Dennis Lehane: Egymásba veszve (részlet)

Dennis Lehane

EGYMĂ SBA VESZVE

Providence eszméletlenül menő hercege, David Wickham emlékére

1

Hetvenhárom James

Rachel Massachusetts nyugati részén, Pioneer Valleyben született. A környék az öt főiskolájáról – az Amherst, a Hampshire, a Mount Holyoke, a Smith és a Massachusettsi – volt híres; kétezer egyetemi tanár dolgozott itt, akik az ide járó mintegy huszonötezer diákot tanították. Rachel kávézók, családi panziók, tágas közparkok, deszkaburkolatú házak és pézsmaszagú manzárdok világában nőtt fel. Az utcák ősszel szinte belefulladtak a lehulló falevelekbe, melyek beterítették a járdákat és betapasztották a kerítéseken tátongó lyukakat. Telente olyan átható, nehéz csöndbe burkolta a hó a völgyet, hogy annak szinte már hangja volt. Júliusban és augusztusban a postásfiú biciklin hordta a leveleket, csengettyűvel a kormányon, a várost pedig elözönlötték a turisták, akik szabadtéri színházi előadásokra vagy régiségekre vadásztak.

Rachel apját Jamesnek hívták. Nem tudott róla sokkal többet. Emlékei szerint sötét, hullámos haja volt, és hirtelen, tétova mosolya. Legalább kétszer elvitte egy játszótérre, ahol sötétzöld csúszda volt, és ahol olyan mélyre ereszkedtek a berkshire-i felhők, hogy a férfinak le kellett törölnie a hintáról a párát, mielőtt beleültette volna Rachelt. Az egyik ilyen alkalommal valamivel sikerült megnevettetnie, de hogy pontosan mivel, arra a lány már nem emlékezett.

James az egyik főiskolán tanított. Rachelnek fogalma sem volt arról, melyiken, ahogy arról sem, hogy James egyetemi tanár, tanársegéd vagy adjunktus volt-e. Ami azt illeti, még abban sem lehetett biztos, hogy James az öt nagy főiskola egyikén dolgozott, és nem a Berkshire-en, a Springfield Technicalon, a Greenfield CC-n, a Westfield Állami Főiskolán vagy a környék tucatnyi más felsőoktatási intézményének valamelyikén.

15

Az anyja a Mount Holyoke-on tanított, amikor James elhagyta őket.

Rachel még hároméves sem volt ekkor, és soha nem tudta teljes bizonyossággal kijelenteni, valóban szemtanúja volt-e annak, ahogy az apja kisétált a házukból, vagy csak képzelte, hogy legyen mivel befoltoznia a sebet, amelyet apja hiánya ejtett. Hallotta az anyja hangját, ahogy átszűrődött a kis ház falán, amelyet abban az évben béreltek a Westbrook Roadon. Hallod, amit mondok? Ha kilépsz azon az ajtón, örökre kitöröllek az életünkből. Szavait a nehéz bőrönd koppanása követte, ahogy James levonszolta a bejárati lépcsőn, majd a kocsi csomagtartójának csapódása. Az ócska kis autó hideg motorja reszelős, csikorgó hanggal életre kelt, kerekei alatt ropogtak a falevelek és a fagyott sár… aztán csönd lett.

Rachel anyja talán nem hitte, hogy James tényleg elmegy. Amikor mégis megtette, talán meggyőzte magát, hogy vissza fog térni. És amikor nem jött vissza, döbbenete végtelen gyűlöletbe fordult.

Elment, mondta az anyja, amikor Rachel ötéves lett és kitartóan kérdezősködött az apja után. „Tudni sem akar rólunk. De nincs ezzel semmi gond, édesem, mert nincs szükségünk rá.” Letérdelt Rachel elé, és a füle mögé simított egy kósza hajtincset. „Többet nem is beszélünk róla, jó?”

Rachel persze beszélt és kérdezett róla, ami kezdetben elkeserítette az anyját, páni rémület költözött a tekintetébe, és megremegtette az orrlyukait. Ám a pánikot idővel különös, halvány mosoly váltotta fel. Olyan halovány volt, szinte észre se lehetett venni, csupán egy leheletnyit kunkorodott felfelé szájának jobb sarka, ám ez a mosoly valamiképpen egyszerre sugárzott önelégültséget, keserűséget és győzelmet.

Rachel csupán évek múltán látta ezt a mosolyt az anyjával vívott harc kezdetének, aki szándékosan vagy véletlenül (ezt Rachel soha nem tudta meg) apja személyét választotta a lányával vívott háborúja legfőbb színteréül.

Az anyja megígérte Rachelnek, hogy a tizenhatodik születésnapján elárulja neki James vezetéknevét, feltéve, ha Rachel olyan fokú érettségről tesz tanúbizonyságot, amely arra utal, hogy képes kezelni a dolgot. Csakhogy azon a nyáron, nem sokkal azelőtt, hogy betöltötte volna a tizenhatot, Rachelt letartóztatták egy lopott kocsiban Jarod Marshall társaságában, akivel ezek után – ezt meg kellett ígérnie az anyjának – soha többé nem találkozhatott.

A következő céldátum a középiskolai érettségi lett, ám a banketten történt ecstasys incidenst követően szerencséje volt, hogy egyáltalán le tudott érettségizni. Majd ha főiskolára megy, mondogatta az anyja, először egy közösségire, hogy feljavítsa a jegyeit, aztán egy „igazira”, talán majd akkor.

16

Örökösen ezen hadakoztak egymással. Rachel sikoltozott és tört-zúzott, miközben az anyja mosolya egyre dermesztőbbé és halványabbá vált. Újra és újra azt kérdezte Racheltől: Miért?

Miért akarod tudni? Miért akarsz találkozni egy idegennel, aki soha nem volt része sem az életednek, sem az anyagi biztonságodnak? Nem kellene először számot vetned önmagaddal, a személyiséged azon részeivel, amelyek miatt olyan boldog­ talan vagy, mielőtt útnak indulsz a nagyvilágba, hogy felkutass egy olyan férfit, aki sem válaszokkal, sem a hőn áhított nyugalommal nem szolgálhat? „Azért, mert az apám!”, ordította ilyenkor Rachel. „Nem az apád”, vágta a fejéhez az anyja kenetteljes együttérzéssel a hangjában. „Hanem a spermadonorom.”

Ez az egyik legcsúnyább veszekedésük, az anyák és lányaik közötti csetepaték Csernobiljának alkalmával szaladt ki a száján. Rachel hátát a nappali falának vetve, megsemmisülve ereszkedett a földre, majd magába roskadva ezt suttogta: Kikészítesz.

Csak megvédelek, felelte erre az anyja.

Rachel felnézett és döbbenten látta, hogy az anyja valóban így hiszi. És ami ennél is rosszabb, ugyanez a téveszme határozta meg azt is, ahogyan önmagát látta.

Rachel elsőéves volt az egyetemen, épp Bostonban ült a Bevezetés az 1550 utáni angol irodalomba kurzuson, amikor az anyja áthajtott a piros lámpán Northamptonban, és a Saabjával belerohant egy benzinszállító kamionba.

A balesetet követően fennállt a gyanú, hogy megsérült a benzintartály, de ez végül vaklármának bizonyult, a tűzoltó és mentőcsapatok legnagyobb megkönnyebbülésére, akik egészen Pittsfieldből szálltak ki a helyszínre, mivel a tartályautót nem sokkal azelőtt töltötték meg benzinnel, a baleset pedig egy sűrűn lakott területen történt, öregek otthonával meg óvodával.

