Page 1

H Á R S ER NŐ

ÉLETED ÉLETED NÉLKÜL NÉLKÜL


H Á R S ER NŐ

ÉLETED ÉLETED NÉLKÜL NÉLKÜL

Or pheusz K i a dó Budapest, 2010


A kötet megjelenését a Magyar Könyv Alapítvány támogatta.

© Hárs Ernő, 2010 © Orpheusz Kiadó, 2010


VERSEK VERSEK JUDITHOZ 1942–2007 JUDITHOZ


Az elfelejtett tenger Mintha már láttuk volna egymást e titokzatos partokon, s egy őszi kék tenger színét tükrözte búcsúzó szemünk, s kezed már másodszor fogom. Emlékszel, mennyi cifra kagyló borította a partfövenyt? Víz árja ring játékaink felett, s vállunkra szürke köd terít megtévesztő köpenyt. De néha, lásd, szemünkbe villan egy eltörött kagylócserép, s míg felveszem, egy végtelen, jól ismert tenger halk szava mormol belőle szerteszét. 1

9

4

2

7


„Szeretlek” Utadra küldlek, drága, furcsa szó, kit rejtve hordott eddig csak szívem, csak menj, te víg és bánatos lakó, hisz úgysem érthet itt meg senki sem. Vedd szemfedődül ezt a kis papírt, mely selymesen, halkan magába zár, s titkod felett, mit félénk ujjam írt, szívétől nyílik meg csupán a zár. S míg messziről követlek valahol, számodra már megszűnt az éjszaka, s pirulva hallgatsz, míg föléd hajol szemének fénylő hajnalcsillaga. 1

8

9

4

3


Újévi szánút Víg szavak lebegnek számon, szállingózó hópihék. Halvány téli délutánon messzesiklunk csengő szánon, arra, hol még élni szép. Nézz körül! A szürke rácson finom hó a csipkedísz, s mintha még mindig karácsony volna, sűrű zúzmarát fon télapó a kertre is. Míg átvágunk árkon, jégen, meg nem árt az enyhe fagy. Csillag gyúl az alkonyégen, melyet szemed tükröz éppen, és a csillag most Te vagy. Erre, hol nem járnak mások, nem köt már a büszke rang. Összebújunk, mint két vásott szökött gyermek, s kacagásod úgy csilingel, mint harang.

9


Hóba süppedt erdészhajlék lesz vágyunknak otthona. – Két lovunk már csupa tajték, csak ne érjen közben baj még! – Tája farkasok hona. Megpihenni éjre benne hív a sok-sok földi jó, mellyel szekrény, kamra telve: drága étel, ritka kelme, angyalhaj s aranydió. Most ölelj, kedves, mert holnap tán sivár lesz már e hely. Szürke felhők vándorolnak, s boldogságunk úgy elolvad, mint a könnyű hópehely. 1

10

9

4

3


Agavé Sok kút volt, melyből szomjam enyhítettem, sok szédület perzselt nyomot belém, s reményeim kiégett, koravén levélként egyre-másra hagytak cserben. De mint virág, mely kőfalzárta kertben kibomlik egy százéves agavén, támadt szívemben egy nap ritka fény, s beteljesedett, amiért születtem. Mit bánom, hogyha más tavaszt nem érek, a vágy, amelyben egyesültem véled, túlnyúlik korhadt, tüskés bokromon. Sors vagy, mely ellen ész hiába lázad, s év év után akárhány tovaszállhat, sosem lesz vélem senki ily rokon. 1

9

4

4

11


Júniusi fényben Sok évből leng köröttünk már az illat, de lásd, a nyár még mindig fűszeres, s ha két szemed kérdőn szemembe pillant, nem kérek mást, csak mindig így szeress. Itt állunk már a nyárelői fényben, s mögöttünk lassan nagyra nő a múlt, s jaj, mennyi percről kell neked beszélnem, mely bódít még, bár rég távolba hullt. Remény s lemondás közt hányódva egyre (ó, hány reményünk végleg megszökött), mint színes szőnyeg úgy szövődünk egybe titokzatos kéz ujjai között. Eddig cél voltál, rejtelmes jövendő, de mindinkább a múlt is csak Te vagy, ki visszahívsz, mint vésztől óvó csengő, ha volna perc, melyben vágyam kihagy. Egymás nélkül, lásd, nem találunk többé a nagy magányra úgysem már vigaszt, s bár egy világ foszlik köröttünk köddé, lesz tán egy csók még, mely túléli azt. 1

12

9

4

4


Fiatal öröm Sokáig tartott, míg kemény tojáspáncélja feltörött, s megpillanthattuk friss pihék között a régvárt örömöt. Testét, mely még a túlvilág bűvös napfényétől meleg, fészek helyett ringassa most lágyan tapintó két kezed. S ha nagyra nőve elrepül, búcsút sem véve majd, ne bánd! Ajándék volt, s az ég úgyis süket marad jajszónk iránt. 1

9

4

5

13


Jegygyűrű Jegygyűrűként, mely ujjadon el sose halványul, a míves szavakat adom szerelmem zálogául. Örömből, kínból sort verek kitartó ötvös kézzel, aranyat régi mesterek módján keverve rézzel. De hogyha csak egy volna is szavaim közt hitvány, hamis, mellyel meg nem elégszel, gyűrűmet visszaküldheted, ne valljon hűséget neked más, mint valódi ékszer. 1

14

9

4

5


Nászdal Viharban forrtunk egybe mi, mint tengerparti fák, melyeknek görcsös törzseit villám szabdalta át. Sorsunk a küzdők sorsa volt, nem langyos kényelem, halált bömbölt nászdal helyett felénk a bősz elem. S néznünk kellett, reményeink az ár mint tépi szét, sóízű könnyel rontva meg szűz csókjaink ízét. Kérgünkbe nem vájt más, csupán viharmadár köröm, fészekrakáshoz még időt nem lelt bennünk öröm. S hogy bírtuk mégis, más adott erőt, nem földi hit, vérünkben régi dús nyarak hagyták emlékeik.

15


Utunkra égi rendelés örök napfénye süt, ha ránk fergeteg zúdul is sötéten mindenütt. Érezzük, túléljük a vészt, bőghet bármily vadul. Más szállal gombolyít nekünk jövőt a párkaujj. 1

16

9

4

5


Ararát Hegycsúcsra értünk, két barát, nem lankadó két szerető, rév nyílott végre, Ararát részünkre, napfényes tető. Van már hazánk, s ha elborít új szenvedés özönvize, békét lelünk mindenkor itt, nincs vész, amely felér ide. 1

9

4

5

17


Szerelmi epilóg Magános órán eltűnődöm olykor, mi lesz, ha egyszer mi is öregek leszünk, akik kifogytak már a csókból, s kiknek nézése bágyadt, réveteg. Verandán ülnénk, mint aki csak vendég házában, s készül messze útra már, fáradt szívünk némán körülkerengnék emlékeink, sok esti nagy madár. Kiolvasva egymást már, mint egy könyvet, a végtelenbe hívó szerelem nem fájna már, s elfújt levélnél könnyebb lenne a vágy, mely kínzott szüntelen. Szólván olykor, szavunk, mit kő a kútban, lelkünk mélyén soká csobbanna csak, s ha jő a vég, oly önfeledten, untan innók ki, mint egy vizes poharat. 1

18

9

4

6


Szarkofág Most, hogy mélybe nőtt a gyökér, s a felszín gátjait leküzdve elérte végül azt, ki túlról törte felé hasonló daccal az útját, nincs erő, ármány, ami összeforradt szenvedésünk kapcsait elszakítsa, s már a két egymásbavesző kívánság görcse kienged. Itt fekszel mellettem. Elalva hallom, véred sűrű nedveiből rugalmas fűszálként mint hajt ki jövőm, amelyben fűszer az emlék. Mit tudhat lelkünk az arasznyi mélyen élők gyötrő szomjairól! Szerelmünk évek forgó fényeit egy kedéllyel tükrözi vissza. Hosszan szedte mérgeid ifjú testem, s mint a túlélt kór, tudatom legalján, csíráit félig betokozva lappang egykori vágyam.

