Steven Saylor: A hét csoda

„A hét csoda 2012 egyik kiemelkedô mûve.

Kiváló alkalmat nyújt, hogy megismerjük Gordianust, a Nyomozót.”

Fantasy Book Critic „Több szempontból is Saylor legjobb mûve.”

Antinous the Gay God „Saylor mindig is különleges képességgel keltette életre az ókori világot, és nem okoz csalódást A hét csodával sem.”

Deseret News „Gordianus rajongói imádni fogják ezt a könyvet, ugyanis az igazi történet hôn szeretett fôszereplônk jellemének kialakulásáról szól.”

Man Of La Book „Saylor minden apró részletre kiterjedô figyelmét Gordianus rajongói imádni fogják; akik szeretik a történelmi krimiket, azok ugyancsak hozsannákat fognak zengeni a szerzô zsenialitásáért, amivel a valós ókori világba szövi a fikciót.”

Edge Boston „Mint mindig, Saylor most is briliánsan kelti életre a múltat, különösen ahogy a politikai elemeket beleszövi a pörgô cselekménybe.”

Publishers Weekly

A szer­zô ed­dig meg­je­lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

A Roma Sub Rosa-sorozat kötetei: Római vér A végzet fegyvere Catilina rejtélye Venus kezében Gyilkosság a Via Appián A Vesta-szüzek háza Rubicon Eltûnt Massiliában Próféciák köde Caesar ítélete Egy gladiátor csak egyszer hal meg Caesar diadala Egyéb kötetek: Róma Birodalom

Steven Saylor: The Seven Wonders Copyright © 2012 by Steven Saylor Hungarian translation © Heinisch Mónika, 2012

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Steven Saylor: The Seven Wonders Published by arrangement with St. Martin’s Press, LLC, 2012 All rights reserved.

Fordította: Heinisch Mónika

ISBN: 978 61 5527 204 2 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Olvasószerkesztô: Brenner Péter Szakmai lektor: Újlaki Pongrácz Zsuzsánna Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2012-ben Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: történelmi krimi

A regény a képzelet mûve. Az összes benne szereplô karakter, szervezet és esemény az író fantáziájának szüleménye, vagy annak szûrôjén keresztül jelenik meg.

Tartalomjegyzék

I A római elôzmények: A halott, aki nem halt meg. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 II Diana szolgálatában (Az epheszoszi Artemisz-templom).. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 III A halikarnasszoszi özvegyek (A mauzóleum). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81 IV O tempora! O mores! Olümpia! (Az olümpiai Zeusz-szobor). . . . . . . . . . .121 V Közjáték Korinthoszban: A boszorkány átka.... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .157 VI A gigantikus gall (A rodoszi kolosszus).......... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 199 VII Sztüx és a sziklák (A babiloni falak és függôkertek). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .239 VIII A múmia visszatér (Az egyiptomi nagy piramis).. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .277 IX Tükrök trükkje (A pharoszi világítótorony).... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .317 X Zárszó Alexandriából: A nyolcadik csoda. . ..... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .363 Kronológia.................................................... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .371 A szerzô utószava: A hét csoda utáni kutatómunka tanulsága. . . . . . . . . . . . .375

A szerencsés széljárás eljuttatta Apollónioszt és Damisz nevû tanítványát Rodoszba. Amint a kolosszus felé közeledtek, Damisz felkiáltott: „Mester, van ennél hatalmasabb dolog a világon?”

Apollóniosz így felelt: „Igen. A férfi, akinek ép és tiszta értelme bölcsességgel teli.”

Philosztratosz A tüanai Apollóniosz élete, 5:21

I

A római elôzmények: A HALOTT, AKI NEM HALT MEG

– Most, hogy meghaltál, Antipatrosz, mihez kezdesz magaddal?

Apám jót nevetett a saját viccén. Nagyon is jól tudta, milyen terveket dédelget Antipatrosz, ám ennek a tréfás paradoxonnak nem bírt ellenállni. Apám imádta a szójátékokat és talányokat, sôt hivatása is ezekhez kapcsolódott.

Nyomozónak hívta magát, mivel az emberek azért fizették, hogy különféle rejtélyek után nyomozzon.

Antipatrosz jellemzô módon egy rögtönzött verssel válaszolt – hiszen nem másról szól ez a történet, mint a szidóni Antipatroszról, a világ egyik legnépszerûbb költôjérôl, akit nemcsak versei eleganciája, hanem im­pro­ vizációi is híressé és ünnepeltté tettek. Mintha az éterbôl szôtte volna költeményeit. Természetesen görögül szavalt:

Születésnapomon bevégezve itt hagyom Rómát, Fiad éve is fordul – hagyja tán ô is el otthonát?

A poéta persze ugyanúgy a nyilvánvalóra kérdezett rá, mint apám az elôzô percben. Napok óta készültünk rá az öregemberrel, hogy ezen a napon magunk mögött hagyjuk Rómát. Rám mosolygott.

– Igazságtalan dolog, fiam, hogy a születésnapodat az én temetésem árnyékolja be!

15

Steven Saylor

Ellenálltam a késztetésnek, hogy helyesbítsek. Makacsul ragaszkodott a „fiam” megszólításhoz, holott pontosan egy évvel korábban avattak felnôtté, amikor is tizenhét évesen magamra öltöttem a férfiúi tógát.

– Jobb módot nem is találhattunk volna a születésnapom megünneplésére, mester, mint hogy elindulunk egy olyan utazásra, amilyenrôl a legtöbb ember csak álmodhat!

– Ez így van! – szorította meg a vállamat Antipatrosz. – Kevés ifjúnak adatik meg, hogy a saját szemével lássa az emberkéz által valaha épített legnagyszerûbb építményeket, ráadásul oldalán az emberiség legnagyobb költôjével!

Antipatrosz soha nem szerénykedett. Most, hogy meghalt, még kérke­ dôbb lett.

– Az is csak kevesek kiváltsága, hogy a saját sírkövüket szemlélhessék – tette hozzá apám, és rá is mutatott a szóban forgó faragványra.

Apám házának kertjében álltunk, az Esquilinuson. Felhôtlen ég tekintett le ránk, és szokatlanul meleg volt ahhoz képest, hogy még csak martiust írtunk. Pillantásunk egy márványdarabra szegezôdött, amit a kôfaragó pár perccel korábban hozott el a mûhelyébôl, és a rávésett, talányos képeket fürkésztük. Egy élô ember síremléke volt. A combig érô kôdarabot nagy odafigyeléssel faragták és vésték, majd élénk színûre festették. Késôbb a síremlék tetejére fog kerülni, amely a halott hamvait ôrzi, ám egyelôre csak azon a ládán pihent, amelyben szállították.