A kamion sofőrje enyhe agyrázkódást szenvedett, és a jobb térdében elszakadt az ínszalag. Elizabeth Childs, az egykor híres író az ütközés pillanatában életét vesztette. Noha országos hírneve már réges-rég semmivé lett, attól még továbbra is helyi hírességnek számított. A Berkshire Eagle és a Daily Hampshire­ Gazette is címlapon hozta le a nekrológját, a hajtás alatt, a temetésére is sokan eljöttek, igaz, a házában tartott halotti toron már nem voltak annyian. Rachel végül a helyi hajléktalanszállónak adta az étel nagy részét. Rachel az anyja több barátjával beszélt, többségében nőkkel meg egyetlen fickóval, Giles Ellisonnal, aki politológiát tanított az Amherstön, és az anyja alkalmi szeretője lehetett, ahogy Rachel egy ideje már gyanította. Abból, ahogy a nők a férfira figyeltek, és 17

amilyen keveset beszélt Giles, Rachel biztosra vette, hogy a sejtése igaz. Alapból szívélyes, társaságkedvelő ember volt, az ajkait szétnyitotta, mintha szólni akarna, de végül meggondolta magát. Úgy nézett körbe a házban, mintha az emlékezetébe akarta volna vésni az ismerős szobákat, amelyekben annyi öröme telt. Mintha csak ennyi maradt volna neki Elizabethből, és számot készült volna vetni azzal, hogy soha többé nem látja sem a házat, sem pedig Rachel anyját.

Ahogy ott állt a nappali Old Mill Lane-re néző ablakában ezen az áprilisi napon, és kinézett a szemerkélő esőbe, Rachelt hirtelen végtelen szánalom töltötte el iránta. A férfi arra számított, egy csípős nyelvű amazon oldalán fogja megélni a nyugdíjba vonulás és a hanyatlás éveit, de így egyedül kell szembenéznie velük.

Valószerűtlennek tűnt, hogy talál magának még egy társat, akiből úgy sugárzik az intelligencia és a szenvedély, mint Elizabeth Childsból. És Rachel anyja valóban sugárzó volt a maga fontoskodó, fanyar módján. Nem belépett valahova, hanem beviharzott. Nemcsak úgy találkozott a barátokkal, kollégákkal, hanem maga köré gyűjtötte őket. Soha nem pihent le délutánonként, ritkán tűnt fáradtnak, és senki sem emlékezett arra, hogy valaha is beteg lett volna. Az ember megérezte, ha Elizabeth Childs távozott valahonnan, még akkor is, ha csak utána érkezett. Ugyanez volt a helyzet azután, hogy Rachel anyja eltávozott az élők sorából.

Rachelt meglepte, mennyire nem készült fel az anyja elvesztésére. Nagyon sok mindent gondolt róla, nagyrészt nem túl pozitív dolgokat, de egy biztos: Elizabeth Childs mindig, megkérdőjelezhetetlenül ott volt. Most viszont megkérdőjelezhetetlenül, fájdalmasan nem volt jelen többé. Ám a jó öreg kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt. És Rachel az anyja halálával már nem férhetett hozzá közvetlenül a válaszhoz. Lehet, hogy Elizabeth vonakodott a választ megadni neki, de attól még a birtokában volt.

Most viszont talán már senki sem tudja megmondani Rachelnek, ki az apja.

Bármennyire jól ismerték Elizabeth Childst a barátai, az ügynöke, a kiadója, a szerkesztője – és volt némi apró, ám annál jelentőségteljesebb különbség az általuk ismert Elizabeth Childsban és abban a nőben, amilyennek Rachel az anyját látta –, egyikük sem ismerte azelőttről, hogy Rachel megszületett.

– Bár tudnék bármit is Jamesről – mondta Ann Marie McMarron, Elizabeth legrégebbi barátnője, miután Rachel már kellőképpen megpuhította az as�szonyt, hogy szóba hozhassa nála az apja kilétének a kérdését. – De hónapokkal azután barátkoztunk össze anyáddal, hogy szakítottak. Úgy emlékszem, Connecticutban tanított.

– Connecticutban?

18

A beüvegezett hátsó verandán ücsörögtek, Connecticut határa mindös�sze huszonkét mérföldre volt, de Rachelben valamiért soha nem merült fel, hogy az apja nemcsak az öt nagy környékbeli főiskola vagy a többi tizenöt massachusettsi felsőoktatási intézmény valamelyikében taníthat, hanem a félórányira fekvő Connecticutban is.

– A Hartfordi Egyetemen? – kérdezte.

Ann Marie egyszerre biggyesztette le az ajkát és fintorgott az orrával.

– Nem tudom. Talán. – Ann Marie Rachel vállára tette a kezét. – Bár segíthetnék. És bárcsak túllépnél ezen a dolgon.

– De miért? – kérdezte Rachel. (Na tessék, az örök miért, hasított belé a gondolat.) – Ennyire rossz ember volt?

– Soha nem hallottam, hogy rossz ember lett volna – felelte Ann Marie kissé hadarva, szomorú grimasszal az arcán. Kibámult az ablakon a szürke dombok körül gomolygó hamuszürke ködre, majd a témát lezáró határozottsággal hozzátette: – Csak annyit hallottam, drágám, hogy továbblépett.

Az anyja mindent Rachelre hagyott. Kevesebbet, mint amire számított, de többet, mint amire huszonegy évesen szüksége volt. Ha szerényen él és okosan fekteti be a pénzt, tíz évig is kihúzhatja az örökségéből.

Az anyja irodájában, egy kulcsra zárt fiókban találta meg Elizabeth Childs középiskolai és főiskolai évkönyvét. A North Adams középiskolába, majd a Smith Főiskolára járt, a mesterképzést és a doktorit pedig a Johns Hopkinson végezte (Édes istenem, huszonkilenc évesen doktorált, hasított Rachelbe), ám e két utóbbiról csak a bekeretezett diplomái tanúskodtak, amelyek a falon lógtak a kandalló mellett. Rachel háromszor is átböngészte az évkönyveket, mindannyiszor csigalassúságot kényszerítve magára. Összesen négy képet talált az anyjáról, két hivatalos portréfotót és két csoportképet. A Smith évköny­vében egyetlen James nevű diák sem volt, mivel oda csak lányok jártak, talált viszont két tanárt, de egyiküknek sem stimmelt a kora és a hajuk sem volt sötét. A North Adams középiskolai évkönyvében hat James nevű fiúra bukkant, akik közül kettő is szóba jöhetett: James McGuire és James Quinlan. Rachelnek elég volt fél órát kutakodnia a South Hadley könyvtár számítógépén, hogy kiderítse, James McGuire, a North Adams egykori diákja még főiskolás korában lebénult egy raftingbaleset következtében, James Quinlan pedig üzleti ismereteket tanult a Wake Forest Egyetemen, és ritkán mozdult ki Észak-Karolinából, ahol sikeres tíkfabútoráruház-láncot alapított.

Azon a nyáron, mielőtt még eladta volna a házat, Rachel felkereste a Berkshire & Társai biztonsági céget, hogy találkozzon a magánnyomozó Brian 19

Delacroix-val. A férfi csak pár évvel volt idősebb Rachelnél, és a hobbifutókra jellemző karcsúság és könnyedség jellemezte. Delacroix irodája egy chicopee-i ipari park irodaházának második emeletén volt. A cipősdoboz méretű helyi­ ségben nem fért el más, csak Brian, az íróasztala, két számítógép meg egy sor iratszekrény. Rachel megkérdezte tőle, hol vannak a cégnévben szereplő „társai”, mire Brian közölte vele, hogy ő az a bizonyos társ. A cég központja Worcesterben van. Az ő irodája franchise-ként működik, nemrégiben nyitott.

Felajánlotta Rachelnek, hogy megadja neki egy tapasztaltabb magánnyomozó elérhetőségét, de a lánynak semmi kedve nem volt visszamászni a kocsijába és elvonszolni magát Worcesterig, ezért az ösztönére hallgatott, és közölte a férfival, miért kereste fel. Brian feltett pár kérdést, egy sárga jegyzettömbbe jegyzetelt, és elég gyakran találkozott a tekintete Rachelével ahhoz, hogy a lány megérezze a belőle áradó gyengédséget. Megbízható fickónak könyvelte el, aki még elég új a szakmában ahhoz, hogy őszinte legyen, és Brian két nappal később mindezt meg is erősítette, miután azt tanácsolta Rachelnek, hogy ne bízza meg az üggyel, sőt, ami azt illeti, mást se. Azt mondta, elvállalhatná az ügyét, és akár negyven órát is kiszámlázhatna neki, de csak ugyanarra jutna, mint amit már most el tud mondani neki.

