Ben H. Winters: Végső ígéretek (részlet) by Olvasoterem

„Hosszú ideje az egyik legjobb krimi, amit olvastam.” Nancy Pearl, NPR „Winters ügyes mesélő, könnyedén jut el az ígéretes kezdésből egy izgalmas, megrázkódtató befejezésig.” Los Angeles Review of Books „Winters megint elemében van.” Booklist „Palace a végsőkig szerethető hős marad, akivel lehet menni a történetben… Az olvasó pedig kíváncsian várja, hogy mi fog történni a trilógia záró kötetében.” Publishers Weekly

A szerző eddig megjelent műve az Agave Könyvek gondozásában:

Gyilkosság világvége előtt

BEN H. WINTERS

VÉGSŐ ÍGÉRETEK

Ben H. Winters: Countdown City Copyright © 2013 by Ben H. Winters Hungarian translation © Orosz Anna, 2015 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Ben H. Winters: Countdown City Quirk Books, USA, 2013

Fordította: Orosz Anna

ISBN: 978 96 3419 045 5 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet és a borítót tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Bordás Veronika Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2016-ban Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: krimi, science fiction

Adele és Sherman Wintersnek, (43 év) valamint Alma és Irwin Hymannek (44 év)

„A Nahui Olin nem az első nap volt. Az aztékok és a szomszédos népek szerint négy korábbi nap előzte meg. Mindegyik egy olyan világ felett uralkodott, amelyet kozmikus katasztrófa pusztított el. Ezen katasztrófák nem mindig vezettek tömeges kihaláshoz, olykor transzformatív hatással bírtak, vagyis állattá tették az embert.” Részlet Ulrich Köhler Meteorok és üstökösök az ősi Mexikóban című tanulmányából, amely az Amerikai Geológiai Társaság 356-os számú, Kataszt-

rófa és tömeges kihalás (Catastrophic Events and Mass Extinctions) című tanulmánykötetében jelent meg

„Forever doesn’t mean forever anymore I said ’forever’ but it doesn’t look like I’m gonna be around much anymore.”

Elvis Costello, „Riot Act”

ELSŐ RÉSZ

EGY FÉRFI AKINEK EGY NŐN JÁR AZ ESZE Július 18., szerda Rektaszcenzió: 20 08 05,1 Deklináció: –59 27 39 Elongáció: 141,5 Delta: 0,873 AU

1. – Csak hát megígérte – erősködik Martha Milano. Fénytelen szemét rám szegezi, arcát elönti az aggódás pírja. Tekintete gyászos, csodálkozó, kétségbeesett. – Mindketten ezt tettük. Milliószor megígértük egymásnak. – Persze, persze. Kihúzok egy zsebkendőt a konyhaasztalon lévő dobozból. Martha erőtlen mosollyal elveszi tőlem, és kifújja az orrát. – Bocsánat – mondja, és még egyszer beletrombitál a zsebkendőbe, aztán kissé összeszedi magát, kiegyenesedik a széken, és mély levegőt vesz. – Szóval te rendőr vagy, Henry. – Csak voltam. – Jaj, hát persze. Voltál. De azért tudnál… Martha félbehagyja a mondatot, de nem is kell befejeznie. Jól tudom, mire gondol, kérdése itt lebeg közöttünk a levegőben, és szép lassan formát ölt: Tudnál bármit is tenni? Borzasztóan szeretnék segíteni neki, de őszintén szólva nem tudom, van-e bármi, amit tehetnék, és már azt is nehéz, sőt, valójában lehetetlen kiötölni, mit mondhatnék neki egyáltalán. Egy órája ülök itt nála, és hallgatom, vékony kék füzetembe jegyzetelve mindazt, amit megtudok tőle. Eltűnt férjét Brett Cavatonénak hívják,

harminchárom éves, és utoljára egy Rocky’s Rock’n’Bowl nevű étteremben látták, az Old Louton Roadon, a Steeplegate bevásárlóközpontnál. Martha elmondja, hogy az apjáé a vendéglő, és a családbarát pizzázó meg bowlingpálya továbbra is rendületlenül nyitva tart, igaz, sokkal kevesebb ételt kínálnak. Brett két éve dolgozik ott, az apósa jobbkezeként. Tegnap reggel 8:45 körül lelépett, hogy elintézzen pár dolgot, és azóta nem jött vissza. Martha takaros, napfényben úszó konyhájára az aggodalom nehéz csöndje telepedik. Gyorsan végigfutok azon a pár dolgon, amit lejegyzeteltem. Martha felvette a férje nevét, hivatalosan Martha Cavatonénak hívják, de nekem már örökre Martha Milano marad: az a tizenöt éves csaj, aki a húgomra, Nicóra és rám vigyázott suli után, hétfőtől péntekig, amíg anyám haza nem ért a munkából, és a kezébe nem nyomott egy borítékot benne egy tízessel, kedélyesen érdeklődve a családja felől. Megrázó felnőttként viszontlátni, különösen miután elhagyta a férje, és Marthát ez komolyan megviselte érzelmileg. Hát még neki milyen furcsa érzés lehet, hogy éppen hozzám kell fordulnia, akit utoljára tizenkét évesen látott. Martha újra kifújja az orrát, én pedig gyengéden rámosolygok. Martha Milanóra, aki annak idején teletömött lila JanSport hátizsákot hordott és Pearl Jam-es pólót. A rágógumija cseresznyepiros volt, a szájfénye fahéj illatú. Most nincs rajta smink. Barna haja rakoncátlan fürtökben keretezi az arcát, szeme vörösre duzzadt a sok sírástól. Hevesen rágja a hüvelykujja körmét. – Undorító, ugye? – mondja, miután észreveszi, hogy nézem. – Április óta megállás nélkül dohányzom. Brett soha nem szólt, pedig tudom, hogy rosszul van tőle. Van egy olyan hülye érzésem, hogy ha most abbahagyom, akkor haza fog jönni. Sajnálom, Henry, nem akartál… – Martha hirtelen feláll – teát vagy valami mást? – Nem, kösz. – Vizet? – Nem, nem. Nem kérek semmit, Martha, ülj le nyugodtan.