19


Ám ha feltör, s habjait ontva bőven, mélybe zúg is, mint a patak tavasszal, tombolását sziklafalak parancsa tartja mederben. Így leszünk, csontig kitanulva egymást, példaképpé, ókori szarkofágok összehajló szobraiként ragyogva messze időkig. 1

20

9

4

8


A megtalált Eurydike Hosszú, nehéz telek után az első igazi nyár! Hosszú, sötét télből eszmélt fel lelkem is, miközben már az alvilági fák zúgása lakott fülemben, ahogy őt kerestem, aki csaknem elveszett. S most újra itt van mellettem a júliusi rét tündöklésében, mely egy régebbit vetít, azt, hol először ízleltük szerelmünk tíz éve tartó boldog mámorát. És mégis más, érettebb ez a táj s meztelenebb. Kifogyhatatlan fény ragyog az egymásbafonódó hegyek gerincén s a völgyek felett, ugyanúgy, ahogy rajta, aki ím, ledobva végső lepleit, hídként feszül ölelésem alá, s e gyönyörittas fennsíkról a nyár legszédítőbb teljéhez nyit utat. 1

9

5

5

21


A Tiberius-romoknál Capriban A sziget vállán rangjelzés a rom, hova kaktuszok, oleanderek között vezet a görbe, köves út, s egy császár gyaloghintaját viszi a rabszolgaként izzadó tudat. Innen perelt a veszendő gyönyörrel, az érzékek párkányáig hatolva, kétezer évvel előbb is a vágy, miközben mindig ugyanaz a kék ragyogás volt az égbolt és a víz kérlelhetetlen tükörválasza. S most itt állunk a gerincen mi is, a villámfogó Mária-szobornál, melyet a győztes júdeai isten ütött a róla tudomást se vett, beteg hóhér beomlott termei s elnyílt lugasai fölé pecsétül. Váltó-idő! A bukó nap narancsát a szemközt kelő citrom hold cseréli, ahogy mennyeket szorít ki helyükből, s tesz ellenkező előjelűekké a világ örök páternosztere. S ahogy megfordít lassan minket is, kik addig dajkálunk fogyó hitünkkel valami új, bennünk növő erőt, míg egyszercsak, megváltoztatva célunk, ellentétes irányba nem ragad.

22


Most magasan jár még a fülke velünk, s hogy tetőpontot léptünk át, csak akkor érezzük, mikor visszavesz a völgy. Árnyéktól leszünk egyre súlyosabbak, míg a leszálló negyedív után nem kezdjük pályánk fonákját az éjben. 1

9

6

4

23


A boldogság mérlege Mint ha valakit éles csóva ér, s az átvakított ruházaton át a figyelő, ki szemben áll a fénnyel, látja a test szabad domborzatát, úgy látlak most, kivel huszonöt évet könyveltem már az elmúlás javára, a szeretőt, anyát és feleséget, hogy minden rostod egymásnak felel: tartozik, követel. Szakadatlanul egyenlíteni napi számlákat, ősök összegubancolt ideg-váltóit, tévedéseit – ez, amire a sorsod kényszerít, s eddig győztél még minden követelt. Vérből, velőből, lelki, szellemi derékség szabadon ömlő kútjából mindig született új összeg a tartozik oldalon. A szeretet hétfátyoltánca lettél, egymásután vetkezve le magadról az ifjúság tündéri selymeit, puhábbra váltva a fényesebbet, mert követeltek önző sebeink, irgalmat várva inkább, mint gyönyört a végső pillanattól, mikor kivillan holdas köldököd.

24


Mezítlen harcban a világgal, rég nem magad előtt tartod a mérleget, hogy igazságot ossz. Egész valóddal méred a gonosz erők nyomását, s ahogy teszel, érzel, a serpenyők tebenned inganak le és fel. S rovod nap mint nap, évről évre a tételeket jobb- és balfelől, bármikor készen a zárszámadásra. Ó, fájdalmas választottság, amely minden javáért helyben vezekel – szarvasünő, ki patak fele tör, míg tüskesövény sarkantyúz húsába.

1

9

6

5

25


Mozart a tévében Szabályos nyári hétköznap este volt, híjával minden rendkívüliségnek. A sötétség rongyos szigetelése átengedte az utcát a nyitott ablakon. Szóltak a rádiók, búgtak a repülőgépek, s láthatatlan tévé-sugarak szeletelték a világegyetemet emészthetővé. S egyszerre felcsillant a hangod a kibogozhatatlan szövevényből, mint ősidőktől fogva ismerős hívás, az elmúlás barlangjáratainak irányt jelző Ariadne-fonala, hogy újfent kicsalja szívemből az első érintkezés villanyütését. S elképzeltem, hogy nem vagy, csak üzensz egy bolygóról vagy földalatti tájról s minden testbeli hovatartozás nélkül egyedül kelsz birokra a rombolás baljós zörejeivel, mint a hontalan emberi remény halálraszánt, utolsó gátfutása. Fújt köröttem a világűri szél, s a legkülönbözőbb rendeltetésű rezgésszámok metszették egymást az estben, gyilkos parancsokat röpítve a szórakozás csatornái között,

26


míg tehetetlenül forgott a föld a bujakór ez új koszorújával. Mit keres itt a tollpihe-tutaj, az önfeledt ragyogású szelídség? Letartóztatják, mint gyanúsítottat a viharok első fogdmegei, míg a szabadság madárszívverése más torkokban birkózik a halállal, s öröknek hiteti, ami a legesendőbb. 1

9

6

6

27


Hagia Marina Időtlen kék égbolttal megrakott oszlop-szekér, gyeplőszíj-fényes út kanyargása az álmos pineák illat-teraszain, hűs-meleg légfonatokkal cölöphöz kötözött szívtépő mosolyú tenger: lesz-e valaha még ily színig telt napunk? 1

28

9

7

0


Az énekek énekéhez Magamban hordalak az idő kezdete óta mint láthatatlan keresztmetszetét a mezonokból összerótt anyag vagy a világűr diktafonja a belehangzott hullámhosszakat Értelmetlen fájdalmak torlaszát felmorzsoló állhatatos öröm vesztőhelyen virágzó rózsaág napból kovácsolt dárda akivel sorsom sárkányát keresztüldöföm Törvény vagy aki védve perzsel a szabadságnál szabadabb s akit ha meg kell szegnem egyszer a hang kialszik elhallgat a fény s a templomkárpit földig széthasad 1

9

7

3

29


Évfordulóra Szerelmünk éneke remegő virágfej a kiszolgáltatottság szélzajos teraszán Mindig a szikla pereme körül az idegek egyre hosszabbra nyúlt kötelén vontatva magasba a gyűszűnyi gyönyört A tegnap rekedt zsoltáraira a jövő antifónái felelnek Semmi sem változik csak a lelkedbe rótt betűk árnyéka lesz keményebb s homlokod napja elgondolkodóbb Lehet-e teljesebbet adni mint te kiben a szív az ész s a képzelet profán szentháromsága egyesült vérhullatásos körmenetté hullámzó hitek égboltja alatt Cápáktól nyüzsgő tenger szigetén hiénáktól körülvett varázskert pázsitágyán egyensúlyoz szerelmünk az irigy évek tüskéit kerülve

30


De nincs az az elíziumi rét a feledés oly isteni foka hogy együtt töltött földi nyomorunk a legtávolibb túlvilágból szivárgó könnyel vissza ne pereljük

1

9

8

2

31


Vallomás Lehetnek gyanús fi lozófiák hogy mi egymásnak a nő és a férfi nekem elég a megharcolt igazság cáfolhatatlan metafi zikája Hogy ugyanaz vagy mint sajátmagam erényeid enyéimként ragyognak s minden hibádért felelős vagyok mint legrejtettebb mulasztásomért Fájok ha fájsz gyönyör a gyönyöröd reményeiddel virradok naponta s lemondásod estjével takarózom s ha meghalnál felébe hasított meteorként sikoltanék utánad a süketnéma világéjszakába 1

32

9

8

5


Nézek utánad Nézek utánad, eltűnsz a tömegben, csak a képzelet úszója követ, meg-megrándulva az aggodalomtól. Viszontlátlak-e épségben vajon, míg láthatatlanná válva botorkálsz a kettőnk közé nyomult idegenség tányéraknákkal tűzdelt senkiföldjén? A megszokással fordított arányban áll a kockázatviselő erő, az idegsejti szakítószilárdság. Ahogy az évek nőnek, egyre fogy, s ha soká nem jössz, nem tudok egyébre gondolni, csak hogy mily ismertetőjel, lélekgyűrű, rejtett sorszám alapján próbáljak a halál utáni éj ezerszer nagyobb teret és időt betöltő sötétjében rádtalálni. 1

9

8

8

33


Hogy mondjam el Hogy mondjam el az el nem mondhatót öt évtized egymás mellett megélt minden örömét és iszonyatát az egymásbakevert férfi és női sejtek rögeszmés szívverését az időben Hogy mondjam el ahogy egy őszi estén kibontakoztál holdfátylak mögül lelkem barlangfalának plátói képeként a valahol már láttuk egyszer egymást csalhatatlan bizonyságérzetével Hogy mondjam el mindazt mi ezután jött a Vesta-papnőséggel párosult pelikánmellű vérző anyaságot s felettük mint tündéri többletet a magvaváló szellem nevetését Hová lett már a csillagpor fejedről az önfeledtség hamvas szőkesége a sok erényből ami felmagasztalt bátorságból szépségből egy maradt hogy amit kellett mindig vinni tudtad

34


Helyt tudtál állni ahogyan a fák aszályban fagyban megteremve mindazt amit nedvedből utódok elődök bimbózó vágya lankadó reménye az évszak állása szerint igényelt Ki ennyit ad sosem lehet magányos tettei állnak őrt álma felett s elszállt szavai mint madárfiókák kelnek ki a rájuk emlékező ligetek kertek fészekmelegéből S én elmondva az el nem mondhatót köszönetül azt írom homlokodra hogy amiképp az Úr kereszthalála a kenyeret s bort átlényegítette úgy szentelte meg tested a szerelmet 1