– Nem rendelkezik elég információval ahhoz, hogy meg lehessen találni a fickót.

– Ezért bízom meg magát az üggyel.

– Végeztem egy kis nyomozást az első találkozásunk óta – felelte Brian, és kissé fészkelődni kezdett a székében. – Nem volt nagy meló, nem fogom kiszámlázni magának…

– Kifizetem.

– …de elegendő. Ha az apját Trevornak vagy mondjuk, Zacharynek hívnák, talán lenne esélyünk a nyomára akadni azok között, akik húsz évvel ezelőtt tanítottak Massachusetts vagy Connecticut több tucat felsőoktatási intézményének valamelyikén. De lefuttattam egy gyors számítógépes elemzést, Miss Childs, és az elmúlt húsz évben hetvenhárom – Brian itt bólintva adott nyomatékot Rachel döbbenetének – James nevű adjunktus, helyettes tanár, tanársegéd, docens és egyetemi tanár tanított a huszonhét szóba jöhető intéz­ ménynél. Néhányuk csupán egy szemeszteren át, van, aki még annyi ideig sem, de olyanok is akadnak közöttük, akik még mindig ott dolgoznak.

– Tudna fotókat is szerezni róluk?

– Valamennyit biztosan, talán a felükről. De ha az apja nincs közöttük – és hogyan tudná egyáltalán azonosítani? –, nos, ez esetben fel kellene kutatnunk 20

a többi harmincöt Jamest, akik az ország demográfiai trendjeiből kiindulva az ötven állam bármelyikében lehetnek, nekünk pedig húsz évvel ezelőtti fotót kellene szerezni róluk. Nos, ez esetben már nem negyven órát számláznék ki magának, hanem négyszázat, és még mindig nem lenne semmi garancia arra, hogy az apja nyomára bukkanunk.

Rachelt elöntötte a szorongás, a düh, a tehetetlenség érzése, ami további dühöt gerjesztett benne, végül megállapodott a konok haragnál, amiért ez a faszfej itt nem akarja a munkáját végezni. Hát jó, akkor majd keres valakit, aki elvégzi.

Brian kiolvasta Rachel tekintetéből és abból, ahogy felkapta a táskáját, hogy mi jár a fejében.

– Ha elmegy egy másik magánnyomozóhoz, az ránéz magára, látja, hogy itt ez a fiatal nő, aki most jutott pénzhez, jól megfejik, de semmire se fognak jutni. És ez a rablás – mert a véleményem szerint ez az – teljességgel törvényes. Magának oda lesz a pénze, és az apjához se jut egy méterrel se közelebb.

– Brian előrébb hajolt: – Hol született?

– Springfieldben – biccentett Rachel a délre néző ablakok felé.

– Van róla kórházi dokumentum?

Rachel bólintott.

– Az apa személye ismeretlen.

– De akkor együtt voltak, ugye? Mármint Elizabeth és James. Újabb bólintás.

– Anyám egyszer, miután kissé felöntött a garatra, elmesélte nekem, hogy aznap este, amikor elfolyt a magzatvize, veszekedtek, és James nem volt a városban. Világra hozott, és mivel James nem volt ott vele, kicsinyes bosszúból nem volt hajlandó feltüntetni a nevét a születési anyakönyvi kivonaton.

Egy ideig néma csöndben ültek, majd Rachel megkérdezte: – Szóval akkor nem vállalja az ügyet?

Brian Delacroix megrázta a fejét.

– Engedje el a dolgot, Rachel.

Rachel remegő kézzel felállt a székből, és megköszönte a férfinak, hogy rááldozta az idejét.

A ház minden zugában hevertek fényképek: az anyja ágya melletti éjjeliszekrényen, egy dobozban a padláson, a dolgozószobája fiókjában. Vagy nyolcvanöt százalékuk kettőjüket ábrázolta. Rachelt megdöbbentette, milyen őszinte 21

szeretet csillog anyja tekintetében, habár még a fotókon is jól látszott, milyen komplikált volt ez a szeretet, mintha Elizabeth épp felülvizsgálta volna az érzést. A többi képen anyja egyetemi és kiadói barátokkal, kollégákkal volt látható, a fotók többsége koktélpartikon, kora nyári kerti grillezéseken készült, kettő meg egy bárban olyanok társaságában, akiket Rachel ugyan nem ismert, de nyilvánvalóan az anyja egyetemi kollégái voltak.

Egyik fotó sem ábrázolt hullámos, sötét hajú férfit, akinek tétova mosoly ült az arcán.

Rachel akkor bukkant rá anyja naplóira, amikor eladta a házat. Ekkor már végzett az Emersonon, és Massachusettsből New Yorkba készült, hogy ott folytassa a tanulmányait. Nem fűzte túl sok szép emlék a South Hadleyben álló régi viktoriánus kísértetházhoz, ahol harmadikos kora óta élt az anyjával. („De legalább egykori professzorok szellemei”, mondogatta az anyja valahányszor különös, megmagyarázhatatlan nyikorgást hallottak a folyosó túlsó végéből, vagy puffanást a padlásról. „Chaucert olvasgatnak és gyógyteát kortyolgatnak mellé.”)

A naplók nem a padláson, hanem a pincében voltak, egy bőröndben, A lépcső hanyagul bedobált külföldi kiadásai alatt. Vonalas jegyzetfüzetek, épp olyan rendezetlen bejegyzésekkel, mint amennyire rendezett volt anyja a mindennapokban. A bejegyzések felénél nem volt dátum, és akár hónapok, egyszer még egy év is eltelt úgy, hogy Rachel anyja bármit is papírra vetett volna. Leginkább a félelemről írt. A lépcső előtt félelme anyagi természetű volt, rettegett, hogy a pszichológia professzoraként ahhoz sem fog eleget keresni, hogy visszafizethesse a diákhitelét, nemhogy a lányát megfelelő magángimnáziumba, majd megfelelő egyetemre küldje. Miután a könyve bestseller lett, Rachel anyja attól kezdett rettegni, hogy nem lesz képes méltó folytatást írni. Szorongott, hogy az emberek csalónak fogják tartani, és lelepleződik, amint újabb könyve jelenik meg. Ezúttal a próféta szólt belőle. Ám nagyrészt a lánya miatt szorongott. A naplókat olvasva Rachel látta, hogyan változik anyuci vidám, izgága kis szeme fényéből (Az apja játékosságát örökölte… Akkora szíve van, olyan nagylelkű, hogy már most rettegek, mit tesz majd vele a világ…) reménytelen, önpusztító lázadóvá (A vagdosás nem nyugta­ lanít annyira, mint a szabadossága. Az isten szerelmére, még csak tizenhárom…

Beleveti magát a mély vízbe, aztán panaszkodik amiatt, hogy mély, és engem hibáztat azért, hogy beleugrott.)

Tizenöt oldallal később Rachel a következő bejegyzésre bukkant: Szembe kell néznem a szégyenteljes ténnyel: átlagon aluli anya voltam. Soha nem volt 22

türelmem az alulfejlett homloklebenyekhez. Túl gyakran felcsattanok, azonnal a lényegre térek, miközben türelmesnek kellene lennem. Félek, a lányom egy goromba redukcionistával nőtt fel. Apa nélkül. És ezért lyuk tátong a szíve helyén.

Néhány lap után az anyja visszatért a témához. Félek, Rachel arra fogja elpa­ zarolni az életét, hogy olyasmik után kutat, amivel betöltheti az űrt. Mulandó, átmeneti dolgokra, new age-es terápiákra, öngyógyításra fecsérli majd az idejét.