Antipatrosz tûnôdve bólintott.

– Az is ritkaság, hogy valaki megtervezhesse a sírkövét, ahogy én tettem.

Nem érzed ezt túlzott tiszteletlenségnek, ugye, Nyomozó? A világért sem szeretném, ha elsô pillantásra leleplezné a csalást! Ha bárki megszimatolná, hogy csak megrendeztem a halálomat…

– Ne aggódj, öreg barátom! Minden a terv szerint halad. Öt nappal ezelôtt beírattam a halálodat a Libitina-templom jegyzékébe. A gazdag matrónáknak köszönhetôen, akik naponta többször elküldik rabszolgáikat 16

A hét csoda

a jegyzék ellenôrzésére, pár óra alatt elterjedt a halálhíred Rómában. Mindenki azt feltételezte, hogy idôs barátod és patrónusod, Quintus Lutatius Catulus ôrzi földi maradványaidat, és ô intézi a temetést is. Meglehetôs hitetlenséggel fogadták a hírt, hogy egy magamfajta egyszerû polgárt jelöltél meg intézônek a végakaratodban, és hogy az én házam elôterében állítjuk ki maradványaidat. Mégis így történt. Hívtam a temetkezôket, hogy mossák le és illatosítsák be a testet, majd virágot, cipruságakat és tömjént vásároltam, végül egy elôkelô ravatalt szereztem, hiszen a végakaratod minden kiadáshoz biztosított fedezetet. Aztán közszemlére tettem a holttestet az elôtérben. Micsoda sokadalom volt kíváncsi rád!

Minden római költô és minden második római politikus eljött leróni kegyeletét.

Antipatrosz fanyarul elmosolyodott.

– Az örökségem révén a római társadalom krémjével ismerkedhetsz meg, Nyomozó… Azzal a fajtával, akik egyfolytában az ítélôszék elé rángatják egymást gyilkosság vádjával. Ez egy igazi kincsesbánya, nem gyôzöd majd a megbízók rohamát!

Apám bólintott.

– Igen, úgy tûnik, mindenki eljött… csak Catulus nem. Amiatt duzzogna, hogy mást neveztél meg örökösödnek és végrehajtódnak?

– Inkább kivárt, és ma fogja leróni kegyeletét, a temetés napján, hogy érkezésével a lehetô legnagyobb feltûnést keltse. Talán a lelke egy költôé, ám ösztönei egy politikusra vallanak…

Az idôs poéta elhallgatott, mert kopogtak.

– Újabb látogató. Gyorsan eltûnök.

Antipatrosz egy rejtekajtóhoz sietett, amely egy keskeny kis kamrába vezetett. Az eldugott helyiségbôl egy repedésen keresztül lehetett kilesni a ház elôterébe.

A következô pillanatban apám ajtónyitója és akkortájt egyetlen rabszolgája, Damon bukkant fel a kertben.

17

Steven Saylor

– Látogatód érkezett, gazdám – szuszogta. Éltes rabszolga volt már, nehezen bírta az iramot a rengeteg vendég beengedésével és bejelentésével. Megköszörülte a torkát, és láttam rajta, hogy erôsen összpontosít a név helyes kiejtésére. – Lintus Quitatius Catulus, a köztársaság egykori konzulja eljött, hogy lerója tiszteletét a nagynevû halott elôtt.

– Úgy érted, Quintus Lutatius Catulus, ugye? – kérdezte apám elnézôen.

– Gyere, fiam, üdvözöljük a konzult!

Egy hatvan év körüli férfi állt az elôtérben. Apámhoz és hozzám hasonlóan fekete tógát öltött erre az alkalomra, ám az ô ruházatát bíborszalag szegélyezte, szenátori rangját jelezve. Tíz évvel korábban Catulus konzulként és a légiók parancsnokaként szolgálta Rómát; az ô serege semmisítette meg a kimbereket a vercellaei csatában. Ezenfelül elôkelô modorú és mûvelt ember volt, sokak szerint igen érzékeny természettel megáldva. Mereven, egyenesen állt meg a halotti ravatal elôtt, és összekul­ csol­ta a kezét.

Apám bemutatkozott neki, majd engem is bemutatott, ám Catulus szinte észre sem vett minket.

– Becses jelenléteddel megtiszteled hajlékomat, konzul, de sajnálom, hogy ilyen szomorú esemény miatt látogattál meg. Egyedül jöttél?

Catulus felvonta az egyik szemöldökét.

– Már hogy jöttem volna egyedül? A kíséretemet odakint hagytam, hogy pár percet egyedül tölthessek régi barátommal… négyszemközt, ha lehet ilyet mondani. De látom, hogy letakartátok az arcát. – Catulus a viaszból készült maszkra mutatott, amely a halott arcát fedte. – Igaz, hogy vonásait összeroncsolta a zuhanás?

– Sajnos igen – felelte az apám. – A temetkezôk minden tôlük telhetôt megtettek, hogy bemutathassuk, de olyan mérvû károsodást szenvedett az arca, hogy inkább az eltakarása mellett döntöttem. A halotti maszkokkal általában sikerül felidézni az elhunytat, jelen esetben azonban egy avatott szobrászra volt szükség, aki ismerte Antipatrosz arcát. A gyászmeneten ter18

A hét csoda

mészetesen használni fogjuk ezt a maszkot, ahogy szokás, addig ciprusággal takarjuk el. Igen kiváló munkát végzett a szobrász, nem igaz? Valóban úgy fest, mintha Antipatrosz csak aludna ezen az emelvényen. Ha mégis látni kívánnád az arcát…

Catulus komoran bólintott.

– Katonaember vagyok, Nyomozó. Minden szörnyûséget láttam, ami emberi testtel történhet. Mutasd meg!

Apám a ravatalhoz lépett, és felemelte a maszkot.

A higgadt konzul váratlan, lányos sikolya, amit a fogai közé dugott öklével fojtott el, annyira nem illett a helyzethez, hogy kis híján hangosan felnevettem. A rejtekajtó mögül olyan zaj érkezett, mintha meglazult vakolat potyogna le. Lelki szemeim elôtt megjelent a vidáman kuncogó Antipatrosz alakja.