9

9

0

35


A gyertya fogy A gyertya fogy, de fénye nő, nem anyag már, csak fényerő, s a végtelenbe szétoszoltan ragyog új halmazállapotban. 2

36

0

0

1


Ez már nem szerelem Ez már nem szerelem ez bonthatatlan végső azonosság a sejtek bőralatti szünet nélküli néma párbeszéde Arcod varázstükör melyből visszaragyog rám fél évszázad minden gyönyöre és keserve s melyet hiába zúz be a halál elárvult szellememnek nem lesz nyugalma míg valamennyi szétszóródott szilánkját nem gyűjtheti össze egyenként – ha világkorszakok telnek is közben el – oly hibátlan egésszé amilyen akkor volt amikor megláttalak először 2

0

0

1

37


Mi ketten Azt mondják: ritka hosszú boldog földi együttlét, szerencsés kötelék, arany hűség, mi ketten – pedig csak valaki kivált a tömkelegből rám mosolyogva megfogta kezem, majd köddé változott, s eltűnt a végtelenben. 2

38

0

0

2


A nagy zuhanás előtt Oly jó, hogy itt vagy a másik szobában, sok évtized hálóiba bogozódva, s fűtöd a lelkemet hűséges kályhaként, mint a hűlő világ utolsó menedéke. Mert fagy leselkedik ránk mindenünnen, s alattomos kezek lassan kiráncigálják talpunk alól az élet szőnyegét, a tízezernyi színből, fonálból egybeszőttet. S nemcsak a megszokott biztonság fogy alattunk, oldalt is repedeznek a volt védőfalak. Naponta átmegyünk valamilyen barakkon, ahol torkot szorít a gyilkos csontmarok, s a sokszeszélyű rák rohasztja meg a testet, vagy a fekete skála többi gonosz esélye. De kint a kertek újra még virágba borulnak, s az ártatlan növényi tisztaság dacol az összeesküdt mérgező vegyszerekkel. Ahogy mi is, akik a végső életösztön makacsságával egymásba fogózva küzdünk ki még magunknak a vágtató időben veszélyt feledtető, lélegzetnyi nyugalmat az egyre közelebbi nagy zuhanás előtt. 2

0

0

5

39


Életed nélkül Életed nélkül éltem időtlen korszakot, s így élek majd az éjben, ha meghalsz s meghalok. Ami nem fájt a múltban, most égő sebet ejt, mert közben megtanultam, hiányod mit jelent. Egymást bárhogy szerettük, akárhány éven át, le kell vetnünk szerelmünk magunkról, mint ruhát. De nem fognak ki rajtunk vakká tevő rögök: amit egymásnak adtunk s viszont kaptunk – örök. 2

40

0

0

7


REKVIEM REKVIEM SZÓLÓHANGRA 2008–2009 SZÓLÓHANGRA


I. Tudom, nem hozhat vissza téged se könny, se sóhaj, se ima, nincs többé emberlábbal járható út közöttünk, se göröngyös, se sima. Ha vállalnám is az akármi hosszút, mely a nemlétbe torkolltatta léted, nem érném utol a növő időben a percet, amely elrabolt előlem. Az öröklét végtelen tükrű tenger, csak egy-két korallzátonya lehet, hol megveti lábát a földi ember s leéli azt a kérész-életet, mely annak, ki rá belépőjegyet nyer, attól lesz szép, hogy visszahozhatatlan, s melyben kicsinyben éppoly öntudat van, mint ami mozgat égitesteket. Ha legalább beszélhetnék veled, ha volna szellem, kiküzdeni tőle, hogy visszatérj pár órányi időre, hogy kiönthessem eléd szívemet. Kíváncsian, mit mondasz erre-arra, mint életem bírája, sorsom őre, mivel különben, árván adogatva, minden szavam falvisszaverte labda.

43


Ha esténként előbújnak az árnyak, akkor vagy hozzám a legközelebb, úgy érzem, hogy már-már meg is talállak, csak rejt előlem még a szürkület. Alakodat kitapintom a széken, az ajtó nyílásába álmodom, egy pillanatra szinte már elérem, hogy megérinthet kinyújtott karom. Hol tartózkodhatsz? Esetleg a holdban? Lunaként emlegettek lánykorodban, kerek arcod miatt. Ó, bár lehetnék a pásztorod, akinek felkeresnéd a barlangját, ragyogva, éjszakánként, hogy mivel túlnagy volna az ajándék, Endymiónnal szerepet cserélve, átszivárogjak lassan a mesébe. De nekem a mindennapi valóság is megfelel, ha így akadhatok rád. Hogy örültél, mikor betegszobádból láthattad a lenyugvó teliholdat! Nézd most is még tovább, lakozz akárhol! S ha benne, mint titkos közös tükörben, tekintetünk időnként összeolvad, a halál tán egy percre visszadöbben.

44


II. Május volt és a régi ház boldogságtól feszült, elszállt, mint szél, a téli gyász, s vitte az összes keserűt. Helyükbe Schubert dala tért, daloltál és anyám kísért, hogy kint a Lajta és a kert minden tündére felfigyelt. Tudták, kezdődik valami, mit nem lehet még mondani, de már feszíti titkait a konok mustármagnyi hit, mely hegyeket mozdít a végén. Dalod több volt, mint puszta élmény: bölcsőjében, mint szent ígéret, ott ringott már egy teljes élet. Új tél jött majd, a másnaposság, a feneketlen böjt tele, kifosztott kamra, üres ország, a pokol végítélete. Te szénért énekelsz, mi húzzuk, anyád és én, a rakományt, mely a póthíd V-jén ha túljut, elég lesz hónapokon át.

45


S egy még élesebb rajzú kép: tűzrevalót gyűjtötök épp, anyád s te, egy budai kertben, mikor a nagy hírt bejelentem: nem kell tovább éhezni már, lepattant sorsomról a zár, a nemzet, mely porban hevert, felállt és magához emelt. Repülni fogunk, kéz a kézben, te a dallamok kék egében, én szárazon s tengeren át. Kiküzdünk egy felsőbb hazát, hol bennünk születik a törvény, s húzhat magához bármily örvény, csábíthat bármily délibáb, sértetlenül szállunk tovább. De addig, mint új felvonás, munka jött s megpróbáltatás. A tél ellen vaskályha kellett. Az Ecserin találtam egyet, parkettünk ma is őrzi még kihullt parazsának helyét, s agyam mulatságos betétként egy kínos újév-est pecsétjét.

46


Vágyunkban egyre még újoncok, melegedtünk a kályha mellett. Kibontottad nekem a melled, s vérünk egy földöntúli boldog órára Túlén túli tájra vitt, amikor kárörvendve zengő hangon szólalt meg egyszercsak a csengő, hogy összezúzza a kényes idillt. Újévi kedves, ritka vendég érkezett hozzánk, aki nemrég vezérkari főtiszti rangban volt pártfogó, védő hatalmam, hogy ne viseljem azt a sorsot, mit annyi társamra kiosztott az évszázad kegyetlen-ostobán, s aki ekképp lett második apám. Mit volt mit tenni – mosolyogtunk, s megtiszteltetésről dadogtunk, s üdvünknek bármily gyászos lett a kára, leültünk véle egy csésze teára. S ő szerencsére nem vett semmit észre, s nem is volt módja több rajtaütésre, vele is, mint a többi öregekkel, végzett a tél, a betegség s a rendszer.

47


III. Ezután jött az Opera, a szerepek, a mélyvíz. Féltettünk, végig felszínén tudtál maradni mégis. Láthattuk, erőkészletedből nemcsak a dalra futja, pályádnak Thália felé is indult diadalútja. Megsokszorozta lényedet a Nagy Szerepkiosztó, Mozart volt első életed, Wagner lett az utolsó. Bastien arca ifjú volt, Elvira bája érett, s a Norna láthatatlanul jelképezte a véget. És ami közben volt, a sok nagyszerű alakítás! Bármennyit felsorolhatok, egy sem volt oly kihívás, mint Beethoven Fideliója, hiszen Pizarro börtönudvarában sóvárogtunk fény után valahányan, s a recski pokol várt szabadítóra.

48


Octavianod átadta rózsát, míg Mélisande-od maga volt a rózsa, Dorabellád pillangóként csapongott, Sieglinde hősi lélekkel kihordta az elveszett reményt. De Fidelio, azaz Leonóra többet üzent számunkra mindegyiknél, mert egész korszak volt, mit belevittél. Csak ily elszántságtól hátrált a zsarnok, benned a hitnek olyan tüze égett, melytől a felemelt tőr lehanyatlott, s amiért éltél, célodat elérted. Ó, bár így tudnál szembeszállni végül a halállal is, mindnyájunk javára, hogy felzenghessen, győzelmed jeléül, a szabadulás fenséges nyitánya!

I V. Amikor legnagyobb lett a sötétség, Euterpé jött gondjába venni minket, mosolya nyomán kibukkant a kék ég a felhők közt, s lazultak a bilincsek. Ültünk a taxiban, tebenned évszázadok dallamai zsibongtak, veled szorongva, ápoltam a lelked, hogy ne útközben kelljen kilehelned.

