Weninger Andrea: Ha nem mersz, nem nyersz

I. Fejezet

Aznap minden szempontból teljesen elégedett voltam magammal.Összehoztam a tudósítást, amin már egy ideje dolgoztam, és büszkén indultam el az anyaggal a kezemben a szerkesztőségbe. Az épület bejáratának üvegajtajában végignéztem magamon. Elégedett voltam azzal, amit láttam. Noha általában nem hordok miniruhát meg tűsarkú cipőt, a mai napon ehhez támadt kedvem.

Végre volt egy kis szabadidőm, ezért még ahhoz is hozzáláttam, hogy a hosszú, vörös hajamat tincsenként kiegyenesítsem. Sokkal jobban szeretem, ha egyenes, noha nincs olyan szerencsém, hogy ez természetes úton megadasson nekem.

A vége mindig kíméletlenül begöndörödik. Mellesleg két napja festettem, úgyhogy az egzotikus vörös elnevezésű festék teljes pompájában kölcsönözte a hajamnak ezt a jól bevált, mindenki által dicsért színét.

Szóval aznap, a tükör gyanánt használt üvegajtóból Miss Tökéletes Újságírónő nézett vissza rám. Vidáman indultam, hogy leadjam a főnökömnek az anyagot.

– Szia, bébi! – kurjantotta oda nekem kollégám, valamint legrégebbi és legközelebbi barátom, Scotty, egy rendkívül jó fej, meleg srác.

– Dögös vagy!

– Kösz – vigyorogtam.

7

– Leadom az anyagot, aztán vevő lennék egy italra.

– Benne vagyok! – jelezte tetszését a barátom feltartott hüvelykujjal.

Magabiztosan benyitottam a főnököm ajtaján. Ott ült az író­­asztala mögött, mint mindig, és néhány jegyzetet tanulmányozott.

– Szia, Earnie! – üdvözöltem hangosan. Ötvenes, tök kopasz, kedélyes fickó volt, csapnivaló ízléssel megáldva. Ezúttal is egy kanárisárga öltönyt viselt, egy hozzá egyáltalán nem passzoló rózsaszín csíkos nyakkendővel. Soha nem értettem ezt a dolgot, lévén a felesége divattervező. Azt hinné az ember, hogy a férje körmére is odanéz kicsit ruhaügyileg, de olybá tűnik, mégse.

– Nahát! June Hunt! – köszönt vissza szintén mosolyogva. – Az újságírók legvérszomjasabbika. Mit hoztál nekem, te kis bestia?

– Készen van a cikkem a legköltségesebb sztárválásokról – nyújtottam át neki a kezemben tartott mappát diadalmasan.

– Máris? Te aztán gyors voltál. És jól sikerült?

– Hát, szerintem remekül, de döntsd el te magad!

Earnie belelapozott a mappába, és tanulmányozni kezdte a tartalmát. Én meg a falnak támaszkodva várakoztam, és fürkésztem az arcát. Úgy láttam, tetszik neki.

– Ez jó – kacagott hangosan az egyik részen.

Kíváncsi lettem volna, melyiken, de nem szóltam közbe.

Mikor befejezte, elismerően biccentett: – Ez remek anyag, June. De ezt már megszoktam tőled. A magazin legnagyobb kincse vagy. Szerintem még maguk a celebek is röhögnek, mikor elolvassák, amiket írsz róluk. Ha csak egy csipetnyi öniróniával rendelkeznek, akkor biztosan.

– Hát, erősen kétlem, hogy rendelkeznének akár csak egy cseppel is – legyintettem.

– De kit érdekel, hogy mit gondolnak? – engem aztán valóban teljes mértékben hidegen hagyott. A magazinnál, ahol 8

alkalmazásban álltam, az én specialitásom a sztárvilág volt, annak minden szaftos kis részletével együtt. Ezúttal a költséges és csúnya sztárválásokról hoztam össze egy hosszú anyagot, amibe számos, eddig ismeretlen adat is belekerült.

Megvoltak a magam informátorai, az elmúlt pár év alatt, mióta ezzel foglalkoztam, már kiépítettem a kis hálózatomat.

Nem egy hírességet személyesen is megismertem, és noha voltak üdítő kivételek, a többségükről igaznak bizonyult, hogy üresfejű, beképzelt, kellemetlen emberek.

