Így aztán, nem lévén más megoldás, a furcsa, de még elfogadható szórend szerint utánaírta: „…a legmelegebben”. Valahogy Kardos Tibort is megtaláltuk, aki szintén ráírta a kérvényemre, hogy feltétlenül támogatja. A Koczkással való beszélgetés után már csak a jeles tanulmányi eredményt kellett hozni. Az első félév vizsgaidőszakában olyan intenzitással tanultam, hogy ki sem mozdultam otthonról, reggeltől estig olvastam, aláhuzigáltam a könyvlapokat, jegyzeteltem, többnyire az ágyon. Valósággal csak az evés idejére hagytam abba a tanulást. Öt-hat nap jutott egy tárgyra. Először államjogból vizsgáztam Schmidt Péternél. Ő jóindulatú tanár hírében állt, de elég sokat tanultam is – csak hát nem tudtam még, mi mennyit ér egy vizsgán. Azt a módszert kezdtem alkalmazni, hogy a vizsganapon később mentem be, hadd ácsorogjanak és várakozzanak a többiek, míg sorra nem kerülnek – és igyekeztem utolsóként bemenni. Schmidtnél is már este volt, amikor sorra kerültem. A felvilágosodás alkotmánytanát húztam, elég jó hasznát láttam irodalmi és kultúrtörténeti olvasottságomnak, a vártnál valamivel könnyebben kaptam ötöst. A római jogtól mindenki félt, szörnyen nehéznek tartották, és féltek Brósz Róberttől, hogy nagyon szigorú. Én kifejezetten érdekesnek találtam a tárgyat, amíg készültem rá, egy csomó mindent megtanultam, Brósz pedig igényes, de diákbarát tanárnak tűnt nekem már akkor, amikor még csak készültem

EGY MÁSIK EMBER

a kihúzott tételre, és másvalaki vizsgázott a jelenlétemben. Ez is meglett. Mivel a polgaz szemináriumra is ötöst kaptam, alakult a dolog, csak még nem mertem elhinni – különben is, ez még csak az első félév volt. Még a gimnázium utolsó évét végeztem, amikor Szikora már Kalocsán katonáskodott, és rendszeresen leveleztünk. Egyik levelében vázolta, hogy újfajta színházat kellene csinálnunk, ahol a szó, a kép és a mozdulat egyaránt fontos, és amelyben a résztvevők nem színészként működnek közre. Már korábban beszélt Halász Péterék Kassák Színházának egyik első bemutatójáról, amely láthatóan erősen inspirálta őt, de ahogy elmesélte, az rám is hatott. Levelezésünkben folytattuk gondolataink kifejtését, és megállapodtunk, hogy ha leszerel, elkezdjük szervezni a saját színházunkat. Csakhogy mire ő leszerelt, nekem kellett bevonulnom, s bár a levelezést folytattuk, a kezdés őrá maradt. Mint írta, néha összejöttek Jávorral, Sarkadival, Tarnóczyval, de a beszélgetésen túl nemigen jutottak – a többieket nyilván nem igazán a színház, hanem maga az írás érdekelte. Rátalált viszont egy fiatal zeneszerzőre, Borsody Lászlóra, akinek, mint írta, igen jó ötletei vannak. Borsody például magnóval felvette a víz különböző zajait, a csobogást, a csöpögést, ezt aztán lelassította, és összejátszotta más zörejekkel. Nagyon szép munka volt, és számomra teljesen új. Még katona voltam, amikor azt ajánlottam, hogy a barátaim segítségével szervezzük meg a színházat. Így került bele Pesta (Fábián Gyula), Dézsa (Dévay László), Soma (Somogyi István), rajtuk keresztül a Sziklai lányok, előbb Marcsi, aztán Vera is. Egy idő múlva csatlakoztak hozzánk a szépségükért városszerte csodált Gémes lányok, akik közül Judit tartott ki hosszabban a Brobo mellett. Csapatunk nevére egy fáspincebeli italozás során látomásszerű véletlenséggel találtak rá a barátaim, amikor még katona voltam. Állítólag valakinek a barátnőjét hívták Probónak, amit részeges artikulációval Brobónak ejtettek, s mivel ez ott mindenki tetszését elnyerte, a keresztelés megtörtént. Ahogy leszereltem, elkezdtünk próbálni, különböző ötleteket

ORPHEUSZ

mérlegeltünk és dolgoztunk ki, aztán Szikorával megírtuk az első darabot. Barátaim egyikének ismeretsége volt a Szilfa utcai művelődési házban, Pasaréten, ott kaptunk próbalehetőséget, és ott tartottuk az első bemutatót is, Brobo N°. 1 címmel. Ezt a címadási technikát a későbbiekben is megtartottuk. A bemutatóhoz szükség volt egy hegedűsre, így találtunk rá Büky Matyira. Az eseményre elhívtam a nagybátyámat, Lacit is, aki magával hozott a filmgyári ismeretségéből egy híres trükk fotóst, Gujdár Józsefet. Ő aztán, mivel becsajozta az egyik lányt, ránk ragadt egy kicsit a továbbiakban, ami hasznos lehetett volna, mert sok érdekes dolgot mondott, de engem ez akkoriban nem nagyon érdekelt. Nem tetszett, hogy elég csúnyán beszél Szikoráról, úgy állítva be őt, mint akinek az egész társulatosdi csak a színházi karrierje érdekében kell. Nem tetszett, de azért szöget ütött a fejemben. Borsody hozott egy vérbeli zenészt, Kontra Zoltánt, aki zongora szakra járt, és sokat mesélt az ottani világról, a fiatal Kocsisról, akit csodált, Jumiról, vagyis Simon Albertről, a főiskola zenekarának karnagyáról. De Kontra nem a zongorával, hanem a zenei érzékenységével adott sokat hozzá a munkához: akkor láttam például először igazi gongot, amelyet Zoli vésett, radírozott, egészen szférikus hangokat csalva ki a hangszerből. Sokat hasznosítottunk ezekből a Brobo N°. 2-ben, amelyet ezúttal a Ganz Mávag művházában mutattunk be, mivel a Szilfa utcát el kellett hagynunk. Ebben az időben tűnt fel egy furcsa ember a környékünkön, aki eléggé kilógott az avantgárd színházi környezetből, vasalt nadrágban járt és többnyire piros ingben, szőke és hozzánk képest idős volt. Egyszer megkérdeztem, ő milyen színházat csinál, amire zavartan azt válaszolta, hogy őt más szempontból érdekli a színház, de hogy milyenből, az nem derült ki. Egy darabig minden bemutatónkra, olykor próbákra is eljött. Közben a sok próba miatt Kontrának, akit otthon szigorúan fogtak, mert zongoristát reméltek faragni belőle, ki kellett szállnia a Brobóból. Nagyon sajnáltuk, mert rettentő jól lehetett vele dolgozni, igazi kreatív zenész volt és közösségi ember. Mivel

EGY MÁSIK EMBER

nem akart bennünket cserbenhagyni, egy fiatal zeneszerzőt hozott maga helyett, aki, mint mondta, nagyon tehetséges, érdekli a színház, és jó ötletei vannak. Ez volt Márta István. S valóban, Márta belépésével nemhogy csökkent volna tevékenységünk intenzitása, hanem, mivel jól egymásra találtunk hárman, ekkor indult be igazán. István már akkor állandóan haknizott különféle színházakban, és emiatt, illetve a zenei elképzelései miatt folyamatos vitában állt főiskolai tanárával, Petrovics Emillel. Újabb bemutatóink voltak az Eötvös Klubban (ez egy legendás hely volt a mai Centrál Kávéház helyén, egyrészt sok alternatív-avantgárd programmal, másrészt olyan arcokkal, akik az egész életüket ott töltötték), illetve egy rózsadombi családi villa pincéjében. Közben azonban Pesta, Dézsa és Soma kimaradtak a munkából, mivel folyamatosan frusztrálta őket a csoport hierarchikus működése, pontosabban Szikora vezető szerepe, az a mód, ahogyan ő azt betöltötte. A biztosítékot utoljára az verte ki náluk, amikor megjelent egy interjú Szikorával az Egyetemi Lapokban. Ennek előzménye az volt, hogy Gödöllőn az ELTE égisze alatt szerveztek egy monstre rendezvényt, ahol Szikora is bemutatót tartott a színházi munkáról, a légzés- és meditációs gyakorlatokról, valamifajta hókuszpókuszt is csinált ez ügyben Judittal, aki médiumként viselkedett. Ennek utána készült az interjú Szikorával, amelyben kifejtette a nézeteit, s ennek során egyértelműen mint a csoport vezetője nyilatkozott, engem annak segédrendezőjeként jelölve meg. Ez minden szempontból kellemetlen volt: egyrészt ez a hagyományos, kőszínházas szerepleosztás kifejezetten zavart, mivel egyáltalán nem kívántam segédrendező lenni, másrészt a társaim negligálása esett rosszul, pedig velük csináltunk mindent, akkor is, ha többnyire Szikora és az én ötleteimet valósítottuk is meg. Rosszul éreztem magam, hogy János szóban föléjük rendelt, és persze maga alá. Már akkor sem hierarchikusan képzeltem el a művészi együttműködést. Dézsa, aki hiperérzékeny volt, és ezt nem is titkolta, gúnyosan szóvá is tette, hogy előléptem. Nyilván beszélnem kellett volna Jánossal, de erre még nem érett meg ben-

ORPHEUSZ

nem a gondolat, s arra törekedtem, hogy inkább a gyakorlati munkában tartsam fenn az egyensúlyt. Nem feltétlenül volt jó taktika, mert Szikora már akkor is, majd utólag egyértelműen a saját nevére írta a Brobót, és mindig úgy nyilatkozott, mint aki alapítója, vezetője és lelke volt a társulatnak, néha taktikai megfontolásból Márta nevét is megemlítve. Ez mindig nagyon roszszul esett, de később már nem voltunk abban a helyzetben, hogy szóvá tegyem. Azzal vigasztaltam magam sokáig, hogy néhányan, akik közelről látták a munkánkat, inkább engem tartottak meghatározónak. Ennek ugyan nem éreztem szükségét, mert nekem tökéletesen megfelelt az egyenrangú együttműködés helyzete, de amikor Szikora nyilatkozatait sérelmeztem, belül erre tudtam támaszkodni. A Balassi Bálint Szavalókörben Surányi Ibolya pedagógiai alapelve volt, hogy konkrét műsorokban, versesteken, illetve a rájuk való felkészülésben lehet tanulni verset mondani. Amikor bekerültem, Havas Judit, Valachi Mari, Szabó András, a Kovács lányok, Csilla és Olga, Petrozsényi Eszter, egy ideig Valló Laci járt le rendszeresen. Az első műsor, amelyben részt vettem, egy Janus Pannonius-versest volt 1972 tavaszán. Többek között a Mentegetőzik, hogy nem elegyedik a harcba című magyarországi epigrammát mondtam. Nem fértem a bőrömben, és mert a versmondást is ösztönösen színháznak tekintettem, Ibolya jóváhagyását is megszerezve, a verset félmeztelenül mondtam el, közben fokozatosan összegörnyedtem, s a végén térdre kuporodva és valósággal öszszezsugorodva fejeztem be. A megoldás elég nagy sikert aratott, műsor után pedig odapattant hozzám egy egyetemi színpados lány, és nagy mérgesen leteremtett: „Hogy képzeled? Lehet, hogy a Latinovits megteheti ezt, de te nem!” Néztem, mint a moziban, mert nem voltam biztos benne, hogy komolyan mondja-e, vagy csak hülyéskedik, ahogyan baráti körben mi gyakran szoktunk: nagy balfaszságokat mondunk egymásnak, mintha tök komolyan gondolnánk. De arra kellett jutnom, hogy nem viccelt. A következő műsorunk egy Burns-est volt, 1972 őszén, amelyen Jancsó Adrienn is fellépett (színpadi közelből hallhattam

EGY MÁSIK EMBER

egy lenyűgöző, vérprofi szavalatot), és itt találkoztam először a Gryllus testvérekkel, illetve a Kalákával. Műsorainkat Szikora is megnézte, és egyszer komolyan beszélni akart velem. Azt vetette fel, hogy nem helyes, ha két, karakterében teljesen különböző dolgot együtt csinálok. Ha finoman is, de arra akart rávenni, hogy hagyjam abba a szavalókört. Már akkor sem értettem azt, amit egyébként sohasem: miért kellene egyetlen dolog alá rendelnem magam, ha többféle érdekel? Ösztönösen tartottam attól is, hogy ha besorolódom egyetlen hierarchiába, akkor aztán attól függök művészlétemben. Nem fogalmazódott meg tisztán ez bennem, de határozottan tiltakoztak az ösztöneim. Különben apám is gyakran óvott korábban (talán még akkoriban is), amikor írtam, zenéltem, buliztam, tanultam, hogy „Fiam, szétszórod magad!”. De ha egyszer így éreztem jól magam! Nem éreztem magam olyannak, aki csak költő akar lenni, semmi más, vagy irodalmár és semmi más, pláne nem csak zenész és így tovább. A többféle dolog együtt érdekelt, s ezt a sokféleséget, a kíváncsiságnak ezt a komplexitását tudtam beleadni minden dologba, amit másokkal együtt csináltam. Közben ugyanolyan komoly tanulás árán, mint az első félévben, jeles eredménnyel letettem a második félévi vizsgáimat is a jogon, így kérvényemet elfogadták, és felvételizhettem a bölcsészkar magyar–olasz szakára. Rengeteget tanultam akkor az olaszt, nehogy csődöt mondjak, s utólag is sokáig azt mondtam: a felvételi előtt tudtam a legjobban olaszul. Magyarból nem kellett vizsgát tennem, mivel a jogi karon érvényes felvételit elfogadták, az olasz meg jól sikerült, így 1972 őszén megkezdhettem elsőéves tanulmányaimat a bölcsészkaron. A régi magyar irodalom szemináriumot Alexa Károly vezette, aki érdekes tanáregyéniségnek tűnt számomra, nem beszélt sokat, inkább bennünket beszéltetett, és elég jó minőségérzéke volt. Bevezetés az irodalomelméletbe címmel Király István tartott előadást, aki nagyon jó tanár hírében állt. Megadott egy csomó szakirodalmat, amit vizsgára majd el kell olvasni, aztán felvázolta nekünk a táblán az irodalmi műalkotás különböző szintjeit. Máig nem felejtem el: az esztétikai sík utáni végső, ontológiai szintről

ORPHEUSZ

beszélt, belelovallta magát, és egy szilaj gondolatmenet végén színésziesen kifakadt: „…igen, hogy az emberek borotválatlanul járnak az utcán, az is az ontológiai szinthez tartozik!” Utána tenyerébe temette elvörösödött arcát, és elnézést kért a kirohanásért. Én ösztönösen az arcomhoz kaptam, hiszen akkoriban mindig borostásan jártam, mivel sem borotválkozni nem akartam, sem pedig szakállt viselni. „Akkor énvelem most mi van? Nem vagyok méltó az ontológiai szintre.” Ettől függetlenül Király jó előadásokat tartott, sokat lehetett és kellett tanulni. A vizsgájára rengeteget olvastam, és szokás szerint a végén mentem be, Markiewiczet húztam. Lehetett saját jegyzetet használni, abból beszéltem, Király megdicsérte a felkészültségemet és a nyugodt elemzőkészségemet. Ez megerősítésnek jól jött, habár nem volt bennem drukk, mint az ajtó előtt ülő és vizsgára váró társaimban. Innentől kezdve éreztem, hogy a jog után a tanulás a bölcsészkaron már nem okozhat gondot nekem. Miután a Halál februárban megjelent a Jelenlét első számában, új prózákat próbáltam írni, miközben a verseim sehogyan sem jöttek be, semmilyen hatást nem tettek senkire. Egyszeregyszer nagy nehezen megjelent valami az Egyetemi Lapok alkotóköri oldalán – de hol volt már az a bizalom, amit Ferenczi László részéről tapasztaltam még a gimnáziumban! Ráadásul a novellák sem arattak sikert: Csaplár keresetlen egyszerűséggel „nagyon rossz”-nak minősítette új írásomat. Köpni-nyelni nem tudtam, ilyeneket sohasem mondott senki, egyszerűen nem volt szokás. Én, nyilván nehézségek árán, de megtanultam értékelni ezt az őszinteséget, volt is rá alkalmam, mivel ez a „nagyon rossz” még néhányszor elhangzott, amit persze nem volt könnyű megemészteni. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy valaki ilyen nyíltan és mindenfajta indulattól mentesen, mintegy objektíven vágja az ember arcába a lesújtó véleményét. Aztán egyszer azt hittem, végre írtam valami jót: A legyőzhetetlen tulipán volt az elbeszélés címe, elsőre jól is fogadták. Szikora mesélte, hogy Vámosnak nagyon tetszett, de aztán a többiek lebeszélték, és végül ő is belátta, hogy nem jó. Csaplár kíméletlen őszinteségének jellemformáló ereje volt számomra, habár ez

EGY MÁSIK EMBER

talán nem kifejezetten bizonyult a legfinomabb írópedagógia eszközének. Sokszor le kellett győznöm az elkeseredésemet, de nagy nehezen erőt vettem magamon, és megpróbáltam belátni, hogy ez az egyenes beszéd értékelendő, és végül is az én erőmet és integritásomat növeli, föltéve, ha túl tudok jutni rajta. Közben annyi elismerésben azért részesültem, hogy Vámos egyszer őszinte elismerését fejezte ki az iránt, ahogyan dolgozom. Egyszer ugyanis meséltem neki erről. Mivel anyámék kelenföldi lakótelepi lakásában éltem, és este, jobban mondva éjszaka jutott időm a különböző írások le-, illetve átgépelésére, meg kellett oldanom, hogy a folyamatos zaj ne zavarjon senkit az alvásban. Ezért az írógépet a fürdőszobában a mosógép tetejére helyeztem, persze újságpapíron, hogy a gumitappancsok ne hagyjanak nyomot a felületen, és egy hokedlire ülve, órákon át dolgoztam, olykor nap mint nap. Számomra ez természetes és a helyzetből szinte törvényszerűen adódó munkamódszer volt, de nyilván nem mindenki érezte magát képesnek ilyesmire. Ez idő tájt a nagybátyámtól is kaptam egy félreérthetetlen jelzést. Miután megmutattam neki a Jelenlétet az első megjelent elbeszélésemmel, azt mondta, teljes félreértésben vagyok, ma már így nem lehet írni, ez egy laposan konzervatív, ódivatú írásmód. Lehet, hogy a verseim jók, ő ahhoz nem ért, de ez nagyon nem jó. Ma egészen máshogy kell írni – bizonyságul a kezembe nyomott egy kéziratot: egy kezdő író, Hajnóczy Péter Az unokaöcs című novellája volt. „Hát valahogy így kell ma írni”, mondta nagybátyám. Nem sokkal később telefonált, anyám vette fel, Laci lelkendezve mesélte el, hogy beszélt Ferenczivel, aki igen nagyra tartja a verseimet. Utána nekem is elmondta ezt, hozzátéve, hogy a (Ferenczi) Laci ért a költészethez, és így nekem bizonyára ahhoz van tehetségem, talán hagyjam a prózát. Ez végül is jól esett, és – bár néhány próbálkozást még tettem – rövid úton leszoktam a prózaírásról. A verseim viszont változatlanul sikertelenek maradtak. Magam is nagyon bizonytalan voltam, természetesen, mint minden kezdő költő, küldözgettem a verseimet a különböző szerkesztőségekbe, ahonnan általában egy udvarias sorral visszaküldték

ORPHEUSZ

őket (vagy sem). Ekkor kezdtem el azt a módszert érlelni – őszintén szólva jó sokáig tartott –, hogy ha megírtam valamit, nagyon sokáig fektettem az íróasztalfiókomban, aztán elővettem, olvasgattam, változtattam rajta, és újra eltettem. Így ment ez akár egy-két évig is, aztán ha a magam részéről már elfogadhatónak tartottam, nem nagy bátorsággal bár, de kíváncsian megmutattam őket valakinek. Érdekesek voltak az ízlésbeli különbségek, mert Szikorával elég jól megértettük egymást, és más közegben, például az Eötvös Klubban vagy másutt rendezett előadóesteken, volt osztálytársaimnál, egykori jogásztársaimnál vagy hasonlóan gondolkodó ismerőseimnél tetszést is arattak a verseim. A bölcsészközegben viszont szinte mindenki gizda és irigy volt, de legalábbis úgy hordta az orrát fennen, mint akit az esztétikai éleslátás titkos kenetével szenteltek fel. Ekkoriban mindent elkövettem, hogy elfogadható verseket írjak, talán minden költő így tesz, ha nem akar elveszni az ismeretlenségben. Csak a hetvenes évek végétől mertem olyan verseket írni, amelyeknél nem feltétlenül érdekelt, hogy a szak mabeliek elfogadják-e őket versnek. A belső késztetés, a nehezen kialakuló autonómia és bizonyos rutin egyensúlya, az a magabiztosság, hogy „rendes” verset is tudok írni, ha kell (de nem igazán akarok), a nyolcvanas évekre vált úgy-ahogy sajátommá. 1972 nyarán Szikorával, Mártával és további barátainkkal, Gulyással, Dézsával és másokkal, elmentünk egy csoportos hobózásra, az útirány Csehszlovákia és főként Lengyelország volt. Természetesen a stoppolás miatt több csoportra oszlottunk, én Szikorával mentem, Márta hozott magával egy gyereklányt, Köfi Katit, akire vigyáznia kellett (nem teljesen sikerült), Dézsa hol egyedül, hol mással utazott. Nem szívesen ment vele senki, mert bár nagyszerű srác volt, olyan különlegesen csúnya volt az arca, hogy mindenki attól félt, rontja az esélyeit. Nem szép dolog ez, de az autóstop sem játék csupán: előre kell jutni, meg kell érkezni… Prágában valahogy mind a heten összefutottunk, vasárnap délután egy mellékutcában találkoztunk. Egyszer csak Gulyás és Révész, akik tökéletesen tudtak németül, elkezdtek handabandázni. „Schweine Hunde!”, „Los hinaus!”,

EGY MÁSIK EMBER

és hosszabb mondatok, amelyekre nem emlékszem, rendkívül éles és erős hangon előadva. Fölültek egy kerítésfalra, és még veszettebben folytatták az ordenáré kiabálást. Néztünk, mint a moziban, ebből balhé lesz, 1972-t írtunk, a csehszlovák rendőrség sem volt piskóta, a fiúk meg csak nem hagyták abba. Kezdtem kellemetlenül érezni magam mint magyar. Egy szemközti ablakot kinyitva egy éltes asszonyság kiabálni kezdett: „Huliganszka nyemecká banda!” Erre már elhúztunk az utcából, és a túlsó útkanyarban éppen feltűnt egy rendőautó. Miután a helyzet nyugvópontra jutott, szóltam Gulyásnak, hogy ez azért már túlzás volt. „Nem – mondta nyugodt határozottsággal –, mivel azt hiszik, hogy németek vagyunk, a németeket pedig sem a csehek, sem a magyarok nem szeretik, ez hazafias cselekedetnek számít”. Útjaink elváltak, mi mentünk tovább Wrocławba, az avantgárd színházi élet akkori fellegvárába. Különböző előadásokra furakodtunk be, nem sokra emlékszem, volt egy perzsa színház, amely a Caligulát játszotta, egy egzotikus nőért rajongott mindenki a közönség soraiban. Engem mindig is némi viszolygással töltött el a rajongás, a zarándoklat a szent helyekre, a mindentudó vezéralakok keresése és kultusza, így érthető, ha a fesztiválnál sokkal jobban megmaradt bennem egy máshol tapasztalt élmény. Séta közben bementünk egy templomba, ahol éppen véget ért a mise. Több tucat asszony énekelt gyönyörűen, hangjuk összefonódott, mintha egyetlen megsokszorozott hang szólna, az ének szférikus tisztasága a szívembe markolt. Lelkiismeretem rossz volt egy lány miatt, akit mint felelőtlen fiatalember lényegében az imént csaptam be, vagy legalábbis használtam ki – akkor nem is gondoltam erre, de egyszer csak erőt vett rajtam a sírás, folytak a könnyeim, az asszonyok meg csak énekeltek. Felsóhajtottam, és megkönnyebült a lelkem. Miután a mise véget ért és az emberek kimentek, Márta felkéredzkedett az orgonához, elmélyülten, átszellemülten játszott rajta. Azt láttam, amit mindig is szerettem: az ember tökéletesen ott van abban, amit éppen csinál.

ORPHEUSZ

Poznańon át Gdańskba mentünk, onnan Varsóba, majd Krak kóba, útközben szabadnak éreztem magam, egyre nagyobb gyakorlatot szereztem az utazás alatt felmerülő problémák megoldásában – még az emberiekben is, bár azt lehetetlen megszokni. Krakkóból már vonattal indultunk vissza, Poprádon leszálltam. Zsuzsira vártam, hogy elmenjünk a Tátrába. Jött szemben két fiatalember, gond nélkül magyarul kérdeztem őket: „Nem tudjátok, hol van itt a hostel?” Meglepődve kérdezték: „Honnan tudod, hogy magyarok vagyunk?” „Látszik az öltözetről, a habitusról – feleltem –, nehéz eltéveszteni”. Ugyanezen a nyáron csoportosan levonultunk Balatonboglárra, ahol egy fiatal festő, Galántai György hivatalosan műtermet rendezett be egy kápolnában – valójában egy közös teret teremtett így a különböző kísérletező, avantgárd művészeknek. A következő években minden nyáron lementünk, amíg a kápolnát végleg be nem zárták. Amikor először kaptattunk föl oda, nagyon természetes, baráti légkörre leltünk, a bejárat előtti térségben ácsorgott Haraszty István, Orvos András, mások, és előkerült Galántai is, aki behívott bennünket. A bejáratnál állt Haraszty csendgépe, amelyből folyamatosan egy elnyúzott felvétel visított, amelyen Honthy Hanna a Hajmássy Péter, Hajmássy Pált vonította. Idegtépő volt, és csak akkor maradt abba két percre, ha valaki bedobott a gépbe egy kétforintost. Aztán újra kezdődött a sivalkodás. Beszélgettünk, nézelődtünk, egyre többen jöttek, sokan érdeklődők, többé-kevésbé hobós kinézetű fiatalok, mások művészek. Galántai mindenkinek elmondta, hogy hivatalosan nem lehet bent aludni, ha tehát rendőrök jönnek, föl kell kelni, és úgy tenni, mintha előadás folyna. „Dobjon már be valaki két forintot, könyörgöm!”, kiáltott fel egy hang kétségbeesetten, mert a sivítozás ismét elviselhetetlenné vált. A végén valahogy hatástalanították a gépet. Velünk volt Sánci (Sándor Laci), aki akkoriban hegedült a Brobóban, és azonnal felmerült, hogy a kiállításmegnyitó után adjon egy koncertet. A kápolna akusztikájában gyönyörűen szólt Sánci hegedűje. Akkor figyeltem fel Isaya fantasztikus szólószonátájára, amelyet később a Traum durch die Dämmerung című játék (Brobo

EGY MÁSIK EMBER

N°. 5) részévé tettem. Az est végén elmentünk sörözni valahová, Galántaival ültünk egy asztalnál, legalábbis egy ideig, és megbeszéltük, hogy jövőre mi is bemutatunk egy játékot a Brobóval Bogláron. Miközben beszélgettünk, meglepődtem, amikor kiderült, hogy már harminckét éves, sőt két fia van – ő maga teljesen gyerekképű ember volt. Ilyennek őriztem meg magamban őt, később szorossá vált barátságunk ideje alatt mindvégig. Közben a Brobóval egy etűdsorozatot állítottunk össze közös improvizációk alapján, ekkor lényegében Szikorán és rajtam kívül Tuna Kati és Gémes Judit dolgozott velünk. A Brobo N°. 4-et egy rózsadombi családi ház pincéjében mutattuk be. Utána gondolkodni kezdtünk, hogyan tovább, és az elgondolásbeli különbségek kezdtek érezhetőbbé válni. Emlékezetem szerint Szikora inkább egy újszerű, avantgárd színházi gyakorlatban gondolkodott, én meg – ma így mondanánk – akcióművészetben. Engem a színház egyáltalán nem érdekelt, csak az, amit testi, hangi, látványjelben végigviszünk az adott térben. Szikora is elkezdett dolgozni valamin, én pedig hozzáfogtam, hogy összerendezzem gondolatban és gyakorlatban azt az etűdsort, amely az Alkonyati álommal (Traum durch die Dämmerung) kiegészülve a Brobo N°. 5-öt alkotta később. Ezek egyikében Váci Laci pincéjében magnóra vettünk egy általam írt és előadott szöveget, amelynek Bál volt a címe. Sokáig csak ezt a szót ismételgettem különböző hangszínekkel, különböző hangmagasságban és hangerővel, majd ebbe a folyamatba beleillesztettem egy másik szót, a „lomb”-ot, amelyet általában lágy hangszínnel ejtettem, és ezzel váltogattam a „bál”-t. Néhány másik szó következett ezután, majd a legsűrűbb szövegszövetben két sor hangzott el, megismételve: „a sámán sámlin áll és kulminál” – majd a szöveg lassan visszabomlott a kiindulópontjára. Ez a hangfelvétel vált az akció alapjává, amely egy hosszú állóképből indult. Rendezői jobbon elöl Szikora állt a Petőfi-bundámban, meg volt világítva, és kinyújtott karral, elmélyülten integetett a messzeségbe egy fehér zsebkendővel. Szorosan mögötte álltam én, lehetőleg úgy, hogy minél jobban takarva legyek. A tér közepén új munkatársunk, Ibrányi Eszter ült egy

ORPHEUSZ

széken, az ő dolga az volt, hogy az etűd percei alatt, nagyon lassan, ülő testhelyzetből dőljön egyre inkább a föld felé. Bal hátul pedig Kontra Zoli ült egy sámlin, és egy csattantóval egyenlő időközökben csattantott egyet. Ahogy a hangfelvételnek vége lett, adott pillanatban Eszter ledőlt a székről, János elzuhant a színpadon, miáltal láthatóvá váltam én. Kontra előre jött, kézen fogtuk egymást, és mint akik jól végezték a dolgukat, elvonultunk. A Traum durch die Dämmerunghoz sok rekvizitumot készítettem, mindenekelőtt fekete, szigetelt kemény drótból szemüvegeket hajlítgattam. Spárgából csináltam egy hálót, amelyet a színpad terében a plafonra kellett applikálni, hogy majd Eszter erre akasztgassa a szemüvegeket. Szerezni kellett egy fehér lepedőt, egy pakli magyar kártyát, evőeszközt… Továbbá a nyitó és záró árnyjátékhoz (amely alatt Sáncit az Isaya-szonáta eljátszására kértem) egy hosszú rúdra szintén egy fehér lepedőt kellett rögzíteni, amely az előadás kezdetén fel-, a végén le, azaz visszatekeredik, hogy ismét takarja a játékteret. Ez azzal a hatással járt, hogy a nyitókép kártyajátékosai először árnyképként mutatkoztak, majd a lábuk felől fokozatosan testileg váltak láthatóvá – a záróképnél pedig a valós látvány tűnt át, a vászon legördülésével, árnyképbe. Ehhez bizony sok segítség kellett, megkértem Pestát és Somát, hogy működjenek közre, hangsúlyozva, hogy ez az én játékom. Márta barátait, Nagy Ákost és Lakatos Tamást a függöny kezelésére kértem meg. Volt egy kényes pontja az előadásnak: a fehér abroszt, amelyen a kár tyajátékosok játszottak, adott jelre fölállva magunkhoz ragadtuk, sarkait a nyakunkba kötöttük, és kést-villát rántva evést szimuláltunk. Utána leterítettük a fehér abroszt a földre, Soma ekkor gatyára vetkőzött, levetett ruháit pedig egyenként a lepedőre simítottuk, majd a hátsó szegélye felől megemeltük azt, miáltal a ruhakompozíció, mint egy erőtlen test, aláhengeredett. Szikora ekkor szólt, hogy ugyan egy közös improvizáció során, de ez az ő ötlete volt. Ekkor már elhatároztam, hogy nem engedek. „Közös improvizáció, közös tulajdon. Én sem tartottam számon soha, mik voltak az én ötleteim.” János ez előtt, ha nem nagy örömmel is, meghajolt, és többé nem tette szóvá.

EGY MÁSIK EMBER

A Brobo N°. 5-öt először a Jókai Klubban mutattuk be. Én az etűdökkel is, de főleg a Traummal elégedett voltam. Hasonlított arra, amiben ösztönösen gondolkodtam: színház helyett tulajdonképpen inkább egy élő, helyszíni film. Egy műalkotás, amely jelek sorozatából áll. Surányi Ibolya egy rövid bemutatkozás erejéig meghívta a Brobót az Egyetemi Színpadra, az általa szerkesztett Hol-Mi című színpadi élőfolyóiratba. Mielőtt sorra kerültünk volna, arra kért, írjunk egy-egy rövid szöveget, amelyben megfogalmazzuk, mit gondolunk arról, amit csinálunk. Ez volt talán az első alkalom, amikor ha bizonytalanul is, de érzékeltem, hogy a pillanat kényszerének heve sajátosan kreatív energiát hoz ki belőlem. Vagyis a feladat kikényszerítheti vagy hozzájárulhat ahhoz, hogy a megoldás igényesen létrejöjjön. Azóta tudom, hogy sokan ismerhetik ezt az élményt, nálam mindenesetre mindig bevált, és a későbbiekben egyre jobban elgondolt poétikám szerves része lett: a pillanat szükséglete mint ihlető forrás. Pistával és Jánossal külön-külön megírtuk a magunk változatát, én, máig emlékszem, valamifajta isteni ihletés nyomán beleírtam azt a szókapcsolatot, amely akkor jutott eszembe, s amelynél pontosabban ma sem fogalmazhatnék munkámmal kapcsolatban. Egy „mikrototális jelrendszer” kidolgozása és alkalmazása, ez volt elképzeléseim addig ki nem mondott alapja. Műsorszámként egyébként az etűdök közül a Bált mutattuk be, a színpad szerkezete, adottságai, a beépített hangtechnika együtt lehetővé tette ennek az egyrészt minimalista, másrészt komplex műnek az érvényes előadását. 1973 nyarán Boglárra mentünk ismét, és ott is bemutattuk az 5-ös játékot. Előadás előtt Pestának az az ötlete támadt, hogy vacsorára kéne fogni egy tyúkot. Mindenki nagy nevetése közepette el is kezdett a bozótban hajkurászni egyet, a tyúk nagy kotkodácsolással menekült, Pesta üldözte, de szerencsére nem tudta megfogni. Én kevésbé tartottam jópofa dolognak, és belül drukkoltam is, hogy ne sikerüljön, mert tudtam, hogy Galántainak az ilyen dolgok kellemetlenek lehetnek. Este mindenesetre legméltóbb közegében, az avantgárd, alternatív művészek és az ez iránt érdeklődő fiatalok körében, a magyar avantgárd kul-

ORPHEUSZ

túra első (nem hivatalos, hanem partizán-) intézményében, a ba latonboglári kápolnában mutathattuk be a Brobo N° 5-öt. A játék után buli, majd alvás hálózsákban a padlón. Majdnem mindenki fejtől lábig összeért, annyian voltunk. A Brobo talán legjobb játékait készítettük ekkoriban, talán éppen azért, mert már nagyjából tudtuk, mit akarunk, de annyira azért nem, hogy túl sok kétségünk támadjon iránta. Egymás keze alá dolgoztunk, de külön-külön építettük fel az egyes játékokat, és így elképzeléseinket is. Az utolsó Brobo néven jegyzett bemutató János darabjához fűződik, amely Ibrányi Eszter szólótevékenységére épült, Ábrahám Rafael műtermében mutattuk be. Mielőtt azonban véget ért volna ez a fejezete életünknek, 1973-ban még elmentünk a Zala megyei Egervárra, ahol annak kastélyában Szomjas György – Kardos István dramaturgi közreműködésével – filmet forgatott, amelynek a kiindulópontja az akkori chilei helyzet volt, az Allende baloldali kormányzatát övező európai figyelem, részben reménykedés idején. Négyen mentünk le a Brobóból, kettőnkön kívül Tuna Kati és Gémes Judit. Szomjasék az ország egyik legjobb amatőr színházát, a szegedi JATE Színpadot hívták meg a felejthetetlen Paál István vezetésével, valamint – legalábbis színházi vonalon – bennünket. De más minőségben ott volt még Sebő Ferenc és Halmos Béla is, és további megfigyelő, rezonőr közreműködők. A megállás nélküli forgatás napjai alatt Koltai „Sutyi” Lajos kamerája előtt egyrészt viták folytak a chilei helyzetről és a baloldali politizálás lehetőségeiről – ezeket én őszintén szólva nagyon untam. (Az már a történelmi végzet keze volt, hogy a forgatás után, de még a film befejezése előtt Allendét puccsal megbuktatták, amivel kezdetét vette a Pinochet-éra.) Másrészt színpadi munkák tervezése zajlott. Egy ilyen alkalommal közös improvizációba kezdtünk a JATE-színpadosokkal. Lélektanilag kellemetlen, de esztétikailag gyümölcsöző és tanulságos módon a kétféle felfogás hamar összeütközött. A JATE-sok mint – a korszak legjobb színvonalán – előre kidolgozott anyagokkal, fordulatokkal, panelekkel operáló együttes kezdtek hozzá, mi a magunk jól ösz-

EGY MÁSIK EMBER

szeszokott, improvizatív módján reagáltunk ezekre. Egy adott ponton a szegedi együttes körben leült a padlóra, és Geyer Flórián jól ismert dalát kezdték fütyülni, aminek abban a korszakban kifejezetten újbalos ellenzéki politikai konnotációja volt. Ugyanabban a pillanatban én (akitől zsigerileg távol állt a mégoly tisztes panelekben való gondolkodás ugyanúgy, mint a romlott politikát a maga állítólagos eredeti céljaival és hivatkozásaival szembeállító és azt így leckéztetni akaró, tiszteletre méltóan elszánt, de naiv utópizmus), s akiben a műalkotás folyamán általában automatikusan megszűnt mindenféle emberi tapintat – vadul rágyújtottam a „Deres már a határ” kezdetű ellenpanelnótára, amelyhez abban a pillanatban Szikora is bődületes erővel csatlakozott. A hatás döbbenetes volt: mindössze addig jutottam, hogy őszül a véééééééééééééééééééén… (betyár)…, mire az egyik szegedi fiú már szorította is a nyakamat, hogy „ezt légy szíves, hagyd abba”. Én is megdöbbentem (ki a fene számít ilyen sokkoló hatásra?), de a művészi tisztesség és az esztétikai imperatívusz – megint csak a legcsekélyebb tudatosság nélkül – azt kívánta, hogy az inzultust beépítsem a folyamatba: halkan, színtelenre váltva és elhalóan befejeztem az első szakaszt (rá sem néz már… sohasem a… fehér… nép…). Ezzel azonban nem volt vége: mint akik jól végeztük dolgunkat, egy Pietaˋ-pózba vágtuk magunkat, Szikora letérdelve a sarkára ült, én keresztben elfeküdtem az ölébe hajtva a fejemet, és rágyújtottunk a Szépasszonynak kurizálok, kurizálok, kurizálok… kezdetű nótára. Arról, hogy fogalmunk sem volt arról, mi történik körülöttünk, az tanúskodott, hogy Tuna Kati kétségbeesve, kissé hisztérikusan odarohant hozzánk, hogy „nem látjátok, mi folyik, azonnal hagyjátok abba…”, mire föl szemhéjunk mögül kilesve láttuk, hogy a szegediek kivonulnak a teremből, s zavarában Tuna is utánuk megy. Mi az esztétikai tisztesség jegyében a nótát befejeztük, melynek végén folyamatos és egyre erősödő, egyben lassuló köhögéssel zártam le az állóképben kimerevedő improvizációt. Árkosi Árpád ott maradt, és tett egy mérges megjegyzést a többiekre, akik otthagyták a – nem tudatos – küzdelem terepét.

ORPHEUSZ

Az esetet utána alaposan megbeszéltük, közösen tudatosítva magunkban és egymásban, mi a különbség a bizonyos fokig hierarchikusan működő színpadi alkotómunka és a mi totálisan egyenrangú, az improvizatív készségekre építő és azokat folyamatosan működtető felfogásunk és gyakorlatunk között. A váratlanul manifesztálódott és az akció során morális reakciót kiváltó esztétikai konfliktus konzekvenciáinak értelmezése nyomán életre szóló, spirituális barátság maradt Paál István és köztem, s valamifajta mély szolidaritás Ács Jánossal és Árkosival. Legalábbis én így érzem. És így éltem meg hamarosan bemutatott, megrázó és felemelő Petőfi-rockjukat is, amelynek fantasztikus zenéjét az a Vági István szerezte, akinek avantgárd free-jazz együttesét (Vági-kvintett) a Ki mit tud?-ban (élen Petrovics Emillel) természetesen kipontozták a szintén kiváló, ám zeneileg jobban fésült Interbrass javára. Számos érdekes, olykor izgalmas és tanulságos esemény történt még a forgatás alatt, nagy élmény és iskola volt. Halmos és Sebő elképesztő kedéllyel és erővel játszottak nap mint nap, és persze folytak a kényszerbeszélgetések is a kamera előtt a chilei helyzetről. Egyszer csak valaki kihívott, és bevitt egy szobába, ahol ott volt a forgatáson állandóan jelen levő Kántás László pszichológus, Kardos, Szomjas és talán még valaki. Először nem is értettem az egészet, mert arról faggattak, hogy hogyan szoktunk dolgozni. A szót a rendkívül gyors gondolkodású Kardos vitte, így hamar kiderült számomra, hogy az érdekli őket, miért beszél annyit Szikora, miközben én nem, mert hogy abban, amit csinálunk, ez egészen másképpen van. „Az a benyomásunk, hogy mindent ő reagál le verbálisan, miközben a döntő impulzusok tőled jönnek.” Szolidaritásból óvatos maradtam, de persze megragadt bennem, amit mondtak. „Visszanéztük a szegediekkel folytatott improvizációtokat, minden érdemleges dolgot te kezdeményeztél. Van valami szereposztás köztetek?” Az az igazság, hogy egyáltalán nem esett jól a kérdezősködés, és kicsit feldúltan jöttem ki róla. Nem értettem, hogy akartak-e ezzel valamit, volt-e esetleg valami lélektani céljuk, netán valamilyen szempontból előrébb akarták

EGY MÁSIK EMBER

mozdítani a forgatás dramaturgiáját – vagy egyszerűen csak kíváncsiak voltak. Ez már közel volt a Brobo tevékenységének lecsengéséhez. Márta kreatív rugalmassága mindnyájunk számára gyümölcsöző volt, ezt tükrözi az a tény is, hogy később mind Szikora, mind én sokat dolgoztunk vele. Szikora színpadi elképzeléseit – a közös összhangon belül – ebben az időben már inkább a monumentalitás, a hatásosság, ezzel együtt paradox módon az élet mindennapi mozzanatainak a műfolyamatba való beépítése és a vezérelt improvizáció jellemezte. Ennek szép példájaként mutatta be a Brobo utolsó, már említett, Ibrányi Eszter szólószerepére épülő munkáját 1974-ben. Mint minden csoportos munkában, az együttműködés szálai a legkülönbözőbb okokból felfeslenek: Szikorát felvették a Színművészeti Főiskolára, én a bölcsészvonalon haladtam tovább, és – kísérletező énemről ugyan nem lemondva, de – a professzionális költői pályán kerestem akkoriban helyemet. Leginkább azonban a kor politikai realitásai változtak meg: a 68-as nyitás után a – szerencsére nem túl hosszúnak bizonyuló – keményvonalas visszarendeződés pótolhatatlan károkat okozott a magyar szellemi életben, és így az experimentális művészet terén is. Halászék emigrációba kényszerültek, Galántait Balatonboglárral együtt sikerült betiltani, a Kex felbomlott, BaksaSoós és annyian mások szintén külföldre kerültek, aki itthon maradt, a föld alá vonult, illetve oda „merült le és bekkelt” (például maga Galántai). Szikora még megpróbált egyéni színt vinni a főiskolai színpadi munkába, egyik első vizsgadarabjába Márta bevonásával szokatlan játékot tervezett, amelynek végén egy tepsi vízben papírhajókat fújtak egymás felé – a sorozatos belső balhék azonban szükségképpen eltérítették az effajta kísérletezéstől. Ahogyan Márta is állandó pedagógiai és művészi közelharcot vívott a Zeneművészeti Főiskolával, személy szerint pedig zeneszerző tanárával, az őt egyébként kedvelő Petrovics Emillel. Én a hetvenes évek végén kezdtem magamhoz térni, s újrakezdeni-foly-

ORPHEUSZ

tatni experimentális költői munkámat – de ez már egy másik történet. A Balassi szavalókörrel 1972 végére egy nagyszabású Petőfi-műsort készítettünk, egyrészt az ifjú mester születésének 150. évfordulójára készülve, másrészt a bemutatás időpontjával mintegy be is előzve az évfordulós dömpinget. Született egy szűkebb szereposztás is, mivel Ibolya megszervezte, hogy 1973 januárjában Békés megyében tegyünk egy szavalókörutat négyen, Va lachi Mari, Kovács Olga, Szabó András meg én. Az előadást ebben a formájában is begyakoroltuk, és nekivágtunk a munkakalandnak, amely Békéscsabán kezdődött, mivel az ott található megyei művelődési központon keresztül történt a szervezés. Ibolyának mint régi versmondónak kitűnő kapcsolatai voltak, most is egy intelligens és helyes nő fogadott bennünket a művelődési központ részéről, akivel elmentünk beszélgetni egy presszóba. Én akkor egy majdnem földig érő irhabundában jártam, amelyet talán a gimnázium vége felé vettem az Ecserin, felvettem hozzá apám régi rendőrcsizmáját, és az akkor még mindig szokatlan hosszú hajammal elég vakmerőn néztem ki. Ennek itt az lett a kellemetlen következménye, hogy az egyébként bomba jó pincérnő a rendelésnél először is nem tudott megszólalni, majd amikor kihozta az öt kávét, először nekem tette le. A csizmának egyébként később hasznát vettem, mert egyszer az egyik község művelődési házában, előadás előtt az igazgató, vékony bajszú, ellenszenves férfi, amikor megtudta, hogy András és Mari népművelő szakosok, azonnal egy kiselőadást vágott le, mondván, hogy a népművelés a vécében kezdődik, hogy ott rendben van-e minden, onnan látszik, hogy van-e igazi népművelés az adott helyen. Ezek után, mondhatnám, törvényszerű volt, hogy amikor kimentem a vécébe, ott bokáig állt a lé. A csizmámon sarkazva tudtam csak közlekedni, a kabátom szerencsére nem volt rajtam. Ez a vidéki körút fontos élmény volt számomra. A gyermekkori falusi nyaralások nagyanyámnál, Lovasberényben még a

EGY MÁSIK EMBER

városi gyereket övező, védett világban folytak, ahol úgy láttam és tapasztaltam fontos és érdekes dolgokat, hogy e tapasztalatoknak nem voltam személyesen is kitéve, és tudatosan még nem is szembesülhettem az itteni élet drámai kérdéseivel. Most Békésben ugyan kivételezett szerepkörben, de mégis közvetlenül találkoztunk a valósággal, még ha némileg a népművelés közvetítő közegén keresztül is. Azonkívül a folyamatos fellépés, a mások előtt való rendszeres szereplés olyan rutint alakított ki bennünk, amelynek később is hasznát láttam, a színpadi és az alkotómunkában egyaránt. Az egyes emberekkel való konk rét találkozásnak, az ilyen értelemben vett megismerésnek pedig mindig nagy és nem szűnő a varázsa. 1973 azután országos Petőfi-évként telt Magyarországon. Emlékezetes volt például Kardos Ferenc és Kardos István Petőfi ‘73 című kultuszfilmje, amelyben a költő, illetve a márciusi ifjak szerepét országos szereplőválogatás után gimnazistákra és más, részben az amatőr színjátszásból ismert fiatalemberekre (például az alteros körökből ismert Ocskay Csabára) bízták, a visszafogottan korhű kosztümök mellett is kortárs képi és dramaturgiai atmoszférát teremtettek történelmi patina helyett, a film végén pedig Szörényi Levente szép Petőfi-dala, az Európa csendes, újra csendes hangzott el. A televízió által indított országos Petőfi-szavalóversenyen többen is elindultunk a szavalókörből. A Pinceszínházban rendezett selejtezőn a Vasúton című Petőfi-verset mondtam – ebben meglehetős rutinra tettem szert, hiszen mind a Békés megyei szavalókörúton, mind az Egyetemi Színpadon többször bemutatott Petőfi-műsorunkban bőven volt időm kiérlelni. Így elég magabiztosan adtam elő a verset, s az általában amatőr versmondók között sikerült kitűnnöm; ezt még szavalás közben érzékelhettem, ugyanis az egyre elgyötörtebb zsűriből hallottam az amatőr színjátszás körében akkor tekintélyes Keleti Istvánt felnyögni: „Ez jó!”. Ezért aztán meglepett, hogy a végén nem hirdettek ki a továbbjutók között. Leforrázva mentem ki a hallba, ahol Sebő Ági – akivel együtt jártam a Rencz-féle amatőr színházrendezői

ORPHEUSZ

képzésre, s aki akkor a televízióban dolgozott a versenyt bonyolító és arról a felvételeket készítő Csányi Miklós stábjában – izgatottan mondta nekem: „Tudod, miért nem jutottál tovább? Van most egy ukáz a tévében, hogy hosszúhajúak lehetőleg ne kerüljenek képernyőre… De próbálj meg beszélni a Csányival…” Teljesen elképedtem. Ez a szempont, ráadásul egy szavalóversenyen, ahová jóhiszemű fiatalok mennek nagy magyar költők verseit mondani? És nem az ezzel megbízott zsűri dönt, hanem a televízió? Ráadásul azt sem értettem, mit mondhatok a stábnak, akik közül senkit, és így Csányit sem ismertem, azt sem tudtam, hogy néz ki. Hogy mégis engedjenek tovább, vagy hogy tudom, amit tudok? Felkavartan és bizonytalanul odamentem valakihez, aki bennfentesnek látszott, és valamit motyogtam – mire az illető természetesen azt mondta, hogy a zsűri már döntött, ami különben ezek szerint nem is volt igaz. Később megkérdeztem Ágit, vajon mit mondhattam volna. Arra gondolt, felelte, esetleg utalhatnék rá, hogy ha bejutok, levágatom a hajam vagy ilyesmi. Hát ez egyszerűen elképzelhetetlen lett volna számomra. Hogy én, aki már a gimnáziumban is megküzdöttem a hajviseletemért, aki már ott avantgárd színházi munkában vettem részt, megtáncoltatva hivatalos szer veket is, aki szinte gyerekfejjel zenekart alapítottam, aki underground művészek közé járt Balatonboglárra, aki beat- és hippiőrült volt – hogy én levágatnám a hajam valami tévészereplés érdekében? Hogy befekszem néhány pitiáner alaknak, akik képesek ilyen lapos, bunkó „hivatalos” szempontoknak érvényt szerezni, és fiatalembereket pusztán ilyen alapon elmeszelni? Fel sem merülhetett. 1973 nyarán, a vizsgaidőszak végén csatlakoztam Márta Istvánhoz, aki egy idő óta kijárt Erdélybe az ismerőseihez, de főleg azért, hogy népdalokat és folklóranyagot gyűjtsön. Magunkkal vittük egy lányismerősömet, olaszos évfolyamtársamat is. Vonattal mentünk le Brassóig, és ott töltöttünk pár napot. Rácsodálkoztam a város szépségére és szokatlan „multikulti” vonásaira. Amikor bementünk egy órásmesterhez, István kezdő románsággal szólt hozzá, amire az idős ember románul

EGY MÁSIK EMBER

válaszolt. Azután bejött másvalaki, akivel szlovákul beszélt. Valahogy mégis áttértünk a magyar nyelvre, amelyet hibátlanul beszélt a német nevű mester. „Ahogy szólnak hozzánk, úgy felelünk mi is” – mondta zárkózottan. Innen autóstoppal mentünk tovább Sepsiszentgyörgyre, majd Csíkszeredára. Itt meg a Székelyföld addig számomra ismeretlen, a magyar tájvilághoz képest szokatlan szépségére csodálkoztam rá. Elmentünk egy-egy faluba is. Az egyikbe szép napsütésben érkeztünk meg, nem volt sehol senki. Aztán csak előkerült egy barázdált arcú, jóvágású idős férfi: számomra mintha egy amerikai film farmer hőse jelent volna meg. Tájékozódni kezdtünk, aztán István talált itt mesemondót, népdalismerőt is, az emberek tudni vélték, ki ismer „régi dolgokat”. Kiderült azonban, hogy a többség már csak az „új stílusú” népdalokat tudja, a 19. század teljesen átírta a korábbi korok emlékezetét. Gyergyószentmiklós után Marosvásárhelyre, majd befejezésül Kolozsvárra mentünk, végig stoppal. Felkerestük az ottani Zeneakadémiát, Istvánnak barátai, kollégái voltak ott. Egyiket otthon látogattuk meg – félénken megmutatta egy szerzeménye kottáját, barátom csak nézte, és elkezdték megbeszélni. Megint csak csodálkoztam: hogyan tudnak zenéről olyan pontosan beszélni, mintha hallanák? Ugyanezen a nyáron életem első nyugat-európai útjára indultam Zsuzsival. Előzetes elképzelésem szerint Bécsig vonattal mentünk, onnan stoppal Salzburgba, majd Innsbruckba, innen pedig a Brenner-hágón keltünk át, és haladtunk tovább Bol zanón és Trentón át a Riva sul Gardában található, festői youth hostelig. Veronában aztán nem találtunk helyet, ezért az egyetem környéki kocsmákban kezdtünk szállás után érdeklődni. Egy tenyeres-talpas pincérnő azt mondta: „Menjenek a Sztálinhoz, ő tud segíteni!” És egy garázsajtóra mutatott. Ott éppen egy szőke fiú kászálódott kifelé, nem úgy nézett ki, mint egy grúz vonatrabló. Bólintott, majd kihívott a közeli bárból egy nagybajuszos, sötéthajú, valóban tekintélyesnek látszó fiatalembert, aki – miután hallotta, hogy magyarok vagyunk – szó-

ORPHEUSZ

fukar módon a kezünkbe nyomott egy kulcsot, és elkísért a lakásig, majd sarkon fordultak. A konyhaablakon egy felragasztott kiírást vettem észre, amely a kívülről bebámészkodó felé volt irányozva: „Va in cul!”, vagyis „Menj a picsába!”. Modenába már vonattal mentünk, mivel otthon vásároltunk „circolare”-t, amellyel három hétig bárhová lehetett utazni Olaszországon belül. Közös barátunknál, Giorgiónál adtunk egymásnak randevút osztálytársnőnkkel és Zsuzsi barátnőjével, Valival, azonban Giorgio tapintatosan közölte velünk, hogy Vali aligha jön, mivel „disszidált” Németországba. Másnap Giorgióék elvittek bennünket Viareggióba, ahol az Adria csalódást okozott: algás, sekély a vize, a part végig szürke homok, éget a nap, árnyék sehol, legfeljebb egy-egy tenyérnyi napernyő alatt. Hazafelé bevacsoráltunk, mire fel éjszaka nagyon roszszul lettem: leállt az emésztésem, forgott velem a világ, majd hosszan hánytam. Giorgio ijedten szaladt a feleségéhez: „Andrea sta poco bene!”, ami szó szerint annyit tesz, „Endre kevéssé érzi jól magát”. Erre rosszullétem mellett is felfigyeltem: „poco bene?” – olyan szarul vagyok, hogy majd meghalok! Firenze és Róma között betértünk Chianciano Termébe, ahol egy barátom barátjának, Umbertónak volt egy nagy szállodája és egy panziója. Szívélyesen fogadtak ismeretlenül is, adtak egy szobát a panzióban, és szinte utasítottak, hogy mindig együnk velük a családi asztalnál. Így sokat beszélgettünk, és kiderült, hogy mint Olaszországban annyian, kommunisták. Elvben már tudtam arról, hogy a baloldaliság Itáliában nem olyan, mint nálunk, s hogy sok nagypolgár egyben kommunista – most találkoztunk a gyakorlattal is. Közben kitört a kolerajárvány Nápolyban, így az odautazást töröltük a programunkból; de Umbertóék figyelmeztettek, hogy Rómában is legyünk óvatosak, mert Nápolyból vonattal csak két óra a főváros. Így ott be is oltattuk magunkat, részben azért is, mert addigra a magyar hatóságok is kötelezővé tették ezt – akinek nem volt az oltásról bizonyítványa, azt a határon leszállították, és karanténba zárták. Hazafelé Bolognában Andrea osztálytársunknál és férjénél, Luiginál laktunk – aki más-

EGY MÁSIK EMBER

nap vihette is Zsuzsit kórházba. „Un ascesso”, mondta az orvos, de ezt a szót nem értettem. „Un’infiammazione…” – gyulladás, föl kell vágni. A folyosón kapott helyet, erős fájdalmai voltak, de hívásra sem ment hozzá senki. Zsuzsi a földre dobott egy poharat, a csörömpölésre már odajöttek. Közben lejárt a 30 napos utazási engedélyünk (akkoriban minden egyes – egyébként is csak háromévenként lehetséges – turaistautazáshoz külön „ablakot” nyomtak az egyébként semmire sem használható útlevélbe), így le kellett mennem Rómába, hogy a konzulátuson meghosszabbíttassam az engedélyt. A konzul meghallgatott, mérlegelt, majd beütötte a két útlevélbe a meghosszabbított engedélyt. 1973 őszére egy három előadásból álló Csokonai-ciklust tervezett Ibolya, tanév elején fent voltam nála a Liszt Ferenc téri lakásában. Meghirdette a szokásos „edzőtábort”, ami abból állt, hogy a félév elején a szavalókör tagjai 2-3 napra elmentek az ELTE visegrádi üdülőjébe, és ott ismerkedtek az anyaggal, egymással, és elkezdték alakítani, esetleg próbálgatni a műsort. Még itt, a Liszt Ferenc téri lakásban mondta Ibolya, hogy jelentkezett egy görög kislány, nagyon ügyes és szép. Nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Visegrádra megérkezve tartottunk egy közös megbeszélést, és utána, aki akart, elment a Fellegvárba. Én is mentem, nagyon törtem a fejem, kezdeményezzek-e az egyik csajnál, aki érezhetően kötélnek állt volna – de nem szerettem már ezt a fajta történetet, amikor az ember csak az elérhetőre hajt. Épp ezen tanakodtam, amikor az üdülő egyik erkélyén egy lányt pillantottam meg, aki elég különleges látványt nyújtott, és ő is engem nézett. Kapcsoltam, hogy ez a görög kislány, és azonnal eldőlt bennem, hogy szó sem lehet másról. Azért a várba elsétáltunk a többiekkel. Éjszaka pingpongoztunk Athénával, majd másik este négyesben elkirándultunk Szabó Andrással és Farkas Judittal a visegrádi temetőbe, hogy megnézzük Áprily Lajos sírját, amelyet addig csak én ismertem közülük. Ahogy a sötét temetőben közeledtünk a síremlékhez, egyszer csak egy hirtelen

ORPHEUSZ

döntéssel előrerohantam, nem sokkal később Athéna beért, András és Judit pedig tapintatosan elmaradtak. Másnap, a tábor végén kettesben mentünk át komppal Nagymarosra, ahonnan aztán egy teherautó hozott be stoppal Pestig. Mivel útközben eleredt az eső, elővettem a törülközőmet, és a nyakunkba borítottam. Így vette kezdetét huszonkét évig tartó kapcsolatunk. 1973 őszén megtartottuk a Csokonai-bemutatókat, amelyeket Kőváry Kati rendezett. A korábbi eseti együttműködések után itt már hosszan dolgoztunk a Kalákával. Itt figyeltem fel Gryllus Vilire, aki szépen csellózott, és tetszett az a hiteles átszellemültség, ahogyan énekelt. Az ilyen rokonszenveket nem is lehet megmagyarázni a maguk idejében, utólag sem mindig. A Janus-műsorban elfogadtatott formabontó előadásmód jegyében az egyik Csokonai-verset szerettem volna egy adag párizsi meghámozása közben elmondani, de Kati erről udvariasan lebeszélt. A bemutatóra anyámék is eljöttek, utána Athénát felhívtam hozzánk, és bemutattam nekik. A rá következő év tavaszán egy Majakovszkij-műsor következett, amelyben két nagy esemény láttatta előre magát. Először is A nadrágban járó felhőt mondhattam el, ami nagy kihívás volt, és végre igazi avantgárd szöveg, másodszor pedig Ibolya meghívta Latinovits Zoltánt, akit végtelenül tisztelt és szeretett, hogy mondja el a Levél egy mérnök barátomhoz című Majakovszkij-költeményt. Izgatottan készültünk, ami csak fokozódott, amikor a műsor összeállt: nekem ugyanis rögtön Latinovits után kellett jönnöm. A színpad mögött volt a két öltöző, az egyiket a fiúk, a másikat a lányok foglalták el. Amikor fekete nadrágban és piros ingben befutott, a kissé bosszankodó Latinovitsot Ibolya a műszak helyiségében ültette le, az ajtó nyitva maradt. Láttam, ahogyan készül: gondosan, sorról sorra elolvasta a verset, csendesen koncentrált, akkor csak arra figyelt. Fellépése előtt már ott állt az oldalsó függöny mögött a piros ingében, és várt a sorára. Amikor belépett, természetesen nagy tapsot kapott. A rá jellemző, zárt szájállással bemondta a címet: Levél egy mérnök barátomhoz. Rosszul láthatott, mert a címet követő mottót üvölteni kezdte, miközben kezével verte a papírt:

EGY MÁSIK EMBER

„Féééényt ide, féééényt!!!!!” A világosító megijedt, és belökte az összes reflektort. Innentől kezdve a versmondás egy elsöprő szélvihar volt, a színész teljesen a hatása alá vont mindenkit. Máig emlékszem, amikor ordítva szinte a közönség fölé hajolt: „Ezt utálom, ezt a belénk vert, undok szolgaiságot!” Mindenki háta borsózott. A színész tapsviharban távozott. No, akkor jöttem én: szerencsére nem éreztem semmiféle elfogódottságot, zavart, ijedelmet. A megbeszéltek szerint, egy székre komponált koreográfiával előadtam A nadrágban járó felhőt, korrekten. A közönség rendes volt, alaposan megtapsolt, nyilván tudták, nem mindennapi feladat Latinovitsot követni a színpadon. ----------------------Mindeközben előbb furcsa, aztán váratlan dolgok történtek az életemben. Anyám öccse, Laci nagybátyám egyszer hívott, hogy szeretne velem beszélni valamiről, de anyámnak ne szóljak róla, hogy találkozunk. Fogalmam sem volt, miről lehet szó, talán valami irodalmi ügy, gondoltam. A találkozóra egy borozóban került sor, Laci színjózan volt, és előadta, hogy a Völgy utcába jár kezelésre (erről egyébként már hallottam), ahol legutóbb véletlenül kihallgatta az orvosokat, amint róla beszélnek. Ebből megtudta, hogy nagyon beteg, és előbb-utóbb meghalhat. Ezt furcsállottam, mivel egy idegi bajba – amelyekről persze semmit nem tudtam – hogyan is lehetne belehalni. De Laci erősködött, hogy bizony nagyon beteg, és mivel emiatt végrendeletet készít, szeretné, ha – nem kívánt esetben – irodalmi hagyatéka gondozását magamra vállalnám. Ezzel egyrészt a honoráriumokat szeretné az én kezemen keresztül lányához, Anikóhoz juttatni (kímélendő őt az anyai nyomástól), másrészt pedig – és ez még fontosabb – szellemi művének sorsát ki akarja szabadítani egy leendő özvegy kezéből. Mindezért végtelenül megnyugtatná, ha azt jó kezekben tudná. Erről nem kellett sokat beszélnie, a városban mindenki tudta, hogy pokoli módon élnek a feleségével. Ekkor említette azt is, hogy megjelenés előtt áll a Szépirodalminál a filmkritikáit és más filmes írásait tar-

ORPHEUSZ

talmazó könyve, A látvány logikája, amelynek hamarosan a kor rektúrájára is sor kerül. Laci kérése persze meglepett, de nem gondoltam semmi igazán rosszra, legfeljebb arra, hogy elcsípett valamit egy orvosi beszélgetésből, és túlértékel egy félrehallott megjegyzést. Miért ne tegyek eleget a kérésének, ha ez megnyugtatja? Végül is sokára lesz az, mire ebből lehet valami. Hamarosan meg is írta a végrendeletet, bement vele a Szerzői Jogvédő Hivatalba, ahol egy Dévényi György nevű segítőkész hivatalnokkal, a jogi osztály vezetőjével megbeszélte, és hivatalosan átadta neki. Laci az ezt követő hetekben láthatóan megkönnyebbült, lejárt Szigligetre, ahol mindig nagy élet volt, és ő azt nagyon szerette. Felszabadult, vidám leveleket írt onnan, amelyekben szá momra teljesen új gondolatokat fejtett ki. Ezek az írói és életvezetési elveire vonatkoztak: magát a partizán helyzetébe pozicionálta, aki „visítva tör elő a bozótból, hogy nyilát az ellenség fenekébe lője, majd gyorsan vissza is meneküljön az oltalmat nyújtó sűrűbe”. Így ismertem meg eredendő baloldaliságára és a marxizmusra vonatkozó nézeteit: eszerint a fennálló szocializmust a marxizmus „porosz-bizantin” és „tekintélyelvű”, kibírhatatlan „tévútjaként létrejött” társadalomnak tekintette. Ilyen világossággal megfogalmazva újdonságok voltak ezek nekem, és érdekes dolgokra nyitották fel a szemem: főként az addig inkább családtagként számontartott nagybátyám gondolkodásmódjára, életpoétikájára. Egy darabig folytatódott köztünk ez a nagyszerű, boldog levelezés. Egyszer aztán jött a rémséges hír, hogy Laci leutazott Kaposvárra a rokonainkhoz, Mókihoz és Ernőhöz, kissé zavartan viselkedett, és másnap továbbutazott. Mégpedig, mint utóbb kiderült, Balatonszárszóra, ahol lefeküdt a sínre abban a kanyarban, ahol azt József Attila is tette. Tudatosan eldöntött halála pontosan a kívánt módon történt meg: a vonat elgázolta. A család kétségbeesett, anyám kedvenc öccse volt Laci, gyermekkorukban sokat olvastak együtt, a kamasz fiú sokszor vitte magával moziba a nővérét, óriási izgalmak közepette közösen, olykor felváltva írtak detektívregényeket. Anyám és per-

EGY MÁSIK EMBER

sze a szüleik szívből drukkoltak neki, amikor Szőts István aszszisztensként maga mellé vette az akkor tizenhat éves fiút, és rettenetesen aggódtak érte, amikor tizenhét éves gyerekfejjel a börzsönyi partizánok közé állt. Arról csak később szereztek tudomást, hogy ezt követően a szovjet hadifogságból a csodával határos módon csakis azért engedték el, mert egy nemzetközi egyezmény elrendelte a tizennyolc éven aluliak hazaengedését – amiként arról is, hogy néhányan gyalogszerrel hazaindultak, s egy vérhasban elhunyt társukat útközben, Romániában temették el. Anyám lelkét ráadásul most az is terhelte, hogy ott lakott velünk Piroska nagymamám, anyám és Laci anyja – vajon hogyan adja elő neki a történteket, neki, aki egy tizenhét éves lányát már elvesztette? A család összefogásával azután megtörtént minden, Laci hamvait eltemettük, ahogy kívánta, Lovasberényben az édesapja sírjába. Természetesen írt búcsúlevelet – gyönyörűt – a lányának, írt anyámnak is. A saját anyjának nem, mert ezzel a problémával már nem bírt volna szembenézni, az ő tájékoztatását anyámra (Erzsájára) bízta. A nekem írt levélben kifejtette, mi a további teendőm: menjek be a Jogvédőbe, szerezzek érvényt a végrendelet rám vonatkozó részének, illetve jelentkezzem be a Szépirodalminál, ahol a könyve Ács Margit és Domokos Mátyás révén jó kezekben van, és a megjelenéséig gondozzam azt. Így is tettem: a Szépirodalminál felvettem a kapcsolatot a szerkesztőkkel, s ekkor kerültem kapcsolatba a könyvet Laci fiatalabb barátjaként figyelemmel kísérő Zalán Vincével is. Ács Margit elvitt a tördelőszerkesztőhöz, egy Boross nevű, jó kedélyű, az italt láthatólag kedvelő emberhez, aki nagyon természetesen nyilvánított részvétet, elmondta, hogy tisztelte nagybátyámat, mutatta, hogy mindig meg lehetett vele inni egy pohárkával, azután rátértünk a lényegre. Átadta A látvány logikája teljes kefelevonatát, és ott helyben megtanította nekem a korrektúrajeleket, és megmutatta, hogyan kell azokat alkalmazni. Nagyon jól taníthatta, mert azután soha semmi gondom nem volt ezzel, sőt, innentől kezdve egyre biztosabb ítélettel végeztem a szövegolvasást és a korrektúrázást.

ORPHEUSZ

Nagybátyám özvegye azonban nekem is a nyakamba szakadt. Nem volt nap, hogy kiabálva vagy számonkérőn föl ne hívott volna. Teljesen sértve érezte magát, hogy ki van hagyva a hagyatékból, és mindent elkövetett, hogy ezen változtasson. Emlékszem, amikor bementem a Jogvédőbe, Dévényi György átadta a végrendeletet, és láthatóan izgalmi állapotban volt. Megkérdeztem, adott esetben kérhetem-e a tanácsát, mire udvariasan, de határozottan azt felelte, lehetőleg ne. Elmondta, hogy nagyon letolták „felülről”, hogy miért csinált ilyet. De azt is elmondta, hogy azt válaszolta: „miért, mit kellene tennie, ha egy író bejön hozzá, és a végrendeletét át akarja adni? Utasítsa el, hogy máshol végrendelkezzen?” A két malomkő – az igazság és a hivatali hatalom – közötti vergődése közepette elmondta, hogy egy rokonszenves, láthatóan megtört embert látott maga előtt a nagybátyám személyében, mi mást mondhatott volna neki, mint hogy közreműködik. Később kiderült, hogy az özvegy azonnal felhívta a Szerzői Jogvédő Hivatal akkori elnökét, bizonyos Zachár doktort, szemére hányta, hogy hogyan működhettek közre egy ilyen mocskos végrendeletben, amelyik kisemmizi az özvegyet. Zachár doktor pedig tovább adta a fenyegetést. Úgy éreztem, ebből még baj lehet, ezért régi tanáromon, Eörsi Gyulánén keresztül – akivel egyébként is tartottam a kapcsolatot – bejelentkeztem a férjéhez, aki az ELTE Jogi Karának nagy tekintélyű polgári jog professzora volt. Eörsi megszokott tömör, humoros modorában megnyugtatott, jogilag nincs okom félni, a végrendelet alappal nem támadható meg – azt tanácsolta, esetleg keressem fel Zachár doktort, és mondjam meg neki, hogy üdvözli. Így is tettem, a Zachár doktorral folytatott beszélgetésre azonban nem nagyon emlékszem, mivel nyilván formális volt, különösen, hogy azzal kezdtem, Eörsi professzor üdvözli. Nagybátyám özvegye továbbra is üldözött a telefonjaival, ami mindig nagyon leverő volt, mert hihetetlen agresszivitással tudott fenyegetőzni. Mivel számos kérdés nyitva maradt még Laci irodalmi hagyatékával kapcsolatban, szükségesnek éreztem a lehetséges támaszokat megkeresni. Így történt ez néha

EGY MÁSIK EMBER

Béládi Miklóssal, még többször Bodnár Györggyel, akikhez nagybátyám szóban és búcsúlevelében is utalt engem irodalmi ügyekben. Mindketten szerették Lacit, Bodnár egyszer el is mondta, mit tart igazán nagyra az írásaiban. Azt, hogy mindig nagyon pontosan indul ki valamiből, amit filológiailag igényesen felfejt, aztán egyszer csak vesz egy lendületet, és egy dobbantással olyan szellemi magasságba röpíti a témát, ahová kevesen tudnák. Bodnár az özvegy egyik soros hülyesége hallatán elvesztette a fejét, és kiabálni kezdett: „Hogy ennek a Döniznek elment az esze veleje!” Mindig segített, és a későbbiekben is amolyan pótnagybácsim lett egy-egy fontos szakmai kérdésben. Nagybátyám a halála előtt mintegy „végrendeletileg” elrendezte Anikó átvételét az ELTE Bölcsészkarára. Unokatestvérem ugyanis az Egri Tanárképző Főiskola angol szakára járt, és persze át szeretett volna menni Pestre. Nagybátyám pedig egy búcsúlevelében mintegy „elrendelte”, hogy ebben Király István – akit mintegy erkölcsi adósának tartott – segítse Anikót. Ez meg is történt. Akkoriban többet találkoztunk Anikóval, mint korábban, elmentünk együtt ide-oda – nekem is jólesett, de neki különösen szüksége volt most egy „bátyra”. Egyszer lementünk stoppal Egerbe, hogy elintézzük az ottani kiiratkozását. Egy teherautó vett fel, hátul ültünk, csak ritkásan beszéltünk, de sütött a nap, és jólesett együtt zötyögni. Egyszer-egyszer a vállamra hajtotta a fejét. Megéreztem valamit abból, ami benne lejátszódik. Nyilván csak a töredékrészét. Közben megjött a könyv tördelt levonata is, újra végigolvastam és korrektúráztam – megint nagyon sokat tanultam. Nemcsak technikailag vagy szerkesztésben. Hanem most ismertem meg a nagybátyámat. Ahogyan olvastam a valóban fantasztikus, ahogy Bodnár György mondta, dobbantással magasba lendülő írásait, egyszerűen rádöbbentem szellemi finomságára, az élet lelki mélységeiben szerzett ritka jártasságára, egyben finom lelkének végtelen kiszolgáltatottságára. Ritka családi vagy külön találkozásaink alkalmával ezekről korábban nem tudtam még képet alkotni, egészen fiatal fejemmel ezeket még nem bírtam megérezni. Hát most a nagybátyám lett – szellemi-

ORPHEUSZ

leg is. Akit bizonyos értelemben meg kell haladni – de akit más értelemben meg nem is lehet utolérni. Az egyetemi alkotókör vezető tanárai változtak: Koczkás után Hajdu Ráfis vette át a szerepet rövid időre, majd Kulin Ferenc következett. Verseimmel nem igazán sikerült előrelépnem, hiába mutattam, küldtem őket bárkinek, nem volt eredménye, így továbbra is homályban maradtam magamat illetően. Még az Egyetemi Lapok alkotóköri oldalára is csak tessék-lássék módon kerültem be, a Jelenlétbe alig. Telt az idő, közben megírtam a Részletek a domoszlói prépost vallásos korszakából című hoszszúverset, és valahol mélyen az derengett bennem, hogy ebben már kell lennie valaminek. Megmutattam Kulinnak, aki óvatosan azt mondta, neki tetszik, és feltétlenül megmutatná Veress Miklósnak, mert készülődik az addig évi rendszerességgel megjelenő Mozgó Világ-antológia folyóirattá válása, s az új lapnak ő lesz a főszerkesztője. Egy idő után Veress üzent, hogy ez már költészet, és ahogyan beindul a Mozgó Világ, közölni fogja. Végre! 1974 nyarán Athénával Bulgáriába mentünk, a román határtól stoppal, Veliko Tirnovótól Plovdivon át le egészen délre, Melni kig, aztán a tengerpartra, Szozopolba. Melnik közel feküdt a görög határhoz, és egy híres kolostor volt a közelében. Stoppal elmentünk a faluig, ahol egy finom sopszkasalátát ettünk, majd egy teherautó, amely asszonyokat szállított haza a munkából, felvitt bennünket a hegyre az utolsó lakott helyig. Útközben az asszonyok énekelni kezdtek, a pravoszláv zenére jellemző többszólamú módon, hihetetlen tisztán, összehangoltan szólt, olyan volt, mint egy mise. Évszázadok szomorúsága és túlélésvágya, valamifajta egyre reménytelenebb, a magasságosba vetett hit áradt a hangjukból. Felötlött bennem a lengyel aszszonyok kórusa is – az utazások legmélyebb élményeit az ilyen véletlen találkozások adják. Egyfajta lelki biztonságérzetet és mély elköteleződést váltottak ki belőlem ezek a hangok, elköteleződést azok iránt, akik csak élnek és dolgoznak, akik a mi életünk alatt is ott munkálkodnak, anélkül, hogy akár ők, akár

EGY MÁSIK EMBER

én tudnék róla. Ha alkalmas leszek rá, vissza kell majd adnom nekik ezen észrevétlen szolgálatból. Leugrottunk a teherautóról, megköszöntük a fuvart, megmutatták nekünk az irányt a kolostor felé, nekivágtunk. Ahogy cipeltem a nagy hátizsákomat (akkor jött be először a csővázas, én 1973-as olaszországi utam során azonnal vettem egyet), fölfelé a löszhegység kanyargó útjain a negyvenfokos hőségben rájöttem, hogy bár a forró napot nem bírom, mert leégek, a száraz hőséget, némiképp felöltözve, elég jól viselem. Egy ponton elbizonytalanodtunk a továbbhaladást illetően. Tanakodtunk, merre, amikor egyszer csak bégetést hallottam a távolból. „Menjünk arra – mondtam –, ahol birka van, ott ember is van, majd útbaigazít”. Hogy városi gyerek létemre ebben a megfontolás nélküli megfontolásban a paraszti genetika vagy esetleg mélyre vésődött olvasmányélmények munkáltak-e, akkor sem tudtam, sőt nem is gondolkoztam rajta. A pásztor útbaigazított, megtaláltuk a melniki kolostort. Itthon kezdődött Sára Sándor filmjének, a Holnap lesz fácánnak a forgatása, amibe korábban úgy kerültünk bele, hogy valaki szólt, hogy statisztákat keresnek a filmhez. Elmentünk a filmgyárba, fotókat készítettek rólunk, néztem bele a gépbe, mintha kivégzés előtt állnék. Néhány nap múlva András Ferenc, aki ekkor Sára első rendezőasszisztense volt, üzent, hogy behívnak próbafelvételre egy kisebb szerephez. Pasaréten volt a próbaforgatás, egy jelenetben kellett néhány dühös mondatot mondanom mint lázadó fiatalnak, ez nem nagyon ment, végül is nem voltam dühös fiatal. Sára még néhány instrukcióval próbálkozott, aztán lemondott arról, hogy én legyek a Navigátor nevű szereplő. Ezt a szerepet utóbb Janesch Péter kapta. Statisztának azonban mindnyájan bekerültünk, így vágtunk neki az újabb kalandnak: mi voltunk a „fiatalok csapata”, amely egy szigeten vadkempingezik. A forgatás Halásztelek mellett történt egy dunai szigeten. Az első közös jelenetnél futnunk kellett egy réten, a többiek közül kitűnt a fehér hátam. „Hát te ilyen hóka vagy?”, kérdezte Sára. „Kenjétek be olajjal.” Akkor bemondta valaki, hogy most jöttünk Bulgáriából. Nevetés tört

ORPHEUSZ

ki. Hiába kentek, nagyon virítottam az optikában, hátrébb rendeztek. A fiatalok csapata nagyon jó társaság volt, akkori pályakezdő színészek, főiskolai hallgatók, civilek. Ott volt Lukács Andor, Hernádi Judit, Kalocsay Miklós, Pogány Gyuri, Galkó Balázs, Fried Péter, B. Nagy Anikó, Dörner György, Horineczky Erika, Csongrádi Kata, néha feltűnt Gaál Erzsi és Ocskay Csaba is. Mivel állandóan együtt voltunk, jelenetforgatásra meg csak időnként került sor, sokat beszélgettünk és játszottunk. Itt találkoztam Lázár Ervinnel is, aki egy mellékszerepet alakított. Akkor jött be Magyarországra az új Wartburg, Ervinnek már ilyen volt, csodáltuk a szocialista formatervezés új topmodelljét. Egy alkalommal Athéna éppen komolyabban szívatott engem, amit ő is észrevett, és finom tapintattal szóvá tette előtte, hogy miért bántja „ezt a nagyon okos fiút”. Valamifajta ki nem mondott rokonszenv alakult ki köztünk, amely alkatilag rejtetten hasonló emberek között jön létre olykor, s amelyet későbbi ritka találkozásainkkor mindig éreztem. Megismertük a filmgyár állandó statisztáit, például F. Nagy Karcsit vagy Horánszky Gyula festőművészt, aki csont alkoholista volt isteni humorral megáldva, nem beszélve az előrehaladott izomsorvadásban szenvedő – és azt szintén fáradhatatlanul alkohollal kúráló – Förgeteg Balázsról, akinek dumáin majd fölfordultunk a nevetéstől, és aki mellékesen mindent tudott a filmről. Aztán ott volt egy ismeretlen idős hölgy, aki állandóan olcsó, de mutatós kalapot viselt, és akit Sára mindig Mira kedvesnek szólított. Mira kedves mindig csak ült egy székben, néha a büféhez ment, bár inkább vittek neki valamit, mindig szótlan volt, nem is hallottam megszólalni. A színészek között Szirtes Ádám játszotta a főszerepet (egyszer méltatlankodott is szegény, hogy „már megint gecit kell játszanom!”), ott volt Szabó Lajika, akiről még fogalmam sem volt, kicsoda, legközelebb Gothár Péter filmjében, az Ajándék ez a napban láttam viszont, zseniális színészként. Ezt már ott is mondták róla. Sára sok erdélyi magyar színészt foglalkoztatott ebben a filmben is, amelyet Páskándi Géza írt. Páskándi néha megjelent a

EGY MÁSIK EMBER

forgatáson, nézelődött, alighanem elfogódott volt. Egyszer kicsit beivott, és egy jelenet előtt nagy hangon magyarázta a fiatalok csapata hölgytagjainak, hogy a palacsintából hogyan lehet csintalant csinálni, és hogy a nyelv milyen alkalmas ilyenfajta játékokra. Őszintén szólva kicsit csodálkoztam, hogy itt tart, ezek nem olyan nagy dolgok vagy lelemények, de hát istenem… Nem volt azonban sok időm követni a diskurzust, mert Sára ott termett, valami miatt mérges volt, és lebarmolta Páskándit: „Te meg felébredsz, és elkezdesz okoskodni”. Páskándi ijedten slattyogott odébb. A Holnap lesz fácán felvételei során megismert Jankura Péter operatőr nemsokára beajánlott egy újabb forgatásra, amelyet szintén ő fényképezett: Csányi Miklós első nagyjátékfilmjéről volt szó, amelynek a forgatókönyvét talán Marosi Gyula írta. Csányi kedves és csendes volt, nem tudom, emlékezett-e rám a nemrégi szavalóverseny afférból, de valamiféle bánatot érzékeltem benne. Néhány év múlva, még elég fiatalon, meghalt. Az Egyetemi Színpadon folytatódott a szavalókör munkája, és nagy események elébe néztünk, mert Ibolya és Latinovits, aki akkoriban egyre inkább rendezni akart, megegyeztek abban, hogy Zoltán rendezi a Radnóti-műsorunkat. A megbeszélések általában Gortvai Kati lakásán folytak, Latinovits roppant csendes és megfontolt volt. Csak ritkán beszélt az akkori színházról, feltűnt viszont, hogy ő, aki nem szívesen mondott jót másról, olykor megkülönböztetett tisztelettel említette Ruszt József nevét, aki akkor igazgató-főrendező volt Kecskeméten, ahol gatyába rázta és az egyik vezető erővé tette a korábbi unalmas vidéki színházat. A Don Carlos próbái folytak akkor ott, amivel kapcsolatban Latinovits azt a megjegyzést tette, hogy Ruszt még a gyenge színészekkel is színházat tud csinálni. Mellékesen feltűnt, amikor Gábor Miklóst dicsérte, megemlítve, hogy egyedül ő tud egy kardot rendesen megfogni. Latinovits Radnóti Naplójának prózai szövegeit, amelyre a játék lírai narratívája épült, Kovács Andrásra bízta, aki egy roppant félénk, nagyon finom és okos, erősen gátlásos évfo-

ORPHEUSZ

lyamtársunk volt. Szép, mély verseket írt, később a Holló vezetéknevet vette fel, és így publikált keveset. (A bemutató után Latinovits azt mondta neki: „Vigyázz magadra, én is ilyen voltam. Erősítsd meg a lelked.”) Én többek között a Kolumbusz című verset mondtam. Szép rendben megtörtént a bemutató, a műsor úgy fejeződött be, hogy az addig színpadra nem lépő rendező bejött, maga mellé gyűjtött bennünket, és elmondta a Nem tudhatomot, utolsó sorát énekbeszéddel fejezve be. 1976 elejére egy Balassi-műsor volt betervezve, amelyet szintén Latinovits rendezett. 1975 szeptemberének elején a szavalókör tagjai ismét elmentek a szavalóköri edzőtáborba, Visegrádra. Egyik este mindnyájan együtt ültünk Ibolyával a társalgóban, és a leendő műsorról beszéltünk, a verseket kóstolgattuk. Mindenki elmondta, mit szeretne mondani, én az L. zsoltárt ambicionáltam. A tervbe vett műsor gerincét a Szép magyar comoedia alkotta, a fiúszerepre Szabó Andrást, a lány szerepére Athénát jelölte Ibolya. Egyszer csak megjelent Latinovits, akit egyébként már vártunk, s aki akkoriban nagy élvezettel furikázott egy Trabanton. Egy pillanatra csend lett, aztán köszöntünk, és Latinovits is üdvözölt bennünket. Amikor kezet fogott Athénával, a szemébe nézett: „Szebb, mint volt”, valami ilyesmit mondott, de hosszabb ideig tartott. Még aznap este az akkoriban megjelent, Ködszurkáló című könyvét így dedikálta neki: „Görögnek ajánlja egy barbár”. Azután ment minden tovább a maga medrében. Az edzőtábor után valahová még elutaztunk Athénával, így némi késéssel kapcsolódtunk vissza a műsor előkészületeibe, amelyet valamilyen okból nem tudtunk az Egyetemi Színpadra tervezni, így a rektori hivatal előadóterme lett a bemutató helyszíne. Köszöntünk Ibolyának és a társainknak, aztán ahogy folyt a szó, egyszer csak azt kellett észrevennünk, hogy a verseinket mások mondják, Athéna pedig szóba sem jött a Szép magyar comoediába, helyette Dibusz Éva lett a hősnő. Athéna nem kapott levegőt, felháborodva ráförmedt Ibolyára, hogy hogyan van ez, aki némi kárörömmel a hangjában azt mondta, nem voltatok itt, a munkával haladni kellett. Athéna, mint a nők

EGY MÁSIK EMBER

általában, azonnal tisztán látta, hogy ez Latinovits szép, bensőséges szavai miatt történt. Én ragaszkodtam azért az L. zsoltárhoz, aztán Athénának is odavetettek 1-2 verset, nagy sokára elkezdtük a próbákat Latinovitscsal. Ekkor megint ivott néha, olykor Évát szekálta, hogy egyik oldalról is, a másikról is adjon le öt kilót, Éva leteremtette. Latinovits érezhetően nem volt boldog, hogy a nem kifejezetten erre a szerepre termett Évával kell megszemélyesítenie Júliát, de nem akart beleszólni az őt mindig támogató Ibolya döntésébe. Végül is a szavalókörben rengeteget tanultam, színpadi tapasztalatot szereztem, a munka során sok leendő kollégával találkoztam, és külön ajándéka volt a sorsnak, hogy négy ízben lehettem jelen Latinovits mellett a színpadon, abból kétszer a rendezésében. Azon kevés személy közé tartozott, akik munkájukkal, azzal a meg nem alkuvó, a realitások végső határán mégsem teljesen kompromisszumképtelen magatartással, amelynek jegyében dolgoztak, nyomot hagytak bennem – akik bizonyos értelemben mintául szolgáltak, és akikre gondolatban a későbbiekben olykor-olykor támaszkodhattam. 1974-ben Alexa Károly a Magyar Hírlaphoz került, ahol a kulturális rovatot vezette. Egyszer szólt, hogy írjak könyvkritikákat neki. Kezdetnek odaadta Karinthy Ferenc Leányfalu és vidéke című könyvét. Nem tudom, rögtön elolvastam-e, vagy halogattam, mindenesetre telt az idő, és valahogy eszembe sem volt megírni, nem éreztem, hogy ez fontos dolog. Illetve talán tudtam, mégsem volt még meg bennem az a kényszer, hogy akkor ennek megfelelően is cselekedjek. Hónapok teltek el, amikor egyszer csak összefutottam Alexával a Blaha aluljárójában. Kissé összevont szemöldökkel kérdezte, mi van az írással. Hát, mondtam nem túl nagy zavarban, még nincs kész, de sietek. Alexa csendesen rám förmedt: „Hát akkor tessék igyekezni, ezt nem lehet így csinálni. Vagy ha nem megy, meg kell mondani…” „Nem, nem erről van szó”, feleltem zavartan. „Meglesz hamar.” Erőt vettem magamon, és megírtam a recenziót. Bevittem Alexához a szerkesztőségbe. Figyelmesen olvasta a gépelt lapokat,

ORPHEUSZ

a vége felé megjegyezte: „Jól ír maga, mesterem.” Nagy kő esett le a szívemről. Néhány nap múlva meg is jelent az írás. Alexa mindjárt adott egy másik könyvet, és attól kezdve rendszeresen dolgoztam, mint recenzens, a rovatába. Egyszer vittem neki két rövid novellát, amit jónak gondoltam. Alexa átvette közlésre. Mielőtt betette volna a lapba, az elbeszélésben Soltész néven szereplő, szadisztikus katonát (akiben halványan kalocsai századparancsnokom, Plájer őrnagy alakja derengett) átkeresztelte Hans-ra. Tiltakozni akartam, hogy azért ezt mégsem. „Hogyne – mondta Alexa –, a kerületi vébéelnök Soltész, hagyjuk ezt csak így, mesterem”. Nem volt mit mondanom, beleegyeztem. Hat-hét kritikát írhattam a Magyar Hírlapba, amikor is aztán Alexának el kellett jönnie onnan. Akkoriban már viszonylag rendszeresen írtam a Kritikába, és indulófélben volt a Mozgó Világ. 1975-ben pályázatot írt ki az Alkotókör, amelyből addigra már kinőtt Csaplár, Vámos, talán Szilágyi és Tarján is, ott volt viszont Nagy András, akihez Kulin Feri nagy reményeket fűzött, ott volt Békés Pali, és Györe Balázs is, aki eggyel fölöttem járt az egyetemen, és akiről nagyanyám kiderítette, hogy harmadunokatestvérem az ő abonyi ágán. A pályázatot vers, próza és kritika kategóriában írták ki. Én beadtam A domoszlói prépostot, kritikaként pedig azt a Csáth-esszémet, amelyet akkoriban, harmadéves koromban Mezei József tanáromhoz írtam, és amelyet ő igen jónak tartott. A zsűrit Nemes Nagy Ágnes, Marosi Gyula és Alexa alkotta. Számomra is meglepő sikert arattam, és, bár akkor egyáltalán nem gondoltam erre, némi elégtételt kaptam a némaságért, azért, hogy nemigen kerültem be sehova. De így is volt ez jó, közben nyilván értem – mindig az időben és a kellő arányban érkező siker az, amelyik nem visz tévútra. Vers kategóriában és tanulmányban is első lettem. A próza díjat Marosi egyenlő arányban megosztotta Györe, Nagy és Békés között, bár nagyon finom hangsúlyaiból kitetszően mintha egy árnyalattal Nagyot tartotta volna a legérettebbnek. Az eredményhirdetés után Nemes Nagy Ágnes azt mondta nekem: „Ez egy nagyon figyelemre méltó vers. De tudja, a költői

EGY MÁSIK EMBER

pálya leglényegesebb feltétele a tömörség. Ha ezt a hatoldalas verset meg tudná írni, vagy megírta volna másfél oldalon, akkor az átütő lenne. Érti, mit mondok? Átütő.” 1975 decemberében kijött a Mozgó Világ mint kéthavi folyóirat első száma, az 1976. évi harmadik számban pedig megjelent A domoszlói prépost. Nagyon jó érzés volt, tényleg kezdtem hinni, hogy talán érdemes írnom, a költemény hosszú soraiban annyi minden kavargott a mélyben Füst Milántól és Rimbaudtól kezdve Elioton át Ginsbergig és másokig, de ezt csak én tudtam talán. Ettől fogva rendszeresen írtam a Mozgóba, akkoriban felfedezett nemzedéktársaim, Tóth Erzsi, Szervác József, Szikszai Károly, Horváth Péter, Osztojkán Béla és mások társaságában, a versen túlmenően pedig publicisztikát, kritikát is. Egy tervem azonban meghiúsult. Amikor már biztosan tudtam, hogy A domoszlói prépost megjelenik, az volt a szándékom, hogy egy tiszteletpéldányt elküldök Latinovitsnak, attól a titkos gondolattól függetlenül is, hogy persze reméltem, hátha megtetszik neki. Júniusban jött ki a lap, Latinovits néhány nappal korábban meghalt. Ősszel, egyetemi tanulmányaim utolsó évében, a Filmgyár meghirdette első filmírói tanfolyamát (amely azután jó néhány éven át folytatódott, persze mindig új emberekkel). Jelentkeztem, két osztály indult, az egyiket Bacsó Péter vezette, én Szász Péterébe kerültem. Az egésznek Nemeskürty István volt a gazdája, aki néha előadást tartott nekünk. A Szász-osztályba akkor Nagy András, Fábry Sándor, Farkasházy Tivadar, Grawátsch Péter járt többek között. Békés Pali Bacsóhoz került, ahol módszeres munka folyt, amennyire hírül vettem, különböző újságcikkekből kellett témát meríteni és kidolgozni azokat. Nálunk viszont úgy dolgoztunk, hogy nem dolgoztunk, többnyire beszélgetéssel telt el az idő. Szász Péter nagy dumás volt, rengeteget tudott, élő anekdotatárként is működött, és a többieket sem kellett félteni. Visszatérő nevetés forrása lett, hogy bármilyen tervezendő jelenetbe Andrásék be akartak hozni egy szumóbirkózót. Én egyszer említettem, hogy filmet terveznék Kézai Gesta Hungarorumából, mivel láttam magam előtt egy erős képet, és

ORPHEUSZ

volt egy bizonyos elképzelésem a filmcsinálásról, valahogy olyanképpen, mint a Brobóban a színházról, tehát, ha hagyják, arrafelé tájékozódtam volna, hogy a cselekmény, már amennyi van, simuljon bele alig észrevehetően a hangok, képek, mozdulatok és egyéb jelek együttesébe. Kifejteni nem nagyon volt alkalmam, mert Szász Péter röviden leintett. Az első félév végén kiírtak egy pénzdíjas pályázatot, ahol a feladat szerint filmnovellát kellett írni Moldova György Akit a mozdony füstje megcsapott című riportkönyvéből. Alaposan és lelkesen dolgoztam rajta, mivel a feladat ismét újszerűen hatott rám. Bár követtem a könyvet, de volt bátorságom hozzányúlni, kicsit beleírni, kicsit változtatni rajta egy nézhető film kedvéért. Valószínűleg még ekkor is a kelenföldi lakás fürdőszobájában dolgoztam éjszakánként a mosógépre állított írógépen. Beadtam, és némi meglepetésemre megnyertem a pályázatot. Közben 1977 tavaszán a szavalókörrel – amellyel különben a Latinovits-közjáték után, részben pedig talán a pályám alakulása miatt is lazult a kapcsolatunk – egy Ady-műsort készítettünk, amelyre Ibolya Novák Jánost kérte fel dalszerzőnek, mivel tudta, hogy remek Ady-megzenésítései vannak. Rendezőnek viszont a Felvidéken dolgozó fiatal rendezőt, Galán Gézát hívta. Ebből aztán az lett, hogy Novák állandóan konfrontált Galánnal, aki egyébként nem tűnt túl elevennek és koncepciózusnak, s mivel Novák láthatóan át akarta venni a rendezést, Galán végül feladta, és kimaradt. Jánossal egyébként nagyon jó volt dolgozni, még a Brobo-időkből ismertem, ahol Márta István révén néha közreműködött. Ő nagyon is tudta, mit akar, és mivel zenében és színházban egyaránt jártas volt, az Ady-műsor kezdett egy szimultán játékká válni, amely hagyományos volt ugyan a színpadi befogadhatóság szempontjából, azonban több nyelven beszélt. Énekeltünk, szavaltunk, mozogtunk. Emlékszem, egyik kedvenc Ady-versemet, Az eltévedt lovast egzaltált hangon, fokozódó tempóban adtam elő, a megfelelő dramaturgiai ponton térdre zuhantam. Ehhez az élményhez később visszanyúltam, és a verset többféleképpen is feldolgoztam. A zenében egyébként régi ismerősök működtek közre az Ad libitum együttessel:

EGY MÁSIK EMBER

Márta István, Jakobi Laci, Kecske(méti László). Kezdtek szövődni a szálak. Közben befejeztem az egyetemet, állást kerestem, de nem volt igazán sürgős, ösztönösen ki akartam várni a megfelelő pillanatot. Ekkor már rendszeresen publikáltam, főleg a Mozgó Világban és a Kritikában, és akkor ezt elég rendesen megfizették még. Eredetileg az egyetemre sandítottam volna, a régi magyar tanszékre, s bár oda szakdolgoztam, addigra már tudtam, hogy ez nem fog menni. Rendszeres volt a kapcsolat a Klaniczay Tibor által vezetett ReBaKuCs-csal (Reneszánsz és barokk kutatások csoportja), konferenciákon vettem részt más fiatal tudósjelölt kollégákkal, Szőnyi György Endrével, Szajbély Mihállyal, Klaniczay Gáborral, Szvák Gyulával, Hargittai Emillel, s a már az egyetemen vagy kutatóintézetben dolgozók közül is ott voltak sokan: Takács József, Hajnóczy Gábor, Balázs Mihály, Eötvös Péter, Jankovics József és mások. Aztán három ajánlat futott be szinte egyszerre. Az egyetem olasz tanszékén Sallay Géza tanár úr ajánlott egy tudományos továbbképzési ösztöndíjat három évre, és tudvalevő volt, hogy aki ilyennel bekerül, az valahogyan ott is marad az egyetemen. Nemeskürty István egy dramaturgi állást kínált a filmgyárban, és hívtak a Mozgó Világhoz, mivel Jankovics József, aki addig olvasószerkesztő volt, elment teljes állásba az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, és utódjául engem szemeltek ki. Szívem rögtön megsúgta a teendőt, hiszen a Mozgóban dolgozni nagy (és egyébként széles körben irigyelt) kihívást jelentett, és döntő szempont volt az élet mágikus valósága is: vagyis az, hogy pontosan olyan tempóban és annyiféle műfajban kezdtem ott publikálni, hogy ez a meghívás szinte törvényszerűen következett be. Persze nagy szerencse kellett hozzá, de a sok szükségszerű véletlen jól játszott össze. Mindennek ellenére azért mégsem volt ez könnyű döntés, alaposan átgondoltam a dolgot, konzultáltam is néhány ismerőssel. Így például Marosival, aki elég hamar lebeszélt a Filmgyárról, amelyet jól ismert, és ahová egyébként – legalábbis a Mozgóval összehasonlítva – nem akartam igazán menni. „Dramaturgnak lenni a Filmgyárban nem azt je-

ORPHEUSZ

lenti, hogy filmekkel foglalkozol – mondta Marosi –, egyébként is, Ujhelyi Jancsi leküld parizerért.” Ez az utóbbi félmondat megragadt bennem. Ujhelyi Jancsit ugyan egyáltalán nem ismer tem, világ életemben viszolyogtam viszont a samesz szerepkörtől. Miután döntöttem, beszéltem Nemeskürtyvel, aki felajánlotta, hogy tartsuk a kapcsolatot. A későbbiekben egyegy művészeti ügyben néha megkerestem, és mindig készségesen segített. Az egyetemi vonal hívogató volt ugyan, de ha már választhattam, kicsit visszatartott tőle a famulusi eshetőség. A fiatal egyetemi oktatók többé vagy kevésbé bele kellett, hogy simuljanak az egyetemi, főként pedig a tanszéki hierarchiába, általában a táskahordozó típus volt elterjedve. Az olasz tanszéken ez ugyan közvetlenül nem fenyegetett, de a kiélezett döntési helyzetben ez mégiscsak megfontolás tárgyát képezte nálam. Így aztán Sallay tanár úrral is beszéltem, elmondtam, hogy mindenki számára nagy kihívás egy egyetemi munkalehetőség, de pályám teljes perspektíváját figyelembe véve nekem most a Mozgó Világot kell választanom. Mint mindig, kedves és megértő volt, s kapcsolatunk újra megélénkült, amikor 1984-ben nála doktoráltam. 1978 nyarán angliai útra készültünk Athénával, ami nem volt kis kihívás, tekintve, hogy az utat autóstoppal terveztük megtenni az egész brit szigetre kiterjedően, föl egészen Skócia északi részéig. Mint mindig, alaposan felkészültünk, térképet vettem, megnéztük az úthálózatot, beszereztük a szükséges holmikat, összecsomagoltunk. Szőnyi Gyuri barátunk, aki korábban már járt Angliában, megadta néhány ismert magyar emigránsnak a címét, akikkel levélben felvettem a kapcsolatot, és akik részben az elhelyezkedésben is segítettek. Szintén Gyuritól kaptuk meg Linda címét is, akinél London Clapham Common nevű városában lakhattunk. Ostendéig persze megvettük a vonatjegyet, hogy ne kelljen a stoppal sok időt veszíteni, onnan pedig komppal mentünk át Doverba. Linda kiváló szakács is volt, mexikói stílusban főzött. Ekkor találkoztam először Czigány Ló-

EGY MÁSIK EMBER

ránttal, akivel a National Gallery előtt randevúztunk, kocsival jött, valahogy megállt egy pillanatra, és elvitt Sárközi Mátyáshoz, aki nem sokat foglalkozott velünk, mert két lány volt éppen vendégségben nála. Lóránt egyik este meghívott magához vacsorára, jót beszélgettünk vele és feleségével, Magdával, sőt, egy ideig ott volt a lánya, Judit is. Ekkor, bár logikus volt, kissé még meglepett bennünket, hogy beszélgetés közben Judit, noha jól beszélt magyarul, mégis azt mondta, ő már nem igazán érzi magát magyarnak, mert angolokkal jár iskolába, a barátai is angolok – a szülei kapcsolatait tiszteli, de azok mégsem az övéi. Velük beszélgetve kezdtem először megismerkedni az elsősorban 56-os magyar emigráció világával. Így vettem fel a kapcsolatot Határ Győzővel is, aki a szép wimbledoni lakásában fogadott bennünket. Felesége, Piroska ugyan nem volt ott, de előkészített egy ebédet, amit aztán Határ Győző kedves előzékenységétől kísérve közösen fogyasztottunk el. Lenyűgöző volt látni a nálunk akkoriban csak a legszűkebb szakmában (félve) ismert író hatalmas könyvtárát, az általa mutatott könyvkülönlegességeket, amelyek közé akkor én az ő saját könyveit is odasoroltam, amelyeket hosszú évek óta az Aurora Ezotériák című impozáns sorozatban jelentetett meg. Ebből az alkalomból kaptam meg az első könyvet tőle, a Golghelógit, amelyet úgy dedikált, hogy A domoszlói prépost című versem egyik sorát idézte benne: Kést forgat ülepében Egünk, a hatalmas. Érdekes volt hallani Győző rendkívüli műveltségét, filozófiai és teológiai olvasottságát, még inkább pedig belehallgatni azokba a ka zettákba, amelyekre feleségével együtt az ő szószínházának a műveit vették fel. Ez találkozott az akkoriban érlelődő hangköltészeti érdeklődésemmel. Londonból aztán stoppal felmentünk Yorkba, onnan Skóciába, Invernessbe, ahol nem kaptunk helyet a youth hostelben. Értetlenül és tanácstalanul álltunk ott a hátizsákjainkkal, este lévén nem volt hova menni. Megkérdeztem, nem alhatnánk-e a hallban. Akkor nagyon ellenszenvesen hangzott, de azt mondták: „We don’t make people sleep on the floor”. Becsöngettünk hát egy panzióba, amelyre ugyan ki volt írva, hogy „megtelt”,

ORPHEUSZ

de valamit csak meg kellett próbálni. Kijött egy középkorú ember, elsírtuk neki a bánatunkat, mire azt mondta: „We have a caravan…”, mire zavarba jöttem, mert – nem ismerve a szó használatos értelmét – félreértettem. „A caravan of tourists?”, kérdeztem, mivel azt hittem, arra gondol, hogy minden percben becsönget hozzájuk valaki. „Noo…”, mondta rám nézve, majd miután látta az értetlenségemet, intett, hogy menjünk utána. A kertben volt egy lakókocsijuk, ez volt a „caravan” – azt odaadta a szobaár feléért, 3 fontért egy éjszakára. Inverness felett már Észak-Skócia húzódik, és amikor Wink városát is elhagytuk, mintha egy holdbeli tájon jártunk volna: a hegyoldalalak – mint azt Anikótól és Rév Istvántól már korábban hallottuk – a heathertől lilák, de az ég is csaknem mindig olyan, mintha alkonyodna, némileg mágikus, szűrt fény ereszkedik a vidékre. Utolsóként olaszok vettek fel és vittek a világ végére, John O’Groats-ba, amely a brit kontinens legészakibb pontja. Itt helyet kaptunk a hostelben, amely az egyetlen valamirevaló épület volt ezen a misztikus tájon, melynek végén a sziklák mintha beleszakadtak volna az óceánba.