Catulus a falra nézett. Apám zavartan vonta meg a vállát, mintha hívatlan patkányok jelenléte miatt szégyenkezne.

– Hogyan torzíthatta el ennyire egy egyszerû esés? – kérdezte Catulus, és el sem vette az öklét a szája elôl. Kissé mintha zöldre váltott volna az arcszíne.

– Hosszú zuhanás volt – magyarázta apám. – Egy ötemeletes lakóház felsô szintjérôl esett ki a Suburában. A fejére érkezett. Mint mondtam, a temetkezôk mindent elkövettek…

– Igen, értem. Tedd vissza a maszkot, kérlek!

– Természetesen, konzul.

Ismét elgondolkodtam azon, ki lehetett egykor a ravatalon fekvô holttest.

Apám nem volt hajlandó elárulni, ahogy semmi mást sem a munkájával kapcsolatban, amit szerinte nem kellett tudnom. Amikor betöltöttem a tizenhetet, azt hittem, elég érettnek tart már arra, hogy megossza velem a titkait, ám az utóbbi egy évben még jobban ügyelt a szavaira, mint azelôtt.

Tudtam, hogy valami veszélyes mozgolódás zajlik Rómában a felszín alatt, hiszen nyomós ok kell ahhoz, hogy Antipatrosz megrendezze a saját halálát, 19

Steven Saylor

apám pedig segédkezzen neki egy ilyen merész vállalkozásban. Ami azonban a részleteket illeti, a sötétben tapogatóztam.

A ravatalon fekvô idôs test nagyon hasonlított Antipatroszra. Egyetlen látogató sem közeledett hozzá kételkedve. Persze a hosszú ôsz haján és szakállán kívül nem sok mindent láthattak belôle, csak ráncos, májfoltos kezét a mellkasán keresztbe téve. Teste többi részét az idôs költô kedvenc ruhadarabja és a halotti maszk takarta. A férfi valóban úgy esett ki egy ház ablakán a Suburában, ahogy apám elmesélte. Betört a koponyája és összezúzódott az arca. Vajon rabszolga volt, akit feltûnés nélkül megvettek a gazdájától erre a célra? Vagy valami alantas bûnözô, akit senki sem fog keresni? Esetleg egy vénséges vén római, akinek már sem családja, sem barátai nincsenek? Akárki is volt, éppen jókor halt meg, és pont úgy, hogy be lehessen állítani Antipatrosznak. Apám bizonyos értelemben még szívességet is tett neki; Róma kiválóságai rótták le kegyeletüket elôtte, és a rangjához képest jóval méltóságteljesebb gyászmenetet rendeztek neki.

– Szomorú, hogy Antipatrosz éppen a születésnapján hunyt el! – sóhajtott fel Catulus. – Az egyetlen napon, amikor mindig engedett a csábításnak, és a sárga földig leitta magát! „Az éves születésnaplázam!” Ezt mondta ilyenkor, mintha tényleg létezne ilyen betegség. Ezeken a napokon egyetlen barátját sem engedte magához, egész napra az ágyához láncolta nyomorult állapota. Gondolom, az ital a halálában is szerepet játszott.

– Úgy tûnik, Antipatrosz valóban ivott – bólintott apám. – A teste még mindig borszagot áraszt. Ha közel hajolsz hozzá…

– Ez nem szükséges! – csattant fel Catulus, még mindig kissé zölden. – Igaz, hogy éppen egy prostituálttal találkozott?

– Valószínûsíthetô. A lakást, amelybôl kizuhant, ilyen célokra használ­ ják.

– Az ô korában! – Catulus megcsóválta a fejét, de halványan elmosolyodott. – Találtatok rajta idegenkezûségre utaló nyomokat?

20

A hét csoda

– Ami engem illet, nem – vágta rá az apám.

– Igen, hallottam, hogy te megtalálod a bûnjeleket. Férfi vagy nô?

– Hogy mondod, konzul?

– A prostituált, akit Antipatrosz felkeresett. Férfi volt, vagy nô?

Ezt még senki sem kérdezte meg, és láttam apámon, hogy kényszeredetten talál ki valamit ott helyben. Eszembe jutott, hogy Catulus a fiatal fiúk iránti vonzalmáról volt híres, és egy-két szeretôjéhez görög verseket írt – ami igen vakmerô tett volt egy idôsebb generációhoz tartozó római arisztokratától.

Apám lebiggyesztette a száját.

– Antipatrosz partnere minden jel szerint elmenekült a fatális baleset után, és semmi nyomot nem hagyott, de úgy értesültem, hogy a földszinti taverna egyik törzsvendége egy vonzó külsejû fiatal férfit látott a költô társaságában a nap korábbi szakaszában.

Apám gátlás nélkül tudott hazudni, jóllehet ezt a képességét rám nem örökítette át kielégítô mértékben. A fal túloldaláról ismét vakolat pergésének neszei szûrôdtek át. Vajon Antipatrosz remegett a nevetéstôl, vagy felháborodva rugdosta a falat?

– Ó! – mondta Catulus, és mindentudóan bólintott. – Öreg barátunk nem kezelte nyíltan a szerelmi ügyeit, sôt annyira visszafogott volt, hogy már azt hittem, maga mögött hagyta a testi élvezeteket, eltépte Erósz rabláncait, akár a fiúkért rajongó, megvénült Szophoklész. De mindig sejtettem, hogy legbelül értékeli a fiatalság szépségét. Másképpen hogy juthatott volna eszébe az a csodás Anakreón-sírfelirat?

A konzul a mellkasára tette a kezét, és szavalni kezdett:

Itt nyugszik Anakreón – költô, dalnok, líramûvész, Halljátok a szerelem gyötrô tüzének dallamát – Anakreón sóvárgásáról a táncos Bathüllosz után, Akitôl sorsdöntô kérdésére oly hôn várta válaszát…

21

Steven Saylor

Catulus sóhajtott, és letörölt egy könnyet a szemérôl. Eddig jóformán nem is érzékelte a jelenlétemet, ám most egyenesen rám nézett.

– Szóval ô az utódod és névrokonod, Nyomozó? Az ifjú Gordianus?

– Igen. De amint azt a férfiúi tógájából láthatod, már nem fiú. Sôt, ma van a tizennyolcadik születésnapja.

