Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul

Prológus

Véresre kaparta a körmét a sima falon, öklével csapkodta a vastag ablaküveget, míg szét nem verte a kezét. Legalább tízszer nekifutott a vasajtónak, körmét az ajtó és a keret vékony hasadékába mélyesztette, de hiába feszegette, az ajtó nem engedett.

Fáradtan rogyott le a jéghideg padlóra. Zihálva bámult bele a lüktető sötétbe. Pupillája kitágult, szíve hevesen vert. Felordított.

Ordított, míg bele nem remegett a dobhártyája és a hangja el nem csuklott.

Feje hátrahanyatlott, orrát megcsapta a padlás felől áramló friss fuvallat. Valahogy fel kellene oda jutnia. Bárcsak találna egy helyet, ahol fel tudna kapaszkodni. Lehet, hogy onnan végre látna valamit.

Valamikor azok a szörnyetegek is bejönnek hozzá megint.

Majd a sötétben kitapogatja, és kiszúrja a szemüket. Nem tévesztheti el. Ha elég gyors, sikerülni fog. Akkor végre kiszabadulhat.

Pillantása vérző ujjaira esett, majd letette a tenyerét a földre, mintha el akarna rugaszkodni.

Felnézett. Alig látott valamit. Lehet, hogy van ott valami, amibe meg tud kapaszkodni. Meg kell próbálnia.

Levette a dzsekijét és gondosan összehajtva betette az egyik sarokba. Nem akart ráesni. Majd nekilendült a földről és kinyújtott karral felugrott, ameddig csak bírt. Sehol semmi kapaszkodó.

Nekifutott újra és újra, minden erejét összeszedve. Egyik lába megbicsaklott a csúszós padlózaton. Elvágódott. Egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor válla a betonhoz csapódott, fejét pedig beverte a falba. Csillagokat látott a fájdalomtól.

Egy darabig csendben feküdt, pedig legszívesebben felzokogott volna, de nem akarta, hogy fogvatartói meghallják. Még félreértenék. Azt hihetnék, hogy feladta.

5

1

2007 Carl közelebb ment a tükörhöz és mutatóujjával végigsimított a halántékán, ahol a golyó érte. A seb begyógyult, a forradás alig láthatóan bújt meg a haja alatt.

– Ki a francnak kellenék így? – mormogta, miközben nézegette magát.

Kénytelen volt belátni, hogy megváltozott az arca. A szája körül mélyebbek lettek a ráncok, a szeme alatt sötét karikák ültek, tekintete közömbösséget sugárzott. Carl Mørck, a tapasztalt bűnügyi nyomozó nem volt önmaga többé: nem az az ember, aki valaha élt-halt a munkájáért. Többé már nem volt az a magas, elegáns, zsidó férfi szépen ívelt szemöldökével és szájával. Nehezen vette tudomásul a változást.

Begombolta az ingét, felvette a zakóját, állva kiitta az utolsó korty kávét, majd bevágta maga mögött a bejárati ajtót, olyan erővel, hogy bizonyára felébredt, aki még aludt a házban. Pillantása a névtáblára esett. Itt az idő, hogy kicserélje. Jó ideje már annak, hogy Vigga elköltözött tőle, ha hivatalosan nem váltak is el.

Kilépett a kapun, és elindult a Hestestien felé. Ha húsz perc múlva eléri a vonatot, fél óra múlva már fent lehet Hardynál a kórházban, még mielőtt bemenne a rendőrőrsre.

Ahogy a csupasz fák mögé magasló vörös templomtornyot nézte, megpróbálta arra emlékeztetni magát, mekkora szerencséje volt. Csupán két centiméter jobbra, és Anker még mindig élne.

7

Ha viszont az a bizonyos golyó két centiméterrel balra ér célt, ő már nem lenne az élők sorában.

Carl hiába próbálta megérteni, nem talált magyarázatot a halál természetére. Csak annyit tudott róla, hogy jobbára váratlanul érkezik, végtelen csendben, és biztos a célpontjában.

Néhány héttel a rendőrtiszti főiskola befejezése után egy gyilkossági ügyben nyomoztak. Az áldozat látványa mélyen beleégett a retinájába. Egy alacsony, vékony nőt zsinórral fojtott meg a férje.

A halott nő pillantása, látványa, ahogy a földön feküdt, hetekre sokkolta. Azóta volt már jó néhány ügye. Mindennap ugyanazzal kellett szembesülnie; véres ruhák, viaszfehér arcok, szenvtelen fotók.

Mindennap ugyanazokat a hazugságokat és mentegetőzéseket kellett végighallgatnia. Mindennap ugyanaz a bűntény, csupán némi változással a kontextusban. Mindent látott, amit csak huszonöt év alatt a gyilkossági osztályon láthatott. Így teltek a napjai, egészen a legújabb bűntényig, ami még az ő megkérgesedett szívét is megérintette.