Azt hiszi magáról, hogy lázadó, akit kemény fából faragtak, pedig e kettő közül csak az egyik igaz rá. Annyi mindenre van szüksége. Újabb néhány lappal később, egy dátum nélküli bejegyzésben Elizabeth Childs ezt írta: Rachel lebetegedett, idegen ágyban fekszik, és még a szokásosnál is hisztisebb. Már megint a szokásos kérdés: Anya, ki az? Olyan elesettnek tűnik.

Gyenge, nyafogós és elesett. Sok szépet el lehet mondani az én drága Rachelemről, de azt nem, hogy erős lenne. Ha elárulom neki, James kicsoda, meg fogja keresni. És James össze fogja törni a szívét. Miért hagyjam neki, hogy így tegyen? Miért engedjem neki, hogy ennyi idő után újra bántsa Rachelt, hogy újra összetörje az én Rachelem szépséges, megsebzett szívét? Ma láttam Jamest.

Rachel a pincébe vezető lépcső utolsó előtti fokán ült, és amikor ezt olvasta, elakadt a lélegzete. Megmarkolta a naplót, és a szeme előtt elhomályosult a világ.

Ma láttam Jamest.

Nem vett észre. Az utca túloldalán parkoltam le. Kint állt a ház előtt, ahova azután költözött, hogy elhagyott minket. Ők is ott voltak vele. A pótfelesége meg a pótgyerekei. Jó sok haja kihullott, pocakot és tokát növesztett. Csekélyke öröm. Boldog. Édes istenem. Boldog! És nem ez mind közül a lehető legros�­ szabb végkimenetel? Még csak nem is hiszek a boldogságban – sem úgy, mint eszményképben, sem mint valóságos létállapotban. A boldogság gyerekes életcél.

Márpedig James boldog. Úgy érezné, a lánya, akit soha nem akart, főleg nem, miután megszületett, fenyegetést jelent a boldogságára. Mert rám emlékeztetné.

Arra, mennyire meggyűlölt engem. És ezért Rachelt bántaná. Én voltam az egyetlen az életében, aki nem volt hajlandó bálványozni őt, és ezt soha nem bocsátaná meg Rachelnek. Arra gondolna, biztosan mindenféle, nem túl hízelgő dolgot mondtam róla Rachelnek, márpedig jól tudjuk, mennyire nem képes James elviselni az ő becses személyét érintő kritikát.

Rachel életében csak egyetlenegyszer volt ágyban fekvő beteg, a gimi második évében. Nem sokkal a karácsonyi szünet előtt mononukleózisos lett, és az időzítés rendkívül szerencsésnek bizonyult, mert tizenhárom napba telt, mire képes volt kikelni az ágyból, és további ötbe, hogy visszanyerje az erejét. Így végül csak három napot hiányzott.

23

Csakis ebben az időszakban történhetett, hogy anyja viszontlátta Jamest. És Elizabeth ekkoriban vendégprofesszor volt a Wesleyanen. Ebben az évben a connecticuti Middletownban bérelt házat, ezért írta, hogy Rachel „idegen ágyhoz” volt kötve. Rachel zavart büszkeséggel idézte fel, hogy anyja egy pillanatra sem hagyta magára a betegsége alatt, egyetlen alkalmat kivéve, amikor elment kajáért meg borért.

Rachel a Micsoda nő!-t nézte videón, amikor anyja hazaért. Megmérte a lázát, majd mielőtt még kipakolt volna a konyhában a szatyrokból, kijelentette, hogy „végtelenül irritálónak” találja Julia Roberts kapafogú vigyorát.

Miután egyik kezében egy pohár borral, a másikban egy nedves törülközővel visszatért Rachelhez, magányos, reménykedő pillantást vetett a lányára. „Jól tettük, ugye?” – kérdezte.

Rachel felnézett az anyjára, aki a homlokára terítette az arckendőt, és azt válaszolta, „Hát persze”, mert abban a pillanatban így érezte.

Az anyja megpaskolta az arcát, és a tévére siklott a tekintete. A film a végéhez ért. Richard Gere, a herceg fehér lovon, virágcsokorral a kezében beállított Juliához, a ribanc hercegnőjéhez. Felemelte a csokrot, Julia csak kacagott és könnyezett, közben a háttérben szólt a zene. „Na jó, most már elég ebből a vigyorgásból”, szólalt meg Rachel anyja.

Tehát 1992 decemberében írta ezt a bejegyzést a naplójába. Vagy 1993 januárjá­ban. Nyolc évvel később, a pince lépcsőjén ülve Rachel rádöbbent, hogy az apja valahol Middletown ötven kilométeres körzetében lakik.

Kizárt, hogy ennél távolabb, mivel az anyja elment a házához, látta Jamest a családjával, aztán bevásárolt, és még bort is vett az italboltban. Mindezt két óra alatt. Ez pedig azt jelentette, hogy James valahol a közelben tanított, feltehetően a Hartfordi Egyetemen.

– Ha egyáltalán még tanított ebben az időben – jegyezte meg Brian Delacroix, amikor Rachel felhívta.

– Ez igaz.

Brian azért elismerte, hogy ezzel már el lehet indulni. Így képes lesz tükörbe nézni, amiért elfogadja Rachel pénzét. 2001 nyarának végén tehát Brian Delacroix és a Berkshire & Társai nyomozni kezdett Rachel apja után. És semmire sem jutottak.

Abban az évben egyetlen észak-connecticuti felsőoktatási intézményben sem tanított olyan James nevű illető, aki szóba jöhetett volna. Az egyiknek szőke haja volt, a másik fekete bőrű, a harmadik pedig csak huszonhét éves.

Rachelnek megint azt tanácsolták, hogy engedje el a dolgot.

24

– Elmegyek – mondta Brian.

– Mármint Chicopee-ből?

– Nem egészen. Végeztem a magánnyomozósdival. És így Chicopee-vel is.

Már nem akarok magánnyomozó lenni. Túlságosan nyomasztó. Nem csinálok mást, csak csalódást okozok az embereknek, még akkor is, ha megszerzem nekik, amiért fizettek. Sajnálom, hogy nem segíthettem magának, Rachel.

Rachelt letaglózta a hír. Egy újabb ember – bármennyire kis szerepet játszott is az életében –, aki távozik az életéből, függetlenül attól, hogy ő ezt akarja-e vagy sem. Semmi beleszólása.

– Mihez fog kezdeni? – kérdezte a férfitól.

– Azt hiszem, visszamegyek Kanadába. – Brian határozottnak tűnt, mintha egész életében oda készült volna.

– Maga kanadai?

– Bizony ám – kuncogott halkan Brian.

– Mi vár magára Kanadában?

– A családi faipari vállalkozás. Hát magával mi a helyzet?

– Az egyetem szuper. New York már kevésbé.

2001 szeptemberének vége felé járt, alig három héttel azután, hogy az ikertornyok összedőltek.

– Na igen, gondolom – jegyezte meg Brian komoran. – Remélem, jól alakulnak a dolgai. A legjobbakat kívánom magának, Rachel.

Rachelt meglepte, milyen meghitten hangzott a neve Brian szájából. Maga elé képzelte a férfi szemét, a benne csillogó gyengédséget, és bosszankodva ébredt rá arra, hogy vonzódik hozzá, de nem foglalkozott a dologgal, amikor még lehetett volna belőle valami.

– Szóval Kanada?

– Kanada – ismételte el Brian újabb kuncogással.

Elköszöntek egymástól.

9/11-et követően a korom és a hamu Rachel Greenwich Village-i, Waverly Place-en lévő alagsori lakását is ellepte. A terrortámadás napján vaskos, gyapjúszerű porréteg telepedett a párkányára, hajpihék, csontdarabok, sejtek rakódtak egymásra, akár a hódara. Égett szag terjengett a levegőben. Délutánonként Rachel a nyakába vette a várost, és a St. Vincent sürgősségije mellett kötött ki, ahol előre odakészített hordágyak várták a sérülteket, akik soha nem érkeztek meg. Az ezt követő napokban a kórház kerítését és a falakat ellepték a fotók, általában ezzel az egyszerű kérdéssel: Látta ezt az embert?