– Csakugyan? – Catulus kötekedôn felvonta a szemöldökét. – Nos, kö­telességemnek érzem figyelmeztetni téged, fiatalember, hogy nagy hi­bát követsz el, ha Antipatroszhoz hasonlóan ünnepled a születésna­ po­dat. Más dolgokban azonban jó szívvel követheted a példáját. A ta­ nít­vá­nya voltál?

– Büszke vagyok rá, hogy tanáromnak nevezhettem – válaszoltam.

– Nem is csoda. Nagyon megválogatta, kinek az oktatását vállalja el.

Valami különleges adottságot láthatott meg benned, ifjú.

A konzul átható pillantásától kissé idegesen vontam vállat. Meglehetôs önhittség volt részemrôl, hogy a nagy szidóni Antipatrosz tanítványának szerepében tetszelegtem, hiszen apámnak sosem lett volna annyi pénze, hogy egy ilyen kiváló költôt fogadjon mellém. Inkább baráti beszélgetésekbe bonyolódtunk, semmint tanórákba, ugyanakkor Antipatrosz soha nem távozott apám házából anélkül, hogy pár görög verssort a fejembe ne véssen, esetleg Nagy Sándor hadvezéreinek nevét vagy valami más hasznos ismeretet. Apámtól egész más dolgokat tanultam, úgymint a zárak felfeszítésének módjait, a nôi hazugság tíz árulkodó jelét vagy az észrevétlen lopakodást. Amit azonban az irodalomról, történelemrôl, matematikáról és fôként a görög nyelvrôl tudtam, Antipatrosznak köszönhettem.

– Szeretnéd látni a sírkövet? – kérdezte apám.

– Már ki is faragták?

– Alig egy órája hozták meg. Tekintettel arra, hogy Antipatrosz módfelett büszke volt görög származására, a görög szokásokat igyekeztem követni. Az athéni Szolón által lefektetett ôsi szabály alapján olyan sírkövet rendeltem, 22

A hét csoda

amelyet egy tízfôs mûhely három nap alatt el tud készíteni. A márványtábla ma reggel érkezett, még a festék is alig száradt meg rajta. Jöjj utánam, konzul!

Apám kivezetett bennünket a napfényben fürdô kertbe. Megint halk nesz hallatszott a fal felôl, amely mögött az idôs költô bujkált. Bizonyára nehezen viselte, hogy ott kell maradnia, és a kertben zajló eseményeket nem követheti figyelemmel.

– Amint láthatod, konzul, a sírkô a mai mûvelt görög réteg körében oly divatos stílusban készült. A szerény méretû tábla egy egyszerû kô síremlék tetejére fog kerülni, amelyben a hamvait nyugalomra helyezik. Ezt a kialakítást mi latinul rebusnak hívjuk: a képek egy történetet mesélnek el, de csak azok számára, akik meg tudják fejteni.

– Ó igen – felelte Catulus –, maga Antipatrosz is írt néhány verset ilyen sírkövekrôl. Remek ötlet, hogy az ô sírjára is egy rejtvény kerüljön! Vajon nekem mond valamit?

Egy aprólékosan kidolgozott timpanon két oszloppal keretezte a képeket; a tábla ezen része már készen volt. Az Antipatroszra emlékezô belsô képeket avatott kezek vésték sekélyen a márványba. Catulus összevont szemöldökkel vizsgálta a dombormûveket.

– Egy kakas! – kiáltott fel. – Miért pont kakas? Meg kell hagyni, mûvészi a kidolgozása. Dühödt szeme van, a csôre nyitva, széttárt szárnyait pedig lángoló vörösre festették. De mit fog a karmai között? Egyikben egy jogart, azaz egy királyi jelvényt, a másikban egy pálmalevelet, a gyôzelem jelét, amit például az atléták kapnak. – Catulus hümmögött. – És mi ez itt, a legalján, ami imbolyog, mintha leesni készülne? Mint egy ujjperccsont, amivel eleink szerencsejátékot ûztek. Ha eldobnak egy ilyet, a négy oldal valamelyike lesz felül. Jómagam nem vagyok egy nagy játékos, de azt még én is tudom, hogy ezen a kockán a vesztes jele van. Hogy is mondják a görögök? Igen, a kioszdobás, ami Kiosz szigetérôl kapta a nevét.

Catulus hátrébb lépett, megállt afféle gondolkodó pózban: jobb kezét a szájához emelte, bal kezével átfogta a jobb könyökét.

23

Steven Saylor

– Egy jogar… holott Antipatrosz nem volt királyi származású. Egy pálmalevél… pedig nem az atletikus képességeirôl volt híres, fiatalkorában sem. És miért pont kakas? Mi végett a vesztésre álló kockadobás?

Egy darabig még tûnôdött, aztán elmosolyodott.

– Igen, a pálma a gyôzelem szimbóluma, de mellette Tírusz városának is jelképe! Bár Antipatrosz mindig Szidónt jelölte meg szülôvárosaként, valójában Tíruszban született, pár órányi járófölddel délebbre a szíriai parton.

Ezt kevés embernek árulta el, de látom, te közéjük tartoztál, Nyomozó.

Okos gondolat volt belekomponálni ebbe a dombormûbe, hiszen így csak a költôhöz legközelebb állók fogják tudni megfejteni!

Apám szerénytelenül megvonta a vállát, de az is lehet, hogy lerázta magáról a dicsôséget, elvégre nem fogadhatta el a dicséretet a márványtáblát tervezô Antipatrosz helyett.

– A kukorékoló kakas egy olyan embert jelképez, akinek messze földön is hallották hangját. Antipatrosz költészete sem ismert határokat. Ami pedig a poéták között elfoglalt helyét illeti, annak a jogarnak igenis helye van a táblán. Viszont ez a csont és a kioszdobás…

Catulus kis ideig még vakargatta az állát, majd összecsapta a tenyerét.

– Herculesre, ez a legagyafúrtabb része! Nemcsak az élete kezdetét sikerült ezzel szimbolizálnod, vagyis a születését Tíruszban, hanem a halálát is, a pontos körülményeit! A kiosz azt jelenti, hogy szerencsétlenül esik a kocka, ugyanakkor Kiosz szigete a boráról is híres. Antipatrosz túl sok bort ivott, és szerencsétlenül esett; egy valóságos kioszdobás történt vele.

Ez egy bámulatos, kôbe vésett rejtvény, Nyomozó. Nemcsak okos, hanem egyenesen briliáns megoldás!

Apám szó szerint elpirult, lesütötte a szemét, mintha szerénysége nem engedné, hogy elfogadjon egy ilyen elismerést.