Martha visszazuttyan a székbe, és a plafonra bámul. Persze valójában szeretnék kávét, de az infrastruktura széthullásának különös, bonyolult láncolata folytán a kávénak is búcsút mondhattunk, sok mással egyetemben. Becsukom a jegyzetfüzetemet, és Martha szemébe nézek. – Nehéz ügy ez – kezdek bele lassan, szelíden. – Tényleg az. Több oka is van annak, amiért a jelenlegi helyzetben különösen problémás eltűnt emberek után nyomozni. – Aha. Nehéz. – Martha lehunyja a szemét, aztán kinyitja. – Mármint, persze, megértem. A nyomozás konkrétan megszámlálhatatlanul sok ok miatt nehéz. Esélytelen, hogy az ember személyleírást tegyen közzé URH-n, hogy körözést adjon ki, vagy szerepeltesse az illetőt az FBI elrabolt és eltűnt személyeket nyilvántartó listáján. Azoknak a tanúknak, akik ismerhetik az eltűnt személyek tartózkodási helyét, nem igazán áll érdekükben közölni a rendőrséggel, amit tudnak, már ha ők maguk nem tűntek el időközben. Arra sincs mód, hogy az ember hozzáférjen a szövetségi és a helyi adatbázisokhoz. Ami azt illeti, múlt péntek óta legtöbbször még az áramellátás is szünetel New Hampshire-ben. Ja, és persze rendőr sem vagyok már, de még ha az is lennék; a concordi rendőrkapitányság nem foglalkozik efféle esetekkel. Mindezt egybevéve rendkívül nehéz az eltűnt személyek nyomára bukkanni, magyarázom Marthának. Különösen – itt szünetet tartok, és igyekszem tapintatot meg gyengédséget csempészni a hangomba ‒, különösen mivel rengetegen önszántukból mentek el. – Aha – vágja rá Martha rezzenéstelenül. – Persze. Mindezt Martha nagyon is jól tudja. Mindenki tudja. Megindult a világtörténelem végső népvándorlása. Még mindig tömegesen lépnek le az emberek, hogy a bakancslistás kalandjaiknak szenteljék a hátralévő időt: búvárkodjanak, ejtőernyőzzenek vagy idegenekkel szeretkezzenek közparkokban. És most, ahogy közeleg a vég, az őrület egyre újabb formái jelentek meg, az emberek más okokból hagynak ott csapot-papot. New Englandet ellepték a vallási szekták, a Végítélet Mormonjai és Isten Szatellitjei; földig érő ruhákba öltözött tagjaik egymással versengve térítik az

embereket. Jótét lelkek cirkálnak az elhagyatott autópályákon átalakított motorú, fagázzal és szénnel is elpöfögő buszokkal, lesve az alkalmat, hogy az irgalmas szamaritánusokként tetszeleghessenek. És persze ott vannak a pincéikben rejtőzködő túlélők, akik felhalmoznak, amit csak bírnak, halomnyi cuccal készülve arra, ami a világvége után lesz. Mintha fel lehetne rá készülni. Felállok, és becsukom a füzetemet. Hogy témát váltsak, megkérdezem: – Mi a helyzet ezzel a környékkel? – Minden rendben – mondja Martha. – Legalábbis azt hiszem. – Elég aktív a lakóközösség? – Igen. Üveges tekintettel bólint, láthatóan nem érdekli a téma. Nem áll készen arra, hogy végiggondolja, mihez kezdjen egyedül. – Hadd kérdezzem meg, persze csak feltételesen: ha lenne fegyver a házban, akkor… – Van – kezdi Martha. – Brett itt hagyta a… Felemelem a kezem, hogy félbeszakítsam. – Ez csak feltételezés. Szóval, tudnád használni? – Igen. Tudom, hogy kell lőni. Bólintok. Csak ezt akartam hallani. Elvileg tilos magáncélra lőfegyvert tartani, vagy kereskedni vele, noha az ellenőrzési célú házkutatások rövid hulláma már több hónapja lecsengett. Nyilvánvalóan nem fogok átbringázni a School Streetre, hogy jelentsem: Martha Cavatone párnája alatt a férje szolgálati fegyvere nyugszik, hogy őt aztán sittre vágják emiatt a hátralévő időre. Nem kell tudnom a részletekről. Martha motyogva elnézést kér, majd feláll, kinyitja a kamra ajtaját, és egy cigarettás kartondobozokból rakott ingatag torony tetejére nyúl. Aztán hirtelen visszarántja a kezét, becsapja az ajtót, és megpördülve a szemébe mélyeszti az ujjait. Szinte már komikus ez a kamaszokat idéző mozdulatsor: a heves vágy arra, hogy valamivel megnyugtassa magát, majd az azonnali, kiábrándult lemondás. Eszembe jut, amikor hét-nyolc éves