MO Z G Ó

Bementem a Mozgó Világ akkori, Böszörményi úti szerkesztőségébe, megismerkedtem a kollégákkal. Halász Irén volt a titkárnő, Berkovits Györgyöt, Szabados Árpádot akkor láttam először, Marosit, Kulint, Veresst, Alexát már ismertem. Egy icipici szobában voltunk egy irodaház negyedik emeletén, ketten-hárman fértek el benne, nem is tudom, hogyan voltak képesek megtartani egy szerkesztőségi értekezletet. Veress elvitt a munkáltatóhoz, amely akkor az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat volt, ott 1978. február 1-jei dátummal állományba vettek, és a korban szokásos 2500-2600 forintos kezdőfizetéshez képest jól indultam 3000 forinttal. Részben Jankovics, nagyobb részt pedig Veress elmondta, mi lesz olvasószerkesztőként a feladatom. Kezdettől fog va nagyon jó iskola volt számomra, ahogyan Veress hagyta, hogy közreműködjek a szerkesztésben, már ami a tényleges lapösszeállítást illeti. A rovatvezetők leadták az általuk tervezett anyagot, ebbe Veress általában nem szólt bele, ha valamit problémásnak látott, megkonzultálta Kulinnal, illetve magukkal a szerkesztőkkel, aztán döntött. Az így leadott anyag nálam gyűlt össze, én alaposan átolvastam a kéziratokat, megnéztem a képanyagot. Általában minden jól elő volt készítve, különösen a képanyag, amely egyébként többrétű volt, és Szabados Árpád gondozta: különböző természetű grafikai és fotóanyagok, dokumentumok. Végül megfelelő észrevételek mellett mindig javasoltam egy összeállítást, egy sorrendet, amit aztán Veressel megbeszéltünk, s amelyen természetesen mindig módosítottunk, hol többet, hol kevesebbet – a más lapoknál folyó munkához képest rendhagyó volt, mennyire engedte Veress, hogy kreatívan dolgozzam. Sokat tanultam így az évek során, szép lassan kialakult az érzékem és a képességem ahhoz, hogy ebben a fel-

ORPHEUSZ

fogásban szerkesszek. Ez a tapasztalat persze sokat csiszolódott más munkákkal is, de tény, hogy hasznát láttam a hagyományos szerkesztésen túlmenően egészen más dolgokban is: műsorösszeállításban, könyvszerkesztésben és az alkotómunkában is. Nem történt azonban ez egycsapásra, annál kevésbé, mert még ugyanazon év novemberében újra behívtak katonának. Ennek akkor az volt az ún. jogi alapja, hogy időközben átalakították a Honvédelmi Törvényt, és az egyetemisták kötelező szolgálati idejét egy évről felemelték 18 hónapra – mégpedig évekre visszamenőleg is. Így mi, akik előfelvételisként egy évet már lehúztunk, és abban a tudatban szereltünk le, hogy – az esetleges tartalékos behívásokat kivéve – letudtuk a sorkatonaságot, ott találtuk magunkat ismét, a különbség csak annyi volt, hogy már nem honvédként (vö. baka) szolgáltunk, hanem ki szakaszvezetői, ki őrmesteri rangban, ahogy annak idején leszerelt. Nyíregyházára vittek bennünket, ahol jogász barátaink azonnal megfogalmaztak egy kérvényt a honvédelmi miniszterhez – mégpedig azzal a teljesen korrekt érveléssel, hogy a jogszabályok visszamenőleges alkalmazása jogszerűtlen –, és ezt mindnyájan aláírtuk. Természetesen semmi eredménye nem lett, de legalább összekovácsolt bennünket. Válogatott jó társaság jött össze, és persze tapasztalt, öreg rókaként szabotáltunk mindent – de közelebb áll az igazsághoz, ha azt mondom, hogy egyszerűen nem voltunk hajlandók csinálni semmit. A századunkat vezető, egyébként alapjában véve rokonszenves Ripcse őrnagy ennek úgy próbálta elejét venni, hogy a legrenitensebbeket, köztük a móri Bednár doktort és engem, rajvezetőnek jelölt. Hát, sok eredménye nem lett. Ezen egy idő után annyira begurult az őrnagy, hogy egyszer rendezett egy műbalhét a körletben, aminek semmi ésszerű alapja nem volt, és ezzel az ürüggyel ötünket (a körletrendért felelős szakaszparancsnok-helyettest, a három rajparancsnokot, illetve a vétkes Losoncit) „beutalt” a Budaörsi úti tiszti fogdába (amely aztán akkor formálódó költészetemre is nagy hatást gyakorolt). Énnekem ekkor tényleg gyanús bántalmaim voltak, ki is mentem a kórházba, ahol uno-

EGY MÁSIK EMBER

katestvérem férje, Olivér megvizsgáltatott az urológián, és kiderült, hogy derekas prosztatagyulladásom van. Ezzel a lelettel felkerestem a laktanya-felcsert, aki megnézte azt, majd azt mondta: „Nézze, ahogy én Ripcse őrnagyot ismerem, úgysem fog eltekinteni a fenyítéstől, akkor meg sokkal jobb, ha együtt megy a társaival, mintsem ha egyedül menne majd később. Vigye magával a gyógyszerét, és szedje rendesen.” Az intés megmaradt bennem, és teljesen jogosnak is bizonyult. Egy emberséges tiszthelyettes kíséretében vonattal mentünk fel Pestre – a pályaudvaron találkozhattam Athénával, aki kijött elénk. Leültünk, és ittunk valamit együtt – azután mi kibuszoztunk a Budaörsi úti Petőfi laktanyába. A tiszti (és tiszthelyettesi) fogda parancsnoka, bizonyos Murai alezredes – snájdig bajszos ember, akiről az hírlett, hogy vívóbajnok volt, ezért azt hittük, mégiscsak valaki – kötelességszerűen megkérdezte, miért kerültünk ide. Amikor Bednár doktor megkockáztatta, hogy egy üveg befőtt miatt, Murai alezredesnek belilult a feje, ordítani kezdett olyan jó éles, fasiszta hangon, hogy „elvtársak, ezt kikérem magamnak, azt képzelik, hogy csak viccből vannak itt?!”. Ebből a dührohamból láttuk, hogy nem lesz jó vége, ha nem vigyázunk. A fogdahelyiségben együtt voltunk vagy huszonöten, katona- és rendőrtisztek, illetve tiszthelyettesek az ország minden részéből. Minden órában volt tíz perc szünet, amikor sétálni vagy beszélgetni lehetett az előtérben. Egyszercsak ott termett Murai alezredes, valahogyan provokálni próbált bennünket, amibe mi megfontoltan nem mentünk bele, ettől még jobban dühbe gurult, és felszólította a többieket, hogy „vigyázzanak, elvtársak, mert ezektől minden kitelik, mi még a tyúkszart is x-szel írjuk hozzájuk képest!”. És dühödten távozott. Bednárral összenéztünk, azonnal elértettük egymást, és rögvest elkezdtünk barátkozni a többiekkel, ami egyébként sem állt volna távol tőlünk. De mindenképpen elejét kellett vennünk annak, hogy a parancsnok esetleg kijátsszon egymás ellen bennünket a többiekkel. A feladat egyáltalán nem volt nehéz, az ilyen fogdaközösségben mindig kialakul a baráti légkör, végül is mindenki áldozat. Este persze nem kerülhettük el az újonc-

ORPHEUSZ

avatást, amely a fogdai rituálé elengedhetetlen része, féltünk is kicsit, hogy alaposan megszívatnak. Az avatásra takarodó után került sor, amit a vajda (a legrégebb óta bent lévő fenyített) vezényelt. Először is ott találtuk az ágyunkban a lepedőnket fondorlatos ügyességgel gumibottá összecsavarva, első feladatként azt kellett kibogozni. Végezetül pedig egy viccet kellett elmesélni. Nagyon emberi volt ez az avatás, humoros és meleg, feloldódtak az indokolatlannak bizonyult félelmek, és jót dumáltunk. Volt ott például egy rendőrtiszt Győrből, azért varrták be, mert kiderült, hogy szabadidejében egy autófényező barátjánál dolgozott, ami akkor tilos volt. Kedvenc beszédtémánknak a tenisz bizonyult, neki is Connors volt a kedvence, mint nekem, tiszteltük persze Borgot is… Amikor visszakerültünk „Nyíregy”-re, már mindannyiunk számára kijelölték a helyet, ahová csapatszolgálatra kellett vonulnunk két hónapra, immár tisztként, vagyis „alhangya”-ként. Ettől mindenki félt, mert a hírek szerint a legtöbben Lentibe kerültek, ami egy híres és rettegett rémálom volt. Nekem szerencsém volt: a Mozgón keresztül megismert Svéd Pali a KISZ-ben beszélt Barabás Jánossal, és elintézték, hogy én a Néphadsereg című hetilapnál töltsem a csapatszolgálatot. Ennek óriási előnyei voltak: egyrészt Budapesten voltam, másrészt otthon lakhattam, munkaidőben kellett csak bejárni, továbbá lehetett civilben menni, és csak bent, a Szalvay Mihály laktanyában átöltözni. E csapatszolgálat elvégzése után az embert „kiképzett propaganda újságírónak” sorolták be, magyarul haditudósítónak, ami békeidőben azt jelentette, hogy nem „basztatják” az embert, háborús időben meg mégsem egyenesen a lövészárokba küldenek. Egy rendkívül rokonszenves és intelligens tiszt, Ballagó alezredes volt a főszerkesztő, a civil Németh Gyuri (Mazsola) pedig az olvasószerkesztő, akit még Athéna révén ismertem meg korábban. Egy rendes, idősebb tiszt, Cserjés őrnagy volt a hírrovat vezetője, időnként adott egy-egy feladatot, például képaláírásokat kellett írnom. Ez már 1979 tavaszán volt, így rám esett például az a nemes feladat, hogy tudósítsak a május 1-jei felvonulásról. Pont akkor ramaty idő volt, esett az eső,

EGY MÁSIK EMBER

eszemben sem volt kimenni, hanem elővettünk egy régi felvonulási fotót, és írtam hozzá egy rövid szöveget, amelyben – mindmáig emlékszem – szerepelt az a kitétel is, hogy „dolgozók széles tömegei vonultak fel”. Valójában ekkor már a szokásosnál jóval kevesebben voltak, éppen a rossz idő miatt is. Két, hasonló cipőben járó „csapatszolgálatos” volt akkor még ott: Szelestey Lajos, akivel jó barátságba keveredtünk, és Juszt László, mindketten remek humorral megáldva – ami sokat segített. Kiújult viszont – vagy helyre sem jött – a prosztatabántalmam. Kiderült, hogy a laktanyában szintén csapatszolgálaton orvoskodó fiatal doktor éppen urológus. Kezelni kezdett, ami nagyon jól jött, néhány napig „megmasszált” (ami már korábban is szükséges lett volna), és végre meggyógyultam. A csapatszolgálat után még néhány napra visszamentem Nyíregyre. Ekkor történt, hogy nagy árvízveszély volt éppen, ezért kivezényeltek bennünket Tiszadobra, a gátra, ahol időnként homokzsákokat hoztak, azt kellett lepakolni. Éjszaka volt és hideg, nem sok értelmét láttam a munkának, mindenki csak nyüzsgött, hogy úgy tegyen, mintha dolgozna. Én ezt már nem játszottam el, és érdekes módon a társaim megorrontottak rám, hogy én lógok. Fura pszichózis volt, hiszen ott tébláboltunk a gáton, ahol két-három embernél több egyszerre nem is fért hozzá a teherautóhoz, mégis voltak „élkatonák”, akik pedáloztak – de éppen a katonaidő végén, két perccel a leszerelés előtt? Túléltem, de volt, akivel hosszú időre megromlott a viszonyunk. A Mozgó Világban a munkát változatlanul és mindvégig kisebb-nagyobb politikai feszültségek kísérték, amelyek formailag Veress és a lap politikai felügyeletét ellátó KISZ KB kulturális osztálya között jelentek meg. Egyik oldalról adva volt a szerkesztők munkája, amely, bár nem volt mereven kompromisszumképtelen, de az akkor szokásostól eltérően nem kívánt kimondott vagy kimondatlan elvárásoknak eleget tenni, hanem abból indult ki, hogy az az új vagy annak tételezett irodalom és művészet, amely van, és amely folyamatosan jön létre, úgy jelenjen meg, ahogyan van, és se az alkotómunkába, se a szerkesztésbe ne épüljön be öncenzúra. A másik oldalról pedig elég

ORPHEUSZ

gyakran érkeztek politikai kifogások, nem feltétlenül csak a kulturális osztály munkatársaitól, hanem azért is, mert állandóan panaszkodtak ránk politikai és irodalompolitikai vonalon. Gyakran nyilván a féltékenység is szerepet játszott ebben: ezeknek miért szabad azt, amit nekünk nem? E két frontvonal között állt Veress, és amennyire én akkor ezt kezdőként meg tudtam ítélni, elég jól kezelte a konfliktusokat, a lap arculata egyre élesebb lett. Az más kérdés, hogy idegileg nagyon megviselte minden konfliktus, és mivel amúgy is hajlamos volt mindig magáról beszélni, hát elég sokat hallgathattam. De akaratlanul is nagyon sokat tanultam tőle. Ami személyes alkotópályámat illette, versügyben kicsit furcsa lett a helyzetem. Korábban, amíg nem voltam munkatárs, egyszerű volt a dolog, mert Veress döntött. Lehet, hogy ez egy darabig még tartott, de aztán leadta a versrovatot, amely miatt, mint gyakorló költőt is, amúgy is rengeteg támadás érte. Akkor Margócsy István lett a versrovat vezetője, akinek a költészetfelfogása, úgy éreztem, elég távol áll az enyémtől (már amennyiben volt akkor egyáltalán költészetfelfogásom – inkább megérzések alkották ezt). Mielőtt elvittek katonának, még Veressnél hagytam néhányat akkori újabb verseimből, köztük a Hamlet ismeretlen monológját. Bejött, amit éreztem, mert Veress közölte, hogy megmutatta Margócsynak a verseket, aki a Hamlet ismeretlen monológjára mondta azt, hogy „ezt még el tudja viselni”, tehát ez fog megjelenni. Így végül a jó hírnek sem tudtam igazán örülni, fel is hagytam azzal, hogy „saját lapomban” próbáljak meg verset megjelentetni. Kulin Ferenc, akivel még az egyetemről jó barátságban voltam, és aki nagy figyelmet fordított egykori közvetlen vagy közvetett tanítványainak a kritikai életbe való bekapcsolására, akkoriban következetesen fiatal kritikusokat kívánt ráállítani az új irodalomra, így a Mozgó rovatvezetőjeként engem is elég sokat foglalkoztatott. Egy nagyobb könyvprojektben pedig rám bízta, hogy írjak egy kritikai portrét Simonffy Andrásról, továbbá egy komplex tanulmányt az új novellairodalomról. Ezért sok prózát olvastam akkor, és elszántan dolgoztam a megbeszélt

EGY MÁSIK EMBER

témán. Simonffyt szívesen vállaltam, mert régebben olvastam a Márk bort hoz és megissza című novelláját az Új Írásban, és az nagy hatást tett rám. De alkalom volt ez arra is, hogy végigolvassam az akkori ún. fiatal írókat, Dobaitól, Császár Istvántól és Csaplártól Bereményin, Marosin és Hajnóczyn át Nádasig, Temesiig és Esterházyig. (Nem beszélve a ma már kevésbé ismertekről, mint például Kurucz Gyula vagy Balázs József, Szentgallay Géza vagy éppen Újhelyi „Jancsi”). Kulin mind a Simonffy-írást, mind a fiatal novellairodalommal foglalkozót megjelentette a Mozgóban, illetve mindkettőt beszerkesztette az új prózairodalmat szemléző tanulmánykötetbe (Fiatal magyar prózaírók 1965–1978, Akadémiai, 1980). A szerkesztőség rövidesen átköltözött egy új, nagyobb helyiségbe, amely tágas volt és kényelmes – ez lett a később legendássá vált Bertalan Lajos utca 26. A szerkesztőség az utcáról nyílt, néhány lépcsőn kellett felmenni és belépni az egyik helyiségbe, amelyben a titkárnő (később a gépírónő is) ült, ennek a hátában volt egy alkóvszerű kis helyiség, három asztallal, és aztán innen nyílt a mellékhelyiség. A bejárati szobából oldalirányban pedig egy másik nagyobb szobába lehetett belépni, ahol a szerkesztőség többsége, különösen az operatív szerkesztésben közreműködők, tehát Veress, a technikai szerkesztő Helle Mari, én, aztán néhány rovatvezető dolgozott. Mostani szerkesztőségünk korábban üzlethelyiségként működött, talán annak is épült, ezért egész portálja és nagy ablakai voltak, amelyek korábban kirakatul szolgáltak, most pedig tágas kilátást nyújtottak az utcára, amelyet lombos fák szegélyeztek. A szerkesztőség légköre egyre családiasabbá, barátságosabbá vált. Ebben annak is szerepe volt, hogy két fiatal, szép és kedves nő került, persze nem egyidőben, a szerkesztőségbe. Gyöngyit Halász Irén hozta maga helyett, amikor neki el kellett mennie (Veress nem győzött hálálkodni neki, mint mondta, Irén legjobb cselekedete volt ez egész alkalmazása alatt). Marát pedig a lapfejlesztés jegyében sikerült gépírónak fölvenni. A lapnak, a szerkesztőségnek és ennek a légkörnek nagy szerepe volt abban, hogy szívesen jártak be hozzánk a szerzők, leülni, beszél-

ORPHEUSZ

getni egy keveset, meginni egy kávét. Nem beszélve arról, hogy nálunk akár véletlenszerűen is könnyen összefuthattak egymással. Igazi műhely volt hát a Mozgó Világ szerkesztősége. Közben fiatalkori barátom, Dézsa látszólag teljesen váratlanul öngyilkos lett. Mint azt Kazimir Lacitól megtudtam, nem bízott a véletlenre semmit: este elvonult a szobájába, ahol senki sem szokta zavarni, és bevett két doboz bitang erős altatót. Azt mondják, egy lónak is sok lett volna. Ilyen esetekben az emberek, különösen ha még fiatalok, dermedten próbálják meg öszszerakni a részleteket, emlékezetüket fölhasználva kirajzolni a lehetséges utat. Természetesen én is ezt tettem: a legjobban az sokkolt, hogy itt voltunk mi, a barátai, és senkiben fel nem merült, hogy segíteni lehetne Dézsán. Mert senki sem gondolta, hogy olyan helyzetbe jutott, ahol segítségre lett volna szüksége. De hogyan lehetséges ez? Ennyire érzéketlenek vagyunk? Dézsa mindig furcsa, csúnya, okos, hiperérzékeny fiú volt, nagyon sok rejtett érzelemmel és szeretetvággyal, nem kevés humorral. Nagy bulik voltak náluk a Bimbó úti lakásukon, de jártunk a nyaralójukban Alsóbélatelepen is, hobózások, csajozások, fiatalság. Bini-binnek hívták a kutyáját, akit talán a legjobban szeretett. Akkurátusan festett, képezte is magát ebben Bakonyi mesterénél, akiről mindig nagy tisztelettel beszélt. Aztán, miután felvették a tanárképző rajz–földrajz szakára, leköltözött Szegedre, innentől kezdve kevesebbet láttam. Összejött neki egy igazán jó, tartósnak ígérkező kapcsolat, végre kiegyensúlyozottnak, talán boldognak látszott. És akkor derült égből a mennykő. Én meg ültem, néztem a képeit, amelyek nem sokkal előbb kerültek hozzám, hogy megpróbáljam bemutatni őket a Mozgó Világban (nem ment), és kezdtem megismerni a barátomat. Ez a felismerés összekapcsolódott bennem a nagybátyám halálakor tapasztaltakkal – vagyis hogy nagyon késő későn megismerni valakit; jobb lett volna még az életében. De ha már nem sikerült, legalább annyit tanuljunk belőle, hogy ne kövessük el mindig újra ugyanazt a hibát. Laci bátyám élete az enyémtől teljesen külön mederben

EGY MÁSIK EMBER

folyt, más körökben zajlott, amelyeket akkor még nem is ismertem. De Dézsáéval többünk élete összeszálazódott, ahogyan az fiatalemberek között szokásos. Megpróbáltam felfejteni ezeket a szálakat, gondolatban, és ennek nyomán versben. Egyszerűen lelkiismeret-vizsgálatot tart ilyenkor az ember, és ebben a versírás segítségemre volt. Amint abban is, hogy egyfajta élveboncolást végezzek a lelkemben, a tudatomban. A domoszlói prépost… és a Hamlet-monológok megírása után valahogy elérkezettnek láttam az időt, hogy összeállítsam és megjelentessem az első kötetemet, ami akkoriban egyrészt nem ment könnyen, másrészt mégsem volt reménytelen, mert rendszeresen jelentek meg „elsőkötetes költők”: gyakorlat volt, hogy a két irodalmi kiadó, a Szépirodalmi és a Magvető, évente néhányat kiad. Azt hiszem, megkonzultáltam ezt Veressel, aztán Domokos Mátyást kerestem meg a kötettel, akit még a nagybátyám révén ismertem meg. A kötetet tervbe vették, Ugrin Arankára szignálták ki a szerkesztést – ezzel igen jól jártam, mert Aranka nagyon figyelmes, érzékeny szerkesztőként egyrészt nem akart a szerző dolgába beleszólni, másrészt viszont mindent igyekezett elintézni, ami fontos volt. Különösen akkor derült ki ez a számomra, amikor a kötetem kézirategyüttese már el volt fogadva, én pedig még az utolsó pillanatban be akartam tenni egy ciklust legújabb, gesztuális hangverseimből: a megy a sereget, a Militarista dalt, a Fogdadalokat és még egy-két konceptuális verset. Aranka a kérésemnek szívesen eleget tett, kérdésemre, hogy meg kell-e mutatni valakinek, azt felelte, nem, ez egy elfogadott kötet, neki joga van változtatásokat végrehajtani rajta, így csak az a fontos, hogy ne szúrják ki előre. Ezért beszélt a műszaki szerkesztővel, Apró Attilával, aki régi, tapasztalt szakember volt, és talán örült is annak, hogy a szokványostól kissé eltérő tipográfiai segítséget kérek tőle. A megy a seregben például a sereg ki-bemászkál a könyvből, lesétál a lapokról, majd visszasétál a következőn; a fordítsd a fény felé című miniversnél pedig azt akartam elérni, hogy az egyetlen sor a lap másik oldaláról való áttűnésben legyen olvasható. Apró

ORPHEUSZ

Attila szépen meg is oldotta ezeket. Nem volt ez feltétlenül jellemző akkoriban, és bizonyos bátorság is kellett hozzá, hiszen utólag őt is letolhatták érte, nem beszélve Arankáról. A kötet borítójának megtervezésére Szabados Árpád kollégámat kértem föl a szerkesztőségből, azt hiszem, elsőre nem igazán szívesen, de aztán mégiscsak elvállalta. Bementünk a Szépirodalmiba, Ugrin Aranka bekísért bennünket Zsoldos Verához, aki a vezető képszerkesztő volt a kiadónál, és furcsa jelenet zajlott le, amelyet én csak később értettem meg – akkor, amikor Árpád elmagyarázta. Az történt, hogy Zsoldos Vera elfogadta a kérést (a kiadóknál alkalmazott képszerkesztők általában jobban szerették maguk, házon belül készíteni a különböző, a borítónak jelentőséget nem tulajdonító szerzők könyveinek fedéltervét, mert ez külön pénzt jelentett nekik), és beszélgetés közben Szabadost fiatal művésznek nevezte. Ezen Árpád kiakadt, de nem mutatta, csak azt mondta, hogy hát igen, egy magamfajta Derkovits-díjas művész stb. stb. Én voltam vagy 28 éves ekkor, ő lehetett talán 36, rossz néven vette, joggal, a lefiatalozást, csak, mint mondta, nem akarta jobban szóvá tenni, nehogy nekem legyen bajom belőle. Még a kötet várható megjelenése előtt egy rendhagyó költői estet akartam csinálni, ahol minden verset én kívántam előadni, mégpedig egy állandó színpadi jelenlét, hogy ne mondjam, játék kontextusában. Ezt a Fiatal Művészek Klubjába terveztem, nem is lett volna rá más megfelelő közeg, és be akartam vonni néhány barátot, kollégát: El Kazovszkijt, Novák Jánost, Sipos Endrét, akit akkor ismertem meg Baranyai Laci révén, és Kontra Zolit még a Brobo-időkből. Az estnek – egyrészt azért, mert a Hamlet-monológok voltak az új, ezért középpontba is állított versek, másrészt azért, mert az egész estnek monologikus felépítést terveztem – a Play Black Hamlet címet adtam. Utalni akartam ezzel a „visszajátszás” fogalmára, ugyanakkor kicsit meg akartam bolondítani a címet és így a koncepciót (milyen lehet egy fekete Hamlet?). A verseket egy bizonyos dramaturgiai logika szerint állítottam sorba, és egyszerű színpadképet teremtettem, bal elöl egy székkel, amelyben Nádasi Gábor ült,

EGY MÁSIK EMBER

mindvégig mozdulatlanul (csak a legvégén kellett hirtelen felkelnie és levonulnia), hátul egy szekrény tetején El Kazovszkij feküdt és festette magát a Dzsan-panoptikumból korábban már ismert módon. A többiekkel a zenei intermezzókat itt-ott kíséreteket oldottuk meg. Végül is az egész olyan volt, mint egy monodráma, amely versekből áll. Itt láttam például igazán hasznát – mint azután mindig – a versmondásban szerzett rutinomnak: nem féltem a szövegtől, még a sajátométól sem. És bizony az ember a gyakorlatból tanulja a legtöbbet. Ezen az esten például a műsor közepe táján volt egy zenei imrpovizáció, amelyet túl korán zártam be azzal, hogy – adott tempóérzékem szerint – folytattam a versmondást. Előadás után Novákék szóltak, hogy éppen csak kezdtek belemelegedni, amikor beszálltam. Utólag persze azt gondolom, nem biztos, hogy csak nekik lehetett igazuk: ők egy zenei folyamatban gondolkodtak, én pedig az egészben, és lehet, hogy tényleg túl hosszú lett volna, ha hagyom őket a maguk módján építkezni. Ez volt az első önálló költői estem, amelyre színpadilag és a környezet művészi kiépítését és felhasználását tekintve is teljesen felkészültem, hozzá alaposan megtanultam, s így természetesen fejből mondtam minden szöveget. Segített ebben a versmondói gyakorlat, de csak részben, hiszen szólóprogramot eddig még egyedül nem csináltam végig. Az egyetem elvégzése után is kapcsolatban maradtam a rebakucsosokkal, személy szerint pedig Klaniczay Tiborral, aki addigra már egyszemélyes intézménnyé vált. Az MTA Irodalomtudományi Intézetét vezette, és országszerte a legkiterjedtebb és leggyümölcsözőbb kapcsolatokat építette ki a reneszánsz és barokk kutatások körül, és még inkább igaz volt ez nemzetközi vonatkozásban. Konferenciák, előadássorozatok szerveződtek a kezdeményezésére, egyszer például meghívta Sante Graciotti professzort, aki akkor a szláv nyelvek tanszékcsoportjának a vezetője volt a római egyetemen, és hozzá tartozott az akkori, lényegében egyszemélyes magyar tanszék is. Graciottinak én tolmácsoltam Egerben, ami rendben is ment mindaddig, amíg

ORPHEUSZ

előadás mérvű hozzászólást nem tartott a konferencia keretében. Nos, ekkor, nem lévén még megfelelő szinkrontolmácsolási gyakorlatom, inkább a háttérben maradtam, és zavaromban hagytam, hogy Klaniczay tolmácsolja végig a szavait. Ennek, bár kicsit szégyelltem, rendkívül örültem, mert számomra még ismeretlen szláv nevek hangzottak el benne, így lengyel költőké, például Sęp Szarzyńskié is, akiről nemcsak hogy fogalmam nem volt, de kiejthetetlennek látszott és leírhatatlannak hangzott a neve is. Ez idő tájt lehetett az is, hogy Klaniczay meghívására Magyarországon járt Cesare Vasoli, aki a firenzei egyetem professzora volt, és a humanizmuskutatás egyik legnagyobb nemzetközi szaktekintélye. A feleségével jött, én tolmácsoltam nekik, kísérgettem őket ide-oda. Útjuk alkalmát az adta, hogy a MTA a díszdoktorává avatta Vasolit. Ennek jegyében megállapodás született arról is, hogy az Akadémia kiadja Vasoli A humanizmus és a reneszánsz esztétikája című monográfiáját. Ennek fordításával Klaniczay engem bízott meg. Közben pedig abban a megtiszteltetésben részesített, hogy 1980-ban engem jelölt a velencei Cini-alapítvány évi rendszerességgel megrendezett továbbképzési tanfolyamára, amelyre fiatal reneszánszkutatókat küldtek a világ minden részéből. Akkor különösen nagy lehetőség volt ez, hiszen utazni általában is csak nehézségek leküzdése árán lehetett, aztán meg egy ösztöndíjat kapni, és három hétig lebzselni Velencében, egészen kivételes dolognak számított. Klaniczay melegszívű természetességgel foglalkozott a fiatalokkal: számított rájuk, bevonta különböző munkákba őket, törődött a fejlődésükkel, ha kellett, és ha tudott, utánuk nyúlt egy-egy állás erejéig is. Ennek jegyében kiépítette és maximálisan ki is fejlesztette az ehhez a témakörhöz köthető személyeknek és Intézményeknek a kapcsolatrendszerét, hiszen a kutatások csak úgy fejlődnek, ha van utánpótlás. Amikor bementem hozzá az intézetbe, hogy felkészítsen a velencei útra, pontosan eligazított, hova kell mennem, kivel kell beszélnem, miről lesz szó a tanfolyamon, kire érdemes külön figyelni, kit hogyan kell szólítani. A kinti ügyintézőt, a Cinialapítvány megbízottját például signorina Kellernek hívták, no-

EGY MÁSIK EMBER

ha legalább hatvanéves volt – de mint férjezetlen nőnek, aki korábban talán apáca volt, ez a megszólítás járt. Klaniczay instrukciójára Vittore Brancánál jelentkeztem, aki a reneszánszkutatások talán legnagyobb hatalmú képviselője volt Olaszországban. Szerencsére nem sokat törődött velem, mert mindig a szép lányok foglalkoztatták. Így én vagy jártam a Szent Márk térrel szemben elhelyezkedő, csodálatos San Giorgio-sziget Cini-blokkjába, amely egy rendház lehetett korábban, vagy elmaradtam, attól függően, hogy mennyire érdekeltek az aznapi előadások. A hallgatók a világ minden tájáról érkeztek, Belgiumból, Jugoszláviából, én voltam a magyar, a többség persze Olaszország valamelyik egyeteméről jött fiatal kutató volt. Itt ismertem meg Francesco Barocellit, akivel később Parmában találkoztam, amikor Adriano Spatolát kerestem, itt találkoztam három torinói fiatallal, Edoardo Tortarolóval és feleségével, Michela Gardával, valamint Franca Varallóval. A későbbiekben mindhárman barátok és – egyetemi oktatóként – kollégák lettünk, és az élet is úgy hozta, hogy egy hosszabb szünet után nagyon sokat találkoztunk. Amikor azonban hazatértem, szinte megfeledkeztem a beígért Vasoli-fordításról. Takács József barátom, aki a lektora lett volna, néha rákérdezett, hogy hol tartok vele, de csak hümmögtem valamit. Egyszer-kétszer még maga Klaniczay is telefonált, és érdeklődött, hogy hogyan haladok, de mindig valami kitérő választ adtam. Így ment ez hónapokig, mígnem egyszer felhívott, és amikor azt mondtam neki, hogy még nem vagyok készen, de már csinálom, a maga csendes módján kifakadt. Nem is lehetne ezt kifakadásnak nevezni, csak én tudom, hogy a természetéhez mérten már nagyon ideges volt. Valami olyasmit mondott, hogy nem lehet ezt tovább húzni-halasztani, és megemlítette, hogy ennek kellemetlen nemzetközi kihatásai vannak, mégis Vasoli a Magyar Tudományos Akadémia díszdoktora. Valójában ekkor kattant be, hogy mekkora marha vagyok. Elszégyelltem magam: eddig valahogy úgy fogtam fel, anélkül, hogy ezt végigondoltam volna, mintha az egyik fordítási meg-

ORPHEUSZ

bízásról volna szó a többi között, ráérek. Akkor döbbentem rá, hogy az én halasztgatott munkámra az Intézettől az Akadémián át a szerzőig többen várnak, mivel ez a kiadói tervbe és a kapcsolatrendszer fejlesztésébe is beillesztett könyv; vagyis meszszemenően nem énrólam van szó, hogy méltóztatom-e fordítani vagy sem. És különösen elszégyelltem magam Klaniczayval kapcsolatban: hogy ezt az embert, aki annyi jót tesz mindenkivel, annyi szellemi erőt és kedvességet sugároz magából, aki sok emberrel, köztük velem is törődik, ezt az embert én akaratlanul megszívattam. Őszintén szólva rettenetesen éreztem magam ez után a telefonbeszélgetés után, és mélyen elgondolkodtam. Alexánál már egyszer eljátszottam ezt a ráérősséget, és úgy látszik, abból még nem tanultam. És most itt állok, mindenki rám vár, én meg töketlenkedem. Elhatároztam, hogy azonnal nekifogok a fordításnak, és így is tettem. Előtte azonban írtam egy alapos bocsánatkérő levelet Klaniczaynak, amelyben mélyen exkuzáltam magam azért, hogy nem fogtam fel időben a dolog jelentőségét, és külön elnézését kértem azért, hogy személy szerint ezzel őt is megbántottam, ami végképp távol állna tőlem. Azt hiszem, ezzel a levéllel forrt ki bennem a szellemi-tudományos-kritikai munkával kapcsolatban az a felismerés, hogy itt pontosan, erőteljesen és felelősséggel kell dolgozni, igenis tiszteletben tartva a határidőket. Azért is volt fontos ez a felismerés, mert akkoriban Magyarországon sokan semmilyen határidőt nem tartottak be, csak ígérgettek, és a szerkesztők munkájának nagy részét az töltötte ki, hogy futkosnak a különböző rendű és rangú szerzők után. Miután megéreztem, hogy én ugyanezt csináltam Klaniczayval, ami azért mégiscsak túlzás részemről, ha nem is megfogadtam (mert nem vagyok egy fogadkozós típus), de eldöntöttem, hogy változtatok a munkaerkölcsömön és az ezzel kapcsolatos szokásaimon. Így viszonylag rövid idő alatt lefordítottam a Vasoli-köny vet, Takács Jóska lektorálta, javítottunk rajta ezt-azt, és ami a legnagyobb dicséret volt: Klaniczay is őszintén gratulált hozzá.

EGY MÁSIK EMBER

1979 vége felé Veress elérte, hogy a Mozgó régi igénye teljesüljön: azaz az eddigi kéthavi megjelenéssel szemben rendes havilapként működjön 1980 januárjától. Megkétszereződött hát a munkánk, különösen az operatív szerkesztőké, azaz a technikai szerkesztőé (Helle Mari), az olvasószerkesztőé (vagyis az enyém), és persze a főszerkesztőé. Az év végi munka így most rendkívül sok lett, hiszen nem csupán arról volt szó, hogy havonta kell lapot csinálni, hanem ez néhány hónapig azt is jelentette, hogy egyszerre több számot kellett előkészíteni és gondozni az átállás miatt. Veress ezzel és addigra teljesen kifújt, idegileg nem bírta a megnövekedett terheket, és elment szabadságra. Erre persze Helle Mari is beteg lett. Ott álltam szinte egyedül, egy lényegében még kezdő szerkesztő, és semmifajta operatív segítségre nem számíthattam a lapelőállításban a legfontosabb szerepet játszó két embertől. Egy idő után aztán Tárnok Zoltán, aki korábban, máshol dolgozott már technikai szerkesztőként, beállt helyettesíteni Marit. Nagyon jól és nyugodtan lehetett vele dolgozni, mivel megfontolt, higgadt és döntésképes ember volt, jó humorral megáldva – azonban egy kívülről besegítő munkatársra sohasem lehet annyi terhet rakni, mint egy állásban levőre. Helle Mari teljesen önállóan végezte a munkáját, de Zolinak most a keze alá kellett dolgoznom, hiszen sok mindent, ami a mindennapi működésben már magától értetődött, ő nem tudott. Hiába volt a helyettese hivatalosan, Alexa sem helyettesítette Miklóst operatív értelemben. Így néhány hónapig szinte minden teher rajtam volt, de sikerült megállnom a helyem. Miután e munkadráma tajtékja elült, Veress visszajött, Mari is meggyógyult, csináltuk tovább. 1980-ban beindult a havi Mozgó. Novemberben megjelent volna Hajnóczy Péter Ösztönző elem című novellája, amelyben az unalmas nyomdai munkától lehangolt dolgozók egy hatalmas darab ürüléket találnak egy vécében, és ez az élmény fellendíti az aznapi termelést. Ekkor a pártbeli ellenerők támadást indítottak: a nyomda „nem volt hajlandó kinyomtatni” a lapot, mert abban „a nyomdászokat sértő közlemény” volt. (A valóságban a nyomdászok kézről kéz-

ORPHEUSZ

re adták egymás közt a novella kefelevonatait.) Emögött minimum a kerületi pártbizottság állt, őmögöttük meg akárkik. Ezt az egy novellát kivettük, a szám kijött, de Veress már végleg nem bírta idegekkel, bedobta a törülközőt, lemondott. A KISZ átmeneti időre szerkesztőtársunkat, Reményi József Tamást fogadta el „megbízott főszerkesztőnek”, akinek megbízatása alatt megjelent ugyan néhány, korábban már előkészített lapszám, de az 1981. évi harmadik szám (amelynek először lett volna ténylegesen a főszerkesztője) ismét durva konfrontációt hozott. Összesen három írást óhajtottak kivetetni velünk: Sükösd Miklós Áron lengyelországi útinaplóját az akkor tetőző Szolidaritás-probléma miatt; Géczi János Narkó című szociográfiáját az akkor tilalom alá eső témája miatt. E kettőbe a kompromiszszum érdekében belementünk volna, de a harmadikba nem: ez a cenzurális igény Orosz Istvánnak a dokumentumfilmről írt esszéjét érintette. Ez utóbbi tiltást már végképp túlzásnak tartottuk, mert Orosz írásával kapcsolatban nem vetődhetett fel olyasféle, ismert poltikai tabut érintő kifogás, mint az előző kettő esetében. Így ezt a számunkat nem akarták kiengedni az utcára, mi meg nem voltunk hajlandóak átalakítani. Törésponton álltunk, készültünk a végre. Jóskával megszerkesztettük a negyedik lapszámot, de az meg nem tudott kijönni a harmadik előtt. Nagyon erős politikai harc volt a Mozgó körül a KISZ, a pártvezetés és a minisztérium közötti erőtérben – erőnket növelte valamelyest, hogy sejthető volt, ha idegen főszerkesztőt neveznek ki fölénk, mindenki azonnal elmegy, ami nagy, nemzetközi szintre is kiható botránynak számított volna. A patthelyzetet Czakó Gábor ötletével próbáltuk feloldani, mégpedig az előremenekülés taktikájával. Fogalmaztunk egy levelet Óvári Miklós „elvtársnak”, aki az MSZMP Politikai Bizottságának tagja volt, és a kultúra ügyei hozzá tartoztak. Ebben a levélben kértük „Óvári elvtársat”, hogy – mivel a KISZ szakmailag is alkalmatlan egy havi irodalmi folyóirat megfelelő színvonalú tulajdonosi kezelésére – lapunk kerüljön a Kulturális Minisztérium kultúrpolitikai irányítása alá, pontosan ugyanúgy, mint a többi irodalmi folyóirat. Főszerkesztőnek – a vele történt előzetes meg-

EGY MÁSIK EMBER

beszélés alapján – Kulin Ferencet javasoltuk. Ez azért alakult így, mert tudtuk, hogy Reményi Jóskát nem bíznák meg, Kulin pedig – aki ezt a szerepet az ügy érdekében vállalta – pártvonalon egyelőre feddhetetlen volt, nem mondhatták rá tehát, hogy „benne nem bízunk meg”. A válságot ez az előremenekülés oldotta meg: a legfelsőbb pártvezetés elfogadta a javaslatot, Kulint kinevezték főszerkesztővé, így már az ő nevével jött ki az összevont 3-4. szám. (És így lett Reményi talán az egyetlen olyan főszerkesztő az országban, aki egyetlen lapszámot sem jegyzett a nevével.) Ettől kezdve a Kulturális Minisztérium, személy szerint Pozsgay Imre, illetve államtitkára, Tóth Dezső fennhatósága alá kerültünk, ami azért összehasonlíthatatlanul normálisabb viszonyokat eredményezett. A konfliktusok persze nem szűntek meg, rövid bizalmi periódus után egymást követték a balhék, Kulin kezelte őket, ahogy tudta, de az Aczél György kontra minisztérium, minisztérium kontra a pártvezetés más erői, a pártvezetés más erői kontra Aczél között folyó politikai harcban állandóan kártyalapot jelentettünk valakinek a kezében. Egyre jobban irritáltuk őket, ugyanakkor növeltük is az erőnket azzal, hogy Kulin még szélesebbre nyitotta az ellenzéki népfrontot, erőteljesebben vonta be a „népi” ellenzéket, rendszeres szerkesztőségi találkozók, „mozgós” bulik is voltak, ahová előbb-utóbb mindenki elvetődött, aki nem számított kifejezetten pártkatonának. Nagy hangulata volt ennek, és a Mozgó gyakorlatilag az összes, a hivatalosságon kívül álló szellemi erőt tömörítette már. 1981-ben számomra váratlanul, többek számára meglepően, de mindnyájunk számára örvendetesen ismét felbukkant a szerkesztőségben Hajnóczy Péter, aki akkor már az egyik legizgalmasabb magyar prózaíró volt, túl a „Perzsián”. Két új kisregényét hozta el: A parancsot és a Jézus menyasszonyát. Alexa vezette a prózarovatot, ujjongva mutatta mindkettőt, az előbbinek pedig azonnal szállóige lett köztünk a kezdőmondata: Sötét volt, mint egy fasírtban. A parancson többen elképedtek: hoszszú oldalakon át táj- és vízrajzi leírások, végig az elbeszélésen botanikai definíciók, történet nincs is, ami van, alig érthető.

ORPHEUSZ

Többen azonban zseniálisnak találtuk, nekem személyesen is rendkívül jól feküdt Hajnóczy szinte gátlástalan avantgardizmusa. Azt láttam végre, hogy valaki recsegve-ropogva át meri törni a prózaírás – másoknál tartózkodó modernizálással díszített – korlátait. Vita nem is volt, az írás megjelent. Péter akkoriban sokat járt be a szerkesztőségbe, az az otthonos melegség, amelyet nálunk lehetett érezni, jólesett zaklatott, gyötört lényének. Többen nagyon jóban lettünk vele, hívására némelyikőnk, így alkalmanként én is, fel-felmentünk budai lakásába, vittünk egy üveg bort, és Péter beszélt és beszélt, okosan, finoman, és néha persze érdeklődött is. Mivel írásaival akkor már jelentékeny hatást gyakorolt rám, személyiségével is ugyanezt tette – a nehéz emberek alapjában mindig tetszettek nekem. És az ő robusztus, romjaiban is erőtől duzzadó lénye rendkívül finom is volt egyben. Emlékszem, egyszer benyitott a szerkesztőségbe, mint utóbb kiderült, Kulinnal akart beszélni privát ügyben. Én ezt nem tudhattam, úgyhogy örömmel odaültem Feri és őmelléje. Hajnóczy rám nézett, egy pillanatig gondolkodott, aztán megkért: „Endre, nem volnál szíves hozni nekem egy pohár vizet?” „De, örömmel”, mondtam, és közben rájöttem, hogy egyedül akar maradni Ferivel. Végül is Péter és a víz! Időközben megtudtam, hogy Hajnóczy újbóli felbukkanása a Mozgóban azért volt rendkívüli esemény, mert korábban a lap, igaz akaratlanul, megbántotta őt. Az esetet maga Kulin Feri mesélte el nekem mint egy nagy tévedését. Még a Mozgó első éveiben a pályakezdő Hajnóczyt nagyon szerették A fűtő meg A véradó és egyéb írásai alapján. Egyszer aztán Péter beadta a lapnak az M című elbeszélést, amely írástechnikailag radikális továbblépést jelentett, ezért a szerkesztők zavarba jöttek, de Veress mindenképpen közölni akarta. Kulin azonban megkötötte magát, mint főszerkesztőhelyettes, ragaszkodott a kihagyásához. Ebben, utólag nézve, a gyakorló költőkre, művészekre jellemzőbb „laissez faire”-gondolkodás és a „profi” irodalmárok normatív kritikai gondolkodása közti különbség mutatkozott meg. Feri álláspontja ugyanis az volt, hogy egy fiút, aki ilyen kitűnően,

EGY MÁSIK EMBER

„szinte kiserkedő vérrel” tud írni (mint a korábbi novelláiban), azt ne támogassuk abban, hogy egy ilyen – véleménye szerint – mesterkélt, művi úton induljon el. Veress a határozott nyomásnak engedett, Hajnóczy pedig mélyen megbántódott. A Jézus menyasszonya A parancs után néhány hónappal jelent meg nálunk, ez is igazi reveláció volt, könyörtelenül erős magyar próza, amelyben nincs kecmec. Nekem mindig hihetetlen újdonságokat jelentettek Hajnóczy radikális gesztusai. Máig nem felejtettem el, amikor váratlanul lezáródó élete vége előtt nem sokkal, talán utoljára jött be hozzánk, és hozta A herceg című opuszát. Belenéztem, olvasgattam, és döbbenten vettem észre, hogy az utolsó lapra, ahol véget ér az írás, Péter odaragasztott egy valódi orgonagyökeret. Azzal ért véget a mű. Ez a papírról, az írásból, a kétdimenziós nyelvből való kilépés felismerését jelentette a számomra. Még 1980-ban, amikor Kulin már a főszerkesztője volt a Mozgó Világnak, egyszer leült velem beszélni. Arra hívta fel a figyelmemet, hogy elvékonyodni látja a jelenlétemet a lapban. Régebben többet és rendszeresebben írtam, vegyem föl újra a tempót, mert nem lenne szerencsés, ha szép lassan felhagynék az irodalom tevőleges művelésével. Ez is elgondolkodtatott, hiszen Feri egyike volt azoknak, akik odaadó figyelemmel segítettek elindulni a pályámon. Nyilván a katonaság miatti kiesésem, nyilván a családi életem, benne az 1980-ban született első gyermekem, Niké adta új feladatok és szerepkörök miatt is máshogy figyeltem kicsit a világot, mint korábban. Talán máshogy tartottam a kapcsolatot a világgal, kevésbé törődtem a publikálással, a rendszeres irodalmi jelenléttel. Pedig ez – és ezért is jött nagyon jól Kulin figyelmeztetése – annál is fontosabb lett volna, mivel még semmilyen területen sem voltam beérkezett, érett valaki. Sem kritikusként, sem költőként, sem műfordítóként. Egyetemen sem oktattam még. Végül is az, hogy valaki egy szerkesztőségben dolgozik, önmagában elég kevés. Sőt, elvonja a figyelmét mástól, és olyan képzetet kelthet benne, hogy csinál valamit, részt vesz valamiben – miközben ő maga már nem is nagyon já-

10 0

ORPHEUSZ

rul hozzá önállóan a szellemi környezet alakításához. Neki is ültem gyorsan Feri új megbízásának, és folytattam az ún. „fiatal írók” elbeszélésirodalmának elemzését, minek nyomán nemsokára megjelent – éppen a Mozgóban – A fikció valóra vált (Technika és forma a fiatal novellairodalomban) című tanulmányom. Mivel rá egy évre kijött az első verseskötetem is, sikerült valamit lendítenem irodalmi szocializációmon. Egyetemi évfolyamtársam, Kovács András, akire a szavalókörben Latinovits Radnóti szerepét bízta, nagyon szép és komoly verseket írt, amelyeket Holló András néven publikált, és amelyekből nálunk, a Mozgóban is megjelent néhány. Magát befelé emésztő fiatalemberként azonban egyre mélyebbre került a lélek és a pszichiátria bugyraiban, visszaszorult a szülőfalujába, ahol munkaképtelenül a szüleinél élt. Tartottuk a kapcsolatot, igyekeztem bátorítani, időről időre küldött is új írásaiból. Egyszer csak kaptam egy kilencvenoldalas verskéziratot tőle, egyszerűen hátborzongató volt. A léleknek a világ élőlényeibe és dolgaiba kivetített mélységes szorongása és ez iránt a világ iránt érzett mélységes részvéte olyan költői eredményt hozott létre, amelyet páratlannak éreztem. Azonnal megmutattam Tárnok Zolinak és Mányoki Endrének, aki akkor a versrovatot vezette, és egyöntetűen úgy véltük, hogy cselekednünk kell: közölni a művet, és hozzásegíteni Andrást, hogy könyvformában is megjelenjen. Volt azonban egy nagy gond: a költemény az önkielégítés robusztus megszállottságában és az ehhez kapcsolódó lelkiismereti feszültségben fogant. Azt a veszélyt éreztük, hogy a család nem fog hozzájárulni. Megbeszélés alapján felkerestük hát Andrást a szüleinél, vele és a nővérével is beszéltünk. Elmondtuk, hogy olyan erejű alkotásról van szó, amely bizonyos fokig irányt szabhat a mai magyar költészetben. Egy olyan felforgató erejű, átütő költői tapasztalatot és formát mutatna meg, amely hiányozni fog, ha a mű nem lát napvilágot. Beszélgettünk, bátorítottuk Andrást, aztán eljöttünk. Nemsokára megérkezett a válasz, hogy a család nem szeretné, ha a kézirat megjelenne, féltik a fiút és a jóhírüket. Érthető, de fájt: Andrásnak még megjelent egy-két, a beteg-

EGY MÁSIK EMBER

ségtől már elgyengített kötete, azután néhány év múlva, sokadszorra, sikerült végre levetnie magáról az élet terhét. Még a hetvenes évek vége felé történt, hogy elmentem egy hétre tolmácsolni a Testnevelési Főiskola nemzetközi edzőképző tanfolyamára, amelyen amatőr sportolók edzői vettek részt. Olaszországban jelentősen támogatták akkoriban az amatőr futballt, és testnevelőtanárokat képeztek tovább arra, hogy a helyi amatőr futballcsapatokkal foglalkozzanak. Én két-három fiatalembernek, Corradónak, Giancarlónak, Enzónak tolmácsoltam, ami elsősorban azt jelentette, hogy a TF-en tartott előadásokat fordítottam nekik szinkronban. Jöttek azonban más sportágakban, így például atlétikában érdekelt tornatanárok-edzők is, köztük ismertem meg Cristinát és még néhány lányt. Egyszer egy közös program keretében elmentünk a tatai edzőtáborba, szép idő volt, így a hivatalos program után focizni készültünk. Biztattak a fiúk, hogy játsszak én is, de nem volt nálam tornacipő. Sebaj, ott voltak a válogatott kosaraslányok a táborban, az egyiktől kértem. Így fociztam egy jót az olasz vendégekkel és a magyar előadókkal, köztük Krassovetz Ferenccel, aki gerelyhajítóedző volt. Később meg is kért, hogy fordítsak le egy szakcikket a számára, amelyet egy olasz sportlapból vett. Miután az edzőképzés véget ért, és az olaszok hazamentek, Krassovetz Feri hívott, hogy menjek nyugodtan futni a BEAC-pályára, ahol ő rendszeresen edz, hivatkozzam nyugodtan rá. Első alkalommal, egy este azonban úgy mentem, hogy ő is ott legyen. Sportruhába öltöztem, ő meg azt mondta: „elsőnek fuss két vagy három kört, aztán majd meglátjuk”. Nekiindultam, azt hittem, simán lefutom a távot. A második kör után abba kellett hagynom, nem kaptam levegőt, a hátizmaim fájtak. Meg is lepődtem, hogy később nem a lábamban, hanem a hátamban éreztem komoly izomlázat. Feri nevetett, azt mondta, nem vagyok hozzászokva a terheléshez, a tüdő és a hát érzi meg először, legközelebb már sokkal jobban fog menni. Ezután rendszeresen, hetente kétszer-há romszor is lejártam a BEAC-pályára, ezt általában egybekötöttem a szerkesztőségi napjaimmal. Vagyis munka előtt elmentem fut-

10 1

10 2

ORPHEUSZ

ni, lezuhanyoztam, és irány a szerkesztőség. Vagy fordítva, délután, amikor a munkát már befejeztem. Ez lett a gyakoribb időzítés, mert sokszor Lazac barátommal együtt futottunk, akit Somáék révén ismertem meg, s aki orvostanhallgató volt: borotvaeszű fiú, anatómiából 5-ösre vizsgázott, miközben a többség rendszeresen megbukott belőle. Utána gyakran beültünk egy sörre, és jókat beszélgettünk. Ami a futást illeti, közben emeltem a távot, nyolc-tíz körre, aztán amikor erre már jól beálltam, elhatároztam, hogy elmegyek tízezer méterig – ami gyerekkoromban is a kedvenc atlétikai számom volt –, és aztán rendszeresen annyit futok. Ezt módszeresen el is értem, és megfigyeltem, hogy minden alkalommal az első 7-8 kör a kritikus, azt nehéz lélektanilag kibírni. Utána, ha már beáll a szervezet, a körök jönnek egymás után. Emlékszem, amikor először elértem a tízezer métert, boldogan, könnyeden futottam, és úgy éreztem, innen már szinte akármeddig lehetne folytatni. Másrészt azt is megfigyeltem, hogy futás közben egészen máshogyan tudok gondolkodni. Ahogy a test beáll, a fej kitisztul, és a monoton testmozgás közepette tisztán és nyugodtan át tudok gondolni olyan dolgokat is, amelyeket a napi nyüzsgésben soha. Isteni érzés volt az is, hogy általában egyedül futottam, legalábbis délelőtt. Emlékszem a téli, hólepte BEAC-pályára, sehol senki, rovom egyedül a köröket, ragyogó nap, hideg, tiszta levegő, kipirult arc és felszabadult boldogság.

F ÖL Ö S P É L DÁ N Y

1979-ben Kőbányai János, akit még a jogi karról ismertem, ahol ő egy évvel felettem járt, a csöves kultúrával kezdett foglalkozni, és a Beatrice együttes egyik legnagyobb szószólója lett az értelmiség körében. Ezúttal egy olyan irodalmi-zenei estet akart összehozni a Fiatal Művészek Klubjában, amelyen egyrészt a Beatrice, másrészt olyan írók-költők vennének részt, akiknek a munkájában kitüntetten volt jelen a beatzene tapasztalata. Ebből lett a Beatünnep nevű rendezvény, amelyre Csató Károlyt, Györe Balázst, Kemenczky Juditot, Szilágyi Ákost, Temesi Ferencet, Turcsány Pétert és engem hívott meg. Az írók-költők többsége felolvasott, Ákos talán valamelyik hangosversét szavalta, én pedig a Fogdadalokat és a Militarista dalt adtam elő. A műsor előtt persze megbeszélést és némi próbát tartottunk a Beatricével, ennek során gondok támadtak az író-zenész kommunikációban. Kértem például egy feszes ritmust a Militarista dalhoz, mire Feró kicsit tanácstalanul nézett rám: hát ezzel most mihez kezdjünk. Mire Donászi Tibi megszólalt: nekem annyi, hogy feszes ritmus, elég – és ütött valamit rögtön. Rengetegen voltak aztán az esten, az irodalmi része is kifejezetten jó hangulatban telt, utána pedig egy fergeteges Beatrice-koncert következett. Akkor még öten voltak, Gidófalvy Attila is ott műsorozott a billentyűs hangszerek fölött, valami űrhajóssapkában. Már itt a fejébe vette Kőbányai, hogy csoportot kellene alapítani, amelynek a zenei érdeklődés közössége lenne az alapja, és utána közös koncerteket szervezni a Beatricével. Mivel láttunk fantáziát az ötletben, gyorsan neki is indultunk: egy hónap múlva – talán az őshonos Temesi közbenjárása révén? – már a szegedi JATE-klubban volt a Beatricével közös fellépésünk. Nem jöttek el rá sokan, de erős volt a hangulat. Akadt egy-két

10 4

ORPHEUSZ

közjáték is: Temesi például nagyon berúgott, alig bírt menni, de amikor fent volt a színpadon, gyönyörűen olvasott fel az első kötetéből egy novellát. A műsor végén a közönségből valaki meg rótta az ittassága miatt, amit a színpadi fellépéshez méltatlan állapotnak tartott, de megvédtük Ferit: az ivás magánügy, a lényeg, hogy az előadása hibátlan volt – egyenesen megrázó. Utánunk ismét egy fergeteges Beatrice-koncert következett, saját számaik mellett eredeti punknótákat is játszottak, mi meg táncoltunk rá bolondul. Ekkor tájt már folyt a vita a névválasztásról, ami sehogyan sem akart összejönni, valami miatt minden ötlet alkalmatlannak bizonyult. Végül valahogyan szóba került az Országos Széchényi Könyvtár Fölöspéldány Központja, ahol Kemenczky és Györe is dolgozott, és abban a pillanatban rácsodálkoztunk: ez az! Ennél tökéletesebb nevet keresve sem találhattunk volna. A csoporttá alakulásnak volt egy olyan mögöttes motivációja is, hogy a József Attila Kör – mások közt éppen Szilágyi Ákos hathatós koncepcionális nyomására is – programjába iktatta az irodalmi csoportosulások létrejöttének kezdeményezését és morális támogatását. Ennek az volt az irodalompolitikai jelentősége, hogy mindaddig a szocialista irodalompolitika kizárta bármifajta esztétikai vagy egyéb közösség nyilvános formálódását, mivel minden csoportképződésben egy jövendő politikai párt előképét vizionálta, ezt pedig gyökerében kívánta elfojtani. Ezért minden szinten az úgynevezett népfrontos megjelenést hirdette és támogatta, ezt tette kötelezővé a szerkesztésben ott, ahová elért a keze. A JAK kezdeményezése így kihívás is volt e kultúrpolitika ellen. A Fölöspéldányon kívül egy csoport alakult még a JAK-on belül, az ún. Csütörtök Esti Társaság, Tóth Erzsi, Szervác József, Szikszai Károly, Zalán Tibor mellett még sokan ott voltak közös ismerőseink közül. A CsET azonban megmaradt asztaltársaságnak, amelyik néha közös publikációt hozott össze valamelyik létező lapban. Nem törekedtek tehát arra, amit a Fölöspéldány elsődleges céljának tekintett, hogy a csoport magából a működésből teremtsen formát, és ennek során új vagy megújult közlési formákat keltsen életre. Tipi-

EGY MÁSIK EMBER

kusan ilyen volt az általunk gyakorolt „irodalmi koncert”, ahogy akkoriban hívtuk. A tavaszi hónapokban a még Jovánovics Miklós által vezetett Élet és Irodalomban Bertha Bulcsu részéről publicisztikai támadás érte a csöveseket, mire Kőbányai nagyon felháborodott, és válaszolni akart. Végül közös erővel hozzászólást fogalmaztunk meg a 2. oldalon levő Vélemény rovatba, amelyet mindnyájan aláírtunk. Ez figyelmet és visszhangot keltett, mivel addig még nem történt meg, hogy valakik „csoportban” fogalmazzák meg és deklarálják álláspontjukat, ráadásul nem irodalmi, hanem egy társadalmi kérdésben! Egy ideig csend volt, de aztán Bertha Bulcsu – éppen az akkor nagy jelentőségű pártkongreszszusok közül a XII. előtt – újabb alantas publicisztikát jelentetett meg az Élet és Irodalomban, amelyben lényegében minden társadalmi problémáért az ún. „csöveseket” tette felelőssé. Válaszoltunk rá jó néhányan, és nem is csak a FP-ból, de cikkeink csak nem jelentek meg. Mígnem aztán Bertha írt egy újabb publicisztikát, amelyben reflektált azokra a cikkekre, amelyeket nem közöltek, hanem amolyan olvasói levélként odaadtak neki. Ezen már nagyon felháborodtunk: írtam egy összefoglaló választ erre az ocsmányságra – cikkem természetesen nem jelent meg. Egészen 1986-ig, amikor is egy, a hasonló sajtóinzultusokat elemző, Publiatrocisztika című összefoglaló írásban – A jelen kiiktatása című irodalompolitikai tanulmányom mellett –, a K! K! K! című Fölöspéldány-antológiában végre kijöhetett. Nyárra ismét közös fellépést terveztünk a Beatricével a budaörsi Jókai Művelődési Központba, ahol Murányi Sándor volt akkor a házigazda. A műsor megtervezése érdekében több megbeszélést tartottunk a Beatricével közösen. Ezek egyike Miklóska Lajosék akkori, Füredi úti lakótelepi lakásában zajlott. Az mindenki számára világos volt, hogy a Beatrice-koncert fog zárni – ehhez képest nagyjából felvázoltuk magunk előtt, hogy ki mit fog csinálni, milyen zenei segítséget szeretne kapni. Az tudvalevő volt, hogy El Kazovszkij festeni fogja a testét, s az ő ajánlása nyomán számíthattunk Bernáthy Sándor közreműködésére is, a képzőművész frakció tehát erősödött. Mindent elhomályo-

10 5

10 6

ORPHEUSZ

sított azonban a Kőbányaival folytatott vitánk, aki egyrészt egy komplett szociográfiát akart felolvasni, és eltartott egy-két hétig, mire némi önmérsékletre tudtuk rávenni ezzel kapcsolatban. Nagyobb válságot okozott azonban az, hogy mindenáron fotókiállítást akart csinálni a csövesképeiből, amit a többiek nem igen támogattak, mivel Jánost nem mint fotóművészt képzelték el a Fölöspéldányban. A vita odáig fajult, hogy többen már ordítottak Jánossal, hogy értse meg, hogy ebben a műsorban senki sincs egyedül, senki nem csak a saját szakállára dönt, van közös felelősség is. Egy ponton János könnyes szemmel, a sírással küszködve felállt, hogy ő elmegy. Én is ekkor eszméltem rá, miként nyilván a többiek is, hogy egy óriáscsecsemővel van dolgunk, akinél a racionális belátásra nem mindig számíthatunk. Valahogy beletörődtünk, hogy a művház falán kiállítja a fotóit. Volt egy kis főpróbaszerűség is, már amennyiben annak tekinthetjük, hogy Feró szólt Szilágyinak és nekem, hogy júniusban, a csepeli papírgyár strandján tartandó Beatrice-koncerten egy rövid beugrás erejéig lépjünk fel. Természetesen az egész Fölöspéldány kiment Csepelre. Többezres, vad és lelkes baboskendős közönség várt, színpadi szempontból igazi mélyvíz. Néhány szám után Feró bekonferált, mint a barátjukat. Felmentem, volt némi fütty és értetlenség, de lihegve, trappolva, menetelve elkezdtem előadni a Sereget, erre elhallgattak, és lassan a hatása alá kerültek, a végén még ováció is volt, vagyis elfogadták, amit csináltam. Nem sokkal később Ákos rosszabb sorsra jutott, mert őt a dadogós verseivel sajnos már kifütyülték. Ez már, legalábbis az adott helyzetben, túl volt a közönség befogadóképességének lehetséges határain. A budaörsi előadás napján délután berendeztük a színpadot, a zenekar is, mi is beálltunk, a közönség folyamatosan áramlott a művház udvarára. Egyrészt rengeteg „ricsés” jött, de szép számban mutatkoztak az értelmiségi közönség tagjai is, akik megérezték, hogy itt készülődik valami. Több száz ember jött össze, mire odakint Bernáthy fekete kaftánban, kopaszra borotvált, varkocsos fejjel elkezdte megnyitni Kőbányai kiállítá-

EGY MÁSIK EMBER

sát: görögdinnyéket vagdalt a falhoz, amelyek vörösen-zölden szétnyílva hullottak alá a talajra. Bent a színpadon mindenki felnőtt a feladathoz, Szilágyi például egy hatalmas nejlonzacskóba csomagolta magát, és úgy adta elő – természetesen a megszerkesztett program megfelelő helyein – a verseit. Temesi koszorút tett a fejére, Balázs valamiféle egyenruhát viselt. Judit indiai stílusban öltözött fel, én egy biztosítótűkkel összekapcsolt lurexmellényt vettem meztelen felsőtestemre, és egy tigrisbőrmintás női halásznadrágot húztam fel. Nagyon érdekes volt a közönség reakciója és viselkedése, amitől eleinte tartottunk is. Amikor látták, hogy nem a Beatrice játszik, nagy volt a hangzavar és az elégedetlenség. De a terveink alapján elkezdtük megtartani az irodalmi koncertet, a zenekar közreműködésével, amelynek zenei felvezetése után én indítottam, s az attraktívabb produkciók nyomán a közönség hangja csitulni kezdett, később már a felolvasásokat is figyelemmel tűrték. Közben János belefogott a szociográfiájába, és mivel az idő előrehaladtával előadása egyre hosszabbnak bizonyult, mi elkezdtük műsorszerűen inzultálni őt, körbejárni, hintőporral lefújni, belekiabálni a szövegébe stb. – láthatóan nem esett jól neki, de muszáj volt valamifajta akciótöbbletet adni hozzá. Aztán valahogy végre befejezte, amit a közönség nagy tapssal jutalmazott. Közben El folyamatosan festette a testét egy szekrény tetején, akik nem voltak éppen akcióban, azok is tettek-vettek valamit csendesen. Amikor megfogtam a basszusgitárt, és elénekeltem a Fogdadalt, éreztem, hogy nyert ügyem van, végül is ez a forma abba a helyzetbe különösen jól illett. Nem beszélve a Seregről, amely lassan sikerdarabnak számított már. Mindegyikőnk jó együttműködése és a zenekar pozitív jelenléte nyomán az egész előadás végére pedig nemcsak, hogy általános csend lett, hanem nagy taps és ováció tört ki a csövesek körében is. Többen közülük a koncert után lelkesen jöttek oda mindanynyiónkhoz, érdeklődő, lelkes, mosolygó arcok. Akkor láttam közelről, milyen kiéhezettek az emberek, főleg pedig a fiatalok a kultúrára, ha érdekessé tudják azt tenni a számukra. Láthatóan eredményes volt tehát az a próbálkozásunk, hogy iroda-

10 7

10 8

ORPHEUSZ

lom és költészet címén valami aktuálisan érvényeset csináljunk koncerthelyzetben is, és képesek legyünk felkelteni azok érdeklődését is, akik ilyesmivel talán életükben nem találkoztak. Még ez év őszén, a József Attila Kör taggyűlésén hivatalosan is bejelentettük a csoport megalakulását. 1980 elején mindenki csinálta a maga személyes munkáját, én például az FMKbeli költői estemet. Ez idő tájt, egészen pontosan márciusban történt, hogy éppen a Tétényi úti kórházba igyekeztem, hogy meglátogassam szülőfélben levő feleségemet. A Móricz Zsigmond körtéren felszálltam a 7-es buszra, és egy idő után egy furcsa alakra lettem figyelmes, aki nem messze tőlem állt a peronon, és mintha figyelt volna, de amikor észrevettem, elkapta a tekintetét. Eléggé kirívó, mustársárga télikabát volt rajta, és olyan arctípussal rendelkezett, amelyet ránézésre „béemes”nek mondott volna az ember. Gyanút fogtam, de persze nem lehettem bizonyos benne. Úgy tettem, mint aki nyugodtan buszozik, amikor pedig a kórháznál kinyílt az ajtó, mozdulatlanul vártam, mint aki még tovább utazik – majd az utolsó pillanatban gyorsan leszálltam. A mustársárga kabátos azonnal utánam vetette magát, és még sikerült lesiklania a buszról. Ahogy mentem befelé a kórházba, láttam, hogy néz utánam. A látogatás után a Mozgó szerkesztőségébe mentem dolgozni, és csak estefelé indultam haza. Mit tesz isten, a 86-os buszon egyszercsak figyelmes leszek egy viszonylag fiatal alakra, aki hosszú bőrkabátot viselt, és vékonykeretes szemüveg csillogott az arcán. Itt már gyorsabban gyanút fogtam. Megint csak kivártam a Magyar Lajos utcai buszmegállónál, amíg majdnem becsukódnak az ajtók, és az utolsó pillanatban hirtelen, váratlanul szálltam le. Ugyanaz történt, mint nappal: a bőrkabátos azonnal átverekedte magát az embereken, és valahogy még sikerült leszállnia. De egy kicsit tetemre hívtam őt: leültem a buszmegállóban levő padra, és várakoztam. Ő pedig nem tehetett mást, mint hogy elinduljon visszafelé a Korvin Ottó úton; mentében vissza-viszsza nézett, de én csak ültem rendületlenül a megállóban. Nem sokkal ezután, áprilisban történt, hogy Feró találkozót kért tőlünk, helyszínnek a MTA büféjét jelöltük meg, mivel

EGY MÁSIK EMBER

gyakran jártunk oda kávézni. Itt a Beatrice zenekarvezetője bejelentette, hogy a jövőben nem tudják folytatni velünk az együttműködést. Ezt valahogy tudomásul vettük, és fájó szívvel napirendre is tértünk volna fölötte, de kis idő múlva a kezünkbe került a Szabadidő Magazin egy száma, amelyben Feró arról nyilatkozott, hogy néhány irodalmár ki akarta használni az ő népszerűségüket, de ha bajba került volna, magára hagyták volna a zenekart, amelynek a hitelét csakis olyanok használhatják fel a jövőben, akik ezt meg is érdemlik. Hát ez nagyon megfeküdte a gyomrunkat, írtam is egy válaszpublicisztikát az újságnak, de még csak nem is válaszoltak rá a szerkesztők. Árulásnak éreztük a történeteket mindnyájan, kivéve talán Bernáthyt, aki más szálakon régebb óta szoros kapcsolatot tartott Feróval, ezért az ő oldaláról is ismerte az eseményeket. Ezt persze nem mondta nekünk, de érzékeltünk belőle valamit. Mint jóval később kiderült, a budapesti KISZ-bizottságon megszorongatták Ferót, hogy ha nem hagy fel a velünk való együttműködéssel, akkor nem koncertezhetnek többet Budapesten, és más retorziók is lesznek. Ferónak akkor már amúgyis állandó problémái voltak a zenekar egybentartásával, sokszor ennivalóra is alig futotta nekik, szóval, eléggé kiszolgáltatott helyzetben találta magát, és ezt ki is használták. Nyilvánvaló volt, hogy a hatalom akkori képviselői megérezték azt, amit mi is: ha a tömegkultúra és az elitkultúra találkozik, abból nagy dolgok jöhetnek létre. Ezért állították le Ferót. Egy időre mindenesetre lőttek a barátságnak. Közben, ha nem is sülve-főve, de gyakran voltunk együtt; a Fölöspéldány állandó baráti közösséget alkotott, amelybe beletartozott Balázs akkoriban új barátnője, később felesége, Adrienne és persze Athéna is. Rengeteg fénykép készült a csapatról, ezeket sokszor János maga csinálta, olykor meg különböző fotós barátait hívta, például Díner Tamást. (Tamás a Blahán készített egy nagy közös fotót, még a Beatricével együtt, erre mindenki rákerült – ezzel a képpel nyitottuk később a Fölöspéldány-antológiát.) Sokat vitatkoztunk is. Egyszer például, máig nem értem, miért, Balázs bedobta, hogy egy évig ne publikáljunk sehol, mintegy ezzel hívva fel a figyelmet az állapotok

10 9

110

ORPHEUSZ

tarthatatlanságára. Fogékonynak mutatkozott erre Judit, Feri hümmögött, Ákos mammogott, én vitatkoztam. Ki a fene veszi észre, ha nem publikálunk? Már akkor is harcosabb alkat voltam, nem tudtam elfogadni a passzivitást mint harcmodort, egyébként mesterkéltnek is tartottam az elképzelést. A végén Ákos csendes szövetségével sikerült ad acta tenni az ötletet. Volt egy-két más vitánk is, hiszen mindenki a maga habitusa szerint viselkedett, a maga gondolkodásmódja szerint ítélt vagy döntött. Judit alapvetően csendes volt, olykor viszont kifejezetten vehemens, és ha egyszer-egyszer belejött, nagyon okos dolgokat is mondott, belső meggyőződésétől fűtve rendkívül határozottan. Egyszer nagyon kifakadt azzal kapcsolatban, ahogyan a fellépéseken szerepelek, mert rendkívül agresszívnak tartotta a Militarista dalt, de különösen a Sereget. Már-már elvesztette a fejét, annyira letolt miattuk. Én hümmögtem, mondom, változtatni nem tudok azon, amit csinálok, ha egyszer úgy látom jónak, ahogy csinálom. Nem tudok úgy költő lenni, ahogyan valaki más képzeli el a költészetet. Végül is annyira eltért a költői karakterünk, hogy ezek a kisülések törvényszerűek voltak. Máskor is szóba kerültek efféle dolgok, és én mindig amellett érveltem, hogy éppen az az érdekes az együttműködésünkben, hogy mind nagyon mások vagyunk, és ráadásul mindegyikőnk meglehetősen szuverén alkotóegyéniség. Egyforma emberekkel nem érdemes csapatot alkotni. Judit és Balázs ezotériára hajlamosak, János ízig-vérig közéleti, Ákos eredendően filozofikus és groteszk beállítottságú, Temesi írásai vadak és fegyelmezettek, mint egy neurotikus népi hősé, én meg, mi tagadás, radikális avantgárd vagyok. Nyilván mindenkinek megvoltak a gondjai a csoportban való működés és az egyéni alkotóút kisebb koccanásaival – nekem speciel nem, mert mint utóbb is kiderült, imádom a csak a kollektív munkában megjelenni tudó, sajátos esztétikai, kultúrtörténeti és emberi többletet. Balázs és János eleve közösségi emberek voltak, Juditnak is nagy belső igénye volt a közösségre. Ákos akkoriban lelkileg nehéz időszakban volt, amiben egyéb okok mellett az az elszigetelődés is minden bizonnyal közrejátszott, amely a Weöres Sándor élet-

EGY MÁSIK EMBER

művéről írott, kétségkívül militáns kritikájának megjelenése után hosszan övezte őt. Így, bár ő maga talán eleve hajlamosabb volt a bezárkózásra, ekkor pszichésen kifejezetten szüksége lehetett a kollektívum ethoszára. Feri is gyakran problémázott a maga módján, egyrészt neurotikus magányában vágyott a közös munka emberi melegére, másrészt azonban féltette a szabadságát, fontosnak tartotta olykor hangoztatni is abszolút individuális függetlenségét. 1980 tavaszán, Kőbányai ajánlására, a Rádió jazzügyekben kizárólagos befolyással bíró zenei szerkesztője, Kiss Imre meghívott a nagykanizsai jazzfesztiválra, ahol Dresch Mihály és Jávori Vilmos közreműködésével tartottam egy kis irodalmi koncertet. A Militarista dalt, a Sereget, a Fogdadalt meg néhány egyéb verset adtam elő, Jávoriék nagyon kreatívan álltak hozzá. Jó volt ez akkoriban: lehetett nyomulni, terjeszteni a költészet megmutatkozásának új formáit, lehetőségeit, amelyek oly régen adottak voltak már a nyugati kultúrában, legalább a történeti avantgárd irányzatok megjelenése óta. Bár a művészek nem beszélnek egymás közt erről, e két zenészben is bizonyára megmaradt valamifajta élmény arról, hogy olyasmit látnak, olyasmiben vesznek részt, amiben addig még nem igazán. 1980-ban akadt még egy-két fellépésünk a Fölöspéldánnyal, többek között a győri Távközlési Műszaki Főiskolán, ahol közönség egy szál se, volt viszont hat-hét tanárszerű alak. A végén egy szemináriumi szobában tartottuk meg az estet, én a földön fekve ezúttal suttogtam és suhogtam a Sereget. Utána Ákos azt mondta, még soha nem hallotta tőlem ilyen szépen ezt. Én is másmilyennek éreztem, valahogy megnőtt a súlya. Utóbb kiderült, pártvonalon leszóltak a főiskolára, hogy nem szabad megtartani az estünket, erre azt találták ki, hogy a főiskolai pártbizottság nézi meg, nekik játszottunk. Három nappal rá a miskolci egyetemi városban volt egy olyan fellépés, amelyen egyrészt a Fölöspéldány, másrészt a Bizottság szerepelt. A Beatricével való együttműködés alapján azt gondoltuk, most is tartunk majd egy megbeszélést, kapunk valamiféle segítséget, valamilyen módon mégiscsak összedolgozunk. Ehe-

111

112

ORPHEUSZ

lyett alig beszéltünk – és ez nem rajtunk múlott –, bármiféle közös részlet kérdése fel sem merült, s mindez akkor annál furcsábbnak tűnt számunkra, mert Bernáthy révén volt egy közös tagunk. De ő is nagyon visszahúzódott, alig szólt egy szót. Furcsállottuk, hogy ott van az ország egyik legjobb avantgárd zenekara, ott van az ország egyetlen alternatív író-költő formációja, és egymás mellett, egymás után lenyomják, amit gondoltak. Egyszóval ridegre sikeredett a dolog. Talán túl közel állt egymáshoz jellegben a két csoport, a két felfogás, túl közel ahhoz, hogy szinergia alakulhasson ki; ehelyett inkább még taszítás jött létre. Vagy három hónap múlva, 1981 februárjában Kőbányai öszszehozott egy közös fellépés-tervet a Dimenzióval, amely akkor Dés Lászlóból, Másik Jánosból, Totóból és Baló Istvánból állt. Az estet a Belvárosi Ifjúsági Házba terveztük, ahol készen álltak a fogadásunkra, előadás előtt még próbalehetőséget is kaptunk. Furcsa volt azonban, hogy a zenekarral alig lehetett kommunikálni, nagyon visszahúzódóan viselkedtek mindvégig. Olyannyira, hogy úgy éreztem, talán figyelmeztették őket a velünk való együttműködés veszélyeire, ezért nem bocsátkoztak szinte még beszélgetésbe sem. Talán attól is féltem, hogy le fogják mondani. De elérkezett a próbanap. Részünkről összeállítottunk egy tervet, ki mit akar csinálni fellépőként, és ezt egyeztettük a zenekarral. A terv nagyrészt abban merült ki, hogy a mieink felolvastak, Ákos persze a maga módján, és akkor időnként a Dimenzió játszott közben a repertoárjából. Én előzetesen két produkcióra készültem, és az volt az elképzelésem, hogy bevonom a zenekart. Az egyik a Sólymok című versem saját meg zenésítése lett volna, illetve lett is. Egyetlen monoton zongoramotívumot játszottam, amire ráénekeltem – egyszer az elején, egyszer meg a végén – a verset. Az első strófa után kértem a zenekart, hogy a gyors tempójú közjátékba, amelyet a zongorán püfölök, lépjenek be. Kellemetlenül rideg fogadtatása volt az ötletemnek, akkor ott nagyon rosszul is éreztem magam ettől. Dés Laci ki is mondta: „csináljátok ti is a magatokét, mi is megcsináljuk a magunkét”. Leforrázva azon tűnődtem, hogyan fog

EGY MÁSIK EMBER

ez akkor kinézni végig szólóban. Bernáthy sietett a segítségemre. „Mutasd csak, hogy van ez!”, mondta, mire újrajátszottam az elképzelésem részleteit. „Jó ez így, még jobb is, ha egyedül csinálod, próbáld csak!” Folytattam hát a játékot, Bernáthy biztatott, és egyre jobban kezdtem elhinni, hogy így a jó. „Az a fontos, hogy bátran, hangosan csináld!”, tette hozzá Sanyi. Mentünk tovább a próbában, amikor ismét rám került a sor, mégpedig a Fogda-dal II-vel. Elővettem a Miklóska Lajostól előzetesen kölcsönkért basszusgitárt (tudtam, hogy ezért még letolást kapok), bekevertük, és eljátszottam az első strófát. Utána a középrészt mutattam, és – immár óvatosan és nyilván a viszszautasítástól is tartva – mondtam, hogy itt jó lenne, ha a zenekar beszállna. Dés Laci elhúzta a száját, de Másik János egyszer csak a zongorához lépett, az ujjával tompította a húrjait, és elkezdett játszani valamit a basszusszólamra. Megörültem, mert azonnal megszólalt az a jellegzetes többlet. Akkor elpróbáltuk a számot, Laci is elkezdett fújni, és a kis Baló is beszállt a dobon. Szépen lekísértek, csak arra kértek, figyeljek a tempóra. Végre összejött egy kis együttműködés! Sikerült áttörni a falat! Előadás előtt a még üres előadóteremben ültünk a Fölöspéldánnyal, amikor egyszercsak megjelent Nagy Feró és Miklóska. Feró kissé zavart volt, a Fölöspéldány többi tagja (engem végül is nem érhetett váratlanul a találkozás) meg teljesen lepetézett a látványtól. A nagy szakítás óta egyáltalán nem találkoztunk, rajtam kívül senki nem beszélt közülük senkivel, erre egyszer csak ott vannak a Belvárosi estünk előtt. Az első pillanatok görcsei után oldódott a feszültség, beszédbe elegyedtek egymással az emberek. Eljárásom némileg önző jellegén túlmenően (ti. hogy mindenképpen szükségem volt basszusgitárra, és ezért kerestem meg Miklóskát) végül is hasznosnak érzékeltem a történteket, mégiscsak egy mások által gerjesztett ellentéten és annak feszültségén jutottunk így túl. Miután Feróék elmentek (mivel koncertjük volt aznap este, nem tudtak maradni), a többiek kérdezték, hogyan kerültek ezek ide. Én elmondtam, hogy kölcsön akartam kérni Miklóska basszusgitárját. Judit úgy leteremtett, hogy alig álltam meg a lábamon: hogy a legpiszkosabb

113

114

ORPHEUSZ

árulás után idehívom őket, és még csak nem is szólok! Észrevételemre, hogy szükségem volt a hangszerre, Judit még jobban letolt: verje az isten azt a basszusgitárt, kit érdekel? Aztán csak elismerte, hogy végül is nem alakult rosszul a dolog. Megtört a fagy a barátok és kollégák között. A műsor rendben lefolyt, a Dimenzió két önálló koncertrészt is előadott közben, azután összecsomagoltak, és elmentek. Végig az volt az érzésem, hogy beszéltek velük, figyelmeztették őket, és hogy ezért történt talán, hogy ilyen ridegen viselkedtek velünk, ami pedig tőlünk nagyon távol állt. De nem sokkal utána már átértékeltem magamban a történteket, és úgy láttam: nagyon tisztességesen helyt álltak azzal, hogy nem léptek vissza. Máshogyan alakult ez Binderékkel. A Binder-kvintett ugyanis rendszeresen játszott a Belvárosi Ifjúsági Házban, ahol Köles Sándor igazgató révén már szinte bennfentesek voltunk. Balázs előzetesen véletlenül össze is futott Binder Károllyal, akivel beszélt arról, hogy csinálhatnánk közösen egy irodalmi koncertet. Bindernek tetszett a dolog, és arra kérte Balázst, menjünk el a fellépésükre, és ott helyben, együtt beszéljük meg. Én akkor valami miatt nem értem rá, de Balázs elment, talán Judittal, a zenekar éppen beállt, Binder kedvesen odajött hozzájuk, bevillant neki a megbeszélés, igen, persze, szólok a zenekarnak. Oda is ment a többiekhez, néhány szót váltottak, közben Balázs látta, hogy „a kis Baló” mond valamit Bindernek. Ezek után Karcsi odajött hozzájuk, és zavartan visszatáncolt a gondolattól. Nehéz volt mást elképzelni, mint hogy a dobos – „bennfentesként” vagy a Dimenzió tagjaként – tudott valamit, amit Másikék nem vettek figyelembe, de Binder igen. Úgy látszik, utolért bennünket a hírünk. Próbáltunk még egy-két irodalmi koncertet összehozni, de már nem nagyon ment. Talán az utolsó volt, amikor ugyanazon év májusában a Stoczek utcai koleszba hívtak bennünket, és akkor – mivel mindig is szerettem a régi szálakat működésbe hozni, ha lehetett – Kontra Zolit kerestem meg, hogy nem lépne-e fel velünk. Így hát hosszú évek után ismét összekerültünk

EGY MÁSIK EMBER

Zolival, aki – noha rajtam kívül nem sok instrukciót vagy használható elképzelést kapott arra nézve, mit csináljon, mihez segítsen – tisztességesen kitalálta lehetséges szerepeit, és szépen lekísérte a fellépést. Ekkor már én is éreztem, hogy a zenés együttműködés ebben a formában nem vihető tovább. De nem érett még meg bennem a gondolat, hogy mi magunknak kellene a zenét csinálnunk, nekünk magunknak kellene zenekart összehoznunk, mert az lenne az egyetlen megfelelő megoldás. A Fölöspéldánnyal együtt és külön-külön a barátságok megmaradtak, de néhány magántalálkozáson túl egyetlen nagyobb közös tevékenységünk végül is már csak a – Györe Balázs ötlete nyomán – K! K! K! címre keresztelt antológiánk összeállítása volt. Ez 1982 körül történt: a Fölöspéldány-kötetet a JAK-füzetek új sorozatába terveztük és szerkesztettük, azonban a Magvetővel, személy szerint Kardos Györggyel való szokásos huzavona miatt – jó magyar szokás szerint – ez csak 1986-ban jelent meg, amikor a csoport már rég nem működött. 1983-ban viszont megszületett második lányom, aki az Agapé nevet kapta.