Catulus mereven kihúzta magát, és felhajtotta tógája redôit.

– Bocsánatkéréssel tartozom neked, Nyomozó. Amikor azt hittem, hogy a drága öreg Antipatrosz barátom halálával kapcsolatos ügyeket egy…

24

A hét csoda

olyan emberre bízták, aki… nos érted, nem a mi köreinkbôl való, úgy gondoltam, bizonyára elment az esze, mielôtt végrendelkezett. De most már látom, milyen közel álltatok ti ketten egymáshoz, milyen gondosan követte fiad fejlôdését, és legfôképp milyen okos embert választott ki intézônek és örökösnek. Egy ilyen lángelmét csak Antipatrosz fedezhetett fel és értékelhetett. Büszke lenne erre a sírkôre. Magam sem készíttethettem volna jobbat.

Azzal a konzul sírva fakadt, és úgy zokogott, mint egy asszony.

– Ez ôrültség, Antipatrosz! – Apám a fejét rázta. – Nem változtathatod meg a terveinket az utolsó pillanatban! Nem vehetsz részt a saját temeté­ seden!

Miután összeszedte magát, Catulus konzul kiment az utcán várakozó kíséretéhez, ahol lassan gyülekezni kezdett a gyászmenet. Hallottam, ahogy a zenészek próbálnak; éles hangokat csaltak ki furulyáikból és tamburinjaikat rázták. A hivatásos siratók a torkukat készítették elô harsány, jajveszékelô sírással. Ezekben a percekben vártuk a ravatalhordozókat is, hogy kivigyék a holttestet az elôtérbôl az utcára, és elindulhassunk.

Az idôs költô egy csiszolt ezüsttükörben nézegette magát, és frissen borotvált állát simogatta. Amióta megismertem, mindig hosszú, ôsz szakálla volt. Most azonban, mielôtt elhagyta volna Rómát, megengedte Damonnak, hogy levágja a szakállát és leborotválja az orcáit. Nem volt álarc az arcán, mégis teljesen átalakult, és jócskán meg is fiatalodott.

A következô volt a terv: miután a gyászmenet eltûnik az utca végén, Antipatrosszal kisurranunk a ház fôbejáratán. Ennél jobb alkalmat nem találhattunk az észrevétlen távozásra, hiszen mindenki, aki felismerhette a költôt, a temetésén lesz. Leosonhatunk a városon keresztül a Tiberis kikötôjéig, és felszállhatunk egy Ostia felé tartó hajóra. Ilyen hajók naponta többször is indultak, sôt még éjszaka is, így könnyen találhatunk egyet.

25

Steven Saylor

Most azonban, az utolsó pillanatban, éppen amikor kilopózhattunk volna az ajtón, Antipatrosz hirtelen megváltoztatta a tervet. Igen, elhajózunk Ostiába, majd onnan Epheszoszba – de csak a temetés után. Végig akarta nézni a hamvasztást, meg akarta hallgatni a beszédeket, és ki is találta, hogyan fogja ezt véghezvinni.

– Ha megjön a fô némajátékos, mondd meg neki, Nyomozó, hogy mégsem tartunk igényt a szolgálataira, és küldd haza! Majd én eljátszom ôt!

A temetéseken a hivatásos fô némajátékos feladata volt odalépni a ravatal elé az elhunyt halotti maszkjában. Egyes némajátékosok mûvészi szinten elevenítették meg a halottat: pontosan leutánozták a tartását, gesztusait, és rövid, rögtönzött paródiákkal emlékeztették a hozzátartozókat és barátokat az elhunyt legjellemzôbb viselkedésformáira.

– De hiszen Róma legjobb némajátékosát béreltem fel! – tiltakozott apám. – Így rendelkeztél a végakaratodban. Ô az egész gyászmenet legdrágább szereplôje!

– Mindegy! – legyintett Antipatrosz. – Ki játszhatna el engem nálam jobban? Az öltözékem már megfelelô. Azt akartad, hogy feketét viseljek, nehogy bárki számára kitûnjek a sorból. Az ifjú Gordianus is a fekete tógáját viseli még. Ô is nyugodtan részt vehet a temetésen.

Antipatrosz az arcához emelte a rúdra erôsített viaszmaszkot.

– Ôrültség! – siránkozott apám, aztán hirtelen elhallgatott, mert az elôtér felôl érkezô Catulus konzul váratlanul ismét csatlakozott hozzánk a kertben.

– Nyomozó, itt az ideje! Kezdjük el! – szólított meg minket a parancsolgatáshoz szokott emberek hanghordozásával. – Megérkeztek a hordozók…

Vettem a bátorságot, és bekísértem ôket az elôtérbe. Tessék, már a fô némajátékos is itt van! – Antipatroszra nézett. – Hogy jutottál be a házba?

Nem is láttalak.

A maszk mögött rejtôzô idôs költô megvonta a vállát, elegáns mozdulattal kinyújtotta egyik karját, meglebegtetve közben ujjait is.

26

A hét csoda

Catulus összevonta a szemöldökét.

– Hát ez egyáltalán nem emlékeztet Antipatroszra! A maszk viszont jól sikerült, talán nem lesz gond. Nyomozó, indulhatunk?

Apám sóhajtott, majd követte Catulust az elôtérbe, ahol a hordozók közben körbevették a ravatalt. A halotti maszk helyett egy cipruságat helyeztek a holttest összeroncsolódott arcára. Amikor megpillantottam a vörös hajú, keskeny állkapcsú fô némajátékost, összerezzentem. Ott állt a bejáratnál; a jelek szerint éppen akkor érkezett. Megrángattam apám tógáját, és rámutattam. Odasietett hozzá, és gyorsan kitessékelte az utcára.

A konzul észre sem vette, hogy ott volt.

A hordozók felemelték a ravatalt. Antipatrosz, arca elôtt a maszkkal, a menet elejére vonult, és elsôként lépett át a küszöbön, nyomában a holttestet cipelô rabszolgákkal. A ravatal érkezésére a felbérelt siratók hangos jajveszékelésben törtek ki.

Végignéztem az utcán, és megrökönyödtem a gyászmenetre összegyûlt hatalmas tömeg láttán. Pedig nem kellett volna meglepôdnöm, végtére is Antipatrosz volt a világ egyik leghíresebb költôje.