koromban az előszobában álldogáltam, miután Martha már hazament, hogy még egy utolsót szippanthassak fahéj- és rágógumiillatából. – Szóval, Martha, annyit tehetek az ügyben, hogy elmegyek az étterembe, és felteszek pár kérdést. Amint kimondom ezeket a szavakat, Martha már repül is felém, a nyakamnál fogva magához ölel, a mellkasomba vigyorog, mintha az ügy meg is lenne oldva. Mintha már haza is hoztam volna a férjét, aki a verandán áll, és mindjárt betoppan az ajtón. – Jaj, köszönöm, Henry. Köszönöm szépen. – Várj, várj, Martha. Ide figyelj… Óvatosan lefejtem a nyakamról a kezét, hátrébb lépek, és nagyapám szilárd eltökéltségével Martha szemébe nézek. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megtaláljam a férjed, rendben? – Rendben – mondja zihálva. – Megígéred? – Meg – bólintok. – Azt nem ígérhetem, hogy meg is fogom találni, azt pedig főleg nem, hogy haza is hozom. De mindent megteszek, ami tőlem telik. – Hát persze – feleli Martha ‒, megértem. – Újra felragyog az arca, magához ölel, ügyet sem vet óvatosságra intő szavaimra. Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak. Martha Milano magához szorít, én pedig vigyorgok. – Természetesen fizetni fogok érte – mondja. – Nem fogsz. – Nem, nem, persze, nem pénzzel fizetek, de majd kitalálunk valamit… – Martha, felejtsd el. Semmit sem fogadok el tőled. Inkább hadd nézzek körül… – Rendben. – Martha kitörli a szeméből az utolsó könnycseppet. ***

Martha előkeres egy nem túl régi fényképet a férjéről. Egész alakos fotó, pár éve készült egy horgásztúrán. Brett Cavatone alacsony, erőteljes alkatú, tagbaszakadt férfi. A klasszikus pózban áll egy patak partján, csuromvizes, széles pofájú sügért tart a kezében. Ember és hal ugyanazzal a kétkedő, komor tekintettel bámul a fényképezőgép lencséjébe. Brett tömött, bozontos fekete szakállat viselt, ám a haja gondosan rövidre nyírt. A seregben megszokott hajviselet, csak egy kissé nőtt le. – Martha, a férjed katonaként szolgált? – Nem, zsaru volt. Mint te. De nem Concordban. Az államiaknál. – Az államiaknál volt rendőr? – Igen – Martha elveszi tőlem a fotót, és büszkén a férjére bámul. – Miért hagyta abba a munkáját? – Csak a szokásos dolgok miatt. Belefáradt. Váltani akart. És apa pont akkor vágott bele az étterembe. Szóval, gondolom, emiatt. Martha úgy mormolja ezeket szavakat – belefáradt, váltani akart ‒, mintha nem szorulnának további magyarázatra. Mintha a döntés, hogy valaki önszántából elhagyja a bűnüldöző szervet, teljességgel nyilvánvaló és logikus lépés lenne. Visszaveszem tőle a fotót, és a zsebembe csúsztatom, felidézve magamban nyúlfarknyi karrierem állomásait: járőr tizenöt hónapig, aztán négy hónapon át nyomozó a nagykorú bűnelkövetőkkel foglalkozó osztályon. Idén március 28-án kényszernyugdíjaztak a kollégáimmal együtt. Marthával körbejárjuk a házat. Bekukkantok a gardróbba, kihúzom Brett fiókjait, de semmi említésre méltót vagy gyanúsat nem találok: zseblámpa, pár puha kötésű könyv, tíz deka arany. Brett szekrénye és fiókjai még mindig tele vannak ruhákkal, ami normál körülmények között erőszakra utalna, nem pedig arra, hogy a férfi önszántából lépett le. Tegnap, ebéd közben McGully egy friss sztorit mesélt: egy fickó meg a felesége a White Parkba mentek sétálni, és a nő egyszer csak felhúzta a nyúlcipőt, átugrott egy sövényen, majd eltűnt a semmibe. – Azt mondta a férjének: „Megfognád egy pillanatra a fagyimat?” – mondta McGully, a hasát fogva a röhögéstől. – Szerencsétlen balfék meg csak állt, a két fagylalttal a kezében.

Martháék hálószobájában egyszerű, masszív, mégis tetszetős bútorok vannak. Martha éjjeliszekrényén élénk rózsaszín napló hever, rajta rézlakat. Épp olyan, mint egy kislány titkos naplója, és amikor a kezembe veszem, halványan megcsap a fahéj illata. Tökéletes, mondom magamban, és elmosolyodom. A másik éjjeliszekrényen, Brettén, miniatűr sakktábla áll. A figurák elhelyezkedéséből arra következtetek, hogy a játék közepén tart. Martha újabb büszke mosoly kíséretében elárulja, hogy a férje saját maga ellen játszik. A komód felett ízléses kis kép lóg, amely a keresztre feszített Krisztust ábrázolja. A fürdőszoba falán, a tükör mellett csupa nagybetűvel kiírt mottó: „HA AZ VAGY, AKINEK LENNED KELL, AZ EGÉSZ VILÁGOT LÁNGRA LOBBANTOD!” – Szent Katalin – mondja Martha. Hirtelen megpillantom magam mellett a tükörben; végigsimítja az ujjbegyével a falra ragasztott szavakat. – Hát nem gyönyörű? Lebaktatunk a lépcsőn, és leülünk a nappali barna kanapéjára, egymással szemben. A bejárati ajtóra egy sor zárat szereltek, az ablakokon rácsok. Kinyitom a füzetem, és gyorsan lejegyzek még pár dolgot: hánykor indult el Martha férje tegnap reggel munkába, és hánykor jött át az apja azzal, hogy látta-e Brettet, mire leesett nekik, hogy a férfinak nyoma veszett. – Lehet, hogy hülye kérdésnek fog tűnni – folytatom, miközben lejegyzem Martha válaszait ‒, de szerinted mit csinálhat most Brett? Martha újra rágni kezdi a körmét. – Annyit gondolkodtam már ezen. Hülyeségnek tűnhet, de szerintem valami jót. Nem lépne le azért, hogy bungee jumpingozzon, heroint lőjön be magának vagy ilyesmi. Hirtelen eszembe jut Peter Zell, a legutóbbi szerencsétlen lélek, akinek az ügyében nyomoztam. Martha közben folytatja: – Ha tényleg elment… Ha nem… Bólintok. Martha persze arra gondol: ha nem halt meg. Ez a lehetőség is itt motoszkál körülöttünk. Nagyon sok eltűnt személy azért tűnt el, mert meghalt.