Nem, nem látta őket. Meghaltak.

25

Soha életében nem tapasztalt még ehhez fogható veszteséget, mint amely hirtelen körülvette. Bármerre nézett, a gyász, a megválaszolatlan imák és a káosz ezerféle – szexuális, érzelmi, pszichológiai, erkölcsi – formájába botlott, amely rövidesen elemi erővel kovácsolta össze New York minden lakóját.

Mind elvesztünk, döbbent rá Rachel. Elszánta magát arra, hogy amennyire csak tudja, befoltozza a szívén ejtett sebet, és soha többé nem piszkálja meg a heget.

Azon az őszön két olyan mondatra bukkant anyja egyik naplójában, amelyet heteken át mantraként ismételgetett, mielőtt elaludt.

Jamesnek soha nem volt köze hozzánk, írta az anyja. És nekünk sem volt közünk hozzá.

26

2

Villámcsapás

Rachelre 2001 őszén, röviddel hálaadás után tört rá az első pánikroham.

A Christopher Streeten sétált, amikor elhaladt egy vele egykorú nő mellett, aki egy fekete kovácsoltvas korláton gubbasztott egy apartmanház boltíves bejárata alatt. Az arcát két kezébe temetve sírdogált, ami egyáltalán nem volt szokatlan látvány ekkoriban New Yorkban. Az emberek sírtak a parkokban, hálószobákban, vonatokon, volt, aki csendesen, mások hangos zokogással. Mindenfelé ezt látta az ember. De ettől még muszáj volt megkérdezni, jól van-e.

– Jól van? – hajolt Rachel a nőhöz.

– Mit akar? – kérdezte a nő összerezzenve.

– Csak tudni akarom, hogy jól van-e.

– Jól. – A nő arca száraz volt. Cigarettázott, amit Rachel addig nem vett észre. – Na és maga jól van?

– Hát persze, csak…

A nő egy csomó zsebkendőt adott neki.

– Minden rendben. Ne fojtsa magába!

A nő szeme száraz volt, ki sem vörösödött, az arcát sem temette a kezébe.

Csak cigarettázott.

Rachel elvette a zsebkendőket. Megtörölgette az arcát, érezte a bőrén a nedvességet, az orra alatt felgyűlt könnyeket, amelyek végigcsorogtak az állán.

– Minden rendben – ismételte meg a nő. Úgy nézett Rachelre, mintha valójában egyáltalán nem lett volna rendben ez az egész. Rachelt fürkészte, aztán elnézett mellette a távolba, mintha abban bízna, hogy kimenti valaki ebből a helyzetből.

27

Rachel köszönetet motyogott, aztán tovább-botorkált. A Christopher és a Weehawken sarkára ért, ahol egy piros furgon várakozott a lámpánál.

A sofőr fakó szemekkel meredt rá, és rávillantotta nikotintól megsárgult fogsorát. Rachelnek már nemcsak a könnyei csorogtak végig az arcán, hanem­az izzadság cseppjei is. Elszorult a torka. Öklendezni kezdett, pedig­semmit sem evett aznap reggel. Nem kapott levegőt. Kibaszottul nem kapott­levegőt. A torka továbbra is összeszorult, akárcsak a szája. Nem bírta kinyitni a száját.

A sofőr, ez a világos szemű, sápadt, vörös hajú fickó kiszállt a furgonból, és elindult felé. És amikor odaért…

Rachel rádöbbent, hogy a férfi fekete. És kissé kövérkés. A fogsora nem is sárga, hanem vakítóan fehér. Letérdelt mellé (egyáltalán mikor ült le a járdaszegélyre?), barna szeme nagy volt, és aggodalmas.

– Jól érzi magát? Ne hívjak fel valakit, kisasszony? Fel tud állni? Fogja meg a kezem, így ni.

Rachel belekapaszkodott a férfiba, aki felsegítette a járdaszegélyről. És már nem is reggel volt, a nap lenyugodni készült. A Hudson folyó vize halvány borostyánszínben csillogott.

A kedves kövérkés idegen magához ölelte, és Rachel kisírta magát a vállán.

Csak zokogott, és közben azt mondogatta a férfinak, ígérje meg, hogy vele marad és soha nem hagyja el.

– Hogy hívják? – faggatta a férfit. – Hogy hívják?

Kenneth Watermannek hívták, de Rachel persze soha többé nem látta. Hazavitte Rachelt a piros furgonjával, ami nem az a fajta teherfurgon volt, amelyik bűzlik a kenőanyag és a szennyes alsónemű szagától, ahogy a lány képzelte, hanem egy minifurgon, középen gyerekülésekkel és Cheerio morzsákkal a szőnyegen. Kenneth Watermannek felesége és három gyereke volt, és a queensi Fresh Meadownsban lakott. Bútorasztalosként dolgozott. Hazavitte Rachelt, felajánlotta, hogy felhív neki valakit, de Rachel erősködött, hogy most már jól van, csak hát ugye ez a város…

A férfi nyugtalan tekintettel végigmérte Rachelt, de egyre csak gyűltek mögötte a türelmetlen kocsik, és sötétedett. Valaki dudált. Aztán újra. Kenny odaadta a névjegykártyáját Rachelnek azzal, hogy bármikor felhívhatja. Rachel megköszönte, és kiszállt a furgonból. Ahogy a férfi elhajtott, Rachel észrevette, hogy a jármű még csak nem is piros, hanem bronzszínű.

28

A következő szemeszterben halasztott az NYU-n. Szinte soha nem hagyta el a lakását, csak ha a pszichiáteréhez ment Tribecába. A férfit Constantine Propkopnak hívták, és az egyetlen személyes jellegű információ, amelyet hajlandó volt elárulni magáról, az volt, hogy a családja és a barátai Connie-nak hívják.

Igyekezett meggyőzni Rachelt, hogy komolyan árt magának azzal, ha a nemzet tragédiáját arra használja fel, hogy kisebbítse a saját, személyes traumáját.

– Nincs semmi tragikus az életemben – felelte erre Rachel. – Persze, néha szomorú volt, de kinek nem? De gondoskodtak rólam, soha nem éheztem, szép házban nőttem fel. Brühühü.

Connie Rachelre pillantott parányi rendelője túlsó végéből.

– Az egyik legalapvetőbb joga, hogy tudja, ki az apja, márpedig az anyja ezt elhallgatta maga elől. Érzelmi zsarolásnak tette ki magát, hogy a közelében tudhassa.

– Csak védeni akart.

– Mitől?

– Na jó, akkor azt hitte – javította ki magát Rachel –, hogy ezzel megvéd engem­saját magamtól. Attól, amit talán tettem volna az információ birtokában.

– Tényleg erről van szó?

– Mi másról? – Rachel hirtelen legszívesebben kiugrott volna a Connie mögötti ablakon.

– Ha valaki olyasminek van a birtokában, amit maga nemcsak szeretne, hanem valóban szüksége van rá, akkor mi az, amit soha az életben nem fog megtenni?

– Azt ne mondja, hogy soha nem fogom gyűlölni, mert épp eléggé gyűlöltem az anyámat.

– Nem fogja elhagyni. Soha.

– Anyám volt a legfüggetlenebb ember, akit valaha ismertem.

– Megtehette, hogy annak látsszon, amíg maga rajta csüngött. De mi történt, miután maga elment? Mi történt akkor, amikor az anyja megérezte, maga kezd elszakadni tőle?

Rachel tudta, mire akar kilyukadni. Elvégre mégiscsak egy pszichológus lánya volt.

– Menjen a picsába, Connie! Ne merészelje!