A muzsikusok belekezdtek a panaszos zenébe. A gyászmenet tekergô kígyóként haladt felfelé az Esquilinus-domb keskeny utcáin, majd átmentünk a városkapu alatt, és végül besereglettünk a nekropoliszba, a halottak városába. A ravatalt egy farakásra helyezték. Több beszéd is elhangzott, amelyekben az elhunyt erényeit méltatták. Catulus szónoklata különösen mély nyomott hagyott az emberekben. Több hosszú verset is elszavaltak Antipatrosztól. Végezetül meggyújtották a halotti máglyát.

A maradványok hamuvá égtek, a hamvakat pedig egy urnába gyûjtötték.

Az urnát egy egyszerû kôtömbbe rakták, és annak tetejére került a márványtábla a pálmalevelet és jogart szorongató kakassal meg a peremen imbolygó ujjperccsonttal.

A fô némajátékos az egész gyászszertartás alatt viselte a halotti maszkot, jól megfigyelhetett mindenkit, és ôt is láthatta mindenki. Lélegzetelállító 27

Steven Saylor

hitelességgel mutatta be, hogyan állt, járt-kelt vagy billentette oldalra a fejét Antipatrosz.

Ahogy a bölcs etruszk mondás tartja: „Mindenki részt vesz a saját temetésén” – de Antipatrosz volt az egyetlen, akit elsétálni is láttam onnan.

– Hallottad, minek nevezett Catulus? „Generációjának legnagyobb költôje!”

– Az ôsz poéta elvigyorodott. – A Homérosz-sírfeliratomat azonban rosszul idézte. „Hôsök hírnöke, istenek szószólója, Múzsák dicsôsége” – ezt mondta, holott én így írtam: „Múzsák fénye.” Ennek dacára hízelgô volt azt hallani, hogy saját szerény pályámat Homéroszéhoz hasonlította…

– Alig hallottam valamit – vágott közbe apám. – Végig arra vártam, hogy valaki rájön a valódi kilétedre, és leleplezi a cselszövésünket. Az lett volna számomra a vég! Onnantól fogva nem Nyomozóként, hanem Szélhámosként emlegettek volna!

– De senki sem gyanított semmit! Tökéletesen sikerült a csel! Bár azt is be kell vallanom, hogy kissé hátborzongató látni önmagadat a lángok kavalkádjában, majd hamuként és kavicsként egy urnába szórva.

Antipatrosz nagyot kortyolt a borból. Naplemente idején már újra az Esquilinus-dombi házban voltunk, és a kamrában hagyott maradékokból összeállított vacsoránkat fogyasztottuk. Nem maradt sok étel a házban, mivel apám arra számított, este már távol leszünk az otthonunktól.

– Hogy ôszinte legyek, Antipatrosz, ez a merész csel elgondolkodtatott, vajon mennyire józan az ítélôképességed. Abban is kételkedem, jó döntést hoztam-e, amikor rád bíztam a fiamat egy ilyen hosszú utazásra. A mai nap alapján ki tudná megjósolni, milyen ôrült kockázatokat fogsz vállalni?

– Ha ennyire óvatos vagy, miért félsz kevésbé attól a veszélytôl, ami itt leselkedik a fiúra? Pontosan azért akartad elküldeni velem, hogy ne legyen Rómában, amikor…

– Nem vagyok fiú! – szakadt ki belôlem.

28

A hét csoda

Jobb lett volna, ha néma maradok, és végighallgatom Antipatrosz mondandóját. De hiába, fiatal voltam, és boldog tudatlanságban éltem a közelgô káosz közepette! Az apámra bíztam a világ ügyeiben való eligazodást; ô volt a védôpajzsom a háborúk és forrongások idején. A törvény elôtt talán már férfinak számítottam, ám valójában az voltam, aminek Antipatrosz szólított: fiú.

Miért hagyta el az idôs költô Rómát ilyen titokzatos módon? Vajmi keveset tudtam arról, mennyire nem tûrték ebben az idôben a hozzá hasonló görög értelmiségieket a városban. A római elit egy része, ahová Catulus is tartozott, rajongott mindenért, ami görög – a görög mûvészetért, irodalomért, mûveltségért, még a görög élet- és szerelemfilozófiáért is. Mások azonban gyanakvóan tekintettek a görögökre. Az ô szemükben a görögök egy alávaló, leigázott nép volt, akiknek kultúrája könnyen alááshatta a fiatal rómaiak erkölcseit. Azt senki sem vitatta, hogy Róma Görögország ura lett, elvégre az utolsó görög ellenállást még a születésem elôtt felszámolták.

Lucius Mummius tábornok serege olyan kegyetlenséggel semmisítette meg Korinthosz városát, hogy egy csapásra a többi görög város is megadta magát. Ahogy azonban az agyafúrt görögök belopták magukat Trója városába egy nagy faló testében, a rómaiak szemében egyes görög költôk és tanárok is trójai falovak voltak, akik alattomosan gyengítették a római életforma alapjait. Antipatrosznak voltak ugyan Catulushoz hasonló hû támogatói a városban, de ellenségei is akadtak szép számmal, és ebben az idôben ôk szereztek nagyobb hatalmat.

Más változások szele is ott kavargott körülöttünk. Róma itáliai alattvalói – meghódított népek, akiknek a mi jogainknak és kiváltságainknak csak a töredéke jutott – régóta zúgolódtak, és a lázongás tüze lassan tetôfokára hágott. Mindenki tudta, hogy ha forradalom tör ki, a vérontásnak és erôszaknak olyan idôszaka következik, amelyhez hasonlót az Itáliai-félsziget régóta nem látott. A külhoni területeken is lázongtak az emberek; ott a pontoszi Minthriádész király nagyravágyásával csaptak össze Róma 29

Steven Saylor

hatalmi törekvései. Mithriádész úgy gondolta, hogy Róma helyett ôt illeti a gazdag városállamok, provinciák és kisebb keleti királyságok feletti rendelkezés joga.

Számomra igen távolinak tûntek ezek a problémák. Mindössze homályosan érzékeltem az Antipatroszt és apámat fenyegetô veszélyt, pedig ez azt jelentette, hogy az én fejem fölött is viharfelhôk gyülekeznek. Mindezt valahova az elmém hátulsó, eldugott részébe söpörtem. Az elôtérben mindent eluralt az afelett érzett szomorúságom, hogy apám esetleg meggondolta magát, és nem akart elengedni az idôs költôvel.

– Nem vagyok már fiú! – ismételtem. – Férfivá avattak. Jogom lenne eldönteni, hogy Antipatrosszal megyek vagy itthon maradok-e.