– Olyasvalamit csinálna, ami nemes – teszi hozzá Martha. – Valamit, amit nemes tettnek tart. Elsimítom a bajszom két végét. Valamit, ami nemes. Erős dolog ilyesmit feltételezni valakiről, főleg a férjünkről, aki épp most tűnt el minden magyarázat nélkül. Aprócska, rózsás vércsepp buggyan ki Martha körme szélénél. – Szerinted nem lehet, hogy… – Nem – vágja rá Martha. – Nincs másik nő. Kizárt dolog. – Vehemensen megrázza a fejét. – Brettnél százszázalékosan kizárt. Nem erőltetem a dolgot, inkább témát váltok. Martha elmondja, hogy Brett egy fekete, tízsebességes biciklivel közlekedett. A férfinak nincs semmilyen rendszeres időtöltése vagy hobbija a munkán és a családon kívül. Megkérdezem Marthától, tudnom kell-e még bármi mást a férjéről vagy a házasságukról, de azt feleli, nem. Brett itt volt, megbeszélték, mit fognak tenni, aztán egyszer csak lelépett. Nem marad más hátra, csak a millió dolláros kérdés. Még ha sikerül is Brettet megtalálnom – ami szinte kizárt ‒, a helyzet ettől még ugyanaz: nem ütközik törvénybe, soha nem is ütközött, hogy az ember elhagyja a házastársát. Ezen a ponton már nyilván senkit sem kényszeríthetek semmire. Nem tudom biztosan, hogyan is magyarázhatnám el mindezt Martha Milanónak, de gyanítom, hogy tudja, úgyhogy egyszerűen csak kimondom: – Mit akarsz, mit tegyek, ha megtalálom? Martha nem válaszol rögtön, hanem közelebb hajol hozzám a kanapén, és mélyen, szinte már szerelmesen a szemembe néz. – Mondd meg neki, hogy haza kell jönnie. Mondd meg neki, hogy az üdvössége múlik rajta. – Az… üdvössége? – Ugye megmondod neki, Henry? Az üdvössége. Motyogok valamit, és kissé zavartan a füzetemre pillantok. Újdonságként hat Martha buzgó hite, ez a gyerekkorunkban még egyáltalán nem volt rá jellemző. Nem csak arról van szó, hogy szereti a férjét, és hiányzik

neki. Egyenesen azt gondolja, vétkezett azzal, hogy magára hagyta, és az eljövendő világban szenvedni fog ezért a tettéért. Ez a világ pedig már úton van felénk, sokkal gyorsabban közeledik, mint korábban. Megígérem Marthának, hogy amint bármit is megtudok, eljövök hozzá, de azért azt is elmondom neki, hol talál, ha időközben szüksége lenne rám. Felállunk a kanapéról, és Martha arckifejezése hirtelen megváltozik. – Jesszus, ne haragudj, mekkora… Tényleg ne haragudj, Henry. Hogy van a húgod? – Fogalmam sincs. Már a bejárati ajtónál állok, végigküzdöm magam a zárak és láncok során. – Fogalmad sincs? – Keresni foglak, Martha. Szólok, amint megtudok valamit. *** A jelenlegi helyzetben. Mit is mondtam Marthának? „A jelenlegi helyzet ben különösen problémás eltűnt emberek után nyomozni.” Felsóhajtok az eufemizmus halovány tökéletlensége miatt. Még most, tizennégy hónappal az első hitetlenkedő észlelések után, és hét hónappal azt követően, hogy a becsapódás valószínűsége száz százalékra emelkedett, sem tudja senki, minek is nevezze ezt az egészet. Néhányan „helyzetként”, mások „szituként” utalnak rá. Vagy csak úgy, hogy „ez az őrület”. Hetvenhét nap múlva, október 3-án a 6,5 km átmérőjű, 2011GV1 aszteroida a Földbe fog fúródni, és mindnyájunkat elpusztít. A jelenlegi helyzetben. Fürgén végiglépkedek Martháék verandájának lépcsőjén, és leszedem a láncot a bájos kis cement madáritatójuknál hagyott bringámról. Csak az ő kertjükben van lenyírva a gyep az utcában. Gyönyörű idő van, de nem forró, szikrázóan süt a nap, a ragyogóan tiszta égen bárányfelhők úsznak. Igazi nyári nap. Az utcán nem járnak kocsik, nem töri meg a csendet az autók zaja. Becsatolom a sisakomat, és lassan végiggurulok az utcán, rá a Bradleyre, majd kelet felé, a Loudon Bridge-hez, a Steeplegate Mall irányában.