A válásos sztori nem volt egy hálás téma, mindenkinek a szennyesében kellett kotorásznom, de én ezt úgy fogom fel, hogy ez a munkám, el kell, hogy fogadjam.

Mint mindig, most is igyekeztem pártatlan maradni. A személyes véleményemet teljes mértékben mellőztem, de azért az írást teleszurkáltam a már védjegyemmé vált szarkasztikus kis megjegyzésekkel. A főnököm szerint ez tette egyedivé az általam leadott cikkeket, ezek a gúnyos kis odaszúrások.

Nekem már fel sem tűnt, hogy beleírom őket, csak úgy ömlöttek belőlem. De ez a témakör – szerény véleményem szerint – nem nélkülözheti az iróniát.

Earnie ezúttal is szarkasztikus megjegyzéseimen kuncogott, és elégedetten küldött haza egy kis pihenőre. Én voltam az ő kis bestiája, ahogy hívott, mert mindig és mindenkor képes voltam rá, hogy összegyűjtsem a számomra szükséges információt, és semmi nem állhatott az utamba. Nem érdekelt, hogyan és mint szerzem meg őket, hogy kit kell rábeszélnem egy­egy vallomásra, vagy hogy mennyire messzire kell elmennem ilyen ügyekben. Úgy is mondhatjuk, törtető vagyok, és akkor még enyhén fejeztem ki magam.

– Na, sipirc lazítani egy kicsit! – tessékelt ki a szerkesztőm az irodájából.

Kinn szokás szerint néhányan vicces kis megjegyzésekkel illettek: – Na, June, kit készítettél ki ezúttal?

9

– Melyik színésznő fogja elsírni magát?

Csak rájuk legyintettem mosolyogva, és Scotty felé vettem az irányt. Ő már útra készen állt. Összepakolt az asztalán, a kezében volt a cucca, nyakában az új, divatos Stella McCartney által tervezett kockás sálja.

– Indulhatunk, June baba? – kérdezte. Én csak bólintottam, belekaroltam, és elhagytuk a szerkesztőség épületét.

Scotty majdnem egy fejjel magasabb volt nálam. Fekete, enyhén hullámos rövid haját általában bezselézve hordta, és rendkívüli módon odafigyelt rá, hogy mit vesz fel. Senki nem követte annyira a divatot, mint Scotty Blair, és ez annak minden területére kiterjedt a ruháktól a parfümökön át a legújabb frizurákig.

Mindketten Dél-Karolinában diplomáztunk újságírásból, és együtt utaztunk Kaliforniába szerencsét próbálni. Mivel már az egyetem alatt elválaszthatatlan jó barátokká váltunk, kétség sem férhetett hozzá, hogy megpróbálkozunk együtt elhelyezkedni valahol. Arról nem is álmodtunk volna, hogy a végén ugyanannál a magazinnál sikerül majd Los Angelesben, de láss csodát, itt voltunk.

Scottyval tényleg mindent meg tudok beszélni, mindent elmondunk egymásnak. Gyakran röhögünk, mikor megosztjuk egymással a pasi ügyeinket. Az is közös vonásunk, hogy már hosszú ideje egyikünknek sincs hapsija. Nekem egyszerűen nem jut rá időm (munkamániás vagyok), Scottynak pedig nem akar összejönni valami tartós.

Mindezeken kívül van itt még két kísérteties faktor, ami arról győz meg, hogy meg volt írva, hogy mi legjobb barátok legyünk.

Numero egy kísérteties tényező, miszerint mindketten Salt Lake Cityben, Utahban láttuk meg a napvilágot. A második kísérteties faktor pedig, hogy ez ugyanazon a napon történt, 28 évvel ezelőtt. A kórház azért nem ugyanaz volt, de mégis furcsa a dolog. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy 10

annyi évvel később Dél-Karolinában ismét keresztezték egymást az útjaink.

Ennyit tehát Scottyról, az én elválaszthatatlan jó barátomról, akivel ezúttal az egyik törzshelyünkre, a Funhouse nevezetű bárba tartottunk egy kis koktélozásra. Megvolt a szokásos asztalunk. Ezúttal is annál foglaltunk helyet, és rövidesen már egy-egy Sex on the Beach-et kortyolgattunk.

– Milyen lesz a következő számban a te rovatod? – kérdeztem tőle, mivel már untam, hogy csak az én válásos firkálmányomról fecsegünk.