Apám sóhajtott.

– Nem foglak megállítani titeket. Csak azt kívántam közölni, hogy nem tetszett Antipatrosz mai felelôtlen viselkedése. Remélem, erre nem lesz több példa, fôleg nem olyan körülmények között, amikor esetleg a fejetekbe is kerülhet!

– Túl sokat aggódsz, Nyomozó! – szólt rá a költô. – Az ifjú Gordianusszal együtt szívesen látott vendégek leszünk sok-sok városban, barátoknál szállunk meg, ha pedig ismeretlen helyre jutunk, új barátokra teszünk szert.

Apám megcsóválta a fejét, és lemondóan megvonta a vállát.

– Eldöntötted már, milyen néven fogsz utazni?

– Igen. Miközben a halotti máglya lángjait figyeltem, egyszer csak megszállt az ihlet, és kitaláltam. Hadd mutatkozzam be! – Megköszörülte a torkát, karjával udvarias ívet írt le, és mélyen meghajolt. Ízületei recsegve tiltakoztak. – Én vagyok a zeugmai Zotikosz, a derék ifjú római polgár, Gordianus szerény tanítója és útitársa.

Apám elnevette magát. Én is tudtam annyit görögül, hogy megfejtsem a szóviccet.

– Zotikosz, vagyis görög nyelven: „Élettel teli” – magyaráztam.

30

A hét csoda

– Létezik jobb név egy eltemetett ember számára? – kérdezte Antipatrosz mosolyogva.

– Én inkább a Zeugma miatt nevettem – közölte apám. – A gazdagok Alexandriából származnak, a bölcsek Athénból, de senki sem jön Zeugmából…

Okos döntés, azt hiszem.

– Ami azt illeti, Babilon felé még útba is ejthetjük Zeugmát. Attól függ, milyen útvonalat választunk – jelentette ki a költô. – Talán Isszoszba is betérünk, az is Zeugma közelében van.

Isszosz hegyfokánál, hol a tenger a vad kilíkiai partokra tekint, Sok hajdanában leölt perzsa harcos csontja hever, Ahogy Nagy Sándor lekaszabolta ôket – a költô szerint.

Apám tovább bosszankodott.

– De nem vagy túl ismert ahhoz, hogy álnéven, borotvált arccal utazz, Antipatrosz? Láttad, milyen sokan vettek részt a temetéseden. A szidóni Antipatrosz neve mindenki számára ismerôsen cseng, aki egy kicsit is konyít a göröghöz…

– A neve cseng ismerôsen… hát éppen ez az! – vágott közbe a költô. – Sôt, merem remélni, hogy a híresebb verseim hasonlóképpen. Az arcomat és a hangomat azonban nem ismerik. Az emberek olvassák Antipatroszt, hallották Antipatrosz verseit, de fogalmuk sincs, hogy néz ki. Miután a halálom híre elterjed, senki nem fog a felbukkanásomra számítani egy Rómától távol esô városban. Ezzel a simára borotvált arccal még az sem fog kétszer nézni rám, aki esetleg már találkozott velem. Senki sem fogja összekötni gondolatban a hôn gyászolt szidóni Antipatroszt a szerény magántanítóval, zzzeugmai Zzzotikosszal.

Az idôs költô élvezettel zöngette a név elsô hangjait. Késôbb rádöbbentem, hogy van még egy ok, ami miatt ennyire tetszett neki az álneve: a „zeugmai Zotikosz” sokkal inkább volt görög, mint római, hiszen a róma31

Steven Saylor

iak egyiket sem tudták volna rendesen kiejteni, miután Appius Claudius Caecus két évszázaddal korábban töröltette a „z” betût a latin ábécébôl. Ô akkoriban úgy vélte, visszataszító a hangzása, és amikor valaki kiejti, olyan arcot vág, mint egy vicsorgó koponya. Természetesen ezt a kis ismeretfoszlányt is Antipatrosztól tanultam.

Aznap este, egy késôi órán, amikor senki sem járt az utcán azokból a kö­ rökbôl, akik felismerhették volna az idôs költôt, leosontunk a kikötôbe.

Egy utazáshoz öltözött fiatal férfi, az apja, az ôsz hajú útitársa, valamint a csomagunkat taligán toló rabszolgájuk… Szegény Damon, a távozásunk után végre több pihenésre lehetett kilátása!

A kikötôben apám magára öltötte a római paterfamilias szerepét – vagyis igyekezett leplezni érzelmeit, annak ellenére, hogy egy régi barátjától búcsúzott, aki korát tekintve talán nem is tér haza többé, illetve a fiától, aki születése óta mindig az oldalán volt, és aki elsô ízben és rögvest beláthatatlan idôre hagyja magára.

Mit éreztem, amikor megöleltem az apámat és belenéztem a szemébe?

Azt hiszem, túl izgatott voltam az indulás miatt, semmint hogy felfogjam a pillanat súlyát. Végtére is még csak tizennyolc éves voltam, és keveset tudtam a világról.

– Az ô szemét örökölted – jegyezte meg, és tudtam, hogy anyámra gondol, aki olyan régen meghalt, hogy alig emlékeztem rá. Nagyon ritkán emlegette. Erre a váratlan megjegyzésre elpirultam, és lesütöttem a szemem.

Damon is átkarolt, és jócskán megrökönyödtem, amikor sírásban tört ki. Azt hittem, a kemény munka fárasztotta ki annyira. Fogalmam sem volt róla, hogy egy rabszolga, aki addig a háttérbôl kísérte az életemet, ugyanúgy kötôdhet és ugyanúgy szenvedhet az elválástól, mint bárki más.

32

A hét csoda

Mint kiderült, a csónaknak nem is volt más utasa Antipatroszon és rajtam kívül. Ahogy a csillagok fényében lefelé siklottunk a Tiberisen a csomagjaink közé fészkelôdve, aludni sem tudtam az izgalomtól. A költô is rendkívül ébernek látszott. Úgy döntöttem, megkérdezek tôle valamit, amit már régóta tudni akartam.

– Mester, a Tiberisen holnapra Ostiába érünk, ugye?

– Igen.

– Ostiában pedig helyet foglalunk egy hajóra, amely utazásunk elsô állomásáig visz minket: az ázsiai Epheszoszig. Ez a terv.

– Azért Epheszoszig, mert ott lakik egy barátod, aki vendégül lát minket, meg azért is, mert ott van a híres Artemisz-templom, a világ hét csodájának egyike.

