Philip K. Dick: Timothy Archer lélekvándorlása

Óda Ben Jonsonhoz

Ó Ben! Mikor leszen megint, barát, lírai lakomád az Eb-, a Naps Hordó-cégér alatt?

Oly bort ittunk, mitôl az ész kigyúl és nem kidôl; de minden verssorod különb volt, mint a sült s a víg borok.

Ó Ben, járj újra lenn, vagy küldd le szép elméd fölöslegét, s taníts, hogyan használjuk okosan; ne tékozoljuk el, úgy éljük bölcsen és vigyázva fel e dicsô értelem kincstárát, melybôl még egy nem terem.

ROBERT HERRICK (Tótfalusi István fordítása)

1

Mezítlábas Edgar a lakóhajóján tartja a szemináriumait Sausalitóban.

Száz dollárodba kerül, hogy megtudd, miért is vagy ezen a Földön. Jár mellé egy szendvics is, de aznap én nem voltam éhes. Nem sokkal korábban lelôtték John Lennont, és szerintem én már tudom, miért vagyunk ezen a Földön: megtapasztalni, hogy amit a legjobban szeretünk, azt elveszik tôlünk, nem annyira fennkölt terv alapján, mint inkább magas helyeken elkövetett hiba miatt.

Leálltam a Honda Civicemmel a parkolóórához, aztán csak ültem és hallgattam a rádiót. Már minden frekvencián az összes valaha írt Beatles-dalt szólt. A picsába, gondoltam, mintha újra a hatvanas években lennék, és még mindig Jefferson Archer felesége.

– Hol az ötös állás? – kérdeztem két arra csámborgó hippitôl.

Nem is feleltek. Arra gondoltam, talán már hallottak John Lennonról.

Aztán arra gondoltam, mit érdekel engem az arab miszticizmus, a szu­ fik meg az összes minden, amirôl Mezítlábas Edgar szövegel a heti rádiómûsorában a KPFA adón Berkeleyben. A szufik boldog egy banda. Azt tanítják, hogy Isten lényege nem a hatalom, a bölcsesség vagy akár a szeretet, hanem a szépség. Ez abszolút új gondolat a világban, nem ismerik se a zsidók, se a keresztények. Én nem vagyok egyik sem.

Még mindig a Musik Shopban dolgozom a Telegraph Avenue-n Berkeleyben, törlesztem a hitelt, amit Jeff-fel felvettünk a házra, amikor ös�szeházasodtunk. Én kaptam a házat, Jeff nem kapott semmit. Ez életem története dióhéjban.

Miért érdekelne az arab miszticizmus bárkit is, akinek egy csöpp esze is van? Ezt kérdeztem magamtól, ahogy bezártam a Hondát, és elindultam 9

Philip K. Dick

a hajók sora felé. Fôleg egy ilyen szép napon. Le van szarva, ha már elautóztam idáig: át a Richardson hídon, keresztül a csiricsáré Richmondon, majd el a finomítók mellett. Az Öböl gyönyörû szép. A Richardson hídon a zsaruk mérik az ember idejét: azt, mikor fizeted ki a hídpénzt, és azt, mikor érsz le a hídról a másik oldalon. Ha túl hamar lépsz be Marin megyébe, azért kemény pénzt kell lepengetni. Én sose csíptem a Beatlest. Jeff megvette a Rubber Soult, én meg azt mondtam neki, hogy bárgyú zene. Házasságunk felbomlását akkortól számítom, hogy nap mint nap milliószor meg kellett hallgatnom a „Michelle”-t. Ez durván 1966 körül lehetett. Az Öböl-térségben sokak idôszámítása alapul a Beatles-lemezek megjelenésén. Paul McCartney elsô szólólemeze utáni évben költöztünk szét Jeff-fel. Ha meghallom a „Teddy Boy”-t, elbôgöm magam. Abban az évben egyedül laktam a házban. Ne csináljátok. Ne éljetek egyedül. Jeffnek mindvégig ott volt a háborúellenes tevékenysége, az ôt lekötötte. Én egymagamban a KPFA-t hallgattam, ahol olyan barokk zenéket játszottak, amiket tényleg jobb lenne elfelejteni.