– Mit ne merészeljek?

– Baleset volt.

– Szóval baleset? Egy überkompetens, hiperóvatos, a nap minden percében éber nőről beszélünk. Akinek sem kábítószer, sem alkohol nem volt a 29

szervezetében­a halála napján. Egy ilyen nő képes fényes nappal áthajtani a piros lámpán a csontszáraz úton?

– Aha, szóval most már ott tartunk, hogy én öltem meg anyámat.

– Ennek pont az ellenkezőjére gondoltam.

Rachel felkapta a kabátját és a táskáját.

– Anyám azért nem praktizált soha életében, mert nem akarta, hogy olyan féleszű kuruzslókhoz hasonlítsák, mint maga. – Rachel egy pillantást vetett a diplomákra a falon. – Rutgers! – dohogta, és azzal távozott.

A következő pszichiátere, Tess Porter már finomabb hangot ütött meg, ráadásul a rendelője közelebb is esett Rachel lakásához. Azt mondta, Rachelen múlik, nem az orvosán, hogy mikor akar leásni az anyjával való kapcsolata legmélyére. Rachel biztonságban érezte magát Tess-szel. Connie-nál mindig úgy érezte, a férfi csak arra vár, hogy csapást mérjen rá. Tess viszont mintha mindig hárítani akart volna.

– Mit mondana az apjának, ha megtalálná? – kérdezte Racheltől egy délután.

– Nem tudom.

– Fél?

– Igen. Igen.

– Az apjától?

– Hogyan? Nem, dehogy. – Rachel eltűnődött a dolgon. – Nem. Nem tőle félek. Csak a helyzettől. Mert hát… szóval egyáltalán mivel kezdjem?

Mondjam talán azt, hogy Helló, apu, hol a faszban voltál egész életemben?

Tess kuncogott, de aztán ezt mondta: – Némi hezitálást véltem kihallani a hangjából. Amikor azt kérdeztem, fél-e az apjától.

– Valóban? – Rachel egy kis ideig a plafonra meredt. – Mintha anyám néha megcáfolta volna magát vele kapcsolatban.

– Mire gondol?

– Általában nőies szavakkal jellemezte apámat. Mindig ezt mondogatta, „Szegény drága James!” Meg hogy „A kedves, érzékeny James!” Állandóan a szemét forgatta. A felszínen túlzottan progresszív volt ahhoz, hogy beismerje, apám nem volt elég férfias neki. Emlékszem, anyám néhányszor azt mondta, apám gorombaságát örököltem. Miközben nekem ilyenkor az járt a fejemben. „Pont, hogy a te gorombaságodat örököltem, te hülye kurva.” – Rachel ismét felnézett a plafonra. – A szemében keresd magad!

– Mit mondott? – Tess előrehajolt a székében.

30

– Anyám mondta nekem párszor. „A szemében keresd magad. És majd mondd el, mit találtál.”

– Ezt mikor mondta?

– Ha részeg volt.

Tess halványan elmosolyodott.

– De maga szerint mire gondolt az anyja?

– Mindkét alkalommal ki volt bukva rám. Erre emlékszem. Mindig úgy hittem, arra gondol, hogy ha… ha apám meglátna, akkor… – Rachel megrázta a fejét.

– Akkor mi? – kérdezte gyengéden Tess. – Ha az apja meglátná magát, akkor mi lenne?

Rachelnek beletelt vagy egy percbe, amíg összeszedte magát.

– Csalódott lenne.

– Csalódott?

Rachel egy darabig állta Tess tekintetét.

– Elutasító.

Időközben mintha valamiféle lepel borult volna odakint az utcákra. Valami földöntúli takarta el a napot, árnyékot vetve a városra. Hirtelen eleredt az eső.

A mennydörgés a nehéz teherautók dübörgését idézte, ahogy áthajtanak egy öreg hídon. Távoli reccsenésként hatott a villámlás.

– Miért mosolyog? – kérdezte Racheltől Tess.

– Mosolyogtam?

Tess bólintott.

– Csak eszembe jutott valami, amit anyám mondogatott, különösen a maihoz hasonló napokon. – Rachel átkulcsolta a térdét. – Azt mondta, hogy hiányzik neki apám szaga. Amikor először kérdeztem tőle, hogy érti… hogy milyen szaga volt az apámnak, anyám lehunyta a szemét, beleszimatolt a levegőbe és ezt válaszolta: „Mint a villámlásnak.”

Tess szeme kissé elkerekedett.

– És maga is így emlékszik az apja szagára?

Rachel megrázta a fejét.

– Kávészaga volt. – Rachel az ablak üvegén szétloccsanó esőcseppeket figyelte. – Kávé és kordbársony.

Rachel 2002 tavaszának végére kecmergett ki a pánikrohamokból és enyhe fokú­agorafóbiájából. Véletlenül összefutott egy sráccal, akivel az előző 31

szemeszterben­együtt járt a kutatásmódszertan haladóknak órára. Patrick Mannionnak hívták, és rendíthetetlenül előzékenyen viselkedett Rachellel.

Kissé puhány srác volt, és megvolt az a sajnálatos szokása, hogy hunyorgott, ha rosszul hallott valamit, ami gyakran megesett, mivel egy gyerekkori szánkós baleset következtében csak ötven százalékosan hallott a jobb fülére.

Pat Mannion nem tudta elhinni, hogy Rachel még azután is tovább beszélget vele, hogy teljességgel kimerítették közös órájuk témáját. Nem tudta elhinni, hogy Rachel felvetette, igyanak meg valamit. Aztán, néhány órával később, amikor Rachel az övcsatjához nyúlt a srác lakásán, Pat arca egy olyan férfi arca volt, aki felpillant az égre, hogy megnézze, lát-e felhőket, de felhők helyett az angyalok szállnak el felette. Ugyanez tükröződött az arcán nagyjából mindvégig, amíg a kapcsolatuk tartott, vagyis két évig.

Amikor Rachel végül szakított Pattel – kíméletesen, már-már úgy, mintha közös elhatározásból vetnének véget a kapcsolatuknak –, a fiú különös, megtépázott méltósággal nézett rá, majd így szólt: – Soha nem értettem, miért vagy velem. Hiszen te csodaszép vagy én viszont… egyáltalán nem vagyok az.

– Te olyan…

Pat csendre intette Rachelt.

– Aztán egy nap, nagyjából hat hónapja rájöttem, hogy neked nem a szerelem az, ami mindennél fontosabb, hanem a biztonság. És tudtam, hogy előbb-utóbb szakítani fogsz velem, mielőtt én szakítanék veled, merthogy – és ez a lényeg, Rach – én soha nem szakítanék veled. – Gyönyörű, megsebzett mosolyt villantott Rachelre. – És mindig is így akartam.

Az egyetem után Rachel egy évet töltött a pennsylvaniai Wilkes-Barre-ban a The Times Leadernél, aztán visszatért Massachusettbe, ahol gyors ütemben lépett egyre előrébb a The Patriot Ledgernél Quincyben. Az egyik cikke, amelyet a hinghami rendőrkapitányság faji alapú profilalkotásáról írt, kiváltott némi visszhangot és elismerést. A hirtelen ráirányuló figyelem nyomán még Brian Delacroixtól is kapott e-mailt, aki azt írta, hogy az egyik üzleti útja során, miközben egy brocktoni nagykereskedő irodájában várakozott, a keze ügyébe került a Ledger egy példánya. Csak tudni akarta, ő-e az a bizonyos Rachel Childs, és hogy megtalálta-e az apját.

Rachel megírta neki, hogy igen, ő az a bizonyos Rachel Childs, és nem, nem találta meg az apját. Volna kedve még egy próbát tenni?

32

Nem megy. Teljesen leköt a munka. Állandóan úton vagyok.

Vigyázzon magára, Rachel. Nem lesz már sokáig a Ledgernél.

Nagy dolgok várnak magára. Tetszik, ahogy ír.