– Pontosan.

– Mivel eltökélted, hogy utunk során mind a hét csodát megnézzük.

– Igen! – vágta rá, és még a sötétben is jól láttam, hogy csillogó szemmel elmosolyodik.

– Mester, véletlenül hallottam valamit, amit ma apámnak mondtál. Ezt mondtad: „Az emberek mindig ezt hajtogatják: »Mielôtt meghalok, látnom kell a hét csodát!« Hát most, hogy meghaltam, végre bôven lesz idôm megnézni mindegyiket!”

– Igen? Mi ezzel a gond?

Megköszörültem a torkomat.

– Ugyanakkor, ha jól emlékszem, mester, te költötted a következô ver­ set is:

Láttam immár Babilon magasztos, széles falait A város kertjeit, melyek az égben virágzanak, Megnéztem az elefántcsont Zeuszt, Olümpia csúcsán, S a roppant mauzóleumot, hol Artemiszia hitvese pihen.

33

Steven Saylor

Megismertem a kolosszust is, felhôkoronával üstökén, Megérintettem a titkok ôreit, a piramis nevû óriásokat, Mégis az epheszoszi Artemisz-ház érintett meg legjobban, Mint a létezô legnagyobb csoda, hol egy isten is ellakhatna.

Kis idôre elhallgattam. A Tiberis a csillagokat visszatükrözve suhant el alattunk. Békák kuruttyoltak a folyó partján.

– Ebben a versben azt mondod, hogy Artemisz temploma a legnagy­ szerûbb. De ha mégsem láttad a hét csodát a saját szemeddel, hogy állíthatod…

– Elôször is, a nevem Zotikosz, és soha nem írtam ilyen verset. Ezt egy Antipatrosz nevû híres költô írta. – Idôs mesterem halkan beszélt, és még a sötétben is láttam, hogy összeráncolja a homlokát. – Másodszor, a kiejtésed hátborzongató. Sajnálom azt a szegény Antipatroszt, hogy ilyen szörnyû formában adják vissza költeményét! Megölöd a dallamát! Mostantól naponta gyakoroljuk a görög kiejtés apró finomságait, amíg Epheszoszba nem érünk, máskülönben körbe fognak nevetni, valahányszor kinyitod a szádat!

– Mester… Zotikosz… kérlek, bocsáss meg!

– Harmadszor, egy ifjú római soha nem kér bocsánatot görög tanárától, legalábbis nem úgy, hogy bárki meghallhassa. Végezetül pedig: nem hallottál még a költôi szabadságról? – Antipatrosz sóhajtott. – Mint világutazó görög, természetesen láttam a legtöbb csodát… legalábbis azokat, amelyek a világ görög felén találhatók.

– De ha nem jártál még Babilóniában és Egyiptomban…

– Nos, ezúttal bepótolhatom ezt a mulasztásomat, és te is velem tartasz.

Együtt nézzük meg a világ hét csodáját, aztán te majd eldöntöd, hogy számodra melyik a legnagyszerûbb.

Bólintottam.

– De mi van, ha én az egyiptomi piramist csodásabbnak látom az Artemisz-templomnál?

34

A hét csoda

– Akkor írsz róla egy saját verset, fiatalember… már ha tudsz eléggé görögül hozzá!

Azzal le is zártuk a témát. Körülbelül még egy óráig hallgattam a békák kórusát, ám végül egy ponton álomba szenderültem, és amikor újra kinyitottam a szemem, újra fény árasztotta el a világot. Kikötöttünk Ostiában.

Az induláshoz készülôdô hajók között megkerestük azt, amelyik Epheszosz­ ba visz bennünket. Antipatrosz – illetve most már Zotikosz – egy darabig alkudozott a tulajdonossal, látszólag az én nevemben, de még dél beállta elôtt elfoglaltuk helyünket egy olyan hajón, amely kiváló minôségû garumot szállított Epheszoszba.

Indulás közben a tatról figyeltük Ostia dokkjait, amelyeken asszonyok – részben feleségek, részben szajhák – álltak, és búcsút intettek a távozó tengerészeknek.

Antipatrosz mélyen magába szívta a tengeri levegôt, széttárta a karját, és hangosan szavalni kezdte egyik versét:

Ez az, amiért a férfi tengerre száll, s a habokat szeli!

Poszeidón nem háborog már, Boreasz ádáz szele sem jár, A fecskék fészket raknak, táncos lábú lányok otthagyják a rokkát, A tengerészek horgonyt szednek, kötelet csavarnak, vitorlát húznak.

Hiszen így parancsolja Priaposz, a kikötô istene!

Az idôs költô leengedte karját, és észrevette, hogy a hajóskapitány mellette áll.

– A szidóni Antipatrosz, ugye? – kérdezte.

A költô megremegett, de aztán rájött, hogy a kapitány nem a költôt, hanem a verset ismerte fel.

– Igen, ô az – felelte.

35

Steven Saylor

– Kár, hogy meghalt az öreg. Tegnap értesültem róla.

– Valóban nagy kár – bólintott a költô. – De mindaz, ami igazán jó volt benne, tovább él.

– Ó igen, a versei! – A kapitány elmosolyodott. – Ezt, amit elmondtál, mindig is kedveltem. Tengerészembernek való. Bár kicsit kétértelmû, nem gondolod? A fészket rakó fecskék meg a táncos lábú lányok… Priaposz pedig nem a kikötô, hanem a szarvasbôgés istene. Talán a vitorlázás tavaszi újjáéledését akarta versbe foglalni, de a tengerészek tavaszi kéjsóvárságát is meg kívánta jeleníteni, amikor otthagyják szeretôjük téli hajlékát, és nekivágnak a hullámoknak, hogy ismeretlen kikötôkben eresszék le újra a horgonyt.

Antipatrosz egy ideig döbbenten nézte a kapitányt, annyira lenyûgözte a verselemzés, de hamar összeszedte magát, és egyszerûen csak elismerô arcot vágott.

– Bámulatos a lényeglátásod, kapitány!

– Csak egy görög vagyok, és ugyan melyik görögöt nem ihletné meg anyanyelve szépsége? – Szívélyesen megpaskolta a költô hátát. – Szórakoztass minket szavalással az utazás alatt, öreg barátom! Ismered Antipatrosz többi versét is?

– Bízvást állítom, hogy az egész munkásságát jól ismerem! – felelte Zotikosz mosolyogva.