Ott hallottam Mezítlábas Edgart, akirôl elôször azt hittem, hogy egy seggfej, a vékony hangjával meg azzal a tónusával, ami azt sejtette, hogy hihetetlenül tetszik neki a saját agymûködése, hogy minden szatoriban olyan gyönyörûségét leli, akár egy kétéves gyerek. Bizonyíték van rá, hogy az egész Öböl-térségben egyedül nekem támadt ez a benyomásom. Késôbb az én véleményem is megváltozott; a KPFA késô éjjel elkezdte leadni felvételrôl Mezítlábas elôadásait, és én ezeket hallgattam elalvás elôtt. Félálomban az a monoton intonáció valahogy értelmesnek tûnik. Egy ízben többen is magyarázták nekem, hogy 1973 körül az Öböl-térségben sugárzott összes programba szubliminális üzeneteket rejtettek el, szinte bizonyosan a marslakók. Én a következô üzenetet vettem ki Mezítlábas szavaiból: „Te alapjában jó ember vagy, ne hagyd, hogy bárki más határozza meg az életedet.” Mindenesetre idôvel egyre könnyebben aludtam el; elfelejtettem Jeffet és a fényt, ami a halálakor 10

Timothy Archer lélekvándorlása

kialudt, csak néha ötlött eszembe egy-egy incidens, általában valami válsághelyzet a boltban a University Avenue-n. Jeff többször is verekedésbe keveredett ott. Viccesnek találtam. Én meg, jöttem rá, ahogy a pallón felmentem Mezítlábas Edgar lakóhajójára, ezt a szemináriumot John Lennon meggyilkolásához fogom társítani, a két esemény nekem egységes egésszé forr össze. Szép kis alap a megvilágosodáshoz. Menj inkább haza, és szívj el egy spanglit. Felejtsd el a megvilágosodás málé hangját; ez itt a fegyverek ideje; nem tehetsz semmit, megvilágosodás ide vagy oda; lemezbolti eladó vagy, bölcsészdiplomával. „Hitehagyott a jó”, valahogy így van. „Miféle vad cammog majd Betlehembe, megszületni.” Egy görnyedt teremtmény, a világ li­ dércnyomása. Yeatsbôl vizsgáztam is. Ötös alá lett. Ment nekem a tanulás. Sokszor egész nap csak ültem a lakásban a földön, sajtot ettem meg kecsketejet ittam, és a leghosszabb regényen gondolkodtam… Olvastam az összes hosszú regényt. A University of Californián diplomáztam.

Berkeleyben élek. Olvastam Az eltûnt idô nyomábant, és nem emlékszem semmire; ahogy a mondás tartja: azon az ajtón jöttem ki, amelyiken bementem. Semmi hasznát nem vettem azoknak az éveknek a könyvtárban, amikor arra vártam, hogy kiírják az olvasójegyem számát, és odamehessek a kért könyvért. Ez persze valószínûleg sok emberre igaz.

Mégis jó évekként maradtak meg bennem, amikor még eszesebbek voltunk, mint azt hitték rólunk; pontosan tudtuk, mit csinálunk: a Nixon-rezsimnek mennie kellett; tudatosan csináltuk, amit csináltunk, és egyikünk se bánta meg. Jeff Archer halott egy ideje; John Lennon mától. Más halottak is hevernek az út mentén, mintha egy hatalmas valami haladt volna arra. Talán a szufik hite Isten belsô szépségérôl boldoggá tud tenni; talán ezért masírozok fel a pallón erre a luxuslakóhajóra: egy terv teljesül be most, amelyben az összes szomorú halál a semmi helyett összeadódik valamivé, sajátos módon örömmé alakul.

Egy ijesztôen sovány fiú állított meg, aki narkós Joe barátunkra hasonlított: – Jegy?