49


S már ott álltál a fények záporában, ahol egy jó évtizeddel korábban démoni zöld lángok közt Somlay mutatta be Faludy Villonát. S ahogy ő sokakat szíven talált, szelídebb hangú éneked is ünnep lett mindazoknak, akik egybegyűltek, hogy hallgassák, mint templomi imát. Bársonyruhád sejtelmes kékje, zöldje vízi vagy erdei tündért idézett, a műsorod úgy állítottad össze, hogy sose lankadt a bűvös igézet, s mikor gyermekeddel szíved alatt léptél fel, bár ösztönből cselekedted, nem készakarva, bölcsődalokat választott a leendő anya benned.

V. Most nagy a csend, kegyetlen némaság fojtogat az üressé vált lakásban, mit egykor szűkké tett a tág világ, halálodtól huzatos ma, kitártan. A múltat már nem őrzik, csak a tárgyak, melyek kitartók és hűségesek, s míg nemzedékről nemzedékre szállnak, kigúnyolják az emberéletet.

50


Én mégis tiszteletben tartom őket, mert őrzik a fényt, mely rájuk esett – edényeket, ruhákat, terítőket, poharat, ékszert, evőkészletet. Ugyanúgy adom köntösöd reád, ahogy azelőtt reggelente tettem, még őrzi tested illatát, mely bárhová tűnt, elfeledhetetlen. Megigazítom papucsod, ez volt mindig az első – lábadra többé nem húzod, mezítláb visz a felhő, amelyen éppen utazol, ki tudja merre, valahol, hol földi szó nem ér utol, se szitkokat ontó, se esdő. Majd megreggelizel velem, együtt esszük meg az ebédet, székedhez hozzáképzelem az alakod és a beszéded. És napról-napra így forog késő estig az élet – Ó, nem, még nem vagyok bolond, csak imbolygó kísértet!

51


A szobád is tárgy, csak nagyobb, s varázslatos fényben ragyog, ha még s ha már alacsonyabb pályáról süt be rá a nap. Azt mondtuk, egy magasabbrendű végzet ilymódon kíván kárpótolni téged mindazért, amit évek óta elvett a fájdalom, fogságban tartva tested. De most a növő napsugár már hiába keres, akármennyiszer körbe jár szobádban, ott már nem talál, a fekhelyed üres. Mit kezdhet? Minden aranyát búcsúra gyűjtve, glóriát a sajgó Nincs-re tesz. Mert van olyan, mi érthető, s van, ami érthetetlen, mi szétvált, már nem egyesíthető se pokolban, se mennyben. Az egyetlen, mit tehetünk, feltámasztjuk a dalban. Csak élő szívet temetünk, a holt már halhatatlan.

52


VI. Szabad vagy már, nem sújtanak többé a földi gondok, nem kell már szeretteidért napról-napra szorongnod: hogy hol járnak a nagyvilág melyik vészterhes szegletében, védi-e őket barikád, vagy megrohanni készek éppen? Megjött-e már az autóbusz, a repülő leszállt-e rendben? Az utakon olcsó a hús, s a légtér kiismerhetetlen. Minden szerencsés út ajándék, játék a sorssal szüntelen, s ki otthon vár, féléjszakánként rághatja magát éberen. S a színpad is termett keservet, ez volt a hold túloldala. Lázasan kellett szerepelned, mert különben, mondták, soha színházban fellépni nem enged a szakma e kies hazában. Van utánpótlás, ha esetleg elpusztulsz tüdőgyulladásban.

53


Hány történt hasonló eset, s hányszor keresztezte a pályád a rém, mely prédára lesett a csillogó évek során át! S az volt a még gyötrelmesebb, hogy úgy kellett folytatni harcod, ne mutasson külső szemek felé mást, mint mosolyt az arcod.

VII. Ahogy az évek szaporodtak, mind több lemondás lett erényed, s bár túlnőtték a jót a rosszak, mégis megőrizted a fényed. Mert nincs értelme az éggel perelni, a nagyvilág egy szobában is elfér, s egy este Mozarttal több valamennyi soha nem láthatott görög szigetnél. Számodra most, mindennek ellenére, egy utolsó nagy utazást kínálok. Fájdalmaid miatt már számos éve nagylelkűséged egyedül bocsátott utamra engem, látni a világot, nem félve, hogy a felgyűlt ismeretlen élmények mit fognak teremni bennem – illendő, hogy kárpótlást nyújtsak érte.

54


Nem a jövőbe visz, hanem a múltba ez az út, csupa jólismert vidéken. Szemünk nem néz se aljasra, se rútra, nem fog megállni máson, csak a szépen. Azon, amiért élni érdemes volt, amitől egymást mégjobban szerettük, s mit senki, aki földi porhüvelyt hord, nem tudhat megismételni helyettünk.

VIII. Amikor megismertelek, felém arcodból olyan rokon fény sugárzott, hogy egy pusztuló világ közepén igen hamar lettünk meghitt barátok, akiknek lelki húrjai egy ütemre rezegtek s egy életre szóló szerelmet késztettek bennünk csírát bontani. Erős szálak kötöttek a családhoz, két főiskola vette el idődet, nem volt könnyű kiharcolnom a néhány órát, ami nekem jutott belőled. Télen cukrászdák, nyáron uszodák voltak, hol ketten magunkban lehettünk, s a Duna-parton, szemben Óbudával, ismerkedett egymással ifjú testünk.

55


Sokat adtál, de mindig többre vágytam, ettől lettél megunhatatlan, távollétek próbái közt kívántam az együttlétet egyre szomjasabban. Új boldogság volt minden érkezés, neked is éppúgy, mint ahogy nekem. Így értük azt el, hogy még a kevés értéke is mérhetetlen legyen. Nem egyszer mondtad, hogy szeretteid fontosabbak, mint bármily pályabér, méltatlan útra a siker se vitt, nem vélted magad többnek senkinél, se szűkebb, se tágabb környezetedben. Szellemi nagyság vagy szegény rokon, bárkit sodort eléd az alkalom, egyformán ember volt szemedben. Ha végigszállsz most lélekben velem a feltorlódott évtizedeken, melyekben kővé vált a pillanat, élettel telnek az igaz szavak. Felködlik Győr diakonissza-háza, öreg, beteg szülők látogatása, a művészként a köznapért hozott erőnfeletti sok áldozatod.

56


Ez járta már a Zugligetben is, hol Ilona-napkor a balkon vendégekkel telt meg, kiket nem oszlatott széjjel az alkony. Látlak, amint sürögsz közöttük, mint dolgos háziasszony, sajgó ízületekkel is hősiesen kitartva talpon. De lassan átadta helyét a víg nyüzsgés a csendnek, csak bokrok, fák illata szállt, s őszikék hangja zengett. Felettünk augusztus mennyboltja fénylett, s lefekve, láttuk szobánk ablakából, mint folytatnak a rózsadombi fények a csillagokkal szikrapárbeszédet. Szép volt a Szarvas Gábor út, itt nem viseltek háborút, csak kávé fogyott rengeteg, s kislányunk rollerezhetett. Ha nagy eső jött, a barát itt töltötte az éjszakát, s ha Carmen ment a Szigeten, hazaértél veszélytelen.

57


Így éltünk itt hét nyáron át, s a szívet üdítő napokra fehér kalács, fekete bodza rakott a végén koronát. Mindebben nem volt semmi rejtély, csak azt éreztük, nem lehet a földön nagyobb kincsre tenni szert a bölcshumorú szeretetnél.

IX. Egyébként is a nyarak buja zöldje kapcsolt minket legerősebben össze. Ahány nyár, annyiféle élmény segített át a telek zord sötétjén. Feltöltődve varázslatos erőkkel indultunk elszánt harcba minden ősszel, hogy legyőzzük, ki lesben állva várt ránk, a sorsunkra fújó hétfejű sárkányt. Nem sokcsillagos szállodák kínálták a pihenést, szerény turistaházak vaságyai őrizték éji álmunk jó ideig. Nem nyílt számunkra más út, csak amit kijelöltek a sorompók. De széppé tette a gyarlót, az olcsót a szeretetből fakadó alázat, s még töretlen erejű ifjúságunk.

58


Az úticél a legtöbbször a Bükk volt, de megfordultunk éppúgy a Pilisben. Az akácillatot hoztuk el innen, míg amonnan a komor szálfaerdők orgonahangját. Kikericsmezőkön pihentette sóvár szemünk a Börzsöny, és mindenütt a legfőbb földi béke lett vadvirágok bogárzümmögése. Aztán lassan megnyíltak a határok, meghosszabbodtak vándorútjaink. A növő igény új eszközre váltott, több helyre minket már gépkocsi vitt. Nyugatra, Délre egyképp eljutottunk, magunkra húztuk a sós óceánt, s ha olykor szomjas maradt is a torkunk, pótoltunk számos fájdalmas hiányt. Húsz évig ment így. A világ nagyobbra nőtt csak, hogy kezdtük megismerni őt. Minden cél újabbnak lett nullapontja, s mindig kevés volt pénzünk és időnk. De Periklésztől is valaha Athén mindössze ennyi évig ragyogott, s e fény mégis égetett az időben máig el nem halványuló nyomot.

