gyobb hatalmú, legbefolyásosabb isten, mindig minden táborban ott van, lelkesen védelmezi földünket, és fondorlatosan elorozza tőlünk. Vannak más istenek is, titokzatosabbak, alattomosabbak, rejtőzködők és alakoskodók, nehéz azonosítani őket; nagy erővel seregelnek, és seregnyi a cinkosuk köztünk; anyám jól ismerte őket; fejemet a melléhez szorítva, hangját lehalkítva gyakran beszélt róluk a gyerekszobában, és a világot belovagló dölyfös nagyurak lassanként valóságossá váltak nekem, láthatóbbá, mint a legközönségesebb tárgyak, és hatalmas árnyékuk mindmáig fölém magasodik; ha fölemelem a fejem, látni vélem fényes páncéljukat, és mintha minden napsugár lándzsaként meredne felém. Régi-régi ellenfelek vagyunk, és a velük való harcomat akarom elbeszélni; anyám volt az egyik kedvenc játékszerük; már kisgyerekkoromban megfogadtam magamban, hogy kiragadom őt a karmaikból; hosszú időn át vártam, egyre vártam, hogy felvirradjon a nap, midőn ellebbenthetem a fátylat, mely homályban tartja a világmindenséget, és felderül végre a bölcsesség és az irgalom arca; el akartam hódítani a világuralmat a hatalmuktól ittasult abszurd istenektől, és vissza akartam adni a földet azoknak, akik lelkierővel és szeretettel benépesítik.
M ÁSODIK
FEJEZET
Tizenhárom éves korom táján éreztem meg először, hogy élethivatásom van. Negyedik osztályos voltam a nizzai líceumban, anyámnak pedig afféle „folyosói kirakata” volt az H tel Negrescóban, amelyben a luxusüzletektől bizományba kapott árucikkek voltak láthatók; minden eladott kendő, öv vagy blúz után tíz százalék jutalékot kapott. Néha elkövetett egy kis árdrágítást, és zsebre tette a különbözetet. Egész nap leste, jön-e vevő, s közben idegesen szívta a gauloise-okat, hiszen akkoriban teljes mértékben a bizonytalan üzletmenettől függött a mindennapi kenyerünk. Immár tizenhárom éve nem volt társa, se férj, se szerető, hónapról hónapra magányosan küszködött, hogy meglegyen, ami az életben nélkülözhetetlen, házbér, ruha, cipő, no meg a déli bifsztek; a bifsztek, amelyet mindennap egy kicsit ünnepélyesen tett elém a tányérra, mintegy érzékeltetve, hogy lám, újra legyőzte az ellent. Hazaértem az iskolából, leültem ebédelni. Anyám egy darabig csak álldogált az asztal mellett, és úgy nézett rám, mint a kölykeit szoptató nőstény kutya. Ő soha nem nyúlt a bifsztekhez, váltig állította, hogy csak a zöldségfélét szereti, egyébként is szigorúan tilos neki húst meg zsírosat enni. Egy nap felálltam az asztaltól, és kimentem a konyhába vizet inni. ~ 13 ~