11

Philip K. Dick

– Erre az izére gondolsz? – Retikülömbôl elôvettem a nyomtatott kártyát, amelyet Mezítlábas postázott, miután megkapta a száz dolláromat. Kaliforniában az ember úgy veszi a megvilágosodást, ahogy borsót a szupermarketben: méretre és súlyra. Két kiló megvilágosodást kérek, mondtam magamban. Nem is, legyen inkább öt kiló. Már teljesen kifogytam.

– A hajó végében – mondta a girnyó.

– Szép napot neked is – feleltem.

Ha valaki elôször látja Mezítlábas Edgart, azt mondja: ez az ember sebességváltókat javít. Százhatvanöt centi, és a kövérsége azt a benyomást kelti, hogy gyorskaján él, lényegében hamburgeren. Kopasz. A világnak ebben a részében az emberi civilizáció eme szakához képest rémesen öltözik: hosszú gyapjúkabát, kék pamuting és a legközönségesebb barna nadrág… de a cipôje drága holmi. Nem tudom, hogy azt a micsodát a nyakában nevezhetem-e nyakkendônek. Talán megpróbálták felakasztani, csak túl nehéznek bizonyult, elszakadt a kötél, és ô éli tovább az életét. A megvilágosodás és túlélés összekeverednek, mondtam magamban, ahogy leültem az egyik olcsó, összecsukható székre. Itt-ott már ültek, fôleg fiatalok. A férjem halott, az apja is halott; az apja szeretôje megevett egy bödönnyi nyugtatót, és a földben van, örök álomban, ami a célja is volt. Elég furán hangzik: a püspök halott, és vele a szôke norvég nô, akit a Püspökségi Diszkréciós Alapból tartott ki, legalábbis Jeff szerint. Mint egy vicc. Ma furcsa idôk járnak, de akkor még sokkal furcsábbak voltak.

Mezítlábas Edgar odaállt elénk, és intett, hogy üljünk mind elôre. Átfutott a fejemen, hogy mi lenne, ha rágyújtanék. Egyszer rágyújtottam egy asrámban egy Védákról tartott elôadás után. Tömény utálat volt a jutalmam, plusz egy könyök a bordáim közé. Feldühítettem a fennkölteket. A fura az, hogy a fennköltek is ugyanúgy meghalnak, mint a 12

Timothy Archer lélekvándorlása

köznép. Timothy Archer püspökben volt jó adag fennköltség, súlyra és méretre is, és nem ment vele semmire; ugyanúgy a földben nyugszik.

Ennyit a spirituális dolgokról. Ennyit a vágyakról. Jézust kereste. Sôt, azt, ami Jézus mögött rejlik: az igazságot. Ha megelégszik a hamissal, még életben lenne. Ezen érdemes eltûnôdni. A hamisságot elfogadó kisebb lelkek élik a világukat, nem vesztek oda a júdeai sivatagban. Korunk leghíresebb püspöke fûbe harapott, mert nem bízott Jézusban. Ezt érdemes megszívlelni. Talán elérem a megvilágosodást: tudom, hogy nem szabad kételkednem. Azt is tudom, hogy két üveg kólánál többet kell magammal vinnem, ha kiautózom a pusztába, tízezer mérföldre az otthonomtól. Hogy ne benzinkúti térképet használjak, mintha csak San Francisco belvárosában autókáznék. Azon ugyan meg lehet találni a Portsmouth teret, de a kereszténység igazi forrását aligha, amely kétezer-kétszáz éve rejtôzik a világ elôl.

Hazamegyek és elszívok egy spanglit, mondtam magamban. Ez idô­ pocsékolás, attól kezdve minden az, hogy John Lennont lelôtték. Gyászolni is az. Feladtam a gyászt, ez az én böjtöm. Azaz abbahagyom a gyászt.

Mezítlábas felemelte a kezét, és beszélni kezdett. Nem is hallottam, mit mond; egyik fülemen be, a másikon ki, ahogy mondani szokás. Én vagyok a hülye, amiért száz dollárt fizettem, hogy ezt hallgassam; az elôttünk álló férfi meg az okos, mert ô megtartja a pénzt, mi meg kiadjuk. Így lehet kiszámolni a bölcsességet: hogy ki fizet. Én ezt tanítom.