59


Minden kalandról úgy tértünk haza, hogy szenvedhettünk bármennyi kudarcot, az elvesztettnél mindig gazdagabb volt az összegyűjtött kincsek halmaza. Hány vidámzajú délvidéki este, vakító hegycsúcs, tengerparti alkony fénye verődik ámuló szemedbe, ha varázstükrömet elébe tartom. Emlékszel a szunioni romokra, hol Byron nevét őrizte a márvány, s hogy mily boldogság ült ki homlokodra az engadini táj nagy dele láttán? Az éjszakára Lugano tavánál, mely úgy fénylett, mint egy úrnapi oltár, s hogy Edinburghban angolul daloltál, míg skótok közt a királynőre vártál. S emlékszel Caprira, hol szembenállott a lenyugvó nap a felkelő holddal, hol egy vak író hódított világot, s a templom kapuján kiáradó dal Máriához szólt ősi dallamával. A képzelet mind újabb tájra szárnyal, s mint Tóbiásnak – visszanézve látjuk – útközben végig angyal volt a társunk.

60


A dalmát parton ő fogta a kormányt, hogy ne zuhanjunk a mélységbe. Gondja neki volt, hogy a Towerba ne akkor menjünk, amikor robban ott a bomba. A római éjben ő óvta léptünk, hogy ne támadjanak ránk banditák, s egy nappal a koleravész előtt ő hagyatta el velünk Itáliát.

X. Ezenkívül is volt, aki segített. Az első volt a kőbányai rendőr, ki örökre lekötelezve minket, kimentett téged a veszedelemből, mely a megszállt fővárosban a nőket prédául dobta a mohó hadaknak. Házában leltél rövidke nyugalmat, kiböjtölni a vészterhes időket. Zalaszentbalázs volt a nászutunk, harmadfél évvel esküvőnk után, mint kárpótlás egy távoli rokontól. Habár egy hétig tarthatott csupán, s nyomasztó volt a júliusi hőség, felejthetetlen lett kiéhezett életvágyunknak a vidéki bőség s a még romlatlan vendégszeretet.

61


A Balatont ifjú házas korunkban csak vasárnapok tartamára láttuk. Világosra volt évről évre Rózsa napjának táján szíves meghívásunk. Nagyokat úsztunk a tó hűs vizében, fűzfák közt sorskérdéseket bogoztunk, sose vittük haza, mit enni hoztunk, s csillagokat neveztünk este néven. Aztán fokonként délebbre hatoltunk, Szemesről jött s Tihanyból meghívás. Keresztszülőként láttuk el a dolgunk az egyiknél, s egy szellemóriás posztumus ajándéka volt a másik. Az ő házában élvezte apám itt, a tó fölé kinyúló dombtetőről a Balatont magas korban először. Majd Boglár lett a végső állomás, hol kezdetben egy évtizeden át szállóvendégként fogadott be minket a templomépítő professzor csodásan nyitott baráti családja, mint a meghurcolt püspökkel is így tett, s a tengődő Sinkával ugyanekkor, mert náluk már csak ez volt a szokás.

62


Előttünk újabb életfejezet kezdett ekkor kibontakozni, a csemete fává lombosodott ki, a vendégjogból birtok született. Minderről később. Itt csak annyi álljon, az örömöt, hogy teljesült az álom, megkétszerezte, hogy tudtam, tinektek, kislányodnak s neked ez mit jelentett. E hálatelt kitérőt követőleg hadd zárja most sorát a jótevőknek, ki, fényből, árnyból egyként részesülten, a csendes társ volt zajgó életünkben, főzött reánk, nevelte gyermekünk, s a folytonosság abroncsa gyanánt őrizte híven házi tűzhelyünk, amíg csak bírta – az édesanyád.

XI. A Rózsadomb Boglárral egyidős volt, s a végén ez is, az is elveszett. A felelős az idő lett, az ősok, mely nem ismeri a kíméletet. A miénk csak az, mi közben virágzik, a két-három évtizednyi öröm, s a világűri szél játéka válik mindenből, mi kívül van e körön.

63


Pihenj meg hát a rózsadombi kertben, egy fohásznyi időre legalább! Nézd, hogy kéklenek már a kikeletben a nyíló fák alatt az ibolyák! A mandula, az orgona, a rózsa, nézd, sorra mint jóismerőst köszönt, s hogy hódolatát előtted lerója, a jázmin is fehérbe öltözött. És nézd a fákat, egy sincsen közöttük, mely ne ígérne bő termést neked, s nézd, a bokrokból előbújva, föltűnt fehér cicánk is! Megetetheted, ahogy rég tetted, rekkenő melegben, vagy mikor mindent mély hó borított, s hogy benne utat áss, csak a szünetlen nyávogó panasz volt a biztatód. Egyformán szép volt itt az összes évszak, a lepkék tánca s a madárzsivaj, s a zúzmarafürtök versenyre keltek a nyár s az ősz színorgiáival. A teraszunkról, ahol annyit ültünk, száznyolcvan fokra nyílt ki a világ, s átellenből, tíz év előtti üdvünk, a Zugliget mosolygott vissza ránk.

64


Hányszor néztük, mint tüzesbőrű hernyót, a hegyre kúszó fogaskerekűt, mikor az est még kellemes meleg volt, s cicánk, jóllakva, mellénk települt! A szilvafák és az őszibarackok felől olykor szarvasbogár repült elénk, s jámbor sün zörgetett harasztot – egyébként béke honolt mindenütt. Ünnep volt a szabadtéri ebéd, s a szentistváni fényes tűzijáték, mikor a cicák egész seregét nyűgözte le a rendkívüli látkép. Volt, hogy kint is aludtunk nyaralónkban – rozzant csőszház volt, mégis annyi minden, hogy emlékétől felsajog a szívem. Jobb lesz, ha már a látomás kilobban.

XII. S most végy búcsút három legjobb baráttól, ők álltak hozzánk a legközelebb. Te hoztad mind a hármukat a házhoz, ezért jár most a végszó is neked. Kisklára volt a szabály és a mérték, Élektra, ki apjáért bosszút áll, szeretett mindent, ami nagy, mi érték, s mi a rontó idővel szembeszáll.

65


Szeretetében és gyűlöletében egyként nem ismert önmérsékletet, ezért lett halott már az életében, kit a világ magából kivetett. Nem bírta ki erős egyéniségét lassan már senki, mi is nehezen, szakmája, a színház is, noha élt még, már eltemette végérvényesen. Pedig ezer kincs volt útravalója, verset nem mondott senki nála szebben, ki tudja, mi lehetett volna, hogyha a jelleme nem oly rendíthetetlen. Most fenn van már az égi csarnokokban, és üdvözülten onnan integet, hogy mint itt lenn, a mennyei lapokban is közöltet majd tőlem verseket. Istvánt kevésbé egy tömbből faragták, vegyesen volt érc benne és salak, jó angyala hiába vívta harcát, a démon többször erősebb maradt. Karmikus volt szerepe életünkben, mely tőle sok szép ösztönzést kapott, s ő lett számunkra végül is a hűtlen barátok közt a legalávalóbb.

66


Mestere volt a kapcsolatszövésnek, Kisklárát s Boglárt ő adta nekünk, s ő közvetítette a bölcs igéket, miket Rudolf Steinertől ismerünk. Ám ő volt, ki a pokol kapujára engedte kifüggeszteni nevem, míg láthatatlan tintájába mártva tollát, halált fogalmazott nekem. Mégsincs szívemben miatta harag már, s azt kérem, néki te is megbocsáss, hisz egy felsőbb ítélethozatalnál egészen más már a megfontolás! Eszköz vagyunk mind az Isten kezében, ő tudja csupán, nekünk mi a jó; nem lett volna belőlem soha költő, ha egy barátunk nem lesz áruló. A harmadik jóbarát most is él még, egyedül tengve messze idegenben. Nem hagyta cserben soha a reménység, hogy lát még, ha földön nem, hát a mennyben. Frigyetek volt a legelébb kötött, együtt ültetek az iskolapadban, együtt szültetek, és kisegítőd ő lett, míg sírtál, tej nélkül maradtan.

67


Családja volt, ki eldöntötte sorsod, nélküle sosem tetted volna lábad színpadra, ily rémségre sose gondolt a tiéd. Mehettél volna tanárnak. Az ifjú szívnek sokfelé visz útja, s a végén mégis csak egy járható. Jól választott-e, meg sohase tudja, nincs másik, melyhez hasonlítható.

XIII. Boglár még megvan változatlanul, csak már nem a te megjöttödre vár, hogy amint régen volt, évente új ajándékkal lephessen meg a nyár. A kert, a tó s a baráti család, e szentháromság volt a múlt varázsa, ezt lépte át s ítélte pusztulásra a megállíthatatlan változás. A hosszú kertben kivágták a fákat, nem zúgnak többé már a jegenyék, s nem kergeti naphosszat már a labdát a pázsiton az ifjú nemzedék. Fektében félkönyökre dőlve itt nem rója Sinka már a verseit, botjával néha nagyokat suhintva, ha légy- vagy darázsféle háborítja.