115

MŰH E LY E K

A Mozgó Világ időszakában a párizsi Magyar Műhely szerkesztői, elsősorban Nagy Pál és Papp Tibor, keresték a kapcsolatot a lappal, de általában udvarias vissszautasításban volt részük. Némi csendes lenézés övezte a Műhelyt a szerkesztőségben, ami részben legalábbis abból adódott, hogy a Mozgó – mint arra csak fokozatosan, részben pedig utólag, a magam művészi fejlődésének a tükrében jöttem rá – esztétikai szempontból eléggé konzervatív volt, s a kortárs avantgárd nehezen fért be a lapba, és ha igen, csakis képzőművészeti vonatkozásban, és annyira, amennyire Szabados és azok, akikre hallgatott, jónak látták. Tehát fontos anyagok jelentek meg Erdélyről, Hajasról, de ennél tovább senki sem ment, sőt Árpád elég határozottan útját is állta vagy állta volna ennek. Tehát arra gondolni sem lehetett – illetve lehetett volna, de bizonyosan eredménytelenül –, hogy a határesetek, különösképpen az irodalom területén, például a vizuális költészet, megjelenjenek a lapban. Egyszer Nagy Pál munkájának a közlését sikerült Veressnek „kieszközölnie” Árpádnál. (Ennek a leosztásnak az a magyarázata, hogy a képanyag mindig Szabados jóváhagyását igényelte – ami annyiban ma már furcsának hat, és nyilván akkor is furcsa volt, hogy nem képzőművészeti alkotásról volt szó, hanem vizuális költeményekről, amely persze mégis képanyag.) Érzékeltetve, hogy szerkesztési szempontból fontos dologról van szó, Veress átadta Árpádnak a képeket, ő rájuk nézett, kiválasztotta Nagy Pali egy munkáját, amely egy plasztikból készített női cipőre felhordott szöveganyagot tartalmazott, „ezt még el tudom viselni”, mondta, és ezzel el volt intézve. Az igaz, hogy szép színesben megjelentek a lap belívében „Nagy Pál cipői”, mint Czakó is ironikusan megjegyezte, de ez volt a végső határ, és ráadásul csak

EGY MÁSIK EMBER

egyszeri dolog, amelynek nem lett folytatása. A Mozgón túlmenő, általánosságban is érzékelhető lesajnálás a Magyar Műhely gyökeresen eltérő mentalitásából adódott. Egyszerűen szokatlan volt a kulturális élet állami bábáskodáshoz szokott résztvevői számára, hogy Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor a vállukon vitték a lapjukat, a szerkesztéstől a nyomdai szedésen át a terjesztésig és a marketingig maguk tartottak kézben mindent, vagyis szokatlan volt az, hogy valahol másutt, másoknak tényleg a saját életükkel egyenlő, amit csinálnak. Abban a légkörben és szokásrendben, amelyben a magyar szerkesztőségek feneke alá széket toltak (és ezen nem változtat, hogy aztán ezt rendesen rángatták is alattuk), titkárnőt fizettek és helyiséget biztosítottak a számukra, a Műhely szerkesztőinek önállósága és mindenessége az amatőrség tévképzeteként jelent meg sok irodalmár kényelemvilágában. A „profik” előtt, akik nem cipelték magukkal és nem terjesztették a lapszámaikat, mivel azt megtette helyettük más, ennek az ügyszereteten és elszánáson alapuló mentalitásnak szegényházi szaga volt. (Az megint más kérdés, hogy Párizsban járva sokaknak azonnal eszükbe jutottak ottani magyar kollégáik.) Mély nyomot hagyott bennem egy érdekes vita a szerkesztőségben, és hozzájárult ahhoz, hogy egyre inkább egy szuverén térbe helyezzem szerkesztőkollégáim iránti feltétlen tiszteletemet. Ekkor már Tárnok Zoltán volt a – kiváló ízlésű – olvasószerkesztő, én pedig a Kitekintés rovatunkat vezettem. Akkor járt először Magyarországon Allen Ginsberg, aki a Kossuth Klubban lépett fel Peter Orlovskyval és egy fiatal gitárosgyerekkel. Ebből az alkalomból közlésre beterveztük Ginsberg gyönyörű beszédét, amelyet a belgrádi költői fesztiválon tartott, és én javasoltam emellé egy új verset tőle, amelyet Györe Balázs fordított le. Ez egy rövid, nagyon kemény, radikális punkvers volt, például egy ilyen sorral: szopj le mindenütt! Egyszer csak hallom a szerkesztőségben, amint beszélgetés közben Helle Mari azt mondja Czakónak és Tárnoknak, hogy ez a beatköltészet már nagyon lejárt dolog. Erre azonnal kontrázott Czakó, hogy bizony, ez már nagyon idejétmúlt, én meg nem értettem, hogy

117

118

ORPHEUSZ

hová kerültem. Itt van egy világnagyság költő, aki hihetetlen érzékkel és tudással halad az útján, meglett ember létére rátalált többek között az akkor frissen időszerű punk költészeti hangjára, abszolút korszerű szövegeket ír – és akkor a világtól még félig-meddig elzárt Magyarországon itt van három meglett író-szerkesztő kollégája (Zoli egyébként nem nagyon nyilvánított véleményt), kissé betokosodva, az aktatáskáikkal szerkesztőségbe járnak minden második nap, és a tizenöt évvel azelőtti, morzsalékos emlékképeik alapján lesajnálnak egy embert, egy költőt, aki két lábbal, teljes testtel és éles szellemmel a mában áll. Ekkor sajnos megéreztem a provincializmus szellemét a szerkesztőségben – amely szerencsére nem jutott vezető szerephez, csak időnként ütötte fel a fejét. Lassan személyes kapcsolatba is kerültem a műhelyesekkel, akik nagyon odaadó módon kezdtek Magyarországon is fellépéseket, Műhely-esteket szervezni. Amikor lehetett, hivatalosan, például a Kossuth Klubban, amikor nem lehetett, magánlakáson, például Bujdosó Alpár húgának gellérthegyi lakásán. Éppen itt történt egy találkozón, hogy új szövegeimből adtam elő, és immár hangköltői módon, recitálva, hangcsuklásokat al kalmazva, a hanglejtés lehetőségeit jól kijátszva jártam el, például a Ki kell nekik című versem bemutatása során. Emlékszem, miközben előadtam, Erdély Miklós kérdezett valamit Klaniczay Julitól, láthatóan azt, hogy „ki ez?”. Fontos jelzés volt nekem, hogy Erdély egy pillanatra felfigyelt arra, amit csinálok. Az ilyen spontán megerősítéseknek nagy szerepük van abban, hogy az ember biztosabb léptekkel haladjon az útján. Már korábban kapcsolatba kerültem Dedinszky Erikával, a Hollandiában élő magyar költővel, aki a Magyar Műhely társaságába is beletartozott. Ő volt a magyar kapcsolat a hollandokhoz, és régebb óta tudtam arról a szerepéről, hogy magyar költőket ajánl be a Benn Posset által Amszterdamban hosszú időn át rendszeresen szervezett One World Poetry fesztiválra. Hallottam erről Veress Miklóstól is, aki maga is részt vett már ezen a rendezvényen. Azután értesültem róla, hogy Oravecz Imre is járt ott, 1982-ben pedig Kemenczky Juditot hívatta meg Dedinszky.

EGY MÁSIK EMBER

1983-ban szólt, hogy abban az évben engem és Temesit szeretné felléptetni a fesztiválon. Nagyon örültem, természetesen, de nem igazán tudtam még felmérni, milyen nagy szerepe lesz ennek az életemben. Erika beváltotta ígéretét, és a szövegeinket is előre lefordította hollandra. 1983 őszén Ferivel együtt kirepültünk Amszterdamba. Előzőleg Erika telebeszélte a fejünket, hogy nagyon vigyázzunk, mert a közbiztonság rettenetes, sok a lopás, a betörés, az éjszakai rablás, a város tele van kokósokkal, ne hagyjunk semmit nyitva – ennek következtében úgy jártunk-keltünk Ferivel, mint akiket potenciális bűnözők hada vesz körül. A reptéren Jos Knipscheer fogadott, az egyik legjobb holland kiadó gazdája, nagyon jó megjelenésű, tiszta arcú, világos ember, fiatal, intelligens, szerény. Mivel az első napokra nem volt szállodai helyünk, a saját, általa nem használt lakásában szállásolt el bennünket. Mielőtt azonban odavitt volna bennünket, bementünk a kiadóba, hogy előleget kapjunk. A Knipscheer kiadó egy úgynevezett foglalt (tehát a tulajdonosok által kiürített, és oda illegálisan beköltözők által birtokba vett) házban volt, amelynek sötét lépcsőházában felmentünk az emeletre, ahol egy csavargó küllemű ember foglalatoskodott éppen a zárral. Nagy meglepetésünkre kinyitotta az ajtót, és Jossal együtt bementünk. Azután ez az ember megjelent egy kiskasszával, és átadta nekünk a pénzünket. Máig emlékszem megrökönyödésemre: „Erre az emberre pénzt bíznak?” Kiderült, hogy a hajléktalan külsejű ember egy ismert költő, Leo van der Zalm volt, igazi jó lélek, arany ember. A lakás, ahová ezután mentünk, egy csatornaparton volt, lábmagasságban levő alsó ablakai a szuterénszintről nyíltak. Mint a hagyományos holland lakások többsége, emeletes volt ez is. Az utcaszintről egy meredek falépcső vezetett le, a hálószobába, Feri meg is jegyezte, hogy bizonyos mennyiségű ital vagy drog után aligha tanácsos a lejutással kísérletezni. A hálószobából nyílt egy másik helyiség, ennek az ablakai néztek a csatornára. Ide éppen csak bekukkantottunk, számítógépeket láttunk, íróasztalokat, amelyek nyilván a kiadói munkát szolgálták. Fent, a bejárat szintjén volt a konyha és a nappali. Odalent

119

12 0

ORPHEUSZ

tevékenykedtünk éppen Ferivel, amikor egyszer csak robajt hallunk az utca felőli szobából. Rosszat sejtve nyitottunk be a helyiségbe, és majd elállt a lélegzetünk: egy hatalmas fekete gyerek állt ott egy vasrúdnak látszó tárggyal a kezében. Neki is a földbe gyökerezett a lába, láthatóan nem számított rá, hogy valaki van a házban. „Who are you?” – kiáltott idegesen Feri, mire a fekete is visszakérdezett: „Who are you?”. Feszült pillanatok voltak, felmerült bennem, hogy felrohanok az utcára segítséget hívni – de a meredek lépcsőn ez sokáig tart, és akkor mi lesz itt Ferivel egyedül? Méregettem kettejüket, Feri magas volt és szélesvállú, de a másik is szép darab ember. Úgy döntöttem, mégsem hagyom magára Temesit. „Who are you?” – kérdezte újra Feri, mire a feka ismét: „Who are you?” Feri nem bírta tovább: „We are poets…” Elsötétült előttem a világ: ez a Feri megbolondult, elárulja, hogy ilyen béna költők vagyunk, ettől a meglepett csávó erőre kap, és agyonver. „Poets” – mondta megvetően a fekete, kezében a vasrúddal. „And I’m a writer”, felelte. Majd megőrültem, persze, író, jó humora van, és egy író egy vasrúddal a kezében betör egy házba? „You are a writer…” – mondtuk kétkedve, mire a csávó így folytatta: „…and I came here to work”. Kétkedve néztük a gyanús körülmények között érkezett állítólagos írót és a nekünk akkor különösen értékesnek tűnő számítógépeket, de csak akkor kezdtünk el hinni neki, amikor megmutatta, hogy a kezében levő vasrúd az ablak zárszerkezete, mert az egyszerűség kedvéért ott jár be. Fellélegeztünk, és persze igyekeztünk kiengesztelni az embert, ami nem ment könnyen, mert valóban megsértődött, hogy betörőnek néztük. Egy jól ismert, antikolonialista író, Edgar Cairo volt, láttuk a könyvét a kiadóban. Kérdeztem, iszik-e egy teát, rábólintott, megcsináltam, közben beszélgettünk, elnézést kértünk tőle, és elmeséltük, hogy éppen most érkeztünk, és félreértettük a helyzetet. Kiderült, hogy ő is azt hitte, mi vagyunk betörők, tudniillik egyáltalán nem számított arra, hogy lesz valaki a lakásban. Félreértések sorozata, közben megérkezett Jos, Edgar, még némi sértődöttséggel a hangjában, elmesélte neki a történteket, s bár hollandul beszélt, az „ijnbreker” szót meg-

EGY MÁSIK EMBER

értettem, hiszen más nyelveken is betörőt jelent. Jos mosolygott, helyreállt a béke, Edgar elment dolgozni, hallottuk, ahogyan a másik szobában – amint ez, mint később kiderült, a szokása volt – jókat nevetgél azon, amit írt. Egyik este azután átköltöztünk a szállodába, ahol a One World Poetry fesztivál vendégeit helyezték el. A fesztiválon szereplő írók-költők érkezésének alkalmából tartottak a hallban egy fogadást, amelyen a sztárvendég az egyébként rendkívül szerényen viselkedő Burroughs volt, aki – mint tulajdonképpen mindig – nagyon öregnek látszott. Ott volt még Robert Creeley, akivel Feri később sokat sakkozott, aztán Richard Brautigan, akit akkor én nem ismertem, de Feri igen, mivel korábban már jelent meg könyve magyarul (a Pisztrángfogás Amerikában), amit ő olvasott. Vendég volt még Lynton Kwesi Johnson, Jan Kerouac, Jack lánya, Simon Vinkenoog, akit az egyik legjobb holland költőnek mondtak akkor, Hans Plomp, mások. Akkor még meglehetősen gátlásos voltam a nem megfelelőnek ítélt angol nyelvtudásom, pontosabban beszédkészségem miatt, úgyhogy nemigen kommunikáltam. Valahogy pont Burroughs mellé kerültem, aki rokonszenves csendességgel kérdezett egy-két dolgot Magyarországról, majd előadta, amit mások is szoktak, hogy a magyar finnugor nyelv. A legendás Melkwegben folyt a fesztivál, a mi estünkre, előzetes kérésünk nyomán, mozgósítottak egy fiatal zenészt, Bas Odijket, akivel így már előzetesen is próbálhattunk parányi lakásán. Rendkívül szűk lépcsőkön caplattunk fel a legfelső szintre, s a méretes pianínó láttán elcsodálkoztam: hogyan hozták ezt ide fel? Bas megmutatta, hogy a holland házak oromfalán mindig van egy csiga, amellyel minden bútort az ablakon keresztül emelnek be az utcáról. Az esti fellépésen Feri szerepelt először, szokása szerint jól, érzéssel adta elő a szövegeit, részben magyarul, részben angolul, s ezekhez Erika hozzáolvasott néhány holland fordítást. Azután jöttem én, a Fogdadallal, (amelyhez Bas basszusgitárját használtam, ő pedig zongorázott benne), a Sereggel, a Militarista dallal, vagyis olyan darabokkal, amelyek nemzetközi szinten azonnal érthetők, nem feltétlenül

12 1

12 2

ORPHEUSZ

kell hozzájuk fordítás. Azután én zongoráztam és Bas basszusozott, miközben angolul vagy magyarul elrecitáltam-elénekeltem más szövegeimet, amelyeket Erika előzetesen felolvasott hollandul. Még egy jutalomfellépésünk volt, a fesztiválzáró, utolsó esti, közös gálán, erre az alkalomra valami újat találtam ki, Vinkenoog volt a moderátor, úgy konferált fel, mint „the young poet with the bass-guitar”. Feri erre az estére nem jött el, alig mertem ott hagyni a szállodában, annyira depis volt, hogy egyszerűen attól féltem, öngyilkos lesz. Mondta, hogy ő már elindult haza, meg ilyenek, nekem úgy tűnt, rettenetes lelkiállapotban van. A végén szavát vettem, hogy nem csinál hülyeséget, és amikor a hangjából hallhatóan némileg már lenyugodva azt mondta, „menj el nyugodtan”, akkor tényleg el mertem menni. Azokban a napokban kaptam telefonon a hírt Athénától, hogy a Mozgó Világ sorsa eldőlt, nem engedik ki a decemberi Bibó-számunkat. Erre az esetre mi, szerkesztők már előre felkészültünk, eltökélten arra, hogy nem készítünk újabb lapszámot – olyannyira, hogy már a felmondóleveleket is megírtuk, amelyeket aztán az iróasztalfiókban elzárva tartott Gyöngyi. Amikor eljöttem otthonról, ez az ügy még függőben volt, bár már sejtettük a véget – most akkor hát tényleg nincs tovább, a politikai döntéshozók végleg elszánták magukat. Másnap indultam Párizsba. Amikor ugyanis még az amszterdami utam előkészítése folyt, aminek a hivatalos része ak kor a Kulturális Minisztériumon keresztül zajlott, Nagy Paliék meghívtak, hogy ha már úgyis ott leszek Hollandiában, menjek át hozzájuk Párizsba, tartsunk egy Műhely-estet, ahol én leszek a vendég. Akkoriban ugyanis még elég nehéz volt írókat meghívatni: a hivatalos része rengeteg előzetes egyeztetéssel és engedélyeztetéssel járt, és ez általában hónapokig tartott. A hollandiai meghívás viszont alkalomként szolgált a párizsi meghívás engedélyeztetésének a lerövidítésére is. A minisztériumban Vigh Józsefné intézte az utazási ügyeket, így nála kértem, járuljanak hozzá, hogy hivatalos amszterdami utamat kiegészíthessem ezzel a párizsi kitérővel. Még elutazásom előtt megkaptam

EGY MÁSIK EMBER

az engedélyt erre is, ám a repülőjegyem Amszterdamba szólt oda-vissza. Így, miután a fesztiválon végeztem, hétfőn éjszaka felültem egy Magic Bus-ra, amely a holland fővárosból a franciába vitt. Paliék kijöttek elém. Mutattak egy meghívót, amely arra a magyar konferenciára szólt, amely éppen a Sorbonne-on zajlott, s amelynek programjában szerepelt egy előadás az új magyar irodalom helyzetéről is. A magyar küldöttség Hubay Mik lósból, az Írószövetség akkori elnökéből, Somlyó Györgyből és Boldizsár Ivánból állt. Mondtam, miért is ne, menjünk, legalább majd elmondhatom magamról, hogy ifjúkoromban a Sorbonne-ra jártam. Egy szép, régi épületbe mentünk, az előadások már folytak. Nagy, ovális asztalnál ült a magyar delegáció meg néhány francia, belépésemkor velem szemben épp Hubay volt, akinek első reakciója – amint meglátott a Koppány Gizi-féle srégen zöld-lila csíkos kabátomban – a természetes öröm volt. Üdvözöltük a jelenlevőket, majd mi is helyet foglaltunk az asztalnál. Éppen Somlyó beszélt, és mindenki pechjére éppen az új magyar költészetről, illetve a „fiatal magyar költőkről”. Van egy nagyon érdekes lapjuk is, mondta, a Mozgó Világ. Éreztem, hogy ez nincs rendben így, Papp Tiborék is szentségeltek, kérdezték, nem akarok-e hozzászólni. Én, mint nem utoljára életemben, olyan helyzetben találtam magam, hogy nem kerestem a konfrontációt, sem a magam előtérbe emelését, de ezt mégsem hagyhattam szó nélkül: a kényszerű beavatkozást megkívánta a tőlem függetlenül kialakult helyzet. Somlyó előadása után Tibor felhívta rá a figyelmet, hogy éppen itt van egy fiatal magyar költő, és hozzászólna. A franciák lelkesen helyeseltek, Boldizsár Iván arca elsötétült. Röviden méltattam Somlyó előadását, és elnézést kérve megemlítettem, hogy nem hagyhatom szó nélkül azt a tényt, amit néhány napja tudtam meg, és ezt a hivatalos magyar delegációnak is tudnia kell, hogy a Mozgó Világ nem létezik többé, éppen most tiltották be, nem méltányos hát a fiatal irodalom lapjaként emlegetni. A magyar delegáció kedélye még jobban elborult, a franciák nagy érdeklődéssel hallgatták. Utánam Boldizsár, aki nyilván kötelességének érezte, hogy helyre tegye a dolgokat, rám nézve szemrehá-

12 3

12 4

ORPHEUSZ

nyóan hozzászólt még, szerencsére nem túl hosszan, majd a délelőtti ülésszak be is fejeződött. Tiborékkal és néhány franciával leültünk valahol beszélgetni, köztük volt Henri Deluy, aki akkor a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának a tagja volt, és nagy érdeklődést mutatott a helyzet iránt. Másnap Pali lakásán volt a tervezett Műhely-est, a kis lakásba nagyon sokan zsúfolódtak be. Éppen Párizsban tartózkodott, és így eljött Jancsó Miklós is. A kintiek közül ott volt a Magyar Műhely évtizedek alatt kialakult szerzőgárdájából Sipos Pál és Rektenwald Zsóka, André Karátson, Molnár Kati és mások. Előadtam néhány hangverset, utána beszélgettünk. A szokásosnak mondható, jó „műhelyes” hangulat töltötte be a parányi teret, minek folytán a találkozó jócskán az éjszakába nyúlt. Egy-két napot ott töltöttem még, azután ugyancsak a Magic Bus-szal visszamentem Amszterdamba, néhány nap múlva pedig ki a reptérre és haza. A hírem természetesen megelőzött: mindenki „a párizsi csatáról” beszélt. Ha tehettem, elmondtam, hogy nem az én hősi érdemem, előre nem látható kényszerűségből kellett hozzászólnom, és tudatnom a Mozgó Világgal történteket. Bementem Vighnéhez is a minisztériumba, és beszámoltam neki az esetről, hogy első kézből tudja, mi és hogyan történt, mivel neki nyilván kellemetlen lehetett, hiszen ő intézte az utam engedélyezését. Ettől függetlenül egyszer csak felhívtak a pártközpontból, az agitprop osztály titkárságáról, és kapcsolták Knopp Andrást, akivel megbeszéltünk egy találkozót. Bementem hozzá, és mivel nem ismertem személyesen, kissé meglepődtem, amikor egy szép szál emberrel találtam szembe magam, miközben valami nyápic káderre számítottam. Mint az ilyen helyzetekben szokásos volt, kvázi baráti légkörben zajlott a beszélgetés, bár Knopp láthatólag indignált volt. Elmondtam neki, hogyan került sor a hozzászólásomra teljesen váratlanul, s hogy az egész nem lett volna szükségszerű, ha Somlyó, mint mondtam, „nem dicséri a friss hulla szépen növő szakállát”. Ebben a helyzetben nem tehettem meg, hogy nem szólok. Knopp pedig elmondta, hogy ők úgy tekintik a történteket, mint ami előre meg volt szervezve. Ezt cáfoltam, hiszen

EGY MÁSIK EMBER

amikor az utamat szerveztük, sőt, amikor elindultam, még akkor sem dőlt el a Mozgó sorsa, a hírt odakint kaptam, így nemigen készülhettem rá előre. Én vállalom a hozzászólásomat, amely szerintem elkerülhetetlen volt abban a helyzetben, és igyekeztem korrekt lenni, hogy csak annyit mondtam, amenynyit a helyzet megkívánt. Hitte is meg nem is, de láthatóan megkönnyebbült. Ezekben a napokban tehát otthon folyt a csata, Lázár István az Új Tükörtől felhívott, hogy készít egy anyagot a Mozgó Világügyről, és Kulin Ferenccel együtt meg akar szólaltatni a riportban, „úgy is mint párizsi botrányhőst”. Nem ígértem semmit, mivel nem voltam még képben, hanem felhívtam Kulint, aki elmondta, hogy én döntök, de a koncepció az, hogy ő, illetve a szerkesztők nem szólalnak meg, mert amennyiben bármit is mondunk, azt úgy fogják tálalni, hogy folyik a hatalom párbeszéde a szerkesztőséggel. Vettem az adást, és amikor Lázár újra keresett, elzárkóztam. Megpróbált ugyan nem is túl finoman azzal zsarolni, hogy ha én nem nyilatkozom a Párizsban történtekről, akkor kénytelenek lesznek más résztvevőt megszólaltat ni, ami „nem biztos, hogy jobb lesz nekünk”. „Remek ötlet” – mondtam –, ott volt a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának egy tagja, Henri Deluy, aki nyilvánvalóan előttük is feddhetetlen, őt feltétlenül érdemes lenne megkérdezni, író, szerkesztő, baloldali politikus, nyilvánvalóan elfogulatlanul számol be a történtekről!” Lázár érthette a célzást, mert időt kért – megbízói pedig nyilván mérlegelték, mennyire akarják a nemzetközi botrányt tovább dagasztani, mert több telefont ez ügyben már nem kaptam. A Mozgót abban az értelemben figyelmesen számolták fel, hogy ügyeltek rá, egyetlen főállású alkalmazott se maradjon állás nélkül, nehogy botrány keletkezzen emiatt is. A Lapkiadó Vállalat igazgatója, Siklósi Norbert ezért úgy fogta fel, hogy a szerkesztőség tagjai nem a szerkesztőséggel, hanem a kiadóvállalattal vannak munkaviszonyban (ami így is volt). Így én is kaptam egy helyet a Lapkiadó sajtódokumentációs osztályán, de nem sokkal később Mátyás Győző tanácsára átkértem ma-

12 5

12 6

ORPHEUSZ

gam a Reklámújság szerkesztőségébe, ahol ő korábban dekkolt, ezért jól ismerte. Még ugyanebben az évben – vagyis már 1984ben – Szabó Győző tanszékvezető meghívására, megbízott előadóként, tanítani kezdtem a JATE olasz tanszékén. Győzőre még az olasz felvételim idejéből emlékeztem, aztán az egyetemen tanított is. Most Neményi Kázmér távozása folytán megürült egy hely, ő Sallay tanár úrral értekezett, kiket ajánl. A javasolt három személyből végül is kettőt keresett meg, és bemutatkozó előadásaink után döntött a hosszú távú foglalkoztatásról. Annak érdekében, hogy elnyerjem a vonzó munkalehetőséget, talán sohasem készültem úgy órára, mint akkor. Edoardo Sanguineti egy nagyszabású költeményét, a Laborintus 2-t vettem alapul (rendkívül heterogén, többnyelvű szöveg, amelyet évekkel korábban Berio zeneművéből ismertem meg a Novák János által kölcsönadott lemezről), és az elemzés során összevetettem Eliot The Waste Landjével, kereszthivatkozással más világirodalmi és olasz mintákra, összefüggésekre. Győzőnek nagyon tetszett az órám, így el is kezdhettem a tanítást. Nagyon otthonos légkörbe kerültem, hiszen az olasz tanszéken túlmenően sok tanárkollégát ismertem még egyetemista vagy kezdő tanár korából, a Klaniczay Tibor-féle (akkoriban is rendszeresen tartott) ReBaKuCs-konferenciákról, amelyeken mint fiatal tudósjelöltek vettünk részt, Balázs Mihály, Ötvös Péter, Szőnyi György Endre, Szajbély Mihály és mások. Utóbbi kettő, vagyis Gyuri és Misi voltak azok, akik nemrégiben, a Mozgó megszűnésének hírére aláírásgyűjtést kezdeményeztek a szegedi egyetemen, tiltakozásul a lap megszüntetése ellen, és ez akkor egyáltalán nem volt kockázatmentes dolog. Azután új kollégákkal is baráti kapcsolatba kerültem, így Rozsnyai Bálinttal, aki akkor még – mindaddig, amíg ki nem építette az önálló ameri kanisztika tanszéket – az angol tanszéket vezette; ugyanitt találkoztam újra Bollobás Enikővel, akivel még a mozgós évekből ismertük egymást. Nem is beszélve Ilia Mihályról, akiről már sokat hallottam, de akivel személyesen most találkoztam először, és akihez egy jó beszélgetésre mindig be lehetett menni – ráadásul többnyire mindig ült nála egy magyar író a világ

EGY MÁSIK EMBER

valamely részéről. Aztán ott volt Sujtó László, Albert Sándor a francia tanszékről… A JATE-n mindvégig egy nagyobb családban éreztem magam, a folyosó a közélet színtere volt, s a dékáni hivatalban is igazi kollégákkal, barátokkal lehetett találkozni. Nem beszélve a „lejárókkal” való közös ingázásról, amely vidám és élénk diskurzust jelentett Fried István, Szabics Imre, Karsai László, Kenesei István vagy Cseresnyési tanár urakkal… Ugyanennek az évnek az elején történt, hogy a Mozgó betiltásával a József Attila Kör, amelynek addigra sikerült lerimánkodnia magáról a „Fiatal Írók” előtagot, nagyon határozottan egy új irodalmi folyóirat engedélyezését követelte a kulturális kormányzattól, arra hivatkozva, hogy a „fiatal irodalomnak” megszűnt egy fóruma. Mivel a kormányzat soha semmire nem mondott azonnal nemet, még kevésbé igent, hosszas és összességében kilátástalan tárgyalások kezdődtek a leendő új lap alapításáról. Ezzel kapcsolatban rögtön felvetődött a szerkesztőség felállásának kérdése. Azt a veszélyt kellett elvileg kiküszöbölni, hogy valakiket beültessünk a szerkesztőségbe, akik aztán tartósan ott maradnak, miközben a maguk képére formálják a lapot. Eleinte a rotációs elvet szorgalmazta a JAK, vagyis hogy a szerkesztőségek évente vagy kétévente váltsák egymást. Elég sok idő eltelt, mire Kukorelly Endrétől elindult az az életképesnek bizonyult ötlet, hogy a JAK-on belül alakuljanak lapprogramok, szerkesztőségek, ezekre a tagság szavazzon, és a különböző programok és szerkesztőségek a kapott szavazatok arányában osszák el egymás között az évi 12 lapszámot. Ezt mindenki elfogadta, és elkezdődött a lázas programalkotás. Én eleinte nem akartam ebbe közvetlenül bekapcsolódni, hanem vártam, hogy melyik program lesz az, amelyhez szívesen csatlakozhatom. Első menetben három ilyen elképzelés fogalmazódott meg: Csengey Dénes, Elek István és még néhányan a Dolog és Szellem, Györe Balázs, Kukorelly, Márton László, Németh Gábor és mások A 84-es kijárat, Turcsány Péter pedig a Polisz programját dolgozták ki. Akkor már az Astoriában üléseztünk mint leendő Örley Kör, én izgatottan olvastam a terveket, és csalódottan állapítottam meg, hogy jó szívvel egyikhez sem

12 7

12 8

ORPHEUSZ

tudnék csatlakozni, mert mindegyik távol áll attól az újavantgárd érzékenységtől, amelyet egyre érettebb elánnal képviseltem, és amely egyébként is mindenképpen képviseletet kívánt. Ezért kénytelen-kelletlen és gyors elhatározással felvetettem Hekerle Lászlónak és Szilágyi Ákosnak, hogy csináljunk egy negyedik programot. Mindketten hasonlóan éreztek, mint én, ezért gyorsan megállapodtunk; még Kőbányainak szóltunk, aki némi vonakodás után vállalta a közreműködést – ám mivel nem nagyon volt neki testhezálló az avantgárd vonal, elég hamar ki is lépett azután. Azonnal hozzáfogtunk egy programszöveg megírásához, az alapfogalmazványt én készítettem, ezt aztán több napon keresztül alaposan megvitattuk, finomítottunk rajta, és végül beadtuk. Előtte azonban el is kereszteltük: sokáig törtük a fejünket egy jó néven, de csak nem akart öszszejönni. Azután egyszer csak felvetődött a 19. századi magyar folyóirat, a Hölgyfutár neve, ez megtetszett, ráharaptunk. Javasoltam, hogy tegyük elé az „Új” jelzőt, ettől még „újhullámosabb” lesz – úgy éreztem, a név a maga szokatlanságával és jó hangzásával szinte visszhangozza azt a fajta új költői-művészi érzékenységet, amelyről akkoriban sok szó esett, s amelynek képviseletére és kidolgozására nem kevesen vállalkoztunk. Valamikor aztán az ominózus szavazás is megtörtént, aminek az lett az eredménye, hogy elvileg A 84-es kijárat évi hat, a Dolog és Szellem évi négy, a Polisz és az Új Hölgyfutár évi egy-egy számot kap. Ez az arány hűen tükrözte a JAK tagságának akkori ízlésbeállítottságát. 1984-ben már több fiatal írókör működött, a Fölöspéldány mellett ott volt a Lélegzet-csoport, amely egy-két antológiát publikált, Györe Balázs, Legéndy Péter, Rácz Péter, Tábor Ádám tartoztak többek között oda, aztán ott volt a Rainer Maria Társaság, amelyet akkor végzős egyetemista írók alkottak, Garaczi László, Hekerle, Németh Gábor, Kukorelly, Abody Rita… 1984 őszén az Írószövetség akkori, úgynevezett reformközgyűlésén találkoztunk, beszélgettünk, büféztünk. Idősebb írótársaink progresszív szószólói és a JAK-osok addigra kiküzdötték, hogy az Írószövetségen belül, ha csoportok nem is, de baráti körök ala-

EGY MÁSIK EMBER

kulhassanak – így mód nyílt arra, hogy a fiatalabbak által régóta követelt irányzatosság valamelyest megjelenhessen, s ezen az úton is bele lehessen kezdeni az irodalmi élet arculatának változatosabb formálásába. Úgy éreztem, rögtön rá kell mozdulni a dologra, és felvetettem Hekerle Lacinak, hogy alapítsunk a Lélegzetből, a Rainer Mariából és a Fölöspéldányból – persze további csatlakozásokkal – egy baráti kört, amely az új, radikálisabban modern irodalmi gondolkodást képviselné. Laci nagyon megörült, azonnal szóltunk Rácz Péternek, Györe Balázsnak, Tábor Ádámnak, Kiss Irén is éppen ott volt, és elkezdtük szervezni a baráti kört. Minden kedd este az Astoria kávézójában ültünk, egyre többen jártak oda, Miklóssy Endre, Garaczi László, Kukorelly, Szilágyi Ákos, Sugár János, Földényi László, Erdély Miklós, Csaplár Vilmos, Klimó Károly, Legéndy Péter, Mészöly Miklós, a későbbiek során pedig egyre több szimpatizáns jött le a fölsőbb nemzedékekből, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván és mások. Hosszú vita folyt a baráti kör nevéről. Én két dolgot próbáltam erőltetni: egyrészt Arany János nevét, olyan megfontolásból, hogy mintegy provokatíve tudjuk magunkénak az igazi, progresszív magyar irodalmi hagyományt, tehát ne hagyjuk magunkat kitessékelni belőle – ám a többség ezt alapvetően ellenezte. Akkor Janus Pannonius nevét igyekeztem elfogadtatni, mint az európai magyarság modelljéét, de sajnos ez sem talált hívekre. Ekkoriban merült föl Örley István neve, ami nekem egyáltalán nem tetszett, mert túlságosan belterjesnek találtam – ami persze többeknek éppen a kedvére való volt, de tőlem mindig távol állt. Végül Erdély mondott egy megfontolásra érdemes érvet, miszerint az Örley név azért jó, mert olyan, mint egy üres jel: mi adhatunk neki tartalmat. Ezt nagyjából mindenki elfogadta, így hát beletörődtem én is. Még a hetvenes évek vége felé történhetett, hogy a 6-os buszon utaztam Óbuda irányába, és összefutottam Galántai Györgygyel, akit a balatonboglári kápolna végleges bezárása óta nem láttam, csak felületesen hallottam arról, hogy rossz passzban

12 9

13 0

ORPHEUSZ

van. Tényleg nem nézett ki valami jól, de nem panaszkodott. Beszélgetés közben érdeklődött felőlem, hallotta, hogy a Mozgó Világnál vagyok. Úgy vettem észre, lehetnek bizonyos fenntartásai, de Gyuri olyan ember volt, aki nem szívesen avatkozik más dolgába. Annyit azért megjegyzett, hogy a Mozgó művészileg nem eléggé progresszív, pedig annak kellene lennie: jobban kéne követnie a magyar és a nemzetközi művészeti élet tényleges kortársi valóságát. A Frankel Leó útnál, ahol lakott, leszállt, de még előtte azt tanácsolta, hogy folytassam a megkezdett dolgaimat. Nemsokára valahogy ismét összehozott bennünket a sors, és Gyuri felajánlotta, hogy csináljak egy-két hangverset, amit aztán az ő lakásán felveszünk. Mindig is nagyon bátorító volt a magatartása, és ez, mint majd később is annyiszor, nekem nagyon jól jött most. Tulajdonképpen feladatot kaptam, és neki is álltam, hogy megcsináljam: ekkor találtam ki a megsemmisítő című hangversem felépítését és modulációját. Elmentem Galántai lakására, és felvettük: Gyurival mindig jól lehetett dolgozni, mivel nagyon figyelt arra, amit csinál. Ez a vers egyébként sokáig az egyik alapdarabja lett a hangköltészeti munkámnak, a későbbiekben a Konnektorral is feldolgoztuk. Felvétel után egy jót beszélgettünk, ekkor már együtt élt Klaniczay Julival. Konstatálhattam, hogy – mint az már Bogláron is kitűnt – az ő műterem-lakásán is valahogy nagyon jó, emberi a légkör, és valahogy sajátosan más, mint más, különben kiváló embereknél – úgy lehetne mondani, tele volt élő kultúrával. Ilyen alkalmakkor a saját festményein és készülőfélben levő szobrain túl mindig sok vonzó érdekességet mutatott a kortárs művészeti életből. Egy idő múlva egyszer telefonált, hogy itt van Kanadából Doug las Barbour hangköltő, akit meghívott magához, a szintén Kanadában élő fiatal magyar művészettörténésszel, Botár Olivérrel együtt. Csinálunk egy kis beszélgetést, meg előadunk egypár hangverset, az egészet felvesszük, ezt mindenképpen archiválja, de az is lehet, hogy egy tervezett underground rádióadásba is beletesszük. Így is lett, Barbour és én külön-külön előadtunk néhány darabot, azután csináltunk egy közös imporivizációt Half moon címmel. Ettől kezdve egyre sűrűbben ta-

EGY MÁSIK EMBER

lálkoztam Galántaival, aki akkor már belefogott a hosszú időn át – egészen 1992-ig – a lakásán szervezett Artpool Archívum működtetésébe. Rengeteg információt, dokumentumot, művet, felhívást, kiadványt küldtek neki a művésztársak szerte a világból, ő módszeresen gyűjtött mindent, beruházásokat tett, hangfelvételi és filmtechnikákat vásárolt, és megszállottan járt az itthoni alternatív művészeti eseményekre, koncertekre, és amelyeket hangilag fényképekkel módszeresen dokumentált. Így természetesen mindig ott volt a Műhely-eseményeken is, vagy az FMK-ban, a Bercsényiben vagy másutt, kismagnóval és fényképezőgéppel, később videókamerával is. Beindította az Aktuális Levél (AL) című szamizdat lapot, amely az alternatív művészet eseményeit tárgyalta, helyet adott az ezzel kapcsolatos írásoknak, műveknek. Ebben jelent meg például a megsemmisítő általam gépelt írásbeli változata, amelyhez egy vizuális változatot is készített Gyuri, a grafikát szintén mellékelte az AL-ban. Bátorított, hogy írjak egy rövid írást arról is, hogyan képzelem el a hangverset. Gyuri ezen grafikája, kiegészítve egy másikkal, amely viszont a Súlyos csiszár nevű opuszom vizuális verziója volt, hamarosan megjelent a Kulcsár Szabó Ernő és Zalán Tibor által szerkesztett, Ver(s)ziók című kísérleti költészeti antológiában, amely a JAK-Füzetek egyik első kiadványa volt, 1982-ben. Innentől kezdve állandó baráti és munkakapcsolatban álltunk.

13 1

ZENEFEL E

Az évek múltával verseim, szövegeim előadása során egyre több eszközt tapasztaltam ki, amelyeket részben a nyelv, részben a hang, olykor éppen a nyelv hangja, velük együtt pedig a mozdulat, a térbeli jelenlét ad az ember kezébe. Egyre jobban megbizonyosodtam arról, hogy mindezzel lényegében autonóm költői munkát lehet létrehozni. Hangköltészeti előadásaim, performanszaim így egyre komplexebbek lettek nyelvileg, és egyszer csak felvetődött bennem a kérdés: miért nem társítom mindezt a zene elementáris és gazdag lehetőségeivel? Hiszen én magam is zenéltem, fiatalkorom legeredetibb tapasztalatai között ott volt a zene és a zenekar élménye – vissza kell hát térni hozzá, és egy még nagyobb kollektív teret megnyitni vele! Vannak barátaim, akik zenészek! Elsősorban Bernáthy Sándorra gondoltam, hiszen vele a Fölöspéldány kezdetei óta dolgoztam, volt saját zenekara, a Dr. Újhajnal, koncertjeire meg is hívott egy-két beugrás erejéig. Aztán ott volt régi barátom, Virágh Laci, profi zenész a kommersz szférában, meg Nagy Attila, akit még a Mozgó Világból ismertem, amikor gimnazistaként a verseivel felkeresett. Róla is tudtam, hogy ismert punkzenész. Egy avantgárd, egy punk, egy vendéglátós – ez pont jó keverék. Elkezdtük a próbákat. Összeállítottam egy egész estés repertoárt a különböző verseimből, hangverseimből, perfor manszkölteményeimből, és úgy próbáltam összefűzni őket, hogy az egésznek legyen egy sajátos, belső dramaturgiája. Ezeket megbeszéltük, hozzápróbáltunk zenei részleteket, effekteket, elképzeléseket. Akkor már szólt Leszták Tibor a Lágymányosi Közösségi Házból, hogy novemberben Mini-klub indul náluk, Török Ádám a házigazda, és az a szándékuk, hogy lehetőség szerint mindig bemutassanak valami újat is. Megbeszéltük,

EGY MÁSIK EMBER

hogy ez az új 1984. november 4-én mi leszünk. (Ennek az időzítésnek külön örültem, mivel akkoriban a rejtett jelentéseknek nagy szerepük volt a szellemi hadviselésben: így, legalábbis számomra, annak a ténynek is, hogy az 1956-os forradalom leverésének, a szovjet megszállásnak a napján kvázi gyászkoncertet adhatunk.) Készült az est szórólapja, Galántai Gyuri tervezte: ennek egyik oldalán a megsemmisítő című hangversemre készített grafikája volt, és persze a szükséges információk: a buli helyszíne, időpontja stb. Ő sürgetett, hogy írjak hozzá valamilyen szöveget, amely egy kicsit értelmezi azt, amit csinálok – ezt ráteszi a másik oldalra. Ekkor ültem neki, és írtam meg egy részletet abból a hosszabb álöninterjúból, amelyet Sir Bertrand Russell készített volna velem, még a 19. század végén, az egyébként csak a 20. század második felében létező, csehszlovák irodalmi folyóirat, a Literárny Mesičnik hasábjain. Ezzel az anakronizmus- és abszurdumötvözéssel igyekeztem az egész kultu rális életre vonatkozó, ironikus távlatban elmondani, mit gondolok az irodalom, a költészet valódi és kihasználatlan lehetőségeiről, a kortárs irodalmi életről, illetve azokról a hiányokról, amelyek részleges betöltésére vállalkozni szeretnék. Az írás egésze később a Szellőző Művek című, Galántaival közös könyvem nyitószövegeként jelent meg. Időközben a Kortársban is megpróbáltam megjelentetni, de nem sikerült. Miközben megbeszéléseken és próbákon készültünk a zenekarral, magam reggelente megint elkezdtem futni, ezúttal a Szent István parkban, amelynek az alakja nagyon megfelelt: olyan volt, mint egy hosszított futópálya, annál keskenyebb, de legalább olyan hosszú, így kiválóan lehetett róni rajta a köröket. Azért határoztam el magam ismét a futásra, mert fölmértem, hogy a koncert alatt egy órán keresztül komoly fizikai terhelésnek leszek kitéve, annál is inkább, mert úgy terveztem, hogy nagyjából végigmozgom, ugrálom, táncolom, kiabálom az egészet – mindehhez pedig erőnlét és tüdőkapacitás kell. Eszembe jutott ekkoriban az a közismert tény is, hogy Mick Jagger rendszeresen futott a Central Parkban, hogy edzésben tartsa magát, így még a minta is adva volt.

13 3

13 4

ORPHEUSZ

A nagy estén a helyszínen rendelkezésre álló eszközökből, anyagokból, tárgyakból összeraktunk valamiféle színpadképet a Lágymányosi Közösségi Ház (a mai MU) koncerttermében, beálltunk a technikával, és belefogtunk az előadásba. Ami mint koncert, meglehetősen újszerű volt, hiszen az egyes „számok” költeményekből, zenetöredékekből, akciókból, mozdulatokból, szavalatokból álltak. Ez már túllépett az irodalmi koncertnek a Fölöspéldány által kialakított műfaján, ez valódi koncert volt, csakhogy nem tisztán zenei. A nyitóképben például egy Broboetűdömet idéztem fel: fekete kalapban, a régi Petőfi-bundámban és apám régi csizmájában feküdtem egy hanyattdöntött fotelen, és a Bál szövegét recitáltam, amihez a zenekar időnként effekteket adott. Aztán folyt tovább a koncert (Megy a sereg, Militarista dal stb.), majd a műsorba a kollektivitás mintadarabjaként beillesztett másik Brobo-etűd következett: a Súlyos csiszár. Ez hagyományosan azon alapult, hogy egy akkord négy hangjára épülő dallamívben énekeltem a „súlyos csiszár” szókapcsolatot, amit a négyütemű kánonban egyenkénti belépéssel mindig egy új szereplő is átvett. Miután már mindenki belépett, egy olyan négyes hangkép állt össze, amelyben állandóan ugyanaz a négy hang hallatszik, csak éppen minden ütemben más szereplő szájából. Ehhez társult egy négyütemű mozgássor is, amelynek fázisai szintén kánonban követték egymást, így vonultunk körben a színpadon. Amikor a teljes hang- és mozgáskép öszszeállt, bejött egy ötödik szereplő, aki féllábon állva, a másik lába szögletes mozgatásával egyidőben elkiabálta jó párszor, ütemesen, hogy „Ost-fi-asszony-fa”, majd távozott, mint aki jól végezte dolgát. (Erre a szerepre sokáig régi barátomat, Lazacot hívtam meg, aki mindig jött is, de amikor láttam, hogy valójában nehezére esik a szereplés, inkább Szilágyi Ákost kértem fel rá.) Ezután először a hang, azt követően a mozgás is fokozatosan leépült, és egy állóképpel ért véget az akció. Ezt az etűdöt annak idején sokszor csináltuk a Brobóval, majd időnként különböző környezetekben újra és újra felelevenítettem, mint egy archaikus avantgárd közdarabot.

EGY MÁSIK EMBER

Erre a koncertre is meghívtam Ákost, hogy működjön közre a „Rákosi pajtás”-vezérmotívumú, háromszólamú verskompozícióm előadásában. Én élőben csináltam az álfrancia szólamot (c’est ça / c’est avant- ça… ah, c’est avantgeard! / c’est avant-orangeutan! stb.), magnóbejátszásból jött az ennek megfelelő magyar szöveg (ez az / ez elő-az … ó, ez avanzsár! / ez elő-oranzsütan…), míg az egész verset útnak indító Ákosnak a „Rá-kosipaj-tás” szólamot kellett recitálnia ütemesen és oly módon, hogy egyre jobban elhalványítsa azt az artikulációban, majd a homálypontról fokozatosan visszahozza, de úgy, hogy az szép lassan „szká-rosi paj-tás”-sá változzon – ami persze mindig nagy röhögést váltott ki. Ákos, vérbeli költőként, nagyon jól csinálta ezt. A továbbiakban is mindig igyekeztem költőtársakat vagy más kollégákat beépíteni a koncertperformanszaimba, hogy ez a kollektív tér egyre jobban táguljon, egyre több és egy mástól különböző energia kerüljön bele. A koncert egésze figyelemre méltóan sikerült, nem sok ilyet láthattak még, akik ott voltak, de utána Bernáthy elégedetlen volt. „Nem voltunk jók”, mondta, mire én: „szerinted mit kéne máshogy csinálnom?”. „Te jó voltál – felelte –, mi, a zenekar nem nőttünk fel a feladathoz, sokkal jobban ki kellett volna dolgoznunk a zenét”. Megértettem, többet, alaposabban kell próbálnunk. Erre el is szántuk magunkat, és időközben bővültünk is, mert régi barátom és munkatársam, Márta István jelentkezett. Ennek nagyon örültem, mert korábban is az eszemben volt, hogy hívom Pistát, csak nem voltam biztos benne, hogy jönne. A zeneileg sokoldalúan képzett, invenciózus zeneszerző belépésével a hangképünk is komplexabb lett, hiszen Bernáthy alapvetően gitározott, Attila basszusgitározott, Virágh Laci pedig részben szintetizátoron, részben szaxofonon játszott. Pistával viszont lett egy autentikus billentyűsünk, Laci többet fújhatott, és a dobgépből is mindjárt kettő lett. Elkezdtünk tehát próbálni, és sokat segített a további koncertezés is, hiszen a legjobb próba mindig maga az előadás. Ez zel a repertoárral 1985 márciusában elmentünk a szegedi JATE-Klubba, aztán a Fiatal Művészek Klubjába, ahol óriási

13 5

13 6

ORPHEUSZ

hangulat volt, és egy baráti-kollegiális közönség, aminek köszönhetően minden poén ült. A Ki kell nekik? című versem előadása során például annál a rímpárnál, hogy …mentő / körülmény / mert ő / nem Diderot s D’Alembert – tő, harsány röhögés tört ki, amiként annál a sorpárnál is, hogy sebaj, Pannónia földjén még áll Ják a sarat, / írta Jean-Paul Marat. A „t” nyelvileg helytelen kiejtése, a szándékosan erőltetett rím mindkét esetben közderűt okozott: még kézenfekvőnek látszott a franciás műveltség megléte. Amikor pár évvel ezelőtt a Gödörben, egy Artpool fesztiválon, mint archív anyagot, újra előadtam mind kettőt, úgy tűnt, már senki sem fogja fel egyik poént sem. Ugyanabban a hónapban felléptünk még a Szkénében, amelyet Regős János irányított, Miskolcon az egyetemi városban, és még a Fővárosi Művelődési Házban is, ahol Sultz Sándor volt a házigazda. Ennél a koncertsorozatnál kezdtem el úgy címet adni, hogy az az állandóság és az újdonság paradoxonát jelezze. Így lett a cím Punkanyar, Punkanyargó vagy éppen ‘nkanyargó. Ugyancsak ekkor szerveztem egy Ladik Katalinnal és Szilágyi Ákossal közös performanszestet a Lágymányosi Közösségi Házban. Ladikot személyesen még nem ismertem, és éppen akkor vettem fel vele a kapcsolatot, amikor ezt az estet elgondoltam. Sok mindent megbeszéltünk telefonon, és mivel Újvidéken lakott, felajánlottam neki, hogy alhat nálunk. A későbbiekben is gyakran igyekeztem bevonni abba, amit csinálok, legyen az Új Hölgyfutár Revue vagy Polyphonix fesztivál, esetleg rádióműsor – ezek nyomán hosszan tartó, kreatív munkakapcsolat és barátság alakult ki közöttünk. Ezen az esten persze mindenki külön dolgozott, külön lépett fel – én azonban bevontam a performanszomba Márta Pistát és Jakobi Lacit, akik az Ómagyar Mária-siralom szövegére épített munkám alatt ütőhangszerek gyanánt, váltott ritmusokban kalapáltak a dobogón és más faeszközökön. Fellépésem előtt pedig Galántai Gyurit kértem meg, hogy a mellkasomra fesse fel a nyelő- és légcső, valamint a tüdő képét. Így simultam a MU akkori kistermének gyönyörű tükörfelületéhez előadás közben – az akcióról T. Balogh László barátom, mint oly sok alkalommal még, gyönyörű fotókat készített.

EGY MÁSIK EMBER

Még a zenekar márciusi koncertsorozata alatt elkezdtem gondolkodni a következő repertoáron. Egy ideje erősen foglalkoztatott az a gondolat, hogy a magyar költészet számomra nagyon fontos darabjait szólaltassuk meg teljesen újszerű, autonóm módon, mindazon avangárd, alternatív, zenei és összművészeti tapasztalatok alapján, amelyeken a világ kultúrája és benne a mi magyar kultúránk átment. Beszéltem erről a zenekar tagjaival, és elkezdtünk dolgozni a programon, amelynek a „magyar irodalmi hallgatókönyv” munkacímet adtam. Bornemisza Péter híres, Siralmas énnéköm kezdetű versének az előadásáról például mindössze az az előzetes elképzelésem volt, hogy háromnegyedben (egy-két-há, egy-két-há) hozunk egy fisz-f-f basszushangot ostinato módon, állandóan és végig. Ezt megmutattam a fiúknak. Bernáthynak rögtön eszébe jutott, hogy gitáron a Kék Duna-motívumot játssza hozzá – ez a szólam a koncertek során aztán egy húzogatós furulyára szállt át. A többiek hozzátették a maguk szintén radikálisan egyszerű hangjait, és ezzel megszületett ez a punkos-újhullámos verzió. Szintén punkosan képzeltem el a Nemzeti dalt is, amikor azonban megmutattam az alapot a fiúknak, rögtön leintettek, hogy ez így nem jó, nem elég eredeti. Ott helyben jött Sanyi ötlete, hogy keressünk egyetlen dobritmust – ez meg is történt –, amihez ő gitárral két hangot hozzájátszott, Attila is megtalálta a maga két-három basszushangját, és amikor ezt összepróbáltuk a verssel, hallottuk, hogy nagyon jól szól. Sanyi zseniális ötlete volt az is, hogy a verset ne az elejétől mondjam, hanem hátulról, soronként visszafelé. Ez nagyon eredeti megoldásnak bizonyult, hiszen a szöveg – mivel a mondathatárok mindig azonosak a sorhatárral – tökéletesen érthető maradt. Vagyis például a Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak esetén az Unokáink leborulnak, Hol sírjaink domborulnak sorcsere nem változtatja meg az értelmet. Így a kompozíció izgalmas is lett, mert azt a hatást keltette, hogy „ezt ismerem, de mi is ez, hogy is van ez?” – az ismerősség élményét megfejelte a rácsodálkozás élményével. Az már külön ontológiai csoda, hogy például a vers és az egész szám e kiindulópont nyomán azzal kezdődött, hogy

13 7

13 8

ORPHEUSZ

„Nem leszünk”, és ezt az elején többször, mániákusan el ismételtem az énekszólam ordítós stílusában. Mindig emlékezetes marad számomra az, ahogyan A walesi bárdok feldolgozása készült. Itt az alapélményem Latinovits egyik utolsó előadása volt a Kertészeti Egyetem Klubjában (a KEK-en), ahol szavalata során külön szerepeket formált a versben megszólaló különböző személyeknek, és a végén a király őrülési jeleneténél a fejét a két karjával fogta-takarta, és ordított torkaszakadtából, miközben felsőtestével intenzíven hajlongott is körbe. Ez nagyon megmaradt bennem, és – egyfajta tiszteletadásként is – erre az élményre és erre a felfogásra akartam építeni a mi walesi bárdunkat. A vokalitás, a hang eszközéhez hozzá kellett rendelni a zenei eszközöket. Mutattam a fiúknak, mire gondolok. A narrátor hangját gépiesre vettem, a reflektőr-szolgáét lágyra-hülyére, a királyét külön-külön színeztem, a dramaturgiának megfelelően. A próba során a zenészek is ráéreztek a lehetőségre, nagyon szép balladai misztikumot teremtettek, sok effekttel. Amikor jöttek a bárdok, zeneileg is egy-egy szerepkört találtunk nekik. Az első, „ősz” bárdnál például Attila bluestémát kezdett játszani a basszusgitárján, a többiek beszálltak, és ilyen ritmusban mondtam én is a szöveget: Fegy-ver csörög, Haló hörög, A Nap vér-tó-ba szállt… stb. Borzongatóan hangzott a bárd súlyos átka egy kommersz bluesstílussal ellenpontozva. Az ifjú bárdhoz egy melodikus motívumot találtak ki a zenészek, így az ő lágy szavai, amelyeket viszont a végzetet idéző, rekedtes, hörgő hangon adtam elő, könnyeden szálltak felfelé. A harmadik bárdnál ugyanaz a zenei motívum szólt, itt azonban a szöveget jambikusan, minden második, hangsúlyos szótagot pedig fejhangon skandáltam, mintha egy enyhén értelmi fogyatékos bárd szavalna: elHullt csaTában A deRék, no Halld meg, Eduárd… Előadás közben hallottam, hogy a zenével együtt ez elképesztő erővel szólal meg, a katasztrófa és a tragédia így egy nagyon komplex hangképben és dramaturgiában ölthet testet. Ez lett az egyik legmegrázóbb darabja a zenekar működésének. Nagyon sokat próbáltunk a május közepi bemutatóig – ha eszembe jut, ma is csodálkozom rajta, hogyan voltunk képesek

EGY MÁSIK EMBER

ennyit próbálni. Veszekedés, feszültség persze gyakran előállt, és lelkileg nagyon nehéz volt nekem a zenekaréval együtt kezelnem az emberek problémáit, viselkedését is. Virágh Laci sokszor nem jött el a megbeszélt próbára; Sanyi szinte mindig sokat késett, miközben eleve konfrontatív alkatként amúgyis gyak ran ütközött, amit a többiek viseltek nehezen; Attila eleve kicsit pukkancs típus volt, és állandóan le kellett beszélni őt a baszszusgitáron való öncélú virgázásról; Pista meg nem szeretett hangszert hozni, igaz, neki volt ez a legbonyolultabb. De a munka éthosza mindig összerázott bennünket, és végül is barátok voltunk, és tudtuk, hogy jó és eredeti, amit csinálunk. Mint mindig – a Brobo esetében még nem igazán tudatosan, de a Fölöspéldány működése során már tételesen meg is fogalmazva –, most is úgy gondoltam, legjobb, ha egy csoport, egy együttes, egy zenekar szuverén művészekből áll össze, akik egyénenként is számottevő tényezői saját területüknek, az irodalomnak, a művészetnek, bárminek, és ezeknek a karakteres akaratoknak az eredőjeként áll össze a közös többszörös. Nincs vezéregyéniség, nincs egy ego, nem egyvalaki alá dolgozik a többi, hanem több egyéniség van, több ego, és egymással dolgozva áll össze az a több, amire egyénileg senki sem képes. Így persze – legalábbis látszólag – sokkal nehezebb, mert sok a konfliktus az erős egyéniségek között, magam is sokszor éreztem, nagyon megszenved az az ember, aki az egyeztetésükre hivatott. Mégis megéri, mert rendszeresen létrejön a csoda, a mágia, amely mindegyikőnk fölé borul: színpadon, könyvben, lemezen, fesztiválon, másutt. Szerencsére mindnyájan kíváncsi emberek voltunk, és ez a kíváncsiság mindenkiben erősebbnek bizonyult, mint az önzés. A Kassák-klubban volt a bemutató, telt ház előtt, sok ismerős és barát jelenlétében, Radnóti Sándor elhozta a lányát is. Sikerélmény lett a koncert, a zenészek pontosak voltak, a közönséget fogta a zene. Természetesen ezzel a repertoárral, illetve ennek részleteivel is sokat dolgoztunk a későbbiekben. Bár igazán csak 1986-tól jártunk koncertezni vele, részeiben közben is játszottuk. Még akkor, 1985 májusában a városligeti műjégpályán lezajlott az emlékezetes Hanglemez fesztivál, amelyet Böröcz

13 9

14 0

ORPHEUSZ

András és Révész László László szervezett. Ezen az akkori alternatív színtér legfontosabb alakjai vettek részt: Szemző Tibor például egy cigányzenekar tagjait küldte a tóba külön-külön csónakokon, és a partról walkie-talkie-val nemcsak zeneileg instruálta őket, hanem egymástól távolodó mozgásukat is irányította; így a zenészek mind kevésbé hallották egymást, hamisak lettek, a továbbra is erőteljesen megszólaltatott zene teljesen szétesett. A mi formációnk a korcsolyázók öltözőjében nyomta le a Tankanyar (ez volt az új műsor indítócíme) egy részletét, amelyben a Nemzeti dal biztosan benne volt, illetve besegítettünk Márta István Ohne Wasser című performanszába is. Ez utóbbi keretében kaptunk egy-egy mikroportot, és késő este besétáltunk a csónakázótó közepébe, amely állítólag csak térdig ért. Közben István valami citerafélén játszott, én vokalizáltam, a többiek zörögve zenéltek. De a víziséta kellős közepén Sanyi egyszer csak eltűnt a víz alatt, a hangmérnök legféltettebb mikroportjával egyetemben. Nagy nevetés és káromkodás volt, Sanyi kikászálódott a víz alatti gödörből: kiderült, hogy volt ott valami vízleeresztő-mélyedés középen, amibe belelépett. Viszszasétáltunk a partra, a mikroport szerencsére életben maradt. Júniusban Bernáthyval és Dyda Fricivel, aki akkoriban a han gosításban segített nekünk, lementünk Dunaújvárosba, ahol Galántai Gyurinak a Vasműben készült új munkáit bemutató kiállításon adtunk nyitókoncertet, a kompozícióba beépítve a hangilag is megszólaltatható vasszobrokat mint hangszereket. Kísérlet indult el ezzel is, Galántai hangszobrain sokan játszottak az elkövetkezőkben, többek között Szemző Tibor és Wilheim András is. Júliusban a Petőfi Csarnok adott helyet az egész éjszakát betöltő Extré fesztiválnak, amelyre Bernáthy egy zenés akciót tervezett. Hívott két profi bokszolót, akik szűrt fényben végigbokszoltak egy négymenetes mérkőzést, egy-egy perces szünetekkel. A színpad egyik oldalán Sanyi gitározott, mellette Jakobi csellózott, középen Mészáros Sunyó a számítógépet kezelte. Már ta Pistának pedig találtunk a színpad mögött egy konyhakredencet, arra állította be a szintetizátorát, és ballonkabátban

EGY MÁSIK EMBER

háttal úgy játszott, mint egy béemes, aki éppen valakinek a konyhájában ténykedik. Én kaptam egy rudat, mindkét végén mikrofonnal, s az volt a feladatom, hogy mint egy mérkőzésvezető, fehér ruhában ugráljak a bokszolók körül, az egyik mikrofonnal az ütéseket kihangosítva, a másikon keresztül pedig absztrakt hangkompozíciókat megszólaltatva. A három szünetben pedig elmondtam Sanyi ez alkalomra írt versének egy-egy strófáját. Akkoriban még hatalmas tömeg volt az ilyen rendezvényeken. Ebben az időszakban történt, hogy fel akartam dolgozni kedvenc Ady-versemet, A fekete zongorát, és ehhez egy hangzó változat elkészítése volt szükséges. Felkerestem régi, általános iskolai osztálytársamat, Tarján Palit, akinek volt egy piciny stúdiója otthon – egy négysávos kazettás magnóval, ami nagy dolognak számított akkor –, és ott megcsináltuk azt az első változatot, amelyet performanszokban többször is megszólaltattam, majd az időközben Konnektorra keresztelt zenekar későbbi hangfelvételéhez is felhasználtuk. Ilyen performansz volt például az, amelyet Kalocsán mutattam be 1985 augusztusában, a Magyar Műhely Schöffer-szemináriumán. Ide az én Trabantommal mentünk le kettesben Hekerle Lacival, szép volt az idő, sütött a nap, jókedvűen beszélgettünk, amikor is egyszercsak az út mellett egy mezőn kockaformán összedrótozott szalmabálákat láttunk meg. Azonnal megálltam, és valamiféle belső késztetésre megragadtam egy ilyen bálát, és bedobtam hátra a kocsiba, azzal a sugallattal, hogy – még nem tudom, mi módon, de – jó lesz a performanszhoz. Megérkeztünk, a teremben már ott volt mindenki, üdvözöltük egymást, sokan, jóbarátok, közben kiderült, hogy a megnyitó után én kezdek. A Light Disco Music című konceptversem előadása közben – amely néhány akkor ismert afrikai vagy ázsiai politikus (Mubarak, Rafszandzsani, Al Hadzsi Sehu Sagari, Nkomo) nevére, majd a „Zsugás Vili” poénra épült – diszkóstílusban ugrálva megragadtam a szalmabálát, és tánc közben rázni kezdtem. A szám alatt a szalma fokozatosan kitört drótkeretéből, és szétszóródott a padlón. Utána ráheveredtem a szét-

141

14 2

ORPHEUSZ

szórt szalmára, és a magnóról megszólaló, nemrégiben készített hangzó háttérre élőben rászavaltam A fekete zongora szövegét. Az akció befejezése után mondta Abody Rita, hogy élményszerű volt, amint a bála szétrázódása közben kellemes szalmaillat árasztotta el a termet. Erre felfigyeltem, már csak azért is, mert egyike volt ez azon történéseknek, amelyek sok alkalommal erősítettek meg abban, hogy a műalkotás látszólagos véletlenek mentén áll össze, persze az alkotó figyelő szeme előtt, aki megtervezi ugyan előadását, de mindig hagy helyet ezeknek a metafizikus véletleneknek. Ki gondolta még Budapesten, hogy szalmabálát fogunk látni? Hogy magunkkal viszünk egyet? Hogy a bála szét fog bomlani? Ki gondolt rá, hogy az akciónak szaga is lesz? Ugyanezen a kalocsai Magyar Műhely-rendezvényen a zárónapon egy közös akciót terveztem meg és készítettem elő. Egyrészt ismét elővettem a Súlyos csiszárt, mégpedig úgy, hogy négy részre osztottam a közönséget, először próbaképpen mindegyik kel elénekeltettem a saját szólamát, majd levezényeltem az egészet együtt kánonban. A tetőponton Papp Tibor a rituálé szerint elkiabálta az Ostfiasszonyfát. A növekvő jókedv nyomán pedig a helyszínen megalapítottam az Édes Gergely madrigálkórust, amelynek egyik része ütemesen ismételgetve szavalta a „nájlon bokafix” szópárt, a másik pedig beintésre rákezdett a „roppant puritán” jelzős szerkezet ritmikus hanggimnasztikájára. E két motívum hangzását vezényeltem, hangerőben, dinamikában, együtthangzásban, időnkénti kiállásokkal variálva a lehetőségeket. Élvezetes közös akció, mintegy zárórituálé alakult ki így a végére. Mindenki részt vett benne, aki ott volt: Abody Rita, Bujdosó Alpár, Györe Balázs, Hegyi Lóránd, Hekerle László, Kukorelly Endre, Kurdi Fehér János, Nagy Pál, Németh Gábor, Papp Tibor, Petőcz András, Pomogáts Béla, Rácz Péter. Ősszel kezdett megéledni a koncertélet, szeptember közepén Hegyi Lóránd, akivel akkor barátilag és gondolkodásban is közel álltunk egymáshoz, meghívta a zenekart az Új szenzibilitás III. kiállítás megnyitására a Budapest Galériába. Szürreális volt a helyszín, ugyanis az udvaron játszottunk, szembe

EGY MÁSIK EMBER

velünk a galéria középkori épülete, balra nagytotálban az óbudai lakótelep részlete, hátunk mögött meg a lakótelepi park a játszótérrel. Bernáthy egy súrolókefét kötött a feje búbjára, kezében könyv, abból olvasta fel egy Pogány Ödön Gábor által írt, sematikus képzőművészeti bírálat részletét. Én közben az Elegem van című versemet szavaltam, meglehetősen ordítós stílusban, miközben Nagy Attila egy háromszög alakú elektromos bőgővel, Márta pedig egy állványra helyezett szintetizátor mögött jelentőségteljesen várt. A kezdőprodukció után begyújtottuk a Bornemisza-verset, amely ugyancsak ordítós szám: közben akkor még igen piciny lányom, Niké a fülét befogva szaladt hátra – nyilván nem látta még az apját ilyen helyzetben, magából így kikelve. Körülbelül a negyedik számnál Hegyi Lóri odajött, hogy be kell fejeznünk, mert a galéria igazgatója, Zsigmond Attila teljesen kiborult, hogy a lakók feljelentenek, meg talán egyébként is megijedt, nem erre számított. Szép lassan lekerekítettük a műsort, és befejeztük a koncertet. Szeptember végén került sor az első nagy hajókirándulásra az Örley Körrel, amely után ezt a minden évben megismételt rendezvényt Örley-hajónak neveztük el. Rácz Péterék néhány órára kibéreltek a MAHART-tól egy folyami hajót, amely aztán a meghirdetett program idejére megtelt író- és művészbarátokkal, kollégákkal, családtagokkal, diákokkal és rokonszenvezőkkel. Sokan olvastak fel a többórás hajóút alatt. A mi feladatunk pedig a zárókoncert volt, amely frenetikusra sikeredett. A Tankanyar repertoárból játszottunk, odakint már sötét volt, égtek a város fényei, a hajó pedig körözött a Szabadság híd és a Margit híd között, tiszta volt az ég, és szép félhold világlott rajta. A koncert végére Attila teljesen begerjedt, egy hentesbárddal verte az elektromos bőgő húrjait. Vele ellentétben István komoly nyugalommal játszott, a vége felé egy improvizációt kezdeményezve, amellyel lezártuk a koncertet. Ez 1985-ben volt, a lakosság még egyáltalán nem volt hozzászokva az efféle dunai rendezvényekhez: egy kísértethajó mászkált föl-alá, arról ordító zene és hujjogatás hangzik, dől belőle a hang és a fény.

14 3

ODA-V IS S Z A

1985 szeptemberének végén ösztöndíjjal Rómába mentem három hónapra. Ez jó lehetőséget nyújtott arra, hogy egyre határozottabban alakuló szakmai érdeklődésem mentén az olasz kísérleti költészetet kutassam, és lehetőleg személyes kapcsolatokat is teremtsek annak képviselőivel. Így azt is terveztem, hogy körbeutazom Olaszországot, és felkeresem a legfontosabb avantgárd költőket. A kapcsolatfelvételen túl természetesen anyagot is akartam gyűjteni tőlük és róluk, részben arra a tervezett, 20. századi olasz költészeti antológiára is gondolva, amelyet akkor szerkesztettünk Hekerle Lacival. Ezt a Móra Kiadó adta volna ki, melynek főszerkesztője, Sík Csaba állhatatosan biztatott bennünket az ezzel kapcsolatos munkára. Más kérdés, hogy a szerkesztést sohasem fejeztük be, és mivel Laci nemsokára meghalt, nálam is lekerült a napirendről a kérdés. Kellemesen teltek a római napok. Az ösztöndíjasok – akkor például Jovián György, Kovács Péter, Maár Judit – a Római Magyar Akadémia Palazzinájában laktak, én Tóth István Györgygyel kerültem egy szobába. A fiatal történész remek humora, éles esze és kedvessége is közrejátszott abban, hogy jól kibírtuk egymást. Ekkor ismertem meg a Rómában tartózkodó magyarok legendás találkozási pontját, a Triznya Mátyás festőművész és felesége, Szőnyi Zsuzsa által a lakásukon hétvégenként odaadóan működtetett Triznya-kocsmát. Sokat találkoztam Hubay Miklóssal, aki még a firenzei egyetemen tanított, s mivel akkor még az olasz egyetemek jutalmazták a kis nyelvek tanulását, rengeteg diákban keltett lelkesedést a magyar irodalom iránt. Valahányszor együtt róttuk Róma utcáit – mert persze sokat tartózkodott a fővárosban –, hihetetlenül érdekes történeteket mesélt akár itthonról, akár az olaszokról,

EGY MÁSIK EMBER

és ha kinyitotta a száját, egyszerűen dőlt belőle a kultúra. Még az első napokban összetalálkoztunk Ligeti András hegedűművésszel, aki karnagyként akkor éppen Rómában vezényelt. András estére meghívott bennünket vacsorázni a Campo dei Fiorin levő La Carbonara étterembe, mivel aznap értesült róla, hogy 4 millió líra lesz a honoráriuma, ami jelentős összegnek számított. Amikor aztán találkoztunk, szegény épp előtte tudta meg, hogy a 4 millió bruttóból adózás után 2 millió nettó lett. A vacsorán ez, nagyvonalúsága folytán – bár felajánlottuk, hogy megosztjuk a számlát – nem változtatott. Ezekből az első napokból máig lezáratlan bennem egy történet. Mivel viszonylag hosszú olaszországi tartózkodásom miatt tartózkodási engedélyt kellett kérnem, egyik reggel bementem a questurára (központi csendőrörs), hogy ennek a formalitásnak eleget tegyek. Beálltam a sorba űrlapért, előttem egy nálam fiatalabb angol beszélgetett egy lánnyal, és éppen azt mesélte, hogy már háromszor küldték el, hol ezért, hol azért, most éppen új fényképet csináltatott. Beszélgetés közben teljesen véletlenül és sorsszerűen rápillantottam a kitöltött űrlapra, amelyet úgy tartott a kezében, hogy a válla fölött pont ráláttam. Ott volt a neve: Paul Angelo Bumbel. Kitöltöttem és beadtam az űrlapomat, vártam a soromra. Aztán hívásra beléptem abba a szobába, ahol két íróasztalnál egyegy csendőr kikérdezte a tartózkodási engedélyt kérőket, megnézte az űrlapot, majd általában megadta az engedélyt. Az egyik asztalnál éppen Paul Angelo volt soron. A szobában a fal mellett elhelyezett székeken, sorára várva, még egy idős amerikai férfi ült, talpig fekete ruhában és cowboycsizmában, valamint egy velem talán egykorú pár Argentínából, ahol akkor még kemény katonai diktatúra volt. Arra figyeltem fel, hogy Paul Angelo udvariasan méltatlankodik, mert persze már megint el akarták küldeni. Sőt, bejött egy alacsony, kopasz és bajuszos csendőr, elkezdte rugdosni a szék lábát, amelyen az angol ült, és éles hangon kiabált rá: „Stand up this chair!”, majd „Get out here!”. A rugdosás is, a hang is nagyon durva volt, ijesztő, dermesztő. Egyszerűen nem hittem a szememnek és a fülemnek: a csendőr

14 5

14 6

ORPHEUSZ

nyíltan provokálta Paul Angelót, egyre élesebben ordítozott és rugdosta a széket. Az asztalnál ülő társa csendben asszisztált hozzá. A fekete ruhás amerikai halálra volt rémülve, az argentin pár, mi mást tehetett volna, kivárt. Én ösztönösen arra számítottam, hogy a tapasztalt amerikai csak csinál valamit, elvégre ő érkezett a szabadság hazájából – de meg se moccant. Miután az angol fiú nem bírta tovább cérnával – és vajon meddig lehetett volna bírni, és mit lehetett volna csinálni? –, felállt a székről, jobb kezében összegyűrte a kitöltött papírt, és elkeseredetten az asztalra hajította. Talán még le sem esett az összegyűrt papírcsomó, amikor a kis bajszos csendőr a fiú nyakába ugrott, és azt sziszegte: „L’arrestiamo!” – letartóztatjuk! Abban a pillanatban egy másik ajtóból az ott nyilván jelre váró két rendőr berontott, és kirántotta a helyiségből az angolt. Néztem, mint a moziban egy horrorfilm alatt, csakhogy ez élő ember bőrére ment, és én a szemtanúja voltam a jelenetnek. Felindultan tanakodtam, mitévő legyek. Az angolt elutasító csendőr előtt most már az amerikai ült, a másiknál meg sorra került az argentin pár. Az amerikai teljesen be volt szarva, ettől, láttam, semmire nem lehet számítani. Az argentin pár, s ez igen jólesett, finoman érdeklődött, mi történt az angol fiúval, és valamiféle, nyilván értelmetlen magyarázatot kaptak. De legalább megpróbálták. Én is vívódtam. Elvileg egyenesen azt kellene mondanom, tanúskodni kívánok a fiatalember ügyében. Igen, de ki tudja, milyen sorsra jutok akkor én. De mondjuk, hogy ha nehezen is, de elengednek – otthon nyakamba szakad a magyar rendőrség, a külügy, hogy az ország hírneve, hogy a kapcsolatok akadályozása… Legjobb esetben is méltatlankodnak, hogy minek ártom bele magam ilyen ügyekbe, én nemcsak magamat, hanem a szakmai szervezeteket, az országot is képviselem. Ki tudja, utazhatom-e akkor legközelebb? Nem volt könnyű nem szólnom, mert erős késztetést éreztem rá, egyszerűen olyan fölháborító provokáció történt, hogy valahogyan mindenképpen segíteni kellett a fiún. Tudtam, hogy az egész amiatt van, hogy nemrég zajlott le Belgiumban a Heysel-stadionbeli tragédia, melynek során a Li-

EGY MÁSIK EMBER

verpool–Juventus BEK-döntő alatt az angol szurkolótábor rátámadt az olaszra, a belga rendőrség töketlensége miatt pedig vérfürdő lett belőle, és legalább harminc olasz meghalt. A meccset akkor nem merték abbahagyni, mert féltek a még nagyobb bajtól – Keegan és Scirea a hangosbeszélőn kérték a szurkolókat nyugalmuk megőrzésére. Halálos feszültségben játszották végig a meccset, amelyet – nem is lehetett másképp – a Juve nyert 1:0-ra. Közben a lelátókon még ott hevertek a hullák, szanaszét eldobált táskák, ruhafoszlányok. A csendőrök most ezt egy ártatlan fiatalemberen akarják megbosszulni, aki a sors szeszélye folytán éppen eléjük került. Amikor ugyanazon csendőr elé kerültem, aki elutasította az angolt, csendesen én is megkérdeztem, mi baj volt a fiúval, nem csinált semmit, csak egy papírfecnit dobott el. „Igen”, mondta a csendőr, láthatóan zavarban, „de azt a papírt hozzámvágta, én pedig az olasz államot képviselem. Ezzel tehát az olasz államot sértette meg.” Nem nagy meggyőződéssel hümmögtem, és addigra már eldöntöttem, mit teszek. A questuráról kijőve azonnal telefont kerestem, találtam a közelben egyet. A telefonkönyvből kinéztem a Brit Nagykövetség számát, és nyomban hívtam. A nagykövetet vagy érdemben cselekvőképes embert kértem, egy hölgyet kapcsoltak. „Pár perccel ezelőtt a questurán provokáltak, megvertek és letartóztattak egy angol fiatalembert, a neve Paul Angelo Bumbel”, a vezetéknevet betűztem is, „bi, ju, em, bi, i, el”. – Uram, adja meg a nevét – mondta a hölgy. – Nem adhatom meg a nevem, de így történt, provokálták és letartóztatták. – Értse meg, hogy csak akkor tehetünk bármit, ha megadja a nevét. – Értse meg, hogy nem tehetem. Valahol ezen a ponton a beszélgetés elakadt. A sors kezének tulajdonítom, hogy az előzetes sorbanállás közben az űrlapjáról véletlenül elolvastam Paul Angelo Bumbel nevét. Hubay Miklósnak este elmeséltem a történteket, egyetértett velem, és azt mondta: „Reméljük, hogy a brit malmok őrölnek”. Én is

14 7

14 8

ORPHEUSZ

nagyon reméltem, mivel ezért csak a lehetséges minimumot tettem meg. Amikor költészetgyűjtő körutamat előzetesen megszerveztem, többek között és főleg Gianni Totival konzultáltam. Gianni Toti nagyszerű ember, kifejezetten firnyákos, nyelvbűvölő költő volt, elkötelezett kommunista (ami nála szabadelvűséget is jelentett), a felesége, Marinka Dallos pedig magyar festőnő. Olaszos körökben nagyon ismert, elismert és szeretett párost alkottak. Toti emellett az egyik első olasz videóköltő volt, e téren máig világszerte ismert. Elővette a noteszát, és – szinte ellentmondást nem tűrően, rövid, informatív jellemzéssel együtt – sorra mondta, melyik városban kit vagy kiket kell feltétlenül felkeresnem. Leginkább neki köszönhetem hát máig élő olasz költői kapcsolataim nagy részét, vagy legalábbis az első lépéseket ezekhez. A római kapcsolatok legtöbbje addigra már kialakult. Hubay Miklós mutatott be még az első napokban egy Armando nevű fiatalembernek, aki Magazzini Generali néven egy régi raktárépületben kultúrklubot működtetett. Mindjárt meg is hívtak abba a költészeti sorozatba, amelyet római költőknek szer veztek, akik hetente egy bizonyos napon hármasával léptek fel. Ott ismertem meg Mario Lunettát, Stefano Docimót, Giovanni Fontanát, Elmerindo Fiorét, Luca Patellát, aki elsősorban festőként közismert, Valerio Magrellit, másokat. Én novemberben kerültem sorra, hang- és akcióköltészeti estet csináltam, amelybe a végén bevontam az akkor éppen kint tartózkodó magyarokat (Athénát, Bán Andrást, Jovián Györgyöt), illetve az olaszok közül Fiorét, Docimót és másokat. Az volt a dolguk, hogy kalapácsokkal döngessék az előzetesen összeszedett léceket és deszkákat, a dobogót és ami üthető fát találnak, miközben én az Allegro barbaro című munkámat énekelem és ordítom – lényege szerint ismét közös akcióvá vált a befejezés. Adriano Spatolát hírből már ismertem, mert Galántai Gyuriék, akik jártak is nála Mulino di Bazzanóban, sokat emlegették őt, és elutazásom előtt mondták is, hogy feltétlenül keressem fel. Az olasz experimentális költészet már akkor kiemelkedő

EGY MÁSIK EMBER

alakja elismert költő volt, Európa-szerte legendás performer, hangköltő, és általában a költészet szövegen túli kifejezési formáinak úttörője. Első utam hozzá vezetett, bár kissé körülményesen. Mulino di Bazzano Párma felé esik, így hát vonattal Pármába mentem, ahol – mivel Mulino di Bazzano felé már nem volt busz, naponta kettő ha közlekedett – felhívtam egy régi ismerősömet, Francesco Barocellit, akit még 1980-ban ismertem meg Velencében. Francesco Parma környékén lakott, és meglepetésemre rögtön felajánlotta, hogy elvisz Spatolához kocsival. Mulino di Bazzano éppen Spatola és felesége, a remek és csavaros eszű olasz költő, Giulia Niccolai miatt volt nevezetes település – művészeti eseményeknek és reggelig tartó buliknak adtak rendszeresen helyet otthonukban. Ahogy a házukhoz értünk Francescóval, egy idős hölgy jött elő, és közölte, hogy Adriano már nem lakik itt. „Szétmentek a hölggyel, aki elköltözött, Adriano itt maradt, szomorú volt, az ügyvéd úr néha meglátogatta, aztán elment ő is.” Néztük az elhagyott házat, nem tudtuk, milyen ügyvédről van szó, a néni megadta az új címet, amely egy Reggio Emilia melletti faluban, Sant’Ilario d’Enzában volt található. Francescóval követtük Spatola költözését, Sant’Ilario d’Enzában már nem falusi házban, hanem egy társasházban laktak. Amikor becsöngettünk, semmiről sem tudván persze meglepődtek, Spatola szunyókálhatott éppen, mert álmosan törölgette a szemét. Mint kiderült, új feleségével élt itt, az első meglepetés után felgyorsultak, Adriano felfogta, hogy hozzá jöttünk, én speciel Magyarországról. A felesége összeütött egy tésztát, közben boroztunk, és Spatola mesélni kezdett. Természetesen mondtam neki, mi járatban vagyok, vagyis hogy az ismeretségeken túl költészeti anyagokat is gyűjtök egy leendő antológia számára, így rögtön több könyvet is adott, köztük a legendás Zeroglificót, egy-két Baobab-kazettát, amely hangköltészeti hangosfolyóiratként, antológiaként működött, korai regényét, a L´obloˋt, fénymásolati formában az Impaginazioni című kritikagyűjteményét, és még egy-két dolgot. Így például folyóiratuk, a TamTam néhány számát, vagy az általuk kiadott „geiger” könyvek

14 9

15 0

ORPHEUSZ

pár darabját. Elmeséltük neki útikalandjaimat, vagyis hogy esőben érkeztem Pármába, hogy Francescóval kitéptünk Mulino di Bazzanóba, ahol nem találtuk, és így tovább. Az „ügyvéd úr”ról kiderült, hogy az nem más, mint Corrado Costa, az ismert költő és Adriano jó barátja, akinek az édesanyja igazított minket útba. Szégyellte volna azt mondani, hogy a fia költő – a gyanús foglalatossággal szemben az ügyvédi identitásnak rendes polgári rangja van. Egyre jobb volt a hangulat, én is átadtam Spatolának néhány hangmunkámat, aztán felkerekedtünk egy szomszédos hegyi faluba, ahol Spatola jó barátai, Giovanni Anceschi (a kiemelkedő esztéta és irodalomtörténész, Luciano Anceschi fia) és Milli Graffi költő hétvégi háza van. Francescótól elköszöntünk, ő már nem jött velünk. Azért is vitt át Spatola, hogy ott aludjak, mivel őnála nem volt hely, Milliéknél viszont bőven. Spatoláék éjszaka haza is mentek. Másnap Anceschiékkel együtt mentünk be Milánóba az ő kocsijukkal, én azonban – mivel útvonalamat máshogy terveztem – nem maradtam ott, hanem vonattal elmentem Genovába. Genovában, amint azt korábban megbeszéltem vele, még az állomásról felhívtam Ettore Bonessio di Terzet-et, aki egyrészt költő volt, másrészt filozófus-esztéta, harmadrészt egy nemesi család sarja, akinek az apja a helyi futuristák egyikeként részt vett a mozgalomban. Ettore vicces típusú, nagydumás ember volt, azonnal Puskást és a focit hozta szóba, majd elmagyarázta, hogyan menjek hozzá az egyetemre, később onnan a házába. Ilyen várost addig még nem láttam Olaszországban: a közlekedési struktúrája jól jellemzi a felépítését. A vonatút után a vasútállomásnál buszra ültem, amellyel kanyargós hegyoldali utakon megérkeztem Ettoréhoz az egyetemre. Innen újabb busszal elmentem egy helyre, ahol funicolaréra (siklóra) szálltam rendes közlekedési jeggyel, ez felvitt egy hegytetőre. Itt beléptem egy hatalmas liftbe (legalább húsz ember fért el benne vagy talán több is), amelyben szintén rendes közlekedési jegyet kellett kezelnem. Tehát a lift is „servizio pubblico”, vagyis tömegközlekedési eszköz volt. Ezek után már majdnem ott voltam Ettore

EGY MÁSIK EMBER

házánál, amely egyszerűen és nagyvonalúan volt berendezve, valahogy úgy, ahogy egy elszegényedett futurista nemeshez illik. A környékről egész Genova szépen látszott: a tenger a kikötőben összefut a heggyel, a vonattal, a hét hegyen elterülő várossal, amelyben az épületek valami egészen egyedi tájolással helyezkednek el, nem mértani rendben és nem is összeviszsza, hanem valami nagyon organikus, változatos urbanisztikai képet alkotva, amelyben a dombok-völgyek és az egymást változatos szögekben keresztező utcák és még az utca ívéhez képest is egyedileg forgatott épületek egy rendkívül nagyvonalúan kaotikus rendben találkoznak össze. Sokat beszélgettünk Ettoréval is, az ember ilyenkor szívja magába az információkat, az ismereteket elsősorban az irodalomról, a művészetről, a kulturális közéletről, de minden egyébről is, emberekről, kollégákról, eseményekről. Ettore felhívta egy barátját: taxival mentünk át Raffaele Perrottához, aki költő volt, inkább hagyományos, de nyitott, felvilágosult, modern gondolkodású, érzékeny, finoman művelt ember. Ücsörögtünk nála, a felesége jött-ment, készített valami vacsorát, miközben egyszercsak betoppant egy egészen fiatal ember, egy srác, jól nézett ki, lazán volt öltözve, csendesnek és szerénynek tűnt. Per rotta nagy szeretettel fogadta, máig emlékszem, megkérdezte tőle: „Stanco?” – „Fáradt vagy?”, és a kérdésből meleg féltés érződött. Utána Raffaele felénk fordult, és bemutatta a fiút, akinek nem emlékszem a nevére. Hozzátette, mintegy elébe vágva a további kérdéseknek: „Nem a fiam, nem az öcsém, nem távoli unokaöcs…”. Mindent értettünk, nagyon elegáns, laza és természetes gesztus volt ez a közlés. Raffaele antik filozófiát tanított a genovai egyetemen. Adott egy-kettőt a verseskönyvei közül is, megvacsoráztunk. Beszélgetés közben szóba jött az egyik legjelentősebb élő olasz költő, valóságos legenda, akihez készültem is elmenni, Edoardo Sanguineti – némi távolságtartással beszéltek róla. Hogy ennek a nagyobb és népszerűbb pályatárstól való természetes vonakodáson túl volt-e más oka is, nem igazán értettem. Mindenesetre előzetes megbeszélés alapján másnap felkerestem Sanguinetit

151

15 2

ORPHEUSZ

az egyetemen. Vékony, kifejezetten sovány ember, ráncos, hoszszú arccal, amelyen legendás orr ül, amelyet verseiben olykor ő maga is fölemlegetett. Otthon még Hekerle László barátom mesélt sokat róla, innen tudtam, hogy korábban évekig volt az Olasz Kommunista Párt képviselője a Parlamentben. Hekerle egyszer találkozott vele, éppen Rómában, a parlamenti ülésszak idején, ahol Sanguineti, aki különben híres úriember is volt, kiszaladt, hogy találkozzon az ismeretlen magyar fiatalemberrel. Meghívta egy kávéra, közben beszélgettek, és elmondta, hogy éppen mivel kapcsolatban folyik a politikai harc odabent. Ebből szűrte le Hekerle Laci számomra a tanulságot, hogy Sanguinétinál, illetve általában Olaszországban kommunistának lenni elsősorban azt jelentette akkor, hogy az évtizedek óta uralkodó kereszténydemokrata korrupció ellen száll harcba az ember. Ennek már tudatában voltam, amikor mi is jót beszélgettünk Genovában, és immár olyan helyzetben, amikor Sanguineti már lemondott a képviselőségről, mert, mint mondta, megelégelte. Most sokat megtudhattam róla, a kortárs olasz költészet helyzetéről vallott nézeteiről, tapasztalatairól. Akkor számomra még meglepő módon kifejezett figyelemmel érdeklődött az én munkám és Magyarország iránt. Mivel Sanguineti irodalomkritikai munkássága elképesztően gazdag és elmélyült, gyakran hívják egyetemi, tudományos és egyéb konferenciákra, így a későbbiekben nemegyszer ilyen alkalmakkor is találkoztam vele Olaszország különböző városaiban. Következő úticélom Torino volt, amely nem esik messze Genovától. Itt egy régi barátném várt, Franca Varallo, akivel szintén Velencében találkoztam, azon a bizonyos Cini-konferencián, ahol Francescóval is. Franca nagyon jó helyen, a Piazza Statutón lakott, egy sokemeletes ház legfelső szintjén, jó kilátással a városra. Este érkeztem, fáradtan, Francát Velence óta nem láttam, és nagyon jólesett a nem várt baráti gesztus, hogy meleg vacsorával várt. Ott volt egy barátnője is, beszélgettünk, nemsokára megágyazott nekem a nappaliban, ő bement a hálószobájába, lefeküdtünk. Reggel, mire fölkeltem, ő már elment. Megettem a kikészített reggelit, és, mi tagadás, belestem a háló-

EGY MÁSIK EMBER

szoba nyitva hagyott ajtaján. A falon kinagyított fényképeket láttam Francáról, aki az életben egyáltalán nem volt szép, a fotogenitása viszont erősnek bizonyult, mert a képeken határozottan volt benne egyfajta huzat. És rögtön az az érzésem támadt, hogy aki készítette a fotókat, az szerette és ismerte őt. Torinóban Arrigo Lora-Totinót kerestem fel, aki az olasz és a nemzetközi kísérleti költészet kiemelkedő alakja, nagy újító, az olasz konkrét költészet – Carlo Belloli után – talán legmeghatározóbb szerzője volt már akkor. A via Cabotón lakik máig, egy nagy, modern épületben, lakása tele festményekkel, képekkel, vizuális munkákkal, főleg ismerőseitől, kollégáitól. Például a jelentős „olasz” futuristától, Nicolai Diulgheroftól, és meglepő módon volt két Kassákja is. Arrigóval máig nagyon jó barátságban maradtunk, nemrég Magyarországra is sikerült meghívni az Olasz Intézeten keresztül, remek előadást tartott a tanszékünkön. De vissza az időben: Lora-Totino sok mindent mutatott, természetesen adott is. Vizuális munkáiból éppúgy, mint hangkölteményeiből. Miközben nagy elánnal és intelligenciával beszélt valamiről, mindig belenevetett. Tőle Carla Bertolához és Alberto Vitacchióhoz mentem, akik az olasz experimentális költészet kitartó ügyvivői, az Offerta Speciale című lap gazdái és szerkesztői. Olaszországban viszonylag sok költészeti folyóirat van, amely az országos terjesztésben nem jelenik meg, de a költők-művészek egymás közti kommunikációjában mégis sok helyre eljut, és nagyon nagy szerepük van abban, hogy ez a költői kultúra egyrészt állandóan fejlődik, másrészt hozzáférhető. Carla és Alberto egyrészt vizuális, másrészt ún. fonetikus költők elsősorban. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a kísérleti költészet szereplői általában minden műfaj és műváltozat iránt nyitottak, szükség és alkalom esetén alkotóilag felhasználják azokat, és sokan közülük a hagyományos, ún. lineá ris (vagyis verssorokban írt) költészetet is mívelik, a maguk egyedi módján. Vannak viszont néhányan, akik ez utóbbitól kifejezetten távol tartják magukat: mint például éppen Lora-Totino. Este Francával sétáltunk Torinóban, és elvitt abba a városrészbe is, amely a leginkább fin de siecle és szecessziós jellegű

15 3

15 4

ORPHEUSZ

volt. Elmondta, hogy közösen kedvelt költőnk, a 20. század elején alkotó, tüdőbetegsége miatt hamar távozó Guido Gozzano itt járkált nap mint nap, ezekbe a kávéházakba ült be. Meghitt hangulat telepedett ránk, és ez a bensőségesség, valamint Franca emberi melegsége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy nagyon megszerettem Torinót: szép, nagyvonalú, és mégis otthonos város, amely rendkívül gazdag a modern kultúrában – ebben eltér a jól ismert és szintén gyönyörű olasz városokban, városkákban megszokottaktól, ahol minden inkább régi. Itt minden inkább modern, legfeljebb 18. századi, és érvényes ez a város élénk kulturális arculatára is. Bertola és Vitacchio jóvoltából tehát néhány Offerta Specialéval is felszerelve tovább utaztam Milánóba, ahol is megbeszélésünk szerint felkerestem Milliéket. Most nyílt igazán alkalmam megismerkedni velük, hiszen vacsoránál beszélgetni tudtunk, illetve – mivel korábbi találkozásunkkor Spatola volt a középpontban – jobban meg tudtam ismerni a munkájukat. Giovanni Anceschi elsősorban elméletíró, kritikus és szemiológiai kutató, építészeti képzettséggel rendelkezik, Milli alapvetően lineáris költő, de abban a modern, kísérleti vonalat gazdagítja, köteteivel, lappublikációival, illetve hangi megjelenéseivel is, például éppen a Spatola szerkesztette Baobab kazettákon. Másnap felkerestem Giulia Niccolait, Spatola volt feleségét, természetesen nem ebben a minőségében, hanem mint az egyik legerősebb és legeredetibb olasz költőt. Nagy rendetlenségben élt akkor, talán beteg is volt, lakásában szanaszét szórva minden, és egy szintén kissé lepukkant, de rokonszenves férfi is feltűnt a színen. Ekkor kaptam meg Giulia néhány verseskötetét, amelyeket mindmáig szívesen lapozgatok: a nyelvi invenció, az angol nyelvvel való játék, az olaszon és az angolon túli nyelvi kísérletek leleményei mindmáig megrendítőek – esztétikai értelemben véve, mert tematikusan valójában általában rendkívül humorosak a költeményei. Niccolai után Antonio Portához mentem, aki az egyik legfontosabb milánói költő és szellemi ember volt akkor. Tagja az egykori legendás Gruppo ‘63-nak (miként Sanguineti is), utána is

EGY MÁSIK EMBER

jelentős köteteket publikáló költő, erőteljes irodalomszervező. Még otthon, a szegedi olasz tanszék könyvtárában ismertem meg máig irányadó antológiáját, a Poesia degli anni settantát, amely a hetvenes évek olasz költészetéből ad széles körű ízelítőt. Érkezésem idején Porta az Alfabeta című irodalmi és irodalomkritikai lap egyik szerkesztője volt. Este értem hozzá, a lakásában fogadott, rokonszenves, viszonylag fiatal felesége volt, már akkor három vagy négy gyerekük lehetett. Lementünk Porta „studio”jába, ami a dolgozószobáját, irodáját jelentette, amelyet ugyanabban a házban tartott fenn. Itt a könyveken túl jól ellátott információkkal is, és megmutatta egy új projektjét, jobban mondva annak egy-két darabját: plakátverssorozatot indított, nemcsak a maga, hanem mások szövegével is, s ezekkel időről időre teleragasztatta a várost. Vagyis a költészet megjelenésének egy nem teljesen új, mégis eredeti – és furcsa módon addig lényegében kihasználatlan – területét hasznosította a költészet javára: a közterületeket. Megbeszéltük, hogy másnap bemegyek az Alfabeta szerkesztőségébe, ahol találkozhatom Balestrinivel és Sassival is, mivel értekezletük lesz. Az Alfabeta volt akkor a legtrendibb, ugyanakkor nagyon magas színvonalú irodalmi-irodalomkritikai lap, Gianni Sassi grafikusművész pedig annak a főszerkesztője és a lelke. Sassi az olasz alternatív kultúra, és konkrétabban a Fluxus ismert és jelentős alakja volt, és nagy szervező: ő gondozta a hosszú éveken át működő nemzetközi költészeti fesztivált, a Milanopoesiát, ő alapította meg a Cramps Records kiadót, amely sorra bocsátotta ki a lemezeket, Demetrio Stratostól és az Areától Cage-en át másokig. Most az Alfabeta volt a fő vállakozása, ott dolgozott Porta és Balestrini, utóbbi nem is olyan régen költözhetett haza, Milánó közelébe. Amikor bementem, éppen Sassival találkoztam, aki nagyon szívélyes volt, azonnal adatott néhány számot az Alfabetából (ilyenkor általában mindenki szem előtt tartotta azt is, hogy amikor hazautazom, ne legyen kezelhetetlen méretű a könyvescsomagom), és mutatta legújabb kiadványát, a La Golát. Ez egy gasztronómiai folyóirat volt, a szakácsművészet és az ételek kultúráját csatolta vissza az irodalmi-művészeti köz-