Nekem kellene tanítanom a szufikat, meg a keresztényeket is, fôleg az episzkopális püspököket, akik mindenféle pénzek fölött rendelkeznek.

Pengess le száz dolcsit, Tim. Képzeljük el, hogy Timnek hívjuk a püspököt. Akár a pápát Györgynek, vagy Billnek a gyíkot az Alice-ben. Azt hiszem, Bill a kéményen ereszkedett le. Obskúrus utalás, és mint ahogy Mezítlábas szavait, kevesen hallják és még kevesebben emlékeznek rá.

– Halál az életben – mondta Mezítlábas –, és élet a halálban: az egységes kontinuum két modalitása, akár a jin és a jang. Két arc, a „holon”, 13

Philip K. Dick

ahogy Arthur Koestler nevezi. Olvassátok el a Janust. Mindegyik örömteli táncként hatol a másikba. Az Úr Krisna táncol át rajtunk; mindnyájan Srí Krisnák vagyunk, aki, ha emlékeztek, az idô alakját ölti fel.

Az az ô igazi, egyetemes alakja. Végsô alak, minden ember… minden létezô pusztítója. – Ránk mosolygott gyönyörûséges örömmel.

Ezt a baromságot csak az Öböl-térségben tolerálják, gondoltam. Egy kétéves beszél hozzánk. Jézusom, milyen ostobaság ez az egész! Újra elfogott a régi ellenszenv, a dühös undor, amit Berkeleyben kultiválunk, és amit Jeff annyira szeretett. Ô azt élvezte, hogy minden semmiségen feldühödött. Én azt, hogy tûröm a baromságot. És még fizetek is érte.

Rettenetesen félek a haláltól, morfondíroztam. A halál összezúzott engem; nem Srí Krisna, minden ember pusztítója, hanem a halál, barátaim pusztítója. Ôket kiválasztotta, mindenki mást békén hagyott. Kibaszott halál, gondoltam. Azokat vetted célba, akiket szeretek. Kihasználtad az ostobaságukat, és gyôztél. Kihasználtad az ostoba embereket, ami nagyon durva dolog. Emily Dickinson kamuzott, amikor az „elôzékeny Halál”-ról hadovált; förtelmes gondolat, hogy a halál elôzékeny. Emily nem látott hat kocsit egymásnak gyûrôdve az Eastshore Freewayen.

A teológiához hasonlóan a mûvészet is elôrecsomagolt csalás. A földszinten az emberek verekednek, miközben én Istent keresem egy kézikönyvben. Isten, ontológiai érvek mellette. Vagy ami még jobb: gyakorlati érvek ellene. Nincs ilyen lista. Sokat segített volna, ha idôben érkezik: érvek ostobaság ellen, ontológiai és empirikus, ôsi és modern (lásd józan ész). Az a baj a mûveltséggel, hogy sok idôbe telik, rámegy az ember életének jobbik fele, és mire végzel az iskolában, arra jössz rá, hogy jobban jártál volna, ha bankárnak mész. Kíváncsi lennék, a bankárok is töprengenek-e ilyesmiken. Ôk azt kérdezik, mennyi a napi kamatláb. Ha egy bankár megy ki a júdeai sivatagba, valószínûleg visz magával jelzôpisztolyt, több kulacsot, száraz élelmet és kést. Nem egy feszületet, aminek egy korábbi hülyeségre kellett volna emlékeztetnie.

Emberek pusztítója az Eastshore Freewayen, és mellesleg a reményei14

Timothy Archer lélekvándorlása

mé is: Srí Krisna, elkaptál mindnyájunkat. Sok szerencsét a többi vállalkozásodhoz. Már amennyiben ugyanennyire dicséretesek a többi isten szemében.