68


A tónak viszont, mint volt ötven éve, ma is oly zöld vagy kék az öltözéke, és mégis más-más minden pillanatban, kiismerhetetlen s megunhatatlan. Van, hogy közel jön felette a távol túlsó part, van, hogy könnyű párafátyol takarja, s van, hogy sűrű, tejfehér köd lepi, melyben ég s víz összeér. Volt, hogy elöntött minden parti lépcsőt, s volt, hogy elapadt olyannyira később, hogy ha akartál benne kicsit úszni, matracon kellett tégedet behúzni. De bárhogy volt is, napsütésben, éjjel, mindig eltöltött friss gyönyörűséggel, s ha felszíne széltől lett csupa hullám, akkor sem bánt tevéled soha durván. Most búcsúzóul ülj ki még a partra, hol kislányodtól átölelve, hajdan annyiszor nézted, mint csillog a napban az aranyhíd, Badacsony fele tartva. Majd messzebb nézz, a kéttornyú Tihanyra, s fejed felett az irgalmatlan égre – mint egy óriás napfogyatkozásban, mindent, ami nincs többé, számbavéve!

69


Őket is, kikkel annyi évig ittad Boglár borát, vidáman társalogva késő estéken, miközben a konyha felől még áradt a vacsoraillat. Mindenről volt szó és volt vélemény, lehetett könyv, dal, utazás, ikon – színes bédekker volt a férj agya, s a feleségé élő lexikon. Bár föld alatt feküsznek mind a ketten, a szellemük tovább is itt lebeg, mint a legendás nagy professzoré is, ki nemrég Boglár díszpolgára lett. S a hitvesé, ki megvédte a bősz kor karmaitól e boldog szigetet. A férj szerezte, de ő lett az őrző, s az ő munkája volt a nehezebb. Szellemük tovább itt lebeg. De meddig? A nyitott kert s a nyitott ház bezárva. A juharfák zöld lombja közti eddig szabad útnak drótháló lett a gátja. Ez a világ már nem a régi Boglár, nagyot fordult az idő kereke, újak a szavak s a gondolatok már, s hogy más is volt – ki törődik vele?

70


Neked ez volt életed drága telje, itt nevelted fel első unokád, itt énekelted néki minden este az éji béke sok kedves dalát. S ő nem tévedett, míg új otthonának képzelte az árnyékos, szűk szobát. Az volt, tudod már, s szemed könnybe lábad, hogy itt kell hagynod, indulva tovább.

X I V. Mert, persze, nemcsak nyárból állt az élet. Mindketten jártuk pályánk útjait, a naposabb oldal jutott tenéked, opera, dalest, oratórium, e három közt oszlott meg hivatásod. Az enyém más volt, s nem látszott reá ok, hogy gondjaiba beavassalak. Így maradt a kép egyoldalúnak, amit lelkedben hagyott a világ. Nem érdeklődtél soha aziránt, hogy mi a dolgom mint diplomatának, nem hívtál hivatali kollégákat házadba soha, nem ismerted őket, nem szorgalmaztál üdülést velük. Külön burokban éltük életünk, csak azt tettük, ami kötelező lett.

71


Igaz, hogy színházi férji mivoltom, a te bezárkózásodhoz hasonlón, szintén csak annyira szorítkozott, hogy érted mentem, mikor vége volt szereplésednek. Köszönés, mosoly – ennyi jutott az öltözői társnak. Nem vonzott esti művésztársaság, csak arra vigyáztam, hogy el ne botolj. Más eset volt a premier. Ilyenkor természetesen meghallgattalak. Virág, taps, büszkeség, mikor neked szól, s mindenkihez udvarias szavak. De ha utána olykor bevetődtünk egy étterembe, még akkor sem állt művészkollégákból a társaság, csak néhány rokon, barát ült köröttünk. Kivétel volt egy ismételhetetlen csillagállású pillanat, amikor a Lomnici-csúcs alatt magyarul folyt a szó a Grand Hotelben, hová egy nyári délután hat művészházaspár érkezett, remélve, hogy itt mindent megtalálhat, mi testnek és léleknek élvezet.

72


A szűkös évek éppen véget értek, s még nem nyitott kaput Nyugat felé a mohó gazdasági érdek, mi tömhettük be a megnyílt lyukat. Jó volt egyszer ilyesmit is megélnünk, bejártuk a szepesi tájakat, s pletykát hallgatva, történetet, élcet, áldoztunk a vidám semmittevésnek.

X V. Annál többet dolgoztunk itthon aztán. Jöttek a hatvanas, hetvenes évek, pályád a végső csúcsra érkezett, s az enyém szintén gazdag és nehéz lett. A Mélisande-od meghozta tenéked a rég megillető művészi rangot, s nekem is mind több látványos szerep jutott, míg csak nem szenvedtem karambolt. Még nem értem el a nyugdíjhatárt, s polgári pályám megszűnt hirtelen. Két év múlva – lábad annyira fájt – neked is ott kellett hagynod örökre a színpadot, s így egy lettél velem. Mások ilyenkor végleg összetörnek, fejüket fel már nem emelve többet, minket őrzött egy felsőbb kegyelem.

73


Ahogy a külső, zaklatott lezárult, megnyílt előttünk egy második élet. Az eddig csak ünnepkor, néha járt út, a könyveké, most köznap is miénk lett. A verseimről eddig is te mondtad ki mindig az első ítéletet, most visszhangra lelt valamennyi mondat, egymásnak mind a kettőnk segített. Eddig csak fellépéseidhez fordítottam neked szövegeket, most jöttek rádiós előadások, versenyriportok, dalnokmesterek, amihez mindig volt mit felkutatni, hiányzó részt, szükséges adatot – örültem, hogy tudok neked értéket adni cserében azért, mit tőled kapok. Mert közben már nemcsak sajátmagadnak dolgoztál könyvön – Kisklára helyett az apjáról őrzött emlékeket megírva, lefordítva Wilhelm Hauff tól „Az énekesnő” című kisregényt, s megrajzolva, pályád főműveként, önarcképed – nekem is rengeteg köztes munkát végeztél ugyanakkor.

74


Mert míg a két nagy eposzt fordítottam, jöttek különböző megrendelések: Corvina-kiadványok, Ende – sorban. Ilyesmit elutasítani vétek, és elszalasztott ínyenc élvezet. S te is örültél az új feladatnak, a félkészre fordítandó anyagnak, melyet majd én véglegesíthetek. A közös munka micsoda öröm volt! A testit is felülmúlta talán, mikor versenyt kutatgattunk agyunkban találó címek és nevek után „A végtelen történet”-hez. S hogy egy suta mondatból veretes szülessék, nem számított, rá mennyi óra megy, sem, hogy mily áron lesz a sánta vers szép. Volt, hogy családi körben szerepeltünk szülővárosom Akadémiáján. A műsort hárman szolgáltattuk együtt, te énekeltél, a lányunk kísért – hogy utána a Szigetközt bejárván kapjunk munkánkért nem pénzbeli bért: eléd tárhattam pár óra alatt vesztett varázsú gyermekkoromat.

75


Nem is oly rég pedig, tavasz közepe táján, a vári Litea volt a végső szivárvány alkonyodó egünkön. Sok barát – olyan is, aki már odaát lelt hazát – hallgatta a könyvekkel teli bolt útvesztőiben zarándoklatod beszámolóját s néhány versemet, míg bort ivott és szendvicset evett.

X VI. Hallom, hogy már csaknem megszűnt ez a kegyhely, harcban az ellene acsargó szelekkel. Hadd sújtson egy fokkal még fájdalmasabban, ami nincsen többé s visszahozhatatlan! Egyre távolibb a hangod, egyre halkabb, lassan elmosódik a szemed s az ajkad, gazdátlan kutyaként kódorog a szellem, egyre kietlenebb őszökben, telekben. Sok minden volna még, amiről beszélnem kellene, hogy téged igazán megértsen a világ s a könnyen felejtő utókor. Következzék most csak néhány búcsúzó sor. Harminc évig tartott pályád, s ugyanannyi évet kaptál hozzá a földön maradni, s nem váltál, mint mások, közben kevesebbre, tovább növekedtél ezalatt is egyre.

76


Moszkvától Cardiffig, Lipcsétől Athénig rangos vetélkedők sorát ülve végig, szolgáltad a zenét, tanítva, tanulva, sokakat vezettél igaz, helyes útra. Koncertekre jártál, hallgattál operát, magadat betegen is képezve tovább, hogy személyiséggé lettél nemsokára, kinek érdemes lett figyelni szavára. Ezt jutalmazta meg végül is a szakma, számos elismerést és díjat megadva. Nem az irigykedő operai társak, zeneszerzők voltak, kik érted kiálltak. Tekintetbe véve könyveid, beszéded, a maguk szintjére emelték személyed, muzsikusi rangot kaptál énekesként, s betöltetett sorsod rendelése ekképp.

X VII. Félévszázad késéssel véget ért a második világháború. Sorsáról végre maga dönthetett oly sok nehéz próba után a nemzet. S mint ez már szokott természete lett, polgárai egymással azonnal összevesztek. De hagyjuk ezt a szomorú históriát! Elég, hogy végre a bilincsei leestek.