15 5

15 6

ORPHEUSZ

tudatba. Porta hamar elköszönt, ott maradt viszont Balestrini, akivel leültünk a szobájában. Nanni Balestrini szintén a Gruppo ‘63 egyik kiemelkedő alakja volt, mellesleg az első olasz számítógépes költemény, a Tape Mark megalkotója. Az ő nevéhez egy külön – személyes sorsára nézve súlyos – legenda fűződött: az 1968-as történések után, a hetvenes évek elején el kellett menekülnie otthonról, mert azzal gyanúsították, hogy a Vörös Brigádokkal működött együtt. Már Spatola mondta korábbi beszélgetésünk alkalmával, hogy ez a rágalom lehetetlenséget állít, hiszen Balestrini nagyon sarkos dolgokat írt, és nyíltan politizált, de Adriano a tevőlegesség bármilyen lehetőségét egyszerűen kizárta. Nos, Balestrini ezután Párizsban telepedett meg, ahol menedékjogot kapott. Ott folytatta irodalmi munkáját olasz nyelven, de francia kiadók is erősen érdeklődtek utána. Amikor én találkoztam vele, addigra a bíróság már kimondta ártatlanságát, így kétlaki lett hosszú évekig: Párizst néha felcserélte Milánó melletti lakhelyével, amelyet Leccónak hívtak. Csendes, halkszavú, szőkésvöröses hajú ember, ő is érdeklődött a magyarországi helyzet iránt, és persze könyveket kaptam tőle, például az éppen akkor megjelent I cieli címűt. Vele is többször hozott még össze a sors a későbbiekben. Ugo Carregát kerestem fel ezután, az egyik legjelentősebb olasz vizuális költőt, akiről már Galántai is beszélt korábban, s akinek a Mercato del Sale nevű raktárgalériája nemzetközi szinten ismert tere, archívuma és kiállítóhelye volt az experimentális, elsősorban vizuális költészetnek. Ezen a helyen találkoztam a kicsit szúrósabb természetű, de nagyon melegszívű emberrel. Rendhagyónak tűnt, hogy mindeddig ő volt az első, aki nemritkán mondott rosszat kollégáiról. Elég rossz véleménye volt például Spatoláról, akit később Kemény Tamással együtt próbáltunk megvédeni. Munkái azonban nagyon szépek, számos katalógust, könyvet adott, s ezzel egyre jobban formálódott az a könyvtár, amely később az alapját jelenthette annak, hogy a kísérleti költészetet az egyetemen taníthassam. Carrega megtudta, hogy Tomaso Kemenyt is felkeresem, kiderült, hogy régi barátok, már ritkán találkoznak, de fiatalkoruk-

EGY MÁSIK EMBER

ban sok közös élményük volt, lelkemre kötötte, hogy üdvözöljem a nevében is. Tomaso Kemeny nevét először Budapesten hallottam, még diákként: valamikor a hetvenes évek első felében, az egyik olasz tanszéki esten. A műsor részeként Barna Imre olvasott fel műfordításaiból, ezek egyike Tomaso Kemény verse volt. Ez a magyar vezetéknév az olasz keresztnévvel megragadt az emlékezetemben, és kíváncsivá tett. Amikor 1984-ben, Szegeden elkezdtem tanítani, találtam tőle néhány verset Porta már említett antológiájában, és talán mintha a lektorunk, a legendás Ezio Bernardelli is adott volna tőle kölcsön egy könyvet, mégpedig épp az első kötetét, az Il guanto del sicariót (A bérgyilkos kesztyűje). Milánóban most telefonon vettem fel vele a kapcsolatot, megbeszéltük, hogy meglátogatom. A metróból kiszállva elsétáltam a milánói fasorok egyik legszebbikén, a Viale Romagnán (amely egyébként egy széles és nagyforgalmú sugárút), és becsöngettem az 51-es számú házba. Az előcsarnok már egy módos milánói polgárház benyomását keltette: a lift pedig nagyon szép szecessziós darab volt, keskeny, ami miatt alig lehetett csomaggal beleférni, finom mívű kovácsoltvas ketreccel és metszett üvegtáblákkal. Ahogy kiszálltam a liftből, Tomaso már az ajtóban várt, beléptem hozzájuk, tágas, de nem túl nagy lakás nyílt meg előttem. A nappaliban ültünk le, kicsit mintha Gozzano L’amica di nonna Speranza című versének szalonja jelent volna meg előttem, apró csecsebecsékkel, műtárgyakkal, azzal a különbséggel, hogy ezek – szemben a versbeliekkel – ízlésesek voltak. Ta más – mert nevezzük most már így – bemutatta a feleségét, Luisettát, aztán magunkra maradtunk ketten, és beszélgettünk. Természetesen több könyvet is kaptam tőle, aminek nagyon örültem, mert így alaposabban megismerhettem a munkáját, de ennél tovább akartam menni, és megkérdeztem, nem jönne-e el Magyarországra. Azért volt nekem ez fontos, mert már korábban sokat gondolkoztam valamiről, aminek hangot is adtam bizonyos írásaimban, előadásaimban, sőt, a Mozgó Világban ennek jegyében kerestem meg levélben Faludy Györgyöt, Nancy Toth-ot, Nicholas Kolumban-t (akit személyesen is meg-

15 7

15 8

ORPHEUSZ

ismertem, és jó barátság alakult ki köztünk), George Szirtest és másokat, hogy adjanak verseket számunkra. Igazán kellemes meglepetésemre mindenki azonnal adott verset, amelyeket aztán egy-két költőtársam bevonásával lefordítottunk, és közöltünk a Mozgóban. Azért fogtam bele ebbe, mert már akkor úgy gondoltam, hogy a magyar irodalomtörténetnek és a kritikának nemcsak a külföldi (erdélyi, felvidéki, vajdasági, „nyugati”) magyar nyelvű irodalomra kell figyelnie, hanem ennek a figyelemnek ki kell terjednie– ahogyan azóta hívom – a magyar világirodalom egészére, vagyis azokra is, akik már nem feltétlenül magyarul írnak. Ezt többen vitatták, többen azonban egyet is értettek velem, és részben talán a művelődéstörténet is igazolta ezt a felfogást. Most azonban Tamás finom vonakodással reagált. Ez azért történt így, mert ahogyan azóta többször meg is fogalmazta, félt a Dunától. Ez a metafora azt jelentette, hogy mivel tízéves koráig Magyarországon élt, és a kommunista hatalomátvétel után szociáldemokrata nevelőapjával együtt elmenekülni kényszerült az országból, élete egy jelentős darabját odahagyva, most félne szembesülni az ott hagyott gyermekkel. Így már megértettem tartózkodását, de megegyeztünk abban, hogy egy munkajellegű meghívás talán átsegítené őt ezen a traumán: ha dolgozni kell menni, az más, az munka. Így megígértem neki, hogy mindenképpen megpróbálok egy szegedi egyetemi meghívást és egy írószövetségi bemutatkozást megszervezni neki. Ez szerencsés módon hamarosan sikerült is az Olasz Kultúr intézet és annak igazgatója, Porsia úr segítségével. Átadtam Tamásnak Carrega üdvözletét, mondta, hogy valóban jóban vannak máig, fiatalkoruk egy része összeköti őket. Mutatta is egy saját vizuális munkáját, amelyet Carrega egy antológiában közzétett. Egy másik ilyen jellegű munka – mivel a vizuális kifejezésmód nem lépett be tartósan Tamás költői nyelvébe, némileg meglepő módon – a vécékagyló fölött volt ki függesztve. Egy gyermek fényképe nézett róla felénk, egy-két hullámvonal, illetve egy népdal kottarészlete látszott, ennyi szöveggel: Távozz tőlem, búbánat, búbánat… Azóta is

EGY MÁSIK EMBER

mindig elmosolyodom, ha a vécékagyló előtt állok náluk, és ezt látom. Luisetta híresen jól főz, megvacsoráztunk, és további beszélgetés után ott aludtam náluk a szalonban. Másnap együtt indultunk el, én a városnak, Tamás pedig a közeli Paviába, ahol a híres egyetem angol tanszékének vezető professzora volt. Milánóban persze másokat is felkerestem. Így például Enzo Noeˋ Girardi professzort a La Cattolica egyetemen, mivel nemrégiben Michelangelo költészetéből írtam a disszertációmat, és vele, a Michelangelo-kutatás egyik nagy alakjával – aki a nagy mester verseinek legmodernebb kritikai kiadását is elkészítette, amelyből mindmáig mindenki dolgozik – mindenképpen találkozni szerettem volna. Szívélyesen fogadott, elbeszélgettünk, konkrétabban rákérdezett, miről írok a Mesterrel kapcsolatosan, azután pedig felajánlotta, hogy ha lefordíttatom a tanulmányom egy-két részletét, ő közli a Testo című filológiai folyóiratában. Nagyon örültem ennek, hazaérve megoldottam a fordítás kérdését, és nemsokára meg is jelent a disszertáció talán legfontosabb részlete a Testóban. Ugyanígy felkerestem a jó öreg Ruzicska Pált, aki akkor, szinte egyszemélyben, a milánói egyetem magyar tanszékét jelentette. Milánóból Velencébe vettem utamat, ahol nem is olyan régen szerzett ismerősök vártak: Johngian és Rita, akiket még Amszterdamban ismertem meg 1983-ban, a One World Poetry fesztiválon. Mivel azóta nagyon sokszor találkoztunk, főleg Velencében, de még Magyarországon is többször, ma természetesen már jól emlékszem arra az útvolnalra, ahogyan a Santa Lucia vasútállomásról el lehet baktatni a viszonylag messze eső Calle dei Colori-hoz, ahol a lakásuk található egy kis házban, közel a Nuove Fondamenta vaporettó-állomáshoz. Ekkor azonban még navigációs segítségre szorultam, ezért Gian kijött elém a vasútállomásra, és vaporettóval mentünk el hozzájuk, mivel a könyvek miatt nehéz volt a csomagom. Velencében általában kicsik a lakások, hiszen a térrel mindig is gazdaságosan kellett bánniuk a velenceieknek. A Nuove Fondamentánál szálltunk le a vaporettóról, volt ott egy jellegzetes olasz „bar”, ittunk va-

15 9

16 0

ORPHEUSZ

lamit Giannal, aki egyáltalán nem olaszos típus, először is szőke, aztán, ami fontosabb, csendes, szinte szótlan, befelé élő ember, és mindig lehet rá számítani. Kicsiny lakásukban akkor még csak egy lányt neveltek, nekem a nappaliban adtak éjszakára helyet. Melegen, ízlésesen, kissé keleties kultúrával berendezett otthonukban a falon láttam mindjárt Gian egy-két szép festményét, Rita pár munkáját. Mindketten írtak, vizuális munkákat készítettek, illetve, főleg Rita, performanszokat csináltak. Nem véletlen, hogy 1983-ban még színházi csoport képviselőiként találkoztam velük és Alberto Masalával Amszterdamban. Gianék az olasz költői kultúra egy sajátos, kevéssé ismert és kevéssé megbecsült szektorát képviselték. Ennek a költői kultúrának a legnevesebb alakja az egyébként Itáliában szintén alulértékelt, illetve inkább észre sem nagyon vett Franco Beltra metti volt, Gianék jó barátja, sokat hallottam tőlük róla, míg aztán egyszer, évekkel később össze nem hozott vele a sors. Ez a költészet a beatirodalom vonzáskörében formálódott, annak szellemi alapjait képviselte és próbálta meghonosítani Olaszországban, kevés sikerrel. Érdekes módon a beatmozgások nemcsak irodalmi, hanem zenei értelemben is elkerülték az olasz magaskultúrát, vagyis nem jött létre és nem kristályosodott ki az az átütő kulturális paradigma, amely radikálisan átrendezte volna a fiatalság gondolkodásmódját, ahogyan ez angol vagy német nyelvterületen, de paradox módon például nálunk is megtörtént. Így ezek a történések a kulturális és az irodalmi élet perifériáján maradtak, miközben jelentős műveket és különösképpen egy jelentős szellemi magatartásmintát hoztak létre. Itt most Gianéknál a saját könyveiken túl egy érdekes folyóiratot is mutattak, az általuk szerkesztett mgur-poesiát, és egykét kiadványt a supernova nevű könyvsorozatukból. Ebben az európai beat- és posztbeat költők köteteit adták ki elsősorban, James Kollerét, Jeremy Croninét, Tom Raworthét, Cid Cormanét, Robert Creeley-ét és természetesen Beltramettiét, a magukét és még másokét. Beszéltünk közös barátunkról, Alberto Masa láról is, akiről tőlük tudtam meg, hogy szárd származású. Gian mesélte, hogy egyszer Alberto beállított hozzájuk egy hatalmas

EGY MÁSIK EMBER

szárd sajttal, kért egy nagy kést, és kettéhasította a sajtot, amelyben nyüzsögtek a férgek. Alberto nem értette, miért ijed meg Gian és Rita. Náluk Szardíniában ez tradicionális szokás volt, ez bizonyította, hogy a sajt egészen friss, hiszen a férgek még eszik. Azt is megtudtam, hogy sajnos már nincsenek nagyon jóban, útjaik szétváltak. Velencéből egyenesen Firenzébe mentem, ahol a Hubay Miklós által figyelmembe ajánlott fiatal költőt, Sauro Albisanit kerestem fel elsőnek. Sauro – mint mondják, a firenzeiekhez általában hasonlóan – zárkózott, szűkszavú fiatalember volt, felesége mellett egy hatalmas perzsamacskával osztotta meg a lakást, amelyben alig volt bútor. Amikor átmentünk a szalonba, ahol nem volt semmi más, csak egy biliárdasztal, nagyon megörültem, mert katonaidőm alatt sokat biliárdoztam a klaszszikus, háromgolyós angol biliárddal. Sauro, látván földerült kedélyemet, megjegyezte, hogy a biliárd metafizikus játék, s ez beakadt a fülembe. Bele is fogtunk a játékba, neki persze sokkal jobban ment. Másnap Laura Marcheschit, az egyik legismertebb vizuális költőt kerestem fel – egyébként az ún. firenzei iskola erős ebben a műfajban –, aki sok mindent mutatott, könyveket is adott. Utána Luciano Caruso következett, aki általában is az egyik legnagyobb volumenű alakja az olasz vizuális költészetnek. Itt tudtam meg tőle, hogy bár Firenzében lakik, nápolyi származású, és éppen visszaköltözőben van a déli városba. Caruso nagy szervező és egyben kiadó volt, a futurizmus elszánt kutatója, aki elsőként kezdte meg a háború után szinte feketelistán levő futuristák programjainak teljes kiadását összeszedni és megszerkeszteni. Többször felkerestem még az elkövetkező években, s a lépés úgy jött ki, hogy megint csak Firenzében találtam őt, mivel egy pár éves nápolyi visszaköltözési kaland után mégiscsak a toszkán fővárosban telepedett meg újra. Találkoztam Maurizio Nannuccival, aki a vizuális költészet mellett a konceptuális művészet terén is ismert volt. Utána Luciano Ori következett, a kiváló vizuális költő, nagyon eszes és finom munkái vannak. Meglepett ugyanakkor, hogy időn-

16 1

16 2

ORPHEUSZ

ként dehonesztáló megjegyzéseket tett más kollégákra, Nannucciról például sietve kijelentette, „un minore!”, vagyis hogy másodvonalbeli. Azért is találtam ezt furcsának, mert egész gyűjtőutam során azt tapasztaltam – amit későbbi élményeim mindenkor megerősítettek –, hogy az avantgárd típusú, experimentális alkotók toleránsak, megértéssel és korrektan viselkednek és nyilatkoznak a hagyományos költészetet mívelőkkel kapcsolatban is. Ennek a fordítottja sokkal kevésbé áll: nagyon sokszor hallottam lineáris költőket rosszindulattal, irigységgel eltelve beszélni Spatolától Carusóig bezárólag minden experimentális költőről. Természetesen Rómába visszatérve is folytattam költészetgyűjtő látogatásaimat. Alfredo Giulianival, a Gruppo ‘63 alapító tagjával és első kiadójával például a Feltrinelli könyvesboltban találkoztam, ahonnan aztán persze beültünk egy kávéra valahol a via Marguttán. Lamberto Pignottit a Tevere rakpartján, a Lungotevere Raffaello Sanzión kerestem, de a palotában közölték, hogy már nem lakik ott, elköltözött a via Cumára. Amikor felhívtam Pignottit, és megbeszéltem vele, hogy kimegyek a lakására, kiderült, hogy a piazzale Ungherián kell leszállnom. Ez jó előjel, gondoltam. S valóban, a vizuális költészet és a szemiológia egyik legfontosabb olaszországi alakjától sok mindent megtudtam, és sok hasznos kiadványt, antológiát, mellesleg útbaigazítást kaptam, és jó szakmai kapcsolat alakult ki közöttünk. Rómában sokat találkoztam Toni Infranca barátommal, akit még itthon ismertem meg, Nagy András hozott össze bennünket. Toni filozófiát tanult, publikált is e tárgyban ezt-azt, s bár sokat tartózkodott Magyarországon, amikor Rómában jártam, éppen otthon volt. Már tudniillik szülővárosában, a szicíliai Ericében, amely szerinte – és ezt nagyon sokan megerősítették a későbbiekben – Szicília talán legszebb fekvésű városa. Kézenfekvőnek látszott, hogy találkozunk, kifejezetten meg is hívott magához. Mivel biztosnak tűnt, hogy ide úgyis elmegyek, egyre csak halogattam a dolgot, más ügyeket soroltam előre. Aztán december elejére ez odáig fajult, hogy sajnálkozva kellett megállapítanom magamban: ezt bizony elszúrtam, pont most, hogy

EGY MÁSIK EMBER

Toni ott van, nem tudok már elmenni oda. A halogatás annyiban valóban végzetesnek bizonyult, hogy visszatértem én még sokszor Olaszországba, sőt idővel Szicíliában is jártam, ám Toni – római heteimhez képest – nem sokkal később megnősült, és kiköltözött Argentínába. Hát, ilyen az élet, amit elszalaszt az ember, azt pótolni nem lehet. Hoz viszont helyette mást a jósors. December elején előadást tartottam római egyetemistáknak Sárközy Péter kollégám és barátom szervezésében, a téma természetesen a kísérleti költészet helyzete volt Magyarországon és Olaszországban. Jó érzés volt azt tapasztalnom, hogy újat és érdekeset tudok nekik mondani a saját kultúrájukkal kapcsolatban is. Ez később is visszatérő élményem lett, és mindig jólesett – különösen, amikor az én közreműködésem révén találkoztak kollégák, akik még nem ismerték egymást személyesen. Alberto Masalával december 9-re beszéltem meg fellépésemet a bolognai Nowall lokálban, amelyet ő alternatív szórakozóhelyként üzemeltetett. Előtte azonban néhány napra elutaztam immár réginek számító barátaimhoz Udinébe. Cristina és a férje, Lucio fogadott, náluk laktam (mint annyiszor a későbbiekben is), elbeszélgettünk „a régi időkről”, amikor is tolmácsként ismerkedtem meg velük Budapesten, a TF edzőtovábbképző tanfolyamán. Találkoztam harmadik akkor szerzett barátommal, Gian Carlóval is, aki viszont nem volt jó bőrben. Megnősült, és a sejtésem azt súgta, ezt nem tette jól. A későbbiekben kiderült, hogy érzésem nem volt alaptalan. Itt, Udinében megragadtam az alkalmat, hogy felkeressem a kortárs experimentális költészet és irodalom egyik legelszántabb kiadóját, a Campanottót. Carlo Marcello Conti, egyébként kiváló költő volt a vállalkozás szíve és motorja, felesége, Franca pedig a vezetéknevét adta a kiadónak, és mindenben támogatta férjét. Elsőre furcsának találtam, hogy kisebbik leányuknak az Ezra keresztnevet adták, de aztán megszoktam. Lakásuk könyvekkel volt tele, de nemcsak a polcokon, hanem a padlón is oszlopokban álltak a különböző kiadványok, még a lakásukat is raktárnak használták. Meghirdettek egy találkozót velem a műhelyükbe, amely a város szélén található nyomdájukat je-

16 3

16 4

ORPHEUSZ

lentette. Mint megtudtam, könyveiket saját maguk nyomtatják, és persze bérnyomtatást is vállalnak, ennek bevételéből gazdálkodnak és engedik meg maguknak a művészetszervezés luxusát. A nyomdaépület galériaszintjén egy társalgót rendeztek be, itt tartották a találkozókat. Ezúttal is sok embert meghívtak. Rövid költői performanszt mutattam be, majd egy beszélgetés keretében megtárgyaltuk nagy vonalakban a magyarországi kísérleti művészet helyzetét, illetve beszéltem nekik Olaszországban szerzett tapasztalataimról is. Carlo utána elvitt egy kiállításmegnyitóra, amely valahogy szintén az ő keze nyomát viselte – nagyon pezsgett körülöttük az egyébként elég csendes város élete. Udinéből Bolognába menet elugrottam Oriagóba, ahol egy régi barátom lakott a feleségével. A szép nevű via Delle azaleere vitt el a rendkívül kedves és mélyérzésű Giampiero, rájuk az tán mindig lehetett számítani. Este együtt vacsoráztunk Claudio Zaránál (pontosabban a szüleinél), akit véletlenül, egy autóstop alkalmából ismertem meg nemrég. Claudio nagy halvacsorát készített. Ebben természetesen benne voltak a különböző kagylók, rákok, polip, minden, ami egy tág értelemben vett halvacsorába Itáliában beleértetik. Ekkor még bírtam ezt a konyhatípust – évekkel később valamiféle allergia ütött ki rajtam, aminek következtében a frutta di marétól egyszerűen leállt az emésztésem. Azóta szinte mániákusan kerülöm a kagylót, rákot, bár időközben megtudtam (és éppen Franca Campanottótól), hogy egy pohár meleg limonádé ilyenkor újraindíthatja az emésztőrendszer működését. Claudio különben egy otthonban dolgozott, ahol a kábítószerről lejött fiatalokat kezelték. Egy pap vezette az intézményt, és Claudio volt a jobb keze – valóban, szinte soha nem ért rá, minden idejét ott töltötte. Tőle hallottam először erről a munkáról: például arról, hogy aki időre nem jön haza, és ezt nem jelzi előre, azt azonnal eltávolítják. Az első számú szabály, hogy szigorúan be kell tartani, amit az ember megígér. Claudio mondta, hogy ha egyszer valakinek elnézik a visszaesését, onnantól kezdve a többi is kezelhetetlenné válik.

EGY MÁSIK EMBER

Akkor mindez azért is volt nagyon érdekes számomra, mert nálunk sem ilyen problémákról, sem ilyen intézményekről nem beszéltek – utóbbiak valószínűleg nem is voltak. Claudio, mint annyian Olaszországban, baloldali volt, valószínűleg kommunista, az ottani értelemben, közben egy pappal dolgozott együtt egy társadalmi hivatást betöltő jótékonysági intézményben. Ma már nem csodálkozunk ezen, de akkor erre még fel kellett figyelni. Bár sejtéseink nyilván lehettek, hiszen nálunk is köztudott volt például, hogy Pasolini egyszerre volt marxista, baloldali, illetve keresztény értékelvű. Barátaimtól búcsút véve Bolognába utaztam, Alberto Masa lát a Nowallban találtam meg, ezen a nem túl nagyméretű szórakozóhelyen, amelynek hátuljában egy alacsony dobogó jelezte, hogy itt bizony időnként más is történik, mint baráti italfogyasztás. Miután cuccokkal voltam, Alberto szállodába akart vinni, de én kényelmetlenül éreztem magam, és mondtam, hogy nem szeretném költségekbe verni, szívesen megalszom nála bárhol. Ma már másképpen csinálnám, mert tudom, hogy az olaszoknál nem nagyon szokás az ottalvós vendégség. Végül megállapodtunk, hogy a konyhában van egy ágy, azon elalhatom. „Legalább tudunk beszélgetni”, mondtam. Délután felkerestem Mario Ramoust, a költőt és klasszika-filológust, aki szintén a Gruppo ‘63 környékén tűnt fel, mellesleg lefordította Horatiust, és verstani munkái a szakirodalom alapvető műveinek számítanak, máig használom őket egyetemi munkám során. Este találkoztam Albertóval, sétáltunk a városban, ő pedig beavatott egy tervébe, mely szerint a következő évre egy nagyszabású fesztivált szervez, ahová Európa minden részéről meghív olyan csoportokat, szervezeteket, amelyek az alternatív-avantgárd művészetnek helyet teremtenek. Mivel sok tervet hallottam már sok mindenkitől, némi szkepszissel fogadtam a hírt, gondolván, majd meglátjuk. Este kimentünk Albertóék lakásába, ott volt felesége, Carla, akit még nem ismertem, ettünk, közben természetesen sok minden szóba jött, így Alberto szülőföldje, Szardínia is. Talán ő volt az első, aki mesélt a sziget valóban szinte érintetlen területeiről,

16 5

16 6

ORPHEUSZ

máig élő archaikus szokásairól és lakóinak közvetlen, természetes, még kifejezetten természeti jellegű szívélyességéről, vendégszeretetéről. Csaknem húsz év telt el azonban addig, amikor is először szárd földre léptem. A Nowallban másnap volt a fellépésem, amelyre eljött a városban élő gimnáziumi osztálytársam, Andrea és a férje, Luigi is. A közönség jól fogadta a dolgaimat, amelyek sorát megint a kalapálós akcióval fejeztem be: magam előtt látom, amint Luigi is ütöget egy fadarabot. A közönség ilyen bevonása mindig hatásosnak bizonyult – kiterjesztette az alkotás terét a résztvevőkre, és egy közös szeánszban oldotta fel a színpad, a művész, illetve a nézőtér és a hallgatóság kettősségét. És ismét Róma, az utolsó napok: karácsonyra mindenképpen haza akartam menni szeretteimhez Budapestre. Mivel reménytelen lett volna, hogy én magam vigyem haza új szerzeményeimet, összecsomagoltam a könyveket két nagy dobozba, s a Római Magyar Akadémián, ahol laktam, ígéretet kaptam rá, hogy a hetente Budapest és Róma között járó futárautóval alkalomadtán majd hazaküldik. Közben új római barátaim, kollégáim, Mario Lunetta, Giovanni Fontana és Stefano Docimo egy költői fellépést szerveztek a Róma közelében fekvő Marino gimnáziumába. Szombat délelőtt, kellemes decemberi napfényben mentünk ki a festői szépségű tengerparti városkába – bent, meg lepetésemre, két-háromszáz középiskolás ült a nézőtéren. Tü relemmel hallgatták meg az ábécérendben következő felolvasókat, Docimót, Elmerindo Fiorét, Fontanát, aki persze hangperformanszt mutatott be, Lunettát – majd én következtem. Megsemmisítő című hangversemmel kezdtem, amely igen hatásos darabnak bizonyult, s a továbbiak is nagy sikert arattak. Ilyen fajta vokális költészetet, amelyben az egész test intenzíven részt vesz, s amelyben gátlástalanul vannak jelen a zenei tapasztalatok, valószínűleg még nemigen láttak. Befejezésül az Allegro barbarót kezdtem el, mégpedig úgy, hogy az ujjammal elkezdtem ütni a taktust a mikrofonállványon. Alig értem azonban hozzá, a pár száz gimnazista átvette a tempót a tenyerével, ütemre tapsoltak. Miután így kéretlenül is adva volt az elementáris

EGY MÁSIK EMBER

alap, még a szokásosnál is elevenebben adhattam elő a vokális improvizációt, amelyen a beatrockzene élménye oly erősen üt át. Óriási ováció követte a fellépésemet, máig felejthetetlenül – az egyik első „tömegsiker” volt ez a pályámon. Az élmény, hogy amit csinálok, elevenen hathat. Avantgárd költészet populáris térben.

16 7

KONN E K T OR

December utolsó napjaiban tértem haza Rómából, és utam szinte egyenesen az Egyetemi Színpadra vezetett, ahol Bernáthy Sándor már a korábbi években kiharcolta, hogy az év valamelyik utolsó napján egy, néhány zenekart felléptető estet rendezhessünk. 1985 végén a Konnektorral és Sanyi zenekarával, a Dr. Újhajnallal adtuk az azévi záróbuli kemény magját. Aznap délelőtt próbáltunk, nekem addigra teljesen elment a hangom, valószínűleg bekaptam egy vírust. Ott álltunk a kész műsorral, amelyet előtte valamelyest bepróbáltunk, de az énekes néma volt. Márpedig a szöveget Jeremiás siralmai alapján állítottam össze, több nyelven, mivel Parcz Ferenc jóvoltából találtam egy olasz nyelvű Bibliát is. Jakobi ült ott a csellóval, Virágh Laci somolygott a nemlétező bajsza alatt, Attila állt és várt a megoldásra, Sanyi kicsit gondolkodott, és azt mondta: suttogva kell végigcsinálni. Magam is gondoltam már erre, csak attól féltem, hogy a suttogást nem lehet úgy kihangosítani, hogy az erős zenekari hangok mellett érthető maradjon. Gondos előkészületekkel persze végül is mindent meg lehet oldani – így már csak arról kellett megbizonyosodnom, hogy a suttogásos terhelés nem árt a hangszálaimnak. Felhívtam közeli barátunkat, Hódy Katit, aki kiváló gyermekgégész szakorvos volt. Azt mondta, ha szigorúan betartom, hogy csakis suttogok, és egyébként is pihentetem a hangomat és nem beszélek, akkor megcsinálhatom. Nagyon érdekes koncert-intermezzó jött létre így estére a Jeremiás siralmaival, amelyben a suttogó énekes teljesen szokatlan jelenség volt: az egész hangkép rendkívül feszültté vált, éppen az éles suttogás, a hangi koncentráltság okán. A közönség soraiban ülő barátaink nem is tudták, hogy nincs hangom,

EGY MÁSIK EMBER

azt hitték, ez így van kitalálva. Ezek után a következő év elején a Fővárosi Művelődési Házban, majd Kecskeméten a Kelemen László Színpadon újráztuk ezt a koncertet, immár mindig suttogva, noha akkor már lett volna hangom. Utána pedig visszatértünk a Tankanyar-repertoárhoz, vagyis a Magyar irodalmi hallgatókönyvbe illesztett klasszikus magyar költészeti darabokból szőtt koncertszínházi előadáshoz. Mert hogy ezt a fajta színpadi koncertet, amelyben – mint fokozatosan egyre jobban láttam és meg is fogalmaztam – a hang, a mozgás, a színpadkép, a performált szöveg, az intenzív jelenlét egyaránt fontos, nem lehetett pusztán koncertnek tenkinteni. Sokkal inkább egy ott, akkor születő, összművészeti előadásnak, egy műalkotásnak, amely gondosan elő van készítve, meg van tervezve, de ott jön létre az élő térben. Közben nyitogatni kezdtem egy másik dimenziót is. Önmagában is foglalkoztatott az a kérdés, hogy a koncertre, hangmunkába, színpadi történésbe transzponált költeményeket – legyenek enyéim vagy mások szövegei – vajon hogyan lehetne művészileg érvényesen visszagyömöszölni a papírra, esetleg egy könyvbe, vagy egy folyóirat lapjaira. Ekkoriban kezdtem el gondolkodni következő, Galántai Gyurival együtt készített verskötetemről, a Szellőző Művekről: a könyvben való gondolkodás aktualitása pedig új feladat elé állított, és hozzájárult a megfelelő megoldások megtalálásának kikényszerítéséhez. Készítettem még kézzel, illetve írógéppel, többnyire A4-es méretben néhány vizualizált költeményt, például Ady Az eltévedt lovasát, Janus csodaversét Egy dunántúli mandulafáról. Ennek a – többnyire hangi alapú – vizualizáló költésmódnak már első kötetemben, az Ismeretlen monológokban is voltak előzményei (Fogda-dal I-II, Militarista dal stb.), a nyomdai megoldások költői térbe emelésével is megpróbálkoztam ugyanott (pl. a Használati utasításban) – most azonban egy erőteljes kifejlődésben levő hangi költészet vizuális interpretációját kellett a magam számára kidolgozni. Ami persze azzal az eredménynyel is járt, hogy elkezdtem készíteni – és mindmáig készítek – önelvű vizuális verseket, munkákat is.

16 9

17 0

ORPHEUSZ

Még 1985-ben kitaláltam A walesi bárdok vizuális újraköltését. Ez volt ugyanis az egyik legerősebb versmegzenésítése, hangi újraköltése a Konnektornak, és érdekelt, hogyan tudnám ezt megjeleníteni könyvben. A zenés változat a teljes szövegre épült, csupán az utolsó két sor kimondatlanságával próbáltam zárófeszültséget teremteni. Vagyis az, ami nagyjából mindenkinek beugrik a végéről, hogy Ötszáz énekli hangosan / A vértanúk dalát, kimarad, és a kompozíció a király őrületének tetőpontján szövegileg azzal ér véget, hogy De túl zenén, túl síp-dobon / Riadó kürtön át: – és ez jól fel van pörgetve vokálisan is. Mint a legfontosabb pillanatokban szinte mindenkor, most is mintegy magától jött az ötlet – a vizuális interpretációban éppen és kizárólag csak az „ötszáz” szóra építek. Vettem több száz A4-es lapot, néhány vastag fekete filctollat, és minden papírlapra egy szalagszerűen folyamatos, nagyvonalú kézírással, átlós irányban ráírtam az „ötszáz” szót. A papírlapok így szinte egyformák voltak, miközben nem volt közöttük két valóban egyforma. Megvolt a további konkrét tervem is, így felhívtam Pácser Attilát, aki nagyon készséges volt, és eljött hozzám fotózni. A házunk felső udvarán (az első emeleten) volt egy egységes aszfaltfelület. Nagyjából kimértem a hosszát és a széltét, hogy oda tudjam tervezni a munkát. Közben minden papírlap hátuljának négy sarkára egy-egy kis darab duplex ragasztót helyeztem, és így kezdtem őket leragasztani az udvar kövére. Előtte persze körömmel le kellett kaparni a duplex ragasztószeletkék borítását – könnyen kiszámítható, hogy ötszáz lap esetén ez kétezer kaparás volt –, jól fel is sebeztem a körömágyamat. Utána térdelő testhelyzetben, felülről kiindulva, sorokban oldalt, illetve lefelé haladva rögzítettem a papírokat a kövön. Attila közben nemcsak a születőfélben levő művet, hanem vele engem is fotózott, mivel jó szemmel vette észre, hogy – amit nem is terveztem – egyszemélyes akcióvá válik az egész műképzés. Kezdett alakot ölteni a „térköltészeti” alkotás, s egyre jobban emlékeztetett va lamiféle temetőre, ahol egyforma sírkövek hirdetik a holtak ottlétét (mint például egy katonai temetőben), csakhogy ezek a sírkövek nem állnak, hanem fekszenek, és mi rajtuk járunk.

EGY MÁSIK EMBER

Minél inkább a befejezéshez és így a kiteljesedéshez ért a munka, egyre erősebb volt a szakrális hatása, s magam is úgy éreztem – ezt a későbbiekben többször meg is fogalmaztam –, hogy egyfajta morális tiszteletadássá válik az akció, vagyis a mű elkészítésének folyamata. A térdem belefájdult, a lábam el-elzsibbadt, nehezen egyenesedtem ki, és így tovább. Egy kis fizikai fáradsággal, egy kis fájdalommal adóztam – akaratlanul – tisztelettel azok emlékének, akik nem féltek helyettünk vállalni a halált, amelyre mi – vagy mondjuk én – valószínűleg gyáva volnék, ha egy konkrét helyzet úgy kívánná. Attila többféleképpen igyekezett képileg feldolgozni a körülbelül hét és fél méter hosszú, öt méter széles műalkotást. Nagyon érdekes volt felülről, az én lakószintemről, a harmadikról látni. Közben nem is tudtam – annyira belemélyedtem a kivitelezésbe –, vajon a lakók mit szólnak ahhoz, amit látnak, ha egyáltalán látják. De nyilván sokan látták, amint dolgozom rajta, meg az elkészült művet is, hiszen több órás folyamat volt ez – és nem is szedtem le azonnal. Ezután nekifogtam az Ómagyar Mária-siralom vizuális újraköltésének is, hiszen annak performatív hangi változatát többször előadtuk, és a nyelvi áttételek változatlanul izgattak. Az ezzel kapcsolatos alapötlet szinte megint véletlenül jött: a vers hangjaiból kiindulva a betűkben kerestem a kiinduló megoldást. Többszöri próbálkozással úgy gépeltem le a siralom szövegét, hogy egyetlen betűhiba, se átütés ne legyen benne. Közben valahogy találtam, talán a pincében, ki tudja, két szőrös deszkát: egyszerre voltak régiek, használati szempontból értéktelenek, mégis kifejezetten szépek. Elhatároztam, hogy ezekre fogom felszögelni a papírlapokat, és azután két nagyobb szöggel összeillesztem őket, meg is terveztem, milyen formán: keresztre emlékeztetően, de nem derékszögben. Vagyis a kereszt vízszintes szárát jócskán elforgattam átlós irányba, ettől olyan emberszerű lett. De mielőtt rögzítettem volna őket, előbb föl kellett rájuk helyeznem a szöveget – az elforgatott szálra a vers első felét, a függőlegesre a vers második felét tartalmazó papírlapot, ügyelve arra, hogy egymáshoz képest és a hordozó deszka

17 1

17 2

ORPHEUSZ

méreteihez képest is arányosan álljanak. Ezért elmentem egy vasboltba, és vásároltam egy csomó, különböző fajta szöget. Amikor pedig munkához láttam, a vers elejéről indulva minden strófában kiválasztottam egy domináns hang betűjét, és ebbe egy-egy, mindig ugyanolyan szöget ütöttem be. Az első ilyen hangot végigszögeltem az egész szövegben, azután a soron következő strófában választottam mellé egy újabb hangot is, és annak a betűjét szögeltem végig a versben. Miközben haladtam előre, ügyeltem arra, hogy az azonos hangoknak-betűknek mindig pontosan ugyanaz a szögtípus feleljen meg. Kis szögekkel kezdtem, és egyre nagyobbakkal folytattam. Így lefelé haladva a szögek egyre magasabb, de plasztikailag artikulált felületet alakítottak ki, mivel a nagyok között – a szöveg, illetve a betűk logikája alapján – mindig ott voltak a kisebbek, vagy az egészen kicsik. A szöveg legvégére pedig, a képzeletbeli pont helyére beütöttem egy 200-as óriásszöget. Ez a későbbiekben néha ki is esett, mindig újra és újra be kellett nyomni. Összeillesztettem és rögzítettem a két deszkát, valami még hiányzott: az átlós keresztszár felső részébe beütöttem egy kis szeget, és arra spárgával fellógattam egy nagy szöget. A szem statikája számára így került egyensúlyba a kompozíció. A fa, a szög és a papír (rajta a textus) problémája tovább izgatott, úgy éreztem, a siralomban még több van, más interpretációkat is lehet készíteni belőle (mint ahogy A walesi bárdokból is készült több verzió a későbbiekben). Megtartottam a szögelős szövegstruktúrát, csakhogy a verset a betűk ritkításával gépeltem le, hogy a plasztikai felület jobban érvényesüljön, illetve hogy az egyre sűrűsödő szögek között azért a nyelvi anyag és a tér érzékelhető maradjon. Három teljesen egyforma szövegpéldányt – és ezen persze sokat kellett dolgozni, hiszen egyetlen írógéphiba vagy elütés sem maradhatott bennük, vizuálisan teljesen egyenértékűeknek kellett lenniük – a fentebbi eljárással felszögeztem egy-egy teljesen egyforma, A4-es rajztáblára. A szögek által kiadott plasztikai felület is teljesen egységes volt mind a hármon. Ezek után egy táblát úgy hagytam, ahogy van, egy másikról félig-meddig, a harmadikról meg szinte teljesen

EGY MÁSIK EMBER

letéptem a papírt, úgy, hogy ez utóbbin néhány fecni maradt csak, szövegtöredékekkel. A három táblát megdöntve egy sorba helyeztem – gondolatban, illetve kiállításokon –, így nagyon szépen kiemelkedett a szöveg szublimálásának spontán meglelt logikája. Vagyis az elsőn a szöveg még követhető, de a szögek átviszik azt a térbe. A másodikon a szöveg már csak részlegesen van jelen, így viszonylagossá válik a tárgy terében, s a szögek mint vizuális jelek elkezdenek visszautalni a betűkre. Míg az utolsó darabon már csak a szögek utalnak a nyelvre, egy-egy adott vasszög egy-egy hang emlékét őrzi, mint egy térbe kiterjesztett kotta. Változatlanul izgatott a papír és a szöveg materialitása, illetve a régi szövegek műtárgyszerű újraköltése. Elővettem a Halotti beszédet, és legépeltem több verzióban. Utána – mivel az első magyar nyelvemlékről van szó – vastag piros, illetve zöld filctollal áthúztam-kiemeltem bizonyos szócsoportokat, mondatokat, nagyjából úgy, hogy a két szín aránya a fehérrel együtt összhangot alakítson ki. Ezek után pedig fogtam egy snitzert, és a piros, illetve zöld sorokat hosszanti irányban alul-felül, illetve a befelé eső piciny oldalukon bemetszettem. Mivel a sorok így pusztán a másik oldalsó kis részen rögzültek csak a papírhoz, amelyből vétettek, nem várt következmény állt elő: a sorok kinyíltak a térbe, mint rojtok, göndörödtek kifelé, hosszuktól, helyzetüktől függően különböző mértékben és formában. Több példányt is készítettem ebből, és gondolkodtam, milyen hordozóra tegyem fel a legszebbet. Végül egy ehhez a mérethez arányos, kissé díszes arctükörre ragasztottam fel a négy sarkát, a tükröt a lakásunkban találtam, Athéna nagynénjéék hozták ajándékba még régebben. Ezek a munkák rendkívül izgalmasak voltak számomra, és a korábbiakkal együtt kezdték kirajzolni egy olyan vizuális költészet lehetőségét, amelyet érzésem és tapasztalatom alapján újnak, járatlannak találtam – miközben persze rengeteg szó esett akkoriban, részben a Magyar Műhely intenzív munkája folytán is, a vizuális költészetről. Így keresni kezdtem a kiállítási lehetőséget hozzá. Mivel eleve szokatlan dologról volt szó,

17 3

174

ORPHEUSZ

meg nem is voltam ismert képzőművész, a galériák föl sem merültek. Leszták Tibi viszont a Lágymányosi Közösségi Házban épp nemrég indított be egy kiállítóteret, és megegyeztünk, hogy 1986 februárjában ott csinálok egy kiállítást, amelynek – mivel centrumában A walesi bárdok egy új változata állt – az ötszáz címet adtam. A galéria szép, arányos és otthonos, meghitt terének egyik, belépéskor meredeken jobbra eső sarkába az Ómagyar Mária-siralom keresztjét állítottam, köréje kevés szalmát szórtam, hogy legyen egy kis természetes talapzata. A másik, túlsó sarok közelébe a Halotti Beszéd-tükröt akasztottuk szemmagasságban a falra. A két pont közötti falhoz, egy-egy posztamensre helyeztük a siralom táblás változatait, az átellenben lévő falra pedig az üveglapok közé illesztett vizuális versek kerültek (Janus, Ady, saját versek, például a Léghajó). A teljes tér alapját pedig A walesi bárdok képezte. Ennek kiindulópontja azonos volt az udvari verzióéval: ahogy beléptünk a galéria terébe, a szemközti fal és a padló találkozásának élénél kezdve sorban fölhordtam a – természetesen ismét néhány száz példányban kivitelezett – papírlapokat az ötszáz kalligrafikus szalagfelirattal. Az udvarunkon 25×20 sorban jött ki az a téglalapfelület, amely ötszáz lapból állt. Itt azonban, lévén a galéria csak pár méter hosszú, nekiütköztem a falnak. Sebaj, annál jobb, mindig is azt tapasztaltam, hogy az adottságokhoz való kreatív alkalmazkodásban a művészi erő jelentős hányada rejlik. A korábban vízszintes munka sorait a falon, függőlegesen folytattam fölfelé, nem egészen a plafon szegélyéig. Váratlan hatás állt így elő: az alkotás a valódi térbe került, még inkább „térköltészetivé” vált, jobban, mint ha csak pusztán a vízszintes felületen működött volna. Ráadásul a napok múltával egy új, számomra revelációt jelentő dimenzió nyílt meg benne: az időé. Ugyanis ahogyan a megnyitón, illetve a későbbi napokon az emberek, néhányan némi vonakodás után, de végül kényszerűen és természetesen ráléptek a talajfelületre, vagyis a vízszintes lapokra is, azok elpiszkolódtak, elrongyolódtak, és összességében egy szakadozott, szürkésfehér felületet adtak ki, amellyel éles kontrasztba került a falon levő rész tisztasága, épsége. Mintegy meg-

EGY MÁSIK EMBER

elevenedett a műalkotás, ahogyan az idő és a használat dolgozott rajta. Igen ám, de közeledett a megnyitó napja, ennek megfelelően valahogyan meg is kellett nyitni a kiállítást. Bernáthyval tanakodtunk, csináljunk-e egy koncertet, de valami miatt ez most nem volt lehetséges. Akkor mondta Sanyi, hogy beszéljek Laár Andrással a KFT-ből, ők nagyon nyitottak, keresik is a sima zenekari konvenciókon való túllépés lehetőségeit. Felhívtam Laárt, elmondtam, milyen kiállításról van szó, ő kíváncsinak bizonyult, és megbeszéltük, hogy valamelyik nap Bornai Tiborral együtt feljönnek hozzám megbeszélni, mit csinálhatnának, nagyzenekari felhajtás nélkül. A megbeszélt időpontban eljöttek, leültünk, megmutattam nekik egy-két versművemet, és vázoltam költői munkám, illetve az azt részben reprezentáló kiállítás lényegét. Közös fejtörés következett, melynek során ők kitalálták a szerepüket: akusztikus hangszereken fognak improvizálni, míg én, mint terveztem, kibontakozom az irhabundámból és az ahhoz rögzített szalmakötegekből. Így is történt másnap a megnyitón – a közönség úgy érkezett, hogy egy szalmatömeg várta a hall közepén. Két zenész ült mellette, játszogattak, talán beszélgettek is. Aztán a szalmahalmaz mozogni kezdett, lassan egy emberszerű alak bontakozott ki belőle bundában, és aztán az alak a bundát is ledolgozta magáról. A végén megjelenő három lány, Edit, Tücsi és Csilla pedig egy kézikocsin kivonszolt a térből. A KFT-vel jó kapcsolatban maradtunk, időnként találkoztunk is, Laár a későbbiekben fellépett az egyik Új Hölgyfutár Revue-n. A lányok azonban állandó munkakapcsolatot jelentet tek. Tücsit már jól ismertem Bernáthy formációjából, a Dr. Újhajnal és az Okker Sziszterz Női Léptékből, ő volt az egyik hiperaktív, jó színpadi és tánctapasztalattal rendelkező és dolgozó Sister. Lengyel Edit is Sanyi révén került a képbe, az egyik legjobb munkatársam lett, akivel valaha dolgom akadt. Mindig lehetett rá számítani, ha kellett, mindig ráért, vállalt kényes helyzeteket is, szép, természetes hangja volt, nagyon szépen intonált, alkatilag nyitott volt, így nagyon jól lehetett formálni, amit csi-

17 5

17 6

ORPHEUSZ

nált, és ő maga is jól oldotta meg a feladatokat. Mindezek tetejében pedig nagyon szép nő volt, úgyhogy mindig döngicséltek körülötte a férfiak. Csilla pedig Sanyi új énekesnője volt szintén az Újhajnalban, amely lassan aztán átalakult Matuska Silver Sounddá. A lányokat, mikor melyik ért rá, mindig szívesen hívtam akcióba, koncertre, performanszra, mert ahogy minden nyelvi lehetőség izgatott az alkotásban, úgy természetesen a test, illetve a testi jelenlét nyelve is – és a sajátomén túl a másoké is, amit ugyan mindig nehezebb kezelni, de sok a lehetőség benne. Így aztán a Konnektor mellett működő lánycsapatot elneveztem King’s Fingers Leánykarnak, és a továbbiakban legtöbbször így koncerteztünk. Így történt 1986 februárjának végén is a FMK-ban, ahol – alig hogy leszedtem az anyagomat a Lágymányosiban – új kiállítást csináltam az alsó, ún. fekete kiállítóban. A munkák persze részben azonosak voltak, de tettem közéjük újakat is – és elkészítettem egy újabb verzióját A walesi bárdoknak. Mivel a kiállítóban kicsi volt a tér, meg talán azért is, hogy ne ugyanazt ragozzam mindig, az Arany-költeményre utaló, ötszáz szalagfeliratú ötszáz papírlapot ezúttal egymásra halmoztam, és az egészet át akartam ütni egy hatalmas, 300-as szöggel. A FMK-ban kiál lításrendezésben általában segítő Orosz Péter szobrász segített a kivitelezésben. A Műcsarnok alagsori részében levő műhelyben egy megfelelő fúrófejjel átfúrta a papírhalmot (átszögelni fizikai képtelenség lett volna), kicsit belefúrt egy kisméretű fatalapzatba, amelyet aztán a papír tökéletesen eltakart, és az átlyukasztott papírtömegbe bújtatott szöget beütöttük ebbe a fába. Nagyon szép papírszobor keletkezett az A4-es laphalmaz tömegéből, amelyet drasztikusan átüt egy nagy vasdarab. Mintegy a nyelv „keresztre feszítése”, a nyelv és az anyag mártíriuma? Erre így természetesen senki nem gondolt előzetesen, talán csak sejtése lehetett róla az embernek: az igazi hatás azonban mindig váratlanul áll elő, és szinte csak véletlenszerűen érintkezik az eredeti szándékkal. A Fikában már gyakorlott koncertezőknek számítottunk, nem is csak a Konnektor miatt, hanem azért is, mert a Klub az

EGY MÁSIK EMBER

újító törekvések egyik legfőbb fórumává vált – lett légyen szó az én régi költői estjeimről, vagy a Fölöspéldány-koncertről, vagy Magyar Műhely-estről, vagy bármi másról. Mivel lassan híre ment, hogy a Tankanyar-repertoárban valami szokatlant csinálunk azzal, hogy radikális avant-rock módra szólaltatjuk meg a magyar költészet alapdarabjait, egyszer csak újra képbe kerültünk a PeCsában. Egy nagyralátó és nagyvonalú projekten dolgoztak ott Árkosi Árpád rendezői vezetésével, akit még a Brobo-időkből ismertem (a Szomjas-féle, egervári filmfelvétel alkalmából találkoztunk először). Nagyszabású bankettet kívántak rendezni március 14-én, vagyis az 1848. március 14-én, a Pilvaxban körvonalazódó forradalom évfordulójára, és ennek megfelelően a Petőfi Csarnokban is mintegy a Pilvaxot akarták felépíteni. A küzdőteret, ahol majdan az előadások, felolvasások, performanszok kaptak helyet, amfiteátrumszerűen felépített nézőtér vette körül, amelyet fehér abrosszal leterített asztalokkal és a hozzájuk tartozó székekkel rendeztek be, itt ült majdan a közönség. Az ételeket és az italokat nagy és szintén fehér abrosszal terített hordtálakon akkori színművészeti főiskolások hordták ki, szerepük szerint ők voltak a Pilvax pincérei. Az esten az akkori művészértelmiség szinte teljes húzóága szerepelt: az írók közül többek között Mándy Iván, Mészöly Miklós, Konrád György, Esterházy Péter, a művészek közül Cseh Tamás, Szabados György és sokan mások, illetve a Kaláka, de en nek története van. Én vagy mi, a Konnektor, nem is voltunk betervezve a műsorba. Ám valaki az utolsó pillanatban valami miatt kiesett a programból, és Bollobás Enikő nyilván alkalomszerű ajánlására bennünket hívtak, mivel hallották, hogy van egy Nemzeti dalunk. Lehet, hogy nem igazán tudták, mibe nyúlnak. A Nemzeti dalt természetesen már sokat játszottuk – mégis, mint mindig, most is kerestük a helyileg autentikus megszólalás lehetőségét. A napközbeni beállás idején észrevettük, hogy a küzdőteret lezáró falnál, amely a színpad hátteréül szolgált, egy hatalmas építési állvány van fölszerelve. Már önmagában is jól nézett ki, de azonnal rácuppantunk, hogy használjuk ki. Sanyi még cso-

17 7

17 8

ORPHEUSZ

dálkozott is: „Micsoda színpadkép! Ha kérjük, biztosan nem lenne itt.” Este, mielőtt ránk került volna a sor, kiderült, hogy ott van és fellép Balog Kálmán cimbalmos is, akivel akkoriban Márta Pista projektjében, a Támad a szélben dolgoztunk együtt. (Amikor Kálmán kijött a stúdióba, és az én egyik szövegem alá kellett egy viharos cimbalomszólót fölépítenie, olyan erővel oldotta meg a feladatot, hogy a zene szinte önálló életre kelt, és István azonnal külön számmá hangszerelte, amelynek aztán a végén szólal meg a szöveg.) Most megbeszéltük Kálmánnal, hogy beszáll a Nemzeti dalba. Az öltözőben együtt voltunk a Kalákával, mivel utánunk éppen ők következtek. Gryllus Daniék amúgyis kíváncsiak voltak az egészre, részben az ismeretség miatt, főleg azonban azért, mert az ő teljes zenekari életük a magyar költészet megszólaltatásán alapult. Kezdéskor sorban bevonultunk hátulról, az öltözőből, egyenesen fel az állványra: némi iróniával Kálmánt küldtük előre, őt követte Jakobi a csellójával, majd a zenekar többi tagja, a végén pedig én. A többiek az állványzatra történő bevonulás után a középső lejárón le is mentek a küzdőtérre, én viszont fent maradtam. Így kezdtük el a Nemzeti dal vad hangjait játszani, én odafönt ordítottam, hörögtem a verset, ahogyan szoktuk, soronként hátulról előre. De távol voltam a zenészektől, ők távol éntőlem, és amikor az utolsó előtti (azaz az eredetiben a második) versszakot befejeztem (annak első sorával), a zenekar leállt, szerencsére egyszerre, mivel azt hitték, vége van. Én meg, mivel nem indult újra a zene, nem mertem belefogni az utolsó, azaz az első verszakba. Ilymódon úgy lett vége a számnak, hogy a Talpra magyar… strófa elmaradt. Bespricceltünk az öltözőbe, tisztáztuk, mi történt, s megállapítottuk, hogy nem baj, szerencsére egyszerre álltunk le, úgy kell beállítani, hogy ez volt a koncepció. Akkor szaladt be Gryllus Dani, és kérdezte: „az utolsó verszakot miért nem csináltátok?”. Nevettünk, elmondtuk neki az igazat, de mint mindig, most is azzal, hogy a valóság nagy költő. S ha belegondolok, valóban: az első szakaszt, amely nálunk az utolsó, szinte mindenki tudja vagy legalább ismerni véli.

EGY MÁSIK EMBER

Tehát a hallgató a fejében fejezheti be a művet, a verset – akárcsak A walesi bárdok utolsó két sora esetében, amelyet persze tudatosan, előre tervezetten hagytam el. Vegyes hatást válthatott ki ez az interpretáció az ünnepelni akaró hallgatóságból. Barátaink, köztük például Hekerle Laci nagyon lelkes volt, mindenestül tetszett neki a színpadi megvalósulás – de például tőle hallottuk, hogy az előadás alatt szegény Ratkó József megpróbált demonstratívan kivonulni, amiből a demonstráció nem jött össze. Voltak, akik némi zavarban, kötelességszerűen gratuláltak, mások inkább nem szóltak, mivel némileg zavarban voltak, ami nagy szó egy műalkotás fogadtatásában. És persze sokaknak őszintén tetszett, megfogta őket a Nemzeti dal vad energiája, amit sikerült hangban kiáramoltatnunk. Beindult a mozdony, egyre érkeztek az alkalmak különböző fellépésekre. A Rádióban Markovits Ferenc rendező, akit egy-egy irodalmi műsorban való közreműködésből, rádiós megszólalásból már ismertem, nagyon megszerette a Tankanyar eszméjét és költői-zenei megvalósulását, ezért elérte, hogy adhassunk egy koncertet az 1-es stúdióban, meghívott közönség előtt. Az 1-es volt a legjobb hangjátékstúdió akkor, így a tervek szerint a koncertet fel lehetett venni egy nyolcsávos stúdiómagnetofonra. Nagy kihívást jelentett ez, hiszen egy rögzített koncert később adásba megy a rádióban. Koncert előtti napon Virágh Laciéknál tartottunk összpróbát, és valami miatt – vagy csak a szokásos módon – kicsit feszült volt a hangulat. Attila talán késett, aztán meg Márta Pista nem hozta el a szintetizátorát. Késsel lehetett volna vágni a levegőt, engem a feszültség már akkor nagyon megviselt: a teljes koncert és felvétel felelőssége a nyakamon, a zenekar meg épp összeveszőben. Sanyi letolta Attilát, és dühösen megkérdezte Pistától: hol a hangszered? Márta érzékelte a feszült légkört, nem akarta túlfeszíteni azt, de megvonta a vállát, és azt mondta: „most hozzam el az effektjeimet?”. Sanyi visszakérdezett: „hogyan próbáljunk hangszer

17 9

18 0

ORPHEUSZ

nélkül?” „Törésponton álltunk, most omlik össze a zenekar! az életbevágóan fontos koncert előtt!”, gondoltam. Sanyi erősen gondolkodott, majd így szólt: „én leteszem a gitárt a kezemből, hozzá nem nyúlok többet”. Egy pillanatra megijedtem, de éreztem, hogy nem a teljes föladásra készül. Másnap mentünk a rádióba, ami megint húzós volt lelkileg, mert Laci előre szólt, hogy neki beállás után és az előadás előtt el kell mennie egy M7-es koncertre, de időben visszaér. Sanyi már csak megvonta a vállát. Közben gondosan beálltunk, bekevertük a hangszereket, és megbeszéltük a hangmérnökkel, Cornides Tamással a sávkiosztásokat. Úgy terveztük meg, hogy csak hat sávra osztjuk szét a felveendő koncert szólamait, kettőt szabadon hagyunk az utólagos rájátszás és a keverés érdekében. Sanyi valóban nem használta a gitárját, helyette egy asztalt, mikrofont és pickupokat kért. Velünk volt Dyda Frici is, aki a zenekarral együtt, a koncerttérben kapott helyet, mert a koncerten történő visszhangosítást neki kellett megoldania egy külön szalagos magnetofonnal. Részletesen megbeszéltem vele A walesi bárdok szerephangjait, mert volt olyan részlet, ahol villámgyorsan kellett váltani. (Például amikor mindjárt az első strófa harmadik sorában megszólal a király, hogy: Hadd látom – akkor visszhang kell, de mire a kommentár azt mondja, hogy úgymond, addigra ki kell kapni a visszhangot, majd azonnal vissza is adni, mert a király folytatja: mennyit ér a velszi tartomány.) Megérkezett a közönség, mintegy ötven ember, barátok, kollégák, székeken ültek a közepes méretű stúdióban. Csodák csodája, a hangulat jó volt: természetes drukk a levegőben, de valahogy nem aggódtunk. Kezdés előtt még időben befutott Virágh Laci is. Szokás szerint a Bornemisza-verssel indítottuk a koncertet, jól ment, egymás után következtek a dolgok, és végig intenzíven, erővel tudtam csinálni az énekszólamokat, a legmegfelelőbb tempókban beszállni és kilépni, illetve hajtani az egész koncert tempóját. Ebben rengeteget segített, hogy a zenészek a legjobbjukat adták: hajszálpontosan hozták, amit kell, a megfelelő pillanatokban odaillő ötleteik voltak, nagyon figyel-

EGY MÁSIK EMBER

tek egymásra és rám. És ami kész csoda: a sok-sok szövegben egyetlen hibát sem vétettem. Ez most létfontosságú volt, hiszen a rádiófelvétel miatt szó sem lehetett leállásról, újrakezdésről, de utólagos javításról sem. Ha hibázok, az vagy benne marad, vagy az egész számot ki kell majd hagyni. (Igen jónak bizonyult hát számomra a hosszú versmondói gyakorlat, amelyről Szikora barátom annak idején le akart beszélni.) Sanyi meg egyenesen fantasztikus volt, invenciójával szárnyakat adott az előadásnak. Mindenféle tárgyakat hangosított be, kopogott, zörgött, kagylóba fújt, csengő-guruló pénzdarabokat dobált a bemikrofonozott asztalon, lufballont fújt fel és engedte ki belőle harsog vasercegve a hangot – mindenkit inspirált, és valóban, azzal hogy „letette a gitárt”, egy új dimenziót nyitott akkori koncertgyakorlatunkban. Vokálisan is többször és jó ötletekkel szállt be, amikor pedig a vége felé elkezdtük a Hajnóczy írásának általam kivagdalt részeiből készített szöveggel A kopt nők című számot, a tánczenésre vett zenei felvezetésben egyszer csak elkezdett disc-jockey tempóban és hangon improvizálni. „Hölgyeim és uraim, ezen a napon, ezen a csodálatos és felejthetetlen napon… A rádió, a Magyar Rádió színpadán az egyik legnagyob sztááááár…” Azzal elkezdte bemutatni a zenekart. Majd kivárás után, felfelé pörgő hanghordozással egyszer csak: „Hölgyeim és uraim, a most hallható szám a Magyar Rádió tánczenei sikerlistájának utolsó előtti helyén áll…” Majd a hasunkat fogtuk a röhögéstől. Azután a szám vége felé, a zenei levezetésben, bemondta, hogy „ülőtánc”, majd egy idő múlva, megfelelő tempóérzékkel: „alvótánc”, azzal Pista egy kifutó zongoraszólammal le is zárta a számot. Külön kaland és nagyon jó munka volt az utólagos keverés. Jól sikerült az alapfelvétel, így nem sokat nyúltunk bele, de ahol kellett, igen, és ezek a beavatkozások emlékezetesek maradtak. Az Allegro barbaro ostinato dallamára például Sanyi egyetlen helyen ráhelyezett három egyszerű gitárhangot, ezt követően pedig az egész szám alatt egy mély hangon éneklő férfikórust dúdoltunk rá. Közben néha majdnem elnevettem magam, Sanyi ugyanis időnként szándékosan hamisan énekelt, ami nagyon

18 1

18 2

ORPHEUSZ

jól hatott, olyanok voltunk körülbelül, mint két hazafelé dülöngő, jókedvében danolászó részeg. Aztán volt egy emlékezetes tanulság is. Az Idő című számunk előtt van egy nagyon szép rész, amelyben – a Halotti Beszéd óriási vokális terhelése után – a Kyrie Eleisont énekelem egyedül. Ebbe lassan beszáll a zene: finom szintetizátorhangok úsznak be, Attila pedig egy szép basszusszólamot épít hozzá, majd a gregoriánból ütemesen kibontakozik egy tempós zene, amire az Idő szövege épül. Igen ám, de most, a keverésnél hallottuk, hogy a felvételen a Kyrieszólam éneklése közben teljesen hamis voltam. Annyira, hogy az már ciki volt. Egyszer csak Sanyi talált egy megoldást: „tedd be vízbe”, mondta Cornidesnek. A „víz” a zenész nyelvben a teres, zengő visszhangot jelenti. Tamás adott rá egy kis vizet, de ez nem sokat javított. „Csavard el a gombot teljesen”, utasította Sanyi Cornidest, „adj rá minden vizet”. A hangmérnök szokás szerint tiltakozni próbált, hogy ezt ők nem így szokták – de Sanyi az udvariasság szélső határán ráparancsolt: „Azt mondtam, tökig vízbe, ne vitatkozz”. Cornides nyelt egyet, de megcsinálta. Remek volt: rögtön hallottuk, hogy ez a megoldás. Az énekszólamnak eltűnt a hamissága, és nagyon szép szakrális teret kapott. Mindenki megkönnyebbült. Ezt e remek felvételt a Magyar Rádió a következő év nyarán becsülettel lejátszotta. Nemsokára Gelléri Ágnes telefonált az akkori Radnóti Színpadról, hogy Bálint András kezdeményezésére és Tarján Tamás műsorvezetésével, Szóváltás címmel egy irodalmi élőfolyóirat indul náluk, az első számot a költészet napja alkalmából szerkesztik, és ebben számítanak rám. Nem emlékszem már az írók ra, színészekre, akik egyébként szerepeltek a műsorban; mi Konnektor-szeanszot csináltunk, élvezve, hogy profi színházi körülmények között tudunk próbálni. A technikusok – mint azt már máskor is tapasztaltam – örömmel segítettek a különleges igények megoldásában, mert ez a munka kissé kiszabadította őket a napi rutinból. Kezdetét vette Bernáthy nagy színpadképi menetelése: lefűrészeltettünk keveset egy asztal két

EGY MÁSIK EMBER

lábából, hogy az a lapjával a közönség felé megdőlve állhasson. A rajta levő poharakba úgy töltettünk folyadékot (glicerint), hogy annak a felszíne is az asztal lapjának megfelelően ferde legyen (ami víz esetében, ugyebár, nem valósulhatna meg). A zenekar skót szoknyába és hozzávaló ruhába öltözött, engem szállodai portás egyenruhába bújtattak, a mikrofont virágcsokorba rejtettük. Ezen a fellépésen a teljes Konnektor-felállás mellett Lengyel Edit is részt vett. Hegedűt adattunk a kezébe, természetesen úgy, hogy egy hangot se játsszon rajta. A performanszt megelőzően és azt követően egy kerti padon társalogtunk Tarjánnal, egymás kezébe adogattuk a virágcsokrot, benne a mikrofonnal. A műsor előtt és után Bálint Andrással beszélgettünk, és mivel láttam, hogy megfogta, amit tőlünk látott, azt ajánlottam neki, a Szóváltás keretében rendezzünk egy teljes estés Új Hölgyfutár Revue-t. Ebben nagy vonalakban meg is állapodtunk, a részletek persze későbbre maradtak. Erről azért eshetett szó, mert időközben a Kortárs Művészeti Fórum vezetője, Chikán Bálint felajánlotta, hogy a JAK laptervében szereplő négy szerkesztőség rendezzen egy-egy önálló estet az Almássy Téri Szabadidőközpontban. Tekintettel arra, hogy a leendő lapról még épp csak hogy elkezdődtek a tárgyalások a Kulturális Minisztériumban, a nyilvános bemutatkozás lehetőségének alapvetően mindenki örült. Én mindenesetre jó lehetőséget láttam benne arra, hogy megpróbáljuk látható módon körvonalazni azt a művészetfelfogást, amelyet képviselünk, illetve amelynek a képviselete alapvetően megoldatlan, pedig egyre erősebben van jelen. Hekerle Lacival és Szilágyi Ákossal megbeszéltük, hogyan képzeljük el, kiket hívnánk meg – már akkor igyekeztünk lehetőleg minden ide tartozó, jelentősebb szereplőt bevonni. Miután megvolt a május végi időpont, a meg hívókat is postázni kezdtük. A sokszorosított szórólapokat – mint azt már megszoktam a saját fellépéseimmel, kiállításaimmal kapcsolatos előkészítő munka során – elkezdtem beborítékolni, majd jött a borítékcímzés alázatos, hosszan tartó munkája, mindebben most Hekerle segített. Sok idő eltelt, mire Laci egyszer csak zavartan felállt, hogy neki

18 3

18 4

ORPHEUSZ

most el kell mennie. Valóban esteledett – nem tetszett a gondolat, hogy rám marad minden, mint az általában történni szokott. Ezt a műsort végül is állítólag hárman szerkesztjük. Ezért azt mondtam: „Tudod, mit, Laci? Nekem is el kell mennem. De ki fogja akkor befejezni a címzéseket?” Elértette a fékezett kirohanást, nem nagy örömmel, de visszaült, és becsülettel írta tovább a borítékokat. Tervünk szerint például Géczi Jánost is hívtuk, mert akkoriban kezdett el ruhákra tervezni vizuális költeményeket, és mint vidéki „avantgárd” szerzőt, különösen szerettük volna bevonni. Ákos beszélt vele, később kiderült, hogy valami félreértés folytán János aztán kimaradt. Bernáthy kezdett: bányászsisakot, ún. „kobakot” nyomott volna a fejébe, ha előtte azt, ott a helyszínen, el nem lopják; egy szájkosarat illesztett az arcára, szájába sípokat dugott, lekuporodott, és egy gyermekfürdőkádat húzott a hátára. Aztán, mint egy teknősbéka, elkezdett hátrálni kifelé, miközben a sípokat fújva egy-egy szót kiabált, variációkban ismételgetve őket: „képzőművészet!”, „zene!”, „irodalom!”, „filmművészet!”, „történelem!”; „Európa!” – de ekkor már a kijáratnál volt, amelyen át ajtócsapódással távozott. Azután Garaczi felolvasott, Bukta Imre akciót csinált, Székely Ákos egyik írásvetítőre tervezett mozgóképmunkáját mutatta be – kezdett alakot ölteni az ÚHF Revue-k alapképe. Balaskó Jenő, Beke László, Molnár Miklós, Hegyi Lóránd, Galántai, Petőcz, Parti Nagy következtek. Mivel Hajnóczy írásművészetét már akkor alapvetően avantgárdnak tekintettem, igyekeztem az ő efféle inspirációját láthatóvá tenni mások számára is, persze saját munkámon keresztül. Ezért tervezett akcióm címét egyúttal az egész műsor címének tettem meg: „Tehát az, hogy a bőrt leveszem róla” – idézet a Jézus menyasszonya híres preparátorinterjújából. Egyéni akciót csináltam, de részt vett rajta a három lány: Edit, Csilla és Tücsi. Akkoriban nagyon sok előkészítő munkával járó akciókat terveztem. Vettem sok zacskó vattát a gyógyszertárban, ezek alapvetően vastag csíkokban voltak zömítve. Néhány csíkot megfestettem piros autózománccal, néhányat zölddel. Csillát bokától

EGY MÁSIK EMBER

homlokig piros vattába tekertem, Editet zöldbe, Tücsit fehérbe. Mozgást koreografáltam nekik, egy vetítés terében kellett mozogniuk, közben magnóról ment a Hajnóczy-féle preparátorszöveg, amelyet előzetesen felvettem, egy dinamikus részletet választva hozzá abból a zenéből, amely a közös improvizációk egyik legsikerültebb változata volt a Támad a szél felvételei során. Ehhez a zenéhez és mozgáskoreográfiához írásvetítővel vetítettem ki jeleket, szövegrészleteket, amelyek részben a falon, részben a vattába tekert, mozgó testeken jelentek meg. Alig hogy vége volt az estnek, indultam Párizsba, ahová a „műhelyesek” jóvoltából meghívtak a soron lévő Polyphonix fesztiválra.

18 5

TÁ M A DÁ S

1985 derekán Márta István említette, hogy a hanglemezgyár megadta neki a lehetőséget, hogy egy új nagylemezt készítsen, az elképzelései alapján szabadon. Ennek előzménye az volt, hogy István korábban elkészítette az MHV felkérésére a Klaszszikusok popritmusban projekt magyar verzióját, amellyel a lemezgyár jelentős bevételt, István meg a szakmája irigységét és lenézését gyűjtötte be. Viszont – ami akkor szinte elképzelhetetlen volt – cserébe kapott egy üres fekete korongot, amelyet a tetszése szerint tölthet meg hangokkal. Ő alapvetően egyfajta természetelvű zenét képzel el, mondta, és ebben számít majd rám a szövegek tekintetében. Nagyon örültem a tervnek, hiszen lemezen dolgozni akkor sokak álma volt, én pedig amúgy is mindenben szerettem volna kipróbálni a kreativitásomat, illetve mindig is lelkesedéssel kívántam a költészet hatóerejét mindenféle dimenzióba kiterjeszteni, illetve mindenféle dimenzióban felmutatni. Vártam a terv körvonalazására, de nagysokára Pista csak kérdezte: „mi van a szövegekkel?” Mire én visszakérdeztem: „Mihez legyen a szöveg?” Ezt még egyszer-kétszer eljátszottuk, láttam Pista arcán a szorongást, amely mindenkit akkor szokott elfogni, amikor nagyszabású terve van, s az hirtelen a megvalósítás közelségébe kerül. Ilyenkor az ember bizonytalan, hogy meg tud-e felelni a maga kereste feladatnak, és ha igen, mivel. „Hol a szöveg?” „Hol a zene, amihez a szöveg kell?” Így ment ez egy darabig, aztán egyszer csak hallom, hogy Pista elkezdett felvételeket készíteni Kapolcson. Pontosan akkor kezdődött nála ez a választott faluja iránti elkötelezettség, amelyet az évek során komoly vállalkozássá fejlesztett. A Film Színház Muzsikában egy képriport is megjelent a felvételekről. Sokakat hívott oda, Cseh Tamást, Török Ádá-

EGY MÁSIK EMBER

mot és másokat. Nem is volt jó érzés kimaradni belőle, de hát, gondoltam, ő tudja, mit akar. Le is került a napirendről a téma, ám 1986 elején ismét szólt, hogy folytatja a felvételeket tavasszal, és le kellene mennünk Sa nyival. Május lehetett, amikor végül is leutaztunk, többnyire az Anna-malomban laktunk. Kitelepedett a Balaton-felvidékre egy komplett lemezgyári stúdió, amelyet Zaki (Zakariás István hangmérnök) irányított. Szabadtéren, tisztáson, erdőben foly tak a felvételek: volt, hogy rohangásztunk a fák között, én ordítoztam, Sanyi talán énekelt, Jakobi egy alumíniumlapot csattogtat va szaladgált, az Amadinda a térben széttelepítve játszott. Ebből lett aztán az Erdei opera című szám. Máskor betelepedtünk egy romos házba Déssel, Mandellal, Jakobival mi hárman, akik aztán a lemez szerzői lettünk. Nagyon jó improvizációkat csináltunk, én egy vokóder mögött ültem, és halandzsanyelvet artikulálva szálltam be időnként a zenébe. Ebből hallható egy részlet Rom címmel a lemezen. Akkoriban kezdett el érdekelni a mesterséges költői nyelv. Érdekes volt újra tapasztalni, hogy az ösztön, ha hagyják, jól működik a költői-művészi alkotás folya matában. Zenészként alapvetően képzetlen vagyok, épp hogy tudok kottát olvasni. Ha a tempóra figyelnem kell, sokat kell próbálnom, hogy el ne rontsam: tudniillik, mint később rájöttem, meg kell értenem ahhoz, hogy tudjam csinálni. Ha nem figyelek rá, és visz a dolog, akkor jól megy. Itt például, a Rom felvétele közben, amikor a profi zenészek nagy elánnal nyomultak, és egy jó dögös beindulásba kezdtek, én egyszer csak beléptem énekhanggal: Rassh gjair cacyb himbakaha, himbakaha stb., és ösztönösen teljesen rá tudtam feküdni a tempóra, a feszült és telt zenére. Visszajátszáskor Zaki annyit mondott a vokális megszólalásra, hogy „tanáros beszállás”. Ugyanitt, a Rom-felvétel során fogtunk bele egy másik elképzelésbe is, amely aztán a lemez élére került zenében és szövegben. Ennek alapjául az egyik szövegem szolgált azon kevés közül, amelyeket előre megírtam. A Kapolcs környéki helységnevek közül kiválogattam azokat, amelyeknek fura, jelentés nélküli, ráolvasásszerű hangzásuk volt – például Raposka, Csab-

18 7

18 8

ORPHEUSZ

rendek, Gyepükaján, Halimba stb. –, majd lezártam őket egy gyors „kameramozgással”: „Kőbánya, Pasarét”. Itt most Istvánék egy falubeli barát, Nagy Karcsi kezébe adták a szöveget, és felolvastatták vele. Karcsi ügyes volt, nem jött zavarba a felvételtől, szépen, az ottani enyhe tájszólás alapján artikulálva, és jó tempóérzékkel felolvasta a szöveget. Elmentünk aztán a közeli fatelepre, ahol gépzajokat vettünk föl, és ott is zenéltünk változatos felállásban. Ez konkrétan úgy nézett ki, hogy mentek a masinák (vagy kérésünkre beindították őket): fűrészgépek, gyalugépek stb. Nagyon jellegzetes, öszszességében erős hangjuk volt. A zenészek a gépekkel együtt játszottak: Mandel Robi például figyelmesen és fáradhatatlanul tekerte a lantját. Ebből az intuitív felvételből lett később a Fatelep. Nagyon nagy kedvvel vettem ebben részt, megszaladt az ember fantáziája, kreatív lehetőségek sora állt megrendelőként az ember elé, és öröm volt megpróbálni megfelelni nekik. Mivel ténylegesen még nemigen kellettek konkrét szövegek, a vokális és zaji részvétel lehetőségeit próbáltam minél mélyebben kimeríteni. De mindenki szárnyakat kapott ettől a munkától, mindenki jókedvű volt és együttműködő. Három-négy napig tartott az egész, mégis egy jó, kiadós, hosszú-hosszú munkának tűnt. És igen kivételes dolog is volt, hiszen nem mindennap és nem akárki kedvéért települ ki a hanglemezgyár vidékre. Ősszel került sor a stúdiómunkára, az MHV törökbálinti stúdiójában: ez változatlanul nagyon jó, de már feszült munka volt. Sanyi és én végig ott ültünk Istvánnal, sok közös döntést hoztunk, habár a végső szó természetesen az övé volt. És akasztották a hóhért, kellettek a szövegek, mégpedig azonnal. A Fatelephez ott a stúdióban írtam a sorokat, utólag csak az első strófával vagyok elégedett. A Munkadalhoz viszont kaptam egy Gőz László által feljátszott harsonaszólamot, így a dalt volt időm otthon megírni este: hetvenhétszer tekertem ide-oda a kazettát, számoltam a szótagokat, néztem az ütemet, a hosszú és rövid szótagok váltakozását. Másnap jött Nagy Feró a stúdióba, és jó energikusan fölénekelte. Aztán mi is beálltunk a kórusba: Óraelőre-hajszollás – Vér-, veriték- és hajhullás – Bérre megy itt a ter-

EGY MÁSIK EMBER

mellés. Az „óraelőrehajszollás” ötlete Sanyié volt, felfigyelt ugyanis rá, ahogyan az egyik falusi ember ezzel a kifejezéssel élt, amikor a tavaszi időátállítás került szóba. Az egyik legemlékezetesebb fordulat számomra az volt, amikor egyik nap reggel bementem, és Istvánék azzal fogadtak, hogy azonnal kell egy szöveg, mert jön Sebestyén Márta énekelni. Volt egy orgonaszólam, amit István még Kapolcson vett fel a templomban, és hozzáillesztették egy régi gyűjtéséből egy csángó öregasszony siratóénekét. Még nem volt készen, engem bezártak egy szobába, ott ötöltem-hatoltam magamban, és az a gondolatom támadt, hogy a templomi orgona szakralitása és a sirató időtlen szomorúsága mellé enyhe pornográfia illenék. Elkezdtem írni, az elképzelés egyre jobban alakot öltött, és kétütemű hatos sorokban írt, rövid, népdalszerű szövegbe rendeződött. Éppen dolgoztam rajta, amikor örömujjongással berontottak a szobába: „Hangnemben van az öregasszony!” Ez azt jelentette, hogy a siratóének hangneme teljesen véletlenül illeszkedett a máskor, máshol, máshogyan felvett orgonaszólam harmóniájába. Ez a győzelem árnyékát vetítette előre. Megérkezett Márta, elolvasta a szöveget, aztán beküldték a felvételre, és nagyon szépen felénekelte. Utólag is az egyik legsikerültebb munkámnak tartom, és hálás vagyok a sorsnak, hogy így összejött minden részlet. Szemző Tibor is kijött, akkoriban mindig egy régi, szalagos magnóval dolgozott, meg természetesen fuvolázott, most is erre építette a munkáját, amihez István viszont még akart valamit, így kihívta Balog Kálmánt, aki egy zseniális cimbalomszólót improvizált. Utána Istvánék dobot és tapsgépet kevertek hozzá. Közben írtam az ide szánt szöveget, egy verset. Sanyi akkor kicsit beszippantott, és láttam, hogy nem igazán tetszik neki, aminek, szerényen bár, de hangot adott. István azonban jónak találta, én meg nem tudtam állást foglalni egy éppen hogy megszületett szöveg objektív megítélésében, amire egyébként mindenképpen szükség volt. Ebből lett a „Kapolcs riadó!”. Cseh Tamás is jött, akit nem énekelni, hanem szavalni hívott István; neki egy szürrealisztikus szöveget írtam egy szintetizátor-ze-

18 9

19 0

ORPHEUSZ

nei alapra. Nagyon érdekes és szép volt, ahogyan Tamás verset mondott, nem hallottam még ilyesmit tőle. A keverés munkálataira már télen került sor, a Rottenbiller utcai stúdióban. Ott aztán már tényleg reggeltől estig bent ültünk mind a hárman. Végső alakot itt, ilyenkor öltenek a számok. A Fatelep zenéje elé kívánkozott valami: különböző ötletek közül választva István egy vietnami lány beszédét illesztette ide, de visszafelé játszva. A végső énekváltozatot a „farkasok kórusával” vettük fel, amelyet mi, szerzők képeztünk, de beállt a felvételvezető és mások is. Mély nyomot hagyott bennem a visszhangosítás módja a legutolsó munkálatoknál. Felvétel már nem folyt, senki sem jött, csak mi hárman voltunk ott meg Zaki. Egyszer csak látom, hogy egy magnetofonszalagot feszít ki hoszszan a teremben elhelyezkedő, teljesen széttolt három magnetofonra. Évtizedek óta így készült a világban a visszhang, bár akkor már kezdtek bejönni az ezt szolgáló pedálok, effektek. Amikor pedig a visszhang finoman begerjedt, a felhangjaiból – esőzajjal keverve azt – egy önálló kis darabot készítettünk (Október). Amikor a lemezsokszorosítás folyt, Sanyi sokat gondolkozott a borítón, végül is úgy döntött, legyen ez egy zöld fedél, mivel a lemez is „zöld”. Érdekes volt látni rajta a neveket: különleges lemez lett a Támad a szél, mert nemcsak egy „nemzedék”, hanem egy egész akkori „kultúra” hangját szólaltatta meg, annak legfontosabb szereplőit fogva össze. Ezt hiányoltam azokból a nyilatkozatokból, elhangzó szövegekből, amelyeket Istvántól hallottam: éppen ezt nem domborította ki kellőképpen, pedig ha tudatosítja a sajtóban, a „közvéleményben”, sokkal jobban megszaladt volna a mű rangja. Így megmaradt a „Márta Pista” egy érdekes izéjének. 1986 májusának végén elmentem Párizsba, ahol Papp Tiborék ajánlása alapján meghívtak, Petőcz Andrással együtt, a Polyphonix 10 fesztiválra. A Polyphonix egy hosszú évek óta működő ún. nomádfesztivál volt, ami azt jelentette, hogy minden évben más városban, lehetőség szerint más országban rendez-

EGY MÁSIK EMBER

ték meg. Ezúttal éppen Párizsban, ahol a Polyphonix kemény magja egyébként is élt: Jean-Jacques Lebel, aki annak idején az egészet útjára indította, Bernard Heidsieck, az egyik legjelentősebb hangköltő, Jacqueline Cahen, aztán maga Tibor, aki akkor titkára volt a szervezetnek. Ahogy megérkeztünk, Tibor egyből egy párizsi rádióba, az Içi et maintenant stúdiójába vitt be bennünket, a Pompidou Központ közelébe. Volt egy rövid beszélgetés angolul, majd megbeszélés szerint előadtam valamit: vadul ütöttem a tempót a két kezemmel az asztalon, és megcsináltam az Allegro barbaro vokális improvizációját. Mi Athénával ketten utaztunk, és hosszabb időre, mint amire a meghívás szólt, így régi barátunknál, Trudinál laktunk, ezzel függetlenebbek is lettünk a többiektől. Egyik nap délután Trudival találkoztunk egy bárban. Én akkor gőzerővel gyakoroltam azt a francia versszöveget, amelynek alapja Apollinaire A Mirabeau-híd című verse volt. Ezt azért találtam ki még otthon, mert tudtam, hogy párizsi fellépésem egyik alapja A fekete zongora lesz. Namármost annak a szalagon levő kész, szonorizált változata természetesen magyarul van, és így is van jól, ha lehetne, sem szabadna lefordítani, mert így marad meg az eredeti szöveg fantasztikus ereje. Viszont miközben otthon, Magyarországon azért mégiscsak értik a szöveget, itt, Párizsban lövésük sem lenne arról, egyáltalán miről szól. Ezért azt találtam ki, hogy kapcsolódási pontot, egyfajta asszociációs mezőt próbálok teremteni a franciáknak, illetve a külföldieknek. Erre pedig egyik régi kedvenc versem, az Apollinaire-költemény kitűnő alkalmat ad, hiszen bár néhány évvel később született, mégis érdekes rokonság van bennük hangulatban, jelentőségben, valamelyest hasonló érzékenység dolgozik mindkettőben. Ezért a szöveget megtanultam kívülről, hogy azt – összekevert töredékeiben – majd élőben nyomom hozzá az akcióhoz és a hangzó anyaghoz. Így Trudival ülve a bárpultnál, megkértem őt, hallgassa meg, amint elmondom a szöveget, és ha valami nem igazán jó a kiejtésemben, korrigáljon. Nekifogtam az Apollinaire-versnek, és körülbelül a harmadik strófánál tartottam, amikor a pultos – aki, mint az szokás a bárpultoknál, éppen mo-

19 1

19 2

ORPHEUSZ

sogatott – egyszer csak átvette a szöveget, és mondta tovább. Paff lettem, annyira tetszett. Elképzelhető volna nálunk, Budapesten, hogy a pincér egyszer csak folytassa az Ady-verset, amit véletlenül éppen előtte mondunk? Ebből a tényből és a férfi hang lejtéséből értettem meg, hogy az Apollinaire-vers alapvetően sanzon. Olyan a metruma, a hanglejtése, a hangulata, mindene. Egy érdekes, enyhén populáris közkultúra hangját idézi. Megérkezésünk másnapján, este indult a fesztivál. Az események részben a Pompidou Központban, részben egy-egy kulturális intézetben (a mi fellépésünk például a svájciban) zajlottak. Ekkor találkoztam, mint a fesztivál programján szereplő művésszel, Yochk’o Sefferrel is, akit hírből már jól ismertem. A világhírű jazz-zenészt itthon is sokat emlegették, Kőbányai János gyakran beszélt róla, és persze előzetesen Tibor is. Yochk’o ezekben a körökben híres volt arról, hogy különböző fúvósszobrokat épít, amelyeket hangszerként használ, így játszik rajtuk. Itt is egy nagy, magas hangszerépítmény mellett ült, amely be volt pickupozva, aztán elkezdett játszani rajta. Ahány helyen megfújható volt, mind más típusú hangon, más regiszterben szólt. Ezeket a hangokat természetesen előre felvett stúdióhangokkal keverte. Előadás után megkértem, hogy majd vegyen részt az én akciómban is. Így ismerkedtünk meg, aztán ki is mentem hozzá a rue Deaudeville-i lakásába, ahol ebédet főzött. Megismerkedtünk egy Párizsban élő fiatal művészpárral, akik szintén részt vettek a fesztiválon: Jackie Planeix-szel és Tom Crockerrel. Nagyon világos, tiszta, jó emberek voltak, először talán az ő fellépésükön találkoztunk, aztán elmentünk együtt is ide-oda. A fellépésük, amelyen Tom beszélt és zenélt, Jackie viszont mozgott és énekelt, annyiban mindenképpen meglepő volt, hogy – miközben az életben úgy nézett ki, hogy Jackie a félszegebb, tartózkodóbb, Tom a kommunikatívabb, helyesebb, rátermettebb – a színpadon ennek a totál ellenkezője derült ki. Tom eléggé félszeg és fakó volt, Jackie körül viszont felizzott a levegő, és a hangja is úgy ütött, mint az áram. Egyik este, már a fesztivál vége felé, bulit rendeztek a részt vevő művészeknek. Amikor Athénával elköszöntünk tőlük, melegen

EGY MÁSIK EMBER

megöleltük egymást, és Jackie ekkor azt mondta: „Megszerettünk benneteket.” Azóta sem találkoztunk. A magyarok fellépése, beleértve Tibort, Yochk’ót, Bujdosó Alpárt, Petőczöt és engem, a Svájci Centrumban volt, a fesztivál vége felé, június 9-én. Technikai okokból én voltam a végén. A fekete zongora címmel csináltam egy egységes összeállítást költői performanszaimból, a közreműködésre korábban felkértem Yochk’o Seffert. Mint Kalocsán, ahová korábban vittem ezt a munkát, ide is kértem szalmát, csúsztam-másztam rajta, miközben a magnóról szólt az én A fekete zongorám, közben pedig élőben A Mirabeau-hidat suttogtam-süvítettem. Előadtam még a Megsemmisítőt, a neopormorint és más műveket. Ekkor és a jövőben is törődtem azzal, hogy amit csinálok, az ne kötődjön pusztán a szöveghez, hanem legyen mindig valamilyen univerzális nyelvi dimenziója is: hang, látvány, egy vagy több világnyelv stb. A végén, a Rómában már jól bevált módon, a művészkollégák és a jelen levő magyarok (Papp Tibor, Bujdosó Alpár, Tardos János, Tom, Jackie, Petőcz és Athéna) közreműködésével, közös kalapálásra fejeztem be a fellépést az Allegro barbaróval. Mivel ez még az első nemzetközi fellépéseim közé tartozott – bár az előadás alatt nagy elánnal és magabiztosan csináltam mindent –, mégis kicsit izgultam a fogadtatás miatt; nem volt ugyanis még elég rutinom a véleménynyilvánítások fogadásában. De itt is jól jött be minden, éreztem a helyszínen is, de láttam az őszinteséget Jacqueline, Nagy Pali és a többiek szemében is. Többek között épp ezt a fajta rutint szereztem meg ezekben a hónapokban. Közben Alberto Masala Bolognában tényleg megvalósította azt az elképzelését, hogy nagy fesztivált szervez az európai avantgárd művészeti helyszínei, illetve képviselőik számára. Még az előző évben történt bolognai látogatásom során beszéltem neki a Konnektorról, amit akkor még – elég hülye megfontolás alapján – Holgyfütárnak neveztünk. Akkori elképzelésem szerint ugyanis egyesíteni akartam különböző tapasztalataim kötéspontjait, vagyis mindig mindennel emlékeztetni akartam

19 3

19 4

ORPHEUSZ

valami másra, hogy állandóan felmutassam a felszínen sokszínűnek tűnő tevékenységem koherenciáját – de ez azért túlzás volt. Így aztán Alberto meghívta a zenekart, sőt, azt mondta, hét embert is vendégül tud látni, úgyhogy gondolkodnom kellett, kit illesztünk még bele a programunkba. Azt is kérdezte, kötődünk-e valamilyen létező intézményhez, amire egyértelmű nemmel feleltem, hiszen saját intézménye akkor ennek a kultúrának nem volt. Az egyetlen ilyen Galántai balatonboglári kápolnája volt, de az ugyebár rég megszűnt, a hivatalos intézmények pedig, amelyeknek a „fiatal művészekre” állított része időnként foglalkoztatott bennünket, nem jöttek szóba – alapvető, lényegi közünk nem volt hozzájuk. De Alberto erősködött, hogy kellene valamilyen intézményes név, amiben igaza volt, hiszen mint később a programból kiderült, valamennyi művész valamilyen intézmény képviseletében, illetve azzal együtt jött el. Fogalmam sem volt, mit mondjak, erre Alberto döntött: „Budapest Connection”, ez lesz az intézménynév. Számolgattam, gondolkodtunk, hányan megyünk, kiket lehet még hívni. Ami a zenekart illeti, többnyire mindenki átérezte, hogy ez valószínűleg jelentős esemény lesz, Márta István azonban hezitált. Nem mondott se nemet, se igent, tűnődött. Akkor már érzékelhető volt, hogy amikor beszállt a zenekarba, talán gyorsabb sikerre, ütemesebb előrehaladásra számított, és most, hogy kezdett kiderülni, ez sok munka és lassan megy, nem garantált a siker, kezdett elbizonytalanodni. Én igyekeztem rábeszélni, de tudtam, hogy nem lehet erőltetni, úgyis ő ma ga dönti el. Aztán az utolsó pillanatban lemondta az utat, mint kiderült, Szörényivel és Bródyval elment Erdélybe. Ez döntés volt részéről, nyilván lezárta ezt a fejezetet magában. Kár, mert egyrészt a koncert nagyon jól sikerült, és pont azt tapasztalhatta volna ott, amit addig talán hiányolt – egy jelentősebb sikert és visszaigazolást. Másrészt pedig még jobbak, erősebbek lehettünk volna, ha ő is ott van a kreativitásával, remek session-zenészi képességeivel. A zenekar végül is Ber náthy– Nagy Attila–Virágh Laci–Jakobi felállásban jött velem, így még maradt hely hívni mást is. Végül is Galántai Gyuri mellett dön-

EGY MÁSIK EMBER

töttem, ami lényegében természetes volt. Jakobi pedig hozta a barátnőjét is. A kiutazás kalandosan alakult, legfőképpen azért, mert akkor még egyáltalán nem volt magától értetődő a szabad utazás. Ki lehetett jutni külföldre, de mindenféle engedély kellett hozzá. Először is a munkahely engedélye, aztán a kiutazási engedélyt jelentő „ablak” a Belügyminisztérium útlevélosztályától az egyébként használhatatlan útlevélbe. Aztán persze akkor még következett a vízum. Eustachio Porsia volt akkor az Olasz Kultúr intézet vezetője, jó viszonyban voltunk, részben a szegedi egyetemi kapcsolat révén is, amelyre nagy súlyt helyezett. Egyébként is kifejezetten rendes ember volt, így számítottam a segítségére, mert az engedélyeket mindig lassan, nyögvenyelősen adták, így a vízumokra általában alig maradt idő. Leginkább attól féltem, hogy a zenekarból valaki majd nem kap kiutazási engedélyt. De máshogy történt, úgy, ahogyan arra egyáltalán nem számítottam. A zenekarból előbb-utóbb mindenki engedélyt kapott, Galántai is megkapta, én viszont a Lapkiadó Vállalatnál, ahol a főállásom volt, elakadtam. Beadtam a kérelmet a Kulturális Minisztériumhoz, azt remélve, hogy majd – mint az szokás volt – rajtuk keresztül kapok engedélyt. Nem hittem a fü lemnek, amikor a Lapkiadó Vállalat illetékes előadója, fiatal, jó megjelenésű, rideg szépasszony, egyben a férfifőnökség kedvence, egyszer csak azt mondja: a munkahelyi javaslathoz a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának engedélye kell, mert újságíró csak azzal mehet meghívásra külföldre. Azt hittem, félreértés van, ezért azt mondtam: „de hiszen én nem mint újságíró megyek, hanem mint költő, mint művész, kulturális minőségben, ezeket az ügyeket pedig a Kulturális Minisztérium szokta intézni”. De a nő ragaszkodott a „Tájhiv” engedélyéhez, ami nagyon kétes dolog volt, mert az egy félelmetes hírű, nagyhatalmú és nehezen megközelíthető hivatalként működött. Semmiféle személyes ismeretségem nem volt oda, ami pedig a Kultminben jól működött. Víghné, aki a minisztériumban az utazási ügyek felelőse volt, külön fölhívta az előadót, elmagyarázta neki, hogy ilyen esetekben ők szoktak utaztatni, de a szép-

19 5

19 6

ORPHEUSZ

asszony nem engedett. Így vártam a Tájhiv engedélyére, néha bementem az előadóhoz, aki mindig azt mondta: nem jött még meg az engedély. Kezdett nem tetszeni a dolog, kérdeztem, nem lehetne-e megsürgetni. Nem szükséges, időben szólnak majd, felelte. Ekkor már megrémültem: a többieknek mind rendben megvan az útlevelük, mi történik, ha én nem tudok kimenni a zenekarral? Mit fognak csinálni nélkülem, aki a frontember voltam, az „énekes” és a „performer”? Hogyan lép fel egy együttes „énekes” nélkül? Jazzt kezd játszani, vagy mi? Igyekeztem előre gondolkodni, és mivel tudtam, hogy az olasz vízum legalább egy hét, megpróbáltam Porsiával beszélni, hátha legalább a vízumút lerövidítésében tud segíteni. Meglepően és hozzá nem illő, rideg határozottsággal, egyúttal érzékelhető zavarban mondta: az én vízumomban, ha kell segít, a többieket nem ismeri. Le voltam forrázva, őrá hát nemigen számíthatok. (Később hallottam Sárközy barátomtól, nem Porsiával kapcsolatban, hanem általánosságban, hogy „a kultúrdirektor mindig a nagykövet láncoskutyája”.) A diplomácia kemény világa ebben az esetben szükségképpen felülírta a meglevő jó kapcsolatot. Közben a többiek már be is adták a vízumkérelmüket, a lapkiadós előadó viszont még mindig csak azt mondta, nem jött meg az engedély. Ekkor már láttam, hogy valószínűleg sima rosszindulatról és bajkeverésről van szó, egyszerűen blokkolja az ügyemet, fogalmam sincs, miért. Bementem a minisztériumba az irodalmi osztály akkori vezetőjéhez, Baczoni Gáborhoz, akivel jó viszonyban voltunk, és megkértem, hogy segítsen. Segített. Talán már másnap, amikor újra bementem érdeklődni, az előadó kisírt szemekkel fogadott, ugyanakkor behívott magához a Vállalat személyügyi osztályvezetője, Budainé, és elnézést kért. Azt mondta, hogy ő rendreutasította az előadó elvtársnőt. Azt sem tudtam hirtelen, hány óra van, hol a fejem: megkaptam az engedélyt az útlevélbe, és rohanhattam a vízumért. Kiderült, hogy Baczoni átszólt a Tájhivhoz „Gelléri Micunak”, aki nyilván leszólt a Lapkiadóhoz, hogy mit szórakoznak, és ebből lett a ribillió.