Briannek igaza volt. Egy év múlva Rachel dobbantott a Ledgertől, a The Boston Globe-hoz.

Itt találta meg dr. Felix Browner, az anyja egykori nőgyógyásza. Az e-mail tárgya ez volt: „Az anyja régi barátja”, de miután Rachel válaszolt neki, világossá vált, hogy nem is igazán barátról van szó, inkább Elizabeth Childs orvosáról. És dr. Browner abban az időben már nem is volt az anyja nőgyógyásza, amikor Rachel már elég idős volt az ilyen dolgokhoz. Amikor Rachel kamasz lett, Elizabeth elvitte dr. Veena Raóhoz, akihez az összes nő- és lányismerősük járt. Rachel soha nem hallott Felix Brownerről. A férfi azonban biztosította, hogy ő volt az anyja orvosa, amikor Elizabeth Massachusett nyugati felébe költözött, sőt, ami azt illeti, Rachel is neki köszönheti élete első levegővételét.

Virgonc egy kisbaba volt, írta Rachelnek a férfi.

A következő e-mailjében azt írta, fontos információval rendelkezik Rachel anyjával kapcsolatban, amelyet szívesebben osztana meg vele személyesen.

Megbeszélték, hogy találkoznak Boston és Springfield között félúton, a férfi ugyanis ez utóbbi városban lakott. Így végül egy kávézóra esett a választásuk Millburyben.

Mielőtt találkoztak volna, Rachel utánanézett dr. Brownernek, és ahogy az ösztönei súgták a férfi első e-mailje óta, a kép, amely kirajzolódott róla, nem volt hízelgő. Az előző évben, vagyis 2006-ban eltiltották a szakmája gyakorlásától, mivel több női betege szexuális zaklatással vádolta meg. A legkorábbi eset 1976-ra nyúlt vissza, egy héttel azutánra, hogy a drágalátos doktor úr megszerezte a diplomáját.

Dr. Browner két vaskos aktával érkezett a kávézóba. Hatvankét éves volt, sűrű ősz haja hátul már erősen ligásodott, mint azoknak a férfiaknak, akik sportkocsival furikáznak és Jimmy Buffett-koncertekre járnak. Világoskék farmert viselt, makkos cipőt zokni nélkül és hawaii inget fekete lenvászon zakóval. Úgy cipelte a hasán lógó, jó tizenöt kilónyi súlyfelesleget, mintha ezek a kilók az életében elért sikereiről tanúskodtak volna, és a pincérnővel meg a leszedőfiúval könnyed hangon beszélt. Olyan férfi benyomását keltette, akit az emberek szimpatikusnak találnak, viszont ha nem nevetnek a viccein, azt rossz néven veszi.

Miután kifejezte a részvétét Rachelnek az anyja halála miatt, felidézte, milyen izgő-mozgó kisbaba volt. „Mintha csak Palmolive-ba mártottak volna.”

33

Aztán, szinte lélegzetvételnyi szünetet sem tartva azonnal a közepébe vágott, és közölte Rachellel, hogy az első nő, aki szexuális zaklatással vádolta – „Nevezzük­ csak Hazudórának, rendicsek?” –, többeket is ismert azok közül, akik rajta kívül még megvádolták. Egyenként sorolni kezdte a nevüket, és Rachel eltűnődött, vajon kitalált neveket használ vagy ilyen játszi könnyedséggel sérti meg a magánszférához való jogukat. Erősködött, hogy Tonya, Marie, Ursula, Jane és Patty mind ismerték egymást.

– Hát, ez egy kisváros – jegyezte meg Rachel. – Mindenki ismer mindenkit.

– Valóban? – A férfi megrázta a cukros tasakot, mielőtt kinyitotta, és dermesztő mosolyt villantott Rachelre. – Tényleg mindenki ismer mindenkit?

– A kávéjába szórta a cukrot, majd az egyik aktához nyúlt. – Kiderítettem, hogy Hazudórának rengeteg szeretője volt. Kétszer elvált és…

– Doktor…

A férfi csendre intette Rachelt.

– És egy válásban őt nevezték meg „a másik nőként”. Patty nem veti meg az italt. Marie-nak és Ursulának kábítószeres problémái voltak, Tonya pedig, most figyeljen, Tonya egy másik orvost is beperelt szexuális zaklatásért. – Dr. Browner színlelt felháborodással forgatta a szemét. – Úgy tűnik, járványszerűen terjednek a környéken ragadozó orvosok. Te jó ég!

Rachel ismert egy Tonya nevű nőt a környékről. Tonya Fletchert, aki a Minute Man motel menedzsere volt. Mindig is zavartnak és egy kissé nyugtalannak tűnt.

Dr. Browner egy vastag köteg papírt rakott kettejük közé az asztalra, és diadalittas pillantást vetett Rachelre.

– Talán nem bízik a pendrive-ban? – kérdezte Rachel.

A férfi szó nélkül hagyta a megjegyzést.

– Íme, a leleplező bizonyíték mindannyiukról.

– Értem. És mit akar, mihez kezdjek vele?

– Segítsen nekem – felelte a fickó, mintha ez lenne az egyetlen lehetséges válasz.

– Miért tenném?

– Mert ártatlan vagyok. Mert soha semmi rosszat nem tettem.

Dr. Browner kifordította két tenyerét, és Rachel felé nyújtotta őket.

– Ez a két kéz kisbabákat segített világra. Magát is, Rachel. E két kéz tartotta először. Ezek itt, ni. – A férfi megbűvölten nézte két kezét, mintha élete két szerelme lett volna. – Azok a nők ellopták a nevemet. – Összekulcsolta a kezét, és lenézett rá. – A sok stresszre és hadakozásra ráment a családom.

34

Elvesztettem a praxisomat. – A férfi szeme sarkában könnycseppek csillogtak.

– Nem ezt érdemeltem. Nem én.

Rachel remélte, hogy a tekintetéből együttérzés sugárzik, de tartott tőle, hogy csak undor.

– Nem igazán értem, mit akar tőlem.

Dr. Browner hátradőlt.

– Írjon ezekről a nőkről. Írja meg, hogy az egészet kitervelték, és engem pécéztek ki, hogy a tervüket véghezvigyék. Írja meg, hogy tönkre akartak tenni, és tessék, sikerült is nekik. Vezekelniük kell érte. Vissza kell vonniuk azt, amit mondtak. Le kell lepleződniük. Mondja csak, ifjú hölgy, tudta, hogy ezek a nők be is pereltek? Na és azt, hogy egy polgári per vádlottjának átlagosan negyedmillió dollárjába kerül az ügyvéd? És ez csak az ügyvédi költség. Akár nyer, akár veszít, kétszázötvenezer dollárnak mindenképp búcsút mondhat.

Ezzel is tisztában van?

Rachel magában még mindig az „ifjú hölgy”-ön háborgott, de azért bólintott.

– Szóval, ezek az átkozott boszorkák egész egyszerűen erőszakot tettek rajtam.

Milyen más szóval lehetne jellemezni azt, ami történt? Besározták a nevemet, tönkretették a családommal, a barátaimmal ápolt viszonyomat. És ez talán elég volt nekik? Persze hogy nem. Még szép, hogy nem. Az a kevéske pénzem is kell nekik, ami még maradt. Csak hogy nyomorba dönthessenek, és koldusszegényen éljem le a hátralévő életemet, és magányos, ágrólszakadt nyomorultként végezzem valami hajléktalanszállón. – Dr. Browner rátette kezét a papírkötegre.

– Ebben minden mocskos kis részletet megtalál ezekről a nőszemélyekről. Írjon róluk. Tárja a világ elé, kicsodák valójában. Tálcán kínálom magának a Pulitzer-díját, Rachel.

– Nem a Pulitzer-díjért jöttem ide – jegyezte meg Rachel.

– Akkor meg miért? – kérdezte a férfi sanda tekintettel.

– Azt mondta, tud valamit az anyámról.