A Church végén rendőrautó parkol, a vezetőülésen fiatal rendőrtiszt ül, orrán fekete légyszemüveg. Biccentek felé, és visszaköszön, lassan, közömbösen. A Main és a Park sarkán is áll egy rendőrautó, a sofőr arca rémlik valamennyire. Intek neki, ám válaszbiccentése a legnagyobb jóindulattal is csak futólagos, gyors és mosolytalan. Ő is egy a tapasztalatlan fiatal járőrök regimentjéből, akik hetekkel a hirtelen átszervezés előtt lepték el a concordi rendőrséget, amely pedig a szövetségi igazságügyi minisztérium hatálya alá került. Ugyancsak az átszervezés nyomán szűnt meg a nagykorú bűnelkövetőkkel foglalkozó részleg és az összes többi nyomozói egység. Több feljegyzést persze már nem kapok, de a jelenlegi működési stratégia alapja szemmel láthatóan a hathatós jelenlét: nincsenek nyomozások, járőrözések, csak egy zsaru minden sarkon. Gyors reakció a zavargás legkisebb jelére, amint azt a Függetlenség napján is láthattuk. Ha még mindig a rendőrség kötelékében szolgálnék, Martha eseténél az Általános szabályzat 44-2-es része lenne az irányadó. Lelki szemeim előtt már meg is jelenik a dokumentum: első rész, Eljárás; hatodik rész, Szokatlan körülmények. A nyomozás további lépései. A Main és a Court sarkán egy félmeztelen, koszos szakállú férfi pörög maga körül, a levegőt püfölve. Fülében fülhallgató, bár le merném fogadni, hogy nem jön belőle zene. Felemelem a kezem a kormányról, mire a szakállas fickó visszainteget, aztán megmerevedik, lenéz, és beállítja a nem létező hangerőt. Áttekerek a hídon, majd kis kitérőt teszek a Quincy Street-i általános iskolához. A játszótér kerítéséhez láncolom a bringámat, leveszem a sisakom, és végiglesek az udvaron. Hiába a legnagyobb nyári hőség, most is rengeteg gyerek lóg errefelé, mint mindig. Kidobósoznak, ugróiskoláznak, kergetik egymást a gazos focipályán, levizelik az elhagyatott iskolaépület téglafalát. Sokan az estéket is itt töltik, a strandtörülközőiken és a Star Wars: Klónok háborúja-lepedőiken kempingezve. Micah Rose egy padon üldögél a játszótér szélén, lábait a nyakához húzza. Nyolcéves. A húga, Alyssa hat; a kislány fel-alá masírozik a bátyja előtt. Előveszem a zsebemben lapuló szemüveget, és Alyssa kezébe nyomom, aki tapsikolni kezd örömében.

– Hát megjavítottad! – Nem én – felelem, Micah-t lesve, aki meredten bámulja a földet. – Ismerek egy srácot. – A pad felé fordítom a fejem. – Mi a baj, kishaver? Micah felnéz, és figyelmeztetően a húga felé int. Alyssa elkapja a tekintetét. A kislány a pár hete tőlem kapott, két számmal nagyobb ujjatlan farmerdzsekit viseli, aminek a hátán egy Social Distortion felvarró virít. Nico hordta, a húgom, jó néhány évvel ezelőtt. – Gyerünk már, ki vele – mondom, mire Alyssa egy utolsó pillantást vet Micah-ra, majd kiböki: – Itt járt pár idősebb srác St. Alban’sból. Totál bekattantak, lökdösődni kezdtek meg ilyesmi, és elvittek pár cuccot. – Fogd be a szádat! – vágja közbe Micah. Alyssa tekintete a bátyjáról rám siklik, aztán vissza, és majdnem elsírja magát. De csak majdnem. – Elvitték Micah kardját. – A kardját? Ejha. Az apjuk, egy Johnson Rose nevű esendő fickó osztálytársam volt a gimiben, és már a legelején lelépett a bakancslistás tripjére. Ha jól tudom, az anyjuk nem sokkal később túladagolta magát vodkával és fájdalomcsillapítóval. Nagyon sok srác hasonló okokból tölti itt a napjait. Egyiküket, Andy Blackstone-t – most is itt látom magam előtt, amint egy nagy medicinlabdával dobálja a sulit – ki tudja, milyen oknál fogva egy nagybátyja nevelte. Amikor a becsapódás esélye száz százalékra nőtt, a nagybácsi egyszerűen kirakta a gyereket a házából. Szelíden tovább faggatom Alyssát és Micah-t. Megkönnyebbülésemre kiderül, hogy egy játékot vittek el a huligánok – egy műanyag szamuráj kardot, ami egykor egy nindzsajelmez kiegészítője volt, pár hete azonban Micah övén lógott. – Na jó – felelem a gyerekeknek; megszorítom Alyssa vállát, és Micah szemébe nézek. – Ez azért nem akkora dolog. – De totál szívás – vágja rá Micah nyomatékkal a hangjában. – Totál szívás. – Az.

Átpörgetem a Brett Cavatonéről szóló információkat, és a füzet hátsó részéhez lapozok, ahová felírtam magamnak pár elintézendő dolgot. Kihúzom az A szemüvege tételt, majd ceruzával bevésem, hogy szamurájkard, néhány kérdőjellel. Ügyetlenül felegyenesedem a görnyedésből. Andy Blackstone ekkor felém hajítja a medicinlabdát. Épp időben fordulok a labda felé, ami felpattan a járdáról, és szúrós whap hanggal a kinyújtott tenyeremben landol. – Hé, Palace – kiáltja Blackstone. – Akarsz játszani? – Majd máskor – válaszolom Alyssára kacsintva, és felveszem a sisakomat. – Van egy ügyem.

2. A Rocky’s Rock ’n’ Bowl egy sötétített ablakú hatalmas téglaépületnek bizonyul. A bejárat felett ócska kis cégér lóg, amelyre hangjegyeket rajzoltak és egy pizzát majszoló, vigyorgó képregénycsaládot. Az étterem az elhagyatott, kísértetvárosokat idéző Steeplegate Mall mellett áll, de ahhoz, hogy az ember eljusson a pizzériáig, keresztül kell verekednie magát a bevásárlóközpont hatalmas parkolóján. Ez valójában egy kisebb akadályverseny, szemetet okádó, felborított kukákkal és elhagyott kocsikkal, amelyek motorháztetejét leszedték, hogy kilopják a motort. Az étterem bejárata előtti üres újságos automata tetején egy fiatal srác üldögél, akár egy szobor. Húsz-huszonegy éves lehet, arcát egyenetlen kamaszborosta borítja, haja rövid lófarokba kötve. Amikor észreveszi, hogy az étterem felé tartok, odaköszön. Visszaköszönök, és egy zsebkendővel felitatom a verejtéket a szemöldökömről. A kölyök leugrik az újságos automatáról, és lazán elém áll, kezét vékony dzsekije zsebébe dugja. A bűnözők kedvelt trükkje, mivel nem tudhatod, van-e nála fegyver. – Baró öltöny, haver – mondja. – Segíthetek valamiben? – A pizzázót keresem – felelem, és a háta mögött lévő épületre mutatok. – Ja persze. Már elnézést, de hogy is hívnak?