EGY MÁSIK EMBER

Nagy nehezen végre elindulhattunk, mindenki felpakolta a holmiját, hangszereit, kellékeit, és vonattal kiutaztunk Bolognába. Az állomáson már kocsival vártak bennünket, elszállítottak a szálláshelyre, amely Bologna szélén volt egy hegyen, nagyon szép környezetben. Lecuccoltunk együtt egy nagy hálóteremben, aztán valahogy lejutottunk a D’ART ROOM fesztivál helyszínére, a Caserme Rosse-ba, vagyis a Vörös Kaszárnyába. Ez egy üresen álló laktanyaépület-együttes volt – akkor vált szokásossá az európai kultúrában, később nálunk is (sajnos, nem eléggé), hogy elhagyott gyárakat, főleg a kiürített katonai épületeket átadják a városnak, és az kulturális helyszínt hoz létre ott. Igazán először láttunk ilyet, s ez meglehetősen fel is dobott bennünket. Középen egy nagy füves terület, az lehetett korábban a laktanyaudvar (az „alakulótér”), ennek az egyik végében volt felállítva a sátorponyvával fedett nagyszínpad. Az oldalt elhelyezkedő épületekben kaptak helyet az irodák, a kiállítóhelyek, a kisebb performanszokhoz való egy-két kamaraterem. Kezdtünk ismerkedni a hellyel és az érkező művésztársakkal. Rote Fabrik, Zürich, ICA, London, egy ljubljanai galéria, spanyolok, hollandok és mások. A program első vagy második estéjére performanszunk volt meghirdetve, másnapra pedig a nagyszínpadi koncert. Tűnődtünk, mit csináljunk hamarjában, a nyitóperformanszra. Mivel eredetileg erre az estére csak Galántai Gyuri Ray Johnson-kiállítása volt tervbe véve részünkről, nem igazán készültünk fellépésre. Rakjunk egy nagy tüzet, mondta Sanyi, azt szeretik az emberek, lehet mellette melegedni. Igaz, amúgy is elég hideg volt az este, pedig szeptember volt még csak. Attila kért egy erősítőt, bepróbálta a basszusgitárját. Fát szedtünk össze innen-onnan, megraktuk a tüzet. Galántai Gyuri föltette a kiállítási anyagát, amihez a nyitóakció kapcsolódott. Amikor megkezdődött a hivatalos program, meggyújtottuk a fa rakást, amely lángra kapott, Attila basszusgitározott, Sanyi pedig egy rövid beszédet mondott, amit én fordítottam. Bár mindig megbíztam Sanyi ösztöneiben, ezúttal kivételesen nem igazán tetszett, amit mondott, alapjában véve bántam, hogy mégsem én vállaltam magamra ezt – de előzetesen nem volt hozzá

19 7

19 8

ORPHEUSZ

sem kedvem, sem mondanivalóm. A lényeg mégsem ez volt, hanem a tűz, amely lángolt és ropogott, alatta zümmögött a baszszusgitár, az emberek beszélgetni, nevetgélni kezdtek, meleg, vidám hangulat alakult ki. Amikor már minden magától ment, álltunk a tűz mellett és a tábla előtt, amelyre az volt írva, hogy Budapest Connection. Akkor mondta Sanyi, hogy meg kéne változtatni a zenekar nevét: a Holgyfütár külföldön kimondhatatlan, ezért valami egyszerűbb kéne, ami akár nemzetközileg is érthető. Hát hiszen itt áll, hogy Connection, akkor mi vagyunk a konnektorok, az összekötők, villant fel előttünk, így mindjárt meglett a zenekar igazi neve: Szkárosi & Konnektor. Másnap délelőtt kezdtünk, nem is a beállással, mert a hangosítók csak délutánra jöttek, hanem a színpadépítéssel. Egy ilyen laktanyában szerencsére nincs rend, ezért rengeteg használaton kívüli dolog, anyag, szemét található. Ez volt a kiindulópont: talált anyagokból színpadképet építeni. Sanyi például már előző nap kiszúrt néhány útelzáró kordont – mint a többi esetben is, megkérdeztük, használhatjuk-e, és mindenre igent mondtak, vigyük csak bátran, amit akarunk. Így találtunk hoszszú nádfonatokat is, azután a legszebbet: nálunk is ismert formájú, zöld drótkerítés hengereket. Erre lecsaptunk. Sanyi oldalról felállíttatta a nádkerítést, amelyen így átszüremkedett egy oldalsó reflektor, aztán elhelyeztük a piros-fehér csíkos útelzárókat és más talált anyagokat és tárgyakat. A meghatározó mozzanat azonban a drótkerítés volt: Sanyi komponált belőle egy komoly teret. Felkötöttük az egyik kerítéshenger elejét a manézsra. Nagyon magasra, legalább hét-nyolc méterre kellett a létrán felmászni. Sanyi szólt Gyurinak: „Te nem lépsz fel este, nem baj, ha elfáradsz.” Gyuri bólintott, felmászott, és profi módon kötözgette a zöld drótkerítést a fönti fémrudakra. Az így lelógó háló másik végét szintén felkötötte a színpad egy másik pontján, így a háló térelemmé vált: föntről srég lejtéssel leért a padlóra, majd arrébb srégen visszakúszott a manézsra. Ezután egy újabb dróthenger egyik végét kötötte föl Galántai egy harmadik ponton, ez is srégen lejtett lefelé. Ennek a végét azonban nem

EGY MÁSIK EMBER

hengergettük már tovább, úgy hagytuk lent a maradék dróthengert, ahogy éppen végződött. Összességében egy háromosztatú teret kaptunk a lazán lógó kerítéselemekből, amelynek a középpontja a színpad közepére esett. Akkor csupán dekorációnak gondoltuk ezt, később azonban más szerepe is lett. Sanyi beállíttatta a világítást, és mivel mindent meg lehetett csinálni, amit csak gondoltunk, egyszerűen fantasztikus volt a szervezőkkel és a technikusokkal az együttműködés: három fő fényt állítottak be, egy kéket, egy fehéret és egy zöldet, és ezeket sorba kapcsolták. Vagyis a fények egymás után gyúltak ki, illetve aludtak el, így az egész színpadképnek nemcsak a színe változott ütemesen, hanem a lámpa elhelyezésétől függően a megvilágítása is, hiszen mindig máshonnan érkezett a fény, s ezért az árnyékok is állandó, szeriális mozgásban voltak. A fénykeverőt úgy programoztattuk be, hogy néha azért a fények mozgása megálljon, és csak egy idő elteltével induljon újra – így a módszer nem lett mechanikus. A kis fénypultot feltették a színpadra, mert úgy egyeztünk meg, hogy a hangosítók – a sok egyéb, figyelmüket lekötő feladatuk miatt – nem fogják tudni kezelni még azt is. Sanyi emiatt Virágh Lacival beszélte meg, hogy irányítsa a fénykeverőt a megbeszéltek szerint. Lacira így elég sok hárult, mert István kiválásával ő játszott egyedül billentyűn, mellette szaxofonozott is. De sokat próbált, profi zenész volt, aki ha figyelt és volt kedve, nagyon pontosan dolgozott, mint az ezúttal is történt. Jakobiéknál volt egy videókamera, megkértük a barátnőjét, hogy vegye fel a bulit. Laci ott mutatta meg neki, hogyan kell kezelni a kamerát, és mint utóbb kiderült, nagyon ügyesen használta a gépet. Végül a hangot is beállítottuk (Steve Liporesi zeneszerző volt a hangmérnök), visszavonultunk egy kis koncentrációra. Én beöltöztem abba a ruhába, amit nagyon régen vettem, mindenféle cél nélkül, Pesta barátom révén. Ez egy katonai vegyvédelmi ruha volt, viharkabátanyagból, majdnem bokáig érő köpeny, egy pilótasapka formájú fejrész, amely még a nyakat is takarja, és még egy, a derékra visszakötözhető szuzpenzor-darab is volt rajta. Ezt a jól bevált, mutatós ruhát a Tan-

19 9

200

ORPHEUSZ

kanyar-koncertek során kezdtem el használni: mivel alapvetően sátorponyva anyagból készült a szokásos színben, a különlegessége mellett egyúttal egyszerű és természetes is volt. Egy régen vásárolt lengyel katonai lovaglónadrágomat vettem fel hozzá, lábamra egy fekete tornacipőt húztam. Színpadralépés előtt kicsit drukkban voltunk, éreztük, hogy van tétje a koncertnek, ugyanakkor nagy teher volt az egyes zenészeken, mivel István kiválásával az ő szólamait szét kellett osztani, és ebben a felállásban ezt még nem is tudtuk gyakorolni. Mindenki hozzá volt szokva viszont ahhoz, hogy mindenkor kreatívnak kell lenni, és a váratlan fordulatokat, a felmerülő esetleges problémákat is az invenció segítségével kell megoldani. Végül is a koncepció megvolt, amit lehetett, előrelátóan elrendeztünk, a tetejébe még igyekeztem is mindenkivel újraegyeztetni és memorizáltatni mindent, azt is inkább csak babonából. A Bornemisza-verssel kezdtünk, Siralmas énnéköm, kemény 3/4-ben, basszus, dob, alig más, Sanyi a strófák előtt hamisan bejátssza a Kék Duna vezérmotívumát. Nagyon jó volt a hangosítás, minden hangot hallottam, magamat is, ahogy szavalok, énekelek, ordítok, meg a többieket, hangszereket és kórust egyaránt. Haladtunk előre a koncerttel, a fény fantasztikusan működött, és igen jól bevált a színpadkép is: tudtam benne mozogni, és egyúttal keretet adott a mozgásnak, lehetett kapcsolatot teremteni és koreográfiát rögtönözni vele. A közepe felé egy improvizatív, kemény, recitáló, illetve ordítós számot csináltunk, részletek olaszul Szent Pálnak a rómaiakhoz írott leveléből, keverve az én Elegem van című versem Kolumbán Miklós által készített angol fordításának részleteivel. Erőteljes, improvizatív zene volt alatta. Megbeszélés szerint ebből idővel átmentünk egy meditatív improvizációba az Elindultam szép hazámból dallammotívumára. Ebben a körben mozgott a basszus, Laci szintetizátora, illetve aztán szaxofonja, amelyből csak fémes hangokat, nem dallamokat engedett ki. Jakobi a csellóval kötötte az egészet nagyon szépen, aztán Sanyi egyszer csak letette a gitárt, és a színpadra előre odakészített hatalmas csövek-

EGY MÁSIK EMBER

be (ezek szennyvízcsatorna elemek voltak) elkezdett ordítozni, kiabálni. Érdekes, csöves beszédhangok jöttek ki rajta, ebből fejlesztette ki aztán Bernáthy a „szifu” koncepcióját és gyakorlatát. A nagy csövek mellett – amelyeket időnként a földre ejtett, mit ejtett!, a földhöz vágott, így azok pattogó-dörgő hangokat is adtak – már itt elkezdett tölcséreket is használni: szívta-fújta őket, közben beszédtöredékeket préselt beléjük, trombitált rajtuk… Egy nagy performansszá vált az akció ezen része: performanszszólam a koncerten belül. Ezalatt én ott találtam magam a színpadon úgy, hogy látszólag nem volt dolgom, nem volt vokális szólam, nem volt helye annak sem, hogy beszálljak a rögtönzésbe, hiszen alapvetően instrumentálisra terveztük meg azt – és mivel elég intenzív volt a korábbi jelenlétem, művészi szempontból is indokolt volt egy kis kiállás. Egy ideig a mikrofonnál maradtam, két spray-doboz fedelével játszadoztam a szemem és a szám meghosszabbításaként, aztán hátramentem, hogy kivonjam magam az aktív térből. És egyszer csak ott találtam magam a magasból alágördülő zöld kerítésdrót előtt. Úgy éreztem, neki kell mennem. Nekivetettem hát magam, az ujjaimmal belekapaszkodtam, a lábaimmal megpróbáltam kitámasztani rajta. Lecsúsztam, újra nekifutottam, az ujjaimat vágta a drótanyag, a lábam nem tudott megtámaszkodni, mivel alul nem volt rögzítve a kerítésanyag. Így még jobban kapaszkodnom kellett, de a lábammal aztán úgy igyekeztem, hogy egyre jobban bele tudjak taposni a hálóba. Közben rájöttem, hogy erre rá kell játszani. Lecsúsztam hát, és újra és újra, egyre nagyobb erővel, belerohantam a kerítésbe, amely testem lendületétől imbolygott egy kicsit, de nem engedett. Vissza, újra neki! Aztán a csúszkáló lábam támogatásával és a kapaszkodó ujjaim sajgása árán egyre feljebb másztam, de immár tudatosan vissza-visszacsúsztam, és kezdtem elölről. Azután egyszer ahogy lecsúsztam, ledobtam magamról a köpenyt, és félmeztelenül vágtam neki a drótnak, egyre vadabb küzdelmet alakítottam ki, a lábam, ha vissza-visszacsúszott is, de csak feljebb és feljebb jutott. A kezemet tényleg vágta a drót, de másztam felfelé, miközben a háló egyre jobban lóbálózott

201

202

ORPHEUSZ

a testem súlyától. Számítottam rá, hogy esetleg leszakad – de nem szakadt le. Akkor végül feljutottam a tetejéig, és egyetlen, szánkózó mozdulattal lesiklottam róla végleg, és újra belevetettem magam a zenébe és az énekbe a mikrofonnál. Furcsa lehetett, amit csináltunk – a végére maradt a Merülő Monró, ami egy lebutított, kétakkordos slágerre volt véve, elhangolt gitáron szólt a C-dúr és a d-moll, ment a dobgép, én kántáltam, majd a középrészben megszólalt Virágh Laci szaxofonja, remek szólamot írt hozzá, aztán a befejezésnél csak nyögtünk, sóhajtoztunk, egyre artikulálatlanabbul, a zene kifogyott alóla, nyögés, sóhajtás, kis hörgés, egy elfojtott kiáltás – közben a fények kimentek, így fejeztük be, sötétben, mint egy szakasz katona a latrinán. Nagy taps volt, mi lementünk a színpadról, és úgy éreztük, megtettük, amit lehetett, de persze nem láthattuk kívülről. Megmosakodtam, megtörülköztem, átöltöztem, aztán lassan kimentünk fraternizálni az udvar-nézőtérre. Andy Saunders és Richard Wolfson jött oda, az angol Towering Inferno együttes alapítói, akiknek a koncertje másnap volt esedékes. Richardot véletlenül Steve-nek neveztem, mire szerényen helyesbített: nem vagyok Steve, Richard vagyok. Mondták, hogy nagyon tetszett, kicsit beszélgettünk, aztán mentem tovább. A hollandokkal találkoztam, akik közül Hans Plompot felületesen ismertem, mert 1983-ban a One World Poetry fesztiválon láttam őt. Ők is mondták, hogy nagyon jó volt, és olyan furcsa volt a szemük – ebből ösztönösen azt olvastam ki, hogy tényleg megfogta őket a dolog. Mire visszaértem a fiúkhoz, az angolok már nem voltak ott. Akkor mesélték, hogy Andy valami ilyesfélét mondott: „Nagyon kaotikusnak tűnt eleinte a koncertetek, erősnek, sajátosnak, de nem értettük, miről szól, csak az indulatot és a káoszt. Aztán amikor a srác elkezdett mászni a drótkerítésen, akkor megértettük, miről van szó.” Ez nagyon megmaradt bennem. Azóta is sokszor emlegettem – egyéb példák melletti főpéldaként – mint a művészi teremtés belső, nem akaratlagos logikájának működését. Hiszen a műsorunkat zeneileg, szövegben, és valamelyest mozgásban

EGY MÁSIK EMBER

is előre kidolgoztuk, néhány variációban már játszottuk is. Halvány lila fogalmunk nem volt róla, hogy a laktanyában zöld kerítésdrótot fogunk találni, és azt fel fogjuk függeszteni a színpadi térbe. És amikor felépítettük a színpadképet, akkor is csak díszletnek gondoltuk, nekem még a koncert elején sem volt sejtésem arról, mi fog történni vele. Aztán a megfelelő pillanatban elém tárult a lehetőség, sőt, a parancs, az impertívusz, hogy cselekedj. Most, itt, itt van az értelme, a funkciója, mégsem véletlenül került oda, magasabb rendeltetése volt, ha korábban nem tudtam is. Így a díszletelem dramaturgiai funkciót kapott, és drá mai hatást keltett a mozgássorral való találkozásban. És valami olyan rendet és alapelvet sugallt a kívülállóknak, amelyre mi nem gondoltunk, amelyet mi nem akartunk, mégis benne volt és működött. Ehhez csak az kellett, az a fajta felelősség, hogy ne menjek el a kínálkozó lehetőség mellett, hanem ismerjem fel és teljesítsem a parancsot. Sokszor tapasztaltam azóta, hogy mindig nyitottnak kell lenni azon inspirációkra, amelyek a műalkotás létrehozása során váratlanul érik az embert, és felelősen kell dönteni, hogy rálépek-e a kínálkozó útra, vagy nem, továbbmegyek-e rajta vagy átszabom, és így tovább. És ebben nincs recept, mindig ott, az adott pillanatban kell dönteni, ami persze kockázattal is jár. De ha sikerül működtetni vagy hagyni működni a véletlent, az olyan többletet jelenthet, amire az ember magában nem képes, csak ennek a metafizikai erőnek a befogásával. Sok emberrel találkoztunk, volt ott egy újságírónő, aki az Alfabetának dolgozott, ismerte Antonio Portát, csinált velünk egy interjút, hamarosan meg is jelent a lapban egy anyag a fesztiválról, érdemi reflexióval a munkánkra. Alberto és a szervezőtársa, Fabio Leopardi, mások is mind gratuláltak, miközben néztük a következő műsorszámokat. Érdekes, népes közönség volt, és mivel rendszeresek voltak a különböző mellékprogramok is (ezekre általában nem mentünk el), a városban zajló folyamatos esemény lett a D’ART ROOM-ból. Egyik nap például látogatás volt egy transzvesztita klubban – ebből találtam ki nagy nehezen, hogy a közönségben látható, ízléses extravagan-

203

204

ORPHEUSZ

ciával öltözött lányok valószínűleg fiúk. Másnap megnéztük a Towering Inferno koncertjét, amelynek alcíme világosan kijelölte a koncepciót: Live Music for Imaginary Films. Nagyon erős vetített szólam volt látható, gyárak, ipartelepek, környezeti képek, hidak, oszlopok, vonalak, fekete-fehér foltok (mint utóbb megtudtuk, a fiúk mindig maguk készítik a felvételeket, állandóan van náluk kamera, és megszállottan filmeznek mindent, ami tetszik nekik), alatta pedig erős, ütemes zene, gépi alapokkal, billenytűvel, Andy gyakran szaxofonozott. Láttuk még (későbbi) holland barátainkat, akik Amsterdam Balloon Company néven amolyan megakabarét csináltak, jelenetekkel, énekkel, versekkel, tánccal. Egy rituális léggömberesztéssel fejezték be: meggyújtották az összekészített tüzet az állványra felhúzott léggömb alatt, amely azután lassan fölemelkedett, egyre magasabbra, és repült az égen, méltóságteljesen. Nagy taps jutalmazta az egyszerre ősi és premodern akciót. Ebben az évben, vagyis 1986-ban még két fontos esemény történt. December 20-án, a Lágymányosi Közösségi Ház már ismert galériájában egy új kiállítást csináltam, Nemzeti dal címmel. Az alapeszme valamelyest hasonló volt, mint a korábbi kiállításé, illetve A walesi bárdoké. Olyan, a kiállítótér egészét kihasználó installációt akartam készíteni, amely megfelel a versnek, vizuálisan fölkelti azt a vérbő és bukásra ítélt harckészséget és sejthető katasztrófát, amelyet Petőfi sugall – de mindezt úgy gondoltam megtenni, hogy a versből egy betű sem hangzik el, nem is látható, nyelvi jel egyáltalán nincs az egészben. Előző nap Leszták Tibi segítségével a szomszéd üres telekről összeszedtünk és behordtunk egy csomó ócska faanyagot, deszkákat, léceket, gerendát, hulladékfát. Ezt a kiállítótér hátulján és közepén látszólag esetlegesen felhalmoztuk, hogy úgy nézzen ki, mint egy romhalmaz. Ennek a tetejére egy üres, gémes mikrofonállványt állítottam, amely kicsit megdőlve ágaskodott rajta. (Eszembe jutott egy régi versem – A domoszlói prépost – egy szócsoportja: a rommá lett szószék.) Elölről egy, a padlóra helyezett reflektorból megvilágítottuk az egészet, ezért a romhal-

EGY MÁSIK EMBER

maz és a rajta álló mikrofonállvány árnyéka szépen kivetült a hátsó falra. A kiállítás délutánján bal oldalon három, egymáshoz képest pontosan kimért rendben elcsúsztatott sorban háromszázas szegeket vertem be, egymástól szigorúan egyenlő távolságra. Egy vödörben nagy vattacsomókat festettem meg pirosra, ezeket a még csöpögő vattákat felaggattam a szegekre. Magam is meglepődtem, mert ezt megint csak nem láttam előre (csak az ösztön vezetett): a bal oldal úgy nézett ki, mint egy vágóhíd vagy egy mészárszék, ahol nagy darab húscafatok csüngnek, még véresen. Ez megint feldobott, mint Bolognában a kerítéstörténet. Jobb oldalon pedig, a romhalmaz alól kiindulva, egy másik vödörben zöldre festett, apró, változatos formájú vattadarabokat szórtam el a padlón, ezek kúsztak tovább előre és enyhén a fal felé, a végén kicsit „felmásztak” a falra is, aztán elfogytak a bejáratnál. Ezek meg – és ez is érdekes –, noha előzetes elképzelésem szerint fűcsomókat szimbolizáltak volna, pont úgy néztek ki, mintha élő organizmusok, zöld csúszómászók, békaszerű lények lennének, amelyek fenyegetően vonulnak valamerre. Az egész tehát balról jobbra „olvasva” – mivel a hátsó fal középen tiszta fehér maradt – piros-fehér-zöld volt, és ez vette körbe a deszkaszínű romhalmazt a mikrofonállvánnyal. Nagyon szép és hatásos volt, de rövid életű, és csak fekete-fehér fotók maradtak róla, amelyeket Galántai Gyuri készített még a megnyitón. Ugyanis aznap este Hobo-koncert volt a házban, és este néhány vicces kedvű fiatal bement a kiállítótérbe, megfogdosták a vattákat, piros kezükkel összekenték a fehér falat, szóval rendetlenséget csináltak. Tibi másnap telefonált, kimentem, és láttam, nincs mese, ennek így nincs értelme – a dolog egyszerűen kijavíthatatlan, tehát le kell szedni az anyagot. És leszedtem. Életem legjobb kiállítása tehát egy estét tartott. A nemzeti színekkel már valamivel korábban elkezdtem dolgozni, és ez évtizedekig tartott még. Már az Almássy téri peformanszban is piros, fehér, illetve zöld vattába csavartam a lányokat, Bolognában is autózománccal pirosra festett vattacsí-

205

206

ORPHEUSZ

kot tekertem a fejemre, úgy néztem ki, mint egy harci sebesült, pilótasapkámhoz balról egy piros, jobbról egy nemzetiszínű papírzászlót rögzítettem szigszalaggal, kezemben egy egyszerű faszerkezetre rögzített piros, illetve zöld szilveszteri duda volt, a síprészük fehér. Megint csak jött az év végi egyetemi színpadi szuperkoncert, ahová ezúttal egy igazi akciót készítettem elő, részben azért is, mert Sanyi most előre jelezte, hogy ezúttal nem lesz ereje a Konnektorban is részt venni. Erre az alkalomra terveztem meg először Petőfi Szörnyű idő című versének akcióparafrázisát. A színpadon balra Jakobit ültettem, aki azt az instrukciót kapta, hogy a csellón bármilyen hangot kiadhat, csak direkt csel lóhangot nem, se vonósat, se pengetettet. Laci kreatív volt, selyempapírba burkolta a húrokat, úgy játszott rajtuk. Középre ültettem Virágh Lacit, akinek meg az volt a dolga, hogy mindenféle fújtató, suttogó, szívó hangokat küldjön ki a szaxofonból, csak direkt szaxofonhangot ne. Márta Pista jobb oldalon hátul a zongorához ült, ő egy vödröt tett a húrokra preparálás gyanánt, így a zongora sem zongorahangokat adott. A színpad legelejére, annak egészen a két szélére, a láthatósági határra állítottam Méhes Zolit és Nagy Attilát, akiket arra kértem, játsszanak vadul az elektromos gitárjaikon, de mindenféle erősítés nélkül, szárazon. A színpad hátsó vonalában, középen, egymástól kis távolságra felállítottam a három lányt, kezükben, lábhoz állítva, három zászlóval. Ezeket nemrég találtam a Lágymányosi Közösségi Ház raktárában, és elkértem tőlük erre az alkalomra. Az egyik zászló nemzetiszínű volt, a másik piros, a harmadik fekete. De a zászlók maguk nem látszottak, csak a rúdjaik, mivel a selymüket fehér selyempapírba burkoltam. A színpadon ülő három zenészre előre elkészített, fehér zsírpapír sátorkát borítottam, amelyen részben átderengtek, részben többé vagy kevésbé kilógtak belőle a hangszerükkel. A három lányt színes krepp-papírba (rózsaszínbe, sárgába, kékbe) burkoltam. Végül pedig az akkor ott tartózkodó, a műsorban egyébként is szereplő író-művész kollégákat – Kukorellyt, Garaczit, Mészáros Sunyót – beállítottam leghátra egy sorba, az volt a dolguk, hogy

EGY MÁSIK EMBER

ugráljanak, topogjanak. Közéjük helyeztem Hódy Kati akkori svájci barátját, később férjét, Kristóf Palit: a jóvágású, magas fiatalember fejére vörösre festett vattát tekertem (sebesülteffekt), kezébe pedig egy könyvet adtam – úgy nézett ki, mint egy forradalmár költő. Én magam a fekete tornacipőmben, a zöld lengyel katonai nadrágban és egy hasonszínű atlétatrikóban voltam, arcomra alufóliát tekertem, ezért az színesen csillogott a reflektorok szűrt fényében. Belebújtam egy, az Egyetemi Színpadon talált, piros színű létrába. Adott jelre az írók elkezdtek topogni, ugrálni, trappolni, szavalni. Méhes Zoli és Nagy Attila a két szélen elkezdték szárazon pengetni a gitárjukat – meg is lepődtem, a vártnál mennyivel erősebben szólt hangosítás nélkül is. A közönség nevetett. A színpadon ülő három zenész játszani kezdett. Virágh Laci adta meg az alaphangot a szaxofonján: fojtottan fújta, feszes tempóban. Jakobi zörgött, Márta pedig szintén fojtott hangokat zongorázott, egészen rövid frázisokban, mintegy ráülve a Laci által megadott tempóra. Én fekvőtámaszban elkezdtem befelé csúszni a létrában, a keskeny végével előre. Komoly fizikai munka volt, tényleg megküzdöttem az előrejutásért, közben erőteljesen, szuggesztívan lihegett a zene a gyenge, színes fényben. Ahogy Jakobihoz értem, a csellója előtt lévő mikrofonba beleszavaltam az első versszakot úgy, hogy a tenyeremmel ütemesen takartam-nyitottam a számat. Utána kiléptem a létrából, amelyet felállítottam a színpad közepén, hátramentem a lányokhoz, és lassan kibontottam a piros zászlót. Előrevonultam vele a színpad széléig, és elkezdtem erőteljesen lengetni, jól belefeküdve, balról-jobbra és vissza. Ismét meglepetés ért, amire nem számítottam: a zászló lengetés közben éles, surrogó-csattanó hangokat hallatott, jól észlelhető és drámai módon. Úgy lengettem tovább, hogy fokozatosan felcsavarodjon a rúdra, teljesen. Ekkor a létrához léptem, és beleállítottam. Odakúsztam Virágh Lacihoz, és a szaxofonja pickupjába kiabáltam a második versszakot. Hátramentem a lányokhoz, kibontottam a nemzetiszínű zászlót, előrementem vele, belefeküdtem, surrogva lobogtattam, úgy, hogy lassan feltekeredjen, de

207

208

ORPHEUSZ

csak félig – így félig nyitva lógott. Beleállítottam ezt is a létrába. Odamentem a zongorához, és a húrokra állított mikrofonba belesüvítettem a harmadik versszakot. Hátramentem a lányokhoz, kibontottam a fekete zászlót, előrementem vele, ebbe még jobban belefeküdtem, és a harsogó selymet lobogtattam, nagy erővel, végzetesen. Ezt a zászlót egyáltalán nem hagytam felcsavarodni, úgy maradt nyitva a nagy fekete selymével. Ezt is beleállítottam a létrába – amelybe végül én is belebújtam, és mivel kicsi volt, erősen görnyedve fölfelé irányoztam az arcomat, hogy a hangomból talán valami eljusson a manézsról lelógatott térmikrofonokig. Így ordítottam el az utolsó versszakot. Belemerevedtem a létrába, egyszer csak a lányok előrejöttek, hárman háromféle színű krepp-papírban, és erőlködve, mert tényleg nehéz volt, kivonszoltak a színpad közepéről a függönyök mögé. Közben a zene elhalt, a fények kialudtak. Verejtékezve álltam meg, törölgettem a homlokom. Sanyi jött, mert éppen ők készültek színpadra: „Egy szót sem lehetett érteni, de kurva jó volt.” Ez a tömör dicséret Sanyinál nagyon sokat jelentett: azt, hogy tényleg jó volt. Utólag, videóról viszszanézve én is erősnek találtam. Erre is úgy emlékszem, mint életem egyik legjobb – természeténél fogva az emlékezetben eltűnő – munkájára. A beindulás folytatódott mindjárt az év elején, és ugyanott. Az Egyetemi Színpadon kéthetenkénti jazzkoncert-sorozatot szervezett Drienyovszky András, amely egyébként már javában folyt. Drienyó, hallván a Támad a szél felvételeiről, felkérte Mártát, hogy a lemez alapján szervezzen egy nagy koncertet ebbe a sorozatba. Mivel folyamatosan együtt dolgoztunk, István velem és Sanyival el is kezdte tervezni a műsort, amelynek Sanyi ötlete nyomán a Big Bang címet adtuk – és a Nagy Robbanás lett a zenei koncepció is –, s amelyet műfajilag „Skyzo-free jazz-teátrum”-ként jelöltünk meg. István meghívta a Mandel-kvartettet (benne Jakobit és Kállai Gábort), és általában a lemezprojektben résztvevőket: Dést, Gőz Lászlót a harsonájával, Nagy Ferót, Gryllus Vilit, az „elektromos dobos” Márton Andrást a KFT-ből,

EGY MÁSIK EMBER

Gazembert, valamint az Amadindát. És elhívta Nagy Karcsit is Kapolcsról. Én szövegmontázst készítettem, részben egy turisztikai kiadványból, részben pedig egy kifejezetten ehhez a koncerthez, egy érthetetlen magyar nyelven írt textusból. Egy olyan költői nyelv kidolgozása kezdett ugyanis érdekelni, amely olyan, mintha magyar volna, de nemigen lehet érteni – miközben egyegy szó viszont zavarba ejtően ismerősnek tűnik benne. A koncert napján beállás alatt Sanyi hatalmas színpadképet épített. Jobb középen volt például egy magas dobogó, arra állította a villanyserpenyőivel Márton Andrást barátcsuhában. Az egész padlózatot zöld nejlonfóliával terítették le, a manézsra pedig fölkerült egy meglepetés. Próba közben megjött Feró, amikor éppen Kállai Gábor énekelt. Magam is meglepődtem, milyen szépen, telten és mégis líraian, ugyanakkor nagyon természetesen, mintegy zsigerből. Feró felkiáltott: „Hát így könnyű, kérem! Ha az embernek van hangja!” Este úgy indult a koncert, hogy az üres színpadra bevonult Gryllus Vili egy nagy bőrkabátban, vadászsapkában, és egy operettszerű dalt énekelt a természetről: Kopogtat a fakopáncs az erdőn…. Végigment a szcénán, majd a közönség sorai között énekelve, dúdolva eltűnt hátul. Gyorsan bevonultak a zenészek, felvették a harcot, és erőteljesen, dinamikusan improvizáltak. Én közben a magas dobogó alatt ültem fehér selyempapírba csomagolva, és miközben rituális mozdulatokkal kibontottam magamat belőle, fejemen a szokásos sebesültkötéssel ültem a vokóder mögé. Részben megbeszélés, de főleg érzés szerint be-beszálltam az impróba. Nagyon látványos volt, ahogyan Márton András a csuhájában püfölte a serpenyőket, árnyéka magasra emelkedve imbolygott. A második rész előtt a fények hirtelen kialudtak, a magasból pedig egy zöld nejlonfüggöny zuhant alá – ugyanolyan színű, amilyen a padlón volt –, és eltakarta az egész színpadot. Mögötte ütőhangszerein játszani kezdett az Amadinda. Hátulról voltak megvilágítva, így csak mozdulataik hatalmas, előre kivetülő árnyéka látszott – a hangszerekével együtt – a zöld előfüggönyön.

209

2 10

ORPHEUSZ

Alig két hétre rá, és megint csak az Egyetemi Színpadon, megcsináltuk a bolognai koncertünk itthoni változatát, amelynek most már a Still Europe címet adtam. Akkoriban, vagyis 1987ben az európai identitás, az Európához való tartozás még egyáltalán nem volt kézenfekvő, banális gondolat, hanem politikai és szellemi választást jelentett. Így első nagy európai koncertünk és az annak kapcsán tapasztaltak elvezettek ennek az egyszerű, mégis hangsúlyos felismerésnek a kinyilvánításához is – az angol címben azonban a „still” nemcsak a „mégist”, a „csakazértist” jelentette, hanem rejtetten Petőfi „csendes” Európájára is utalt. Mivel pontosan ugyanazt a színpadképet akartuk felépíteni, mint Bolognában, és kaptunk is rá némi pénzt, Sanyival elmentünk a Váci úti vasboltba zöld drótkerítést venni, amelyet át is szállítottunk a Pesti Barnabás utcába. Ugyanolyan módszerrel és térosztással lógattuk fel őket, Galántai Gyuri helyett azonban most az Egyetemi Színpad technikusai segítettek ebben, akik közül Kulifay Tamás világított. A hangosítás érdekesen alakult, ugyanis pontosan előtte való nap mondták le a cuccot azok, akikkel meg volt beszélve. Ott álltunk egy meghirdetett, kiplakátozott, a helyszínre kitalált koncerttel, amelyre pénzt is költöttünk már, és a buli napján még nem volt meg a hangosítás. Ez olyan volt, mint a halál. Sanyi elmesélte, hogy korábbi hangosítónk, aki nemrég disszidált, Dyda Frici épp az ilyenek miatt hagyta el az országot, mondván, ő ezt az idegtépést nem bírja, csak a felelőtlenség mindenütt, ebbe belehal az ember, rámegy a szíve, az idegei. Kétségbeesett próbálkozásaink során valahogy hozzájutottunk egy telefonszámhoz, amelyen felhívtunk egy Tarjányi nevű fiatalembert, akinek állítólag volt egy nagyon jó, kisméretű hangosítása. Olyannyira így volt ez, hogy az ember egy Ladában hozta el a cuccot, ami akkor furcsának tűnt, mert általában teherautókat, furgonokat láttunk a hangosítóknál. Fölrakta a ládákat, bekötött, beállította a keverőt. A hangszórók méretre kicsik voltak ugyan, ám rendkívül jól szóltak. A srác pedig nagyon jól keverte a bulit. Dyda Frici annak idején jól ismerte a számainkat, megbeszéltünk, kipróbáltunk sok mindent. Itt vakon repült a hangmérnök a számára még

EGY MÁSIK EMBER

ismeretlen hangok közt, de nagyon jól érezte, mit kell csinálni, ment a füle után, profi volt. Mi a koncerttel is pontosan másolni akartuk a bolognai fellépést, most már nemcsak ösztönösen, hanem tudatosan építkezve a színpadkép mellett, hanem a zenében és az előadásmódban is. Annyi különbség azért volt, hogy ebbe belekombináltam a King’s Fingers Leánykart is: Tücsit piros, Editet fehér, Csillát zöld krepp-papírba öltöztettem. A színpad hátulján – mint az Bolognában is történt – egy nagy fehér vásznat feszítettünk ki, alulról megdöntve oly módon, hogy az lejtésében enyhén előrébb jöjjön. Ezen a ferde vásznon még érdekesebb alakzatokat mutattak a megnyúlt árnyékok. Magára a vászonra Sanyi előzetesen egy piros és egy zöld műanyagfóliát illesztett keresztben, lazán, ami egészében a zászló finom asszociációját keltette. Mögötte pedig Mándi Ildikó állt, aki nagyon ritkán működött közre nálunk, s akinek most az árnyjátékával indítottam az egész koncertet. A többi lány dolga az volt, hogy állandóan mozogjanak, csússzanakmásszanak, lépkedjenek, használják a testüket, mintegy mozgásszólamot keverve a látványhoz. Nagyon ügyesen csinálták, Tücsi erőteljesen, beindultan mozgott, Edit szépen, érzéssel, Csilla, ahogy szokott, hanyagul, lustán. Amikor aztán sor került az Elindultam szép hazámból impróra, már pontosan tudtam, mit fogok csinálni. A zenészek elkezdték játszani a motívumot, finoman, intuitívan; Sanyi erre az alkalomra külön szifukat készített hosszú, vékony műanyag szennyvízvezeték-csövekből, amelyeket srégen szürke-fehérre csíkozott. A fényben, a sok színes holmi között a hosszú csőrudak nagyon jól mutattak távolról is, Sanyi fújta őket, időnként meglepő fúvóshangzatokat csalva ki belőlük, olykor meg bele is kiabált, sziszegett, hörgött – dramaturgiailag is felépítette az egészet. A zenészek alkalmazkodtak hozzá. István bal kézzel játszott a szintetizátoron, mivel a jobbjában kamera volt, amelylyel videózott. Jobb hátra mentem a zöld drótkerítéshez, ám most elég kicsinek bizonyult a hely, ott állt Attila is a basszusgitárjával, mögötte a vendégül hívott Dés a szaxofonnal. Edit is épp ott kúszott fehéren. A szokásos köpeny és szerelés volt raj-

2 11

2 12

ORPHEUSZ

tam, a két papírzászló a fejemen, ezek közül valamikor menet közben a piros letörött, csak a csonkja maradt, a nemzetiszínű azonban végig ott virított a fejemen. (Később videóról visszanézve vettem észre, milyen is az önteremtő művészet – ennek a véletlen mozzanatnak is mintha üzenete lett volna.) Megragadtam a drótanyagot, elkezdtem mászni rajta, a háló imbolygott, majdnem feldöntöttem az egyik alapot, Attila arrébb is húz ta. A dróton keresztül láttam lent Dés Lacit és Editet. Viszszacsúsztam. A lányok közben a megbeszéltek szerint zsebrádiókat vettek elő, és játszani kezdtek azok hangjával. Újra felmásztam, vissza, egyre jobban meglóbálva testemmel együtt a hálót, hogy látszódjék a küzdelem. Ledobtam a köpenyt, és nekivetettem magam a kerítésnek ismét. Egyre feljebb másztam, és újra és újra visszacsúsztam. Aztán a végén feljutottam egészen a tetejéig, megfogtam a manézs rúdját, majd leszánkáztam a színpadra. A végén itt is a Merülő Monróval fejeztük be, mint egy mentálisan leépült ország katonái. Ezen a télen sokat plakátoztunk. Már az 1986-os év végi buli plakátjait is mi ragasztottuk ki. Akkoriban a zenekarok a plakátjaikat maguk terítették szét a városon, aztán egyre jobban elterjedt, hogy diákok csinálják ezt bérmunkában, darabját akkor egy-két forintért ragasztották. Az viszont komoly probléma volt, hogy megbízható emberek kellettek: ellenkező esetben a zenekar abban a hiszemben van, hogy a plakátozás – ami akkor egyaránt számított életjelnek és híradásnak is, dokumentálásnak és műalkotásnak is, meg hát annak kellett hoznia a közönséget is – megtörtént, miközben esetleg csak szétnyálaztak néhányat ittott, hogy kicsit látszódjon, és a plakátok java része a kukában végezhette. A Big Bang plakátozása nagyon megmaradt bennem. Késő este a Lágymányosiban találkoztunk négyen, két vödörben megkevertük a ragasztót, elhoztuk az ottani nyomdából a plakátokat, és Sunyó Ladájával elindultunk, Attila, Sanyi és én. A Skálánál kezdtük a Fehérvári úton, a villanyoszlopokon, folytattuk a Körtéren, szintén oszlopokon és az állomásépületen – egy ügyeletes szólt is, hogy az műemléképület, és nem szabad

EGY MÁSIK EMBER

ragasztani rá, de nem törődtünk vele. Aztán be a Felszabra, a Blahára, a körútra. Jó volt látni, ahogyan a Sanyi által tervezett szép grafika egyre jobban felöltözteti a várost. (Sanyit egyébként, mivel tervezőként az ő neve szerepelt a plakátokon, rendszeresen megbüntette a közterület felügyelet.) Közben viszont mínusz 17 fok volt január közepén, és hiába volt kesztyű a kezünkön, a nagy hidegben az a csirizzel csak még jobban összefagyott, majdnem kibírhatatlan volt. De csináltuk összeszorított foggal, csak a kocsiban lehetett, egyik helyről a másikra menve, melegedni egy kicsit. A Blahánál bementünk egy éjszakai büfébe inni valamit, Attila már szitkozódott, de végigcsináltuk. Hajnalra tele volt a város a Big Bang plakátjaival. A Still Europe előtt is így történt, és csak alig volt enyhébb az idő február elején. De akkor is teleragasztottuk Budapest központját Sanyi plakátjával, amelynek ezúttal két színben készültek a nyomatai: az egyik fajta kék, a másik narancssárga volt. Egymás mellé, fölé ragasztottuk őket szín szerint, jól öltöztette a várost. Ez a tavasz sűrű volt a tennivalókat illetően, ami – különösen, amíg fiatal az ember – jól serkenti a kreativitást. Porsia úr például meghívott a rezidenciájára, hogy erre az alkalomra invitált közönség előtt adjunk egy exkluzív koncertet. A technikai körülményekhez alkalmazkodva, szűkített felállásban, Sanyival, Istvánnal, valamint Tücsivel és Edittel léptünk fel. A korábban már felhasznált elemek újszerű variációjaként egy csomagolós koncertperformanszt csináltunk, papírba burkolt lányokkal, ka marakoreográfiával és minimalista zenei elemekkel. Meghitt, bensőséges esemény volt, és régi, kollegiális eredetű barátságunk, úgy éreztem, megerősítést nyer Porsia úrral (aki nem sokkal később, mint az négy-öt évente szokás, elment Budapestről). Akkori tanszékvezetőm, Szabó Győző korábban is őszintén lelkes közönségem volt, mert kifejezetten imponált neki az a kettősség, hogy miközben művészként extrémnek látszó dolgokat csinálok, mint tanár nagyon is fegyelmezett és zárt vagyok, mindenféle allűr nélkül. Valóban így volt, ez a számomra természetes kettősség már akkor is jellemezte az életemet és a

2 13

2 14

ORPHEUSZ

felfogásomat is. Mint az az idők folyamán, bizonyos élettapasztalat után – amikor az ember már mer némiképp általánosítani a saját életével kapcsolatban is – megfogalmazódott bennem: a színpadon (vagyis a művészi tevékenységben) kell szerepelni, nem az életben. 1987 márciusában Petőcz András és Fráter Zoltán Kassák-konferenciát szerveztek az ELTE-n, és ehhez egy vizuális költészeti kiállítás is kapcsolódott a bölcsészkar akkori, Pesti Barnabás utcai épületében, valamint egy performanszest a Kassák-klubban. Mind a konferencia, mind a művészi bemutatók anyagát egy külön kötetben jelentették meg az ELTE Eötvös Kiadójánál. Ekkor írtam a konferenciára Értelmezési gondnok a magyar avantgárd körül című tanulmányomat, amelynek címében utóbb – nem András és nem Zoli! – rendszeresen ki akarták javítani a gondnokot gondokra. Fontosabb ennél, hogy talán ebben a tanulmányomban foglaltam először össze, és próbáltam kifejteni, mit gondolok a történeti avantgárd és az (akkor) mai, erőteljesen kibontakozó új avantgárd összefüggéseiről, illetve itt vetettem fel nyilvánosan, hogy a magyar avantgárd irodalom- és kultúrtörténeti vizsgálatát Kassákékon túlmenően ki kell terjeszteni a korai Adyra is. Az ő munkássága ugyanis (különösképpen pedig annak első szakasza) nem értelmezhető pusztán a szimbolizmus felől, ugyanakkor éppen arra a protoavantgárd érzékenységre ad zseniális példát, amely oly erős volt a francia irodalomban és művészetben is. Ez az értelmezés némi figyelmet keltett, a Magyar Műhely körüli barátok közül néhányan, akik Kassákra esküdtek és Adyt konzervatívnak tartották, erősen vitatták ezt a nézetet, de ez így is van rendjén. Mindenesetre jó kiindulópont volt ez ahhoz, hogy – további írásokkal, felszólalásokkal, megnyilatkozásokkal – megalapozzam az ún. „organikus avantgárd”-ra vonatkozó nézeteimet, miszerint az avantgárd sokkal szervesebb történeti fejlemény, mintsem akár saját retorikája (olykor), akár az ellenirányban elfogult kritikai interpretáció (gyakran) láttatja. Ezzel elsősorban persze a magyar irodalomtörténet-írás, illetve kritika erősen konvencionalista felfogásának próbáltam meg hadat üzenni, amely az avantgárdot

EGY MÁSIK EMBER

nemritkán valamiféle földöntúli, „érdekes”, de kultúridegen dolognak tekintette, amelyet mintha a marslakók hoztak volna a Földre; illetve az alacsonyabb szintű szakmai közbeszédben azt sugallták évtizedek óta, hogy az avantgárd hivatása mindössze az, hogy megtermékenyítse a nagy, konzervatív alkotók nyelvét, gondolkodásmódját. A kiállításra ekkor egy érdekes installációt készítettem Kassák-szekrény címen. Az ötlet abból eredt, hogy a volt piarista rend ház ebédlőjében – amely akkor a bölcsészkar tanácsterme volt – találtam egy, a falba beépített tálalószekrényt, fölül üvegajtókkal, középen kredencszerű rakodórésszel, alul szintén nyitható ajtókkal és polccal, továbbá két, kihúzható fiókkal. Ennek az egyedi bútordarabnak a formai tagoltsága, egyben funkcionalitása kíváncsivá tett, és mintegy szellemi lökést adott a környezet művészi átértelmezéséhez. Összeszedtem otthon egy csomó üres üveget, főleg zöldeket, amelyeken fehér, illetve színes címkék voltak, ezeket lazán elrendeztem a fölső, üveges szekrényrészben. A szekrény alsó részébe a helyszínen talált, henger alakú szeméttartókat tettem, négyet vagy ötöt – ezeket azonban újságpapírba burkoltam, és vastag fekete filctollal egyegy szót írtam fel rájuk. Alul is, fölül is olyan mértékben hagytam nyitva a szekrényajtók szárnyait, hogy az érdekesen mutassa, egyben kissé takarja is a beltartalmat. A kihúzható fiókokat is kibéleltem, s az egyikben az újságpapír-bélelésre színes filctollal ráírtam a kérdést, „Művész vagy?”. Ezt majdnem teljesen visszacsuktam, csak annyi rést hagyva, hogy a látogató kedvet kapjon arra, hogy kihúzza a fiókot, és megnézze, mi van benne – ekkor pedig hirtelen neki szegeződik a kérdés. A kredenc rakodórészén pedig egy erre az alkalomra készített tárgyinstallációt helyeztem el: vagy másfél tucat (hatdarabos) tojástartó doboz belsejét lefújtam piros zománcfestékkel, a tojástartó tetejének hat mélyedésébe pedig egy-egy, egymástól eltérő színű rágógumi-gömböt ragasztottam. (Akkoriban zacskóban árulták a különböző színű, fényes felületű, gömb alakú rágógumikat.) A tojástartó aljába pedig különböző színű cipőpasztákból nyomtam csíkokat, fehérből, barnából, feketéből. A megkeményedett

2 15

2 16

ORPHEUSZ

pasztaszálak vonalalakzatai jól ellenpontozták a tojástartó és a gömböcskék szabályos formáit. Nagyon jól nézett ki a változatos színkombináció is – hiszen nem volt két egyformán preparált tojástartó – a piros színalapon, és az egész összességében is érdekes, plasztikailag artikulált formát és szerkezetet alkotott. A tojástartó hosszú idő óta elterjedt, funkcionálisan kidolgozott, szabványos, egyben invenciózus formájához társult valamifajta matematikai-jeltani színkombináció, mindig szigorúan ugyanolyan alakú és méretű gömbökkel. Megkértem Márta Pistát, hogy jöjjön el, és vegye videóra, hogy valami maradjon a kiállítás utánra is ebből a munkából. Szépen, jó interpretációs érzékkel vette fel. Istvánnak nagyon jó művészi érzéke volt, jól érezte meg és alkalmazta a különböző művészi nyelvezetek sugallatait, ezért is tudtunk sokáig jól együtt dolgozni. Régi barátomat és koncertjeim, perfor manszaim kitartó fotósát, aki mindig a leginvenciózusabban és – ennek csak látszólag ellentmondó módon – villámgyorsasággal készítette szinte röptében a legjobb és legmaradandóbb fényképeket, T. Balogh Lacit is megkértem, hogy készítsen – akkor még fekete-fehér – fotókat a szekrényről. A Kassák-klubban bemutatott, Agydelej című performanszom szöveges változata – amelyet azokkal a fotógrafikákkal kombináltam, amelyeket Elekes Karcsival és Edittel készítettünk a Gerbeaud előtt – szintén bekerült az eseménysorozathoz kapcsolt Kassák-emlékkönyvbe. A fellépésbe ezúttal is igyekeztem kollégákat bevonni. Így Nagy Attilát és Kukorellyt megkértem, hogy egy-egy hosszú rúdra erősített mikrofonnal járkáljanak a közönség körül, lehetőleg pöffeszkedjenek nagyképűen, és tolakodón tolják az emberek képébe a mikrofont. A terem különböző pontjain rádiók és tévék voltak elhelyezve, ezeket a fiúk megbeszélés szerint bekapcsolták, volt, amelyik videóanyagot vetített. Az akció eleje egy ágyban zajlott, amelyben két oldalamon, állig betakarózva Edit és Tücsi feküdt, én pedig a három test balra-jobbra fordulásának különböző kombinációira épített koreográfiával, különböző testhelyzetekben (fekve, ülve, állva) egy csicsás pizsamában mondtam a verseket. Egy adott pon-

EGY MÁSIK EMBER

ton Edit estélyi ruhában és tűsarkú cipőben előbújt az ágyból, kezében egy Élet és Irodalommal, és négykézláb mászkált a teremben, miközben mozgása szerint maga előtt csúsztatva olvasta a lapot. Utóbb egy szabadidőruhában Tücsi is kiszállt a lepedők közül, és Edittel együtt négykézláb az ágy mellé faroltak. Ekkor egy-egy lábamat a keresztcsontjuk tájékára helyezve, rájuk álltam, ők meg elindultak velem körbe a teremben. Ez volt a legfeszültebb rész, nekik összehangolva kellett mozogniuk, egyben figyelve arra is, hogy ne tegyenek váratlan mozdulatot, amitől esetleg elveszítem az egyensúlyomat – nekem meg éppen az egyensúlyomra kellett nagyon ügyelnem, miközben persze fennhangon szavaltam. Végül ily módon odahordoztak a zongorához, amelyben a húrokon Csilla feküdt: a billentyűkhöz ülve a Beatles Because című számának akkordmenetét kezdtem játszani, és a Csilla széttárt combjai közé helyezett mikrofonba, szakaszonként tagolva, elmondtam a Kerek e világ című versemet. Utána a csak most láthatóvá váló, csicsás kispárnájával együtt kiemeltem őt a zongorából, és ünnepélyesen kézen fogva, kivezettem a teremből, mintha egy bálból távoznánk. Április elején több esemény is volt, amelyre új munkával készültem. A Petőfi Irodalmi Múzeumban nagyszabású vizuális költészeti kiállítást rendeztek, amelyen nemcsak a Műhely által preferált vizuális költők vettek részt, hanem mindazok a képzőművészek is, akik valaha ezzel foglalkoztak: Swierkiewicz Róbert, Maurer Dóra, Erdély Miklós, Tót Endre, Szentjóby Tamás, Lakner László, Major János, Kovács Attila. Jó helyet kaptam a kiállítás legbelső szobájában. Így ez alkalommal is elkészítettem A walesi bárdok egy variánsát, ezúttal úgy, mint egy szőnyeget, amely a bejárattól – a termek között húzódó folyosón keresztül – eddig a belső szobáig vezet. Mivel a folyosó keskeny volt, három darab papírlapot tudtam egy sorba ragasztani a padlóra, és így, a megfelelő hosszúkás alakban építettem befelé haladva a szőnyeget, amely a folyosó formája szerint kígyózott. Amikor a végére, a saját termembe értem, annak közepén a sort derékszögben elfordítottam, és nekivezettem a falnak, amelynek pereménél meg is álltam vele. Erre a falra, A walesi bárdok képez-

2 17

2 18

ORPHEUSZ

te síkkal állítva, illesztettem a Halotti Beszéd tükröt. Az átellenben lévő falnál helyeztük el posztamenseken a Siralom-variációk szögelt tábláit, és ezúttal a Nemzeti dalból is csináltam egy újabb vizuális interpretációt. A költő fényképét viselő, zöldborítós Petőfi-kötetemet kinyitottam a versnél, és így szétnyitva, fejjel lefelé beletettem egy zöld hálós cekkerbe, amely így egy dróthálószerű zöld bevonatot képezett a kinyitott szövegen. A hálót arcmagasságban lógattam be a plafon közepéről, alája pedig egyszerű, összegyűrt csomagolópapírból egy domborzatot készítettem, amit a padlóhoz rögzítettem. Erre a domborzat ra pedig fekete festéket pötyögtettem, itt-ott kissé el-elkenve, mintha az a könyvből kicsurgott alvadt vér volna. István – a Kassák-szekrénnyel egyidőben – ezt is videóra vette. A kiállításhoz kapcsolódott egy-két szervezett műsoros est. Ezek egyikén egy új performanszt mutattam be Bőrtemplom címmel, amelyben már próbáltam a hangi és a képi szólamokat erősen sűríteni és egymás fölé rétegezni, vagyis egyfajta komplex performansznyelvet kerestem, amelyben a szerző jelenléte az operátoréra korlátozódik. Az egész sötétben indult, egy rádiót kapcsoltam be, „real time”, vagyis az szólt, ami éppen ment valamelyik adón. Utána finoman elindítottam egy általam készített, zörejeket tartalmazó hangfelvételt kazettás magnón. Ezeket a hangokat a kisgyermekeimről évekkel korábban készített felvételekből állítottam össze: beszélni még nem tudó gyermek beszédhangjai, kopácsolás, zörgés, környezeti zajok. A nézőkkel srégen szemben egy kifeszített vetítővászon mögött halvány fény gyúlt, és Csilla meztelen testének árnyéka rajzolódott ki rá, amint egy karosszékben ül. A megbeszéltek szerint lassú, vontatott mozdulatsorral – hogy az árnyék mozgása ne szakaszosnak, hanem mindig folyamatosnak tűnjön – elkezdett felállni, majd lassú taglejtésekkel öltözködni: először egy hosszú kesztyű, azután bugyi, harisnya, így tovább, a kalapig. Ez a folyamat – amely lényegében egy fordított sztriptízre volt kitalálva, és arra, hogy kevésbé közhelyes és sokkal erotikusabb, amikor egy nő felöltözik, mintsem ha levetkőzik – legalább tíz percig tartott. Közben bekapcsoltam az írásvetítőt, amely a fényét – és majdan

EGY MÁSIK EMBER

az abban megjelenő árnyékokat – elölről vetítette arra a vászonra, amelyen Csilla (és a karszék) árnyéka hátulról rajzolódott ki. Egy-egy A4-es méretű, átlátszó műanyaglapra fekete filctollal írni kezdtem az írásvetítőn, ennek kalligráfiája jelent meg a vászon addigi fény-árnyék formái között. A lapra egy másikat helyeztem, és alkoholt öntöttem a két réteg közé. Így, miközben az új lapra szintén írni kezdtem, az alatta levő írás formáit az alkohol esetlegesen föloldotta, foltszerűen szétkente, bizonytalanná tette. Újabb üres lap, közéje alkohol és ezúttal egy zöld festékfolt, amelyet egy nagyobb érem méretében szétnyomtam a két réteg között. Közben beindult egy újabb hangszólam: a Támad a szélből a Templom című kompozíció, amelyben Sebestyén Márta énekelte a versemet. Csilla már előrehaladt az öltözködéssel, az eddig említett hangok mind egyszerre szóltak, egymásba olvadtak, amiként a többrétegű íráskép formái is. Az utolsó lap alá ezúttal piros festékfoltot nyomtam, és utána erre is ráírtam a fekete filctollal – így maga az íráskép is többrétegű lett, olvashatatlan, mégis jelszerű. A zene lecsengett, maradtak a rádió- és kazettafelvétel-hangok, Csilla feltette a kalapját, profilban megállt, testének árnyéka mozdulatlanná vált, és változatos formát képezve olvadt egybe a műanyaglapok elmosódó írásgombolyagának alakzataival, amelyek közül erőteljesen tűnt ki, egymáshoz közel a piros és a zöld folt. Leállítottam a kazettát, már csak a rádió szólt, kikapcsoltam az írásvetítőt, hátul is lehúzták a fényt, sötét lett. A sötétben éppen – a véletlen mindig a legnagyobb művész – Hável József moszkvai tudósítása hangzott. Hagytam egy kicsit, majd a hangot letekerve csendbe borítottam a sötétet. A test, a festés, a gesztus, a hang viszonya változatlanul élénken foglalkoztatott. Alig egy héttel később volt esedékes a Vigadó Kamaratermében az Új Hölgyfutár Revue új, 0/2-es száma, amelyet Hekerle Laci emlékére „Halál-szám”-nak terveztem. A revue-n magán legközelebbi kollégáink, barátaink mindig bővülő körben léptek fel. A programhoz ezúttal sikerült kialkudnunk egy kis, A5-ös füzetet is, amelyben minden résztvevő kapott egy

2 19

220

ORPHEUSZ

oldalt, így kerültek be a füzetbe a szövegek, képek, kották, egyéb nyomdailag megjeleníthető munkák. Én egy külön akciót terveztem a füzethez, amelyet a Kortárs Művészeti Fórum által akkor megbízott festő-grafikus, Elekes Károly gondozott. Amikor mondtam, mit tervezek, felajánlotta, hogy lefotózza. Egyszerű dolog volt: megkértem Editet, hogy a Vörösmarty téren, a Gerbeaud előtt térdeljen le négykézláb, én mint egy lóra, ráülök, és egy 3-4 fázisos gesztussorozatot teszek – a lényeg a fotószekvenciákon volt. Karcsi lefényképezte a fázisokat, ebből került egy grafikailag megbolondított fotósorozat a füzet borítójára, illetve ezt használtam fel az Agydelej című performansznak a Kassákemlékkönyvben megjelenő változatához is. A vigadóbeli estet az én performanszom nyitotta, így – mivel én még öltöztem – az első részt Szilágyi Ákos konferálta fel. Ehhez a Hullaház címre elkeresztelt performanszhoz terveztem egy hanganyagot, amelyet régi osztálytársamnál, Tarján Pálnál sikerült felvennem egy négysávos kazettásmagnó segítségével. Elhívtam Csillát is, akinek az volt a dolga, hogy a kezébe adott három-négy furulyát folyamatosan fújja sípszerű sivítással, a hang persze a lélegzés törvényszerűségei szerint erősödik, halkul, kihagy stb. Ez ment az egyik sávra úgy, hogy én is sípoltam hozzá. Magam pedig három vokális szólamot vettem fel hozzá: az egyik az életemben valamilyen módon fontos szerepet betöltő halottak nevének kezdőbetűit szólaltatta meg suttogó, halk, meditatív hangon, időnként – H.L., B.N.L., L.Z. A másikon egy szájharmonikát fújtam, illetve finoman beszéltem bele. A főszólamot pedig egy sirató képezte, amelyet intuitív alapon improvizáltam, halkról és mélyről indulva, fokozatosan erősödve, néha visszahalkulva, egyre élesebb dallamtöredékek felvillantásával. A hangfolyam a tetőpontján csuklásokkal, fojtott kiáltásokkal színeződik, majd gyorsan elhal, csak az alszólamok maradnak bent rövid ideig az egyre távolódó sípolással, aztán egyszer csak csend. Cselekményszólamként hullamosást akartam csinálni, eredetileg két lánnyal és egy, a mi köreinkben ismert mozgásművész fiúval. Meg is ígérték, Péter azonban nem jött el. Nem örül-

EGY MÁSIK EMBER

tem neki, mert fontos lett volna a jelenléte, és nem tetszett, hogy nem mondja le, hanem úgy oldja meg a kimaradását, hogy nem jön el. Ekkor jöttem rá, hogy a férfiak mennyivel félénkebbek a testüket illetően, mint a nők. Csilla lett így szükségképpen a harmadik személy, eleinte vonakodott, de a többiek rábeszélték. Így a beállás végén kiépítettem a színpadképet. Három hosszúkás asztalt helyeztem el szigorú rendben, amelyeket alufóliával terítettem le, hogy úgy hassanak, mintha fémből volnának. Erre fektettem föl a lányokat hasra, miután előzőleg befestettem őket: Csillát balon pirosra, Tücsit középen fehérre, Editet jobbon pedig zöldre. A három testre természetesen piros, fehér, illetve zöld fényt kértem és kaptam, illetve ekkor tanultam meg, hogy a fehéret érdemes sárgával megvilágítani, hogy az éles fehér fény ne vigye szét a színeseket. A közönség úgy érkezett, hogy egy halvány megvilágításban a három színes test ott feküdt a kvázi boncasztalokon a színpadon. Amikor mindenki helyet foglalt, elindult a zene, majd bejöttem én egy vödör vízzel a kezemben, fehér köpenybe bújtam, és gumikesztyűt húztam fel. Majd egyenként, komótos és közömbös mozdulatokkal elkezdtem lemosni a lányokat egy ronggyal. Lassan haladtam, sorban, a rongyot időnként bemártottam a vödörbe, kimostam, kicsavartam, és így tovább. A hangszórókból érkező hang és zene volt a főszereplő, a halottmosás csak egy rítus. A végén a testeket letakartam, a fény kihunyt, a sötétben a hang is elhalt, kivonultam. (A sötétben a lányok is kijöttek utánam, gyors színpadképváltozás, aztán jött Ákos a már említett felkonffal, majd a többi kolléga akciója.) Bent az öltözőben éppen Balassa Péter várt a sorára, hogy felolvasson akkoriban írt Halálnaplójából. Amint levettem a fehér köpenyt, és elkezdtem lehúzni a gumikesztyűt, összemosolyogtunk, és azt mondta: „Aha, Aids!” Laca is ott ült, nevetett. Hekerle Laci váratlan halála még 1986-ban történt, nem sokkal az ÚHF Revue első száma után. Lacival pár éve nagyon jó, intenzív barátságban voltunk. Nemcsak az italianista végzettség és tájékozottság kötött össze bennünket szakmailag (és azon be-

221

222

ORPHEUSZ

lül is a modern, up-to-date tájékozottság), hanem megítélésem szerint az érzékenység hasonlósága is. Laci élesen és gyorsan, tisztán gondolkodott, és igazi szellemi partnert éreztem benne ahhoz a fajta esztétikai-művészi beinduláshoz, amit akkor avanzsárnak kereszteltem el, a mai, korszerű, sajátos, echte magyar új avantgárdra gondolva. Ezért is fordultam elsőként hozzá akkor is, amikor az Írószövetségen belüli új kör alapítására gondoltam (amiből azután az Örley-kör született), és akkor is, amikor kiderült, hogy a JAK-lap koncepciójához muszáj lesz egy negyedik, avantgárd programot írni. Sokat járt fel hozzánk, jókat beszélgettünk, jól inspiráltuk egymást. Mindenki szerette őt, és más szálon erősen kötődött egyetemi barátaihoz és a velük közösen alapított Rainer Maria Társasághoz: Kukorellyhez, Garaczihoz, Németh Gáborhoz. És persze feleségéhez, Abody Ritához. A barátság és az ő egyébként is tágas, nyitott szemlélete lehetővé tette számára, hogy ahhoz a modern, de mégis tradicionális irodalmi szemlélethez is kötődjék, amelyet ők képviseltek. És ez személyesen is fontos volt neki, a régi barátság és az élet adta kapcsok miatt. Utólag úgy éreztem, talán néha enyhe szemrehányást kellett hallgatnia (vagy ilyet csak képzelnie), hogy vajon miért kötődik – szellemileg oly tisztán és erősen – az új avantgárdhoz, a Hölgyfutárhoz és személy szerint hozzám is. Mi természetesen sohasem kértük, hogy kötelezze el magát felénk, ez távol állt Ákostól is, tőlem is – sőt, én úgy gondoltam, egy ember, egy tevékenység, egy szellemiség organikusan többarcú, és természetesen tartalmaz többféle kötődést. Nem is gondolkodtam én ezen soha – csakhogy a halála után furcsa dolgot kellett megélnem. Mindenki le volt sújtva, így én is, nagyon. Ezt a természetes érzést csak növelte, élezte halálának természetellenessége. Valami apróság miatt kórházba került, ott kapott egy kiderítetlen fertőzést, és néhány nap alatt meghalt vérmérgezésben. Édesanyja is, Rita is megpróbáltak utánajárni a történteknek, de az akkori körülmények között mindenhol falakba, az orvostársadalom, az igazságügy, a rendőrség szorosan összezárt tömbjébe ütköztek. Kézenfekvő gondolatként vetődött fel minden közeli barátjában, hogy egy könyvet kell

EGY MÁSIK EMBER

összeállítani a hátrahagyott írásaiból. Én nagyon mellette voltam, és úgy gondoltam, hogy mint gyakorlott szerkesztő, és mint közeli munkatársa is, ebben aktívan és hasznosan részt tudok venni. Azonban dermesztő falba ütköztem: szegény Ritának, akinek akkor érthetően fogalma sem volt róla, hogy merre hány méter, és hogy hol a feje, az a kényszerképzete támadt, hogy én saját céljaimra akarom felhasználni Lacit – mint később egy világos pillanatban be is vallotta, egyszerűen attól félt, ellopom Laci írásait. Nem is ez a képtelenség fájt annyira (amelyet akkor még nem is tudtam, csak éreztem), hanem az, hogy jól érzékelhetően el akar zárni attól a rituális és szellemileg is fontos aktustól, hogy közreműködjek egy halott barát köny vének öszszeállításában, és abban, hogy a közös bölcsesség méltóbban tudja formálni így megmaradó emlékezetét. Egyszerűen le voltam dermedve, nem tudtam, mit csináljak, sokat beszéltünk erről Athénával. Nagyon rosszul esett ez az akkor még megfogalmazatlan vád, hiszen én szakmailag minden tekintetben előrébb tartottam, mint Laci, aki jó néhány évvel fiatalabb is volt nálam. Nagyon igazságtalan dolog volt, és ez bántott. Soha nem tudom elfelejteni, ahogyan elolvastam a Rita által összeállított könyvtervet, amely – kiindulásként logikusan – minden apróságot és szösszenetet is tartalmazott. Ezeket nyilván meg kellett rostálni, leginkább annak érdekében, hogy a majdan megjelenő könyvből egy minél erősebb Hekerle jöjjön elő és maradjon meg az utókornak. De hogyan fogom én ezt elmondani? – kérdeztem magamban, úgy fogják venni, hogy cikizem a Laci hagyatékát. De hát elszántam magam, hogy körültekintően, de ha kell, könyörtelenül elmondom a véleményem, és igyekszem megakadályozni, hogy kiérleletlen írások is bekerüljenek. Rita persze boldog-boldogtalant megpróbált bevonni a könyvügybe, mindenáron azt szerette volna, ha Balassa és Szilágyi szerkesztik – ami csak azért volt butaság, mert egyik sem ért rá, egyik sem volt oly közeli barátja Lacinak, hogy erre jelentős időt fordítson. Ez rövid úton ki is derült, mert a Rita által a közös lakásukra összehívott megbeszélésre nem is jöttek el. Györe Balázs, Rácz Péter, Garaczi volt ott, Németh Gá-

223

224

ORPHEUSZ

bor és Kukorelly. Némi szorongással mentem oda, hogy majd magamra maradok. Volt is ennek némi alapja, mert amikor elkezdtünk az egyes írásokról beszélni, Balázs szokásához híven mindig hümmögött, Péter a szakállát sodorgatta, és úgy tűnt, senki nem szól. Aztán amikor egy kényes ponthoz értünk, egy kicsit kivártam, hátha történik valami – és akkor (soha nem felejtem el) Garaczi halkan, de határozottan megszólalt, hogy ezt az írást talán hagyni kéne, mert nem elég jó. Akkor megkönynyebültem, és óvatosan, de határozottan helyeseltem én is. Ez párszor megismétlődött még: kiderült, hogy Garaczi szinte pontosan úgy ítélte meg a dolgokat, ahogyan én. Ilyenformán a szerkesztői megbeszélés végül is jól alakult, azután persze a továbbiakból szigorúan ki voltam hagyva. Ezt – a személyes fájdalmon túl – azért is sajnáltam, mert a könyv, bizony, egy kis szerkesztői közreműködést még elviselt volna: hibák maradtak benne. Amellett szegény Rita írt a végére egy utószót Laci halálának a körülményeiről, és ennek utolsó sorában, mondatában, a könyv legvégén a temetés dátumát eltévesztette, egy napot tévedett. Hogy biztos legyek benne, nem én gondolom rosszul, felhívtam Balázst, aki megnézte a noteszát, és bizony, jól gondoltam. A dolog emberileg érthető, hiszen abban a rettenetes idegfeszültségben, amelyben Rita szükségképpen volt, egy ilyen tévedés természetesen becsúszhat. De miért nem mutatja meg valakinek, aki figyel a részletekre? (Szerintem az utószót a kiadói szerkesztőn kívül, akinek erről a dátumról fogalma sem lehetett, senki nem látta.) 1987 nyarán Alberto ismét megrendezte a D’ART ROOM fesztivált Bolognában, ugyanott, a Caserme Rosse-ban. Ezúttal nem mint művészt, hanem mint művészeti szervezőt hívott – tervezett performanszra tehát nem készültem. Nagyon megörültem a viszontlátás lehetőségének – ami persze most sem adta magát könnyen, mert a tavalyi kiutazásiengedély-történet pontosan megismétlődött. A lapkiadós előadó kimért kedvességgel ragaszkodott hozzá, hogy ismét a Tájékoztatási Hivatal engedélye kell a kiutazáshoz, de biztatóan megjegyezte, hogy biztosan

EGY MÁSIK EMBER

menni fog. Egyúttal – és ezt kissé furcsállottam – megkért, hogy ne menjek máshová, se a minisztériumba, sem egyéb helyekre. Miért ne? – gondoltam magamban, de mivel ezúttal csak a saját utazásomról volt szó, nyugodtabban vártam a fejleményeket. Amikor pedig láttam, hogy megint csak nem halad a dolog, hát ismét bementem a Kulturális Minisztériumba, beszéltem Víghnével. Nemsokára hivatnak a Lapkiadó személyzeti osztályára, ahol az előadó megint zokogva közli, hogy én már megint futkosok mindenhová, és őt ezért letolják. Nagyon el volt keseredve, és nagyon haragudott. Nem igazán értettem, mit akar tőlem, miért olyan fontos neki velem kötözködnie, és akadályoznia az utamat, de nyilván volt némi káröröm is bennem. Valahogy megkaptam az útlevelemet az engedéllyel, ismét a minisztérium közbenjárásával – Baczoni Gábor mondta, hogy most is Gelléri Micu segített, és finoman felhívta rá a figyelmemet, hogy nem muszáj mindig ilyen magas szintre küldeni a dolgokat, sokszor egy szál virággal egyszerűbb célt érni. Megjegyeztem a baráti tanácsot, és a későbbiekben olykor-olykor megpróbáltam eszerint eljárni – eleinte feszélyezett a számomra természetellenes helyzet, hogy becsomagolt virággal szaladgálok, szinte leplezve azt, egy hivatalban, aztán beletörődtem, megszoktam – és az élet általában igazolta is Baczoni tanácsát. Bolognába kiérkezve ugyanazt a meleg, baráti környezetet találtam, a színpadon éppen Hans Plompék próbáltak az Amsterdam Balloon Companyval, újra találkoztam Andyékkel és a Towering Infernóval. De sok ismerőst találtam az olaszok között is, egyik este Gian és Rita is átjöttek Velencéből, aztán ott volt Steve Liporesi, aki tavaly hangmérnökként működött közre. Újra találkoztam Boris Nieslony-val, aki Kölnben az egyik legfontosabb viszonyítási pont volt az alternatív-avantgárd művészet terén, az ASA (Art Service Association), a Black Market csoport alapítója és kiemelkedő koncept-művész. A helyszínen aztán Albertóval mégiscsak rövid úton megegyeztünk, hogy csi nálok egy rögtönzött performanszot. Ennek helyszínéül az egyik belső termet választottam, a közreműködésre Aját kértem föl az ABC-ból, akit nagyon becsültem, tavaly egy nagyon ke-

225

226

ORPHEUSZ

mény, erős performanszot láttam tőle. Megkérdezte, hogy mit akarok csinálni, mondtam, bólintott: „I like heavy”. Aztán szóltam az egzotikus szépségű Mignonnak, akivel kapcsolatban Hans nem mulasztotta el megjegyezni: „Ah, you invite my lady” – legalább tudtam. Az ott megismert Martin Mayes zenészt és Roberto Paci Dalt kértem még fel. Szokásom szerint törekedtem rá, hogy a bemutatott performanszmunkában néhány fogódzót adjak a külföldieknek, így az olaszoknak is. Miközben az akció végén Mignon lassan, nagy nehézségek árán kivonszolt a két útelzáró ráccsal együtt, amelyek közé felkötöztem magam, elhörögtem Cesare Pavese olasz költő utolsó versét, amelyet angolul írt, Last blues, to be read some day címmel. Ekkoriban már komolyan érdekelt a különböző nyelvek együttes alkalmazása a munkáimban, a művészeti átjárhatóság eszméje és felfogása mellé tehát a nyelvek átjárhatóságáé is társult. Bolognában aztán a laktanyán kívül is találkoztam régi ismerőseimmel, így osztálytársammal, Andreával, aztán Mario Ramous költő-irodalomtörténésszel és másokkal. Utolsó nap az Amsterdam Balloon Company lépett fel, és mivel egy nagy költészeti cirkuszt akartak csinálni, nekem is szóltak, hogy vegyek részt benne. Elkezdtem kidolgozni újabb elképzelésemet. Beszéltem Andyval, akit arra kértem, hogy úgy szaxofonozzon, hogy semmilyen direkt hang ne jöjjön ki a hangszere csövéből, csak a levegő és az esetleges felhangok. Otthon ugyanis már rájöttem, hogy ha a szaxofont bizonyos erővel és egyenletesen fújják át levegővel, anélkül, hogy megszólalna, egészen éteri felhangok rezdülnek meg benne – olyasmi ez, mint a gitáron az üveghangok. Andy profi zenész volt, sokéves tapasztalattal, még is hátramentünk a kaszárnyában gyakorolni, mivel ilyet még nem csinált. Próbálta, próbálta, kérdezett, aztán rájött az ízére, „ez az”, bólogattam, megtanulta. Jó érzés volt, hogy profi művészt tudok a saját hangszerén valami újra tanítani – de hát ez végül is a művészetfelfogásból adódó törvényszerűség, az ember kutat, kísérletezik, járatlan utat keres. Aját akciómunkára kértem – útelzáró akadályok folyamatos gúlába dobálására, majd szétszedésére, visszadobálására, csörömpölésre, zengés-

EGY MÁSIK EMBER

re, zörgésre, zúgásra. Próbáltam hívni Mignont is, de nagyon el volt foglalva az ABC saját programjára való készüléssel, mivel a különböző jelenetekben sokan akarták foglalkoztatni a társulaton belül is – de az anyja majd közreműködik, mondták, nagyon profi. Ez meglepett, fogalmam sem volt róla, hogy az anyja is ott van, és ráadásul performerként, de aztán valóban jónak bizonyult „Mignon’s mother”. Végül pedig az ABC-val dolgozó, tavaly már megismert fuvolásnak, Benn-nek szóltam, akinek hasonló volt a dolga, mint Andynek: a fuvolába ne a megszokott módon fújjon, hanem zümmögjön meg dumáljon bele. Fellépés előtt a résztvevők fejét alufóliába csavartam, hogy úgy nézzenek ki, mint egy Moszkva környéki ufó. Elkezdődött az Amsterdam Balloon Company estje, mentek le a számok, bemutatók, akciók, Mignon valóban sokat szerepelt. Aztán amikor sorra kerültem, Fabio bejelentette – úgy, ahogy kértem –, hogy az „Amsterdam–Budapest–London Staniol Branch” következik. Az egyes részleteiben már érintett performanszban szavaltam, hörögtem, énekeltem, és az egészet rövidre, ütősre fogtam, hogy illeszkedjen a hollandok műsorának egészébe. Amikor lejöttem a színpadról, furcsa módon Alberto nekem esett: „Hogyhogy felléptél ma is? Itt minden művész csak egyszer szerepel, ez a szabály!” Nem értettem, és persze nem is esett jól, fogalmam sem volt róla, hogy ő erről nem tud. Mondtam, hogy Hansék kértek meg az együttműködésre, ez az ABC műsorának része, nem az én egyszemélyes akcióm. Füstölögtem egy kicsit Hanséknak, hiszen mi más a legfőbb értelme az ilyen fesztiváloknak és találkozóknak, ha nem az, hogy új együttműködések alakuljanak ki, és az emberek inspirálják egymást. Hans is, Andy is csodálkozott, ők sem értették. Később, amikor itthon elmeséltem Sanyinak, azt mondta: „Nyilván kényelmetlen volt Albertónak, mert valaki, aki szeretett volna még szerepelni, vagy aki egyáltalán nem került bele a programba, szemrehányást tett neki. Albertónak is megvannak a szempontjai, ez nem egy tartós probléma.” Nem is bizonyult annak. 1988-ban immáron Magyarországon találkoztunk Albertóval.

227

228

ORPHEUSZ

Szeptemberben visszatértünk a Támad a szél projekthez. István szerzett pénzt és lehetőséget, hogy forgassunk egy videóklipet a lemezhez – a választás a cimbalmos számra (Kapolcs, riadó!) esett. Megint csak az Anna-malomban laktunk, Sanyi, István, én, a stáb. Márta nagyon elemében volt, és jó ötletei is voltak, sok jelenetet forgattunk Kapolcson, a tapolcai úton, háttérben a városszéli lakóteleppel, a cigánybanda az országút szélén éppen tust húzott, aztán a mezőn, idős parasztházaspárral. Ekkor történt az is, hogy megöregítettek, mivel a klip úgy ért véget, hogy én másodpercek alatt megvénülök. A sminkes kidolgozta agg arcomat, látszik a klipen, de fotók is őrzik (többek között Jávor Istvánéi): kábé Max von Sydow, mondtam, bár ilyen szép öreg lehetnék. Ekkor már csak egy hét volt hátra a Parafinálé című nemzetközi újművészeti fesztiválig, amelyet a Vigadó nagytermébe szerveztek – erre az alkalomra új repertoárt akartam kidolgozni a Konnektorral. Elhatároztam, hogy fehér pihetollba burkolom magam – ez önmagában nem ütközhetett akadályba, hiszen a közelünkben működött a város legendás tollas bácsija –, csak elakadtam annál a kérdésnél, hogyan marad majd meg a testemen a toll. Sehogysem tudtam gondolatban megoldani, ezért a klipet forgató stábot kérdeztem, hogyan csinálnák meg ezt egy filmben. Mire Elbert Márta rögtön rávágta: méz! Mézzel kell lekenni a testet, és akkor tapad hozzá a toll. Milyen kézenfekvő is tud lenni egy-egy megoldás! Ez a koncert már a kezdet volt a Konnektor új felállásának kikristályosodásához: a lányok közül ezúttal Edit és Mándi Ildikó ért rá, a fúvósszekciót pedig kibővítettem. Ekkor határoztam el, hogy szaxofonkórus lesz a zenekarban: az adottságaink megvoltak hozzá, hiszen Virágh Laci született fúvószenész, aztán ott volt Németh Robi, aki hozta magával Bese Csabát, aki akkor 18-19 éves lehetett. Mészáros Sunyó addigra már rendes tagja lett a zenekarnak, így Sanyi mellé még Gasner Jánost csatlakoztattuk, aki rengeteg új színt hozott a hangzásképbe. Erre a fellépésre alakítottam ki a későbbiekben sokáig alkalmazott mikrofoninstallációt. Ez úgy nézett ki, hogy csípőmagasságban vizszintesre állítottam egy gémes mikrofonállvány

EGY MÁSIK EMBER

felső szárát, ennek pedig mindkét végére mikrofont tetettem. E vízszintes mikrofonszár közepéhez állítva pedig egy álló mikrofont kértem, amelybe állva lehetett beszélni, de oldalirányban forgatható volt oly módon, hogy az alsó mikrofonrúd mindkét végéhez oda tudtam vele állni. A zenét radikálisan minimálra terveztem. Attila a basszusgitáron és János a gitáron mindig és mindig csak és következetesen ugyanazt a motívumot kellett, hogy játssza (E-E-G-E, tátá-tá-tá formán). Ehhez nagyon nagy önfegyelem kellett, mert látszólag egyszerű motívum, egy gyerek is játszhatta volna. Csakhogy éppen a szigorú ismétlődés és a fegyelem a lényeg benne – mérges is voltam, amikor Attila egyszer-kétszer nem bírt magával, és belevirgázott. E motívum elhangzására vágott rá mindig ugyanakkor a szaxofonkórus, egy lefelé csúszó glisszandóval, mindahányszor szigorúan ugyanúgy. Amikor már jó régóta szólt ez a zene, beküldtem a két lányt, talpig fehér selyempapírba csomagolva. Bizonyos mozdulatsor után felvették a helyzetüket, Edit pedig ráhajolt a mikrofoninstallációra úgy, hogy a szája az egyik mikrofonhoz esett, a másik pedig a combtövei közé került – és instrukció szerint dolgozni kezdett a hangjával. Amikor bekúsztam, felsőtestem „talpig” tollban, előbb-utóbb Edithez, illetve a mikrofonokhoz jutottam, ahol négykézláb állva az első strófát gyakorlatilag az ülepében rebegtem el. Utána kiegyenesedtem, és az álló mikrofont a vízszintes szár másik végéhez igazítva odaléptem, így körülbelül olyan testhelyzetben adtam elő a második strófát, mintha szopnának. A harmadik strófánál pedig a vízszintes mikrofontengely másik végéhez álltam vissza, a mozgó mikrofont is oda fordítva, ily módon úgy énekeltem, mintha koituszban volnék éppen. A három mikrofonállás tehát a nemiség három alapkonstrukcióját követte: nyalás, szopás, közösülés. Ezzel a kompozícióval még sokat éltünk, Editen nagyon jól állt a fehér selyempapír, még menyasszonyi fátylat is mímeltünk vele. Eleinte a szaxofonkórus tagjai is kaptak selyempapírt, illetve itt, a Vigadóban az összes zenész arcára egy alufóliamaszkot is illesztettem, kivéve Bese Csabát, akiről kiderült, hogy klauszt-

229

230

ORPHEUSZ

rofóbiája van, így neki csak a hajára tettünk jelképesen, egy kis darabot. A mű szövege az a vers volt, amely a Szellőző Művek című kötetemben a Határ Győzőnek ajánlott Hazán, khazán, khe se miünk című verskompozíció hasoncímű részeként jelent meg – s amely a később kiadott kazettákra, illetve cédére pedig Miért haljon? címmel került rá. A vigadóbeli fesztivál után ennek a variábilis műsornak még a címét is a menyasszonyikonnak megfelelően alakítottam át: a következő év elején a Bem rakparton Mindenki menyasszony, majd két héttel rá a másik előadásvariánsban Mindenki vőlegény címmel játszottuk, újabb két hét múlva pedig az Almássy téren Így menyasszony mindenkire kereszteltem az előadást. Ez azt is jelenti, hogy – amiként azt megszoktuk – minden előadás különbözött egymástól gesztusokban, ötletekben, színpadképben vagy másban, még akkor is, ha alapvetően ugyanazon a repertoáron alapult. Itt, a Vigadóban furcsa hatást kelthetett a munkánk, mert már a zene is merőben szokatlan volt, a színpadi akció pedig még inkább. Így az a jó érzés tölthetett el, hogy sikerült valami eredetit csinálnom zenében is (noha nem vagyok zenész) és színpadképben, akcióban is (noha nem vagyok képzőművész). De hát ekkoriban már – különösen, mióta megcsináltam a „szoborverseket” és a „térköltészeti alkotásokat” – kezdtem rájönni arra, hogy a művészet mint alkotótevékenység lényege nem több, mint hogy az ember felelősséggel és invencióval használja a rendelkezésére álló lehetőségeket, így azokat is, amelyek még ismeretlennek látszanak a számára. Arra kell figyelni csupán, hogy az ember ne akarjon többet megcsinálni annál, mint amit nagy valószínűséggel meg tud, ne akarjon többet tenni annál, mint ami fölött ellenőrzést tud gyakorolni, vagyis amit kezelni tud. Nem akkor kerülök ingoványos talajra, amikor bemerészkedem a vizualitás vagy a zene nyelvének területére, hanem akkor követnék el hibát, ha utána festeni akarnék, mint a festők, vagy zenét akarnék szerezni, mint a zeneszerzők. Azzal persze, amit csinálok, valójában zenét szerzek, és vizuális műalkotást hozok létre, de mégis egy másik terepen, egy másfajta felelősségrendszer koordinátái között.

EGY MÁSIK EMBER

1987 vége felé azonban hátra volt még néhány fontos fellépés, akció. Így például októberben az Új Hölgyfutár Revue-nek immár a harmadik, vagyis a 0/3-as száma jelent meg a Vigadó Kamaratermében. A revue címéül és vezérmotívumául – részben az abban az időszakban kétségtelenül felfokozott alkotótevékenység örömére is gondolva, részben pedig talán azért is, hogy a legutóbbi „Halál-szám” sötétségét ellenpontozzuk – a jóérzést választottam. Így neveztük el a kiadványt „jóérzés”-számnak, illetve így adtuk az estnek a Jóérzés-túra címet. A programba ter mészetesen ezúttal is hívtuk a kemény magot, Bukta Imrét, Lacát, Galántait, Balaskó Jenőt, Grandpierre Attilát, de tágítani is igyekeztünk a kört, például Kelényi Bélával, Kemény Istvánnal, Parti Nagy Lajossal, Waszlavik Gazemberrel. Az esthez ismét füzetke készült, amelynek borítójához Elekes Karcsi a Kassák-szekrényemről korábban készült fotókat használta fel, a részt vevő művészek pedig egy-egy oldalt kaptak szabad betöltésre (írással, képpel, koncepcióval, vázlattal stb.). Akciómban a zenei részt – kitartott, sejtelmes fúvós-, illetve egyéb zenei hangokat – Németh Robi és Virágh Laci szolgáltatta, nekik közben mászkálni is kellett a színpadon, akárcsak Márta Pistának, aki ezúttal ismét kamerázott. Az egész sötétből indult, majd – miután megszólaltak az első sejtelmes hangok – egy nagyon csekélyke fény gyúlt egy fehér zsírpapírsátorkában a színpad közepén. A fényt én adtam egy zseblámpával, így a zsírpapíron sejtelmesen szűrődtek át Edit és az én mozdulataim, ahogy egymással szemben ülve törökülésben, karunkkal úgy simogattuk a másik felsőtestét, hogy közben fokozatosan bekentük egymást festékkel. A szűrt zenei hangok mellett a szinte teljesen sötét tér, amelyben egy vékonyka fényben egymást tapperolja két ember, egyfajta emelkedett erotizmust sugallt. Az akciónak hirtelen lett vége: a kis fény kialudt, a hangok elhallgattak, mi pedig a magasba emelt kézzel, gyors mozdulattal hanyatt dőltünk, szétszakítva ezzel a sátrat, melynek papíranyaga harsogó hangot adott, a sötét térben pedig egy fehér fénycsíkot húzott. Év vége felé Edittel és Csillával a Gazdagréti Közösségi Házban megcsináltuk a korábban a Petőfi Irodalmi Múzeumban

231

232

ORPHEUSZ

bemutatott, Bőrtemplom című performanszomnak egy új változatát. Az írásvetítős alapakció (filctollal, alkohollal, festékkel) változatlan maradt – a kifeszített vetítővászon mögötti árnyjáték azonban kétszereplős lett: az egyik lány változatlanul nagyon lassan öltözött, a másik azonban ezzel párhuzamosan nagyon lassan vetkőzött, így ellentétes irányú, lassított mozdulatsoruk szépen egészítette ki, egyben keresztezte egymást. Ezt az akciót vittem aztán a Radnóti Színpadra is, ahol a következő év elején bemutattuk az ÚHF Revue új számát. Közben azonban az ELTE Esztétika Tanszékén az Artpool hathatós közreműködésével egy nagy Marcel Duchamp-emlékestet szerveztek, konferenciával és performanszokkal. A rituális kerekasztalhoz több embert felkértek, hogy tartsanak beszédet Duchamp emlékére. Én ekkor találtam ki a magam „metafizikus beszédakcióját”, mivel tudtam, hogy Duchampnál a hallgatásnak, a csendnek, a nemtevésnek konceptuális jelentősége van. Ebben a metafizikus beszédakcióban – miután már sokan el mondták a magukét – bekapcsoltam egy kazettás magnót, amely ről nem hallatszott más, csak az üres szalag súrlódása. Sárga ingben álltam a relatív csendben, a kezemben egy nyomtatott szöveggel. Erről senki sem tudta, hogy mi, csak én: Eustache Deschamps 14. századi költő egy értekezésének részlete. Két percig álltam így, időnként belenézve a szövegbe, mintha olvasnék – de ha pontos akarok lenni, azt kell mondanom, a szememmel ténylegesen olvastam, csakhogy némán. Aztán kikapcsoltam a magnót, és leültem. A Radnóti Színpadon nekifogtunk annak, amit Bálint Andrással korábban, a költészetnapi színpadi est után körvonalaztunk: vagyis hogy egy avantgárd performanszestet tartsunk, egyrészt az ő Szóváltás című irodalmi programja, másrészt a mi Új Hölgyfutár Revue-nk keretében, amolyan különszámként. Mivel azokban az években némi megszállottsággal igyekeztem kimutatni, hogy a magyar avantgárd tradíciói sokkal szélesebbek és mélyebbek, mintsem akkoriban hitték, a konferenciafelszólalásokon, a különböző tanulmányokon, a tévé- és rádiószerepléseken túlmenően sokszor egyszerűen a címadásban is

EGY MÁSIK EMBER

kifejezésre akartam juttatni ezt a gondolatot. Ilyen volt már az első ÚHF Revue emblematikusnak szánt Hajnóczy-hivatkozása („Tehát az, hogy a bőrt leveszem róla”), most pedig a Megint nyerít a fekete zongora címet fogadtattam el, különben minden nehézség nélkül. Az esthez Galántai Gyuri külön plakátot készített, amelynek alapját éppen egy olyan fotó képezte, amely a menyasszony-pozitúrákról készült sorozatból került elő. A részt vevők – mivel technikai megfontolásból némileg kevesebben lehettünk, mint mondjuk a Vigadóban szoktunk lenni – ezúttal inkább a kemény magot reprezentálták: Bernáthy, Bukta Imre, Galántai, Garaczi, Grandpierre Attila, Márta, Petőcz, Székely Ákos, Szilágyi Ákos. A házigazdaként fellépő Bálint András a műsorvezetésre Rózsa T. Endrét kérte fel. András, bár közismerten fegyelmezett ember, kifejezetten fel volt dobva, mert nagyon sokan eljöttek, telt ház volt, sőt, még a lépcsőkön is ültek. Székely Ákos két írásvetítővel hozott létre élő vizuális költészeti munkát, Bukta a már a Vigadóban is látott motívumait vitte tovább facsemetével és gumicsizmás, fürdőruhás, KISZ-táboros asszociációt keltő lányokkal. Szilágyi jól bevált és rendkívül szellemes permutációs verseit mondta, Garaczi zenére olvasott, Sanyi pedig megkérte Bálint Andrást, hogy működjön közre az akciójában, melyben Sanyi egy ál-dj-t formázott. Minden jól és gördülékenyen ment, a színpadtechnika olajozottan működött: a technikusok már ismertek bennünket, és egyre jobban élvezték az együttműködést. A sikeres est után a büfében beszélgettünk Bálint Andrással, és próbáltam rábírni, hogy ősszel csináljunk még egy számot, mely gondolatnak nem is nagyon állt ellen. Eközben meglátta egy kollégáját, és berángatta a büfébe: „Látod, mennyien vannak ezen az avantgárd esten?” Az 1988-as év első hónapjaiban volt pár munka, fellépés, amelyekről részben már esett is szó, ebben az időszakban azonban – egyetemi munkámon túlmenően – alapvetően az első magyarországi Polyphonix fesztivál előkészítése és szervezése kötött le. Ráadásul úgy, hogy éppen a fesztivál áprilisi időzítése előtt egy héttel a soron következő ÚHF Revue-t is be kellett mutatni. Ez utóbbinak ezúttal a Világhírek címet adtam, s ez volt

233

234

ORPHEUSZ

a koncepció is, vagyis a részt vevő művészek számára sugallt „szellemi tengely”. Sikerült elérnünk, hogy az esthez kapcsolódó füzetkét (ÚHF Revue 0/4) mi magunk tervezhessük. Ezt Galántai vette kézbe, s közreműködésemmel azt is sikerült kiharcolnia, hogy ezúttal sokkal jobb papírra készíthessük a füzetet. Chikán Bálint ekkor már sajnos halott volt, de utódja, Starkbauer László ugyanolyan nyitottan és elkötelezetten képviselte az új művészetek érdekeit, mint Bálint. És mivel közvetlenebb lett a kapcsolatunk, többet is bírtunk kiharcolni. Az est szereplői között helyt kapott például Zámbó Öcsi, aki még nem lépett fel nálunk, azután Gasner János, akivel már régóta együtt zenéltünk, de nem ismertem a képzőművészeti munkásságát. Gyönyörű grafikát adott a füzethez, s amikor azt kézbe véve, megcsodáltam, és mondtam Bernáthynak elnyílt szemmel, hogy nem ismertem eddig Gas ezen vénáját, Sanyi annyit mondott: persze, János hibátlan művész, és nagyon szépen dolgozik, csak nem nyomul, ezért kevéssé ismerik, viszont jó sokan kihasználják. Aztán itt volt végre Révész László, Szirtes János, és Sanyi ötlete nyomán Kozma György, akivel ugyan még egyetemista korunkból ismertük egymást, de csak felületesen. És újra itt volt Laár András, aki verseket olvasott fel, meglehetős tetszést aratva velük. Emlékezetes döntés volt részemről, hogy a saját részvételemet az akkor adott feltételekhez szabtam. Mivel a Polyphonix fesztivál szervezése rendkívüli módon lekötött, és ott volt mellette a revue előkészítésének is a szokásos, de nem kevés feladata, magamat mint szereplőt ezúttal kihagytam. Viszont a konferálásból, a műsorvezetésből csináltam fellépést. Úgy vezettem fel az estet, az egyes szereplőket meg úgy konferáltam be, mintha valóban konferanszié volnék, és ötletben, hanghordozásban, szövegben minden megszólaláshoz kitaláltam valami sajátosat, ami a meglepetés erejével hathatott. A feladatban a kihívást éppen az improvizáció jelentette. Egyetlen emlékkép: az egyik közreműködőt bejelentve először hörögtem, sípoltam, sziszegtem, nyögtem, kornyikáltam a mikrofonba, mintha egy spontán hangkölteményt adnék elő, majd hirtelen beszóltam: gyerekek,

EGY MÁSIK EMBER

ne szórakozzatok, jó?, adásban vagyunk. A közönség felnevetett. Nyilván ennek is része volt benne, hogy az egész műsor után, zöld kardigánban odajött hozzám Havas Henrik, akit előzetesen meghívtam a Magyar Rádiótól, mivel egy-két riportban dolgoztunk már együtt. Most is készültünk egy beszélgetésre ahhoz a műsorhoz, amelynek akkor dolgozott. A beszélgetés egy pontján Henrik szóba hozta a vokális improvizációt, és némi sértődéssel azt úgy értelmezte, mintha én a rádiósokat gúnyoltam volna ki. A félreértés jellegzetes volt: nekem eszembe sem jutott, ott találtam ki az egészet, és lehetett volna akár tévériport is vagy bármi más. Azóta se sokat változott a helyzet: a rádiósok ma már kevésbé, de a tévések közül sokan még mindig úgy érzik, csak a média létezik, a valóság pedig legfeljebb azon belül.