– Nem nagy szám. Írtam már ennél jobbat is. Az egyetlen rész, ami igazán tetszett benne, az az új kis divatos sapkákról szóló fejezet volt. De Earnie szerint elszaladt velem a ló, és kihúzatott belőle valamennyit. Sőt, igazándiból szinte az egészet.

Gondolom, nem okoz meglepetést, ha elárulom, hogy Scotty a divatrészlegnél dolgozott.

– Rá se ránts! – veregettem vállon. – Tutira így is jó lesz.

Már alig várom, hogy elolvassam.

– Hát, ja. De én sosem leszek olyan jó, mint te, June.

– Ugyan, Scotty, mi ez a hülyeség? – tettem le a poharam kissé túl nagy hévvel, így annak alja hangosan koppant az asztalon.

– Semmi, nyugi szivi. Csak megjegyeztem.

– Ez nem verseny, butus. Különben is, én az életben nem tudnék olyan találó és hozzáértő cikkeket összehozni a divatról, mint te.

– Nem is úgy értettem. Csak a stílusod, June. Te is tudod, hogy van benne valami különleges, és fenemód büszke is vagy rá, ne tagadd!

Elmosolyodtam. Hát igen, azzal nem gyanúsíthat senki, hogy különösebben szerény ember lennék.

– Valamit nem is értettem soha, de még eddig egyszer sem kérdeztem meg – folytatta Scotty, én meg kíváncsian vártam, hogy mire akar kilyukadni.

– Mi volna az? – néztem rá várakozóan.

11

– Nincsenek nagyobb ambícióid? – bukott ki belőle.

– Hogy érted? – döbbentem le.

– Hát, annyira fantasztikus író vagy. Arra megy rá minden időd, hogy hírességek szennyesében turkálsz, és róluk irkálsz. Annyi mindenről írhatnál.

– De nagyon jól tudod, hogy szeretem, amivel foglalkozom.

– Tudom. Most még szereted. De mi lesz később?

– Jaj, kit érdekel az még Scotty, édes?

– Ne haragudj, June. A világért sem akartalak felbos�szantani vagy ilyesmi, csak már egy ideje törtem a fejem ezen az ambíciókérdésen. Különben is csak teoretikusan értettem.

– Dehogy haragszom. Te vagy a legjobb barátom. Azt kérdezel tőlem, amit csak akarsz. De hidd el, tökéletesen elégedett vagyok azzal, amit csinálok, és az életem a jelenlegi állapotában pontosan megfelelő.

– Akkor jó – mosolygott rám a barátom, de nem voltam benne biztos, hogy az a mosoly száz százalékban őszinte volt.

A hazafelé vezető úton végig ez a párbeszéd járt a fejemben. Honnan jutott ez most eszébe Scottynak? Már miért ne lennék elégedett azzal, amim van? A szerkesztőség ünnepelt kis bestiája vagyok. Ez a titulusom. Oké, nem vagyok a New York Times riportere, se a People magazin egyik szerkesztője, de remekül megvagyok úgy, ahogy.

Majd elgondolkoztam. Mi van, ha csak a nagy egóm miatt érzem jól magam ennél az újságnál, mivel itt én vagyok June Hunt, a főszerkesztő kis kedvence, a törtető kis bestia?

Itt már szinte legendám van, ami máshol vélhetőleg nem lehetne meg, vagy csak hosszas küzdelem után.

Valóban soha nem haraptam rá a horogra, amikor egyéb, talán nívósabb helyekre hívtak interjúra. Mi van, ha tényleg csak azért, mert kényelmes vagyok, és mert itt valaki különleges vagyok? Ha bekerülnék egy másik környezetbe, ott talán csak egy kis senki lennék, egy porszem a gépezetben. Mi van, ha tényleg csak ezért ragadtam le ennél az egy magazinnál, és meg sem próbáltam sehol máshol?

12

Elhessegettem ezeket a gondolatokat, és nekiláttam, hogy a következő cikkemhez anyagot gyűjtsek. A nagy korkülönbségű kapcsolatokról készültem írni, méghozzá azokról, ahol a nő az idősebb. Hollywoodban számos példa akad erre, de én nem csak egy szokványos, unalmas munkát akartam kiadni a kezeim közül.