Ankert, Hardyt és őt küldték ki az egyik helyszínre, egy düledező barakkhoz, valamelyik mocskos, amageri sikátorba, ahol egy újabb hulla várta, hogy elmesélhesse a történetét.

Ahogy az általában lenni szokott, most is a szag keltette fel valamelyik szomszéd figyelmét. Egy darabig azt hitték, hogy egy hajléktalan, aki itt bújt el, hogy kilehelje a lelkét, de azután felfedezték a koponyán a sérüléseket, amelyeket egy szögbelövő pisztollyal ejthettek az áldozaton. A koppenhágai rendőrség bűnügyi nyomozói végül emiatt kapcsolódtak be az ügy felderítésébe.

Aznap Carlon volt a sor, ami ellen sem neki, sem két asszisztensének nem volt kifogása, bár enélkül is túlterheltek voltak, míg a többieknek mindig akadt legalább egy szusszanásnyi idejük.

Senki nem sejtette azonban, milyen végzetessé válik majd ez az ügy. Alig léptek be a hullaszagú barakkba, és Anker már egy vértócsában feküdt, Hardy is elesett, és soha többé nem kelt fel, Carl lelkében pedig kialudt az a tűz, ami nélkülözhetetlen volt a munkájához.

8

2

2002 A pletykalapok imádták Merete Lynggaardot, a demokraták második emberét. Szerették éles hangú parlamenti felszólalásait és hogy semmiféle tiszteletet nem mutatott a miniszterelnök és bábjai iránt.

Szerették nőies külsejét, kihívó pillantását és arcán az apró gödröcskéket, amikor mosolygott. Szerették fiatalságáért és sikeréért, de leginkább azért, hogy újra és újra feltehették a kérdést, hogy egy ilyen tehetséges és gyönyörű nő miért nem mutatkozik soha nyilvánosan férfi társaságában.

Merete Lynggaarddal el lehetett adni bármelyik lapot. Végül is mindegy, hogy leszbikus-e vagy sem, tökéletes címlapnő.

– Miért nem randizol Tage Baggesennel? – kérdezte a titkára, miközben a nő kicsi kék Audija felé lépkedtek a parlament parkolójában. – Van néhány rajongód, de ő egyenesen odavan érted. Elég sokszor próbálkozott. Megszámoltad már, hány üzenetet hagyott eddig az íróasztalodon? Még ma este is. Adj már neki egy esélyt, Merete!

– Miért nem randizol vele te? – kérdezte Merete, miközben hátradobott egy dossziényi papírt a hátsó ülésre. – Mit kezdjek a Radikális Centrum közlekedési szakértőjével? A végén még engem is megszakértene.

Merete pillantása a játékmúzeum épületére esett. Egy fehér ballonkabátos férfi épp a bejáratot fotózta. Közben mintha őt is lefényképezte volna. Vagy mégsem? Ez már tiszta paranoia. Itt az ideje, hogy lazítson egy kicsit.

– Tage Baggesen harmincöt éves, és piszok jól néz ki – folytatta Marianne. – Oké, lehet, hogy van rajta egy kis súlyfelesleg, de 9

mindezért kárpótolhat a nyaralója Vejbyben. Na és a jütlandi birtokok. Hm? Kell ennél több?

Merete asszisztensére nézett, és megcsóválta a fejét.

– Harmincöt éves ugyan, de még mindig az anyjával él. Miért nem szeded fel te? Hiszen bolondulsz érte. Legyen a tiéd! – mondta, majd kivett egy újabb adag dokumentumköteget Marianne öléből, és azt is a többi után hajította a hátsó ülésre. A műszerfal órája 17:30-at mutatott. Késésben volt.

– Hiányozni fogsz ma este a parlamenti ülésen – sajnálkozott Marianne.

– Mit tegyek? – sóhajtott fel Merete, és megvonta a vállát.

Még amikor képviselő lett, megegyezett a demokraták frakcióvezetőjével, hogy hat után maga rendelkezik az idejével. Kivéve persze, ha szükség volt a szakértelmére vagy a szavazatára. Egyébként senkinek nem volt problémája a távollétével.

– Merete, mondd már meg, hová mész – kíváncsiskodott Marianne. – Igazán elárulhatnád, hogy hívják.

De Merete csak elmosolyodott, majd becsukta az ajtót. Itt az ideje, hogy lecserélje a titkárnőjét.

3

2007 A gyilkossági csoport főnökének irodájában iszonyatos volt a rendetlenség, de ez őt cseppet sem zavarta. Mert Marcus Jacobsen fejében egyébként tökéletes volt a rend. Sosem veszett el a részletekben, és vágott az esze, mint a borotva.

10