77


A vasfüggöny eltűnt, mint ha soha nem lett volna egy vaskor zsarnoka, s ami sajgó hiány volt annyi évben, elérhető lett, mint valaha régen. A testvér újra láthatta a testvért, a síkság a fenséges Alpokat, a tőlünk elvett reggelt és meleg délt pótolta a búcsúzó alkonyat. Nem nélkülözött bizonyos előzményt ez a nem remélt boldog fordulat, az enyhébb nyomás lehetővé tett már rendezni régi tartozásokat. Gyermekkori barátnőd meghívása s a Pestalozzi-drámafordítás nagyértékű váltók voltak, de őket bemutatni csak most ért az idő meg. Milánónak s a lombard tóvidéknek kétszer voltunk vendégei, s tenéked ez volt a két utolsó nagy utad. Ezután csak közeli célokat vállaltál, Galyát, Bükfürdőt, hol egyik, hol másik unokád véve magadhoz, hogy azt, mit tőled egy összegben elvitt, részletben adja vissza a fukar sors.

78


És ekkor, mint varázsos őszi rózsa, mégegyszer ránkmosolygott a világ, sok meddő utat össze-vissza róva, megleltük, mit fáradt szívünk kívánt: a nagy hegyek tövén egy kis falut, azon a tájon, hol a Semmeringre kapaszkodik fel a híres vasút, a távolból játéknak tűnve szinte. Itt zavartalan volt a régi rend még, a viszony ember s természet között, az erdők, szántók és a rengeteg rét felett zarándok kegyhely őrködött. Mária birodalma volt a környék, s a szent hagyomány máig fennmaradt, ki idevetődött hajótöröttként, többet talált, mint süket falakat. Naturdorf Prigglitz – közös éveinknek ez lett végső oázisa nyaranta. Jöttünket itt nemcsak baráti szívek, de sorstársak figyelme is fogadta, hogy nem kellett titkolnunk bajainkat, s félszeműként királyok is lehettünk vakok között, szeretet és tapintat óvta meg sérülésektől a lelkünk.

79


Mint tájban, semmi rendkívüli benne nem akadt, hétszáz méteres nyitott fennsík volt, de a levegője, csendje minden balzsamnál jobban gyógyított. És ugródeszka lett, melyről elértük mit élményként a régió kínált, s mint legelsőt, a Raxra néző rézsűt, minden látványok legnagyobbikát. Ide siettünk minden érkezéskor, s hegyi hazánktól itt vettünk búcsút, s naponta is idevitt minden este lefekvés előtti sétautunk. Ha valahol a szépség s a szabadság egymást szolgálta, ez volt az a pont: súlyos tartalmát hegykaréjok adták, lelket a végtelen égtől kapott.

X VIII. Prigglitzben a nyáresték gyönyörű színei mind együttesen ragyogtak, az erdőből hallottuk az ölyü hangját, s riadt vadgalambok csapongtak. Tizenöt év alatt felnőtté változott mindig velünk levő kisebbik unokánk, a kisfiút csupán tűnő árnyéknyomok őrzik, ahogy szalad a füves dombon át.

80


A napsütött terasz volt az ebédlőnk, fala kék ég és üdezöld hegyoldal. Itt találkoztunk, ahogy évre év jött, az Ausztriába szakadt rokonokkal. Az ifjak előtt fagylaltköltemények álltak, a felnőttek eszmét cseréltek, s szokott mederben folyt minden tovább, mintha örökké tartana az élet. Sok mindent láttunk a régi időkből. A Schneebergen a vértanú királyné lelke kísértett, Nasswaldban a költő Grillparzeré, de egy holdbeli tájé, a Pretulé lett legborzongatóbb. Mint kővé dermedt végnélküli tenger, ostromolták a hegyvonulatok a földet, melyből nagyra nőtt Rosegger. Neked mindennél nagyobb élvezet az volt, ha széklift repített magasba. Az út a Sonnwendsteinre vezetett, rossz tested egyre könnyebbé avatva, hogy némán zenghesd, a tetőre érve, a létezés ujjongó himnuszát, s egy ily isteni pillanat megérje, a sors akármit fog még mérni rád.

81


XIX. S mi várható volt, bekövetkezett. Az utolsó ausztriai nyarad nem üdülés volt már, csak nagybeteg nő vergődése egy csontkéz alatt. Ott laktunk újra a régi szobánkban, tombolt a nyár, hívogatott az erkély, s te mindenre már csak nem-mel feleltél, az ágyban fekve, mind gyengébbre váltan. Haza kellett jönnünk a tervezettnél korábban, s kórház lett a folytatás. Néhány hétre még új életre keltél, de éreztük, hogy ez csak öncsalás. Itthon ápoltunk, nappal, éjjel én, a lányod minden este rendbe tett, boldogan vállalva, csekély remény mellett is a ránkhárult terheket. S ez volt köztünk a végső forró testi közösség, mikor minden – a légcső, a gyomor, bél s a vérző, felsebzett bőr – feledni készen hivatását, segítő kézre várt, s elérte hőben a hajdani izzást a halk köszönet, mely cserébe járt.

82


S elérkezett egy végzetes határnap, mikor egyaránt ünnepeltje lettél a Rádiónak és az Operának. Szokott karszékedben ülve figyeltél a veled készített beszélgetésre, s mint gubót lepke, vetetted le másnap a kórházban nyolcvanöt évedet, mint kit már földi ügy nem érdekelt. Két öntudatlan hét következett még. Az első végén ment dalműsorod. Odavittem a rádiót füledhez, de lelked már más tájon kóborolt. Déli öbölről és búcsúról énekeltél, s míg szállt a nap felé a fájó, színarany dal, csillogó szárnyain végtelen útra keltél, lelkem jobbik felét szintén vive magaddal. „A többi néma csend”. Ami még hátra volt, feleslegesnek látszik részletezni. Családod reggel-este híven látogatott, de nem tudott veled már szót érteni senki. Az ágyban már csak a szenvedő hús feküdt, mely megérett a féregszájú földre, mikor álom takart még mindent mindenütt, hajnali öt körül aludtál el örökre.

83


XX. S most konduljanak meg hát a harangok! Elmondtam, amivel tartoztam teneked, meg kell kapnod még a minden halandót megillető végső tiszteletet. Hangozzék fel a komor Miserere, esdjen az Úrhoz könnyes rekviem, hű szolgálólányának hazatérte ne szenvedjen sérelmet semmiben! Sirasson el az asztalod s az ágyad, a sok selyem, mely csókolta a tested, az utca, mit naponta rótt a lábad, gyászoljanak a reggelek s az estek, hogy nem hallják már gyöngyözni a hangod, s nem simogatnak alkonysugarukkal, gyászoljanak a kurrogó galambok, s melyre virágaid mosolyogtak, az udvar. Az emberek inkább szoktak feledni. Talán egy tábla őrzi majd neved, de hogy ki voltál és főleg nekem – ki, nem elég ahhoz az emlékezet. Azt oly görcsösen kell szenvedni át, ahogy az anya siratja fiát, vagy ha már minden elvégeztetett, oly csendben, mint elhervad egy virág.

84


Amíg lesz élet e szomorú bolygón, vele fog járni mindig a halál, elpusztulni és megújulni folyton, kezdettől fogva így szól a szabály. De ahogy fájó minden, ami más lesz, még szörnyűbb annak súlya rajtunk, mi változatlan. Olyan ingovány ez, mely egyre csak jobban süllyed alattunk. Egyforma vágy a férfié s a nőé: testet a test vonz, szellemet a szellem. Mind azt szeretné, hogy tartson örökké, mi szent neki és nélkülözhetetlen. Valaki mégis azt rendelte nékünk, hogy ami volt, ne legyen soha többé, váljék álommá, tündérfényű köddé – biztosan így jó – csak mi még nem értjük. Az égi s földi könnyet egybemosva, november járta, amikor temettek. Nyitott sírodba sűrűn hullt a rózsa, mi azt jelenti, hogy sokan szerettek. Én oldalt álltam, félig szélütötten, s rémültebben, mint csapdában az állat, az én rózsám a szíveden a könyvem, mit búcsúzóul koporsódba zártak.

85


Pergő dobok visszhangoztak fülemben, a Dies irae éles harsonái, éreztem tisztán, veled kéne mennem, mégsem tudtam egyebet, mint csak állni. De egy, amiért élve kell maradni, a szellemvilág bárhogy tündököljön: elvesztett üdvöt ily forrón siratni nem lehet másutt, egyedül a földön.

86


TIZENKÉT TIZENKÉT CIPRUS CIPRUS 2009


Tizenkét ciprus Tizenkét ciprust ültetek sírod köré, ők legyenek, akik megőrzik nevedet s hírül adják mindenkinek, ki lakja e gyötrött hazát, mit rossz huzatként járnak át az eszmék és gondolatok, melyeket kiszolgáltatott földjére kéretlen fuvat egyszer Kelet, másszor Nyugat. Minthogy nem vagyok maharadzsa, nem telik újabb Tadzs-Mahalra. Ott, ahol szerény a keresmény, a megsebzett szív azt csinálja, mint valaha Stulhof Sebestyén adta meg válaszát a gyászra, mikor faragványaival feldíszített egy templomot. Fog érni annyit tán e dal, hogy méltón lépek nyomdokába.