235

HAZA

Valamikor még az előző év őszén Jóni Gábor, hosszú időn át az ország legjobb klubja, a JATE-klub akkori helyettes vezetője – akit részben a korábbi együttműködések révén ismertem, részben pedig egyszerűen azért, mert Szegeden tanítván, gyakran mentem le hozzájuk – felvetette, hogy szervezzünk egy nemzetközi fesztivált. Én rögtön mondtam, hogy lehetne a Polyphonix égisze alatt tenni ezt, mivel ők koncepcionálisan fontosnak tartják, hogy új és új országokba, városokba vigyék el ezt a fajta együttműködési formát, ezért biztosan támogatják majd az ötletet. Aztán jól bejáratott neve is van ennek a fesztiválnak, mindig rangos alkotóművészek vesznek részt benne, így ezáltal egy új ponton lehetne bekapcsolódni a nemzetközi művészet vérkeringésébe. Gábor és Kormos Tibor, a klub vezetője komolyan vették a dolgot, és elkezdtük a fesztivált előkészítését. Papp Tiboron és részben Nagy Palin keresztül tartottuk a kapcsolatot a Polyphonixszal. Még a tapogatózás fázisában megpróbáltam elérni, hogy viszonylag szabad kezet kapjak a meghívottak tekintetében, s ennek különösebb akadálya nem is volt. Az pedig magától értetődött, hogy a Polyphonix kemény magja, Jean-Jacques Lebel, Bernard Heidsieck, Joel Hubaut és hozzájuk kapcsolódva Françoise Janicot (kiváló fotóművész, Heidsieck felesége), Arnaud Labelle-Rojoux, Jacquelin Cahen jönnek, és természetesen Papp Tibor is – aki egyébként a Polyphonix tit kára is volt akkor. Az is természetesnek számított, hogy a Magyar Műhelyeseknek, Nagy Pálnak, Bujdosó Alpárnak itt a helyük. Mindenképpen meg akartam hívni Bolognában szerzett barátaimat és művésztársaimat, a Towering Infernót Angliából és az Amsterdam Balloon Companyt Hollandiából. Továbbá Adriano Spatolát és Giovanni Fontanát Olaszországból, valamint

EGY MÁSIK EMBER

Albertót Bolognából – s mivel ő zenekarral hívott meg engem, én is meg akartam teremteni számára a lehetőséget, hogy több embert hozzon magával, ha akar. Eleinte úgy volt, hogy Steve Liporesivel és a szintén Bolognában megismert katalán képzőművésszel, Anton Rocával jön. Szintén természetes volt számomra, hogy a magyar avantgárd neves vajdasági képviselői közül Ladik Katalint és Szombathy Bálintot meghívjam, Bálint meg ajánlotta a tiszteletbeli magyart, Slavko Matkovićot is. Az többé-kevésbé magától értetődött, hogy – Bernáthy Matuska Silver Sound-ján és az én Konnektoromon kívül – Galántait, Márta Istvánt, Székely Ákost hívjam. Persze nem ment minden ilyen egyszerűen. Először is Jóni Gábor már az elején közölte, hogy ők minden költséget vállalnak, de az utaztatást – mint az szokás – a kulturális intézetektől kell kérni; továbbá nyomtatott programként csak egy, Kormos Tibi által tervezett szöveges füzetet tudnak vállalni, bármifajta kép nélkül. Ami az első szempontot, vagyis az utaztatást illeti, felvettem a kapcsolatot a Francia Intézet akkori igazgatójával, Jacques Bathóval. Zárkózott embernek látszott, de korrekten kikérdezett, és meg is ígérte a segítséget. Ez azt is jelentette, hogy egy külön budapesti programot terveztünk a Francia Intézetbe a franciaországi résztvevők számára. A British Councilnál is kértem segítséget, de Andyék Londonban is intézkedtek ez ügyben. Külön felkerestem a holland nagykövetség kulturális titkárát az Abonyi utcában, ő is készséggel segített. Akkor még elég normálisan ment ez, mert Magyarország számított a keleti blokk kirakatországának, és a nyugatiak amúgyis érdekeltnek érezték magukat a kelet-európai kultúra megismerésében, mivel az (politikai értelemben legalábbis) „messziről” jött. Az Olasz Intézetben még Porsia úr volt az igazgató, úgyhogy az ő – jelentékeny – segítsége szinte természetes volt. Az Olasz Intézetbe is terveztünk ezért egy budapesti programot az olasz művészek, illetve néhány magyar részvételével. Mindezek alapján tehát a program úgy állt össze, hogy hétfői érkezés után keddtől csütörtök estig Szeged, JATE-klub, péntek este Olasz Intézet, szombat délelőtt Francia Intézet.

237

238

ORPHEUSZ

Igen ám, de nagyon indokolt lett volna egy igazi, az összes résztvevőre kiterjedő budapesti fellépést, fesztiválestet is öszszehozni, hiszen mikor lesz itt, Magyarországon egyszerre jelen ennyi mértékadó külföldi költő, művész? Idehozni sokkal nehezebb őket, mintsem szervezni valamit, ha már úgyis itt vannak. Ez persze nem ment könnyen. Bernáthyval felkerestük Hevesi Istvánt, aki akkor az Almássy téren dolgozott, ő volt a rockkoncertek első számú felelőse, egyben ő irányította házon belül a Club MM-et, amely Menyhárt Jenő művészeti vezetésével már egy-két éve működött, a Konnektorral mi magunk is felléptünk benne. Hevesi ráállt volna, hogy a szombati napra szervezzünk egy egész estés fesztiválzáró rendezvényt, de nagyon aggódott, hogy nem lesz közönség. Nem volt ez furcsa aggály: azok, akik az avantgárd pezsgés körén kívül voltak, nem értették, hogy most szinte a levegőben van ez a nagyon is aktuális és potens művészet – egyáltalán fogalmuk sem volt arról, mi minden történik a városban, körülöttük. Hevesi is felfogta, hogy művészileg ez egy rangos nemzetközi eseménynek ígérkezik, ami jól jöhet neki és az Almássy térnek is – de szinte szavunkat vette, hogy elszántan közönséget toborzunk, mert neki ez nagyon fontos. Ehhez persze rögtön a segítségét is kellett kérnünk, mégpedig anyagi értelemben is. Ugyanis egy jó, „húzós” plakátot akartunk készíteni – ami különben eleve benne lett volna a pakliban –, valamint egy minőségi, az alkalom jelentőségéhez illő avantgárd katalógust a résztvevők munkáival és profiljával. Természetesen a katalógus volt a költségesebb mulatság – de hosszas rábeszélés után Hevesi ráállt. A nagyfesztiválon belül külön címet is adtunk ennek az estnek: ez lett az Intermámor fesztivál. (Az egészet pedig, a szegedivel együtt, PolyphonixIntermámor fesztiválként emlegettük a későbbiekben.) Ezek után a súlypontok kezdtek megváltozni, és már egyre inkább úgy nézett ki, hogy Szeged lesz a jó színvonalú, biztos pont ahhoz, hogy egy rangos, nemzetközi művészeti esemény ott megtörténjen – de az Almássy tér lesz az esély rá, hogy ez teljes dimenziójában kibontakozhasson. A katalógushoz összetrombitáltam a művészektől az anyagot, és azt kiegészítettem

EGY MÁSIK EMBER

a magam archívumában található művekkel, dokumentumokkal. A füzetet Galántai Gyuri tervezte, és alapötletként kitalálta, hogy a négyszög alakú füzet nyíló (tehát a jobb) oldalát ferdén megvágja, és az ilyképpen enyhén trapéz alakú oldalakon a belső szövegtükröket hol a gerinchez, hol ehhez a nyíló lapszélhez állítja mint egyeneshez. Ebből az következett, hogy a szöveg- és képanyag „dülöngélt”, mert ha a gerinchez volt állítva, akkor a lapszélről volt ferde, ha meg a lapszélhez igazította, akkor a gerinccel nem állt egyenesben. Közben Sanyi tervezte a plakátot, amit Hevesi úgy bízott rá, hogy Ocztos Istvánnal kell együtt csinálnia, aki a Club MM grafikai arculatáért felelt. Sanyi egyre csak kereste Ocztost, de nem találták meg egymást. Mindenesetre összeszedtük a neveket és a szükséges információkat, és eleve megegyeztünk benne, hogy a három zenekart – a Konnektort, a Matuskát és a Towering Infernót – grafikusan jelenítjük meg a plakáton, hogy a zenekarokat látván az emberek jobban bejöjjenek a bulira. Akkoriban ugyanis az alternatív zenekaroknak elég nagy közönségük volt, költőkre-írókra meg kevesen lettek volna kíváncsiak. Mutatta is Sanyi a tervet, három sarokban egy-egy, viszonylag nagyméretű emblémával a zenekarok, a plakátmezőben pedig a részt vevő művészek neve, zárójelben az ország betűjelzésével. Mivel ez alkalommal a néhány órás műsorban az összes művész szerepelt, akik Szegeden három estére oszlottak el, ezen az estén a legkisebb teret sem engedhettük a csúszásoknak és a technikai malőröknek. Hevesivel ezért megbeszéltem, hogy – a gördülékeny lebonyolítás érdekében – két helyszínen történjenek a dolgok, vagyis a koncertek és a nagyobbnak ígérkező mutatványok a nagyteremben, a kamarajellegű műsorszámok pedig az első emeleti kisteremben (akkor büfé lehetett). Ennek alapján a produkciókat be is osztottam, és – életemben először és talán utoljára is – személyzeti segítséget is kaptam. Rodriguez Tünde és egy fiú arra voltak beállítva, hogy a velem való megbeszélés, illetve folyamatos egyeztetés alapján az egyes helyszíneken biztosítsák a történéseket, szaladgáljanak a művészek után, felügyeljék a technikai viszonyokat, gondoskodjanak ar-

239

240

ORPHEUSZ

ról, hogy időben minden meglegyen. Előzetes stábértekezlet is volt néhány, s mindez majdan az esten is jól működött. Végül is – ezt ugyan kifelé nem vallottuk be senkinek – úgy alakult, hogy az eredeti Polyphonix fesztivál fontos mellékesemény lesz, amely szimbolikusan folytatódni fog a kulturális intézetekben, de a megkoronázása és a tulajdonképpeni nagyfesztivál az Almássy téren történik majd. A fesztivál hetében én már hétfőn lementem Szegedre, a részt vevők is érkezni kezdtek, bár a többség csak kedden napközben jött. Remek dolog volt viszontlátni a sok barátot, az újonnan szerzett kollégákat. Gáborék egy panzióban szállásolták el a vendégeket Újszegeden. Kedden délelőtt elkezdődött a beállás, fölállítottuk a hangosítást, a vetítőket, a folyosón installáltuk a művészeti anyagokat, dokumentumokat, a filmeket és archív anyagokat folyamatosan vetítő videót és így tovább. Giovanni Fontana már ott volt, amikor befutott Spatola, és röptiben letolt, mégpedig a karakterének megfelelően nagy elánnal, mert – és ebben igaza volt – korábban mondta nekem, hogy nincs szüksége beállásra, ám én ezt elfelejtettem, és az őt vendégül látó Porsia révén kértem, hogy érjen le kedd délre, amit ő meg is tett. Zavarban voltam, mert valóban elfeledkeztem erről a tényről, így csak azt tudtam mondani, nem kellett volna korán lejönnie, ha tudja, hogy nincs szüksége beállásra. „Igen”, felelte Spatola, „Porsia úr is azt mondta, tanár úr, menjen nyugodtan később, ne izgassa magát… De tudod, milyen az ember. Ha egyszer felelősséget érez, megy a dolog után, nem bírja lerázni magáról.” Ez megragadt bennem, nyilván azért is, mert magam is hasonlóképp gondolkoztam, csak még éretlenebbül. Spatola ezek után szép módszeresen elkezdett inni. Egy idő múlva befutottak a franciák, Lebellel az élen, és őszintén megdöbbentek, milyen profi klubban találják magukat – mindent megtaláltak benne, ami kellett, otthonos volt a helyszín, izgalmasan volt berendezve az eseményre – láthatólag nem erre számítottak. Mint minden érkező, megkapták a katalógust, a plakátokat, a személyre szóló anyagokat.

EGY MÁSIK EMBER

Közben megjött Béládi Zsófia, aki a szerkesztőkkel régi időkre visszanyúló barátsága alapján hosszú időn át volt a párizsi Magyar Műhely itthoni képviselője, és ennek révén, de ezen túlmenően is hosszan töltött be fontos erjesztő szerepet, Ady Endre utcai otthona sok találkozás helyszíne volt. Most egyszercsak azzal állt elém, hogy jött egy fiatal költő Érsekújvárról, nem kerülhetne-e bele a programba. Egy pillanatra elgondolkodtam, mert alapelv volt, hogy a programokban általában azok vesznek részt, akik meg vannak hívva rá, és nem enged be az ember senkit csak azért, mert az szeretne belekerülni. Ám itt érezhetően más volt a helyzet: a Felvidékről jött ide egy fiatal magyar művész, és egy fesztivál eleve az együttműködés eszméjét testesíti meg – Zsófi pedig amúgyis referenciát jelent. Így tehát Juhász R. József bekerült a programba. Úgy terveztem, a Polyphonix atyja, Lebel fogja megnyitni a fesztivált. Papp Tibor meg is szervezte, hogy a megnyitó szavak után levetítjük a Lebel által korábban szervezett, forradalmi szerepet betöltő Festival de la Libre Expression-ról készült filmösszeállítást. Én szépen beöltöztem a kis punky színes csőnadrágomba és egy középkék ingbe, megnyitásként üdvözöltem a nézőket, méltattam a Polyphonix fesztivál érdemeit és koncepcióját, majd átadtam a szót Lebelnek. Ő röviden beszélt, utána viszont negyven percig vetített, ami ott, akkor nagyon hosszúnak bizonyult – de a közönség kivárta. Utána az élő programot én kezdtem a Konnektorral – azért mindjárt az elején, hogy túl legyek a saját szereplésemen, és utána csak a fesztivállal foglalkozhassam. A Menyasszony-koncertet vezettük elő a mikrofonkompozícióval, Bernáthy, Gasner, Márta, Nagy Attila, Németh Robi, Virágh Laci zenéltek, Edit és Csilla képviselték a King’s Fingerst. Ahogy vége lett a koncertnek, átöltöztem, és nyomban tovább konferáltam, bemutattam és méltattam a soron következő résztvevőket, többek között Fontanát, Heidsiecket. Utóbbi már ekkor elég koros volt, szépen és vérprofin csinálta – egyebek mellett – a Vaduz című költeményét, amely formailag arra épül, hogy a lichtensteini város körül élő, olykor teljesen ismeretlennek tűnő népek nyelvének a fölsorolását adja. Alberto végül is

2 41

242

ORPHEUSZ

– Anton Roca mellett – Marco Coppi fuvolistát hozta magával. Nagy aggodalommal töltött el, hogy Spatola már ekkor tökrészeg volt. Ez az állapot már délután beállt nála, többször is figyelmeztetett az este során, hogy fél órával azelőtt, hogy ő következne, szóljak neki. Most is néztem nagyon, hogy ebből mi lesz, ő meg újra szólt, el-elakadó nyelvvel, hogy „szóljál fél órával azelőtt, hogy kezdek”. Mivel az idő előrehaladtával immár csontrészegnek volt tekinthető, aggódva kérdeztem Fontanát, aki a barátja volt, hogy ne tegyük-e át Adrianót másnapra. Azt mondta, nem kell. Később pedig már annyira elképzelhetetlennek tartottam a fellépését, hogy újra megkérdeztem Fontanát, ne halasszuk-e el mégis Adriano fellépését. Gianni értette az ag gódásomat, de azt mondta: „Nem, nem szükséges… Végül is holnap ugyanez történne…” Ebben kénytelen voltam megnyugodni, és jó fél órával a vége előtt, mivel (Isten neki!) Spatolát a végére hagytuk, szóltam neki, hogy „Adriano, hamarosan te következel”. És olyasmi történt, amit még nem láttam, és ami egy életre szóló lecke volt. Spatola véres, homályos szeme lassan elkezdett feltisztulni, még egyszer-kétszer megkérdezte, mikor jön – és a szemem előtt, egy fél óra leforgása alatt elkezdett kijózanodni. Színjózan persze nem lett, de a csontrészeg állapotból a szalonspiccig fölküzdötte magát, illetve fölhozta őt a rutin. Így amikor színpadra lépett, és csak kedélyesen spiccesnek látszott, felhívott, hogy fordítsam, amit mond. Ott állt egy szürke nadrágban és a nagy hasán feszülő fehér trikóban, egy nadrágtartó segítette az összhangot és az öltözék stabilitását. Előadta, hogy az olasz nem jó nyelv, mert nincs benne „ö” meg „ü”. A magyar jó nyelv, mert ugyebár van benne „ö” meg „ü”. Ezért ő sok vers, illetve hangköltemény szövegét nem olaszul írja vagy adja elő, hanem franciául. Kezdetként előadta a mindig hatásos Aviation, aviateur-t, majd a Seduction, seducteur-t. Utána bemondta, hogy most jön az Ionisation, Edgar Vareˋ se tiszteletére. Levette a cipőjét, és zokniban, lábujjhegyen kezdett táncolni, groteszken illegette elhízott testét, miközben a mikrofonnal folyamatosan és tempóban ütögette a teste különböző pontjait, még a nadrágtartóját is meg-megpengette a mikrofonnal. Nagy

EGY MÁSIK EMBER

tetszést aratott, sokan nevettek, felszabadító hatása volt annak, amit csinált: egyszerű volt, nagyvonalú és lényegretörő. Tapsviharban jött le a színpadról. Másnap a Matuska Silver Sound kezdett, és Márta István is aznap mutatta be a március 15-i illegális felvonulásokról készített videóját, amelyhez élőben játszott zenét. Az est egyik fénypontja Hubaut volt, aki hihetetlen invencióval improvizálta performanszát. Előzetesen hozatott néhány pár virslit, és többek között ezt a motívumot is kijátszotta, szövegileg, anyagban, látványban egyaránt. Aznap este volt műsoron az Amsterdam Balloon Company is, Hans ezúttal Aját hívta, Ted Doorgeestet, akinek a fénymunkája az Almássy téri katalógus hátlapjára került, valamint Ted feleségét és lányát, Florence-t, összesen talán nyolcan voltak. Ismét költészeti cirkuszt csináltak: Hans a bevezetőjében elmondta, hogy életformájukat jelenti az utazás, így sokat járnak keletre is, beleértve Indiát és a Szovjetuniót, ilyenkor egy-két busszal útra kerekednek, ahol lehet, sátrat vernek, vagy egyszerűen a buszban élnek. Az elmúlt napokban vett nálunk néhány népzenei kazettát, és nagyon megfogta őket Sebestyén Márta éneke, és az, ami ennek az éneknek az alapján a magyar kultúra hagyományaként megfogant a képzeletükben. Közben a franciák váratlanul elhúztak. Másnap az is kiderült, hogy Szegedről is elmentek, és az a szándékuk, hogy a Francia Intézetben fellépnek, de az Almássy téren nem. Érezhetően meg voltak sértődve, és először egyáltalán nem értettem, miért, ezért még inkább leforrázva éreztem magam. Próbáltam Papp Tiborral beszélni, de úgy tett, mint aki nem is tudja, miről van szó, Nagy Palit nem találtam. Aztán lassan leesett a tantusz, hogy csak aznap nézték meg a fesztivál plakátját, és vérig sértődtek. Én is csak ekkor vettem észre, hogy valóban hibáztunk, ha akaratlanul is. A Hevesivel a nézőszámról folytatott, kimerítő egyezkedésben a zenekarokat aránylag nagy méretben, emblémával tettük fel a plakátra, hogy behúzzák a közönséget – a résztvevők nevét meg kicsi betűkkel hagytuk, mivel sokan voltak, és viszonylag kis felület állt rendelkezésre. Ez kétségtelenül hiba volt, érzékenységet érintett, de – tapasztalatlanul

243

244

ORPHEUSZ

– nem gondoltunk erre. Sanyi is szívta a fogát, hogy ezt elrontotta, s ha legalább negatívba tette volna a neveket, akkor erősebbnek látszanának grafikailag. A sértődést azért eltúlzottnak találtuk, és nem értettük, miért nem szólnak, miért nem beszéljük meg, végül is lehetnek indokaink, szempontjaink nekünk is. Mindeközben azért az érdekes volt, hogy ez a tény Spatolát vagy Fontanát, az olaszokat vagy a hollandokat egyáltalán nem zavarta – az ő nevük sem volt nagyobb betűvel. Végül is kénytelen-kelletlen beláttuk, hogy kár az egészért, de Sanyi – meggyőzően – a gőgöt is felelőssé tette a franciák viselkedésében. Értelmezése szerint abban a hiszemben érkeztek, hogy idejönnek a messzi prérire bemutatni egy szabad európai (francia) kultúrát, és akkor egy olyat találnak itt, amely legalább olyan izgalmas, mint az övék, ráadásul úgy, hogy rosszabb feltételek mellett jött létre. Végül is befutott Nagy Pali, és a maga csendes, szerény módján világossá tette, hogy „ez a plakát több volt, mint bűn, ez hiba volt” – de ő a későbbiekben mindent megtett azért, hogy minimalizálni lehessen a veszteséget. Utolsó este, azaz csütörtökön kissé nyomottabb hangulatban, de mégis felszabadultan vezényeltem le a programot, amelyet megint csak egy zenekar, a Towering Inferno nyitott. Ők aznap érkeztek meg Londonból. Richard és Andy egy alkalmi, de kiváló dobos, Mark Sanders társaságában jöttek, és persze Rogerrel, az elmaradhatatlan vizuáltechnikussal, aki mindig vetített a koncertek alatt. Andyék azt kérték, hogy az utolsó számba szálljak be, mint vokalista, énekes. A beállásnál össze is próbáltuk ezt az utolsó számot: a Rózmari című szöveget adtam elő, kiabálva-hörögve-ordítva a TI zenéjére. Az esti előadásra persze becsomagoltam magam fehér selyempapírba, tetőtől talpig, és a szám alatt ezt strófánként lefejtettem magamról. Előadás után Ted Doorgeest odaszólt hozzám: „You are the best screaming artist I’ve ever heard.” Poén volt, de mi tagadás, jólesett. E fellépés miatt történhetett, hogy utólag azt hallottam viszsza, a franciák egyik kifogása az volt, hogy én „minden este felléptem”. Holott csak első este, a saját műsoromban szerepeltem,

EGY MÁSIK EMBER

Andyéknél egyetlen számba álltam be az ő kérésükre, szerdán meg egyáltalán nem léptem fel, csak Bernáthy zenekarát láthatták, amelyben ugyebár pont én nem voltam soha benne, de Sanyi jellegzetes megjelenésére nyilván emlékeztek a Konnektor-koncertből is, és a két dolog összekeveredett náluk. Megint olyasmit tapasztaltam, nem először és nem utoljára, amit nehezen tudtam értelmezni. Egyáltalán, miért baj az, ha egy fesztiválon új együttműködések jönnek létre, ha a művészek ott, közösen is kitalálnak valamit? Más: rendben van, hibáztunk a plakáttal, de csak az nem teszi, aki nem dolgozik – hónapok megfeszített munkájával, sok ember segítségével és közreműködésével hívtunk életre valamit, hát azért a lényeg mégiscsak ez volna, nem? Másnap, pénteken korán tűztünk haza, útközben Márta Pista kocsijában megbeszéltük a történteket. Este az Olasz Intézetben – huh, mit szólnak majd a franciák! – Spatola, Fontana és Albertóék mellett, különben Porsia kérésére és az őiránta való udvariasságból, a Konnektorral előadtunk egy részletet a Menyasszonyból. Szombaton délelőtt én egyenesen az Almássy térre mentem, hogy az előkészületeket irányítsam, de Tiborral még Szegeden megbeszéltem, hogy a Francia Intézetben felügyeli majd a dolgok menetét. Szükség is volt a jelenlétemre az Almássy téren, mert sehol sem mennek maguktól a dolgok. Délután befutott Nagy Pali, de mástól is hallottuk, hogy a Francia Intézetbeli műsor rosszul sikerült, nem működtek a dolgok, Lebel szóvá is tette, hogy „a szervező nincs itt”. Hiába számítottam hát arra, hogy Tibor képvisel: sem a beállásban, sem a dolgok moderálásában nem segített, de abban sem, hogy megmondja, azért nem lehetek ott, mert az Almássy téren kell lennem, és ő helyettesít. Így újra csak azt az üzenetet kaptuk, a franciák nem lépnek fel este az Almássy téren. Ahol pedig időközben mindennel elkészültünk, jött a közönség, mint később kiderült, többszáz ember, kezdés előtt pedig befutott Lebel, Heidsieck, a felesége, Françoise Janicot, Hubaut, mások, és láthatóan meglepődtek azon, amit láttak: megint csak nem számítottak ilyen nagyvonalú, európai léptékű helyszínre, és ilyen profi technikai felké-

245

246

ORPHEUSZ

szültségre. Hubaut benézett a nagyterembe, ahol Spatola készült a fellépésre, és azonnal eldöntötte, hogy fellép ő is. Így van rendjén, vérbeli, profi művész, nyilván ő is duzzogott, meg nem akart ellentmondani az övéinek, de a ritka jó feltételek láttán bemozdult, és meggondolta magát. Spatola után nem sokkal ő jött, és nagy sikert is aratott: énekelt, szavalt, ordított, táncolt. Nagy Pali mesélte el, hogy előzetesen ő beszélte rá a szereplésre, mivel Hubaut itt, az Almássy téren csak egy videót akart levetíttetni. Pali azt mondta neki: „Joel, ha te azért utaztál ide Franciaországból, hogy a videódat levetítsék, megkérhettél volna rá engem, és elhoztam volna”. Koncepcionális okokból – ami profán módon mindössze az volt, hogy a közönség ne menjen el – a Towering Infernót a program vége felé helyeztük el, és mivel csúsztunk, éjfél felé Richard oda is jött hozzám. „Endre, kezdünk fáradni.” De amikor aztán egy óra körül rájuk került a sor, teljesen magukhoz tértek, és erőteljes, hatásos koncertet nyomtak le, miközben a közönség mégiscsak megfogyatkozott már. Megint előadtuk a közössé vált zárószámot a Rózmarival. Utánunk pedig zárásul Hansék jöttek az Amsterdam Balloon Companyval. Sajnos nem tudtam megnézni, mert öltöztem, illetve praktikus ügyeket kellett intéznem a szereplőkkel és a technikusokkal – később mondták, hogy a végén a teljes csapat meztelenre vetkőzött, ezzel a hippis gesztussal zártak. A végén, amikor a színpadról mindenkinek megköszöntem az együttműködést – köztük a technikusok nak is, akik kellemesen meglepődtek ezen a számukra szokatlan gesztuson –, rettenetesen jó érzés töltött el, hogy egy kivételesen nagyszabású dolgot sikerült véghez vinnem: egy egész hetes fesztivált rendeztem Magyarországon, megfelelő előkészítéssel, két városban, négy helyszínen, világszínvonalú katalógussal és a korban szinte irigylésre méltó sajtóelőzetessel, illetve -jelenléttel. A FMK-ban készült egy egynapos Erdély-segélyfesztivál, mivel akkor tudódott ki a romániai diktátor, Ceauşescu falurombolási terve, amely elrendelte, hogy az erdélyi falvak egy részének

EGY MÁSIK EMBER

a lakosságát költöztessék ki, a falvakat pedig vízzel árasszák el. Állítólag egy erőmű építése miatt történt volna ez, de mindenki számára világos volt, hogy a magyar múltat akarja ezzel még jobban eltörölni Erdélyben a román pártfőtitkár. Tiltakozási hullám indult országszerte, sőt nemzetközileg is. Erre a fesztiválra kiskoncertet terveztünk, amelyen Gasner, Bernáthy és Edit vett részt. Sötétben, arccal a fal felé térdepelve játszottunk (ezért is neveztem utólag térdelőperformansznak), és közben írásvetítőn hegyi és falusi látványrajzokat vetítettem ki. A műsor előtt Bernáthyt kértem meg, hogy műanyaglapokra (gyakorlatilag szétvágott irattasakokra) skicceljen le néhány látképet: falu felülről, falu víz alatt, kilátszó templomtoronnyal, falusi temető, effélék. Sanyi villámgyors és biztos kézzel két-három perc alatt lerajzolta filctollal az egészet, teljesen elcsodálkoztam: te marha jól tudsz rajzolni, mondtam, és ilyen gyorsan! Kösz, mondta ironikusan, még jó, hogy… Utána Dunaszerdahelyre mentem egy középiskolai találkozóra, amely a mellékeseménye volt annak, hogy Rocco (Juhász Jóska) megrendezte az első érsekújvári nagyfesztivált, amelyet „stúdió erté” fesztiválnak neveztek el. Az előkészítésben a Dunaszerdahelyen élő Németh Ilona működött közre, valamint Mészáros Ottó. A fesztiválnak akkor a Csemadok székháza adott helyet, amely a körülményekhez képest nem is volt rossz adottságú épület: lent a pincében zajlott a legtöbb esemény, némelyik pedig a fenti terek valamelyikében, és Jóska jól összehozta a technikát is. Én a Bőrtemplom egy szólóváltozatát csináltam meg egyedül, oly módon, hogy a performansz videóváltozatát beépítettem az akcióba. Ez azért volt lehetséges, mert még a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott performansz utáni délelőttön Csillával újra megcsináltuk az egészet, nyugodtan, átgondoltan, csak azért, hogy a PIM látványmindenese, Bókay László, immár tudatos előkészítés nyomán külön, már a mű menetének ismeretében is videóra tudja venni. Az ősz ezúttal kicsit lazábbnak ígérkezett. Egy akcióval megnyitottam Kiss Irén vizuális költészeti kiállítását a Lágymányosi KH galériájában, pontosabban megágyaztam Spiró Györgynek

247

248

ORPHEUSZ

a megnyitóbeszédhez. Akcióm vége az volt, hogy liszttel szórtam be a padlót a sarokban álló Spiró lába körül, akit – előzetesen – arra kértem, hogy előadása végén határozottan lépjen előre, mintegy lezárva az egész megnyitót. Így is tett: lába sötét nyoma ott maradt a lisztes talajon. Közben az ÚHF Revue új számán dolgoztam, amelyet immár második alkalommal készítettünk a Radnóti Színpadra, a Szóváltás keretében. A műsor a keresztségben a soron következő, 0/5-ös számot és a Gépies címet kapta. Többek között Tubák Csabát és Bortnyik Évát hívtam meg rá, akikről korábban éppen Rózsa T. Endrétől hallottam sok jót, később a Magyar Műhely találkozókon személyesen is találkoztunk párszor. A cím és a tematikus tengely ismeretében evidens volt BP Szabó Gyuri és a BP Service részvétele, ugyanígy Bukta Imréé. Új ismeretség és szerzemény volt a Természetes Vészek Kollektíva, Árvai György vezetésével, akkor még Bozsik Yvettel. És persze a kemény mag néhány tagja, így Bernáthy, Galántai, immár feLugossy és Szirtes is. Bukta egy ütős plakátot készített hozzá, jó vadat: egy svájcisapkás arc fogát fúrják egy ipari fúrógéppel, és az innen nyíló, erős perspektívába rendeződtek bele a szükséges információk: buli címe, helye, ideje stb. A plakát mérete is hatalmas volt, mivel Imréék ezt sajátkezűleg tudták kivitelezni, mivel akkoriban sokat szitáztak a műhelyükben Györffy Sanyival. Megkaptam tőlük a legyártott plakátokat, amelyeket átadtam Gerhes Gábornak, akivel a kiragasztatásról időközben megállapodtam. A részleteket persze nem tudtam, lehet, hogy ez volt a baj. A műsor vasárnap este volt, előző nap szétnéztem a városban, hol látok plakátot. Ezt korábban is megtettük többnyire, ha nem mi ragasztottunk. Akkoriban létkérdés volt ez, hiszen a közönség alapjában véve a plakátra jött be, nem arra, hogy az eseményt esetleg bemondják egy reggeli műsorban, amire akkoriban már egyre több példa akadt. Ráadásul Bálint András, mint a színházi emberek általában, rendkívül aggályos volt abban a tekintetben, hogy van-e közönség, ha van, mekkora, és hogyan fogadják a dolgokat. Bennünket ez általában csak másodlagosan érdekelt, de

EGY MÁSIK EMBER

láttam, hogy a színházakban ez főkérdés. A Radnóti Színpadtól indultam, lefelé az Andrássy úton, és minél jobban távolodtam a színháztól, annál kevesebb plakátot láttam. Utána pedig sehányat. Az Astoriánál semmi, lemegyek a Felszabra, ott láttam egyetlenegyet. Egyetlenegyet!!! Meghűlt ereimben a vér. Hívtam Gerhest, de nem találtam. Másnap, tehát az előadás napján értem el, délelőtt, elég mérgesen mondtam neki, mit láttam, és hogy a mestermunkát tartalmazó, drága, szitázott plakátok valószínűleg egy kukában végezték. Gerhes kapcsolt, azt mondta, most annyit tud tenni, hogy lefénymásolja a nála maradt példányt kicsiben, A4-esre, ötven példányban, és kiteszi a Felszabon. Az adott helyzetben a semminél éppen több volt ez, de nem sokkal. Este persze én is néztem, hányan vannak, főleg a történtek miatt. Nem jöttek kevesen, de nem is volt telt ház. Akadtak üres helyek – ez rosszat jósolt, mert érezhető volt, hogy Andrásnál esni fog az ügy ázsiója. Pedig remek este volt. Tubákék egy mágikus mozgóképművészeti absztraktot vetítettek és szimuláltak, BP Szabó Gyuri a sötétben villogó és zörgő-sípoló generátoraival szépen hozta a magas formát, a Természetes Vészek Kollektíva mesteri multimédia-játékot mutatott be: a mozgókép a maga figurális és absztrakt ritmikájával kemény elektronikus zenével párosult, Yvettnek a vetítővásznon megjelenő, élő árnyjátéka szépen bele volt komponálva az egész látványfolyamatba. Bukta Imre is nagyon szép minimálakciót csinált: egy társával a sötétben egy nagy vaslapot hegesztettek, szálltak a szikrák, közben zörgött-kocogott a fémfelület és zúgtak a gépek, a végén pedig a közönség felé fordították a fémlapot, miáltal láthatóvá vált a beleégetett felirat. Én Hódolat de Sade márkinak címmel mutattam be egy performanszmunkát. Az elején, talpig sárga ruhában, arcomon alufóliamaszkkal, kijöttem, és teátrális mozdulatokkal meghajoltam néhányszor a közönség előtt. Miután kimentem, jobb hátul egy reflektor egy fehér vászon alját világította meg, amely nem ért egészen a földig. Egy pár láb látszott alatta térdig, az egyik fehér, a másik négerbarna, és mintha nem is lettek volna

249

250

ORPHEUSZ

egyformák. A fekete láb, instrukció szerint, elkezdte simogatni a balt, majd a simogatás kölcsönössé vált. Így kaparászta egymást a fehér és a barna láb – lírai volt ez a fény által kinagyított kis térben –, aztán a lámpa kihunyt, a vászon pedig legördült a földig. Ezután balról Edit jött be egy porszívóval a kezében, keresztbemozgott a színpadon, amelyet gondosan porszívózott. Mögötte jöttem én egy másik porszívóval, oly módon, hogy a gép csöve Edit lába között mozgott. Utánam jött talán BP Szabó Gyuri, aki az én lábam közé nyomta a porszívócsövet, aztán Szirtes, Laca, Bernáthy, sorban egymás után, mindenki az előtte levő lába között matatva a porszívócsővel. Nagy nevetés volt a közönség soraiban. Miután körbe-karikába kiaraszoltunk a színpadról, ismét sötét lett, a hátsó vászonnál ismét kigyúlt a fény, és egy újabb, rövid lábjáték zárta a performanszot. Fény ki, sötét. A lábjátéknak az volt a titka, hogy megismertem két, akkor még gimnazista lányt, Pillinger Zsuzsát és Lengyel Fatimét, előbbi szőke, fehérbőrű, másikuk félvér lehetett, kávébarna bőrrel és egzotikus arccal. Szívesen vettek részt ilyenféle munkákban (egy-két alkalommal még foglalkoztattam őket) – itt az ő dolguk volt megoldani, hogy úgy üljenek a vászon mögötti lócára, hogy a színpadi balról ülő Zsuzsának a jobb lába, a jobbról ülő Fatimének a bal lába kerüljön szembe a közönséggel, mintha egypár láb volna, csakhogy az egyik fehér, a másik barna. Szépen megoldották a feladatot. Hiába bizonyult ez az egyik legjobb, legtömörebb és legnívósabb ÚHF revue-nek, Bálint Andrásnál elkapáltuk magunkat azzal, hogy voltak üres helyek a nézőtéren. Hiába mondta, némi csalódottsággal a hangjában, hogy „igen, jó volt”, és hiába számoltunk be mi is a plakáttal történtekről, illetve hiába regisztráltuk magunk is a megtörtént esemény európai művészi színvonalán, láttam, hogy nála ezzel véget ért a történet. Ezért utólag háromszorosan is dühös voltam a plakátozás elmaradása miatt, hiszen a hülyegyerek, akit Gerhes megbízott, és aki megspórolta a munkát, és kidobta Bukta szellemileg és fáradságban is jelentős munkáját, gyakorlatilag a folytatás lehetőségétől is megfosztott bennünket. Felelőtlensége elvágott egy szálat.

EGY MÁSIK EMBER

Ezt az évet is egy egyetemi színpadi bulival zártuk, amelyen a Matuska Silver Sound, a Konnektor, az Új Modern Akrobatika és a Lois Ballast vett részt. Sanyi az egyik legjobb, legfinomabb plakátját készítette erre az estre, három színváltozatban kinyomtatva, és ezt utasítása szerint szépen ki is ragasztották a városban. Ez volt talán az egyik legszínvonalasabb közös buli. Az Új Modern Akrobatika részben a nemrégiben végleg felbomlott Bizottság együttes tagjaiból alakult, feLugossyval, efZámbóval, csatlakozott hozzájuk Waszlavik Gazember, Szirtes János, Szemző Tibor, és rendszerint BP Szabó Gyuri felesége, Kokó művésznő énekelt. Ez az este volt az első revelációm arról, amit Lois Viktorék akkoriban csináltak: Viktor kisebb-nagyobb méretű hangszerszobrokat épített, kerékpárból, kidobott háztartási gépekből, kávéfőzőkből, mosógépdobból, hulladékcsövekből, drótokból, bármiből. Ezeknek az építményeknek nagyon karakteres hangjuk volt, bár a kihangosításukkal olykor sokat kellett bajlódni. Általában pickuppal szedték le a mozgó szobrok hangját, vagy be kellett mikrofonozni őket, ezáltal sok volt a hibalehetőség is. Viktorék akkor kvartettben működtek: Kopasz Tamás egy, a fejére búvársisakszerűen ráillesztett csőkompozíciót fújt, L. Menyhért László egy gőzgépszerű henger mellett állt, amelyet pedállal és billentyűkkel kezelt, Szulovszky István, közismert nevén Joni pedig egy vízszintesen kifeszegetett drót-húr szerkezetet ütögetett, pengetett. Viktor középen ült egy kimagasított dobogóra helyezett kerékpáron, azt hajtotta, a pedál pedig egy mosógépdobot forgatott, amelyben a fordulatszámnak megfelelő sebességgel és hanggal egy belehelyezett tárgy zörgött folyamatosan. Izgalmas hangkép állt így folyamatosan össze, és a statikus akcióval együtt eredeti látványt nyújtott a négy ember, amint a géphangszereken dolgozik, miközben a színek is varázsosan játszottak a különféle fémes felületeken. Mi a Konnektorral ezúttal az új repertoárunkból vett öt számra építettük a koncertperformanszunkat: többek között a Rózmari, az Ima és egy Vörösmarty-vers (Fogytán van a napod…) felhasználásával. A King’s Fingers ezúttal új felállásban volt jelen: Pillinger Zsuzsa, Fatime és egy volt szegedi tanítványom,

2 51

252

ORPHEUSZ

Szedlmayer Bea, akit minden előzetes tapasztalat nélkül hívtam be. Még mindig a háromféle zászlóval kombináltam. A színpadképet úgy találtam ki, hogy a hátsó, nagy fehér vetítővásznat a zsinórpadlásról folyamatosan mozgatják, leengedik feléig, harmadáig, visszahúzzák, újra megeresztik, és így tovább. Mivel mögötte a lányok, feladatuk szerint, folyamatosan vonultak fel alá, egy-egy nagyméretű, nemzetiszínű, piros, illetve fekete zászlóval, alakjuk általában árnyékként jelent meg, de amikor a vásznat le-leengedték, a zászlók teteje, néha pedig az ő fejük, esetleg felsőtestük is élőben látszott, miközben a testük többi része árnyból volt. Eközben a színpadon az öt szám alatt öt, egyenként változó, statikus szituációt rendeztem el (ennek középpontjában egy nagy, vastag fából készült karszék volt, ezen ültem, álltam, feküdtem, felálltam vele vagy éppen rá), és ezekben a stációkban szólaltak meg a zenék a szövegekkel. Közben Szász György, a Fiatal Művészek Klubjának művészeti vezetője, felajánlotta, hogy hozzunk össze egy kisfesztivált náluk. Erre rástartolva kitaláltuk, hogy ez lesz a Solidart Minifest, egyben az ÚHF Revue, ki tudja, miért, 0/10-es száma, és a saját kultúránk legerősebb alakjait, formációit hívjuk meg rá. Sanyi plakátot és szórólapot tervezett hozzá (később ez lett az alapja az esemény hangfelvételéből készített műsoros kazettának is), s bár katalógusra nem maradt pénz, azt elértük, hogy használható hangfelvétel készüljön a műsorról. Garaczi zenére olvasott fel, mint már megszoktuk, jó érzékkel, Szász Gyuri a saját zenekarával, a CMC-vel játszott. A Lois Ballastnak megint sok gondja volt a hangosítással, nagyon zajos lett a felvételük, később nehezen tudtunk dolgozni vele a stúdióban. A Matuska, a Konnektor és a BP Service megbízhatóan adta, amit szokott. Laca és Szirtes fejezték be a bulit, akik egyébként már Fél Modern Akrobatika néven léptek fel, mert addigra az Új Modern Akrobatika is felbomlott. Két magasított széken ültek, és az egész, kb. tizenöt perces akció alatt két-két hatalmas kést fentek egymáson, ez volt az előadás állandó hangi és képi alapja. Aztán Laca szövegimprovizációba fogott, nagyon jó tempóérzékkel, és nem is beszélve túl a szituációt. Mon-

EGY MÁSIK EMBER

datai helyenként ütősek voltak, olykor szellemesek és humorosak, egészében azonban azt mondhatjuk, költőiek – ugyanis bár mennyire a helyszínen találtattak is ki, vagy bármennyire hozott is benne esetleg már kész elemeket, az egész a szemünk és a fülünk előtt szerveződött össze, egy érzékelhető költői logika lapján. Az est egyik legerősebb mozzanataként Balaskó Jenő megrendítő verset, illetve szövegkompozíciót adott elő. A Jánospassióból vett zenére olvasta fel, többek között, Angyal István ismert, de mindig megrázó utolsó szavait, majd Hruscsov nyilatkozatát a magyar nép megsegítéséről 1956 novemberének elején, vagyis az újabb szovjet megszállás idején. Ez utóbbi természetesen keservesen groteszk hatást váltott ki, amit Balaskó saját versének groteszk és átokszerű keserűségével oldott némelyest, hogy aztán visszaadja a hangot a zenének. Jenőnek mind a megjelenése, mind a hangja és profi, érző előadása komoly, a képletes gyászszertartáshoz illő volt, mély benyomást tett mindenkire. Erre a bulira Grandpierre Attilát is hívtuk, eredetileg szólóban, mert nem lett volna pénz zenekarra, de Attilát nem ilyen fából faragták. Jött vele a zenekar is, csakhogy hangszerek nélkül. Az adott pillanatban felnyomultak a színpadra, kezükbe vették, amit találtak, és ütemesen elkezdtek ugrálni és trappolni a dobogón, dobszerű hangzatokat keltve. Egyedül Ipacs Laci előtt volt egy valódi tomtom, amelyen rituálisan dobolt. Czakó egy összetört széklapra ragasztott pickupba fújt bele időnként, amivel horrorisztikus, sikító hangot produkált, Fritz pedig fadarabokat ütögetett egymáshoz. Elementáris, vad erő szólalt meg így, amire ráülhetett a megszólaló Attila szárnyaló ordítása („Azt mondom, ürülék…” – felívelő hanglejtéssel és hangerővel), amely egy ritmikus pogány szertartás orgasztikus tempójában és intenzitásával haladt előre. Közben a VHK tagjai elszabadították a poklot a színpadon. E barbár zajvilág, ropogás, dübörgés, csiszatolás, üvöltés közepette hátborzongató volt, amikor Grandpierre az egyik tetőponthoz érkezve, ordítva felsóhajtott: „Jaaaj,… jajj…” Mivel Bukta Imre egy néma akcióval készült, nem maradt utána hangfelvétel. Ezért a Solidart Minifest kazetta készítése-

253

254

ORPHEUSZ

kor megkértük Imrét, hogy találjon ki valamit hangban, hogy véletlenül se maradjon ki az összképből. Ennek a munkának a során Imre egy fúrógéppel és egy kisebb bútorlappal érkezett meg Hortobágyi László akkori, Délibáb utcai stúdiójába, ahol is jobb híján beküldtük őt az aprócska konyhába – amely vécéként is szolgált egyben –, mivel ott volt elérhető konnektor. Imre elkezdte működtetni a keményfa lapon a fúrógépét, amelyet időnként lefullasztott; ilyenkor szándékosan rossz, a szavakat elnyelő artikulációval káromkodni kezdett, mint egy kocsis. Újra fúrt, a gép lefulladt, Imre szidta, mint a bokrot. Egyre elképesztőbb trágársággal káromkodott – erre volt felépítve az akció –, aztán mintegy magát is biztatta, hogy „no jó, na próbáljuk…”, aztán újra semmi. Olyan zseniálisan artikulált Imre, hogy a cifra káromkodásokat csak sejteni lehetett, konkrétan kihallani alig – ritmusban, tempóban pedig nagyon jól szakaszolta az akciót, melynek egy pontján Sanyi mutatta, hogy fütyüljön is, amit meg is tett, és ez tovább növelte a munka abszolút valóságszerűségét és komikumát. Az egyik legütősebb felvétel lett ez a műsoros kazettán.

NO M Á D

Ebben az évben több fontos utazásnak is elébe néztem. Tavaszszal találkoztam Pászti Andreával, akinek Hegyi Lóránd ajánlotta, hogy keressen fel. Andrea a férjével, Hans-Werner Bott-tal antikváriumot működtetett a kölni zeneiskola közelében, és mindketten benne voltak a kölni avantgárd életben, kiállításokat rendeztek a bolthoz kapcsolódó galériában, azok megnyitójaként pedig akciókat, performanszokat, találkozókat szerveztek. Ennek keretében hívtak meg: egy áprilisi időpontra egyeztettük a kiállítást, melynek során külön öröm volt számomra, hogy Andreáék egy képeslapot is kívántak készíteni az esemény alkalmából. Ehhez odaadtam a nemrégiben készült, Il faut eˆtre absolument conserve című, sok évvel később véglegesen arembóra keresztelt vizuális munkámat, amely egy érdekes, absztrakt fekete alakzatból áll, alatta piros felirat, a híres Rimbaudszlogen kifordított változata. Végül is ezer darabot nyomattak – ami óriási szó volt akkor –, így én is több száz példányt kaphattam belőle. A képeslapok egy részének – amelyek meghívóul szolgáltak – a hátulján szerepelt az esemény helye és ideje a szükséges részletekkel, másik részének a hátulján pedig csak a szerzőt és a mű címét tüntették fel (mint az egy képeslapon szokásos), így ezt referenciaként a későbbiekben jól tudtam hasznosítani. Kölnbe érkezve lecuccoltam Hans-Wernerék lakásán, majd lementünk az antikváriumba, amelynek üres hátsó helyiségében, helyszíni szemle után, elkezdtem felrakni a kiállítás anyagát. Ezt döntően ismét csak A walesi bárdokra alapoztam. Mint ilyenkor mindig, most is figyelembe kellett vennem a helyiség formáját, terét és egyéb adottságait. Jelen esetben például azt,

256

ORPHEUSZ

hogy van rajta egy udvari ablak, ami nem volt éppen szép vagy megfelelő látvány, mégis adottságként kellett kezelni. Sorban leragasztottam a padlót az A4-es lapokkal, majd fölvittem őket a nyílászáró nélküli falra. Szalmával kombináltam itt is a terítést, és – emlékezve rá, hogy a verset már elkészítettem egy halmazban is, egy 300-as szöggel átütve azt – kértem egy nagy szöget, amelyet a plafon közepéről belógattam a kiállítás terébe. Délután befutott Perneczky Géza, akivel személyesen akkor találkoztam először. Váltottunk néhány szót, majd benézett a már kész kiállításra. Úgy láttam, az installáció impresszionálja őt; kicsit gondolkodott, azután így szólt: „Ugyan, vedd már le azt a szöget onnan!” Fölnéztem, lógott a szög lefelé, gondolkoztam kicsit, aztán fogtam magam, és a zsinórnál fogva kirántottam a plafonból. Úgy találtam, hogy igaza volt. Este hatkor kezdődött a megnyitó: ezen hangköltészeti-zenei akciót csináltam, már csak azért is, mert az aktus magában az antikváriumban, annak eladó-helyiségében zajlott, tehát kevés volt a hely, a könyvek, a polcok, az asztalok, no meg a szép számban érkező közönség miatt is. A performanszhoz felhasználtam azt a hangfelvételt, amelyet Hortobágyi stúdiójában készítettem, miután felvettük és megkevertük a Rózmari című Konnektor-kazetta anyagát. Akkor ugyanis eszembe jutott, hogy készítsek egy ének nélküli playback-hanganyagot is – amelynek a segítségével adott esetben egyénileg is felléphetek, illetve amelyhez helyszíntől függően magyarul is, angolul is énekelni tudok. Itt most Kölnben a vendégek között viszontláttam Chris Newmant, akit Budapesten ismertem meg valamelyik otthoni fesztiválon. Chris korábban Londonban élt, aztán átköltözött Kölnbe. Természetesen eljött Perneczky is, eljöttek Bonta Laci barátomék is, akikkel a barátság még otthonról (egyébként Gryllus Viliék révén) eredt, de már évtizedek óta Kölnben élnek és dolgoznak. A műsor és az informális beszélgetés után többen együtt elmentünk egy kocsmába, ahová lejött az ismert Fluxusművész, Al Hansen is, akiről akkor persze keveset tudtam. Amikor elköszöntünk, emlékezett a keresztnevemre, ezen meglepődtem, de jólesett. A hátralevő egy-két napon meglátogattam

EGY MÁSIK EMBER

még ismerőseimet, köztük Boris Nieslonyt is, akivel szintén Bolognában találkoztam először, 1986-ban. És akkor ismertem meg Farkas Péteréket is, aki képzőművész feleségével, Rokawivel ott lakott a Rathenauplatzon. Májusban Rómába voltam hivatalos, ahol a Magyar Akadémián egy magyar–olasz költői estet szerveztek, magyar részről Dobai Péter, Kiss Irén és az én részvételemmel, illetve olyan olaszországi költőkkel, akik magyar születésűek voltak, mint Kőszeghy Márta, Marta Dal Zuffo, illetve a már jól ismert barát – akit időközben sikerült meghívni a szegedi egyetemre is, ahol remek előadásokat tartott –, Tomaso Kemeny is. Az est sorrendjét úgy terveztük meg, hogy én fejezzem be azt. Ez természetesen adódott az ábécérendből is, de fontos volt azért is, mert én már tudtam, hogy performanszot fogok bemutatni, tehát egy lényegénél fogva attraktív dologgal lépek fel, amely más, mint a felolvasások – így utolsóként nem fogom zavarba hozni a többieket. Egész délután el voltam foglalva a beállással, mivel kellett a hang, a fény, a technikai összehangolás – innentől kezdődött az a jó együttműködés a mindenkori gondnokokkal, amely a későbbiekben is mindig jól működött az Akadémián. Vagyis egyre jobban tudták, hogy velem valami másfajta történet fog bekövetkezni, mint amit ott általában megszoktak (hagyományos koncert, felolvasás, beszélgetés), és bár ez több fáradságot jelentett a szokásosnál, legtöbbször szívesen megtették. Amikor utolsóként rám került a sor, talpig fehérbe öltözve, koromsötétből indítottam. Ez hatalmas meglepetést okozott, az idejáró közönségnek ilyenben még nem volt része. Felnyögtek, és halkan susmogni kezdtek. Az akkori kulturális referens meg is ijedt, láttam, ahogy odajön a színpad közelébe, lehajol, és aggódva suttog felém valamit. Én nem hagytam magam, a szükséges ritmusban folytattam az akciót: a pódium szélén elhelyezett alumíniumtálkákban levő gyertyákat lassan, egyenként meggyújtottam, miközben magnóról nagyon halkan elindult egy beszédszöveg is: egy bizonyos Mr. Paul Rapai beszélt a torontói magyar ház megalapításának történetéről. Ezt a rossz minőségű hangfelvételt annak idején a Mozgó Világ szerkesztőjeként

257

258

ORPHEUSZ

kaptam valahonnan Kanadából, egy migrációkutatótól. A dolog maga rendkívül érdekes, rajtam kívül azonban valószínűleg soha senki nem hallgatta meg Magyarországon – most sem figyeltek rá igazán, de jelen esetben nem is ez volt a fontos, hanem a beszédintonáció morajszerű zenéje. Hangilag azután erre kapcsolódott rá a rádiózaj-egyveleg az időközben általam bekapcsolt rádiókészülékből, majd a szintén magnóról bejátszott zene. Közben a fények fokozatosan kigyúltak, ezzel párhuzamosan a közönség elhallgatott, és az ekkor kezdődő írásvetítős akciórész, a nagy csendből ítélve, már kifejezett érdeklődést keltett. A végén pedig nagy taps volt. Én szokás szerint elmentem átöltözni, és mire visszaértem, a hallban már mindenki rávetette magát a vacsorára. Amikor beléptem, az embertömegen keresztül valaki felém jött, és hangosan, némi szenvedéllyel így szólt: „Gratulálok, nagyon szép volt, egészen elragadó!” Vékony termetű, idős hölgyet pillantottam meg, akit a kulturális referens, aki közben persze azonnal odajött, bemutatott: Perczel Zita. Innen eredt hát ismeretségem és hosszú barátságom a nagyszerű emberrel, és sohasem felejtem el, ahogyan ezt a kijelentést nyilvános üzenetnek szánva ejtette ki. Érzékelte korábban a meghökkenést és nyomában a kockázatot, hogy az Akadémián a hivatalnokok egy életre elállnak a hasonló kalandoktól, és ezt megelőzni akarván, a maga tekintélyével mintegy megadta a kötelező alaphangot és értékelést. A referens is nagyon boldog volt, és buzgón bólogatott. Zitával ezután mindig találkoztam, ha kint voltam Rómában. Most is, később is meglátogattam trasteverei otthonában, mindig készített valami ebédet. Szép, meghitt, lazán elhanyagolt lakás volt – az egyik ilyen alkalommal történt, hogy Karinthy Ferenccel találkoztam ott, akivel tudatosan hozott össze a háziasszony. Jót beszélgettünk hármasban, aztán Karinthyval visszasétáltunk, keresztül a Trasteverén, az Akadémiára. Érdekes volt, hiszen egyik első könyvkritikámat az ő Leányfalu és vidéke című kötetéről írtam, és most, majdnem húsz év elteltével találkoztam vele személyesen. Mint utóbb kiderült, utoljára – nem sok idő múlva meghalt.

EGY MÁSIK EMBER

Az előző év végétől fogva dolgoztam egy nagyszabású Konnektor-koncertkörúton. Az ötlet és a lehetőség abból adódott, hogy felkeresett egy holland szervező, Tjebbe van Tijen, aki Europe Against the Current címmel monstre nemzetközi fesztivált készített elő Amszterdamban. Általában az ellenzéki politikai kultúra fórumait hívta meg (például az ABC Kiadót, a Katalizátor Irodát, a Fekete Dobozt), illetve annak radikális művészeti leágazásait, mint például az Inconnu csoportot. Keresett azonban ilyen értelemben nem direkt ellenzéki, de független művészeti csoportokat is, így jutott el hozzám. Mutattam neki katalógusokat, fényképeket, videófelvételeket – többek között a Lois Viktorékról az Egyetemi Színpadon tartott közös koncertünkről készülteket. (Ennek köszönhetően Viktorékat is meghívta.) Mivel megvolt a fesztivál tervezett időpontja, azonnal tudattam ezt Andyvel Londonban, aki már korábban is említette, hogy ha Európában járunk, ő egy angliai koncertet rá tud szervezni arra. Miközben folyamatosan leveleztem, telefonáltam, tartottam a kapcsolatot velük és a hollandokkal is, Bernáthy révén kapcsolatba kerültem Széll Lászlóval, aki akkor Bonnban élt és dolgozott. Az ő ötlete volt, hogy Amszterdam után menjünk át Bonnba, ahol éppen a város alapításának kétezredik évfordulóját ünneplik a Bonn 2000 fesztivállal, és ennek keretében ő majd talál helyet nekünk a programban. Ez utólag nagyon gördülékenynek tűnhet, de akkor még nem volt e-mail: nagyon sokat kellett levelezni és telefonálni, hogy az ember az egyik időpontot egyeztetni tudja a másikkal, közben végig tudja követni az állandó változásokat, képes legyen folyamatosan tisztázni az utazás, a technika konkrét részleteit. Jó iskola volt: egy nagy nemzetközi fesztivál, a Polyphonix-Intermámor után egy nemzetközi turnét megszervezni. Közben még jobban is alakult, mint azt előzetesen gondoltam volna, Andyék három koncertet is lekötöttek, egyet Londonban, egyet Glasgowban, egyet pedig Brightonban. Közben szinte váratlanul adódott, hogy Hans Plompék Ruigoordban megszervezték egyik első nomádfesztiváljukat, amelyre szinte beugrásszerűen mentem ki. Magammal tudtam vinni Gasnert és Nagy Attilát is, így hát koncertben gondolkodhattam.

259

260

ORPHEUSZ

Kifelé az RS9 színház autóbuszával mehettünk – ma már meglepődnék azon, ami akkor általános volt: egyetlen sofőr, egy fiatalember vezetett végig, ráadásul úgy, hogy az éjszakát a buszon töltötte, pihentnek így egyáltalán nem volt mondható. Akkor ismertem meg Lábán Katit és a színház csapatát, utazás közben sokat beszélgettünk. Éjszaka megálltunk egy német kempingnél, de semmi nem történt, senki nem mondta, hogy ennyiért meg ennyiért van szállás, vagy nincs, és aludjunk a buszon, olyan volt, mintha senki sem tudna semmit. Ettől kicsit ideges lettem, mert ha valami meg van szervezve, akkor meg kell mondani, mik a paraméterek. Aztán egyszer csak páran eltűntek, és kiderült, hogy nekik van helyük a kempingben. Ami megint nem baj, de ez miért volt titok? Így én is a buszon aludtam. Másnap először láttam Ruigoordot. Hihetetlen hatással volt rám a hely. Először is ki kellett menni Amszterdamból vagy tizenöt kilométert, aztán valahogy be lehetett kanyarodni egy picinyke faluba, de azt is elhagytuk, és megérkeztünk egy sivatag kellős közepére. Mint utóbb megtudtam, ez egy, a tengertől elvett és homokkal feltöltött hely, azért néz ki úgy, mint egy igazi sivatag, amelyen csupán néhány kúszónövény él meg. Korábban egy hatalmas ipartelepet akartak létrehozni itt, azért töltötték fel a tengert – ám közben beállt a gazdasági recesszió, és egy időre felhagytak a tervvel. Akkor az amszterdami avantgárd művészpopuláció egy része kiköltözött a piciny faluba, Ruigoordba, amelynek egy kis temploma és pár lakóháza volt, tanyát vertek ott, dolgozni és élni kezdtek. Műtermeket építettek maguknak, és művészeti eseményeket, újabban fesztiválokat szerveztek. Most sátrakat állítottak fel, részben ezekben laktunk (hálózsákban), és a színpadok és a kiállítóhelyiségek is sátrak voltak; az ennivalót ott főzték kondérokban, néha szállítottak valahonnan. Valójában életforma-fesztivál volt ez, ahol az események, koncertek, irodalmi programok, performanszok délután és este zajlottak, egyébként mindenki lötyögött, barátkozott, néha bement a városba. A mi fellépésünk estéjén, hangolásnál vettem észre, hogy Já nos elég bizonytalan, helyesebben ő maga magabiztos, de

EGY MÁSIK EMBER

a hangolás nem akar összejönni. Attila szokásától eltérően hangot adott idegességének, ebből tudtam meg, hogy János beszippantott egy kicsit, s valóban, ebből már meg tudtam fejteni szokatlan pontatlanságát. Végül is a koncertre összerázta magát, és Attila nagyon jól tartotta a basszussal a tempót és az alaphangot. Sok hárult most rá, mert nem volt sem dobunk, sem dobgépünk. Egy másik nap egy izlandi művészcsoport készült a nagyszínpadon, egész nap vásároltak, szupermarketes bevásárlókocsikkal jöttek vissza, nem is értettem, mire készülnek. Aztán kiderült, hogy irdatlan mennyiségű halat vettek, fürdőkádakat hozattak, és halban tobzódtak a performansz során: ka rikírozni akarták az Izlanddal kapcsolatos sztereotípiákat, ezért levetkőztek, belefeküdtek a kádakba, leöntötték magukat hallal, szétkenték magukon, végül az egész színpad halzsírban úszott. Többen (köztük Attila is) mérgesek voltak, hogy büdös és gusztustalanul síkos minden, volt, aki meg is csúszott és elesett. Énnekem soha nem volt kifogásom a heavy performansz ellen, egyedül a testsebzést nem tudtam – a magam számára – elképzelni, elfogadni. Késő este óriási örömzenélés volt a táborban, feketék doboltak, sokan beszálltak hozzájuk, Gasner örömmámorban vegyült el ebben az éjszakában. Én az egyik büfébuszban múlattam az időt, másnap ugyanis indulnom kellett haza. Amikor sok-sok tárgyalás eredményeképpen összeállt a Konnektor koncertkörútjának a menetrendje, már elterveztük az uta zást is. Legfeljebb négyen mehettünk, hogy elférjünk egy kocsiban. Sanyi és én adottak voltunk, Sunyó a zenekari gépészet miatt is nélkülözhetetlen volt, így tulajdonképpen magától adódott a döntés, hogy Gasner jöjjön velünk. Sajnáltam, hogy Attila nem fért bele, de nem volt rá lehetőség, a gitár pedig, különösen János invenciózussága miatt is, fontosabb volt, mint a basszus. Persze a hangszerekkel együtt nem lett volna remény arra, hogy elférjünk Sunyó Ladájában, amelynek vezetését Gasner is vállalta – szerencsére Sanyi barátnőjének a volt férje rendelkezett a jól ismert kicsi, piros utánfutóval. Egy este elmentünk

261

262

ORPHEUSZ

érte Ildikóhoz, akinek a háza előtt a tulajdonosa kikötötte a kétkerekűt, és elvittük. Arról még a tavasz és a nyár folyamán gondoskodtam, hogy legyen mit énekelnem: a szövegeket Bánki Dezsővel lefordítottuk angolra. Dezső különböző ügyekben sokat segített már, most ő képviselte az angoltudást, én meg próbáltam a zenei logika és a prozódia szerint alakítani az angol szöveget. Jó beruházás volt, a későbbiekben nagyon sokszor láttam hasznát, hogy énekelhető és költőileg is értékelhető angol szövegeim vannak. Indulás előtt nagy készülődésben pakoltunk: mindenkinek a személyes cuccai, hangszerek, számítógépek (akkor még Commodore-ral dolgoztunk), plusz ennivaló, krumpli, miegymás. Akkoriban nagy volt az árszintkülönbözet Európa és Magyarország között, és sok fellépti díjra sem lehetett számítani. Sunyó és János váltásban vezettek, éjszaka értünk Ostendébe, ahol behajóztunk egy kompra, azon aludtunk néhány órát. Reggel volt, amikor Dovernél partra gördültünk, megálltunk az immigration officer bódéja előtt. Megnézte az útlevelünket, aztán ránézett a kocsira, és észrevette a púposan felpakolt utánfutót, tetején a krumplival. Csodálkozva csóválta a fejét, mondott valamit, aztán továbblegyintett bennünket. Megkönnyebbülten nevettünk fel, miután átengedte a magyar cigánytábort. Még Doverból felhívtam Andyt, aki akkor éppen rendelt (polgári foglalkozására nézve orvos volt), nyugtázta, hogy megérkeztünk, és megbeszéltük, hogy ha a házához érünk, újra telefonálunk. Így is történt, viszonylag könnyen eljutottunk brixtoni otthonáig, amellyel szemben egy nagy angol kocsma, a Prince of Wales állt. Sütött a nap, jókedvünk volt, bementünk inni egy sört. Andy hamarosan megérkezett, a hangszereket becuccoltuk a lakásába, amely az emeletes ház földszintjén volt, egy szép, utcára néző nappalival és egy piciny munkaszobával, amelynek galériáján volt a hálóhelye kialakítva. Utána Andy átvitt bennünket Chris Cutlerhez, a jónevű doboshoz, nála szállásolt el bennünket. Mivel sok használaton kívüli szobát találtunk, kényelmesen elhelyezkedtünk, miközben Chris állandóan az – akkor nálunk még újdonságnak számító – drót nélküli tele-

EGY MÁSIK EMBER

fonján lógott. Ebédet készítettünk, Sanyi pedig izgatottan fedezte fel, hogy eltűnt a szalonna, amit a krumpli mellé szánt még otthon. Nagyon ideges lett, és az volt a rögeszméje – amit csak velem osztott meg –, hogy János mint vegetáriánus, kidobta a szalonnát valahol útközben. Emlékszem, korábban Sanyi maga mesélt róla, hogy külföldi körutakon a magyarok mindig az evésen vesznek össze. Ezt egyelőre megúsztuk, de ahogy kiürült a lábos, és befejeztük az ebédet, egyszer csak látom, hogy Sanyi feláll, fogja a tányérját, és a mosogatónál öblíteni kezdi. Nem sokkal utána Sunyó is gyorsan felállt, és ő is elmosogatta a tányérkáját. A két öregfiú láthatóan meg akarta úszni azt a megaláztatást, hogy másra is kelljen mosogatniuk. Kifutott a fejemből a vér, tenyerembe temettem az arcom: „Gyerekek, ki fogja elmosni a lábost?” Némaság volt a válasz, de János nem vette szívére a dolgot, és szépen elmosta az edényt is. A koncertkörút Glasgow-ban a neves alternatív helyszínen, a 3rd Eye Centre-ben kezdődött, amelyet Nikki Millican vezetett, akivel még az elkövetkező években is dolgoztunk együtt. A koncertsorozatot eleve úgy szerveztük, hogy minden alkalommal három zenekar játszik. Általában a Matuska kezdett (ez praktikusan Sanyiból és Sunyóból állt), utána jött a Towering Inferno, majd a Konnektor fejezte be a programot. Londonból történő indulásunkkor a hangszereinket bepakoltuk Andyék furgonjába, amellyel a felszerelésüket szállították, és így két kocsival, végre utánfutó nélkül tudtunk nekivágni az útnak. Felszabadító érzés volt együtt hajtani a nyílt autópályán, sütött a nap, nem kellett sietnünk sem, lehetett lazítani. Éjszakára egy kis kitérővel megálltunk Lichfieldben, ahol Andy nagynénjének volt egy háza, és ott aludtunk. Másnap indultunk tovább Glasgow-ba. Ahogy megérkeztünk, rögtön be is pakoltunk a színpadra, közben föltették a hangosítást is, előbb a TI állt be, utána mi. Próba közben azonban lefagyott Sunyó Commodoreja. Mindent megpróbáltunk, de nem sikerült életet lehelni bele. Ret tenetes érzés volt, mert minden zenei alapunk arról jött, nél küle nagyon nehéz lett volna bármit csinálnunk. Andy kiszaladt, és behozta az ő Commodore-jukat, pontosan ugyanolyat

263

264

ORPHEUSZ

használtak, mint mi, és nemrég, az ő próbájuk során az még mű ködött. Kicseréltük a két gépet, erre az övék is lefagyott. Megijedtünk, most már komoly veszélyben éreztük az esti koncer tet, mindenki próbálkozott mindennel, a technikusok is igyekeztek segíteni, de nem tudta senki, mi a baj igazán. Aztán valami miatt egyszer csak arréb raktuk a gépet, és az azonnal működni kezdett. Kiderült, hogy egyszerűen rossz helyen állhatott, rajta egy kis mixeren, és interferencia alakulhatott ki, amely blokkolta mindegyik gépet. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor végre minden hang megszólalt, ahogyan kellett. Második fellépésünk már Londonban volt, a Dioramában, amely egy nyolcszögletes alaprajzú toronyban van, ez maga az előadó- és a nézőtér is. Ez az ICA (Institution of Contemporary Art) kezelésében működött, mely intézménnyel a TI Bolognában már együttműködött, vezetőjét, Fenella Greenfieldet én is ott ismertem meg. Beállás során megbeszéltük Andyékkel, hogy a Konnektor-koncertrész legvégén, amely a Szörnyű idővel mármár véget ér, a szinte Konnektor-szignálként szolgáló Allegro barbaróba beszállnak ők is. Amennyire lehetett, be is próbáltuk a dolgot. Szokás szerint a Matuska kezdett, Andyék voltak a műsor közepén, azután következett a Konnektor. Elég jó közönség volt, kicsit furcsállkodva néztek, nyilván nem igazán láttak olyasféle előadást, mint amilyet mi csináltunk. De egyre jobban belemelegedtünk mi is és ők is, és a Szörnyű időre nagyon jól felpörgött a koncert. Ez alatt a szám alatt felléptem a színpadon található alacsony asztalra, és dobogtam, toporzékoltam rajta, mire az megadta magát, és épp a kellő ponton széttört, beszakadt, én pedig beleestem. Remek akciós befejezés lett volna, éreztem is, hogy talán meg kellene állni, de aztán mégiscsak az előzetes terv szerint haladtunk tovább. Richard elkezdte a motívumot a zongorán, beszálltak rá a többiek, de rossz lett a kontroll, szétesett a zene. Azért csak végigcsináltuk, és összességében jól hatott az egész. Néhány napot lófráltunk Londonban, majd készültünk az indulásra. Úgy voltak ugyanis összehangolva a körút állomásai, hogy a brightoni koncert után megint csak a kompon töltjük az

EGY MÁSIK EMBER

éjszakát, és így megyünk Amszterdamba. Utánfutóstul összepakoltunk hát újra, mint induláskor. Brightonban a híres Zap Clubban játszottunk – Andy hívta fel rá a figyelmünket, hogy épp előző este Robert Fripp játszott itt –, amely a tengerparton volt közvetlenül, előtte sok csónak, vitorlás. Beállás közben Jánosnak támadt az az ötlete, hogy hozzunk be egy hajót díszletnek. Azt hittem, nem fogják engedni, de mégis úgy lett: közös erővel becipeltünk egy kis vitorlás hajót, és ehhez állítottuk be a színpadképet, részben magában a hajóban is játszottunk. Itt most gördülékenyen ment minden, koncert után pedig, némiképp nehéz szívvel, elbúcsúztunk egymástól. Andyék ott maradtak, mi indultunk Hollandia felé. Amszterdamban a híres Melkwegben néztünk a koncert elébe, a helyet mindenki jól ismerte, mivel hosszú ideje volt már az egyik fellegvára Európa alternatív kultúrájának. Én 1983-ban jártam már ott a One World Poetry fesztiválon. Ezúttal kivételesen jól sikerült megszerveznem a körutunk részleteit: tekintettel az esemény összeurópai jellegére és a viszonylag hivatalos magyar részvételre, sikerült elérnem, hogy Bókay László a Petőfi Irodalmi Múzeumból és régi barátom, T. Balogh László is el tudjanak jönni azzal a busszal, amely a fesztivál magyar résztvevőit hozta Budapestről, és hogy szállásuk is legyen Amszterdamban. Így ez a koncert volt az a ritka alkalom, amikor fotós és videós egyszerre tudta venni az eseményeket. Volt egy kis időnk sétálni is, benéztünk a fesztivál egyéb helyszíneire, többek között a Börzére, a fesztiválközpontba, információs anyagokkal, kiállításokkal, állandó nyüzsgéssel. Este véletlenül összefutottunk az ott bóklászó Kopasz Tamással és L. Menyhért Lászlóval, akik a Lois Ballasttal vettek részt a fesztiválon. Személyesen itt ismertem meg Császár Lászlót, akivel régóta leveleztünk, mivel mindig elküldte az általa gondozott hangköltészeti-zenei kazettasorozat, a Hangár darabjait. Ezekben a napokban Csaszi feleségénél, Hajninál laktunk az egyik külvárosban. A koncert napja után János eltűnt az amszterdami éjszakában, és napokig nem láttuk. Volt néhány szabad napunk, és úgy beszéltük meg már korábban, hogy elmegyünk Mészáros Mari-

265

266

ORPHEUSZ

hoz, az üvegszobrászhoz – akit jóval korábban Csaplár Vilmos révén ismertem meg – a holland faluba, ahol él. Indulás napján János sehol, már felpakoltunk, amikor egyszer csak telefonált. De addigra már eldőlt, hogy lemondunk a további részvételéről, mivel amúgysem volt nagy kedve vidékre jönni. Este értünk a faluba, ahol egyre csak keringtünk körbe, és nem találtuk az utcát, amelyben Mari lakott. Sötét volt már, mindenki behúzódott a házába, lélek nem járt az utcákon. Egyszer csak feltűnt egy kerékpáros néni, de elhúzott mellettünk. Megpróbáltam utánaszaladni, mondván: please!!!, de szó nélkül eltűnt. Keringtünk tovább Sunyó piros Ladájával, mint egy horrorfilmben, aztán egyszer csak megláttunk két-három embert. Megálltunk, én lehúztam az ablakot, és megpróbáltam angolul kérdezni, hol van Mari utcája. Nem hittem a szememnek, és teljesen kétségbe estem, amikor azt láttam, hogy egy vasvilla nyelét dugják be agresszívan az ablakon. Valami olyasmit értettem a karattyolásukból, hogy megkergettem az anyjukat. Nooooo, mondtam elképedve, felhúztam valahogy az ablakot, Sunyó pedig elindult. Majdnem dührohamot kaptam a képtelen helyzettől: egyszerűen nem értettem, mi történik. Döbbenetesnek találtam, hogy az ember megérkezik egy holland faluba, tanácstalanul keres egy helyet, fut néhány lépést egy kerékpáros után, hogy megkérdezze tőle a helyes irányt, amiből azt a következtetést vonják le, hogy az meg akarja kettyinteni az öreganyjukat, és ezért meg akarják verni. Káromkodtam, mint a záporeső, a többiek nevettek. Valahogy ismét ugyanarra a helyre kerültünk vissza, a férfiak még ott álltak. Tovább akartunk menni, de ezúttal viszonylag barátságosan integettek, hogy menjünk oda. Félve húztam le az ablakot, csak egy kicsit. Mondtak valamit szorgosan, és egy irányba mutogattak. Lassan megértettem, hogy lehiggadtak, és a keresett utca irányát mutatják. Jó volt megérkezni Marihoz. Sunyó Ladájában elromlott valami, és most találtunk időt és alkalmat rá, hogy gépkocsiszerelőt keressünk. A közel eső Utrechtben jeleztek is egy Samara-szervizt. Sanyi amúgy is vásárolni akart, bementünk hát közösen. A szervizben szerencsére

EGY MÁSIK EMBER

minden további nélkül azonnal felvették a kocsit, így volt egy pár óránk, és leültünk egy italra valahol, az egyik csatorna közelében. Egyetemi város, vidám fiatalok sokasága nyüzsgött szerte az utcában lévő kocsmák teraszain, mosolyogtak. Szemüvegükön megcsillant a koraőszi napfény. Egy idő után felkerekedtünk, bejártuk a várost, közben Sanyi hosszasan vásárolt, többek között egy „blacklight”-ot, vagyis UV-lámpát, amelyet aztán sűrűn alkalmazott a Matuska-koncerteken. Délután értünk vissza a helyre, ahol indulás előtt ismét ittunk valamit. Megdöbbenten figyeltem fel rá, hogy ugyanazok a fiata lok, ugyanott, ugyanúgy, ugyanolyan vidáman beszélgetnek, mint délben. „Ennyi idejük van?”, kérdeztem magamtól csodálkozva.

267

K I A DÓ

Miközben költői munkám többféle nyelvi meghatározó mentén, új és új dimenziókban bontakozott ki, s egyre több tapasztalatot szereztem a költői mű egyrészt vizuális-tárgyi dimenzióját, másrészt hangi kiterjesztését illetően, valamint mindezek potenciális találkoztatásában az akció, a performansz, a színpad terében, időről időre felvetődött bennem, hogy most már egy könyvet is kellene csinálnom. Már ez az előzetes elképzelés munkált bennem a versszobrok kialakításakor is, közben a szövegeim is gyarapodtak. Akkoriban a nemzedékem környékéről való költők általában igyekeztek minél több könyvet kiadni, a két-három évente történő megjelenést mintegy jelenlétük, elismertségük fokmérőjének tartották. Engem ez a szempont szerencsés módon nem motivált, valahogy az maradt meg bennem az ifjúkornak a tudat alatt működő mintáiból és élményeiből, hogy csak akkor kell szólni, ha van mondanivalónk, csak akkor kell cselekedni, ha megérett rá az idő. Közrejátszott ebben nyilván az is, hogy a megmutatkozásnak, az önkifejezésnek alternatív formáit is gyakoroltam, így talán nem szorultam úgy rá lelkileg a rendszeres nyomtatott publikációra, mint mások. De a nyolcvanas évek második felében mégiscsak egyre többet gondolkodtam egy új könyvön, és elkezdtem összeállítani azt gondolatban, illetve papíron. Azt már eldöntöttem, hogy immár régi barátomat és egyik legközelebbi kollégámat, Galántai Györgyöt kérem meg a borító, illetve összességében a könyv tervezésére. Gyuri rá is állt a kérésre, s már az összeállítás során sok hasznos dolgot tanácsolt. Régóta rokonlelket éreztem benne, ő pedig mindig óvatosan adott tanácsot, úgy, hogy inkább csak feltette a kérdést, és segített megérteni a problémát, miközben maximálisan tiszteletben tartotta magát a szöveget, a munkát.