– Henrynek. Henry Palace-nek. – Honnan hallottál rólunk? – Géppuskalövésekként záporoznak a kérdései, de nem a válaszokra kíváncsi, hanem arra, mit akarharok és mennyire vagyok ideges. Nyugtalan, a tekintete óvatosan félresiklik, én viszont lassan és nyugodtan beszélek hozzá, és a kezemet is úgy tartom, hogy jól láthassa. – Ismerem a tulajdonos lányát. – Na ne, komolyan? Hogy is hívják? – Marthának. – Aha, Marthának – feleli, mintha elfelejtette volna, és most emlékeztettem rá. – Ja, naná. A jelek szerint átmentem a srác tesztjén, komikusan nagy lépést tesz hátrafelé, hogy kinyissa az ajtót. – Rocky! – kiáltja. A sötétségből melegség és zene árad. – Martha barátja van itt – mondja, majd felém fordul és így szól: – Bocs a hűhóért. Az ember nem lehet elég óvatos mostanában, nem igaz? Udvariasan biccentek, azon tűnődve, vajon mit rejtegethet a dzsekijében. Miféle holmival fogadja azokat a látogatókat, akik rosszul válaszolnak kérdéseire? Rugós késsel, feszítővassal, esetleg revolverrel? Az ember nem lehet elég óvatos mostanában. A pizzériában régi, karcos rock and roll szól, jó hangosan. Biztos van valahol egy elemről működő hordozható magnó, amit max hangerőre tekertek. A Rocky’s hatalmas belmagasságú hodály, olyan széles, akár egy repülőgéphangár. Zajos és visszhangzik. A hátsó végében áll a látványkonyha, benne masszív, fatüzelésű kemence. Feltűrt ruhaujjú, kötényes szakácsok sürögnek-forognak, és közben röhögve söröznek. A berendezés olcsó, az asztalokon piros kockás abroszok, rajta dundi hordó formájú sószóró, a falakon bakelitlemezek és kartonpapírból kivágott gitárok dekoráció gyanánt. A ház specialitásait Wurlitzer formájú tábla hirdeti, mindegyik pizzát rockklasszikusok hősnőiről nevezték el: Layla, Hazel, Sally Simpson, Julia. Foltos fehér kötényt viselő nagydarab férfi cammog elő a konyhából, és köszönésképpen felém nyújtja lapátkezét.

– Örvendek – mondja,ugyanazzal a jól begyakorolt szívélyességgel, ahogy a srác az imént. Hordóhasával még a Mikulást is kenterbe veri, karján kifakult vasmacska-tetoválások, kötényét foltokban paradicsomszósz borítja, mintha összevérezte volna. – Lőni vagy enni akar? – Lőni? Hátramutat. Hat bowlingpálya van mögöttem, amelyeket lőtérré alakítottak át, elöl a puskatartóval, a végén pedig papírból kivágott emberi célpontokkal. Végignézek a lőtéren. Egy zajszűrős fejhallgatót viselő nő résnyire szűkíti a szemét, majd lead egy lövést a kezében tartott paintball fegyverrel, mire sárga paca loccsan a célpontja felkarjára. Vidáman kurjant egyet, erre a férje vagy talán a barátja tapsol, és azt mondja, szép volt. A következő pályát nyugdíjasok bérelték ki, egyikük, a soron következő ősz hajú, hajlott hátú öreg épp most csoszog a puskához. Visszafordulok a nagydarab fickóhoz. – Maga Mr. Milano? – Szólíts Rockynak – mondja. Laza mosolya az arcára fagy és megkeményedik. – Miben segíthetek? Keresztbe fonja vaskos karjait, és várakozva rám néz. A magnóból az Ooby Dooby szól, vintage Roy Orbison. Imádom ezt a számot. – Henry Palace vagyok. Igazság szerint már találkoztunk. – Ó, tényleg? – kérdez vissza, kedélyesen, de érdeklődés nélkül. Vendéglátós, sok emberrel találkozik. – Még gyerekkoromban. Aztán hirtelen megnyúltam. – Aha. – Martha apja alaposan végigmér. – A jelek szerint nem is egyszer. Elmosolyodok. – Martha megkért, hogy próbáljam megtalálni a vejét. – Na várjunk csak – mondja Rocky. A tekintete hirtelen metszően élessé válik, még alaposabban szemügyre vesz. – Mi van, te zsaru vagy? Martha szólt a zsernyákoknak? – Nem, uram. Nem vagyok rendőr. Csak voltam. De már nem vagyok az.