89


1. Viszontlátásra – írtam koszorúmra, mikor test szerint el kellett szakadnunk. De szívem tudta, hogy ezt csak hazudta. Megkönyörülni nem fog senki rajtunk sem ebben, sem egy elképzelt világban, ahol már bizonyára helyhiány van, mert oly tömegek gyűltek benne össze, hogy aligha képes örök időkre lakrészt nyújtani minden jövevénynek, a milliárdszor milliárd levélnek, mit az életfa vet koncul a szélnek. Úgyhogy, ha van Lény, ki e szakadatlan pusztulás fölött áll és halhatatlan, térdig fog járni lassan az avarban.

90


2. Jólismert szép tanítás, hogy a lélek vándorol s egyre tökéletesedve, beköltözik végül valami Egybe, amiben örök békét lel az élet. De mit ér nekem tudni, hogy a lelked továbbél, ha tested, melyet szerettem, s amely társam volt annyi évtizedben, sem égen, sem földön már nem lelem meg. Mert árnya az árnyak tömkelegében úgy vész el, mint csepp a tenger vizében, s nincs jel, mely azonosíthassa nékem. Csak az van, mi a farkasréti földben rothadozik, deszkákba öltözötten, s várja, hogy sorsát én is örököljem.

91


3. Láttam egynéhány híres temetőt: a tengerpartit Paul Valéry-vel, s azt, mely Cestius gúlája mögött a párizsi Père Lachaise-zel rímel, oly sok nagy szellemnek nyújt pihenőt. A sor Shelley-től Gramsci-ig ível. A másik, melybe Chopin költözött, Musset fűzfájával üdíti fel a gyászt, mit gerjeszt a rengeteg érdem. Egyik sem bírt megrendíteni mégsem annyira, mint Monte Cassino lengyel sírjai, a nagy harc emlékeképpen, melyben oly sok ifjú remény veszett el – s melyekre kéken mosolyog a tenger.

92


4. A verssorok is ilyen temetők, hol Lillák, Lollik alusszák örök álmukat, együtt Annákkal, Ginákkal. (A többitől, a soha senki által nem zengettől, érthetőn irigyelve.) Az idő malma mindent tönkre őröl. Ezért kaparom tested ki a földből és mentem én is konok énekembe. Hogy ne legyen veszendő, könnyű préda, de ragyogjon, mint csillagfényű példa, azoknak, akik még szeretni tudnak. Új erőt adok a tétova bábnak, hogy ne torpanjon meg, ha nekivágnak lábai a szellemvilági útnak.

93


5. Minden igazság relatív, s mindegyik mégis abszolút! Van, mitől meghasad a szív, s van, mire egy könnycsepp se jut. Hogy rázná meg a veszteség, mely annyi boldog év után sújtott, azt, ki pár fokig ért élete létráján csupán és elvesztette gyermekét vagy élettársát hirtelen, hogy mindaz, miért eddig élt, egy gonosz perctől rom legyen! Hol kezdődik, mily alapon számítandó a fájdalom?

94


6. Mióta elhagytál, nyugtalanul keresem utam nemléted ködében. Szorítok rajta, hogyha meglazul valamely emlék, ha nemrég, ha régen kötött hozzád, s napi feladatul elgondolom, miben lennél tevékeny, ha nem tartózkodnál épp odatúl, mikor haladunk apránként az évben. A tél, a nyár, a tavasz és az ősz körhintaként forog lázas agyamban. Biztos vagyok benne, hogy visszajössz, s ott folytathatom, ahol abbahagytam a veled való örök párbeszédet – majd rájövök, hogy tán már nem is élek.

95


7. Képzeletemben olasz táj ad otthont neked, olyan, hol egykor Mária lett az angyal láttára elfogódott, mert tudta, hogy meg kell hajolnia a messzebb látó égi akaratnak, s hol ciprusok és arany glória köznapit oly fenségessé avatnak, amit elvárhat az Istenfia. Ily helyszint tartok illőnek tehozzád, mint azt a régmúlt vásznai ragyogják, itt költözhet holt kottáidba lélek, s csendülhet fel ajkadról oly dicséret, melynek foszlánya is elég a földön, hogy szemünkből nem szűnő könny ömöljön.

96


8. „Az a boldog, aki nem született meg!” – felelte a szilén Midas királynak a hitregében. Én nem értek egyet ezzel. A fénynek kellenek az árnyak, a boldogságnak a nagy szenvedések. A festők erre régen rátaláltak: csak ez teheti igazzá a képet, csak ettől lesz valósággá a látszat. Hogy tudtam volna, hogy mily üdvben éltem, ha elvesztésed nem taszít nyomorba! Mily unalom lakna Dante egében, ha nem tátongana alatta pokla! A szív, melynek nincsen kálváriája, nem számíthat soha feltámadásra.

97


9. Minden szerelem javarésze önzés – sokan hirdették évezredek óta. Ha csak ez hajtja, könnyen megcsömörlés lesz a gyönyörre vágyó szív adója. Másképp kell élni – tudtuk mind a ketten, meg kell kísérelnünk a lehetetlent: ne a jóért folyjék köztünk a verseny, hanem hogy ki fogja vinni a terhet. Most végül nekem kedvezett a végzet, nem neked kellett egyedül maradnod. Az én életem lett a gyászos akkord, mellyel kicseng a varázslatos ének, mely sok év előtt szállva ajkainkra, most fájva tér az öröklétbe vissza.

98


10. Nem szép a halál. Magvas mondatokkal inkább regények hősei búcsúznak, a legtöbb testből csak egy hörgő sóhaj tör fel, mikor lélegzete kifullad. Ajkad sem nyílt hosszabb beszédre többet, mikor utolsó napjaidat élted, csak e két szót – „Minden rossz” – nyöszörögted, mint kegyelettel őrzendő igéket. Nem volt erőd hatásos végszavakhoz, hogy véget ért a földi színdarab. Méltatlanul pusztul el a magasztos, s ránk csak a lelkifurdalás marad, mely nem szűnik faggatni szíveinket, mit érted kellett, megtettünk-e mindent?

99


11. Ó, mennyi kincset gyűjtöttél halomba, fáradva buzgón s tehetségesen! Most sárban rothad, mint őszi fa lombja, mindez s nem jó többé semmire sem. A vemhes tavasz már hiába ontja új rügyeit, számomra a jelen addig tartott, míg tiéddel naponta cserebomlásban állott életem. Most tönkrement valami, ami ép volt, süket a szobád, a sírod, az égbolt, közölni véled nem képes a hangom, akármi búsít, lelkesít vagy untat. A semmi csendje váltja fel a múltat, oly nagy, hogy nem lesz nehéz belehalnom.

100


12. Míg kín teríti le az ültetőt, a ciprusok mint gyertyák állanak az alkonyfényben sírod körül őrt s lobogtatják komor pompájukat. Szám szerint éppen megfelelnek ők az állatöv csillagzatainak, a lenti mind kap fenti egyezőt, egymás tükrévé lesz a két csapat, mely a kozmosz rendjét szimbolizálva, fenségével megnyugvást hoz a gyászra, hogy elcsitul lassanként teljesen. Fekete lombok fürtjei zizegnek, s megértetik, a szív úgy is szerethet, hogy az már rég nem földi szerelem.

101


Tartalom

V ER SEK JUDITHOZ 19 42–20 07 Az elfelejtett tenger . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 „Szeretlek” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Újévi szánút . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Agavé. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 Júniusi fényben. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 Fiatal öröm. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Jegygyűrű . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Nászdal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 Ararát . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 Szerelmi epilóg . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 Szarkofág. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 A megtalált Eurydike . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 A Tiberius-romoknál Capriban. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 A boldogság mérlege . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 Mozart a tévében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 Hagia Marina. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 Az énekek énekéhez . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 Évfordulóra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 Vallomás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32 Nézek utánad. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 Hogy mondjam el . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34


A gyertya fogy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 Ez már nem szerelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 Mi ketten . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 A nagy zuhanás előtt. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 Életed nélkül . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40

R EK V IEM SZÓLÓH A NGR A 2 0 0 8 – 2 0 0 9 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43

TIZENK ÉT CIPRUS 2 0 0 9 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89


ORPHEUSZ KIADÓI KFT. 1062 Budapest, Bajza utca 18. E-mail: orpheusz.kiado@gmail.com A kiadásért felel az Orpheusz Kiadó ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő: Vincze Ferenc Szöveggondozó: Kónya Anna Tördelés, tipográfi a: Layout Factory Grafi kai Stúdió A borító Arnold Böcklin Toteninsel (1880) című képének felhasználásával készült. Kiadványszám: 369 Megjelent 4,2 (A/5) ív terjedelemben, Chaparral betűtípusból szedve. Nyomdai munkálatok: mondAt Kft., Budapest www.mondat.hu ISBN 978-963-9809-18-5

Hárs Ernő: Életed nélkül  

Hárs Ernő 1920-ban született Magyaróváron, majd a budapesti közgazdasági egyetemen szerzett diplomát. 1943-tól sorkatonai szolgálatot teljes...

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you