EGY MÁSIK EMBER

Mielőtt azonban megtervezte volna a könyvet, én – aki mindig értéknek tartottam a hűséget – a kötet anyagát beadtam első könyvem kiadójához, a Szépirodalmihoz. A részletes tervezésre akkor kellett, hogy sor kerüljön, amikor a kiadás már eldöntött tény, vagyis ha a könyv már el van fogadva. És ez bizony sokáig váratott magára. A versesköteteket Szalai Sándorhoz kellett beadni, én is így tettem, és vártam a jelzésre. De az csak nem érkezett. Általában nem siettettem a dolgokat, részben talán azért, mert nem szeretem a kierőszakolt döntéseket, másrészt nem is akarok elébük futni, harmadrészt pedig mert sohasem rohantam. Ez olyannyira tudatos volt bennem, hogy még mozgós időszakomban, a hetvenes évek végén meg is fogalmaztam. Az alkalmat az adta, hogy a lap minden számában körkérdést intézett fiatal művészekhez, írókhoz, tudósokhoz. E körkérdéssorozat Költők felelnek című részében én is válaszoltam, és sok egyéb mellett („kedvenc időtöltés” vagy valami hasonló kérdésre) megjegyeztem, hogy „szeretek futni, de csak hosszú távon”. Ami, ugyebár, szó szerint igaz volt. Egyik találkozásunk alkalmával Klaniczay Gábor barátom szóvá is tette, hogy ez egy kicsit nagyképű kijelentés. Én természetesen arra hivatkoztam, hogy ez konkrétan így van, mivel rendszeresen futok a BEAC-pályán tízezer métert. Gábor mosolygott, és azt felelte, a szimbolikus üzeneten ez nem változtat. Ebben persze igaza volt, de azért enynyi öntudatot és önreflexiót már csak megengedhet magának az ember – annál is inkább, mert e meggyőződésemet, alkati hajlandóságomat későbbi tapasztalataim állandóan megerősítették. Hosszú táv ide vagy oda, az azért már mégiscsak sok volt, hogy eltelt egy év, és a Szépirodalminál csak hümmögetést kaptam, hogy még nincs döntés. Vártam tovább, Szalai változatlanul hümmögött, én meg még mindig azt hittem, hogy ez csak egy szokásos várakoztatás, ha a könyv nem kellene, megmondanák. Aztán valahogy beakadt a fülembe, és így szöget ütött a fejemben, hogy Szalai egyszer valamit elejtett arról, hogy ez a kötet más úton jár, mint amin elindultam – és valahogy Domokos Mátyás nevét is belekeverte ebbe… De semmi több. Én meg, bár

269

270

ORPHEUSZ

furcsálltam ezt, azt gondoltam, hogy „na hiszen ez természetes, miért járnék ugyanazon az úton, mint az első kötetemben, különben is, az egy távlati kérdés, hogy egy út milyen pontokból és tényezőkből rajzolódik ki”. Az meg nem feltétlenül irányadó, hogy ki milyen utat látott ki az első könyvemből, gondoltam. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy hülyét csinálnak belőlem, és mivel a József Attila Kör által nemrégiben elindított könyvsorozat, a JAK-füzetek akkor egy viszonylag friss és új pályának tűnt a kiadványok terén, beadtam hozzájuk a kötetet. Gyorsan el is fogadták, így a Magvető Kiadóhoz került, amely a JAK-füzeteket gondozta. Galántai gondosan megtervezte a könyvet, így az közös kötetünk lett, annál is inkább, mert a tervezésen túl, mértéktartó módon, Gyuri is beillesztette néhány munkáját. A könyvnek mintegy előszavául a Positiones elaborandae című írásomat tettem. Ezt még 1984-ben kezdtem el írni, abból a célból, hogy a Lágymányosi Közösségi Házbeli első Konnektor-koncert szórólapjának hátoldalán valamiféle információval szolgáljak az elképzeléseimről. (Ezt is a szórólapot tervező Galántai sugallta.) Akkoriban indultam nagyon belefele, és neveztem el az új avantgárd tájékozódást – annak speciálisan keletközép-európai, illetve magyar jellegére mintegy öniróniával is utalva – „avanzsár”-nak. Gesztusként egy öninterjút kezdtem írni, amely azon az ötleten alapult, hogy azt Sir Bertrand Russell készítette velem, még 1896-ban (1984 helyett). Ez az adott évet tekintve még belefért a russelli életmű elejébe – az a meglepő tény pedig, hogy az interjú a Literárny Mesičnik nevű, a mi időnkben létező csehszlovák szocialista irodalmi folyóiratban jelent meg, éppen ilyen avanzsár gesztus volt. A szórólap részletén fellelkesülve megírtam az egészet, és elvittem a Kortárs szerkesztőségébe. Az volt ugyanis már akkor is a felfogásom, hogy az ilyesmit nem kis példányszámú, elszigetelten megjelenő folyóiratokban, periodikákban kell megjelentetni, és főleg nem azok számára, akik többé-kevésbé tudják, miről van szó – hanem a legolvasottabb fórumokon. A vesszőparipám volt ugyanis – és nagyon sokáig nem tettem le róla –, hogy némileg téríteni próbáljam a konvencionális irodalmi életet és azok képviselőit,

EGY MÁSIK EMBER

kissé provokálva ezt a közeget, de nem annyira, hogy teljesen elboruljon az agyuk. A Kortárs illetékes szerkesztőjével, aki elismert költő és különben tisztességes ember volt, hosszú vitákat folytattunk az írásról, ő semmiképpen nem akart belemenni abba a játékba, hogy Sir Bertrand Russell legyen az interjúer a Kortársban megjelenésre szánt esszémben. Ezt a megoldást önkényesnek tartotta, azt mondta, bárki lehetne a helyén. Én azzal érveltem, hogy ez egy gesztusjel, nem szükséges, hogy racionálisan megmagyarázható legyen, hiszen e tekintetben nyilvánvalóan provokatív a megoldás, de hiába győzködtem. Akkoriban általános gyakorlat volt, hogy a szerkesztők – jóhiszeműen is – mindenáron ki akarták javítani az emberek írásait. Mivel korrekt, jószívű ember volt, egyszer csak behívta az éppen bekukkantó Páskándi Gézát. „Géza, te mit szólsz ehhez?” – és röviden ismertette a problémát. „Tükröződik Russsell filozófiája az írásban?” – kérdezte Páskándi. „Nem – feleltem –, miért kéne tükröződnie, nem róla szól”. „Akkor semmi értelme” – kiáltott fel izgatottan Páskándi, aki persze egy sort sem olvasott az egészből. Néztem rá kicsit döbbenten, mit ágál ez az egyébként rokonszenves ember. Nem akarják megérteni, hogy ez egy gesztus, aminek csak akkor van értelme, ha nincs értelme. „Találjunk valaki mást ehhez” – javasolta a szerkesztő kiutat keresve. „Jó”, mondtam beletörődve, majd felélénkültem: „Legyen Lukács György!” A szerkesztő megkönnyebbült, hogy neki sem kell beleragadnia hálátlan szerepébe, és kissé elhamarkodottan azt mondta: „Jó!” Megállapodtunk, hogy ezt átvezetem az íráson, aztán újra elküldöm neki. Megtettem, de nem válaszolt többé, és én sem erőltettem, mert rájöttem, hogy fölösleges. Az írás végül is az Életünkben jelent meg, majd a Galántai által tervezett kötetemben. Ennek időközben jó címet találtam: Szellőző Művek. Ez is talált tárgynak számított: egy gyár neve volt, amely akkoriban szűnt meg, és a nevére egyszer csak rácsodálkoztam. A Magvetőnél – mivel a JAK-füzetek szerkesztősége autonómiát élvezett, amelyet csak kivételes esetekben kérdőjelezett meg az igazgató – a kötet csak technikai szerkesztőt kapott Horváth Pé-

271

272

ORPHEUSZ

ter személyében. A velem nagyjából egykorú Péter érzékeny, tapasztalt szerkesztő volt, látta, miről van szó, és segített a nyomdai megvalósításában. Egy alapprobléma azért adódott: azt mondta, hogy ami a tipográfiát illeti, kicsit át kéne tervezni, mert a Pécsi Nyomdának jóval szűkösebb a betűkészlete annál, mint amit Galántai elképzelt. Gyuri persze egyáltalán nem örült ennek, de mivel más megoldás nem volt, hozzáigazította a tervet a rendelkezésre álló betűspektrumhoz. A képanyag tekintetében rendelkezésre álltak Pácser Attila azon fotói, amelyeket a verstárgyakról és A walesi bárdokról annak idején készített. Mivel azonban ezekkel most, a könyv készítésének összefüggésében nem voltam elégedett – ami Attila érdemeiből nem von le, hiszen egyrészt azonnal rendelkezésre állt, másrészt alig volt ideje rájuk, azonnal, ott helyben kellett döntenie mindenről –, ezért Bán András tanácsára Halász Istvánt kértem meg, reprózza le a versszobrokat. Pista jó, érzékeny fotóinterpretációkat készített, így – Pácser felvételeivel kiegészülve – azok alkották a könyv egyik ciklusát. Más vizuális versek kéziratos formában kerültek be a könyvbe, ismét mások tipográfiai instrukciók alapján nyomtatott formában. A borítóra Gyuri egy kanális-fedőrácsot fényképezett le, erre a képi alapra tervezte rá a címlap tipóját. Szintén az ő indítványára a könyv elejére és végére néhány dokumentumot illesztettünk egyéb költői munkáimról: T. Balogh Laci néhány nagyszerű performanszfotóját, az 1983-as amszterdami fesztivál műsorfüzetének egy oldalát, egy szórólapot. A kötet elejére pedig egy „vegyesköltészeti” alkotást tettem: ez volt a Khazán, khazán, khe sem miünk című kompozíció, amely részben szövegekből, részben képversekből tevődött össze. A művet Határ Győzőnek dedikáltam, akit 1978-ban ismertem meg wimbledoni otthonában, és aki rendkívül mély benyomást tett rám műveltségével, barátságával, valamint akkor az emigrációban is egyedülinek számító kísérletével, a felesége, Prágai Piroska közreműködésével készített hangköltészeti kazettaszínházával. Ebben a (kép)versciklusban benne voltak olyan költemények, amelyeket külön is sokat használtam, főleg

EGY MÁSIK EMBER

előadásokon, koncerteken, performanszokban: Punkanyar („Dög a lelked dög dög dög…”), Miért haljon?, Ima stb. Ezek a darabok, megfelelően elrendezve, egy heterogén egységet alkottak, legalábbis én így gondoltam, és e szerint jártam el. Ezen nyitóköltemény és a kötetet záró képvers- és versszoborciklus között intuitív alapon helyeztem el a többi szöveg- és képverset. Mindig fontosnak tartottam, hogy a művek összességében ne külső vonásaik alapján foglalják el szerkezeti helyüket (szövegvers, képvers, akcióvers stb.), hanem belső jegyeik, költői logikájuk alapján, úgy, hogy a könyv egésze nyelvileg és szerkezetileg is több legyen, mint a benne foglalt művek öszszessége. A könyv megjelenésekor, szokásom szerint, mintegy száz példányt megvásároltam gyártási áron, hogy a hivatalosan kapott tiszteletpéldányokat kiegészítsem, és – személyre szóló bökversikével dedikálva – mindenkinek tudjak adni, küldeni, akinek szeretnék. 1989 őszén, miután megjöttünk az európai koncertkörútról, Sa nyival azt terveztük el, hogy az év végén esedékes egyetemi színpadi bulit – arra is hivatkozva, hogy 1984 óta már öt éve csináljuk ezeket – egy jó minőségű katalógussal egészítjük ki, amelynek címéül, egyben pedig a koncert címéül is tapasztalataink lidérces delíriumrészét adjuk: Europakoló rémálomturné. Hosszú évek óta hagyott ugyanis mély nyomot bennünk az előtte és azóta is folyamatosan visszatérő, örökkön nyomasztó élmény: állandóan, menthetetlenül pakolni kell. Koncert előtt lehordani és bepakolni hangszereket, technikát, kellékeket, később mindezt felcuccolni az éppen adott épületbe és annak színpadára, koncert után megint lepakolni az egészet, kocsiba tenni, hazavinni, felcuccolni, és ennek soha sincs vége. Az Egyetemi Színpad akkori vezetőivel, Galló Verával és Bartos Zsókával sikerült is ezt megbeszélnünk, adtak némi pénzt a katalógusra is, amelyből mindjárt kettőt is csináltunk. Az Europakoló Rémálomturnéban a most tervezett év végi bulin részt vevő zenekarok (a Matuska Silver Soundból időközben Anyácska Ezüst

273

2 74

ORPHEUSZ

Hang lett, aztán persze a Konnektor, meg a BP Service és a Lois Ballast) kaptak egy-egy oldalpárt. Utána pedig a dokumentáció szándékával, kicsinyített formában, beletettük az addigi legjobb koncertplakátjainkat és néhány eseményfotót. Mindemellett pedig egy másik katalógust is készítettünk, utólagosan, a Solidart Minifest emlékére és annak anyagaiból. Itt az összes résztvevő egy oldalt kapott. Sanyi nagyon szépen megtervezte mindkét katalógust, az Europakolót kék, a Solidartot zöld színnel nyomatta ki, mégpedig jó minőségű, granulált műnyomóra – így ezek azóta is kiváló referenciaanyagként szolgálnak. Időközben Sanyi szerzett arra is lehetőséget, hogy az eddigi repertoárunkat kiadjuk kazettán. Régóta ismerte Harsányi Lászlót, aki korábban a KISZ KB Kulturális Osztályát vezette, és aki nemrég alapította meg a Talentum Kiadó Kft-t, és Sanyi kérésére adott pénzt a kiadásra. Itt volt végre az alkalom és egyben a kihívás, hogy jó minőségú stúdiófelvételeket készítsünk azokról a számokról, általában meg arról a munkáról, amelyeket és amit hosszú évek koncertgyakorlata és a hozzá kapcsolódó művészi figyelem csiszolt ki. Hortobágyi László stúdiójában dolgoztunk a Délibáb utcában, nekem igazából ez volt az első stúdiómunkám. Laci abban az időben egy nyolcsávos magnetofonnal dolgozott, rendszeresen csinált zenekari felvételeket, és ő készítette – saját magán mint zeneszerzőn túlmenően – Szemzőnek és a 180-as csoportnak a felvételeit is, amelynek tagja volt. Nekifogtunk hát, a munkát alapvetően Sanyi elképzelései irányították, ezek általában nagyon jók voltak, mivel már sokéves gyakorlaton és tapasztalaton alapultak. Természetesen a legváratlanabb és legütősebb megoldások a helyszínen alakulnak ki, a véletlenek és a felfedezésre fogékony művészi figyelem erőterében. Alapvetően a Rózmari-repertoárt vettük fel, Gasner gitározott, Bese Csaba pedig kevéssel azelőtt állt át basszusgitárra, így ezt most már ő csinálta, miután Attila, talán írói pályájának alakulásával párhuzamosan, elmaradozott a zenekarból. Virágh Laci és néha Bese szaxofonozott, Sunyó gépészkedett. A zenei alapszólamok után az éneket vettük fel, itt Sanyi és Hortobágyi is jól instruált, élvezet volt végre stúdiókörülmények

EGY MÁSIK EMBER

között dolgoznom, s így csak a feladatra koncentrálnom. Ráadásul ilyenkor az esetleges hibákat utólag ki lehet javítani, sőt, ha valamit nem érez elég jónak az ember, azt újra fel lehet venni. Kétségtelen persze, hogy az idővel takarékosan kellett bánni már akkor is. Az Imát koncerten eredetileg improvizatív zenei háttérrel, erős fúvósszólammal, énekben pedig magyarul és groteszk hangfekvésben adtam elő. Ám Ruigoordban, amikor először próbáltam a dalt angol szöveggel, miközben Nagy Attilával és a fuvolás Bennel gyakoroltunk, egy kamara jellegű, lírai változat alakult ki. Mindössze egy basszusgitár szólt, mégpedig üveghangokon (az üveghangoknak egy ilyen mély hangfekvésű hangszeren különös varázsuk van), ehhez társultak Benn fuvolájának levegős, fátyolos hangjai. Akkor megéreztem, hogy – szemben a korábbi, Magyarországon érvényes groteszk, antipatetikus és erőteljes előadásmóddal – ide egy visszafogott, férfias lágyságú hang és előadásmód kell, mert a pillanat ezt a sugallatot tette élesen érzékelhetővé. A gitár és a fuvola hangzatai egy egyszerű, monoton, összesen két hangból álló moll-dallamot hoztak elő belőlem, amely az egész ének során mindössze kétféle, az e-moll akkordnak megfelelő hangmagasságban (tercen és kvinten) lépked, s amelyet a hang telítettsége, szenvedélye, dinamikája színez csak át. Így csináltuk már több alkalom mal a Konnektor európai turnéján is, zenekari verzióban. Itt, a stúdiófelvétel során, máig emlékszem, szólamom föléneklése közben hallottam Gasner kivételesen érzékeny és fölemelő gitárjátékát, ami tovább ihletett, erőt és mintegy spirituális támasztékot adott az énekszólam kivitelezésében. Nem is nagyon kellett ismételnünk a felvételt, talán csak egy-két éneksort benne. A Szörnyű időben aztán galoppritmusú basszust alkalmaztunk, hozzá elvarázsolt szintetizátorhangokat, Sanyi zörejeket produkált a kütyüivel, a keverés előtt pedig valami indulót kért a szám elejére. Hortobágyi a homlokára csapott, hogy már tudja is, és elővett egy osztrák katonai indulót, a Radetzky-marsot. Én ezt az énekszólamot akkor még intenzíven végigordítottam. A többnapos felvétel során tapasztalatot és némi rutint szereztem, egyúttal észleltem, hogy alkalmas vagyok a stúdiómun-

275

276

ORPHEUSZ

kára, mivel szeretem az alapos, koncentrált munkát, ami pedig a stúdióban nélkülözhetetlen. Úgy gazdálkodtunk azonban az idővel és a pénzzel, hogy több bőrt tudjunk lehúzni ugyanazon alkalomról: így Sanyi elkészíthette az Anyácska Ezüst Hang kazettához szükséges felvételt is, és még a Solidart Minifesten készült hangfelvételeket is megtisztítottuk, lehetőség szerint átkevertük (ebből az alkalomból jött be Bukta Imre a stúdióba a fúrójával káromkodni). Sanyi megtervezte mindhárom borítót, és akkor végre egyidőben kijött a három kazetta. A Rózmari kék-fehér-piros, a Solidart bézs-fekete, az Anyácska fekete-fehér-ezüst színben. Végre volt mit felmutatni a zenei és hangmunkáinkból! Hamarosan azonban – és szerencsére – folytatódtak a felvételek. Kézdi Kovács Zsolt ugyanis filmet kezdett forgatni, amelybe egy performanszrészletet akart beleilleszteni. Először feLugossy Lacával és Szirtessel tárgyalt, de nem tudtak megállapodni, így került hozzám. Én ajánlottam neki a zenekari performansz lehetőségét, megegyeztünk, és Sanyival kialakítottuk a tervet. A rendezővel történt megállapodás alapján úgy tudtunk gazdálkodni, hogy jutott stúdiómunkára is pénz, Sanyi ezért egy számot írt a filmrészlethez, amelyhez én a szöveg elkészítését vállaltam. Miközben dolgozott rajta, többször mutatta a zenét, én pedig készítettem a fejemben a terveket, mégsem haladtam a szöveggel. Sanyi kérdezte, egyre türelmetlenebbül, hogy állok vele. Meglesz, mondtam, mindig meg szokott lenni. Ekkor fogalmazódott meg bennem, amit már régebben megfigyeltem magamon, hogy igazán csak akkor tudok dolgozni, amikor az valamilyen szempontból már nagyon szükséges. Az idő szorításának kifejezetten ihlető hatása lehet. Így jött össze nem olyan régen a Támad a szélben Sebestyén Mártának írt vers is, ebben bíztam. Sanyi azonban aggódott. Már meg volt beszélve Hortobágyival a stúdiófelvétel időpontja, amikor végre megterveztem a szöveg alapját. Lapozgattam a nagy, kétkötetes mitológiai lexikont, és az egyiptomi résznél nagyon érdekes dolgokat találtam, szavakat, szókapcsolatokat, rítusrészleteket írtam ki belőle. Előkerestem hozzá Csáth

EGY MÁSIK EMBER

Géza Egyiptomi József című novelláját, és vagy két mondatot kiemeltem belőle. Harmadik szövegszólamul, amely egyben az egésznek az alapja is lett, az Ópium legszebb részleteit választottam ki. Megmutattam Sanyinak az alapanyagot, ő azt javasolta, hogy még élesebben keverjem össze, látszólag logikátlanul vágjam egymásra a szövegrészleteket. Így is tettem, ezzel végre meglett a szám elejére tervezett narratív szöveganyag. De hiányzott még maga a dal, pontosabban a dalszöveg. Ezt a felvétel előtti egyik utolsó estén írtam meg otthon, úgy, mint régebben is, számlálva a szótagokat – bár ez most egyszerű volt, mert a Sanyi által komponált, szintetizátoralapú zene metruma kétütemű nyolcas ritmust írt elő. Lázasan dolgoztam a versen, amelynek – mint az egész számnak is – Az éji rés címet adtam. Utolsó nap megmutattam Sanyinak, láttam a szemén, hogy – mintha kő esett volna le a szívéről – megkönnyebbült, mert kifejezetten tetszett neki. Hortobágyinál felvettük a zene alapjait, a dobgépet és a szintetizátort, Sanyi egy fúvósszólamot is írt a szám elejére Bese Csabának, aki feljátszotta azt. Végül az énekkel együtt egy kórust is felvettünk, amelyben – Sunyó a szép, férfias, mély hangján, Sanyi meg én a mi fakóbb hangunkon, Edit pedig az ő lágy, halkan is erősen vivő hangján – elszavaltuk a prózai részt. Végül magát a dalszöveget vettük fel velem – miközben lelkileg és tempóban erősen koncentráltam, éreztem, hogy előadás közben jól működik a szöveg. Korábban is megfigyeltem már, hogy egy vers szövegének a minőségéről igazán akkor győződhet meg az ember, ha hallja: a hangzás azonnal kihozza a gyengéket, és megerősíti a jó megoldásokat. Így miközben az ember fegyelmezetten dolgozik – például most itt, a felvétel során –, egyúttal folyamatosan inspirálódik is, az ihlet és a fegyelem egyensúlyban tartják egymást. Erre már korán rájöttem: ugyanis mindig nagyon erős kétségek dolgoztak bennem a verseimmel kapcsolatban. Vajon milyenek, mit és hogyan kell rajtuk javítanom? És nem volt igazi vezérfonalam, csak a saját, akkor még formátlan intuícióm. Ezért az volt a módszerem, hogy a megírt verseket eltettem a fiókom-

277

278

ORPHEUSZ

ba, hagytam ott állni őket hónapokig, majd újra elővettem, hogy mintegy „lehiggadva”, tehát már elszakadva a megírás élményétől, olvassam újra őket, és javítsak, ahol kell. Aztán megint fektettem őket a fiókomban, és így tovább, amikor végre azt nem mondtam, kész. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy hangosan fel kell olvasni őket. Mint egy varázsütésre, rögtön megéreztem a „hamis” részeket, hangokat, és meghallottam azt is, ami jól szólt, hitelesen, költőileg érdekesen. E felismerés után határozottan lerövidült a „versérlelési” gyakorlatom. A felolvasás, a hangos kontroll ezeket a fiókban töltött hónapokat órákra le tudta rövidíteni. Ha hallottam a szövegemet, már biztos voltam a döntéseimben. Most Hortobágyi stúdiójában kihasználtuk az alkalmat, és néhány új felvételt is készítettünk. Ekkor vettük fel A fekete zongorát, amelyhez felhasználtuk azt az alapfelvételt, amelyet még Tarján Pál stúdiójában csináltam évekkel korábban, a négysávos kazettásmagnón. Ezen a vers címadó sorának mássalhangzóit építettem fel lassan sorba, ekképpen: zzzz, zzzzzzzz, fff…, zzzz…ffff… f-k-zzzz. stb., így a végére kitelt a zfktzng-rrrrr (Ez a fekete zongora). Sanyit megfogta a dolog, egy e-moll 4-7 es akkordot ütött be időnként (ez az összhangzat szólal meg a gitáron, amikor bundfogás nélkül pendítjük meg a hat húrt), és elektronikus torzításokkal elvarázsolt, dörmögő beszédhangokat adott hozzá. Ezután Bese Csaba fújt hozzá szintén mágikus, mélyen recsegő és időnként felsikló szaxofonhangokat. A végén az egészre rászavaltam a szöveget a performanszaimban már évek óta kidolgozott módon – de most szinte szárnyakat adott, hogy végre tiszta, telt énekhangot lehetett a szavalat dinamikus énekbeszédéhez alkalmazni. Úgy érezhettem, Ady egész sötét, fájdalmas, energikus és halálos sejtelme szól a hangomban és a zenében. Miután végeztünk ezzel a felvétellel, külön kértem Lacitól, hogy keverjünk egy play back változatot is, ének nélkül, hogy a későbbiekben ezt a hangzó változatot tehessem jövendő fekete zongorás performanszaim mögé. Ekkor jutott eszembe az is, hogy vegyük fel a Rózmari teljes, még a műsoros kazettához lekevert zenéjét angol szöveggel,

EGY MÁSIK EMBER

hogy legyen abból egy jó külföldi demóanyagunk – vagy akár egy külföldi megjelentetésen is gondolkodhassunk. Laci kereste a korábban lekevert zenét, és egyre idegesebb lett, mert nem találta, így rossz sejtelme támadt. Ki is derült aztán, hogy már letörölte az anyagunkat, mert valamikor hirtelen szalagra volt szüksége egy újabb felvételhez valakinek. Ez a baleset szinte sokkolt engem, mert nagyon szerettem volna az angol nyelvű változatot (Sanyi is meglehetősen mérges volt) – de bele kellett törődnöm. Már csak azért is, mert Hortobágyinak abban igaza volt, hogy csereszalagot kellett volna vinnünk ahhoz, hogy ő biztosan megtarthassa a felvételt. Így a vágyott anyag lényegében elpárolgott, abból egyedül a Szörnyű idő maradt meg, mert az – lévén az utolsó szám – annak idején már csak egy másik szalagtekercsre fért fel. Így hát legalább a Szörnyű időt fel tudtuk venni újra, aminek már csak azért is nagyon örültem, mert éppen az angliai koncertek során jöttem rá, hogy korábban rossz felfogásban adtam elő a verset, amikor végigordítottam az egészet. Egyszer ugyanis megvilágosodott bennem, hogy az egészet halkan, mélyen, fojtottan kell kezdeni: Szörnyű idő, szörnyű idő, S a szörnyűség mindegyre nő… Talán az ég, Megesküvék… stb., vagy ugyanez angolul: Horrible days, horrible days, And horrors are more and more… Maybe the sky Has tumbled down…. Ugyanígy a második strófát is halkan, fojtottan, leheletnyit színezve: És ott elől a háború Csak a kisebb baj. Szomorúbb, Mi hátul áll, A döghalál… – And the war there ahead Is the minor ill. It’s more sad What’s at our back: Pestilence… És csak azután, hogy fölharsant Bese Csaba szaxofon-harsonája, vagyis a harmadik szakasztól lehet és kell már valóban végigordítani intenzíven az egészet, közben vigyázva a színekre is. EGY SZÁLIG ELVESZÜNK-E MI, / VAGY FOG MARADNI VALAKI / LEÍRNI E / VAD FEKETE / IDŐKET A VILÁGNAK…” – SHALL WE VANISH TO THE LAST MAN / OR WILL ANYONE REMAIN AT ALL / WHO DESCRIBES / THESE WILD BLACK TIMES / TO THE WHOLE BORED WORLD… Itt most a stúdióban végre jól meg tudtam valósítani a helyes elképzelést, sokkal jobban megéreztem, és vissza is tudtam adni ezzel azt az irgalmatlan po-

279

280

ORPHEUSZ

tenciált, ami ebben a versben benne van: a történelmi és kommunikációs katasztrófa pontos előérzetét. Jó, hogy ki tudtam javítani. Ezt a felvételt is lekevertük, és eltettük. A mostani alkalommal felvett számok, így a Szörnyű idő javított és angol változata, A fekete zongora, illetve Az éji rés az 1993-ban a Bahiánál kiadott Tűzfal című kazettánkon jelent meg, amely a Tankanyar-repertoáron alapult, a Nemzeti dallal, A walesi bárdokkal, az Allegróval, a Bornemisza-verssel együtt.

Ú J HÖL G Y F U TÁ R

Az Új Hölgyfutár évekig élő folyóirat, ÚHF-Revue-k formájában működött, miközben a JAK laptervének társvállalkozásaival – a Dolog és Szellemmel, a Polisszal és A 84-es kijárattal – együtt JAK-vezetőségi szinten folytak a tárgyalások a minisztériummal a nyomtatott folyóirat engedélyezése érdekében – de ezek hoszszú ideig nem vezettek sehová. Akkor azonban a JAK-osok felvetették, hogy a lapot kiadhatná a Magvető, azaz Kardos György, aki mint kiadóigazgató és mint személy is vitathatatlan intézményi kontrollt jelenthet a politikai hatalom számára, és aki már úgyis kiadója a JAK-füzeteknek. Egy adott ponton odáig jutott a kapcsolatfelvétel, hogy közös megbeszélést hívtak öszsze Kardos irodájában, ahol ennek a javaslatnak az újabb változatát ismertette a vezetőség és a leendő szerkesztők. A JAKvezetőség akkori tagja, Lezsák Sándor a meggyőzés érdekében valami olyasmit mondott, hogy Kardos – akiről egyébként az a hír járta, hogy nyugdíjba készül – az ő helyzetében ezt már igazán megtehetné. „Arra gondol, hogy egy utolsó jócselekedetet megengedhetnék magamnak?”, kérdezte a Magvető igazgatója. „Igen”, felelte Lezsák, és a dolog közös, udvarias mosolygásban oldódott fel. Nem sokkal később Kardos megadta (vagy megkapta) a zöld jelzést, így megszületett a döntés, hogy a JAK-lapnak kiadják egy próbaszámát. Ehhez azonban formailag arra volt szükség, hogy a kiadó ne négy szerkesztőséggel álljon szemben, hanem egy közössel. Ez kényes helyzetet jelentett, hiszen a részlapok szerkesztőségeinek elsősorban épp az autonómiájukra kellett vigyázniuk – épp azért volt ez a többszereplős lapstruktúra kitalálva, hogy ne kerüljön fölébük egy másik intézményes szerkesztőség. Némi garanciát jelentett ugyanakkor, hogy a szer-

282

ORPHEUSZ

kesztőségek személy szerint igen jó, részben „harcostársi” viszonyban álltak egymással, ezért nem alakult ki vetélkedés köz tük, s az alapdolgokban kétségtelenül egyetértettek. Ezért mindnyájan beláttuk, hogy egy formális főszerkesztőre technikai és politikai értelemben szükség van. Erre a szerepkörre azonban kellett egy olyan személy – nyilván barát és kolléga –, akit mindenki elfogad, és aki várhatóan nem kíván majd beleavatkozni a tényleges szerkesztésbe, ugyanakkor a hivatalos szervek is elfogadják. Így esett a választás Csaplár Vilmosra, aki vállalta, és komolyan is vette a feladatot. Gyakorlott, következetes tárgyalópartner volt mindenkivel szemben, és a négy, egyébként általa (a helyzet és a megegyezés alapján) teljességgel békében hagyott szerkesztőségtől is tapintatosan megkövetelte, hogy amikor szükséges, fogalmazzák meg világosan az álláspontjaikat, más esetben pedig döntsék el határozottan a közösen eldöntendő kérdéseket. A LAP címen megjelent próbaszám, amely lényegileg olyan volt, mint egy folyóirat-antológia, 1988 végén jelent meg, arculatát és tipóját Nagy András grafikus tervezte. Az egyes lapok ábécérendben követték egymást a kötetben, így az Új Hölgyfutár a végére került, ami nekünk tökéletesen megfelelt. A próbaszám megjelenésével egyidejűleg a különböző tárgyalások eredményeképpen felbukkant egy kis kiadó, az Ikrek Kft., amelynek tu lajdonosai, Budai Gábor és Masszi Péter elvállalták az évenként tervezett tizenkét lapszám finanszírozását. Ez persze együtt kellett, hogy járjon egy külön alapítvány, a Holnap Alapítvány létrehozásával, amely a lapok anyagi támogatását megszerezni, illetve kezelni volt hivatott. A Holnap Alapítványban barátok, kollégák ültek, többek között Kőrössi P. József vitte azt a vállán, és egy kiváló szívembert, dr. Vetró Lászlót találtuk meg hozzá jogi képviselőnek. Ami pedig az Ikrek Kft.-t illeti, kedvező előjelnek tűnt, hogy székhelyük a Bartók Béla úton volt, egészen közel a Bertalan Lajos utcához, ahol a Mozgó Világ immár legendás szerkesztősége működött a nyolcvanas évek elején. A próbaszám megjelenése után tehát mindegyik szerkesztőség elkezdte készíteni első önálló lapszámát, és azok szépen, sorrendben

EGY MÁSIK EMBER

meg is jelentek, A5-ös formátumban, fekete-fehér borítóval. Annyit már sikerült elérnünk, hogy az Új Hölgyfutár layoutját ezúttal már Bernáthy készíthesse. Hagyományainkhoz híven lazán tematikus számot terveztünk, ezúttal „enigma” hívószóval. Szerzőgárdánk nagyjából már edzetten együtt állt, főleg a revue-k révén. Az Enigma-szám megjelenése után Szilágyi Ákos bejelentette, hogy nem tud részt venni tovább a szerkesztésben. Sokat dolgozott akkoriban is (ki nem?), és azt hiszem, úgy látta, túl sok fáradságot és részvételt kíván a dolog – mert különben szerzőként és konzultatíve továbbra is megbízhatóan közreműködött. Mivel ketten maradtunk Sanyival, és valahogy azt szerettük volna láttatni, hogy határozott irányú, de széles körű együttműködésben gondolkodunk, szóltunk Garaczi Lász lónak, aki szívesen vállalt részt a szerkesztésben. Akkor ebben a logikus döntésben egy kicsit az is közrejátszott nálam, hogy Laciban egy progresszív, kvázi avantgárd vénát vagy hajlamot láttam, s így a mérsékelten modern A 84-es kijáratból magunkhoz akartam kötni, természetesen a kizárólagosság igénye nélkül. Közben Sanyi nyomására elkezdtük kérni és erőltetni, hogy – tekintettel arra, hogy a mi lapunk nemcsak irodalmi, hanem művészeti folyóirat is, amelyben sok a kép és fontos a grafikai megjelenés – nagyobb, A4-es formátumban és színes borítóval tudjunk megjelenni. Nem igazán tudom, a többiek mit szóltak hozzá, vagy szóltak-e egyáltalán hozzá valamit, de nem látszott lehetetlennek a dolog. A kiadóval, vagyis az Ikrekkel volt vita róla: Budai erőltette a közös formátumot, azt mutogatta, hogy a lapnak be kell férnie egy kis polcra is. Sanyi ezt nevetségesnek találta, és Masszi – aki többnyire nyitottnak bizonyult – a formátumváltoztatás mellé állt. Így soron következő, „Sport”-számunkat már ebben tervezhettük. Szerzőgárdánk tovább tágult, egyre több szellemtársat kapcsoltunk be a munkába, olyanokat, akikkel így vagy úgy kapcsolatban álltam, vagy akikkel fel akartuk venni a kapcsolatot: így lett munkatársunk többek között Kardos Sándor, Tóth György, Szörényi László, György Péter vagy Rónai Péter.

283

284

ORPHEUSZ

A tervezés fázisában Sanyi kitalálta, hogy a szokásos, kb. ezer példány helyett vegyük rá az Ikreket, hogy – tekintettel az új formátumra és a nagy művészi erőre – mostantól adjuk ki háromezer példányban az ÚHF-t. Nem nagyon fűlt a fogam hozzá, fölöslegesnek tartottam a küzdelmet, mivel ismertem a lapterjesztési és lapvásárlási lehetőségeket és szokásokat. De Sanyit nem lehetett lebeszélni róla, amivel persze én jártam roszszul, mert rengeteget futkoshattam. Az Ikreknél megint Masszi fogadta el, nem könnyen, az ötletet, bár némi ravaszsággal járt el, ami persze nem jött be neki. Azt mondta ugyanis, hogy ha a Hírlapterjesztővel el tudom ezt fogadtatni, és a nyomda is vállalja a többletmunkát, ő belemegy. Mentem hát a Hírlapterjesztőhöz, és Masszi meglepetésére ők igent mondtak, ráadásul a nyomda is vállalta. Így aztán ez a számunk háromezer példányban jelent meg, teljesen fölöslegesen. Magyarországon a lapterjesztés akkor sem működött. Garaczi végül is nem minden tekintetben érezte igazán jól magát a szerkesztésben, így végül ketten maradtunk Bernáthyval. Terveztük és készítettük további lapszámainkat. A LAP-pal kapcsolatos eredeti elképzelés az volt, hogy az 1985-ös JAK-szavazás eredményeként A 84-es kijárat hat, a Dolog és Szellem négy, a Polisz és mi egy-egy számot szerkesztünk. A tényleges munka beindulásával mi felvetettük, hogy készítsük egyenlő időközönként és egyenlő arányban a lapszámokat, egyrészt azért, mert egy 1985-ös szavazás 1990-ben már nemigen lehet irányadó, másrészt pedig azért, mert így mindnyájan egyenletesebben is tudjuk végezni a szerkesztéssel járó munkát. Ez utóbbi tényező egyébként már önmagában eldöntötte a dolgot (azon túlmenően persze, hogy mindenki konstruktívan állt a kérdéshez). A valóságban A 84-es kijárat operatív értelemben egyszerűen nem lett volna képes kéthavonta lapszámot készíteni; a Dolog és Szellem szerkesztőinek, a rendszerváltás kihívása alapján történt politikai szerepvállalásából következően, gyakorlatilag leállt. Végül is közös egyetértésben évi 3-3 lapszámban gondolkodtunk, amiből persze általában kevesebb lett: mi nagyjából, némi csúszással tartottuk a negyedévi meg-

EGY MÁSIK EMBER

jelenést, így összességében mi jelentünk meg a legtöbbet. Ez több dolog következtében vált lehetségessé: egyrészt mi a kortárs irodalom és művészet egy olyan szegmensét képviseltük, amely nagy erővel volt jelen a tényleges művészeti életben, ugyanak kor kevéssé jelent meg a hivatalos nyilvánosság fórumain; másrészt szerzőink többsége gyakorlati ember volt, ami – a leadás időbeli és technikai precizitásától kezdve a különböző természetű pontosításokig – hasznosult a lapkészítés különböző fázisaiban. Harmadrészt pedig Sanyi is, én is operatíve harcedzett, munkabíró emberek voltunk, én pedig személy szerint mindig is elmentem a legvégsőkig, ha erőfeszítésre volt szükség. Így jelent meg lilaborítós Álom-számunk, amelyet az ezüstszínű fedéllel megjelenő Robot-szám követett. A szerkesztés során továbbra is törekedtünk rá, hogy új és új szerzőkkel bővítsük lapunk gárdáját, miközben a régieket is foglalkoztatjuk. Sanyi így esztétikai értelemben egyre zsúfoltabbra tervezte a változatlan terjedelmű lapot, ami egyfajta különleges intenzitást adott annak. Az egyre folyamatosabbá és intenzívebbé váló munka során a magam szerzői közreműködése mindig a pillanatnyi ötleten alapult, de minden alkalommal akadt olyan munkám, amit egyrészt kipróbáltam már itt-ott, másrészt viszont, mivel keveset publikáltam, nem jelent még meg sehol. Így került be az Álomba Az éji rés, a Robotba pedig a Rap/et/s/tile című koncept-költemény, amelyeket performanszokban a későbbiek során új és új összefüggésekben használtam fel. Közben a formátumváltással nagyjából egyidőben Gáti László barátom rá tudta venni László Andrást, hogy a Co-Nexus Rt. számonként 80 000 forinttal támogassa a lap megjelenését. Ez annál is szerencsésebb fejlemény volt, mert időközben Budai meghalt, Masszi pedig, látván, hogy a többi lap vergődik, kihátrált az egész mögül, és a továbbiakban csak a Poliszt adta ki, ami érthető volt, hiszen annak idején ő maga Turcsány Péter révén került bele az egészbe. A szponzorálás nem ment egészen könynyen, László András sokat hezitált, de Gáti segítsége, meg az, hogy András végül is látta a lap grafikai arculatának és szerző-

285

286

ORPHEUSZ

gárdájának minőségét, mellettünk tartotta. A Robot-szám idejére már egészen jóban voltunk. Soron következő lapszámunkat, amelynek 1990/91 telén kellett kijönnie, a Rém tematikus tengelyére terveztük. Ennek a borítóját fekete-fehérre tervezte Sanyi, a belíveket pedig piros színnel nyomatta. Akkoriban a terjesztésünk már eléggé megoldatlan volt: az Ikrek mint kiadó addigra kiszállt (a Robot-számon még szerepelt a nevük), így én magam vittem el a lapot néhány könyvesboltba, postáztam a szerzői példányokat. Nagy segítség volt azonban, hogy a Katalizátor Iroda – Moldován László és Modor Ádám nemrégiben alakult cége, amely alapvetően egykori szamizdatokat terjesztett, most pedig ráállt a független, alternatív kiadványok terjesztésére – már az előző lapszámokból, és így ebből is átvett valamennyit. A Rém-számmal együtt készítettünk egy olyan szórólapot, amelyen – többek között – valamennyi addigi szerzőnk nevét ábécérendben feltüntettük, s magam is jólesően nyugtáztam, hogy kétszáz körül volt a számuk, öt-hat lapszámban összesen. Sokan jelentős és jól ismert költők, írók, művészek, itthoniak és külföldiek. Úgy éreztük, egy sajátos avantgárd kultúrát sikerül közvetítenünk, itthoni kibontakozását segítenünk. Ez adta az ötletet, hogy legközelebbi, a Rém utáni számunkat egy Új Hölgyfutár Ki Kicsodá?-nak tervezzük, amelyben kivonatosan összes addigi szerzőnket bemutatjuk. El is kezdtem tőlük gyűjteni az anyagot, rövid életrajzot, műmegjelenési listákat, fényképet – amikor is az élet közbeszólt. Sanyi műtermében dolgoztunk éppen, amikor kezünkbe került egy aznapi napilap, amelynek címoldalán a Jurta Színház igazgatója és mindenese, Romhányi László látszott emberektől körülvéve, amint épp a Markó utcai bíróságról – a Szentkoronaper tárgyalásáról – kijövet a lépcsőn áll. És mit tesz Isten, jól láthatóan kezében tartja Rém-számunk egy példányát, borítójával a kamerák felé. Én csak kínosan röhögtem, nem ismertem fel azonnal a veszélyt, Sanyi azonban ráncolta a homlokát. „Ez nem tetszik nekem”, mondta gondterhelten. Hazamentem, ahol nemsokára Gáti Laci hívott, és kérdezte, hallottam-e. „Mit”, kérdez-

EGY MÁSIK EMBER

tem. Torgyán József felszólalt a parlamentben, nemzetgyalázásnak nevezte a címlapot, és követelte a Legfőbb Ügyésztől, hogy soron kívül vizsgálja ki az ügyet. E számunk borítóján ugyanis Sanyinak egy keserű grafikája volt látható, amely egy koronás címer körvonalait tartalmazta, amelyet egy-egy maszturbáló ördög és angyal tart a kezében. A rajz fölött egy felirat volt olvasható: „A magyarok zsenik”. Bár az elkövetkező hónapokban sokan támadták, a mű által az akkori jelenből kiolvasott víziót a jövő keservesen beigazolta. A „magyar átok”: handabandázó, önző magyarkodás és önsorsrontó marakodás azóta is párban járnak. Egy áradásnak induló slamasztika közepén kezdtem érezni magam. Csörögtek a telefonok, egyre több részletet tudtam meg. Közben kezembe került a kisgazda képviselő felszólalásának pontos szövege, abból az is látszott, hogy beszéde közben néhá nyan leintették volna, hogy nem ide tartozik az ügy („Nincsen ma fontosabb dolgunk?”). A gépezet azonban beindult, az ügyészség vizsgálatot indított, beidéztek meghallgatásra. Tapasztalatlan voltam az eljárási dolgokban, de erkölcsi segítséget rengeteget kaptam. Az irodalmi-művészeti élet jelesei, barátok és kollégák széles körben kezdtek tiltakozni az ellen, hogy a politika beleavatkozzon a művészet ügyeibe, és a jog eszközeivel próbálja elérni annak cenzúrázását, korlátozását. Aláírásgyűjtés folyt, és egy-két kolléga, az elsők között Szabó György italianista, aki a Magyar Nemzetnek rendszeresen írt, aztán Szörényi László a Magyar Hírlapban, cikkeket írtak, amelyben egyrészt védték a lapot, másrészt elítélték – olykor nevetségesnek is tartva – a beavatkozási kísérletet. Én azonnal igyekeztem tájékozódni és segítséget kérni azoktól, akikről úgy véltem, befolyásolhatják az események alakulását. Nagyon nem volt mindegy ugyanis, hogy egy ügyészi vizsgálat – amelyet képviselői felhívásra kötelező volt lefolytatni – mire jut. Akár büntetőper is lehet a dologból. Felkerestem régi barátomat, Kulin Ferencet, aki akkor az MDF képviselői irodájában dolgozott. Feri a szokásos kedves közvetlenséggel fogadott, mint mondta, nagyon nem örül neki, hogy pont most jelent

287

288

ORPHEUSZ

ez meg… Mire visszakérdeztem: mikor nincs „pont most”? Közben elmondta, hogy nagyon nem bírja Torgyánt, de elég nehéz ebbe beleavatkozni. Viszont adott egy briliánsan jó értelmezést a címlapon szereplő, valóban kihívó grafikáról, mely értelmezés különben nagyon is helyénvaló volt: lényege szerint a mű annak a szorongásnak „ad hangot”, hogy ördögi erők törnek a nemzeti szimbólum kizárólagos birtoklására. Akkoriban már mindenki hangosan magyarkodott és kommunistázott, a magyarkodásra pedig én mindig nagyon érzékeny voltam. Valamikor úgy fogalmaztam ezt meg, hogy aki nekem akar magyarkodni, az nagyon korán keljen fel, és jól kösse fel a gatyáját, ha versenyezni akar. Feri még arra is vállalkozott, hogy szigorúan informálisan felhívja a legfőbb ügyész helyettesét, elmondja neki, hogy a dolog szakmailag védhető. Ezen kívül azt is felajánlotta, hogy az előbbi értelmezés alapján ír egy szakvéleményt, szigorúan mint irodalomtörténész. Meg is tette. Közeli kollégámat, a JAK-vezetőség egykori harcedzett tagját, A LAPban a Dolog és Szellem képviseletében szerkesztőtársamat, Elek Istvánt – aki ráadásul még képviselő is volt – megkérdeztem, nem írna-e ő is egy rövid szakvéleményt. Pista nagyon korrekten vállalta, és meg is írta. Ómolnár Miklós – akit régebb óta ismertem a Rádióból, mert azok közé tartozott, akikre mindig lehetett számítani, ha az általunk szervezett eseményekről vagy a kiadványainkról hírt kellett adni – nagyon elszántan mellénk állt, írt is az érdekünkben, és később tanúskodni is eljött. Ő kisgazda képviselő volt akkoriban, abban a parlamenti kisgazda frakcióban, amely szemben állt az addigra már pártelnökké tolakodott Torgyánnal. Az irodalmi-művészeti életből elmondhatatlanul sokan álltak mellénk, az emberek többsége – még azok is, akik nem rokonszenveztek Bernáthy esztétikailag rendkívül provokatív grafikájával – megérezték vagy pontosan tudták, hogy a harc most azért folyik, hogy ne váljon újra lehetségessé az, ami ellen évtizedek óta küzdöttünk. Vagyis az ellen, hogy a politika, bármilyen ürüggyel, durván beleavatkozzon az irodalom, a művészet ügyeibe. Konrád György például, akivel sokat beszéltem

EGY MÁSIK EMBER

korábban is telefonon és személyesen, mint tapasztalt harcos, kifejezetten felhívta a figyelememet arra, hogy nem szabad belemenni a műalkotás védelmezésébe, megmagyarázásába. Nem azért van igazunk, mert a grafika nem azt jelenti, amit belemagyaráznak, hanem azért, mert ahhoz senkinek semmi köze – ez a művészet, és nem a politika meg az utca ügye. Összesen két ellenséges telefont kaptam: egy idősebb hölgy és egy férfi telefonált. Mindketten szemrehányón és számonkérően kezdték, hogyan jövünk mi ahhoz, hogy a magyarokat gyalázzuk. Nem zsidóztak nyíltan, de érződött, hogy ebben a szembenállásban élnek. Ösztönösen a karakteremnek megfelelő megoldást választottam, és nagyon udvariasan és megértően beszéltem velük. Meghallgattam a kifogásaikat, mondtam, hogy értem, de nem tartom helyénvalónak, ezért és ezért. Elmondtam, hogy nekem magamnak is fontos a magyarság, ezért ne sajátítsák ki azt a maguk számára – és fontos nekem a művészet szabadsága is, mert azt semmiképpen sem szabad korlátozni, már csak azért sem, mivel épp a legnagyobb magyarok küzdöttek érte. Közben többször is kifejezetten megköszöntem, hogy megtiszteltek a telefonnal, és azzal, hogy nyíltan teszik fel a kérdéseiket, mert így van esély rá, hogy megbeszéljük, és arra is, hogy valamennyire meggyőzzük egymást. A hölgy kifejezetten meg is lepődött ezen a fogadtatáson, s bár megpróbált egykét sértőnek szánt megjegyzéssel kitáncolni a beszélgetésből, kitartó szelídségem nyomán érezhetően elbizonytalanodott, aztán végül valahogy letette a kagylót. A férfira ez már kevésbé hatott, és amikor látta, hogy sértegetéssel nemigen ér célt, egy idő után mondott valami rendreutasító megjegyzést, és megszakította a vonalat. Mindkét esetben úgy éreztem, kicsi, de fontos győzelmet arattam. Két felhergelt embert sikerült elgondolkodtatnom. Az ügyészi meghallgatáson nem is tudtam, mire számítsak, egyrészt óvatos voltam, másrészt lehetőség szerint felkészült. Készségesen feleltem a kérdésekre, és a művészet szabadságának imperatívuszát állítottam előtérbe, mint ami értelmezhetetlenné teszi a jogi beavatkozást. Elmondtam – amit már a nyilvá-

289

290

ORPHEUSZ

nosságban is megtettem többször –, hogy inkriminált lapszámunk már az év legelején megjelent, és érdekes módon május közepéig senkinek semmi baja nem volt vele, senki nem tiltakozott, a lap gyakorlatilag hozzáférhetetlen – most már tehát csakis irányított akcióról lehet szó, Torgyánnak a kezébe adták a lapot, és aligha a magyar avantgárd iránt érdeklődő olvasók. Ezt ugyan az ügyésznek nem mondtam, mert nem lett volna helyénvaló, de tudvalevő volt, hogy Romhányinak akkor folyt a pere a Szentkorona című lapja miatt, amely állandó szélsőjobbos botrányokat okozott, és valami miatt az ügyészség végül beperelte. Ekkor talált rá valaki az Új Hölgyfutár Rém-számára, és, gondolom, felujjongott: „ezt kell szembehelyezni! Itt a magyarságot gyalázzák! Azt persze lehet: cigányokat, zsidókat nem szabad bántani, de a magyarokat igen!”. Taktikailag zavarba akarták hozni az ügyészséget, tágabban a jogszolgáltatást, azt remélték, hogy vagy sikerül a Szentkoronát kihúzni a csávából, vagy ha nem, legalább magukkal rántanak még valakit. A folyosón az ügyész csendesen annyit mondott, szerinte a művészet szabadságával érdemes érvelni. Megköszöntem az észrevételt, el köszöntünk azzal, hogy majd meglátjuk, mi lesz. Közben júniusra meghívásom volt Québec városába, ahol Richard Martelék rendezték ebben az évben, vagyis 1991-ben a Polyphonix fesztivált, amelyhez egy konferencia is csatlakozott az alternatív művészet aktuális kérdéseiről. Így előadóként és művészként is szerepelnem kellett, erre pedig fel is kellett készülnöm. Martellel személyesen ugyan még nem találkoztam, de évek óta kapcsolatban álltunk. Ő és barátai-kollégái nemcsak a helyi, hanem a nemzetközi avantgárd művészeti életben is rendkívül fontos szerepet töltöttek be. Évek óta kiadták az Inter című dögös és reprezentatív avantgárd folyóiratot, Le Lieu néven művészeti centrumot működtettek, és nemzetközi projekteket kezdeményeztek, ezekben gyakran én is részt vettem. Korábban Martel felkérésére összeállítottam egy anyagot az aktuális magyar avantgárdról, és írtam hozzá egy tanulmányt, amelyet kiegészítettem a feLugossy Lászlótól, Petőcz Andrástól és Várnagy Tibortól kért egy-egy rövid írással. A fordításra

EGY MÁSIK EMBER

Baczoni Gábor biztosított pénzt minisztériumi keretből, így immár francia nyelven tudtam kiküldeni Marteléknak az írásos anyagot (természetesen a kép- és dokumentumanyaggal együtt). A reprezentatív összeállítás az Inter 1991. novemberi számában látott napvilágot. Igyekeznem kellett a konferenciára szánt előadásom megírásával is, hiszen azt is le kellett még fordítani angolra. A fesztiválra tervezett performanszom körvonalai világosak voltak már számomra. A Soros Alapítványnál még korábban felkerestem Vásárhelyi Miklóst, hiszen valahogy támogatást kellett szereznem a kiutazásomhoz, legalább a repülőjegy erejéig. Vásárhelyi barátságos és segítőkész volt, de amíg csak a fesztiválról beszéltem neki, sajnálattal csóválta a fejét, és mondta, hogy ilyenfajta részvétel támogatására nincs rubrikájuk. Amikor mondtam, hogy egy konferencia is csatlakozik az eseményhez, megkönnyebbült: „Konferenciarészvételt már tudunk támogatni”. Beadtam egy kérvényt, és a repülőjegy költségének felét átvállalták. Most ott álltam egy előkészített úttal, miközben épp hogy kitört az ÚHF-balhé, az ügyészségen már meghallgattak, de nem tudtam, egyáltalán szabad-e elhagynom az országot. Régi gimnáziumi barátom, Jávor Béla kiváló ügyvéd volt, de nem büntetőzött, ezért ajánlására Dobozy Gáborhoz fordultam, hogy megtudjam, elutazhatok-e Kanadába. Dobozy, megismerve az esetet, teljesen megnyugtatott. Jelenleg vizsgálat folyik, és még az sem biztos, hogy büntetőper lesz a dologból. Addig teljesen szabadon oda mehetek, ahová akarok. Ha egyáltalán eldől, hogyan intézkedik az ügyészség, és ha netán rosszra fordulna is az ügy, akkor sem szükségszerű, hogy korlátozzanak a mozgásszabadságomban. Megkönnyebbülten utazhattam hát el. Háromhetes kanadai utam vége felé, Montrealban ért a hír – éppen Vitéz György költő barátomnál, akinél laktam –, hogy az ügyészség végül is elvetette a büntetőper lehetőségét, és mint magánvádló, polgári pert indít a lap és kiadója ellen. Amikor hazajöttem, folyamatos megbeszélésekkel, tárgyalásokkal, a jogi eljárást megelőző előkészítéssel, rákészüléssel,

291

292

ORPHEUSZ

kapcsolatkereséssel, konzultációkkal, szervezkedéssel, fogalmazással, sajtófigyeléssel, a megjelenő cikkek, hírek archiválásával telt az életem. Utólag azt mondhatom, egyetemi munkám lelkiismeretes teljesítése mellett egy félévem egészen biztosan csak azzal telt, hogy ezzel foglalkozom. Például A káposztának megtiltani nem lehet címmel fogalmaztam egy nyílt levelet Bócz Endrének, aki akkor a Fővárosi Főügyészséget vezette. Ebben az írásban a helyzetet körültekintően elemezve megpróbáltam összefoglalni álláspontunkat, és felhívni a figyelmet az ügy politikai és jogi abszurditásaira, egyúttal pedig szerettem volna megvédeni a kortárs magyar művészet – jelen esetben ostrom alatt álló – autonómiáját. Ez a gesztus azt is szolgálta, hogy a tájékozatlan, megzavart közvélemény ne másodlagos megnyilatkozásokból találgassa, miről is van szó, mit is akarunk és gondolunk mi, hanem közvetlenül tőlünk értesüljön erről. Bócz Endre kulturált ember hírében állt, de nehéz helyzetben volt, mert rálőcsölték az ügy jogi kezelését, amelyben vélhetően normálisan gondolkodott magánemberként, de meg volt kötve a keze, mivel akkoriban az ügyészséget eleve hangosan azzal vádolták, hogy kommunista, állampárti maradvány. Ha tehát úgy esne, hogy az ügyészség mindentől függetlenül épeszűen dönt, akkor azt azért tenné, mert vörös bolsevikként a nemzetgyalázókat támogatja. A nyílt levelet elvittem az Élet és Irodalomba, és Bata Imre – némi meglepetésemre – teljesen természetesen mondta, hogy közlik: világosan látta, hogy álláspontunk kifejtése létfontosságú. A cikk megjelent, sokan olvasták, közben pedig Rangos Katalin, akit már régebben ismertem, véletlenül találkozott Bóczcal. A fővárosi főügyész mondta, hogy olvasta a cikkemet, de a helyzete nem teszi lehetővé, hogy válaszoljon, meg talán jobbat is tesz az ügynek, ha nem válaszol. Rangos biztatta, hogy írja meg nekem ezt magánlevélben. Így is lett: egy szép napon kézzel címzett, kézzel írt levelet kaptam Bócztól, amelyben nagyon normálisan és visszafogottan reagált nyílt levelemre, anélkül, hogy a részletekbe különösebben belement volna. Világosan érződött a leveléből, hogy meg van kötve a keze, és nem

EGY MÁSIK EMBER

érzi jól magát a rá osztott szerepben. Köszönőlevelet írtam viszsza, ezzel a dolognak ez a része lezárult. A meglévő dokumentumokra konkrétan támaszkodó, külön emlékiratba vagy könyvbe kívánkozik az ügy valamennyi izgalmas, korjellemző részlete. Végül is a jogi eljárás szereposztása úgy alakult, hogy az ügyészség volt a felperes, a Co-Nexus mint kiadó és én mint felelős szerkesztő az alperesek. Harmadrendű alperesként bevonták a perbe a nyomdát is, amelyet egy kiváló, nyitott ember vezetett, és akivel kifejezetten jól jártunk, mint szerkesztők. Gáti Laci tanácsára bennünket Szamosi Katalin képviselt, akinek már jelentős gyakorlata volt a sajtóperek terén, mivel a Gátiék által kiadott Hócipőt hetenként érték a támadások. Jópárszor beszélgettünk az ügyről, Szamosi Kati koncepciója pedig az volt, hogy bizonyítson az ügyészség – mivel úgyis hülyeséget kell képviselnie, nem fog sikerülni neki. Nekem már akkor sem nagyon tetszett ez a felfogás, de mivel nem volt pergyakorlatom, és mégiscsak ő volt az ügyvéd, elfogadtam. Nagyon sokat tétováztam, hogy felhívjam-e egy ismerősömet, aki akkor a miniszterelnök főtanácsadója volt. Nem álltunk igazán közeli kapcsolatban, de költőként és tanárként is kollégák voltunk. Első verseskötetünk ugyanazon évben jelent meg, ezért azokat 1981-ben Alföldy Jenő együtt mutatta be és értékelte az Írószövetségben, s az azévi elsőkötetek közül éppen a miénket emelte ki több szempontból is. Aztán nemrégiben egyszer már felkerestem ezt az ismerősömet, hogy nem tudna-e segíteni abban, hogy az ÚHF számára valamifajta állandó anyagi támogatást találjunk. Akkor elküldött a Kulturális Minisztérium egyik államtitkárához, akit nagyon nehéz volt elérni, mert amint belépett az épületbe, két titkára futólépésben követte a szinte futva közlekedő államtitkárt, és kérdések özönét intézték hozzá – ezért én szóhoz sem jutottam. Aztán az ajtónál azt mondta, várjak egy pillanatot. Bement, amikor pedig kijött, irgalmatlan iramban megindult, a titkárok követték, és loholva nyögték az aktuális kérdéseiket. Még vagy kétszer kerestem az államtitkárt, de érdemben nem tudtunk beszélni, így az lett a vége, hogy – ez esetben nem csupán átvitt értelemben – csak megfuttattak, min-

293

294

ORPHEUSZ

den eredmény nélkül. Ami nem baj, csak már akkor sem értettem, miért nem mondják meg egyenesen, hogy nem, nincs, nem fog menni… Miért kell visszahívni, futtatni, hogy aztán a végére én magam találjam ki, ez tényleg nem fog menni. Eleinte lebeszéltem magam arról, hogy az ÚHF-ügyben a főtanácsadót keressem, nem nagyon láttam esélyt rá, hogy pozitívan reagálna, vagy hogy bármifajta értelmes eredménye lehetne a találkozásnak. Aztán, néhány nappal az első tárgyalás előtt, mégis rávettem magam. Azt mondtam magamban: mindent el kell követnem, hogy az ügy számunkra jó véget érjen; visszafordíthatatlanul rossz lenne, ha később szemrehányást kellene tennem magamnak, hogy valamit nem próbáltam meg, ami talán segíthetett volna. Felhívtam az illetőt, időpontot kértem tőle. Ez véletlenül éppen a tárgyalás előtti napra esett. Bementem hozzá a Parlamentbe, és kellemetlenül meglepődtem, amikor nem egyedül ült le velem tárgyalni, hanem egy nővel, a jegyzetfüzetet kezében tartó asszisztensével együtt. Egy pillanatig gondolkodtam, ne kérjem-e meg a négyszemközti beszélgetésre, de nem tettem meg, mert úgy éreztem, sértődésre, csodálkozásra adott volna alkalmat – nekem meg végül is nincs titkolnivalóm. Csak hát más dolog valakivel négyszemközt, és más tanúk előtt beszélni. Elmondtam neki a helyzetet úgy, ahogyan akkor mi már letisztultan értékeltük, és körvonalaztam, mi a kockázat: precedens születik arra, hogy a politika a jog eszközét felhasználva avatkozzon be a művészet szabadságába. Elképesztő módon felháborodott – amit, józan mérlegelés alapján azt mondhatom, csak színlelt –, és jól lehordott az aszszisztense előtt. Hogy mit gondolok én, hogy idejövök ezzel, meg hogy milyen képzeteink vannak nekünk a demokráciáról? Amíg nincs, addig akarjuk, de ha van, akkor mindjárt keressük a kiskapukat – nyilvánvaló műfelháborodás volt, de megtévesztően jól játszotta. Mennyivel lesz jobb a demokráciának, kérdeztem én magamban, ha ezután minden héten per indul egy valaki által valamiért sértőnek látott műalkotás miatt? De nem nagyon volt az én kérdésemnek helye ebben a fölötte lendületes monológban: mit gondolok, hogy ő hívjon fel egy bírót? És kü-

EGY MÁSIK EMBER

lönben azt sem tudja, mi a miniszterelnök véleménye a borítóról, de… Itt azért elállt a lélegzetem. Miért kellene egy miniszterelnöknek véleményt alkotnia egy művészeti folyóirat egyik számának a borítójáról? Egyáltalán miért kérdés az, hogy – ha volna is neki –, mi a véleménye a miniszterelnöknek. Azt pedig én nem mondtam, hogy hívjon fel bírót; ő tudná, ha akarná, hogy mit tud és mit hajlandó tenni, mit nem. Mit hord itt engem le a sárga földig? – aki segíteni akar, az kitalálja, hogyan és miben tud. Én sem Kulintól, sem Elektől nem azt kértem, hogy ezt vagy azt csinálják: eldöntötték, mit tudnak tenni, és mit nem. Olyan ordenáré volt az egész könyörtelen, emelt hangon előadott, majdnem kiabáló monológ, hogy teljesen elszégyelltem magam, mégpedig az ismerősöm miatt, és helyette is. Egy költő, egy tanárember viselkedhet így? Elzárkózhatott volna a fogadásomtól, fogadhatott volna négyszemközt… Ez viszont nagyon kiszámított felháborodás volt, és engem alaposan megalázott. Ami végül is igazán nem bánt, hiszen aki mást megaláz, az magát alázza meg. De nagyon szégyelltem, hogy egy entellektüel, egy költő, egy irodalomtörténész ide juthat. (Vagy tizenöt év után találkoztunk újra kollegiális körben. Úgy tett, mintha mi sem történt volna korábban. Én elfogadtam ezt, mivel igazából nem nekem kellett dönteni, de persze az ő helyében, úgy gondolom, mást tettem volna.) Az elsőfokú tárgyaláson egy rokonszenves megjelenésű, kifejezetten szép nő volt a bíró. Szamosi Kati azonban már akkor hallotta, hogy valaki, egy bírósági elöljáró, aki e bírónő főnöke volt, nagyon határozottan minősítette az ÚHF-ügyet, és persze nem a mi javunkra. Hát ez, mondjuk, szóbeszéd volt. De nem volt jó előjel. A tárgyaláson először is közös megegyezéssel elengedtük a nyomdát a perből, végül is mi közük hozzá. Utána egy idős, kipróbált ügyésznő szenvtelenül megtartotta a perbeszédet, majd meghallgattak engem mint alperest. Utána következtek a tanúk. Ómolnár Miklós nagyon korrekten eljött, kifejtette a véleményét (képzett jogász volt különben), többször leszedte a keresztvizet Torgyánról, a bírónő láthatóan nem szívesen hallgatta, és elengedte a füle mellett, bármit mondott. Sza-

295

296

ORPHEUSZ

mosi Kati is kifejtette a jogi véleményét, majd a végén előhúzott egy tekercs vécépapírt, amelyre (akkor még az idősebb) Bush elnök arcképe volt nyomva. Diadalmasan felmutatta, azzal, hogy Amerikában ezt is szabad. Tárgyalás után elmeséltem a történteket a barátaimnak, többek között Szűcs Lacinak, aki képzett jogász volt, akkor alkotmánybírósági tanácsadó, és akinek nagyon nem tetszett ez a húzás. Csóválta a fejét: na és akkor mi van? Hogy jön ez ide? Ez nem jogi érvelés! Nem az az ügyvéd dolga, hogy maga is performanszot mutasson be! Néhány hét múlva hirdetett ítéletet a bírónő, aki megpróbált egyszerre kint és bent is egeret fogni. Végül is az ügyészségnek adott igazat, de nem az – egyébként már elérhetetlen – lapszámot, csak annak borítóját kívánta betiltani, azaz lecseréltetni. Nekünk ez roppant kevés volt, mivel már régen nem erről volt szó – hanem arról, hogy történik-e jogi beavatkozás a művészet életébe, születik-e erre veszélyes precedens. Egyszer, jóval később, Gáti Laci találkozott a bírónővel – akiről egyébként már a tárgyalás idején híresztelték, hogy nagyon beteg –, s megkérdezte, miért ítélt így. A hölgy még mindig azzal áltatta magát, hogy salamoni döntést hozott. Én le voltam hangolva, mert ez a mi szempontunkból vesztés volt. És nemigen tudtam, mit lehetne még tenni a fellebbezésen kívül. Milyen új erőket lehetne megmozgatni? Az egész eljárást tekintve groteszknek éreztem, hogy ott ül három nő, az ügyésznő, a bírónő és a mi ügyvédnőnk, és rajtuk múlik ennek az iszonyúan kemény, fogaskerekek csikorgásával járó, férfias élethalálharcnak az eredménye. Hirtelen megláttam, mit kell tennem. Felhívom Jávor Béla barátomat, és megkérem, hogy szálljon be, új erőként. Béla, mint mindig, azonnal fogadott. Némi meglepetésemre elmondta, hogy a borító nagyon nem tetszik neki – és láttam az arcán, hogy tényleg nem –, de jogilag marhaság az egész, így ügyvédként belép. Nagyon örültem, megköszöntem, és este felhívtam Gáti Lacit. Alighogy kimondtam, hogy új ügyvédet vonnék be, indulatosan nekem esett, és azt mondta, hogy ha a Szamosi Katit én ki akarom tenni ebből, akkor az ő és a CoNexus segítségére a következő perctől ne számítsak. Rettenete-

EGY MÁSIK EMBER

sen éreztem magam: egyrészt a napnál is világosabb volt előttem, hogy Bélának be kell lépnie, ehhez az ügyhöz Kati – aki Hócipő-perekhez van szokva, és nem látja, hogy itt vérkemény meccs folyik ezerszeres tétekben, így nincs is felkészülve ilyesmire, se gyakorlata nincs benne, se koncepciója nincs hozzá – roppant kevés. Ugyanakkor semmiképpen nem akartam Gátival összeveszni, pusztán emberileg sem – de az sem lett volna szerencsés, ha a kiadó és a felelős szerkesztő egymás ellen fordulnak. Nagyon vacakul éreztem magam, de erőt vettem magamon, és újra felhívtam Gátit. „Laci, itt szó nincs arról, hogy Katit bárki mellőzni szeretné, sőt… De mivel ez az utolsó esélyünk a nyerésre, arra, hogy ne szülessen precedens, mindenképpen a jogi front megerősítésére van szükség, hogy a fellebbezésben még erősebbek lehessünk. Ha azt is elveszítjük, nincs további lehetőségünk, és akkor ennek következményeit az egész irodalmi-művészeti élet viseli a jövőben. Eddig is csapatmunkában dolgoztunk, és most is csak a csapaton kellene erősíteni. Te (Gáti), vagy Szűcs Laci, mások, már együtt vagyunk, Béla barátom csak belép ide. És ennek megvan a fájdalommentes módja is, hiszen a Co-Nexust változatlanul Kati képviseli…” Innentől kezdve Gáti értette, és át is vette a szót: „Szóval Kati marad a Kiadó ügyvédje, és a te alperesi oldaladon, a te képviseletedben belép a barátod. Ez így jó… Hát, mit mondjak, Endre, te vagy az okosabb.” Nagyon indulatos tudott lenni, de emberi szóval meg lehetett győzni, így felül bírt emelkedni korábbi, elhamarkodott álláspontján, nem ragaszkodott hozzá pusztán azért, mert már kimondta. Össze is hívtunk egy munkamegbeszélést négyesben – a két ügyvéd, Laci és én –, jól elbeszélgettünk, mindenki elmondta a véleményét. Megnyugodtam, így jobban fog menni. A végén Kati megkérdezte Bélát, mikor jönnek össze, hogy a szükséges beadványt megírják. Béla erre óvatosan, de határozottan azt felelte, hogy ő csak egyedül tud dolgozni, és a maga nevében gondolkodni, de megírja, és utána beszéljék meg. Ezt Kati is elfogadta. Közben kollégáink és barátaink egy újabb aláírásgyűjtést kezdeményeztek. Most azt találták ki, hogy ezúttal már ne ma-

297

298

ORPHEUSZ

gánszemélyek írjanak alá, mint az első alkalommal, hanem művészeti intézmények, csoportok. Nagyon jó ötletnek bizonyult, így egyre többen csatlakoztak a tiltakozáshoz a művészet életébe a jog álcájával belépni kívánó eljárás ellen, a Balázs Béla Stúdiótól az Új Zenei Stúdióig, galériákig, civil szervezetekig, kiadókig. A fellebbezési tárgyalásig vagy fél év telt el, ez, utólag nézve, nem volt már annyira nehéz és intenzív, mint az előző félév, de változatlanul meglehetősen kimerített. A tárgyalás előtt, immár nagyobb rálátással, megírtam azt a tervezett beszédemet, amelyet a bírói tanács előtt akartam elmondani. Ekkor már teljes egészében fel tudtam vázolni a problémakört, ami fontos is volt, hiszen az egyes, számunkra esetleg fontos részletek a köztudatban, illetve a jogi eljárásban elhalványulhatnak, ahogyan telik az idő. Így ügyeltem arra is, hogy az események kronológiáját a legelejéről kezdjem, napról napra haladva a dátu mokban és történésekben, nem hallgatva a Szentkorona-eljárásról sem, amely kulcsszerepet játszott az ügy kirobbantásában. Amellett szerencsére ezúttal már eszembe jutott, hogy Kulin és Elek szakértői véleménye mellett releváns szakmai véleményként hivatkozzam más, tekintélyes embereknek a sajtóban megjelent írásaira is: Szabó Györgyére, Szörényiére, másokéra. Azután kifejtettem álláspontunkat az elsőfokú eljárással kapcsolatban is. Gondos írás volt, azonban a tárgyalás előtti napon nagyon rosszul éreztem magam, lázam is volt, attól féltem, megbetegszem. Ez megrettentett: mi lesz, ha nem tudom képviselni magunkat a tárgyaláson? Mindenesetre szereztem egy magnetofont, és az írást felmondtam egy kazettára. A magnót és a szalagot átadtam Jávor Bélának a legépelt szöveggel együtt, azzal, hogy ha nem tudnék személyesen megjelenni, kérje, hogy a távollétemben magnóról hangozzék az el. De szerencsére nem volt rá szükség. Nem voltam valami fényesen a tárgyalás napján, de képesnek éreztem magam a részvételre és a felszólalásra. A tárgyalóteremben három bíró alkotta a bírói tanácsot, kettő idősebb és egy nagyjából korombeli férfi. Miután elfoglaltuk az ülőhelyünket, a közönség sorai közt tartózkodó Bernáthy megkérdezte, fényképezhet-e. A tanács-

EGY MÁSIK EMBER

vezető bíró azt mondta, hogy tárgyalás közben nem, de előtte készíthet felvételeket. Sanyi eszerint is cselekedett, amikor exponált, a főbíró ironikus mosollyal pózolt, és megjegyezte: „Csak ne kerüljünk mi is címlapra!” Jól indult hát a tárgyalás, amelyen az ügyészség képviselője az elsőfokú ítélet jóváhagyását kérte. Utána a mi képviseletünkben Béla barátom szólt, előadta a beadványában foglaltak szintézisét, majd kérte, hogy ügyfele, azaz én elmondhassam a mondanivalómat. A tanácselnök bólintott, én pedig elkezdtem felolvasni, amit korábban gondosan megírtam. Szövegemet dokumentumokkal egészítettem ki – a bíróság lépcsőjén az ÚHF-t a kezében tartó Romhányi, egy-egy cikk, szakértői vélemény, Szabó Györgyé, Szörényié, Ku liné –, ezeket beszámoztam, és a megfelelő szöveghelynél fénymásolatban átnyújtottam a bíróságnak. A tárgyalás ezzel nagy jából véget is ért, a bíróság visszavonult, majd az ítéletet kihirdették. Éreztem és reméltem, hogy ez a bíróság megfontolt döntést hoz. Egyrészt három meglett férfiember alkotta a tanácsot, akik közül a két idősebb már sok mindent látott és megélt. Másrészt – és ez ebből is következhetett – nyilván képesek voltak felmérni, hogy ha most bennünket elmarasztaló precedens születik, akkor a jövőben hetenként tárgyalhatják a különböző sajtótyúkpereket. Rengetegen lesznek ugyanis, akiket sért ez vagy az, nem zetgyalázónak, szeméremsértőnek vagy másnak találnak lapközleményeket, műalkotásokat, szövegeket, filmeket, grafikákat. Nyilván felmérték ezt a bírók, mert az elsőfokú ítéletről jól leszedték a keresztvizet – többek között kinyilvánítva, hogy jogi nonszensz egy lapszámnak csak a borítóját betiltani. S bár elvi szinten kijelentették, hogy egy műalkotás is lehet jogsértő – ebben az esetben ezt nem találták megalapozottnak. Nagyon nagy megkönnyebülést jelentett az ítélet, vagyis az, hogy nem született precedens – másrészt sikerelményt adott a tudat, hogy ezt sikerült elérni. Ha egyszer rám szabatott a feladat, hogy minden erőmmel megpróbáljak elhárítani egy ilyen kísérletet, és ha már energiát belefektettem, lehetőségeim szélső határáig elmenve – legalább sikerült győzni, nem maradtunk alul az alantas praktikákkal szemben. Voltak néhányan, akik

299

300

ORPHEUSZ

ezt hasonlóan látták, és a közelből értékelték is elszánt harcomat. Ezen túlmenően is sokan örültek velem, mindenki megkönnyebbült. És mivel ezúttal már jóval kisebb volt a sajtófigyelem – az ügy már lecsengett, és egy születőfélben levő botrány mindig érdekesebb, mint a megoldása –, ahol lehetett, azért hírt adtunk róla. Így megint csak elvittem az Élet és Irodalomba a másodfokon elmondott írásomat, amit Bata Imre ismét közölt. Bármilyen logikus lett volna a pert övező figyelem közepette további lapszámokat készíteni, hiszen a legjobb reklám épp ez az ügy volt – amíg folyt, nem volt rá energiám, a végére pedig úgy elfogyott az erőm, hogy képtelen lettem volna operatív értelemben dolgozni az ÚHF-on. Ehhez sajnos az is hozzájárult, hogy a hosszú évek rendkívül intenzív és gyümölcsöző együttműködése, olykor szinte együttélése alatt felhalmozódott feszültségek átmenetileg elrontották Sanyival a kapcsolatomat – egyszerűen képtelen lettem volna vele dolgozni. Mindezek miatt az ÚHF győzelme végül is pirruszi volt: nyer tünk, de belebuktunk. Legalább az a jó, hogy nem volt alkalmunk elrontani azt, amit addig csináltunk. És hosszú-hosszú éveken át csak azért bántam a dolgot, mert egyre jobban elcsodálkozva láttam, hogy senki, egyetlen lap vagy csoportosulás sem tölti be többé ezt a szerepkört. Az úgynevezett avantgárdalternatív költészet és művészet fórum nélkül ma radt.

T OVÁ BB

Az ÚHF-per előtti ügyészségi vizsgálat idején éppen Kanadában voltam. Korábban kapcsolatba kerültem Richard Martellel, aki Québec Cityben él, és ottani barátaival, kollégáival az évek során egy nagyon erős alternatív-avantgárd közeget teremtett a városban. Ennek egyik leglátványosabb része a ma is élő, INTER című, minden szempontból rendkívül ütős folyóiratuk, amely a világ nemzetközi avantgárdjának ad folyamatosan helyet a lapban, természetesen a közreműködésük folytán is nagyon erőteljes Québeci művészeti mozgásokkal együtt. Ezen „élesztő”, szervezői szerepükhöz tartozik, hogy Le Lieu – Centre en art actuel néven egy archívumot, művészeti központot és irodát tartanak fent, amely találkozóhely, szerkesztőség és kiállítási tér is egyben. Az 1991-ben esedékes Polyphonix fesztiválnak éppen ők adtak helyt Québecben. Magyarországról engem akartak meghívni, s hogy ezt megtehették, arra a „nagy öregeknek”, a franciáknak is rá kellett bólintaniuk. Utóbbiak részéről ez tehát már a békülés jele volt. Ha már egyszer kint vagyok, gondoltam, arra is alkalom lesz ez, hogy egy nagyobb utat szervezzek meg. Ennek megtervezését és kivitelezését megkönnyítette, hogy barátom, a New Yorkban élő Marc Nasdor költő meghívott az általa gründolt, Gas Station néven futó alternatív helyre egy performansz erejéig. Ráadául akkor New Yorkban élt rég elhunyt Dézsa barátom húga, Piri, és vele Böröcz András, náluk lakhattam is. Tervem alapján tehát úgy alakult, hogy elmentem Torontóba, ahol elsősorban Botár Olivér barátommal találkoztam, aki már akkor is jelentős művészettörténész volt, kitüntetett kutatási területe pedig a magyar avantgárd. Olivért pár évvel korábban ismertem meg Magyarországon, amikor itt járt, és hangköltészeti tájékozódása

302

ORPHEUSZ

alapján felvette a kapcsolatot Szilágyi Ákossal és velem. Tőle tudtam meg sokat a kanadai hangköltészetről, egy-két kazettát is adott, például a híres Four Horsementől, és Galántai Gyurinál is találkoztunk, amikor Budapesten járt Douglas Barbour kanadai költő. Ráadásul Olivér akkor nagylelkű gesztussal egy évre előfizette nekem az Open Letter című, elsősorban az alternatív művészet elméletével foglalkozó folyóiratot. Most Torontó portugál negyedében találkoztunk, és egy finom vacsora mellett elbeszélgettünk. Jó dolgom volt, mivel a torontói egyetem magyar tanszékét vezető Bisztray György barátom akkor éppen nem tartózkodott a városban, az ő lakásában lakhattam. Többek között éppen az ő nagyvonalú gesztusa teremtett otthonosságot ebben a városban. Czeglédy Ninával is találkoztunk egyszer, aztán természetesen felkerestem a magyar könyvesboltot, ahol közeli barátom, Karácsony Éva öccse, András és felesége, Kati tevékenykedett – vitték a boltot. Részt vettem valakinél egy magyar bulin, ahol Andrásék is ott voltak, találkoztam az akkori torontói magyar fiatalokkal. Randevúm volt Bali Brigitta költőnővel is, akinek férje, a már akkor is lelkesen street artot mívelő Wally Keeler a Rampike magazint gründolta, gondozta, szerkesztette hatezerrel. Wally megajándékozott egy teljesen anonim, tehát a szerzők nevét sehol sem tartalmazó antológiával is, amelynek a címe People’s Republic of Poetry volt. Az ismeretségi háló révén tehát otthonosan érezhettem magam, miközben nem volt igazán dolgom. Még Pesten ismertem meg pár éve – és éppen Olivér révén – akkori napjaim egyik legfontosabb szereplőjét, Marosán Gyulát, a nagyszerű festőt, akit kifejezetten foglalkoztatott az avantgárd. A Magyar Műhely révén is találkoztunk, amelyben vizuális költeményei és grafikái megjelentek. Úgy beszéltük meg, Bisztray Gyuri lakásából minden nap hozzájuk megyek, ahol reggelit kapok, és elbeszélgetünk. Ezek a reggeli találkozások nagyon emlékezetesek maradtak, jókat dumáltunk, akkor halhatott meg a legendás Sárika, úgyhogy Gyulát szinte mindig a család régi barátjával, Jenővel párban láttam. Ők vittek el a Niagara vízeséshez is – elmondhatatlan az a természetes kedvesség, ahogyan Gyula bánt velem.

EGY MÁSIK EMBER

Torontóból busszal mentem New Yorkba, Böröcz András kijött elém a pályaudvarra, onnan együtt mentünk Bleecker streeti lakásukra. Kicsi volt, de találtak benne helyet nekem. A bejárati ajtón figyelemre méltó zárszerkezet volt, amely a padlóba és a plafonba is behatolt a kulcsra záráskor – ilyet korábban, máshol még nem láttam. Még aznap találkoztam Marc Nasdorral, megbeszéltük a másnap esedékes koncert technikai igényeit, anyagi lehetőségeit. A Gas Station, mint a neve is mutatja, egy régi, immár forgalmon kívül levő benzinkút volt az East Village-ben, amely akkor még mindig a legszakadtabb és ilyen értelemben a legmenőbb művésznegyednek számított New Yorkban. Másnapi fellépésemet a Rózmari-repertoárra alapoztam, arra a play back zenére támaszkodva, amelyet annak idején Hortobágyinál elkészítettünk. Buli után elmentünk valahová, dumáltunk. Természetesen Piri és Böröcz ott voltak, aztán Deák Erikára emlékszem, Halász Andrásra. Késő éjjel mentünk haza, ami akkoriban még könnyen gázos is lehetett volna. Piriék a Bleecker Street keleti oldalán laktak, és már közel jártunk a házhoz, amikor két fekete srác a közelünkbe ért. Piri azt mondta, a fiataloktól jobban kell félni, mert nem nagyon vannak vele tisztában, mit csinálnak, sokkal könnyebben használják a fegyvert. Szerencsére nem volt alkalmam ezt a vélekedést közelebbről megvizsgálni, mert éppen jött valaki szemben az utca másik oldalán, és a fiatalok hozzája fordultak valamilyen kérdéssel. Ezt megúsztuk. Andrással egyik reggel elmentünk egy reggelizőhelyre, ott ittam először azt a bizonyos amerikai kávét, amely hosszú és híg, mégis jólesett, és megállapítottam, hogy többnyire mindent lehet szeretni, ha azt keresi benne az ember, ami szerethető. Azután elmentünk Louise McCagg szobrászművész műtermébe, aki András barátja volt, és nemsokára jött is Magyarországra kiállítani. Később Brooklynba mentünk, Robbin Silverberghez, aki egy papírmalomban lakott és dolgozott. András megmutatta a műemlék épületet, utána sétáltunk Brooklynban. Ehhez képest másnap, miután egész nap a Metropolitanben néztem a különböző kiállításokat, találkoztam régi jó barátom-

303

304

ORPHEUSZ

mal, Kolumbán Miklóssal, a költővel, aki szinte kamaszfejjel került ki 56-ban Amerikába, és ott úgy döntött: angol nyelvű magyar költő lesz. Mezey Katiékkal került először ismeretségbe, ők kezdték el pátyolgatni itthon, aztán, ahogy megismertem őt, és barátságba keveredtünk, én is elkezdtem fordítani, sőt fordíttatni tőle. Ebben az időben a Mozgó Világnál szerkesztőként én foglalkoztam a nyugati magyar irodalommal, és fejembe vettem – és azóta is folyamatosan igyekszem így tárgyalni ezt a témát –, hogy létezik magyar világirodalom, amely már nem magyar nyelven születik. Mint például Nicholas Kolumban költészete, amely azon túlmenően, hogy angolul íródott, miért ne tartozna hozzánk, magyarokhoz is. Most, 1991-ben egy japán étterembe vitt el, s bár a japán konyha így elsőre egyáltalán nem bizonyult vonzónak számomra, azért igyekeztem ezt nem elárulni. Jót beszélgettünk, és ezúttal közelebbről is megéreztem, hogy Miklós kicsit bele van ragadva a családi életébe. Korábban is sok lelki gondot okozott neki, hogy a felesége amerikai kispolgár, aki nem nagyon értette, mit jelent Miklós életében az írás, az irodalom, így valahogy nem lehetett az igazi támasza, miközben persze jó és korrekt asszony volt, és bizonyára megszenvedte azt az időt – amely jó egy évtizeddel később következett be –, amikor Miklós beteg lett, és meghalt. Most az étteremben Miklós nyomatékkal és teljesen komolyan a fülembe súgta, hogy vigyázzak nagyon, mert New Yorkban még a levegőben is AIDS-szag terjeng. Ott találkoztam először Monty Cantsinnal is, aki nemsokára visszavette majd a Kántor István nevet. Akkor is Kanadában lakott, de éppen New Yorkban tartózkodott. Ismeretségünk aktív munkakapcsolatban folytatódott itthon, amikor elkezdte Magyarországon is szervezni a neoista fesztiválokat, illetve amikor magam is különböző módokon tárgyalni kezdtem figyelem re méltó munkásságát. Ott-tartózkodásom egy másik napján – ezt még a jó emlékezetű Baránszky László költő barátunk szervezte meg, aki New Yorkban élt, de akkor éppen Magyarországon tartózkodott – hivatalos voltam egy közös magyar ebédre Long Islanden, Kristóf

EGY MÁSIK EMBER

Máriánál, ahol szintén szerepelnem kellett. Bejöttek értem kocsival. Előtte azonban Marc és Böröcz elvittek Brooklynba, mert szombat volt, és jól lehetett látni a khaszid zsidókat, amint a napfényes városrészben, a meglehetős melegben, ünnepi öltözékben, fekete kaftánban és prémszegélyes kalapban sétálnak és beszélgetnek. Mivel előző éjszaka szinte semmit nem aludtam, nagyon álmos és fáradt voltam, kifelé Long Islandre talán szunyókáltam is kicsit. Ott aztán felébredtem, annál is inkább, mert nagyon kedves társaság várt, mérnökök, orvosok, különböző szakmákban dolgozó magyarok. Egy olvasáson alapuló költői per formanszot adtam elő, kis hangköltészettel színezve, és határozottan úgy tűnt, hogy nagyon tetszett nekik, mivel ilyesmit még nem nagyon láthattak. Vasárnap különleges dolgom akadt: viszontláthattam két nagyon kedves és újonnan szerzett ismerősömet – Zoe Caldwell szí nésznőt és Robert Whitehead színházi producert. Perczel Zita révén ismertem meg őket, éppen a taxisblokád idején jártak Magyarországon, már akkor is öreg fejüknek nagy kaland volt, amikor a taxis a határnál a szántóföldeken keresztül hozta őket tovább Pest felé, amíg jobb utat nem talált. Akkor este találkoztunk, a Gundelban vacsoráztunk, jót beszélgettünk. Talán már tudtam, hogy megyek New Yorkba, így mondták, feltétlenül keressem fel őket, alhatok is náluk, bőven van hely. Hát most, amikor indulófélben voltam hozzájuk, már előre láttam, hogy kint alvásról nem lehet szó – két nap sem volt már az indulásomig Québecbe, Martelék fesztiváljára. Vonattal mentem ki a New York államban, tehát a városon kívül elhelyezkedő birtokukra, valahogy oda is találtam, kijött értem az egyik fiuk, Charlie. Fantasztikus helyen laktak – mérföldes körzetben nem volt más ház, csak az ő lapos, kényelmes lakhelyük, amelynek egy nagy sziklakertje volt, ott ültek, iszogattak, napoztak, amikor megérkeztem. Charlie elvitt kenuzni: a közelben ugyanis volt egy tó, és azon eveztünk. Sehol senki. Ez azt jelenti, hogy nem láttam más embert sem a ház körül, sem a tónál, sehol. A béke szigete, amint megtestesül. Ebédre befutott hozzájuk Susan Sarandon, akit akkor nem nagyon ismertem, de hallottam már róla. Nem-

305

306

ORPHEUSZ

sokára bementem a sziklákról lecsorduló vízbe fürdeni, majd kiálltam az egyik kőre, hogy a napon megszárítsam magam. Ekkor szólt be Robert: „Jesus on the rock!” Ez tetszett, és persze jólesett. Mondtam, hogy sajnos nem tudok maradni – sajnálták, mutatták a helyet, ahol már meg is ágyaztak nekem. Időközben megjött Perczel Zita lánya is, estefelé együtt ültünk vonatra, és tértünk haza. Robertet sajnos nem láttam többet. A 2000-es évek elején, amikor újra New Yorkban jártam, félve hívtam fel a régi számot: egy nagyon öreg, talán beteg Zoé vette fel, és mondta, hogy Robert meghalt, talán fél éve. Charlie fia vitte tovább a produkciós irodát, szereztek nekünk egy jegyet valamelyik színházba. Zita is pár éve halott volt már. New York-i tartózkodásom legvégén az utolsó estét Pirivel és Andrással töltöttem; sokat jelentettek akkor ők nekem, és nagyon örültem, hogy ifjúkori barátom, Dézsa húgával együtt lehetek. Másnap elindultam a Polyphonix fesztiválra, amely miatt tulajdonképpen jöttem. Egész nap utaztam, New Yorkból Montrealon keresztül Québecbe, ahol szállásom az Intercontinentalban volt. Az egyik legjobb szobát kaphattam: hihetetlen kilátással a város történelmi magjára. Szabadnak éreztem magam. Másnap elmentem a fesztivál színhelyére, találkoztam Richard-ral, a többi helyi művésszel, köztük a maguk területén világszínvonalúakkal. Ilyen volt például Pierre-André Arcand, az egyik legjobb hangköltő nemzetközi viszonylatban is – de a Le Lieu egész körét is most ismertem meg személyesen. A konferencia a Laval Egyetemen zajlott, Roger Chamberland szervezésében (a szállást ők fedezték a résztvevők számára). Előadásom napján úgy hozta a sors és a programbeosztás, hogy Félix Guattarival voltam párosítva. Nem igazán tudtam akkor, ki ő, de nagy respektus övezte, ez látszott. Utóbb megtudtam, hogy a 68-as francia diákmozgalmakban jelentős szellemi szerepet játszó emberről van szó, akit a tudományos közfigyelem azóta is számon tart. Azzal együtt érdekes mozzanat volt, amikor ő elsőként tartott előadását befejezve fogta magát, összepakolt, és levonult, ott hagyva engem, és udvariasságból sem hallgatva meg kollégáját. Azért furcsállottam ezt, mert én biztosan nem

EGY MÁSIK EMBER

így tettem volna, no de hát, mint mondani szokás, mindenki szabad ember. A legtöbb előadás persze francia nyelven folyt, ezeket nemigen tudtam, ennélfogva nem is akartam követni – én angolul adtam elő (ismét Bánki Dezső előzetes segítségével). Itt találkoztam először Nicholas Zurbruggal, aki egy rendkívül csúnya és rendkívül kedves, korombeli professzor volt, akkor az ausztráliai Brisbane egyetemén dolgozott, és a hangköltészet volt a fő kutatási területe. Később találkoztunk Londonban és Bolognában is, mígnem egyszer a halálhírét kaptam. A fesztiválon ismertem meg a fellépők közül például Larry Wendtet, aki már akkor is digitális családregényét olvasta, ezt a work in progresst, amelynek újabb fejezeteit a későbbiekben is volt alkalmam hallani. Az egyik legütősebb, egyébként videóperformanszt a helyi Jean-Yves Fréchette mutatta be. Arcand, mint mindig, most is nagyon jó volt, fölényesen használja a tech nikát (egyébként Fréchette-nél is ez volt szinte mellbevágó). Nem lépett fel, de eljött David Moss, az ismert zenész és hangköltő, akivel kapcsolatban korábban, még otthon Galántai Gyuri mondta, ha látom, üdvözöljem – megtettem. A konferencia és a fesztivál leghíresebb résztvevője mégis Paul Zumthor volt, a nagynevű esztéta, aki akkoriban sokat foglalkozott az új művészeti jelenségekkel is. Fellépésemen egy új, videóra alapozott művet építettem össze a Szörnyű idő koreográfiájával – többek között egy hatalmas papírtekercset függesztettem fel, amelynek legördülő anyagát használtam árnyjátékhoz, majd adott ponton azt szaggattam le – a papír megint csak hersegett és fénycsíkot húzott maga után –, és tekertem magam köré. A hangok mellett nagy hangsúlyt fektettem a fényre-árnyékra és a mozgás koreografálására. Este, a buli után Zumthor azt mondta: „De hát ez színház!” Majdnem egy hetet töltöttem Québecben, közben konferencia-előadás, fesztiválrészvétel, bulik, találkozások, így hát szép emléknek ígérkeztek ezek a napok; amikor is elindultam – még nem egészen hazafelé, csak Montrealba, Vitéz Gyurihoz. Az avantgárd nyelvi humorral író, jelentős magyar költőt régóta ismertem a Magyar Műhely-találkozókról. Mivel náluk laktam

307

308

ORPHEUSZ

e montreáli napokban, alkalmam volt jobban megismerni őket. Akkor tudtam meg, hogy felesége, Mary Melfi is költő, szerény, csendes asszony, Gyuri mutatta meg a könyvét, Mary szóba nem hozta volna. Épp náluk ért a telefon, hogy odahaza az Új Hölgyfutár-ügyben az ügyészség elvetette a bűncselekmény lehetőségét, de magánvádas pert indított. Hazautazásom előtt találkoztam még Farkas Endrével, aki szintén angol nyelvű költő, és akit személyesen ott ismertem meg. Adott is egy lemezt, amelyen többen is felolvasnak, többek között Tom Könyves, akinek a nevét Kolumbán Miklós révén már ismertem. És szintén találkoztam egy kiadóval, az olasz származású Antonio d’Alfonsóval, akivel így olaszul beszélgethettünk – igényes könyveket adott ki, köztük természetesen sok olaszét, így például Maryét. Ez azért is érdekes volt számomra, mert Antonióhoz más szálon, a Szegeden tanító kanadista kollégán, Kürtösi Katalinon keresztül jutottam el. Hazatérésem után nem sokkal, júlus első felében Magyarországra jöttek a québeciek, Richard Martel, Mona Desgagné, Jean-Claude Saint-Hilaire és Alain-Martin Richard. Nálam laktak, így igen érdekes volt tapasztalni, hogy – mintha a hatvanas évekből vágták volna ki őket – mennyire hippimódon éltek. Fellépésük azonban Veszprémben volt, a Várban, ahol Kilián Lászlóval jó előre lelevelezték, illetve közvetítésemmel megbeszélték a dolgot. Onnan ők Érsekújvárra mentek Juhász Jóskáék hoz, én pedig haza. Augusztusban Bernáthyval Vevey-be mentünk egy alternatív fesztiválra, amelyre egy ottani mindenes, részben magyar származású művész, Patrick Madaj hívott meg, aki előtte Magyarországon járt, így még otthon találkoztam vele először. Csodáltuk a tájat, a városkát, sétányáról a Genfi-tavat. A fesztivál egy kis bérház nagy udvarán zajlott, a helyi alterokon túl messzebbről is eljöttek, például Küde Maier zürichi filmes, akit Márta István révén ismertem meg még otthon. És itt láttam viszont a szintén korábban megismert svájci hangköltőt, Vincent Barrast is, aki orvosként dolgozott Genfben. Ez volt az alkalom, hogy felkeressem Vajay Szabolcsot, akit Béládi Miklós révén

EGY MÁSIK EMBER

névről már régen ismertem, mint a nyugati magyarság egyik fontos alakját, aki korábban hosszú időn át töltött be fontos ENSZ-tisztséget. A fesztivál helyszínének utcájában található szép, napos lakásában barátságosan fogadott, nyugodt, nyitott úriember képét keltette. Szép, régi könyveket is láttam nála, egy-két relikviát, kicsit Határ Győző jutott az eszembe erről a környezetről. Meglepődtem kissé, amikor másnap a fesztivál helyszínén megjelent egy jóarcú, lezser alter gyerek, akiről kiderült, hogy a fia. A fesztiválon érdekes feladatot jelentett számunkra, hogy Sanyival ezúttal ketten kellett, hogy helyettesítsünk egy zenekart. Ezt a gépesítéssel oldottuk meg, illetve azzal is, hogy a szép, lombos udvari környezetet vizuálisan belekomponáltuk előadásunkba. A rendezvény zárónapjára pedig egy közös zenei akciót terveztünk meg Patrickkal és két-három másik résztvevővel. Novemberben ismét Rómában voltam, egy tudományos ülésszakot és egy hozzá kapcsolódó, nagy nemzetközi fesztivált szer veztek a futurizmus témájában. A nyitófogadás az olasz Kü lügyminisztérium egyik épületében volt, egy gyönyörű villában, itt találkoztam először Enrico Crispolti professzorral, akinek a munkáit már régről ismertem, hiszen az egyik legnevesebb és legkitartóbb kutatója volt a futurizmusnak. Másnap beállás volt a Magyar Akadémián, ahol a fesztivál egyik estéjét tartották. Kelemen János filozófus, italianista kollégám és később barátom volt akkor az igazgató. Miután alaposan beálltam az olasz szervezők által biztosított színvonalas technikával és technikussal, várakoztunk, mert este 10-re volt meghirdetve a fellépésem. Kint volt az egyik olasz televízió, ők is vártak éppen, és a szervezők megkérdezték, nem csinálnám-e meg korábban a fellépésemet, mert a tévének el kell mennie. Mivel már akkor is egyfajta túlkompenzált együttműködési hajlam volt bennem, óvatlanul azt mondtam, hogy rendben – de csak akkor, ha tízkor újra előadhatom, mert lehet, hogy sokan akkor fognak jönni. Persze, mondták, semmi akadálya, mi sem természetesebb, ha én bírom. Ezzel a garanciával megcsináltam a kameráknak a programomat. Ezután ők,

309

3 10

ORPHEUSZ

a technikussal és a szervezőkkel egyetemben, mint akik jól végezték dolgukat, elkezdtek pakolni. Hohó, mondtam, állj, hiszen hamarosan újra meg kell csinálnom a közönségnek. És ugyanazok, akik az előbb még azt mondták, hogy „persze, mi sem természetesebb”, elkezdték hajtogatni, hogy a szakszervezet nem engedi, a munkaelőírások ilyenek meg olyanok – úgy éreztem, nem hiszek a fülemnek. Mondtam, hogy „hát de hiszen megbeszéltük”… Nem, azt nem lehet, tiltja a munkaszabályzat és egyéb dumák. Meghökkentő volt látni a cinikus arcukat, miután az előbb nyíltan belehazudtak a szemembe, és tudatosan átejtettek. Végül nagy kegyesen azt mondták, ha a technikus hajlandó, legyen. Közben befutott egy csomó diák, velük Sárközy Péter barátom és kollégám, akik persze éppen az én előadásomra jöttek. Beszéltem a technikussal, vonakodott, kifogásokat keresett. Végül elfogyott a türelmem, és csak egy lehetőségem maradt: „Megcsinálod, vagy sem?” Erre nyelt egyet, és megcsináltuk. Becsületére legyen mondva, tisztességgel lekeverte. Ezek után azért már tudtam, hogy Olaszországban óvatosan kell kezelni az ígéreteket – ami különben máshol sem árt. Nagyon jólesett, hogy Jimmy, aki először látott engem mint költőt-művészt dolgozni, őszintén gratulált, és láttam a szemén, hogy teljesen komolyan gondolja. Végül is egyre-másra, fellépésről fellépésre, eseményről eseményre azt tapasztaltam, hogy a művészet terén mindig egyesével lehet megnyerni az embereket, és ezt a lehetőséget nagyon meg kell becsülni. Otthon nagy feladat várt rám, mert a következő év februárjára Polypoézis címmel egy nagy volumenű magyar–olasz költészeti fesztivált szerveztem, az Olasz Intézet támogatásával. Az akkori igazgató, Manica úr beleegyezett, majd nem sokkal később távozott. A megbízott igazgató, az addigi helyettes, Giovanna Gruber pedig a szívét is beletette ügybe, és mindenben lehetett számítani rá. Számomra mindmáig a legjobb intézetigazgató volt, igaz, fél évnél alig tovább. Olyannyira jól ment a dolog, hogy egy lemez kibocsátását is sikerült kialkudnom a fesztivál alkalmából. A hangfelvételek részben megvoltak (a Konnektoré), a többi résztvevőét pedig bekértük: magyarokét (BP

EGY MÁSIK EMBER

Service, Galántai, Kelényi Béla, Petőcz András, Tóth Gábor), olaszokét (Minarelli, Maurizio Nannucci, Giuliano Zosi, Lello Voce). Az analóg lemezt a fesztivál olasz társszervezője, Enzo Minarelli 3ViTre lemezsorozatához igazodva terveztük: átlátszó műanyag tasak, benne egy széthajtható, borítóméretű, jó mi nőségű nyomtatott műnyomó karton, abban pedig a lemez. Sanyi csodálatos tervezőmunkát végzett: a széthajtható karton belül fekete volt, abban szürke – és így alig olvasható – a szöveg, kívül pedig fehér, a szövegelemek szintén szürkével nyomva, az immár szokásosnak mondható ÚHF-emblémával együtt. A műanyag tasakra egy-egy farkasfejet nyomatott Sanyi, a magyar oldalán pirossal, az olasz oldalán zölddel. Az Alapffy-stúdióban készült a nyomdai előkészítés, így ott jártunk a végére annak is, kivel lehetne a műanyag tasakot legyártatni, mivel az ilyen technológiájú lemezgyártás ismeretlen volt nálunk. Amikor megtaláltuk az alkalmas iparost, Sanyi ragaszkodott hozzá, hogy én beszéljek vele, ami eleve nem tetszett nekem, mivel teljesen fölösleges volt: a dolog technikai részéhez nem értek – és a második kérdésnél ki is derült, hogy úgyis át kell adnom Sanyinak a telefonkagylót, mivel ő tudja és érti ezeket a részleteket. A lemezkorongot Minarelli gyártatta Olaszországban, és amikor kezdődött a fesztivál, elhozta magával a példányokat, amelyeket egyberaktunk az itt készült borítókkal és tasakokkal. Addigra az Olasz Intézetbe, új kinevezéssel visszaérkezett Manica igazgató. Az első estet náluk tartottuk. Délután beállás lett volna, de a tévéből általuk rendszeresen meghívott technikus, egyébként tévés hangmérnök, rettenetesnek bizonyult. Nem volt semmijük, mindenhova, a legapróbb zsinórért is kézen fogva ment a segédjével; láttuk Minarellivel, erre nem lehet számítani. Megcsináltuk tisztességesen a dolgunkat, de ahogyan Enzo fogalmazott, minden erőnket bedobva is csak hetven százalékra bírtuk kihozni. Ez volt az egyik olyan alkalom, amikor megfogadtam, még egyszer nem dobom be a torkom, a testem, a lelkem hatszáz százalékkal azért, hogy, egyébként reménytelenül, megpróbáljam pótolni a gyatra technika alapvető hiányosságait – az ilyes-

3 11

3 12

ORPHEUSZ

mit megsínyli az ember. Kelényi Béla és Szántó Éva egy, pusztán a lélegzetre és az ahhoz kapcsolódó hangkibocsátásra alapozó performanszt csináltak kint az előtérben, ez jól is működött, mert nem kellett hozzá technika. Egy, a magasból belógatott lámpa imbolygott közöttük, amint az asztalnál ültek, az asztalon összetört, fehér üvegtörmelék, a fény siklott rajta, egy mély férfihang és egy magas női énekhang meditatív párbeszéde szólt szuggesztívan. A fesztivál második helyszíne a Szegedi Ifjúsági Ház volt, ahová akkoriban gyakran jártam, mert barátom, Szerdahelyi Zoltán volt az igazgató. Az egyébként bölcsész Zoli akkurátusan rendbe tette a házat, elég nagy fegyelem volt, és jó műsorokat szervezett, egyebek között ő hozta vissza Szegedre a jazz napokat. Itt nagyon jó színpadi körülmények között dolgozhattunk, jól be tudtuk állítani a világítást, a jó minőségű hangosítást, és mindez azért is jól jött, mert Ráduly Margiték megbízásából – akik az egész fesztivál eseményeit felvették egy leendő televíziós műsor számára – kivonult a szegedi körzeti tévéstúdió. Az olasz résztvevők között ott volt immár régi barátom, Tomaso Kemeny, aztán Gian és Rita Velencéből, természetesen Minarelli. Én a Szörnyű idő című koncertperformansz egyszemélyes, gesztualizált változatával készültem, jó felvétel maradt róla, és Révész Róbert is mesteri fotókat készített az akcióról. Ugyanazon a héten, szombat este a Tilos az Á-ban volt a fesztivál következő eseménye, Vováéknál. Bejáratott hely, jó közönség, laza hangulat. Gianék, Tomaso, Galántai Gyuri, Tóth Gábor léptek fel többek között. Vasárnap pedig, a MU Színházban rendezett záróprogramban mindenki műsoron volt. Sanyi volt az egyetlen, aki a zenekarával csak itt, ezen az esten szerepelt. A MU-ban hagyományosan minden kiválóan működött, remek volt a színpadi tér, a világítás, a hang is. Én itt mutattam be először Üdvözlet című performanszomat. Nagyon jó zeném volt hozzá, két angol kollégától: szinte véletlenül találtam a kazettát, amelyet a dobos, Mark Sanders adott nemrég, amikor Andyékkel és a Towering Infernóval itt járt. Egy asztalon egy szétlapított gyurmába nemzetiszínű papírzászlókat tűzködtem,

EGY MÁSIK EMBER

nagyon vad volt a zene alatta, közben a Szörnyű időt mondtam lassan, szaggatottan az asztal elé helyezett mikrofonba. Miután összeállt a zászlóerdő, egy piros öntözőkannából pirosra festett vízzel gondosan meglocsoltam. A tér egy másik pontján elhelyezett mikrofonba előadott vokális improvizáció után egy zöld kannából zöld vizet locsoltam a zászlóerdőre – majd jött a másik, lassúbb tempójú, de még pokolibb zene, amely alatt elővettem egy ollót, és elkezdtem, különböző magasságban, lenyisszantani a zászlókat, hogy a pálcikáknak csak a hosszabbrövidebb csonkjaik maradjanak állva. Közben Ady utolsó, Üdvözlet a győzőnek című versét mondtam lassan, szenvtelenül. Miután csak a pálcikaerdő maradt látható az asztalon, kivonultam, a zene elhallgatott, fény ki. Remek tévéfelvétel maradt az akcióról, Pénzes István készítette. Előadás közben láttam, amint ott kúszik-mászik a padlón, hogy minél jobb szögekből vegye. A Polypoézis fesztivál tévéfelvételeiből nemsokára összevágtunk Ráduly Margittal egy tizenhét perces anyagot. Nagyon jól dolgoztunk együtt, jó anyag is állt a rendelkezésünkre, persze az ördög nem aludt. Amikor a vágáson dolgoztunk bent a tévében, és egyik este felfüggesztettük a munkát, kérdeztem Margitot, nem teszi-e el az asztalról a felvételeket, nehogy eltűnjön egy kazetta. Jártam már így, évekkel korábban, amikor Akira japán szintetizátorzenész a zenekarával európai turnén volt, és valahogy engem találtak meg Németországból, hogy szervezzek nekik pár koncertet, szociális intézményekben, nyugdíjasházban, kórházban, börtönben, bárhol. Sikerült elintéznem, hogy Nagy Ákosék a Petőfi Csarnokban vállaljanak be egy hagyományos koncertet, ebből ki lehetett fizetni a zenekart. A televízió fizetett a PeCsának a felvételért, és így a zenekar szállása is kigazdálkodható volt. Szociális koncertnek meg a fóti gyermekváros jött be – valamint a váci börtön és fegyház. Amint a zenekar megérkezett, Horváth Kornél rendező vezetésével végigfilmezték a koncerteket és a zenekar útját. A felvétel azzal kezdődött, ahogyan a zenekar megérkezése után nem sokkal kihajtunk a tévéből, és elindulunk a gyermekváros felé. A fóti koncert után

3 13

3 14

ORPHEUSZ

másnap a váci börtönbe mentünk. Itt, a börtön udvarán szürreális körülmények között zajlott a koncert. A zenekar szokása szerint vagy tizenhét szintetizátort állványozott fel a színpadon, ezeken összesen két zenész, Akira és egy másik ember játszott. A hangmérnök, aki állandóan dugdosta ki és be a jackeket, egy kis termetű japán lány volt. Az énekesnő pedig fehér ruhát visel, mint egy szűzlány. A rabok sötét nadrágban, fehér ingben ültek a sorokba rendezett székeken. Körben a börtön szikár épülete. A zenekar a koncert vége felé diszkósra vette a zenét, mire föl, egy kézmozdulattal adott engedélyre, az ötszáz rab fölállt, és mintegy helybenjárva elkezdett táncolni. Fent a színpadon négy vágottszemű japcsi, a modern technika szimbólumaiként a varázslatos hangszerek csillogó oszlopai, lent pedig az ötszáz életfogytos, amint fehér ingben táncol – az egész olyan volt, mintha egy Jancsó-filmet forgattak volna. A koncert befejeztével a rabok elkezdtek feltódulni a színpadra, hogy autogramot kérjenek az énekesnőtől. Az osztani kezdte azokat, majd az egyik rab a hátát mutatta, hogy az ingére írjon. Erre föl a következő szétnyitotta a mellén az ingét, hogy a mellkasát dedikálja az énekesnő. Ez már nagyon kemény volt, őszintén féltem, ráadásul a többi rab is ott tolongott, hangzavar volt, azt hittem, kitör a lázadás. Ekkor azonban a fegyőrök elkezdték visszaterelni az embereket, a rabok közül is többen fékezték társaikat, „na, elég volt, vissza” stb. És pillanatok alatt helyreállt a rend. Felsóhajtottam. Útban hazafelé Akira is elmesélte, hogy látott már életében egyet s mást, de talán most fordult elő vele másodszor, hogy nem tudta, mi fog történni a következő percben. A PeCsa koncert is nagyon szép volt, itt végre profi koncertkörülmények között lehetett játszani, jó világítással, s bár nem a kedvenc műfajom, de elkezdtem értékelni a szintetizátorzenét. Nagy Ákos meghívta Benkő Lászlót is, és zavarba is jöttem, amikor a buli után megköszönte, hogy idehoztam Akiráékat. Végül is anélkül, hogy igazán tudtam volna, a körülmények szerencsés összjátéka folytán, e zenei műfaj egyik nagyágyújának sikerült – nem is akármilyen – magyarországi koncertkörutat szerveznem.