– Mindegy, végül is nem számít. Teszek neked egy szívességet – feleli. – Az a seggfej megígérte a lányomnak, hogy a nagy bummig vele marad, aztán meggondolta magát, és olajra lépett. – Morogva újra keresztbe fonja a két karját a mellkasán. – Van kérdés? – Lenne egy pár. Mögöttünk a lőtéren a paintballgolyók rendületlenül loccsannak célpontjaikon. Többé-kevésbé az egész városban ugyanez megy. Az emberek többféleképpen készülnek a „becsapódás utánra”. Van, aki lőni tanul, mások karatéznak, és akad, aki vízmegőrző berendezéseket épít. Múlt héten ingyenes képzést tartottak a közkönyvtárban Élj kevesebb étellel címmel. Rocky Milano keresztülvezet az éttermen a konyha melletti zsúfolt kis alkóvba. Martha apjáról mindig is keringett mindenféle szóbeszéd, kissrácok gyerekes pletykái, amiket mi, akikre Martha vigyázott, pusmogva vitattunk meg egymás közt. Voltak „kapcsolatai”, ült a „sitten”, a bűnlajstroma pedig olyan hosszú volt, mint a sor az ingyenkonyhán. Szerintem egyszer még meg is kértem anyámat, aki a rendőrkapitányságon dolgozott, hogy nézzen utána az aktájának. Anyám a kívánságomra csak legyintett, ahogy egy tízéves gyerek kérésére illik. Most pedig itt áll előttem Rocky hús-vér valójában, bocsánatkérő vigyorral az arcán, és éppen leszedi a széken heverő nagy halom papírtányért, hogy helyet csináljon nekem. Ő maga egy viharvert fémasztal mögé ül. Lényegében mindent megerősít, amit a lánya mondott. Brett Cavatone hat évvel ezelőtt vette el Marthát, amikor még rendőrként dolgozott. Semmi közös nem volt bennük, de jól kijöttek egymással. Rocky tisztelte a vejét, és tetszett neki, ahogy az a lányával bánt. „Mint egy hercegnővel, egy igazi királykisasszonnyal.” Amikor Rocky eldöntötte, hogy megnyitja a pizzériát, Brett kilépett a rendőrségtől, hogy neki dolgozzon. Ő lett a jobbkeze. – Értem – bólintok, és közben lejegyzetelem, amit Rocky mond. – Miért? – Mit miért? – Miért akart itt dolgozni? – Na várjunk csak! Te talán nem akarnál nekem dolgozni?

Kérdőn felpillantok, de Rocky vigyora még mindig a helyén. – Úgy értem: miért akart kilépni az állami rendőrségtől? – Tudom, hogyan értetted – feleli, és mosolya egyre szélesebbé válik, még nagyobb helyet foglalva el kerek ábrázatán. – Azt tőle kellene megkérdezni. Viccelődik, próbál jópofáskodni, de nem bánom. Az igazság az, hogy jól érzem magam Martha apjának a társaságában. Tetszik az ócska kis étterme, és dacos elszántsága, hogy mindennek ellenére nyitva tartja, némi normalitást és kényelmet csempészve az emberiség életébe a „nagy bumm” eljöveteléig. – Brettel az van – Rocky kényelmesen hátradől, a kezét összekulcsolja a tarkóján ‒, hogy egyszerűen fantasztikus. Keményen dolgozik. Úgy bírja, mint egy igásló. Többet volt az étteremben, mint én. Ő rakta össze azt a széket, amin ülsz. Még a ház specialitásait is ő nevezte el. – Rocky kuncogni kezd, és az asztalok felé bök, ahol az előbb még a lőtéren gyakorló férj és feleség most épp egy pizzán osztozik. – Na az pont nem egy extra pizza, ha már itt tartunk. A hét specialitása a Kurva nagy szerencsét hozzá, ha húst akarsz venni. Megint kuncog egyet, aztán köhögni kezd, mint aki félrenyelt. – A lényeg, hogy a terv az volt: összehozzuk a helyet, és ha meghalok vagy agylágyulásom lesz, Brett majd átveszi tőlem. Nyilvánvalóan nem ez fog történni, hála Mr. Köcsög Aszteroidának, de amikor eldöntöttem, hogy nyitva tartok októberig, Brett is benne volt a dologban. Szemrebbenés nélkül. Bólintok, és mindent a füzetbe vések: keményen dolgozik – ő rakta össze a székeket – októberig nyitva. Egy egész oldalt teleírtam a kék jegyzetfüzetben. – Megígérte – mondja Milano metszően. – De a srác elég sok mindent megígért, amint azt magad is hallhattad. Leengedem a ceruzámat. Hirtelen nem is tudom, mit kérdezzek még, belém hasít a feladatom abszurditása. Mintha bármennyi információ is felkészíthetne arra a hatalmas, megkergült vadonra, amivé a világ fajult, és hazahozhatnám Martha Milano férjét.

A konyhában röhögés harsan föl, a sürgő-forgó szakácsok pacsival díjazzák a poént. Rocky háta mögé nézek. A zsúfolt kis iroda falára a bowlingpálya egyik célpontját ragasztották föl, egy emberi sziluettet. Az arc helye – ami a céltábla közepe – csupa kék festék. – Mi a helyzet a haverokkal? Sok barátja volt Brettnek? – Nem igazán – válaszolja Milano. Beleszippant a levegőbe, aztán megvakarja az arcát. – Én legalábbis nem tudok róla. – Hobbi? Rocky megrántja a vállát. Szalmaszálakba próbálok kapaszkodni. Nem az a kérdés, hogy volt-e hobbija, hanem hogy hódolt-e valamilyen bűnös szenvedélynek, vagy lett-e valamilyen új vétke, amit ki akart próbálni, most, hogy a világ készülődik a visszaszámláláshoz. Talán egy barátnő? De az efféle dolgokról nem az após dolga tudni. A magnó Buddy Holly A Man with a Woman on His Mindját játssza éppen. Még egy király dal. Mostanában nem hallgatok elég zenét, mivel nincs autórádióm, iPodom és hi-fim sem. Otthon egy amatőr rádióadót szoktam hallgatni a rendőrségi URH-n, a szövetségi riadóhullám és egy lelkes pletykafészek között ugrálva, aki Dan Dan the Radio Mannek hívja magát. – Uram, meg tudná mondani, hova kellett volna mennie a vejének tegnap reggel, amikor elhagyta az éttermet? – Hogyne. Csak a szokásos beszerzőkörútra. Tejért, sajtért, lisztért indult. Vécépapírért. Paradicsomkonzervért, már ha akad még valakinél. Általában velem együtt nyitott reggel, aztán a bringájára pattanva lelécelt, hogy megvegye, amit csak talált. Ebéd körül jött vissza. – És hol szerezte be ezeket? – Ezt inkább hagyjuk – mondja Rocky nevetve. – Hát persze. Értem. Lapozok egyet a füzetben. Azért egy próbát megért. Bárhova is indult Brett tegnap reggel, lefogadom, hogy nem az élelmiszer-kereskedés szigorú szabályai szerint működő üzletbe tartott. Az erőforrások elosztását a Felkészülés a becsapódásra törvénykönyvében foglalt rendeletek szabályozták, amelyeket újra és újra felülbíráltak. Most a Fbtv. harmadik kiadásánál