Tettetem csak, gondoltam. Ezek a szenvedélyek hamisak. Annyit lógtam az Öböl entellektüeljeivel, hogy beltenyésztett lettem; úgy gondolkodom, ahogy beszélek: nagyképûen és rejtvényekben; nem személyiség vagyok, hanem önmagát dorgáló hang. Sôt rosszabb a helyzet: úgy beszélek, ahogy hallok. Szemét be (ahogy a számítástechnika szakosok mondják), szemét ki. A legjobb lenne felállni és kérdezni Mr. Mezítlábastól egy értelmetlen kérdést, aztán hazamenni, miközben ô még a tökéletes választ fogalmazza. Így ô nyer, én meg hazamehetek. Nem ismer engem, én sem ismerem ôt, csak mint egy ájtatos hangot. Már most a fejemben pattog, pedig még csak most kezdôdött; ez az elsô elôadás csak a sok közül. Ájtatos Locsogás… az Archer család fekete szolgájának a neve lenne, mondjuk, egy tévés vígjátéksorozatban. „Ájtatos, vonszold ide azt a fekete segged, hallod?” Amit ez a vicces kisember mond, fontos; Srí Krisnáról beszél, és arról, hogyan halnak meg az emberek. Ezt a témát személyes érintettségem révén tartom fontosnak. Ismerem, mert évekkel ezelôtt felbukkant az életemben, és azóta sem tágít.

Annak idején volt egy régi kis farmházunk. Ha bedugtál egy kenyérpirítót, kiment a biztosíték. Esôs idôben víz csöpögött a villanykörtérôl a konyha plafonján. Jeff hébe-hóba egy kávésdoboznyi kátrányszerû fekete cuccot öntött a tetôre szigetelés gyanánt; a szigetelôpapírt nem engedhettük meg magunknak. A kátrány fityfenét se ért. Házunk több hasonló házzal együtt Berkeley lapos részén állt, a San Pablo Avenue-n, a Dwight Way közelében. Az volt benne a jó, hogy Jeff-fel gyalog el tudtunk sétálni a Nagy Pech Étterembe (az egyesek szerint KGB-ügynök) Fred Hillhez, aki a salátákat csinálta, akié a hely volt, és aki eldöntötte, kinek a képeit teszi ki ingyen kiállítás gyanánt. Amikor Fred a városba jött évekkel ezelôtt, az Öböl körül az összes párttag ledermedt a félelemtôl; ez jelezte, hogy szovjet politikus van a közelben. Azt is 15

Philip K. Dick

elárulta, ki párttag, és ki nem. Az elkötelezettek között félelem uralkodott, de senki más rá se bagózott. Mintha az eszkatológikus bíró válogatta volna ki a nyájat, a hûségeseket a közönségesek közül, csak ebben az esetben a nyáj reszket.

A szegénységrôl álmodni általános élvezetet váltott ki Berkeleyben, melyet csak tetézett a remény, hogy a politikai és gazdasági helyzet romlani fog, a tönk szélére sodorva az országot: ez volt az aktivisták elmélete. Olyan hatalmas balszerencse, amely tönkretesz mindenkit, a felelôsök és nem felelôsök egyaránt vereségbe dôlnek. Akkor is teljesen ôrültek voltunk, most is azok vagyunk. Mûvelt dolog ôrültnek lenni.

Például ôrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki Gonerilnek nevezze el a lányát. Az egyetemen az anglisztika tanszéken azt tanították nekünk, hogy a Globe színház látogatóinak az ôrültség vicces volt. Ma már nem az. A hazádban nagy mûvész vagy, de itt csak egy nehéz könyv szerzôje.

Nagy ügy, gondoltam. Egy rajzzal a margón, amin valaki az orrát piszkálja. És azért, mint ezért a beszédért, jó pénzt fizetünk. Az ember azt hinné, abból, hogy olyan sokáig szegény voltam, sokat tanultam, jobban vág az eszem. Erôsebb a túlélési ösztönöm. Én vagyok az utolsó élô ember, aki ismerte Timothy Archer püspököt a kaliforniai egyházmegyébôl, a szeretôjét és a fiát, aki a férjem volt, névleg háztulajdonos és kenyérkeresô. Valakinek jó lenne már… jó lenne, ha senki nem menne arra, amerre ôk mind mentek, önként a halálba, mindnyájan egyesével, mint Parsifal, a tökéletes bolond.

16