Ahogy nekiláttam, hogy mindenféle érdekes anyagokat összegyűjtsek a témába vágóan, ráeszméltem, hogy a legnagyobb kihívás ismételten csak a szokásos:, egy már lerágott csontot új megközelítésből feldolgozni.

Egy kicsit dühös lettem magamra, hogy mi a francnak kezdek el ilyeneken filózni. Biztosan ez is csak Scotty hibája, elültette a bogarat a fülemben. De nem tehettem róla, a bogár már ott volt, egyre csak zümmögött és nem akart kirepülni onnét.

Végül arra jutottam, hogy elégedett vagyok az állásommal, kész, punktum. De szeretnék valami igazán első osztályú témát találni, valami vadonatújat, ami idáig még nem volt, és ami kapcsán megcsillogtathatom a tehetségemet, de úgy istenigazából. Ahol én lehetek az első, a pionír. De hol lehet ilyen témát leakasztani?

Mikor kikértem Scotty véleményét, ő csak somolygott és valami olyasmit motyogott, hogy: „Na, mi van, mégis csak hiányzik valami?” Úgy tettem, mint aki a motyogást nem hallotta meg, és kivártam az igazi válaszát, de azzal sem voltam kisegítve, mivel mindössze annyit közölt, hogy egyelőre semmi ötlete nincs.

Earnie is csak széttárta a két kezét és bölcsen annyit tanácsolt, hogy tartsam nyitva a szemem, és akkor előbb vagy utóbb majd a számba repül a sültgalamb. Én tartottam tőle, hogy az inkább utóbb lesz, mint előbb, és egyelőre be kell érnem a bogárral a fülemben.

Egy kicsit meg is akadtam a cikkemben, megcsapott egy enyhe, és szerencsére gyors lefolyású alkotói válság. Túljutottam rajta, de azért ledöbbentett a dolog, ugyanis még soha nem tapasztaltam ilyet korábban.

13

Épp az újságírók báljának napján fejeztem be a cikket.

Aznap estére az unalmas jótékonysági vacsora és „parti” volt a program. Semmi kedvem nem volt hozzá, az ilyenek mindig halálunalmasak és csak formaságok.

Scotty bezzeg már készült rá, mivel ez is egy remek alkalomnak bizonyult, hogy jól kiöltözzön. Ez a bál volt az új, sötétkék Armani-öltönyének a premierje, és már alig várta, hogy felvehesse. Természetesen ő volt a kísérőm, és szinte fel volt háborodva, hogy én semminemű érdeklődést nem mutatok annak irányába, hogy mit viselek majd a bálon, és két nappal előtte még halványlila gőzöm sincs róla.

Reggel Scotty már korán ott ácsorgott az ajtóm előtt, és mikor közöltem vele, hogy befejeztem a cikkemet, egy kicsit sem hozta lázba. Az már annál inkább, mikor kijelentette, hogy most vásárolni megyünk, mert nekem égetően szükségem van egy új ruhára az esti bálra.

Tiltakozni próbáltam, de ő hallani sem akart róla. Így nem volt más lehetőségem, mint követni őt és vásárolni menni.

Az ilyen körútjainkat mindig keményen bánta a pénztárcám.

Megvettem egy csomó kacatot, amire semmi szükségem nem volt. Ráadásul Scotty néha kissé irritáló társaságnak bizonyult, mert mindenbe belekotyogott, és néha a saját akaratát szándékozott rám erőltetni. Így történt ez alkalommal is, amikor már sokadszorra csóváltam a fejem egy‑egy ruhadarabra, amit az orrom alá nyomott.

Végül a segítsége nélkül kiválasztottam egy lila szaténruhát, amiben nagyon csininek néztem ki. Éppen volt otthon egy hozzáillő nyakláncom is lila kővel, cipőm is volt, minden egyezett.

Scotty ugyan húzta a száját egy kicsit és bőszen hangoztatta, hogy az a bordó selyemruha, amit ő javasolt, legalább ilyen csinos volt, de aztán felhagyott vele.

Rövidesen már a kezünkben egy-egy Starbucksos karamell frappuccino lighttal, illetve új szerzeményeinkkel sétáltunk az utcán, mikor elértünk egy újságos standhoz, aminél én szokásomhoz híven mindig megállok.