– Majd utána – bólintott.

– Mi után?

– Miután megírta a sztorit.

– Én nem így dolgozom. Ha tud valamit az anyámról, csak mondja el, és majd meglátjuk…

– Nem az anyjáról van szó. Hanem az apjáról. Ahogy azt az imént említette, ez egy kisváros. Az emberek beszélnek. Márpedig magáról azt rebesgették, édesem, hogy Elizabeth nem volt hajlandó elárulni magának, ki az apja. Mind sajnáltuk magát, el akartuk mondani magának, de egyikünk sem tehette. Nos, 35

én megtehettem volna. Elég jól ismertem az apját. De hát ugye, köt az orvosi titoktartás, nem szegülhettem szembe az anyja akaratával. De Elizabeth meghalt. És már én sem praktizálhatok. – Dr. Browner belekortyolt a kávéjába.

– Szóval, Rachel, szeretné tudni, hogy ki az apja?

– Igen – nyögte ki Rachel nagy nehezen.

– Hogy mondta?

– Igen. – Dr. Browner villámgyors pislogással nyugtázta Rachel válaszát.

– Akkor írja meg azt a kibaszott cikket, drágaságom.

36

3

JJ

Minél mélyebbre ásott Rachel a bírósági jegyzőkönyvekben és a Brownertől kapott aktákban, annál rosszabbul festett az ügy. Ha dr. Felix Browner nem volt megrögzött erőszaktevő, akkor átkozottul jó színész volt, mert ilyen príma alakítást Rachel még életében nem látott. Csak annak köszönhette, hogy még nem került börtönbe, hogy Lianne Fennigan, az a nő, aki az elévülési időn belül jelentette fel, túladagolta magának az Oxycontint a tárgyalás utolsó hetében, épp mielőtt tanúskodott volna. Túlélte, de a tárgyalás napját a rehabon töltötte, a kerületi ügyész pedig belement egy olyan vádalkuba, amelynek eredményeként dr. Browner hat év felfüggesztettet kapott hat hónap letöltendővel, amelyet addigra már le is töltött az előzetesben. Többé nem praktizálhatott, viszont a börtönt megúszta.

Rachel megírta a cikket. Magával vitte a kávézóba Millburybe, és miután leült dr. Felix Brownerrel szemben, előhúzta a táskájából. A férfi a papírlapokra pillantott, de nem mozdult.

– Talán nem bízik a pendrive-ban? – kérdezte.

Rachel egy halvány mosollyal díjazta.

– Boldognak tűnik – jegyezte meg a nő. Így is volt. A Jimmy Buffett-stílusról frissen vasalt fehér inges-barna öltö­ nyös megjelenésre váltott, alaposan bezselézett haját hátrasimította. Kusza szemöldökét megigazította, az arcára némi szín költözött, a tekintetében remény csillogott.

– Mert boldognak érzem magam, Rachel. Maga pedig elképesztően néz ki.

– Köszönöm.

– Ez a blúz remekül kiemeli a zöld szemét.

37

– Köszönöm.

– A haja mindig ilyen selymes?

– Most száríttattam be.

– Jól áll magának.

Rachel a férfira villantotta a maga százkarátos mosolyát, aki ezt villogó tekintettel és halk kacajjal nyugtázta.

– Hű, az anyját – jegyezte meg mohón, amit Rachel csak egy sokat sejtető biccentéssel honorált, és továbbra se vette le a szemét a férfiról.

– Ugye már érzi a Pulitzer illatát?

– Ne szaladjunk ennyire előre – felelte Rachel, és átnyújtotta a férfinak a papírlapokat.

Dr. Browner kényelmesen elhelyezkedett a székében.

– Rendelnünk kellene – jegyezte meg szórakozottan, ahogy olvasni kezdte Rachel cikkét. Miután lapozott egyet, Rachelre pillantott, aki bátorító mosolyt villantott rá. A férfi tovább olvasott, és bizakodó tekintete lassan megrökönyödésbe, aztán kétségbeesésbe, végül felháborodásba csapott át.

– Ez itt – nyögte, miközben elhessegette magától a pincérnőt – erőszaktevőnek állít be engem.

– Hát, ja, végül is.

– Maga azt írja, én tehetek róla, hogy ezek a nők gyógyszer- és alkoholfüggővé meg szexuálisan aberrálttá váltak.

– Mert ez az igazság.

– És azt is írja, hogy megpróbáltam erőszakkal rákényszeríteni magát arra, hogy tegye tönkre ezeknek a nőknek az életét.

– Mert ez az igazság. – Rachel kedélyesen bólintott. – Maga mindennek lehordta őket előttem. Le merem fogadni, ha egy kicsit körülszaglásznék a háza táján, találnék bizonyítékot arra, hogy nemcsak előttem, hanem a nyugat-massachusettsi férfiak fele előtt besározta őket. És ezzel megsértette a szabadlábra bocsátásának feltételeit. Ami azt jelenti, Felix, hogy alaposan rábaszott, és tutira börtönbe fog kerülni, miután a Globe lehozta a cikket.

Rachel hátradőlt, és elégedetten nézte, ahogy dr. Browner elfehéredik.

Mikor a fickó újból a szemébe nézett, tekintetéből mártíromság és hitetlenkedés sugárzott.

– Ez a két kéz – emelte fel őket az asztaltól – hozta magát a világra.

– Picsába a kezével! Új megállapodást kötünk, világos? Nem fogom lehozni a cikket.

38

– Hála istennek. – Dr. Browner kiegyenesedett a székében. – Abban a pillanatban tudtam, hogy…

– Mondja meg, hogy hívják apámat.

– Szíves örömest, de előbb rendeljünk egy italt, és beszéljük át a dolgot.

Rachel kikapta a kezéből a papírlapokat.

– Mondja meg most azonnal, mi az apám neve, máskülönben arról a telefonról – Rachel itt a bárpult felé mutatott – fogom leadni a lapnak a cikket.

A férfi visszasüppedt a székébe, és a plafonról lógó ventilátorra meredt, amely rozsdás nyikorgással, lustán forgott fölötte.

– Az anyja JJ-nek hívta.

Rachel visszatette a cikket a táskájába, hogy palástolja a remegést, amely az ujjbegyétől a könyökéig végigfutott a kezén.

– Miért hívta JJ-nek?

Dr. Browner sóhajtva az asztalra tette a kezét, mint akivel rútul elbánt a sors.

– Most mihez kezdek? Hogyan éljek így tovább?

– Miért hívta anyám JJ-nek? – Rachel rádöbbent, hogy csikorgatja a fogait.

– Maga is olyan, mint a többi – suttogta a férfi. – Az utolsó csepp vérét is kiszívja a férfiaknak. Akik senkinek sem akarnak ártani. Maga olyan, mint a pestis.

Rachel felállt.

– Üljön le! – Elég hangosan szólt Rachelre ahhoz, hogy két másik vendég is feléjük nézett. – Kérem. Na, üljön már le, kérem. Ígérem, jól fogok viselkedni.

Rachel visszaült.

Dr. Felix Browner előhúzott egy papírt a zakója zsebéből. Régi, megsárgult lap volt, négybe hajtva. Dr. Browner széthajtogatta, és átnyújtotta az asztal fölött Rachelnek. A lánynak még erősebben remegett a keze, ahogy elvette a férfitól, de rá se hederített.

A lap tetején a férfi rendelőjének a neve szerepelt: Browner nőgyógyászati magánrendelés. Alatta pedig a következő: „Az apa kórtörténete.”

– Csak kétszer jött el a rendelőmbe. Az volt a benyomásom, hogy sokat veszekedtek. Egyes férfiakat megrémít a terhesség. Mintha a nyakuk köré fonódó kötél lenne.

A vezetéknév rubrikába szép, nyomtatott betűkkel azt írták: JAMES. Ezért nem akadt a nyomára Rachel. A James az apja vezetékneve.

A keresztneve pedig Jeremy.

39