Issuu on Google+

csontszilánkokat szórva egészen az agyig hatolt, éle kettévágta az asszony arcát. Még nem zuhant el a földön, amikor már halott volt. Fejébôl Fähner csak nehezen tudta kirángatni a fejszét, a lábát rá kellett hozzá támasztania Ingrid nyakára. Aztán két erôs csapással levágta a fejet a törzsrôl. A törvényszéki orvos késôbb azt állapította meg, hogy Fähnernek tizenhét további ütésre volt szüksége a karok és a lábak levágásához. Fähner hangosan zihált. Leült a kis fasámlira, amelyet egyébként ültetésnél szokott használni. A sámli lábai vérben álltak. Fähner megéhezett. Valamikor felállt, levetkôzött a holttest mellett, a pince mosdókagylójánál megmosta véres arcát, és a hajából is kiöblítette a vért. Bezárta a pincét, és a belsô lépcsôn felment a lakásba. Odafent felöltözött, feltárcsázta a rendôrség segélyhívó számát, megadta a nevét és a címét, és szó szerint a következôket mondta: – Felaprítottam Ingridet. Jöjjenek azonnal! A hívást rögzítették. Fähner nem várta meg a választ, csak letette a kagylót. Hangja nem árulkodott felindultságról. A rendôrök sem szirénát, sem kék lámpát nem használtak, és a telefonhívás után pár perccel már meg is érkeztek a házhoz. Egyikük már 29 éve szolgált rendôrként, családja minden tagja Fähner páciense volt. Fähner a kertkapu elôtt várta, és odaadta neki a kulcsokat. Csak annyit mondott, hogy az asszony lent van a pincében. A rendôr tudta, jobb lesz, ha nem tesz fel kérdéseket: Fähner öltönyt viselt, de sem cipôt, sem zoknit nem húzott. Nagyon nyugodt volt. –– A per négy napig tartott. Az esküdtbírósági tanács elnöke tapasztalt férfi volt. Ismerte Fähnert, akinek az ügyében ítéletet kellett hoznia. És Ingridet is ismerte. De ha netán nem ismerte volna

14


ôket eléggé, akkor a tanúk felvilágosították volna. Valamennyien sajnálták Fähnert, valamennyien az ô pártját fogták. A postás azt mondta, ô „szentnek tartotta” Fähnert, hogy „így kibírta azzal a nôvel”, az „kész csoda”. A pszichiáter „feltorlódott érzelmeket” állapította meg Fähnernél, de nem ítélte beszámíthatatlannak. Az ügyész nyolc évet indítványozott. Nem sajnálta az idôt, ismertette a bûncselekmény lefolyását, és csak úgy gázolt a pincében kiontott vérben. Aztán azt mondta, hogy Fähnernek volt választási lehetôsége, el is válhatott volna. Az ügyész tévedett, Fähner éppen azt nem tehette meg. A német büntetô perrendtartás legutolsó reformja eltörölte a büntetôperben a vallomást kötelezôen megerôsítô eskü intézményét. Régóta nem hiszünk már az esküben. Ha egy tanú hazudik, hát akkor hazudik – egyetlen bíró sem gondolja komolyan, hogy az eskü bármit is változtatna ezen. A modern embert hidegen hagyja az eskütétel. Csakhogy, és ez a „csakhogy” itt most egy egész világot jelent, Fähner nem volt modern ember. Ô komolyan gondolta az ígéretét. Az esküje életre szólóan kötelezte, sôt ennél többrôl volt szó: fogollyá tette. Fähner nem vehette vissza a szabadságát, az árulás lett volna. Erôszakkitörése annak a nagy nyomás alatt álló tartálynak a szétrobbanása volt, amelybe az esküjével egy életre bezárta magát. Fähner húga, aki engem felkért a fivére védelmére, a nézôk padsoraiban ült a tárgyalóteremben. Sírt. Kezét a testvére öreg asszisztensnôje szorongatta. Az elôzetesben Fähner még soványabb lett. Mozdulatlanul ült a vádlottak sötét fából ácsolt padján. Az ügyön nem volt mit védeni. A probléma jogfilozófiai természetû volt: mi a büntetés értelme? Miért szabunk ki büntetéseket? A védôbeszédben az okot igyekeztem megtalálni. Elméletbôl egész sereg van. A büntetésnek el kell riasztania ben-

15


nünket, a büntetésnek meg kell védenie bennünket, a büntetésnek vissza kell tartania a tettest a bûnismétléstôl, a büntetésnek ellensúlyoznia kell az igazságtalanságot. Törvényeink egyesítik ezeket az elméleteket, de erre az esetre egyik sem illett igazán. Fähner nem ölne újra. A tett igazságtalansága nyilvánvaló volt, de nehezen mérlegelhetô. És ki akarna bosszút állni? Hosszú védôbeszéd lett. Elmeséltem Fähner történetét. Azt akartam, hogy értsék meg, Fähner eljutott oda, ahonnan már nincs tovább. Addig beszéltem, amíg úgy gondoltam, meggyôztem a bíróságot. Amikor az egyik ülnök bólintott, leültem. Fähner élni kívánt az utolsó szó jogával. A bíróság a per végén meghallgatja a vádlottat, szavait a bíróknak magukkal kell vinniük a tanácskozásukra. Fähner meghajtotta magát, a kezét összekulcsolta. Mondatait nem kellett elôre megtanulnia, az életét foglalta össze: – Szerettem a feleségemet, és a végén megöltem. Még mindig szeretem ôt, ígéretet tettem neki erre, még mindig a feleségem. Ez egészen a halálomig így lesz. Megszegtem az ígéretemet. Együtt kell élnem a bûnömmel. Fähner leült, elnémult, tekintetét megint a földre szegezte. Csend volt a teremben, még a tanács elnöke is megilletôdöttnek tûnt. Aztán bejelentette, hogy a bíróság tanácskozásra vonul vis�sza, és másnap hirdet ítéletet. Aznap este még egyszer meglátogattam Fähnert a fogházban. Már nemigen volt mit mondanunk egymásnak. Magával hozott egy borítékot, és elôhúzta belôle a nászúton készült fényképet. Hüvelykujjával végigsimított Ingrid arcán. A felsô védôréteg már rég lekopott a fotóról, az asszony arca majdnem fehér volt. –– Fähnert három évre ítélték, elôzetes letartóztatását megszüntették, és kiengedték a vizsgálati fogságból. Büntetését nyitott

16


rendszerû büntetés-végrehajtási intézetben tölthette le. A nyitott rendszer azt jelenti, hogy az elítéltnek az éjszakákat a fegyintézetben kell töltenie, napközben viszont szabadságot élvezhet. Ennek az az elôfeltétele, hogy az elítélt folytasson valamilyen keresô tevékenységet. Nem volt egyszerû feladat újra munkát találni egy 72 éves ember számára. Végül a húga találta meg a megoldást: Fähner gyümölcskereskedôi iparengedélyt váltott ki – a saját kertjében termett almákat árulta. Négy hónappal késôbb egy kis ládában tíz piros alma érkezett az ügyvédi irodámba. A kísérôlevél egyetlen lapból állt: „Idén szépek lettek az almák. Fähner.”

17


Ferdinand von Schirach: Bűnös?