EGY MÁSIK EMBER

Amikor Horváth Kornéllal a leendő tévéműsor összeállításán dolgoztunk, ő a felvételeket tartalmazó szalagokat szokás szerint az asztalán tartotta. Gyanút fogtam, és kérdeztem, nem teszi-e be őket a fiókjába, mire azt mondta: „Áááá, arra semmi szükség, nem nyúl ezekhez senki”. Furcsállottam, de azt mondtam magamban: ő tudja. Legközelebb megyek be hozzá, mutatja a vágott anyagot, amely egyelőre azzal ért véget, hogy az érkező zenekar furgonja előtt a váci börtön acélkapuja fölgördül. Nagyon jó eddig a film, mondom, folytatjuk. Ja, igen, nyúlkál az asztalán, és nem találja a folytatást. Idegesen keres tovább… ez nem igaz, mondja, eltűnt. Volt ott még néhány szalag, csak az az egy hiányzott, amely a börtönbeli koncertfelvételt tartalmazta. „Lehetséges, hogy valaki a tartalma miatt nyúlta le?”, kérdeztem. „Áááá, nem, senki nem nézi, mit lop el.” Utólag hallottam róla, hogy a tévések egyszerűen a nyersanyag miatt lopkodnak egymás asztaláról. Elképesztően működnek a véletlenek: pontosan az az egy szalag hiányzott, amely pótolhatatlan volt – az életben nem fog még egyszer japán szintetizátorzenekar a váci börtönben játszani. Milyen érzék kell ahhoz, hogy valaki látatlanban pont ezt lopja el? Most Margittal a Polypoézis-anyagon dolgozva, éppen azt kérdeztem, nem teszi-e el a videókazettákat valahová. Áááá, azt mondja, arra semmi szükség, itt vannak a szekrényében, mutatja, ide nem nyúl be senki. Nem tetszett, de hát ő tudja, mondtam magamban. Aztán természetesen elloptak megint egy kazettát, és természetesen azt az egyet, amelyik pótolhatatlan volt. Bernáthy volt az egyetlen, aki csak egy helyszínen lépett fel, tehát másik felvétellel nem helyettesíthettük a filmben. Gyönyörű koncertet adtak, végig UV fényben, tiszta mágia volt az egész. Az is természetes volt tehát, hogy pont ez tűnt el. De megint csak: hogyan tudhatta az az egy, látatlanban lopó ember, hogy mivel okoz pótolhatatlan kárt? Margit némileg magába szállt, láttam, hogy – bár nem szóltam semmit – bosszantja, hogy igazam volt. De kiváltottuk Sanyi munkáját azzal, hogy készítettünk egy rövid etűdöt a lemezborítóról. Az az ötletem támadt ugyanis, hogy csináljunk

3 15

3 16

ORPHEUSZ

belőle egy fényzászlót: vegyük fel a piros farkasfejet, azon függőleges irányban, felfelé fusson át egy fehér csík és menjen át zöldbe, majd némi kivárás után balra fusson át vízszintesen egy fehér csík, és utána menjen át, vissza pirosba. Süket csendben megy az egész, címül azt írtuk alá: Hangmánia. Összességében a Polypoézis szép anyag lett, természetesen soha nem ment le a tévében, igaz – és ezt sohasem bírtam megérteni – Margit nem is próbálta, mert azt mondta, eleve tudja, hogy műsorszerkezeti okokból sehová nem fog beférni, senki nem fogja vállalni. De hogy miért nem próbálja meg? Annyi hasznom azonban volt még belőle – azon túlmenően, hogy egy nagyon jó demóanyag jött létre a fesztiválról és arról a kultúráról, amelyet megszólaltatott –, hogy az Üdvözletből is összevágtunk, Pénzes István gyönyörű felvétele alapján, egy tévéverziót. Erről már én sem gondoltam, hogy próbáljuk meg adásba tetetni. Akkoriban nagyon intenzíven dolgoztam azon – amit egyébként korábban és később is egyik legfőbb célomnak tekintettem –, hogy a nemzetközi művészeti kapcsolatokban ne csak haszonélvező legyek, hanem egyben importőr is. Vagyis ne csak én utazzam és terjesszem az új magyar művészetet, hanem igenis erőteljesen segítsem elő, hogy ennek a fajta művészetszemléletnek a legfontosabb képviselői eljussanak Magyarországra, hogy mind jobban láthatóvá váljék, mi történik a világban. Természetesen ennek jegyében szerveztem már a Polyphonix-Intermámor fesztivált meg a Polypoézist is, ennek jegyében szerkesztettem az ÚHF-t és a Világhangköltészeti Revue-t is – de nem csupán fesztiválokról vagy műsorokról volt itt szó, hanem élő, személyes kapcsolatokról is. Megtudtam például, hogy Európában jár Dick Higgins, a Fluxus kiemelkedő alakja, jelentős kultúrtörténész és koncept-művész – ezért felkerestem az Írószövetség akkori elnökét, Tornai Józsefet, és megbeszéltem vele, hogy a Szövetség lássa vendégül a Maros utcai, minisztériumi panzióban, én pedig műsort szervezek a számára. Dick szívesen jött, mivel nem járt még Magyarországon. Tartott egy előadást az Írószövetség székházában, a végén zongorázott, még-

EGY MÁSIK EMBER

pedig úgy, hogy véres lett a keze. Felmutatta: „All for art!”. Ebből az alkalomból szerkesztettem egy Higgins-anyagot a VOLT-ba: Dick gyönyörűen kivitelezett, grafikus konceptuális kottái jól mutattak a lapban. A VOLT-ot nemrégiben indította Ligeti Nagy Tamás és Hegyi Hill Zoltán, akik ehhez Hegedüs László (Böhönye) támogatását szerezték meg. A progresszív rock kritikai fórumának szánt lap hatalmas, A3-as formátumban jelent meg, így mutatósan és ütősen tudták megtervezni minden egyes szám layoutját. Tamást régebbről ismertem, a Geszti Péterrel egy ideig közösen készített tévés rockműsora révén találkoztunk először. Azután mindig segített, ahogy tudott, az általam szervezett alternatív-avantgárd események hírlelésében. Egyszer szólt, hogy indítják a VOLT-ot, és megbeszéltük, hogy minden számba összeállítok egy portréanyagot a legfontosabb kortárs avantgárd alkotókról. Amikor az első ilyen, Larry Wendtről készült összeállítást szerkesztettük, Tamás azt mondta, hogy kellene valami ütős marketinganyag a rovat beindításához, például egy dögös fotó. Stalter György készítette a lap számára a fotóanyagokat, akit még a Mozgó Világ révén ismertem meg, amikor Szabados Árpád megbízott, hogy a fiatal fotóművészek között bemutatott Gyuri képi világáról írjak valamit. Így már régi ismerősökként dolgoztunk ezen a fotón: felszereltem magam mindenféle rádióval és hangadó eszközzel, úgyhogy úgy néztem ki, mint egy ufó. Az is lett a rovat címe, amit a rádióműsorom élén is akkoriban kezdtem használni: Szkárosi Hangadó. A VOLT-anyagokat ezek után mindig úgy szerkesztettem, hogy egy rövid portrét írtam az adott művészről, és rendszerint egy válogatott bio-bibliográfiát tettem melléjük, továbbá egy kis válogatást az illető írásaiból és műveiből. Így történt ez Higgins esetében is, akivel legközelebb, jó néhány év múlva már csak szimbolikusan találkoztam: miután meghalt, Sylvie Ferré egy nemzetközi vándorkiállítást szervezett „in memoriam Dick Higgins”, amely nálunk az Ernst Múzeumban szerepelt. Erre az alkalomra tiszteletadásként készítettem egy hanganyagot, amelybe egy felvételről beleillesztettem Dick hangját is – ez a végtelenített kompozíció folyamatosan

3 17

3 18

ORPHEUSZ

szólt a galériában. Készítettem egy kis objektet is: találtam egy nagyon szép, 3-4 centis pihetollat, és vittem mellé egy apró bazaltkövet. Sylvie ezt bevonatta fekete textilanyaggal, és arra rögzítette a tollat. A Feather for Dick Higgins volt a címe. Dick látogatásával lényegében egyidőben történt, hogy tudomást szereztem róla: Jackson Mac Low és Anne Tardos Bécsben lesznek, ahol Christian Ide Hintze Schule für Dichtungjában tartanak előadásokat és gyakorlatokat. Jó alkalom volt, hogy egy magyarországi programot szervezzek nekik, ha már egyszer ilyen közel vannak. Ráadásul nekik volt hol lakniuk, mivel Anna unokaöccse, Tardos János, akit még a Népszavából ismertem, itt élt akkoriban. Egy egész körutat sikerült összehoznom. Szegeden megbeszéltem az angol tanszéken, hogy ott tartanak egy előadást. A Merlinben egy egész kisfesztivált szerveztünk ez alkalomból, amelyen rajtuk kívül Ladik Katalin és én vettünk részt, valamint a kiemelkedő holland hangköltő, Jaap Blonk. Utóbbi egy-két évvel korábban – Beöthy Balázs és Pereszlényi Roland révén – már járt egy magyarországi turnén, melynek során többek között a Szkénében tartott nagyszerű estet: Kurt Schwitters Ur-sonatéját mint egy hangi monodrámát adta elő, igazi reveláció volt. Most megint csak nálunk járt – így esnek egybe a látszólagos véletlenek –, ezért őt is bekapcsoltuk a Merlinbeli programba. Végül pedig a MU Színházban volt egy Mac Low– Tardos est. Ilyenkor összehangoltuk a teendőket: a MU például nyomatott egy nagyon szép plakátot, a Merlin honoráriumot fizetett, az Írószövetség a pesti szállást biztosította számukra. A szegedi egyetemi délután viszont kínosra sikeredett. Engem is meglepett, milyen karót nyelve ültek a tanteremben a diákok, mintha valamifajta fenyegetettség csendjében lennének. A költészeti délután úgy kezdődött, hogy Jackson és Anna beszéltek egy kicsit, majd felolvastak, illetve előadtak néhány hangkölteményt – többek között Mac Low híres Kurt Schwitters-homázsai közül vagy kettőt. A közönség soraiban ült egy fiatal amerikai nő, akit nemigen ismertem, utóbb kiderült, hogy ösztöndíjas tanár Magyarországon. Rendkívül gúnyos arccal figyelt, és alig várta az alkalmat, hogy beléjük kössön. Meg is tette, valami

EGY MÁSIK EMBER

rend kívül primitív és középszerű szellemre valló megjegyzéssort fűzött az előadáshoz, ebből látszott, hogy halvány fogalma sincs, mi van a világban e téren, különösen pedig a saját hazájában, Amerikában. Mac Low türelmesen felelgetett, aztán a – mint utóbb megtudtam, Laura nevű – nő egyre elviselhetetlenebbül kötözködött. A vendégek nyilvánvalóan hozzászoktak már, hogy mindig vannak értetlen emberek, de ez kezdett sok lenni. Emlékszem, amint a már akkor is idős és egyébként szelíd természetű Jackson kissé felemelte a hangját, és gesztikulálva magyarázott, miközben kezével a tarkója mögé nyúlt: „Értse meg, hogy… poetry is not something behind our head… amit elő akarunk venni, és láthatóvá tenni. Az alkotás folyamán születik.” Én teljesen meg voltam döbbenve, egyáltalán nem számítottam ilyesmire, és elnézést kértem Annáéktól. A napok folyamán barátság alakult ki közöttünk, az együttlét és az együttdolgozás biztos alapján, és igazán ekkor figyeltem fel rá, hogy Tardos milyen jó költő! És ráadásul egy újabb példát szolgáltatott számomra az én „magyar világirodalom” koncepciómhoz, amelyet mind gyakrabban igyekeztem nyilvánosan kifejteni és gondolatilag megtámogatni. Ott volt már a kanadai Nancy Toth, Kolumbán Miklós, ott volt Tomaso Kemeny, George Szirtes, akik már nem magyarul írtak. És most Anna is. Aki egyébként – mintegy újabb vesszőparipám példájaként – többnyelvű, plurilingvis költő, ami azt jelenti, hogy gyakran egy versen belül is váltogatja a nyelveket. Nem sokkal később megtudtam, hogy a jelentős kanadai hang költő, a világhírű Four Horseman egyik alapítója, Paul Dutton valahová Oroszországba utazik. Ebből az alkalomból meghívtam Magyarországra, oly módon, hogy nálam lakott, és néhány fellépést szerveztem neki. Az első Böszörményi Gergely nél volt a Peripheric Records Bartók Béla úti boltjában: Dutton hihetetlenül intenzív előadó, és nagyon komoly dolgokat csinált itt is. Örültem, hogy a nyitott felfogású, kedves természetű Böszmének is tetszett a dolog, ráadásul elég sokan is voltak, ami azért mindig segít a szokatlan dolgok elfogadtatásában. Egy másik este pedig a Tilos az Á-ban lépett fel Dutton

3 19

320

ORPHEUSZ

(itt vele én is, továbbá Ladik Kati és Tóth Gábor is), ahol szintén masszív sikert aratott. Meghívtam Hortobágyihoz a Délibáb utcai stúdióba, hogy egy exkluzív felvételt készítsünk vele, a Világhangköltészeti Revue számára. Paul a Stereo Head című munkáját adta elő, amelynek az alapeszméje az, hogy a feje bal és jobb felét külön használja a hangképzés során. Bravúros dolog technikailag, ugyanakkor nagyon feszült kompozíció. Le is adtuk a soros rádióadásban. Folytattam persze a magam fesztiválszerepléseit is. Akkoriban alakulása óta minden évben részt vettem valamilyen módon a Sziget Fesztiválon, ami azért volt külön érdekes, mert egészen más dimenzióban, nagyon sok egyidejű és más jellegű produkció között és mellett kellett valami populárisabban is értelmezhetőt csinálni. Kompromisszumot persze sosem kötöttem, de nem is kellett, mert korábban is az volt a tapasztalatom, hogy ez a fajta művészet, amit én is képviselek, alkalmas pillanatban mindenkit képes megszólítani. Régi rádiós barátom, Simon László időközben a Stuttgarti Magyar Intézet igazgatóhelyettese lett, és mivel a városban épp akkor rendeztek egy konferenciát és fesztivált a nagy kultúrtörténész és esztéta, valamint konkrét költő Max Bense emlékére, meghívott engem és – olasz intézeti kollégáival együttműködésben – Enzo Minarellit, hogy vegyünk részt ezen. Így is lett, Simon Laci segítségével egy újabb közös projektet tudtunk létrehozni Enzóval. Ekkoriban dolgoztam ki a technikailag viszonylag komplikált performanszaimat, többek között azokra a videófelvételekre és montázsokra alapozva, amelyeket még Szabó Tibor barátommal készítettünk pár éve a Budavári Schön herz Stúdióban. A sokszor két-három monitoron és kivetítőn megjelenő képanyag mellé természetesen többszörös élő és play back hangi szólamok is társultak e művekben. A saját munkáink mellett Enzóval közösen is komponáltunk ez alkalomra egy akciót. A véletlen úgy hozta, hogy alig jöttem haza Stuttgartból, máris mentem Berlinbe, ahol az első Bobeobe hangköltészeti

EGY MÁSIK EMBER

fesztivált rendezték meg. A Bobeobe az orosz futuristák kiemelkedő költőjétől, Velimir Hlebnyikovtól kölcsönzött cím, a programban pedig a világ vezető hangköltői vettek részt. Ott volt Henri Chopin, az élő legenda, akit személyesen még nem ismertem. Aztán újra találkoztam David Moss-szal, akit nemrég Québecben ismertem meg, Jaappal, Larry Wendttel, akivel szintén Québecben találkoztam először, Valeri Scherstjanoijal, aki ott élt helyben. Ott találkoztam először Steve McCafferyvel is, aki szintén a Four Horsemen alapítója volt, Dutton kollégája, kiváló hangköltő. Szép napok voltak, sokat járkáltunk együtt, a lebontott berlini fal előtt többen fényképeket is készítettek rólunk közösen. Berlin akkor nagyon élt, sisteregtek az utcák, amelyek szinte mind fel voltak bontva, mert mindenütt épült vagy korszerűsödött valami, a kocsmák állandóan nyitva, minőségi graffitikkel tele a falak, élénk, érdeklődő fiatalok mindenütt. A fesztivál két estjére is rengetegen jöttek el, nagy hangulat alakult ki, és mindnyájan jó barátságban váltunk el egymástól. Alighogy hazajöttem, 1994 őszén már a 26. Polyphonix fesztivál zajlott Budapesten, többek között az Artpool közreműködésével. Én a műhelyesek által szervezett francia intézeti esten vettem részt, amelyet már korábban előkészítettünk. Az volt ugyanis az alapgondolat, hogy a francia filmarchívumból kikért, régi némafilmekhez költők hanganyagot készítenek, mintegy a szokásos zongoraszólam helyett. Én is készítettem egy ilyet az Egy festő álma című filmhez: külön verset írtam hozzá, ehhez pedig Hortobágyinál egy speciális zenét vettünk fel. A Nights in White Satin zongoraadaptációját rögzítettük, de hol lelassítva, hol felgyorsítva a zenét, változatos módon eltorzítva a hangokat, egyfajta külön hangfestést alakítva ki. Nagyon jól szólt együtt a verses énekszólammal, szerzői jogi okokból azonban ezt sohasem tehettem fel a lemezeimre. Novemberben egyetemközi cserekapcsolat keretében kimentem Olaszországba, ahol Gianék egy nagyobb költői eseménysorozatot terveztek. Ennek része volt Velencében a Fondazione Querelli-Stampaliában tartott nemzetközi költői performanszest, amelyen rajtam kívül többek között Julien Blaine és

321

322

ORPHEUSZ

Franco Beltrametti vett részt. Juliennel most találkoztam először, bár neki már az 1988-as Polyphonix fesztiválon is itt kellett volna lennie, de végül is nem jött el. Később Érsekújváron is találkoztunk, Juhász Roccónál. Franco nevét meg már régről ismertem: nagyon jó költő volt, az Olaszországban nem túl erős beathagyomány egyéni hangú folytatója, aki finom, naplószerű és meditatív költeményeket írt, nemzetközileg is elismertnek számított az avantgárd szcénában, otthon viszont inkább a margón volt (s ennek csak részben lehetett oka, hogy különben Svájcban lakott, Lugano közelében). Gianék nagyra tartották, s most én is láttam felolvasni, komolyan, erősen. Este hármasban sétáltunk Francóval és Juliennel, elmentünk vacsorázni, beszélgettünk, nagyon jó hangulatban telt az idő, késő este vettünk búcsút egymástól, a kihalt, éjszakai Velencében. Másik este pedig Mestrében volt egy közös költői program, az olasz költők között ott volt Andrea Zanzotto is, akit személyesen nem ismertem még. Nem is tartottam valószínűnek, hogy eljön, mert rendkívül visszahúzódó emberként volt ismert. Gianéknak azonban sikerült elhozniuk, így nagyon örültem a tulajdonképpen nem remélt találkozásnak. Itt többek között a Janus-adaptációmat is előadtam, amely a Egy dunántúli mandulafáról eredeti, latin szövegén alapszik. Egy szájharmonikába énekelem bele a verset, mindig recitativo: magasan, fejhangon kezdve, soronként lefelé víve a hangot, a közepén már normál hangfekvésben, mindig lassítva a tempón, míg végül egészen lassan és mélyen, szinte dörmögve, a herfli zúgó, mély hangját jól kihasználva fejezem be: „…de-mo… phoonta… mo… raaaaa--aaaas”. Zanzotto felfigyelt a versre, ismerte Janus nevét, én pedig megígértem, hogy küldök neki a Konnektor műsoros kazettájából, amelyen ez rajta van. Így érnek össze idők, terek és emberek.

1991 tavaszán fölhívott Andy Saunders. Elmondta, hogy Richarddal egy lemezprojekten dolgoznak, amelynek Kaddish a címe, és szeretnék, ha mint szövegíró, illetve mint vokális előadó részt vennék benne. A meghívás egyrészt rendkívül jólesett, másrészt fel is pezsdített, mert munkámban és részben életemben is új dimenziókat ígért. Végre megint együtt dolgozhatok egy zenekarral, ráadásul egy angol zenekarral, ami más közeget és más távlatokat is jelenthet. Művészileg is nagy kihívásnak számított profi zenészekkel együttműködni, akiknek a zenei világába nekem kell belépnem, nekem kell benne a hiteles művészi – és ezúttal zenei – szerepemet megtalálnom, nem pedig őnekik kell alkalmazkodniuk ahhoz a különleges, alapvetően és profeszszionális értelemben zenén kívüli avantgárd világhoz, amelyben én dolgozom. Megkérdeztem persze, nem gondolják-e, hogy angol nyelvtudásom korlátai gondot okozhatnak, de Andy csak biztatott, hogy nem, majd ellenőrzik a szövegeket, és menet közben mindent megbeszélünk. A későbbiekben is többször beszéltünk telefonon Andyvel és Richarddal, s az egyik ilyen beszélgetés alkalmából ki is faggattam őket, miért Kaddish a címe a tervezett műnek, mi a koncepciója, mennyire tematizált benne a zsidó identitás, milyen szinten járja át ez a zenét. Ezt fontos volt előzetesen tudnom, mégpedig azért, hogy – nem lévén zsidó – művészi és lelki-szellemi értelemben mind a magam, mind az ő számukra érvényes érintkezési pontokat találjak benne. Vagyis hogy legyen belülről fakadó, nem tematikus szinten fogant, autentikus mondanvalóm. Andy és később Richard szavaiból kiderült, hogy – és ezt később a magyar kiadás előszavában meg is fogalmaztam – a kaddist, vagyis a halottért szóló imát és a zsidósorsot alapvetően mint metaforát fogják fel,

324

ORPHEUSZ

és úgy is alkalmazzák. Egyfajta történelmi és szellemi ihletet jelent a számukra is, és egyáltalán nem folklorisztikus vagy tematikus szinten gondolják el sem a zenét, sem a gazdag vetített képi világot. Azt ugyanaz a zenei és képi érdeklődés fogja meghatározni és jellemezni, amely eddig vezette őket. Ily módon láttam, hogy meg tudok felelni a feladatnak, találok hozzá a mélyből érkező szellemi és lelki kötődést, amelynek mentén majd a megfelelő művészi nyelvezetet, módszereket és megoldásokat is meg tudom lelni. Megegyeztünk, hogy elkezdek dolgozni a szövegeken, nyáron pedig eljönnek, hogy itt, Budapesten elkészítsük a vokális felvételeket. Andy kérte, hogy próbáljak meg stúdiót találni a nekik szükséges technikai paraméterek mentén. Itt főleg a stúdiómagnó típusa és kapacitása volt döntő, hiszen pontosan ugyanolyat kellett találni, amilyenen ők Londonban már dolgoztak. Mondta ugyanis Andy, hogy a zenei felvételek már folynak, sok „nyers” anyagot már elkészítettek. Említette azt is, hogy Sebestyén Mártával is tárgyalnak, szeretnék, ha ő is részt venne a felvételeken. A beszélgetések, majd a munkálatok folyamán kiderült, hogy Andyékat nagyon megfogta a „zöld lemez”, a Támad a szél. Az egésznek a zenei felfogása úgy, ahogy van, azon túlmenően pedig Márta éneke is. Lám, nem volt hiábavaló megírni a Templom szövegét, már csak ezért sem! Megint csak a szükségszerű véletlenek és a hosszú távú türelem példázata volt ez számomra: Márta István előzetes elképzelése, majd zenéje, az én helyben fogant szövegem és Sebestyén Márta éneke találkozik, és ez a találkozás másvalakinek – ezúttal Andynek és Richardnak – a lelkében és agyában nem csupán mély nyomot hagy, hanem alkotó továbbgondolásra készteti őket: újabb művészi parancsot, imperatívuszt szül. Dolgozni kezdtem a lehetséges szövegeken, hosszas gondolkodás és mérlegelés után a már meglévőkből és az ez alkalomból újonnan írottakból összeállítottam egy előzetesen elképzelt szövegstruktúrát, persze nagyon lazán, hiszen tudtam, hogy a zenéhez alkalmazkodva nyilván sokat kell majd alakítgatni

EGY MÁSIK EMBER

rajtuk. Ebben már koncepcionális megfontolásból is kifejezetten éltem a többnyelvűség költői eszközével, hiszen a projekt nemzetközi jellege és a témakör szellemi multikulturalitása ezt kifejezetten indokolta. Az angol szövegek között így helyet kaptak benne magyar nyelvűek is, aztán olasz, egy kis latin. A stúdió dolgában nem tudtam végül is segíteni, mert ahová én jutottam (Babics Marcellához), az valami miatt nem felelt meg nekik, és közben, talán éppen Márta közvetítésével, felvették a kapcsolatot az LGM-stúdióval. Augusztusban jöttek, Andy, Richard, Roger (Riley) és Gregg (Skerman), a hangmérnök, Budapestre. Néhány napig nálam lak tak, ez idő alatt egyeztettük a szövegeket. Számomra meglepő módon legtöbbjét használhatónak tartották, volt, ami kifejezetten megragadta őket (például a This round world). Szóról szóra egyeztettük a szövegeket, Richard elmélyülten és figyelmesen hallgatta, kérdezett egy-két dolgot, mire gondolok, ahol kellett, pontosítottunk, más szót alkalmaztunk. A nyitva maradt kérdésekre adtak még időt. Közben találkozót kértünk Raj Tamástól is, akit mindenképpen fel akartak keresni. A beszélgetés végén megkérték, hogy olvasson fel egy kaddist, amit Raj meg is tett, az imát pedig felvették egy walkmannel, hogy majd megfelelő helyen felhasználják a zenéhez. A következő napokban Andyék elmentek a Balatonra. Úgy volt megbeszélve, hogy visszatérésük után már egyenesen a stúdióba megyünk, ahol két-három nap állt a rendelkezésünkre. Mondanom sem kell, reggeltől estig dolgoztam a szövegeken. A stúdiómunka ismét hihetetlen örömöt és tapasztalatot hozott a számomra. Profi körülmények között dolgozni úgy, hogy van idő a javításra, a finomításra – bár természetesen közben az ember az idő szorítását is érzi, hiszen minden óra pénzbe kerül, és a rendelkezésre álló idő is véges –, emellett többen is gondosan figyelik és segítik a munkámat, tehát bizonyos fokig rájuk bízhatom magam: mindez az én alkatom számára ideális alkalmat jelentett. A megrendelés, a konkrét szükséglet mindig ihletett, mindig arra szorított, hogy összekapjam magam, és nagyon jó érzés volt, hogy általában sikerre is vezetett ez a mecha-

325

326

ORPHEUSZ

nizmus. Egymás után vettük fel a szövegeket, természetesen úgy, hogy a megfelelő zene mindig ott volt a fülhallgatómban, amire feltétlenül szükségem is volt, nemcsak a tempóbeli pontosság, hanem egyszerűen a megfelelő inspiráció miatt is. Andyéknek és Greggnek általában tetszett, amit csinálok, persze pontosítottunk rajta ezt-azt, és örültem, hogy nem csalódnak bennem, hogy meg tudok felelni az előzetes elképzeléseiknek, sőt, úgy tűnt, hogy munkám kifejezetten ihleti is őket néha. Érdekes pillanat volt például, amikor a This round world olasz nyelvű verzióját vettük fel, amely alatt egy női kórus szférikus éneke hallatszik, s erre mintegy „rámesélem” a szöveget (később Óz, a nagy varázsló metaforáját használtam, hogy leírjam a szavalat hangulatát) – nos, ekkor Andyék észrevették, hogy odakint esik az eső. Gyorsan kitetettek egy mikrofont, autentikus esőzajt vettek fel, és ezt hozzákeverték a kórushoz és a „meséhez”: igazi ambient felvétel készült. Aztán Richard kérte, hogy vegyük fel, ahogyan A walesi bárdokat szavalom. Több tucat alkalommal énekeltem el a Konnektorral az Arany-verset persze mindig zenével; ők ezt a számot egy koncertfelvételről ismerték már. Most fogtam magam, és szárazon, minden zene nélkül szavaltam, ordítottam, suttogtam el a hosszú költeményt – beleadtam minden energiámat. Láttam, és mondták is, hogy tetszik – így nem volt meglepetés, hogy néhány strófája bele is került a Kaddish Edvárd király című számába. Egyik nap Sebestyén Márta is kijött, és felénekelte, illetve felszavalta a szükséges helyeken a neki szánt szövegeket; nemegyszer pedig arra kérték őt a zenészek, hogy improvizáljon – amit nagyon szépen meg is oldott. Végül csodálatosan felénekelt egy bolgár népdalt. A törökbálinti stúdióban dolgoztam utoljára Mártával, 1986-ban, akkor egy versemet énekelte, most többet is: ezúttal a Kerek e világ magyar és angol verziója (This round world) volt a lemez alapverse. Mind itt a felvételek során, mind a későbbi koncerteken láttam, hogy ez is tetszett neki – kedvvel énekelte, szavalta, és volt ereje a szövegnek az ajkán. Értékes együttműködés volt ez számomra, egy költő és egy népdalénekes között.

EGY MÁSIK EMBER

Érdekes problémák is felmerültek: készítettem például egy szöveget úgy, hogy Eliot The Waste Landjéből kiírtam elszórt szavakat, szószerkezeteket, teljesen intuitív alapon, majd ezeket összerendeztem egy belső, szintén intuitív logika alapján. Megcsináltam ezt már korábban Apollinaire A Mirabeau-hídjával, akkor az 1986-ban, Párizsban (és később) jól bejött. Tetszett Richardnak az új szöveg, mondtam neki, mi az alapja. Akkor egy kicsit gondterhelt lett; később Londonban azt is mondták, hogy Eliot örököseivel vigyázni kell. Nekem nem okozott gondot, oly mértékben önálló költői műnek gondoltam – de azért elmentem, és megkérdeztem a Szerzői Jogvédő Hivatalban, mi az álláspontjuk ilyen esetekben. Azt a választ kaptam – nekem ez megfelelt –, hogy attól függ, önálló mű jön-e létre ez által, vagy sem. Szerintem teljesen önálló műről van szó, amelynek egyes, elszórt szavai előfordulnak egy másik versben is, na bumm. Ez nem lopás, ellenkezőleg, kifejezetten tiszteletadás, a homázs egy hermetikus válfaja. Már a Szellőző Művek című verseskötetembe is tettem be átköltött verseket, hiszen alapvető felfogásom szerint a költők, a művészek ihletik egymást, továbbgondolják, továbbírják egymás műveit, ötleteit, leleményeit – szellemi értelemben hasznosítják egymást. Ekkor már viszonylag jól ismertem az antik és reneszánsz imitációelméleteket, illetve a költői imitáció gyakorlatát is. Akkoriban az utánzás, az elődből való szövegszerű merítés egyenesen norma volt. Londonban azután Richardék ezt a problémát úgy hidalták át a keverés munkafázisában, hogy a szavalatomat soronként visszafelé játszották bele a zenébe, így az egy furcsa, érthetetlen, barbár nyelven szólal meg, és felismerhetetlen a nyelvi anyag mibenléte. Művészi értelemben is jó döntés volt ez, hermetikussá tette az egész számot, a szférikus zenéjével és a nyelvi rejtettségével egyaránt. Amikor Pesten dolgoztunk a stúdiófelvételeken, megpróbáltam hírt adatni a munkáról és a készülő műről, rádióban, újságban. Hogy dolgozunk egy nagy projekten. Bizonyára jelent is meg egy-két hír erről, az azonban biztos, hogy Váradi Juli, aki jól tud angolul, interjút készített velünk egy rádióműsor számára. Együtt ültünk a Rádió épületében, lent a Pagodában, készült

327

328

ORPHEUSZ

a beszélgetés, először talán velem, azután a zenészekkel. Amikor Richard beszélt a projektről, Juli többek között megkérdezte, hogy miért döntöttek úgy, hogy velem dolgoznak – ami bizonyára komplikációkkal jár. Ekkor figyeltem fel arra, amit Richard mondott. Elmesélte, hogy sokat dolgoztunk egymás mellett, Bolognában, Szegeden, Budapesten, leírta a bolognai Konnektorkoncert adta első élményüket. Elmondta, hogy miután többször látták, hogy nagyon keményen, pontosan és valami fojtott hévvel dolgozom, azt mondták magukban: igen, that’s the guy we want to work with. Ez egyrészt nagyon jólesett, ennél azonban fontosabb, hogy visszaigazolását adta annak a munkának és útnak, amelyet – és ahogyan – addig folytattam. Érdemes következetesen csinálni mindent, akkor is, ha nem nagyon figyelnek rá mások, mert eljön a pillanat, amikor éppen arra lesz szükség, amit az ember csinál, és éppen arra, aki csinálja. Valóban, gondoltam vissza közös munkáinkra, hiszen dolgoztunk már együtt is, 1987-ben Bolognában az Amszterdam–Budapest–London Staniol Branch alkalmi együttműködésében, 1988-ban Szegeden a TI-koncert utolsó számában, amit Pesten is megismételtünk. Jóleső érzést hagyott maga után a kétnapi kemény munka, úgy fejeztük be, hogy mindent el tudtunk végezni, amit akartunk. Mondták persze Andyék, hogy ennek csak egy részét fogják felhasználni, és a keverésnél dől el majd minden. Miután ha zatértek Londonba, még hosszan dolgoztak a lemezen, új hangszeres felvételeket is csaptak hozzá, kevertek, finomítottak. Ez a fázis majdnem két évig tartott. 1993 tavaszán meghívtak, hogy menjek ki Londonba, egyrészt mert további felvételeket akarnak készíteni, másrészt mert készül a megjelenő lemez promóciójához, illetve a majdani koncertekhez egy filmösszeállítás, amelynek jeleneteit le akarják forgatni, és ehhez rám is szükség van. Először a filmfelvételekkel foglalkoztunk, Arthur Howles volt az operatőr, mackós, barátságos, korunkbeli férfi. Beszálltunk egy régi, fekete, a filmekből már jól ismert angol taxiba, amelyben hátul öten is tudtunk egymással szemben ülni, útközben beszélgettünk, tervezgettünk. Számos felvételt kívántak

EGY MÁSIK EMBER

készíteni a West London Zsinagógában, ahol már vártak bennünket. Először láttam belülről zsinagógát, ráadásul ez egy hatalmas, a 19. század végén épült, modern szenthely volt, gyönyörű építmény, és most láthattam először az impozáns tóratekercseket is (sőt, a felvétel alatt kézbe is vehettem őket, mivel sétálnom kellett velük). A felvételhez még otthon előhalásztam apám régi csizmáját, amelyet már a Brobo-előadások során is használtam. A lábbelit különben a vámnál nagyon furcsának találta a keleti származású vámos, át is kutatott, belenyúlt a csizmába, nem dugtam-e bele valamit, de a végén csak átjutottam. Egy olyan télikabátot vittem ki magammal, amelyet Erdélyből hozott még annak idején Baranyai László barátom – vastag posztó volt az anyaga, szép fekete hímzésrátéttel a szegélyrészein. Ezt panyókára vetve hordtam, és még egy stílusban hozzáillő, kurucos sapkát is találtam hozzá, amelyet még anyám kötött régebben. Most a hajamat a korábban már bevált módon kibontottam, de elöl két oldalon egy-egy vékony copfba fontam. Kurucnak is jó lettem volna, meg zsidónak is. Andyék előre mondták, hogy jön majd a főrabbi, Hugo Grin, aki nagyszerű ember, és nem csupán azt engedte meg, hogy forgassunk odabent, hanem azt is, hogy a tóratartó szekrényt kinyissuk, és kivegyük belőle a tóratekercseket. Nos, egyszer csak befutott a főrabbi, Andyék természetesen már ismerték őt és viszont, odahívtak, illetve mentem magamtól is. Udvariasan bemutatkoztam, mire megjegyezte: „Végre egy jó magyar ember.” Kiderült, hogy Beregszászból való, hibátlanul beszélt magyarul. A felvételek jelentős részét azután valóban viszontláttam a lemez megjelenését követő koncertévek alatt, amint a többtucat vetítő egyikéből-másikából a zene és a képfolyamat logikája alapján kivetülnek a színpadot körülvevő, hatalmas vásznakra. Miután az új, kiegészítő stúdiófelvételeket is elkészítettük, jó érzéssel térhettem haza Budapestre – és láss csodát, a lemez nem is olyan sokára kijött. Rengeteg pénzét és idejét tette bele ebbe a nagyszerű munkába Richard, Andy, Roger és Gregg, neves zenészek közreműködését nyerték meg, például Chris Cut-

329

330

ORPHEUSZ

lerét, John Marshallét, Elton Deanét, Gaspar Lawalét. A Királyi Walesi Kórussal is készítettek hangfelvételt, egy híres vonósnégyest is sikerült szerepeltetniük. Nagyon nagy munka és – talán anélkül, hogy valaha is végiggondoltam volna ezt, mégis nyilván tudtam róla a bensőmben valahol – az együttműködés megszállott eszméje volt ott ebben a projektben, amely folyamatosan lelkesített mindenkit. Ám Andyék híresek voltak arról – és én ezt közvetlenül tapasztaltam is –, hogy nagyon lassan dolgoznak. Éveken át, alaposan, meggondoltan, körültekintően, de mégiscsak rettentő lassan. Így aztán kisebb csodának számított, amikor megjelent végre a Kaddish, saját kiadásukban, azaz a TI Records kiadványaként. Nagyon szép, reprezentatív lemez volt, a borítón Derek Jarman egy festményével, az összehajtogatható leporellón pedig – a szükséges információk mellett – világos, szép tipográfiai terv alapján, ott voltak a szövegek, nagyon pontosan, és gyakorlatilag nyomdahiba nélkül, ami, tekintettel a magyar nyelvű részletekre, nem kis dolog. Kifejezetten jó, ha nem egyenesen felemelő érzés volt a hátlapján a nevünket látni, sőt, a füzetkében kis fotó is volt Mártáról meg rólam. Jelentősnek látszó magyar részvétel egy angliai lemezprojektben. Miután tehát az angol kiadás megvolt, azonnal kerestem, hol lehetne ezt a részben magyar vonatkozású lemezt, amelyen Sebestyén Márta és én is aktív, szerző közreműködők vagyunk, kiadatni valahol. Gőz László nemrégiben alapította Déssel az akkor Bouvard et Pécuchet-nek nevezett kiadót, így azonnal őt kerestem. Laci meghallgatta az anyagot, és kivételesen nagyon tetszett neki. Korábban és később is megmutattam neki a nagyobb munkáimat, nem mintha komolyan bíztam volna benne, hogy kiadóként érdekelné őt, de hát mindig meg kell próbálni – és Laci mindig jólelkűen mondott nemet. Ezúttal viszont őszintén lelkesedett, dicsérte a kidolgozást, a hangszeres megszólalások minőségét, az összhangot, a koncepciót, és szinte azonnal elkötelezte magát a licenckiadás mellett. Ezt villámgyorsan le is bonyolítottuk – Laci mindig is nagy sebességgel dolgozott. Andyéktől megkaptuk a borítók és az artwork nyomdai eredetijeit, az egészhez írtam egy rövid ajánlót a magyar hallgató

EGY MÁSIK EMBER

számára, és még a szövegkönyvet is bele sikerült sűríteni az eredetinél jóval vékonyabb füzetkébe. 1993 végére jött ki Magyarországon is a Kaddish, és kis idővel ez előtt a Bahiánál megjelentettük végre a Tűzfal című Konnektor-kazettát, amely alapvetően a magyar irodalmi hallgatókönyv anyagát tartalmazta, továbbá rátettük Sanyi kompozícióját, Az éji rést, amelyhez a szöveget én írtam, s amelyet Kézdi-Kovács Zsolt filmjéhez készítettünk. Sanyi egy szép, piros borítót tervezett hozzá, én pedig szerveztem egy bemutatót az akkori Egyetemi Színpadon, amely már nem a Pesti Barnabás utcában volt, hanem az ELTE rektori épületében, a Szerb utcában. A bemutató szeánszra, amelyen egy magyar zenekar nyolcvanas évekbeli munkáját prezentáló kazetta és egy magyar közreműködőkkel is dolgozó angol zenekar vadiúj lemeze találkozott, sokan eljöttek. Újra felbukkant Virágh Laci, akivel régen láttuk egymást, és jólesett, hogy elmondta: nagyon becsül azért a kitartásért, ahogyan hosszú évek óta dolgozom, és utólag nagyon örül, hogy benne volt ebben a kalandban. Laci addigra ugyanis már felhagyott a zenéléssel, kiszállt a vendéglátózásból is, és valahol nyilván hiányzott neki a zenekar, az évek hosszú sora alatt megszokott tényleges zenélés, meg talán az is jó érzéssel töltötte el, hogy valamiben megmarad a neve, a munkája – miközben azok a dolgok, amelyekre korábban talán nagyobb hangsúlyt helyezett, gyorsan enyésztek az időben. Ekkoriban viszonylag sűrűn jártam Londonba, ugyanis fel kellett készülnünk az élő koncertek sorozatára. Ebben az volt az új és méretes kihívás, hogy – bár a zenét alapvetően egy az egyben a lemezen hallható módon (és persze minőségben) játszottuk, de – a TI eredeti koncertfelfogásának megfelelően – a koncertet rendkívül erőteljes, dinamikusan változó, vetített képi szólamok egészítik ki. Szuper 8-asok és más filmvetítők, videoprojektorok és diavetítők tucatjait használták fel, a vetítés ugyanolyan állandóan változó, ritmikus képkompozíciót alkotott, mint a hangok szövedéke. Gondosan és aprólékosan be kellett próbálni magát a zenét, az éneket és az előadást is, hiszen a stúdiófelvételek során meg lehet állni, és lehet ismételni, ja-

331

332

ORPHEUSZ

vítani is – koncert közben azonban erre már nincs lehetőség. Tehát gyakoroltunk, gyakoroltunk, gyakoroltunk, és újra gyakoroltunk. Nekem ez nagyon jó is volt, mivel nem lévén zenész, sok dolgot nem tudtam zsigerből vagy tisztán zenei tapasztalatból megcsinálni, hanem be kellett tanulnom. A folyamatos közös munka során a barátságunk is tovább erősödött és mélyült, hosszú távra megszerettük egymást. Az első Kaddish-koncertre 1994 őszén került sor, a svájci Fribourg-ban, a Belluard-Bollwerk fesztiválon, amely többek között arról híres, hogy minden évben az európai kultúra egy másik intézménye és annak vezetője jegyzi – ezúttal Nikki Milican és a 3rd Eye Centre volt ez a személy és intézmény Glasgow-ból, ahol és akinél korábban már jártunk a Konnektorral.

S P IRI T U S

1992 folyamán, talán egy Magyar Műhely-találkozó jóvoltából, összehozott a sors Kovács Zsolttal és Sőrés Zsolttal. Sőréssel már korábban is találkoztunk, első, a Cserépfalvinál megjelent verseskötete kifejezetten tetszett, és beszélgetéseink során hamar kiderült, hogy gondolkodásunk nagyon közel áll egymáshoz. Ráadásul irodalmi és elméleti tájékozottsága, éles és gyors gondolkodásmódja rögtön inspirált is. Zsolték akkor Pető Tóth Károly költővel, Bolba Gábor bőgőssel, Claudia Raths fúvószenésszel és Lévai Dénes hangmérnökkel dolgoztak együtt a SoKaPaNaSz formációban. Szóltak, hogy Mezzofoszfát címmel készítenek egy műsoros kazettát a zenekarral, és jó lenne, ha részt vennék egy-egy számban. A felvételek nyilvánosak, vagyis nem stúdióban zajlanak, hanem az egyik egyetemi kollégium halljában. Mint mindig, most is örültem az együttműködés eszméjének és lehetőségének – ráadásul most nálam már egy-két generációval fiatalabb emberek hívtak. Így természetesen el is mentem a tervezett felvételre, talán egy vasárnapi napon, és előzetes megbeszélés alapján készítettünk bizonyos improvizációkat. Ezek egyikének alapjául a „hasemita podagra” szókapcsolatot találtam ki, és nagyon rövid, improvizatív zenei frázisokra artikuláltam rá a két szót. Felvettük másrészt az Avec ma solitude című, a már rég halott Hajnóczy Pétert megszólító versemet, amelyet egy ideje játszottam különböző alkalmakkor: ezt szintén egy szájharmonikába zengem bele soronként, egy egyszerű, két hangon alapuló, hol lentről felfelé, hol fentről lefelé ismétlődő dallam szerint. Nagyon lelkesek voltak a SoKaPaNaSz fiatal tagjai, és megéreztem, hogy ebben az együttműködésben bőven van tartalék. Szerencsére Zsolték is így érezték, mert nemsokára azt javasolták, csináljunk közösen egy kazettát,

334

ORPHEUSZ

amelynek az egyik oldalán a Kovács–Sőrés duó mint S.K.Ψ. szerepel, a másikon pedig én mint hangköltő, az ő zenei kíséretükkel. Zsolték egy számomra nem ismeretlen, mégis újszerű dolgot műveltek: egyrészt a zajzene, másrészt a szabad improvizáció elve és gyakorlata alapján. Ez utóbbit olyan fontosnak tartották, hogy hosszú éveken át sokat foglalkoztak az elméletével is, és világszerte kapcsolatokat teremtettek az e felfogásban érintett, immár nagynevű kollégáikkal. Elszánt munkájukkal és kitartásukkal az elkövetkező években komoly megbecsülést vívtak ki maguknak itthon és külföldön egyaránt. Lévai Dénesnél elkészítettük a felvételeket, és mivel úgy látszott, tartós lesz az együttműködésünk, nevet akar tunk találni a zenekarnak. Én, hosszas meditálás után, a Spiritus nevet javasoltam, de Kovácsnak nemigen tetszett, vagy legalábbis kevésnek találta. Nem erőszakoltam a dolgot, de érveltem mellette, és kérdeztem, van-e jobb. Végül Zsolt azt mondta, ha a Spiritus mellett lenne még valami, azt el tudná fogadni. Alapvető zenei felfogásuk mentén a „noise” szó körül keresgélt, én meg ráéreztem: legyen akkor Noister, a „noise” és a latin „noster” szó keresztezéséből. Így a megjelenő kazettának Spiritus Noister lett a címe, és hármunk vezetékneve szerepelt mellette. A hangkiadványnak, mivel mi adtuk ki, persze semmilyen terjesztése nem volt, de engem ez már akkor sem érdekelt, mint ahogy korábban sem igazán. Megszoktam, tudomásul vettem, sőt, mintegy poétikai referenciaként gyakran emlegettem, hogy a leglényegesebb csakis az, hogy a dolgok megszülessenek, létrejöjjenek, lehetőleg láthatóvá is váljanak azáltal, hogy tárgyiasulnak – tehát hanghordozón, könyvben, katalógusban vagy másképp megjelennek. Azután az, hogy ez kihez jut el, hogy van-e terjesztése, és az hogyan működik, fontos, de már másodlagos kérdés. Így az ember legalább a névjegyeként oda tudja adni másoknak, ha szükséges, vagy ha az alkalom úgy adja. 1993 végén BP Szabó Gyuri, aki hallott arról, hogy megint „zenekarom van”, szólt, hogy Zörejszínház címmel a MU Színházban fesztivált tervez minden év végére, egy már volt is 1992ben, és szeretné, ha a mostanin mi is szerepelnénk. Megbeszél-

EGY MÁSIK EMBER

tem Zsoltékkal, ennek alapján hívtuk a Spiritus Noisterba a SoKaPaNaSz zenészeit, én pedig – a régebbi kapcsolatokat felelevenítve – Ladik Katalinnak meg Bese Csabának szóltam. Mivel sem helyünk, sem megfelelő hangosításunk, sem pedig időnk nem volt ahhoz, hogy rendesen próbáljunk, már ekkor kialakítottunk egy hosszú évekre működőképes próbagyakorlatot. Ez abból állt, hogy minden koncert előtt találkoztunk legalább egyszer, de inkább többször, és alaposan, részletesen megbeszéltük a koncepciót, kialakítottuk az adott fellépésen elhangzó munka szerkezetét, abban kinek-kinek a változó szerepkörét, belépéseit, kiállásait, a szólisztikus és a tutti részek jellegét és arányait. Ezt írásban és rajzban vázlatosan rögzítettük, mindenki eltette a maga példányát, és ez szolgált aztán szamárvezetőül a koncertek alatt, amelyeken természetesen mindenki alkalmazkodott a konkrét színpadi szituáció sugallataihoz, szükségleteihez – amit tehát megbeszéltünk, az alapjában véve kiindulópont és vezérfonal volt. Ennek megfelelően most is csak a beállás alatt próbáltunk, de előzetesen alaposan megbeszéltük, mit fogunk csinálni – annál is inkább, mert a performatív elemeknek pontosan tervezett helyük volt. A MU Színházban amúgyis mindig jól működött a technika, és a kulturális környezet is optimális volt, mivel sokan hosszú évek óta otthon érezhettük magunkat ott. Szépen lement a koncert, mindenki a megfelelő helyen lépett be, minden szempontból jók voltak az arányok, így tehát a gyakorlatban kezdtük el kipróbálni, hogyan működik együtt a hangköltészet és az improvizációs zene. Előadásunk tetőpontján egy porszívó csövét fújásra állítottam, és az évek óta megmaradt párnatollból (amelyet még a Vigadóban, a Parafinálé fesztiválon mézzel kentem magamra) ki-kimarkolva egy-egy csomót, elkezdtem azt a magasba fújni, minek nyomán szépen havazott a színtéren a toll. Láttam, ez meglepett mindenkit, az ötlet az egész folyamatot hirtelen egy másik térbe emelte át. Keserü Kati, aki akkor a Műcsarnok igazgatója volt, említette nekem, hogy fesztivált terveznek 1995 januárjára, abból az alkalomból, hogy kitatarozták belül az egész Műcsarnokot. Mond-

335

336

ORPHEUSZ

tam, hogy a Spiritus Noisterral mennék, rábólintott. Megbeszéltem a zenekarral, és elkezdtünk dolgozni a projekten. Alapvető elképzelésünk az volt, hogy a zenészek tervezett módon improvizálnak, Ladik Kati és én vokalizálunk, Lévai Dénes pedig hangmintákat vesz ki a koncertből, és azokat belátása szerint, elektronikusan megbolondítva, visszaadja a zenei összképbe. Közben megnéztem a helyszínt, amely rettentően jól nézett ki: most vettem észre, ahogyan ott álltak üresen és friss fehéren, milyen nagyok is ezek a termek, és milyen jó a terük. A zenekar végül is úgy állt fel, hogy Claudia ezúttal nemcsak szaxofonozott, hanem bőgőzött is, Bese Csaba basszusgitározott – ez a gondolat nagyon tetszett nekem, és ki akartam próbálni, hogy egy bőgő meg egy basszus hogyan dolgozik együtt –, Kovács gitározott és dobolt, Sőrés lemezjátszóval és magnetofonszalaggal, továbbá egy olcsó Casio szintivel működött közre, aztán a két már említett vokalista és Dénes. Alaposan megterveztem az előadást papíron és gondolatban, együtt megvitattuk és konkretizáltuk a fázisokat és a megszólalások módjait. Közben sikerült elérnem, hogy ki tudjunk gazdálkodni egy helyszíni hangfelvételt abból a célból, hogy azután kazettán ki is tudjuk azt adni. Ez persze nemcsak több pénzt, hanem különleges szervezést is igényelt. Jól bevált hangosítónk, Morcz Csaba mellé így meghívtuk Horváth János hangmérnököt, hogy hozzon a felvételhez szükséges külső technikát. Gyakorlatilag két rendszert kellett tehát felállítani, az egyik a szokásos, de jó minőségű zenekari hangosítás volt, amelyet Csaba kezelt, a másik pedig a hangfelvételt szolgálta, ezt János kezelte. A Műcsarnok inspiratív belső tere is közrejátszott abban, hogy úgy döntöttem, az üres fehér térben felépítek egy olyan színpadképet, amilyenből a Nemzeti dal című kiállításomat csináltam a Lágymányosiban 1985-ben. Megbeszéltem Csete Katalinnal, aki a Műcsarnokban a fesztivált szervezte, hogy kellene nekem egy csomó fahulladék, szőrös deszka, egyebek. Szerencsénk volt, ugyanis Katalin azt mondta, az ő hűvösvölgyi házuk kertjéből össze tudnánk szedni, ott egy csomó ilyen anyag maradt egy felújításból. Mivel a Műcsarnokban a mi fellépésünk

EGY MÁSIK EMBER

előtti napon másik műsor volt esedékes a fesztivál keretében, hamarabb nem lehetett az anyagot a helyszínre beszállítani. Így a koncert napján mentem ki Katalinhoz, aki a Műcsarnokból kért egy furgont, de csak a szállítás idejére. Ott, a hűvösvölgyi ház kertjében, ketten, óvatosságból kesztyűben szedtük ki darabonként a fagyott hóból a szőrös deszkát, a léceket, a fahulladékot, órákon át, közben néha bementünk melegedni. Aztán feldobáltuk az egészet az időközben befutott furgonra, és bevittük a Műcsarnokba, ahol egyedül hordtam be a teljes faanyagot. Aztán megjött Sőrés, és őt kértem, hogy segítsen néhány dologban – mint az már szokásos dolog volt számomra, a házban dolgozó több tucat embernek rendkívül fontos munkája volt éppen, fel sem merült, hogy valaki segítsen. Igaz, Katalin, akivel nagyon jól lehetett együtt dolgozni, előre jelezte, hogy ez probléma lesz. Sikerült egy hatalmas romhalmazt felépítenem, amely a koncert színhelyéül szolgáló terem hátfalánál jó magas volt, előrefelé kicsit lejtett. Hátul, a falnál egy kétméteres dobogót állíttattam a rom tetejével egymagasságban, arra helyeztem el Claudiát a bőgőjével. Éppen hogy elég volt a hely, szűken tudott csak mozogni, ez pedig plusz feszültséget adott a jelenlétének és minden mozdulatának. A halmaz tetején, jobb középen Dénest helyeztük el az asztalkájával, amelyen az elektronikus kütyüi voltak. Bal középtájt egy ferdén álló dobogóra Bese Csabát állítottam, aki ily módon mintegy ferdén állva basszusozott. Bal elöl Kovács ült a gitárjával és a dobszerkóval, középen Kati talált magának egy zöldséges rekeszt, abba állt bele, én meg jobb elöl helyeztem el magam. Sőrés technikai okokból a rommal szemközt helyezkedett el oldalt. Alulról világíttattam be a színpadi kompozíciót, hogy az árnyak magasan vetüljenek ki a hátfalra. Azt is megszerveztem, hogy Solti Mártáék kijöjjenek a tévétől, és felvegyék az eseményt. Minden adva volt tehát egy viszonylag nagy figyelmet keltő koncerthez: jó tér, jó alkalom, egy nagynevű országos intézmény által szervezett fesztivál az ő frissen felújított helyszínükön, ehhez kapcsolódva elég jó hírverés, tévéfelvétel és profi hangosítás, amely egy kiadandó műsoros kazetta lehetőségét foglalja magában. Jelentős előkészítő munka

337

338

ORPHEUSZ

feküdt hát ebben, és úgy tűnt, minden szerencsésen áll össze. Hosszú ideig tartott a beállás, mert nagyon fontos volt a jó hangzásminőség, és ezúttal nem csupán az aznapi koncert miatt. Ráadásul két technikát kellett összehangolni egymással is, bejövő hangok, kimenő hangok, átmenő hangok, ezek megfelelő arányai, a sávkiosztás a felvételhez stb. Közben megérkezett a tévéstáb, Márti bemutatta az operatőrt, az kérdezte, jó-e, ha egy adott pontról veszi a koncertet. Gondoltam, ő látja, én azt sem tudom, milyen optikával dolgozik, nem is tudtam átgondolni ezt a részét a dolognak, mivel már nagyon sürgettek, hogy kezdjünk, miközben a technika még nem állt össze rendesen. Sok sürgetés után épp azon a ponton voltunk – mindenki már a helyén –, hogy kezdünk, amikor is hallottuk, hogy valami zúgás, úgynevezett boom jön az erősítőből. Morcz Csabáék nézték, honnan eredhet, de nem tőlük jött, hanem valamelyik hangszerből vagy zsinórból eredhetett. Közben egyre sürgetőbben szóltak, hogy azonnal kezdjünk, ráadásul már a tévéstáb is jelezte, hogy fél órájuk van, aztán menniük kell. A közönség már bent ült, én lestem, mikor tudunk végre kezdeni. Ekkor kiderült, hogy a boom valahonnan Dénestől jön, az egyik kütyüjéből, de ezt ki kell nyomozni. Kérdeztem, mennyi idő kell hozzá, de már mindenki tűkön ült és állt, nem lehetett tovább feszíteni a húrt. Morcz Csaba azt mondta, legalább tíz perc kell hozzá, hogy újrahúzzon onnan egy kábelt. Abban a pillanatban döntöttem: Dénes kimarad, mondtam hátrafordulva a többieknek. Nem volt idő ezen mélázni, éreztem, hogy bármit kockáztathatunk, de a felvétel minőségét nem – mindent ehhez igazítottunk, ezen dolgozunk hetek óta, külön hangtechnikát mozgósítottunk hozzá Jánossal. Nem mehet kárba ennyi erőfeszítés, munka és pénz. Dénes lekászálódott hátulról, mi pedig elkezdtük végre a koncertet. Nagy látvány volt, valaki később a színpadképre azt mondta: Budapest bombázás után. Claudia rettentően elemében volt, intenzíven bőgőzött, közben sikított is néha, olykor szaxofonra váltott, és nagyon jól is mutatott a magas termetével fekete klepetusban. A ferde testhelyzetben basszusgitározó Bese Csaba is hozta a pontos tudá-

EGY MÁSIK EMBER

sát, Sőri nagyon ügyesen recsegett és játszott a lemezjátszón – amely egyébként az én régi, kiszuperált Supraphonom volt még az ősidőkből – meg a Casio szintin. Kati is profi volt, mint mindig, én is igyekeztem a legjobbat adni. Kovács invenciózusan használta a gitárját, a dobhoz szándékosan keveset nyúlt. Mivel a későbbiekben még stúdióban is dolgoztunk a felvett anyagon, sokszor volt alkalmam meghallgatni a felvételt, így nyugodtan mondhatom, hogy remek koncert volt, és mindenki a legjobbját adta. Szerencsére. Ha nem mindenki volt is a tudatában ennek. Claudia sokszor mondta utána, hogy neki nem tetszett az egész, mert nem érezte benne jól magát, nem tudott mozogni, márpedig a zene lényegéhez tartozik, szerinte, hogy az ember jól érezze magát benne. Mondtam neki, hogy téved, nagyon jól játszott, de nem tudtam meggyőzni; ragaszkodott hozzá, hogy egy koncert akkor jó, ha a zenész annak érzi. Érdekes volt tapasztalnom, és magamban meg is fogalmaznom azt a lényeges felfogásbeli különbséget, amelyben ehhez képest én gondolkodtam. Láttam, hogy Claudia jazz-zenészként szocializálódott, alapvetően azt is játszott, s bár próbálkoztak populárisabb formákkal is a Rózsaszín bombázókkal, az a meggyőződés, hogy a zenéhez a jóérzés is hozzátartozik, benne ragadt. Én meg hiába mondtam neki, ami nemcsak a meggyőződésem, hanem a tapasztalatom is: hogy a műalkotás szempontjából teljesen mellékes, hogyan érzi magát közben az alkotó – az eredménynek kell jónak lennie. Meglep, hogy ez tulajdonképpen evidencia, sokan mégsem így gondolják. Eszembe jut persze sokszor az is, amit erről beszélgetve éppen Bernáthy mondott. Elmesélte, hogy Bergendy István egyszer azt mondta neki, hogy amikor az adott számot a zenekar egyes tagjai már unják, utálják, gyűlölik, és úgy játsszák – no, akkor jó a zenekar, akkor ért be a produkció. Claudiát valószínűleg már csak az győzte meg, amikor meghallgatta a kész, kevert anyagot a megjelenő kazettán. Történt azonban rosszabb is: közvetlenül a koncert után, ahogyan kimentünk az előtérbe, a két Zsolt nagyon levert volt, Kovács szinte teljesen maga alatt. Végül nagy nehezen elmondta,

339

340

ORPHEUSZ

hogy ne haragudjak, hogy szól, de nagyon nem tetszett nekik, és nagyon cikinek tartják emberileg, ahogyan ellentmondást nem tűrően kiparancsoltam Dénest a koncertből, aki köpninyel ni nem tudott. Zsolt szavai nagyon megütöttek, és sajnáltam, hogy ez a nem várt, de az adott pillanatban elkerülhetetlen fordulat így leveri őket – de biztos voltam kénytelen-kelletlen meghozott döntésem helyességében. Megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy – a koncert maga még hagyján, de – nem lehetett kockáztatni a felvételt. Rengeteg időt, fáradságot, energiát fektettünk bele, minek nyomán egy kivételes alkalom született: így semmiképpen nem lehetett egy rossz, boomos hanggal tönkrevágni az egészet, egyszerűen nem volt más választás – vállalom a döntést. Levertségük nem nagyon hagyott alább, de azt hiszem, utólag gondolkodtak a dolgon, és belátták, hogy igazam volt. Elmeséltem Ladik Katinak is a dilemmát, aki, mint vérbeli profi művész, azonnal azt mondta, hogy „na de hát itt nem is volt választás, nem lehetett az egész koncertfelvétel sikerét egy ember miatt kockára tenni”. Az azért megnyugtatott, hogy ő is így gondolja. Még a téli hónapokban elmentünk Horváth Jánoshoz, akinek akkor a MU-ban volt a stúdiója, és a felvétel hanganyagát alaposan átgondolva, keverés előtt néhány elemmel kiegészítettük. Így Kovács néhol, nagyon keveset, hozzájátszott gitárral, részben kiegészítésként, részben azért, mert elégedetlen volt korábbi játékával. Azután behívtuk Katit, hogy improvizáljon még rá egy-két helyen vokálisan, hogy telítettebb legyen a zene – amit Kati zseniálisan meg is tett. Rámondta egy versét, azután pedig rádiójátékszerű módon rá is vokalizált a felvételre. Horváth János még alig hallott ilyesmit, úgy láttam, el van bűvölve. Újra felvettük a koncerten Sőri szintijéből felcsendülő dalt is, oly módon, hogy szöveget írtam hozzá (Gépmadárdal), és ezt Katival ketten fölénekeltük. A kész anyagot átadtam Hajnóczy Csabának, hogy a Bahia, ha jónak látja, adja ki. Csaba egy idő elteltével felhívott, a kazetta tetszett neki, de valami jószándékú megjegyzést tett, amiből az derült ki, hogy azt hiszi, egyes számokat hall az anyagban. Rögtön mondtam neki: „Csaba, ebben

EGY MÁSIK EMBER

nincsenek számok, próbáld meg úgy hallgatni, mint egy folyamatot”. Idővel újra felhívott, és úgy látszik, meggyőzte a füle, mert közölte, hogy kiadják. A műnek a Nemzeti zajzárványok címet adtam, ami a borítót tervező Kovácsnak eleinte nem nagyon tetszett, de aztán elfogadta. (Kicsit még ebben az időben is foglalkoztatott az a régi gondolatom és indulatom, hogy a legprogresszívabb, esetenként radikális művészeti alapállást és produktumokat, enyhén provokatív szándékkal is, igenis tekintsük nemzetinek, és ne hagyjuk, hogy ezt a kategóriát – ahogyan az hagyományosan történik – a konzervativista esztétikák és kánonok foglalják le.) Így 1996-ban a Spiritus Noister második műsoros kazettája is kijött, ezúttal a Bahiánál. Időközben a zenekar kissé átalakult: Claudia kimaradt belőle, viszont hívtuk Dóra Attilát fúvósozni, és – némileg talán a King’s Fingers hagyományára is gondolva, de főleg zenei okokból – több női hangot kerestünk. Ladik Kati adva volt; hívtuk mellé Szántó Évát, akinek nagyon jó a hangja, kivételesen jól intonál, ráadásul eleve kreatív művészként dolgozott. Akkoriban kerültem kapcsolatba Szvorák Katival, akit Andyék kerestek meg, hogy ugorjon be Márta helyére a Kaddish-koncertekbe. Végül is ez valamilyen okból aztán nem jött össze, de most felhívtam, és megkérdeztem, nincs-e kedve belépni egy olyan experimentális koncepcióba, amilyen a miénk. Volt kedve, és jött is, így a három nő együttes jelenléte különös erőt adott néhány koncertünknek: az eléggé összetett hangképet produkáló zenekarban a három női hang külön és együtt is karaktert talált, s az egyik jobban működött, mint a másik. Persze nem mindig ért rá mindenki, így Dóra Attila ötlete nyomán felhívtam Gryllus Dorkát – akit még gyerekkorából ismertem Dani és Vili révén, és aki akkoriban kezdett ismert színész lenni –, volna-e kedve néha beszállni. Jött, és nagyon jól érezte a dolgot. Volt néhány nagyon húzós, erős koncertünk az Almássy téren (némelyikéről maradt is egy egyszerű felvétel), egyszer meg az Art Expo rendezvényén léptünk fel, Kőbányán, egy pavilonban. Mivel akkor éppen többen nem értek rá, zenészként csak Kovácsra számíthattam. De ott volt Dorka, Éva és Szvorák Kati – ezt a felállást

3 41

342

ORPHEUSZ

is figyelembe véve a koncertet eleve Spiritus Nőstény néven hirdettem meg. A lányok csodálatosak voltak, Zsolt is nagyszerűen játszott – életünk egyik legjobb koncertjét adtuk vagy tíz ember előtt. 1996-ban lehetett az Almássy téren, hogy Kataklizma-revü címen koncerteztünk egy Bahia-rendezvényen (a jó, érdekes címet mindig fontos tényezőnek tartottam) – éppen a válási őrület elején voltam, ezerrel magam alatt lelkileg, de próbáltam profitálni ebből az állapotból legalább művészileg. Akkor már egyre szabadabban improvizáltunk, de a szilárd gondolati vázat mindig kidolgoztuk ehhez. Így biztosan tudtam, hogy a végén levágok majd egy nagy szólóperformanszot, amelyben megölöm az időt. Ezért lementem Borszéki óráshoz, aki már jól ismert, és megkérdeztem, nem tudna-e adni egy faliórát, amelyre már nincsen szükség, mert kellene a koncertemre. „Szét akarom taposni az időt”, mondtam. Nézett rám, de értett. Leakasztott egy kommersz faliórát a falról. „Ezért fél éve nem jöttek el, már biztosan nem fog kelleni.” Megköszöntem. Színpadi beállás alatt fellógattam az órát a magasba, persze úgy, hogy kézzel elérhető legyen. A koncert vége felé pedig elkezdtem helybenjárni a színpadon, ritmikusan ismételgetve az „ölj meg még” mondatot. Egyre jobban tapostam, egyre hangosabban mondtam, ordítottam, trappoltam, a zene már rég kiállt alólam, csak én tébolyogtam, meneteltem egy helyben, feszes tempóban, egyre intenzívebb testmozgással és ordítással: „ölj meg még”. Majd hirtelen leálltam, mozdulatlanság és csend lett, leakasztottam az órát a fejem fölül, ledobtam a színpadra, és recsegve széttapostam.

H A NG A DÓ

A nyolcvanas években módszeresen igyekeztem kiépíteni a kapcsolatokat lapokkal, rádióval, televízióval, hogy minél inkább hírt tudjak, tudjunk adni arról, amit csinálunk, és hogy minél jobban a közlátókörbe tudjam hozni azt a művészi-költői felfogást és gyakorlatot, amely akkori és mostani meggyőződésem szerint is a magyar és a nemzetközi kultúra integráns része – mégsem volt jelen sem az irodalmi köztudatban, sem a mindennapi láthatóság, ma már úgy mondanánk, médiahorizontján. Végül is viszonylag stabil kapcsolatok alakultak ki némely napilapnál: a Magyar Hírlaphoz került például az egykor a Kortárs Művészeti Fórumot irányító Starkbauer László, a Reformnál ott volt Ligeti Nagy Tamás, aki aztán Hegyi Hill Zoltánnal megcsinálta a VOLT című nagyszerű rocklapot, amelyben rendszeres avantgárd rovatot (Szkárosi Hangadó) kaptam a kilencvenes évek első felében. A Magyar Nemzetnél kezdetben ott dolgozott régi barátom és katonatársam, Javorniczky István, meg Boros István, akit akkor ismertem meg; aztán az Új Magyarországnál, majd a Népszabadságnál Jávorszky Béla Szilárd. A Népszavához idővel odakerült Boros és Andrassew Iván. A televíziónál többek között Énekes Zsuzsával, Szántó Ferivel egyre többet dolgoztunk együtt, de legjobban a rádiónál alakultak a dolgok. Neumann Gábor a nyolcvanas évek közepétől elkezdett figyelni ránk, eleinte némi esztétikai természetű gyanakvással, de aztán egyre odaadóbban. Ötödik sebesség című – Fiala Jánossal együtt készített – műsorára mindig számíthattam; sőt idővel megrendelőként is fellépett Gábor: egy időszakban például minden héten kellett egy hangkölteményt produkálnom vagy nekem, vagy az általam felkért személynek. Azután ott volt az örök jolly joker, Rózsa Péter barátom, a Radio Bridge-nél ott volt Neltz János, a Da nubiusnál rövid ideig Ómolnár Miklós.

344

ORPHEUSZ

Az irodalmi osztállyal már az első kötetem megjelenése, tehát 1981 után kapcsolatba kerültem. Simon László többször hívott beszélgetésekre, világirodalmi műsorokban, irodalmi szemlékben működtem közre fordítóként, olykor költőként is. Egyszer az egyik irodalmi szerkesztő, akivel korábban már dolgoztam, interjút készített az olasz költészet jelenéről Mario Lunettával, akit 1985 óta személyesen is ismertem. Én pedig úgy kerültem bele a műsorba, hogy lefordítottam néhány verset, köztük Andrea Zanzottóét. Mivel ezeket én olvastam fel, bementem a felvételre. Különösen örültem, hogy Török Tamás rendezte azt: a nagyszerű rádiórendezőt még Surányi Ibolya révén ismertem meg a Balassi Szavalókör kapcsán, azután hallottam rádiójátékát, amelyet a Mester és Margaritából készített, Pilátus szerepében Latinovitscsal. Megrázó munka volt. Éppen a Lunettainter jút játszották össze, amely francia nyelven készült, mivel a szerkesztő nem olaszos volt, Mario viszont kitűnően beszélt franciául. Így Zanzotto nevét Mario z-vel ejtette, a francia fonetikának megfelelően. A szerkesztő és nyomában a magyar szöveget fölmondó színész mint magyar hang, átvette ezt az ejtésmódot, ami megütötte a fülemet. Egy jellegzetes dilemma elé kerültem, mint gyakran az életem, főként pedig a munkám során. Hallottam, hogy helytelen irányban mennek a dolgok – de feszélyezett a gondolat, hogy ez nem az én dolgom, és hogy ne üssem bele mások dolgába az orrom. Igen ám, de így meg mégsem lehet hagyni; ha már egyszer teljesen véletlenül ott vagyok, akkor korrigálni kell – és ez csak rajtam múlik. Ha nem szólok, rosszul fog adásba menni. Erőt vettem magamon, és szóltam Török Tamásnak: „Elnézést, én csak véletlenül vagyok itt, de hát ezt a nevet helyesen dz-vel kell ejteni, ahogyan az olaszok teszik azt, nem ültethetjük át a magyarba a francia ejtésmódot.” Tamás felkapta a fejét: „Zsuzsa, ez miért csak most derül ki, ha Endre nem jön be, akkor így marad?” Akkor elölről felvették az interjúszöveget az olasz kiejtés szerint. Az Ismeretlen monológok című első verseskötetem megjelenése után volt egy rádióbeszélgetés az irodalmi osztályon, amelyet Szakolczay Lajos vezetett, Domokos Mátyás volt ott még és

EGY MÁSIK EMBER

Hekerle Laci. Kulturáltan folyt a társalgás a fiatal költőkről, az új irodalomról, Szakolczay pedig, mindenkori pozitív és jó szándékából eredően, a Militarista dal című versemet összehasonlította egy szlovák költő, Ladislav Novak egy versével (Lajos nagy közép-európista volt), bizonyságul felolvasta a Militarista dal első sorait, játékosan, groteszken: Um-papa, um-papa, ratatata um-papa. „Igen – mondtam –, ebben lehet valami, azonban másképpen is lehet olvasni ezt a verset, és itt fontos az olvasat.” Teleszívtam a tüdőmet levegővel, és iszonyatos belső energiával, mintha egy nagy pumpa lennék, elkezdtem harsogni: „UMM – PPAPPA, UMM – PPAPPA”, majd egy ordítás: „RATATATA”, és vissza a nagyerejű pumpához: „UMM – PPAPPA – UMM – PPAPPA”. Ezután rögtön normális beszédre váltottam át, és folytattam az érvelést. Érezni lehetett, amint a levegő megáll az asztal körül, mindenki megdöbbent, szóhoz sem jutott, Laci vigyorgott és helyeselt, Domokos kicsit kellemetlenül érezte magát. Mindez ugyanis merőben szokatlan és meglepő volt egy rádióbeszélgetés keretei között. Vártam, mikor megy adásba a közös beszélgetés, de nem ment. Megint vártam, kérdeztem Simon Lacit, mi van, azt mondta, majd… Így ment ez évekig, nem adták le, és lassan valami olyasmit hallottam, hogy „Dorogi Zsiga nem akarja”. „Mi az? – kérdeztem magamban –, a rádió irodalmi osztályának vagy pedig az osztály vezetőjének az a dolga, hogy eltakarjon az irodalomból olyasmit, amit nem akar benne látni? Egyszerűen nem akarja, hogy tudjanak róla? El akarja titkolni a másféle felfogásokat?” Természetesen így volt, hiszen évtizedeken keresztül így működtek a hivatalos intézményrendszer fórumai. Közben egyre többet jártam be a közrádió különböző szerkesztőségeibe, és egyre több irodalmi műsorba hívtak, különösen azután, hogy Dorogi Zsigmond nyugdíjba ment, és Varga Lajos Márton lett az osztály vezetője. Őt még huszonéves koromból ismertem, Bodnár Györgynél találkoztam vele. Már akkor tájt elkezdődött köztünk az a rendkívül korrekt nyilvános párbeszéd, amelyet évtizedeken át az jellemzett, hogy Lajos egy konzervatív, kicsit népi álláspontról kérdezett engem, és

345

346

ORPHEUSZ

érvelt részben azzal szemben, amit mondok, de mindig teljesen nyitottan és kíváncsian arra, ahogyan én értelmezem a dolgokat. Én pedig értelmezéseimben mindig igyekeztem világos és összetett lenni, és figyelembe venni más lehetséges álláspontokat is. Így az évek során nagyon jól összeszoktunk ebben a fajta „süketek párbeszédében”, amelyet persze csak eljátszottunk, hiszen nagyon is értettük egymás különböző álláspontját. Miután már eléggé kiismertem a rádiót, és egyre javultak a közállapotok, különösen, hogy Gombár Csaba lett az elnök, bent járván egyre inkább azt tapasztaltam, hogy az emberek végre dolgoznak, és a munkával foglalkoznak, mert mással nem nagyon kell. Az ötödik emeleten volt az irodalmi osztály, ahol Varga Lajos Márton mellett helyettesek dolgoztak: Magos György és Katona Imre József; utóbbi, bár nagyjából egyidős volt velem, régi rádiósnak számított már. Támadt egy ötletem: itt az ideje egy tisztán hangköltészeti magazint elindítani, hiszen éppen a hangköltészet a leginkább rádióra termett és a rádió által jól átadható művészet. Ráadásul szakmailag is alaposan ismertem már a területet, jó kapcsolataim voltak magyar és nem magyar költőkkel, az archívumom is kezdett kialakulni, egyszóval minden adott volt egy ilyen műsor gondozásához. Felkerestem hát ezzel az ötlettel Vargát, és elmondtam neki az ajánlatomat. Rögtön pozitívan állt hozzá, gondolkodott rajta, majd egyszer csak mintegy véletlenül eszébe jutott: „Neked van itt egy régi interjúd…” „Igen – feleltem –, de olyan régóta nem megy le, hogy már le is tettem róla”. Fölpattant a székéből, keresett egy falipolcon, majd lekapott egy dobozt a szalaggal. „Ez az – mondta –, miért is nem adtuk ezt le eddig?” De nem várt választ: „leadjuk”, döntött. És két hét múlva adásba is ment a fentebb leírt beszélgetés, amely hosszú éveken át állt dobozban – miért is? A tervezett új műsor ügyében Varga továbbirányított Magos Gyurihoz és Katonához, hogy velük beszéljem meg, részéről rendben. Gyurinak is tetszett az elképzelés, Imre kapta a feladatot, hogy foglalkozzon vele, operatíve ő volt az osztály motorja. Egyszer csak szól, hogy Bán Magdának van egy műsora, a Magyar írás, és annak az egyik számaként kipróbálhatnánk a hang-

EGY MÁSIK EMBER

költészeti magazint. Szerkesztettem hát egy erős anyagot, megírtam hozzá a bevezetőt és az átkötő szövegeket, kevés kommentárt, ami az értést hivatott segíteni, az összejátszásnál pedig mindezt felmondtam. Elég színesre terveztem a hangi szerepemet, igyekeztem amolyan DJ-sre venni a figurát. Például beletettem Balaskó Jenő csodálatos költeményét, amelyet a Solidart Minifesten adott elő, és amely azzal a hangfelvétellel indul, amelyen Szepesi közvetíti, iszonyatos tempóban, a tokiói olimpia szovjet–magyar vízilabdadöntőjének utolsó percét: „Dömötör megy…Dömötör megy… Dömötör menj, menj, Dömötör, Dömötör … Dömötör lőőőőő…. GÓÓÓÓÓÓÓL”, majd visszacsuklik a hangja, „a síííííírból hoztuk vissza ezt a győzelmet, a sííííírból hoztuk vissza”. És innen Jenő még kétszer rávágta ugyanezt a fantasztikus felvételt és hanganyagot, hogy az ismétlések után egy erős váltással beinduljon a gyászzene. Most, amikor felkonferáltam Balaskó e remekét, a felvezetés végén én is kiáltottam egy intenzívet: „Gyerünk, Jenőőőő!!!!” Láttam, hogy Bán Magdának és Imrének nagyon tetszik, egyik sem szólt egy szót sem, de az önálló műsorom sorsa eldőlt. Megbeszéltük, hogy havonta félóra lesz, azt a címet adtam neki, hogy Világhangköltészeti revue, de szerzőként, félig-meddig alcímként odatettem: Szkárosi Hangadó. Úgy gondoltam, ebben a szerepkörben ez lesz a nevem – ezt vittem tovább a VOLT-ba is. Imre először rendezőt is akart adni mellém, az első önálló számban ott is volt Hegyi Árpád Jutocsa, de ő is látta, meg én is, hogy nincs rá szükség. Simon Laci is megerősített abban, hogy mellettem semmi szükség rendezőre, bőven elég egy rádiós szerkesztő. Beszéltem hát Imrével, aki beleegyezett ebbe a felállásba: Kőrösi Zoltánt jelölte mellénk rádiós szerkesztőnek. A másik termékeny húzásnak az bizonyult, és ebben az osztály kiváló partner volt, hogy sikerült meggyőznöm őket: a műsor felvételét ne a rádióban csináljuk, hanem Hortobágyi stúdiójában. Egyrészt tudtam, hogy teljesen fölösleges, és akadályozza is a munkát, ha minden hónapban más stúdióban, de legalábbis más technikusokkal kell dolgoznom, akik, mondjuk, ha jól állnak is a dologhoz magához, akkor sem értenek hozzá, és mint

3 47

348

ORPHEUSZ

az gyakran történt, mindenről külön meg kell győzni őket; és így minden felvételnél az egészet lehet elölről kezdeni. Hortobágyinál viszont teljesen profi stúdiókörülmények között tudunk dolgozni, a technikai rész is mindig egy kézben van, tehát a hangzás standard módon folyamatos egész, ráadásul egy olyan hangmérnök kezében, aki mellesleg gyakorló zenész és zeneszerző, tehát tökéletesen és azonnal ért mindent. Nem kellett sokat győzködnöm Imrééket. Az is szerencse volt ebből a szempontból, hogy a rádióban akkor tértek át egy új elszámolási rendre, amelyben az is benne foglaltatott, hogy az egyes osztályok házon belül is fizetnek egymásnak a keresztbedolgozásért, illetve a stúdiók igénybevételéért. Így tehát a felvételek kiszervezéséhez nem kellett külön forrást szerezni. Elkezdtük hát, akkor még nem is sejtettük, jó évtizedes munkánkat. Minden alkalommal összeállítottam, és már gondolatban és papíron is szigorúan megszerkesztettem egy hangfolyamatként izgalmasnak gondolt egyveleget különböző hangköltészeti, zenei, konceptuális munkákból, szövegekből, megírtam hozzájuk a bevtextet (bevezető szöveg) és az átkötő-informatív szövegcséket, sőt az ún. lekonfot is (búcsúszöveg az elhangzott szerzők nevével). Hortó egyre több fantasztikus zenét adott, amelyeket beszerkesztettünk. A Délibáb utcai stúdiójában kezdtünk, azután, két-három év múlva az akkori lakásán folytattuk a Tárnok utcában, végül néhány évig a nagykovácsi házában. Már a Délibábban nagyon jól kitapasztaltuk és értettük egymás gondolatait, aminek persze bőven volt előzménye is, hiszen sok zenei felvételt készítettem már nála a Konnektorral. A műsorkészítés során egyre professzionálisabban működött a „négykezesünk”: nagyon sokat számított, hogy Hortó technikailag mindent tudott, és hihetetlen agya volt művészi értelemben. Nem ritkán fordult elő velem, más helyzetekben is, például zenészekkel dolgozva, hogy tudtam, mit akarok, de nem tudtam zenei vagy technikai értelemben jól megfogalmazni. A nem intuitív zenész ilyenkor gyakorlatias dolgokat kérdez, és esetleg feszélyezett, persze csak egy-két pillanatig. Hortónál ez elő sem fordult: ahogy mondtam valamit, rögtön megértette azt, amit

EGY MÁSIK EMBER

talán ki sem fejeztem pontosan, sőt, továbbgondolta, és sokszor olyan tökéletes megoldásokat hallottam vissza, amelyekre álmomban sem gondoltam. Igazi szerzőpár lettünk a rádióműsor vonatkozásában. Kőrösi Zolit a műsor során ismertem meg, akkoriban fiatal írónak számított, és új rádiós szerkesztő volt. Néztem, hogyan vesz részt a dologban, és nagyon megkedveltem az attitűdjét: csendesen ült, alig szólt, de figyelt, és ha ritkán mondott valamit, az érdemi volt. Jól észrevett egy aprócska nyelvi következetlenséget is (pedig ez hallás útján sokkal nehezebb, mint olvasva, igaz, a rádiósoknak ez a dolguk), vagy egy intonációs problémát – ilyenkor ezeket kijavítottuk. Nagyon ritkán fordult elő, és ilyen esetekben mindig előre szólt, hogy a következő alkalommal nem tud eljönni, vagy hamarabb el kell mennie. En nek azért volt jelentősége, mert azt jelezte, hogy megbízik abban, hogy fokozott figyelemmel fogunk dolgozni, nehogy hiba kerüljön a műsorba, amiért neki kellene tartania a hátát. Az együttműködés tehát vele is nagyon passzentos volt. Olyannyira tartott a lendület, hogy egy másik műsort is javasoltam, amit el is fogadtak, bár végül is csak néhány szám készült el belőle, még a Délibábban. A műsor címe Akusztichon volt, szintén fél óra, és ezt egy-egy nemzetközi rangú, kiemelkedő életművel rendelkező hangköltő portréja töltötte ki. Az első szám a futurizmust reprezentálta, azután Bernard Heidsieck, Jackson Mac Low–Anne Tardos, Ladik Katalin, Papp Tibor és Galántai György következtek, ezt követően a műsor megszűnt. Ment azonban tovább gőzerővel a Revue, sőt, miután Kőrösi Zoltán lett az osztály vezetője, fejleszteni kívánta a műsort. Így egy kis szünet után már egy órát kaptunk havonta, ami lehetővé tette, hogy egy nagyságrenddel kiterjesszük a szerkesztést. Egyrészt szerkesztési alapelv lett, hogy minden számban készítünk egy – hasznos idejét tekintve tízperces – beszélgetést egy kortárs kvázi avantgárd alkotóval (az elsők között például Grandpierre Attilával, Simon Balázzsal, Szegedy-Maszák Zoltánnal, Kántor Istvánnal, dr. Máriással), és ezt többnyire két ötperces blokkban szerkesztettük a hangfolyamatba, a blokkok

349

350

ORPHEUSZ

alatti hangszövetet pedig lehetőleg a szóban forgó művész anyagaiból állítottuk össze. Másrészt bevontuk a munkába Bakács Tibor Settenkedőt, aki mindig egy általa kiválasztott film képi és hangi világáról beszélt (értelemszerűen ez alá is mindig az adott filmből szerkesztett hanganyagot tettünk), illetve Korányi Tamást, aki az ún. komolyzene kísérleti szférájából hozott mindig egy-egy darabot, és röviden kommentálta. Nagyon jó, öszszeszokott csapat alakult ki, amelynek rádiós szerkesztő tagja Kőrösi kiválása után Turai Tamás lett. Az új, nyitottabb műsorkoncepció jegyében, a Revue folytonosságát a Szkárosi Hangadó alcímmel fenntartva, a műsornak a Világgége címet adtam, ami aztán az idő és a munka előrehaladtával egyre legendásabb dologgá vált. Mindig jött valaki, és mondta, hogy hallotta a műsort, és csak csodálkozott, hogy a Magyar Rádióban ilyen is van. Kovácsy Tibort például személyesen nem is ismertem: egyszer jött hazafelé Bécsből, rádiózott, véletlenül ráállt a Gégére, és teljesen megfogta, azonnal írt róla egy recenziót az Élet és Irodalomba. És egyre több ilyen eset volt. Egyszer le kellett állnunk egy fél évre, talán elfogyott a pénz, de azután folytathattuk, egészen 2002-ig. Még a kezdeti lendület idején szólt egyszer Katona Imre, hogy van egy világirodalmi sorozat náluk, egy héten ötször húsz perc, s ennek az a lényege, hogy minden heti anyagot egy-egy író állít össze. Jó lehetőség volt, elfogadtam, és úgy szerkesztettem meg a műsort, hogy az előadók ne színészek legyenek, hanem az én művészkollégáim. A Baudelaire után Ki-ki a maga agyrémét címre keresztelt adássorozatban például Shelley és Giorgio Caproni versét BP Szabó Gyuri adta elő a maga motorikus gépeivel. Bernáthy elképesztő invencióval mondta el többek között éppen a címadó Baudelaire-szöveget. Tóth Gábor Rimbaud híres levelét és egy Blake-verset olvasott fel, feLugossy Laca pedig egyenesen zseniális volt: ahogyan Poe Eldorádóját vagy Baudelaire Spleenjét elmondta, azt tanítani kéne. Az ötödik előadó természetesen én magam voltam. Nagyon jó érzés volt, hogy egyre tágabb kör számára, egyre tágasabb kulturális összképet sugározva tudom kamatoztatni a tapasztalataimat és a kapcsolataimat.

EGY MÁSIK EMBER

1994 tavaszán, közel a választások időpontjához Kőrösi Zoli szólt, hogy a Fidesz Táncsics Hajó – Sajtószabadság néven kétestés kulturális rendezvényt tart a Dunán, amelyre beajánlott engem és a Tudósokat. Mind a két este kellene játszani, lehet ugyanazt, a számlát a Fidesz Lendvai utcai székházában fizetik majd ki, a műsor ügyében egy bizonyos Wermer András rendezőt kell keresni. Így is történt, előzetesen megbeszéltük, amit kellett, az első nap délutánján, Máriáss Béciékkel együtt, elmentünk beállni a hajóra. Gasner jött még el a dobzenekarával. Már fent voltunk, amikor egy walkie-talkie-val szaladgáló, rendkívül elfoglalt fiatalember ránk szólt, hogy mit keresünk itt, ide csak engedéllyel lehet belépni – azonnal elkezdett más walkietalkie-sokkal beszélni, fontoskodott egy sort, aztán felfogta, hogy műsoron lennénk, amiről egyébként semmit nem tudott. Később megérkezett Wermer, mosolyogva elnézést kért. Én éltem a rendkívüli alkalommal, és mivel zenekar nélkül voltam, megkértem a még Bada Dadával felálló Tudósokat és Gasner dobosait, hogy együtt kísérjék le, amíg a Nemzeti dalt performanszszerűen megcsinálom. Elkezdtek érkezni az emberek, csupa ismeretlen arc, sehol egy ismerős. Én még abban voltam, hogy ilyen alkalmakkor mindig akad egy-egy kolléga, barát, szomszéd, földi. A Tudósok kezdtek, a szövegeik és a zenéjük hihetetlen nyers energiával áradt szét a Dunán. Közben megtelt a hajó, közömbös, értetlen arcok mindenütt. Sebaj, belefogtam az akciómba, amelyben, mint régen, a Nemzeti dalt szavaltam visszafelé, véres komolysággal és elkeseredéssel, közben egy táskából előpakoltam egy fehér lepedőt az asztalra, arra pedig fokozatosan piros és zöld festett vattadarabokat helyeztem el. Közben szárnyakat kaptam a zenétől: olyan sűrű volt, hogy szinte hátradőlhettem volna rá. Gasner dobzenekarával és a Tudósok rendkívül keményen ütő dobosával összesen négyen doboltak őrült erővel, Endrei Walter basszusgitárja dübörgött, mint a pokolban, Béla a legjobb helyeken recsegett bele a szaxofonjával: hihetetlen erővel, és mégis egyre fokozódó intenzitással kísértek, a Nemzeti dal ütött, mint az áram. A végén, a gyors leállásnál összekaptam

3 51

352

ORPHEUSZ

a fehér lepedőt a színes vattákkal, és kivonultam. De Gasnerék, immár a saját zenéjükkel, folytatták a varázslatot. Amiből rajtunk kívül senki nem vett észre semmit. Koncertünk után a közönség egy része elvonult, közben megérkezett egy Viki nevű énekesnő, akit nem ismertem. Csak arra figyeltem fel, hogy valami hihetetlen diszkózene szólal meg, és két fürdőruhás lány műsorszerűen táncikálni kezd. Azt hittem, nem jó helyen járok. Hogy jön ez a két dolog össze? Közben a közönség is kicserélődött, és még ismeretlenebb, egészen fiatal és homályos arcokkal telt meg a hajó, jól fésülten diskuráltak és fogyasztottak. Viki beállása befejeződött. Ekkor vettem észre, hogy a hajó fedélzetén állva ülésezett a vezérkar, köztük Deutsch Tamás, Sasvári Szilárd, Kósa Lajos. Egy pillanatra egymásra pillantottunk, valahogy azt éreztem, ennek nem lesz jó vége. Közben Viki elkezdte a koncertjét, harsogott a play back diszkó, vonaglottak a csajkók, a közönség végre elemében érezte magát. Mentünk volna el, távozás előtt odamentem Wermer Andráshoz, aki enyhe zavarban azt mondta, hogy köszönik szépen, és ha nem probléma, holnap nem kéne jönni. Kicsit meglepődtem (bár szinte számítottam erre a fejleményre), és udvariasan azt mondtam: „Persze, természetesen, ahogy gondoljátok.” Majd a biztonság kedvéért megkérdeztem: „De a gázsit kifizetitek?” Wermer arcán egy indignált kifejezés suhant át, amely némán is azt mondta: „Micsoda kérdés! Persze, hogy kifizetjük!” Így is lett. Másnap elmentem a Lendvai utcába, megírtam a számlát, kérték, írjam rá a rendezvény nevét. Az szj-szám után odafirkantottam: „Sajtószabadság-hajó”.

UTÓ

Eszmélkedéstörténeti emlékiratom nem ért véget, csak egy levegővételnyi időre megállt. Hogy miért éppen a kilencvenes évek derekán? Eddig tartott a szufla, vagy más oka is van? A megfontolás, mely a levegővételre időt adott, egy nem tudatos döntést hagyott jóvá. Amikor megálltam, úgy láttam, olyan helyen járok, ahol bizonyos utak láthatóan véget értek, mások éppen meg kezdődtek. A kilencvenes évek elején életem és munkám néhány jelentős folyamata (Konnektor, Új Hölgyfutár, a kollektivitás ethoszának heroikus szakasza) befejeződni látszott, mások (Towering Inferno, Spiritus Noister, rádiófónia, az avantgárd-kísérleti kultúra rendszeres kritikai értelmezése) meg éppen beindulóban voltak. A következő szakasz, a közvetlenül a hátunk mögött lévő mintegy tucatnyi év személyes kultúrtörténetének megírása pedig valóban egy új levegővételt és egy új szuflát kíván: már csak azért is, mert a szükséges távlat, amelyből az ember szemlélhet és értelmezhet, ezt kívánja. Rögtön jövök.

TA R TA L OM

Elő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Iskola . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Egyetem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 Mozgó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81 Fölöspéldány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 Műhelyek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116 Zenefele . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 132 Oda-vissza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 144 Konnektor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 168 Támadás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 186 Haza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 236 Nomád . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 255 Kiadó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 268 Új Hölgyfutár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 281 Tovább . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 301 TI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 323 Spiritus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 333 Hangadó. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 343 Utó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 353

ORPHEUSZ KIADÓI KFT. 1062 Budapest, Bajza utca 18. E-mail: orpheusz.kiado@gmail.com www.orpheusz.hu A kiadásért felel az Orpheusz Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő: Kónya Anna Szöveggondozó: Komáromi Csaba A borító Hamarits Zsolt fényképe alapján készült. Tördelés, tipográfia: Layout Factory Grafikai Stúdió Kiadványszám: 374 Megjelent 19,08 (A/5) ív terjedelemben, Slimbach és Eurostile betűtípusokból szedve. ISBN 978-963-9809-20-8