14

Most is leálltam és a címlapokat fürkésztem. Az egyiken ott volt Mr. Nagyarc, egy filmes mogul és producer, akitől sokan rettegtek a filmes világban. Mr. Nagyarc, polgári nevén Clive Wilson nézett le a borítóról, de nem mosolygott, inkább vicsorgott, és már a címlapról is sugárzott, hogy szinte csodával határos, hogy Mr. Wilson egója nem szakad ki a magazin lapjai közül.

– Nézd már ezt a bunkót! – böktem oldalba Scotty-t.

– Clive Wilson? Szerintem cuki.

– Nem az – legyintettem és kihörpintettem egy kis karamellát a szívószálam segítségével.

– Különben is, nagyképű és egoista.

– Nem tudom, June baba. Az biztos, hogy sokat gondol magáról az ürge, de csak megcsinálta a saját szerencséjét, nem?

Annyi a pénze, mint a szemét, és ezt ő hozta össze magának.

– Valami akkor sem stimmel vele – kötöttem az ebet a karóhoz, de nem láttam értelmét, hogy ilyen hülyeségen álljunk le vitatkozni.

A barátommal úgy határoztunk, hogy egy időre szétválunk, hogy estig mindkettőnknek legyen elég ideje összekészülődni, és Scotty hatra majd értem jön. Így is történt minden. Ezúttal furcsamód engem is megszállt a készülődési láz, és egész korán hozzáfogtam, hogy összeszedjem magam. Jó meleg fürdő, pedikűr, kozmetikázás, öltözködés, no meg persze a frizura.

Scotty természetesen fel volt háborodva, hogy nem látogatok el egy fodrászhoz, hogy profi módon elkészítse a hajamat, de én tökéletesen meg voltam elégedve az orchidea­illatú különleges samponommal és a hajsütő vasammal. Nem volt szükségem senki másra.

Még pont volt időm beleugrani a cipőmbe, a nyakamba csatolni a lila köves nyakláncomat, és vetni egy pillantást magamra a tükörben, mikor felharsant az a rémes csengő Scotty jöttét jelezve. Szerintem még a holtak is felébrednének erre a hangra, ha valaki tartósan nyomná a gombot, pedig őket, igen nagy neveletlenség volna ilyen bántó lármával 15

ébreszteni. Ezért ez alkalommal is lehordtam a barátomat, hogy ne nyomja már olyan rohadt sokáig a csöngőt, mert bár a halottaknak már olyan mindegy, de én nem óhajtok tartós halláskárosodást szenvedni.

– Neked is jó estét, June! – reagálta le kedvesnek éppen nem nevezhető köszöntésemet Scotty.

– Ha befejezted a kiosztásomat, megjegyezném, hogy nagyon csinos vagy.

– Kösz – szégyelltem el magam kissé.

– Te is állati jól nézel ki. Igazad volt, az öltönyöd tényleg klassz.

– Mondtam. Mintha a hitelkártyámmal együtt a fogamat is húzták volna az Armani-üzletben, de ez a kis fickó – itt végigsimított az öltönyének zakóján – szinte könyörgött, hogy vegyem meg. Nem hagyhattam ott, igaz?

– Igaz – bólintottam, és megkíméltem őt dorgáló megjegyzésemtől, ami a nyelvemen volt.

Ha ez a drága lélek minden pénzét divatcikkekre és ruhákra költi, akkor soha nem lesz rá fedezete, hogy megvegye a nagyobb lakást, ami után már olyan régóta sóvárog. De a világért sem akartam kedvét szegni ezen az estén. Olyan boldog volt az új öltönyében, mint valami kisfiú az új Actionmanjével, és különben is, feltett szándékában állt, hogy a mai rendezvényen fog magának valakit.

Szó nélkül szálltam tehát be a kocsijába és még az éneklésbe is bekapcsolódtam, amikor berakott egy Madonna CD-t a lejátszóba. Gyorsan elértük az úticélt, mivel nem laktam túl messzire a rendezvény helyszínétől, ami előtt már nyüzsögtek az emberek. Volt egy rakat újságíró és riporter is, akik tudósítottak. Ez kicsit mókás, tekintve, hogy ez voltaképpen az újságírók bálja, na de valakinek még erről is tudósítania kell.

A kocsit leadtuk, majd bevonultunk az épület halljába.

Scotty rögtön egy prédára kezdett el vadászni, én viszont ráeszméltem, hogy elképesztően éhes vagyok, szóval csak vacsizni akartam.

16