tartunk, ami az élelmiszer-jegyrendszer mellett a cserekereskedelem korlátaira, valamint a vízkorlátozásra is kitért. Rocky Milano bizonyára nem fog beszámolni a részletekről egy kíváncsiskodó látogatónak, főleg nem annak, akinek rendőrségi kapcsolatai vannak. Eltűnődöm, vajon Brett Cavatone, az egykori rendőr, akinek az ágya felett Jézust ábrázoló festmény lóg a falon, hogyan vélekedett a jelenlegi törvény ezen aprócska kihágásairól. – Megkérdezhetem, volt-e valami szokatlan a tegnapi bevásárlólista tételei között? Valami rendhagyó? – Lássuk csak – feleli Rocky, és egy pillanatra lehunyja a szemét, mintha valami belső naplót ellenőrizne. – Ami azt illeti, igen. Brettnek tegnap Suncookba kellett volna mennie. – Miért Suncookba? – Van ott egy Butler’s Warehouse nevű bútorbolt. A hétvégén járt nálunk egy csaj, és azt mondta, a hely még mindig tele van régi faasztalokkal. Arra gondoltunk, érdemes lenne megnézni őket, hátha jók valamire. – Értem – mondom, majd szünetet tartok. – Jól tudom, hogy Brett bringával járt, ugye? – Aha – válaszolja Milano, némi hatásszünet után. – Van rajta egy vonóhorog. Nem megmondtam? A srác egy igásló. Egyenesen a szemem közé néz, kissé felvonja a szemöldökét. Tekintetéből derűs dac sugárzik. Vajon tényleg azt várja, hogy elhiggyem? Lelki szemeim előtt megjelenik Martha zömök, bozontos szakállú férje, és elképzelem, ahogy a forró júliusi reggelen, megfeszített izmokkal hajtja a tízsebességes bringáját és a rákötött, faasztalokkal megpakolt utánfutót, Suncooktól idáig. Rocky hirtelen felpattan, én pedig a tekintetét követve hátrapillantok. A gyér borostájú, lófarkas kölyök áll mögöttem, akivel kint találkoztam. – Szevasz, Jeremy – mondja Rocky, és viccesen tiszteleg a srácnak. – Mi a helyzet a külvilággal? – Nincs semmi gond. Megérkezett Mr. Norman. – Komolyan mondod? Máris? – Menjek…?

– Hagyd csak. Megyek. – Vendéglátóm kinyújtózik, és újra felveszi a kötényét. – Figyelj csak, a barátunk Brettre kíváncsi – mondja Jeremynek. – Van valami mondanivalód? Jeremy elmosolyodik, szinte már elpirul. Izmos kölyök, alacsony, de a vonásai finomak, a tekintete töprengő. – Brett csúcs. – Aha – teszi hozzá Rocky, kitántorogva az alkóvból, vissza a konyhába és az üzlethez. – Az volt. *** A Rocky’s Rock ’n’ Bowl előtt egy rühes macska dörgölőzik a bringám hátsó kerekéhez, és rémülten nyivákolni kezd, amikor megszólal a Steeplegate Mallnál hagyott egyik kocsi rendíthetetlen riasztója. Vadászgép húz el felettünk, gyorsan és hangosan, vakítóan fehér kondenzcsíkot hagy a ragyogóan kék égen. Jó távolra került a parttól, tűnődöm, miközben kiemelem a macskát a kerekem alól, és a járda egyik pontjára teszem, amit megmelengettek a nap sugarai. A légierő gépei általában a partnál cirkálnak, ahol a parti őrség csapatait segítik. Az őröknek a feladatuk, hogy megakadályozzák a katasztrófa elől menekülő bevándorlók partot érését. Minden nappal egyre többen jönnek, legalábbis Dan Dan the Radio Man szerint. Hatalmas teherszállító hajók és rozoga lélekvesztők, kirándulóhajók és a haditengerészet lopott hajói hozzák a bolygó keleti felét kétségbeesetten elhagyó menekültek egyre nagyobb áradatát. Szerencsétlenek a világnak arra a felére igyekeznek, ami nincs közvetlenül a Maia útjában. Ahol van némi, halvány remény a túlélésre, legalábbis egy kis időre. A kormány a feltartóztatás és elkülönítés elvét követi velük szemben, azaz a haditengerészet visszafordítja a még biztonsággal visszafordítható hajókat, a többit pedig elfogják, és a partra terelik. A bevándorlókat ezután tömegesen a part mentén álló, sebtében kialakított táborok egyikébe szállítják. Egy részük óhatatlanul észrevétlen marad vagy megszökik, sőt még a bevándorlók elleni milicistákat is sikerül kikerülnie, akik a part mentén

és az erdőkben vadásznak rájuk. Igaz, csak egy maroknyit láttam belőlük itt Concordban: egy girhes, toprongyos kínai családot, akik előzékenyen kéregettek némi ennivalót az ételelosztó épülete előtt, Waugh pékségénél, a South Streeten. Sorban álltam három nagy kifliért, és falatnyi darabokra tépkedve adtam oda a nekik. Mintha galambokat vagy kacsákat etettem volna. *** Visszafelé megállok a New Hampshire-i parlament előtt a gazos gyepnél, amit kiabálás, sípolás és viháncolás lármája tölt be. Két-háromfős csoportok nevetgélnek, kis családok, párok, az összetolt kártyaasztalok körül pedig szépen kiöltözött öregek üldögélnek. Piknikkosarak, borosüvegek hevernek mindenfelé. Egy felfordított rekesz tetején középkorú, kopasz férfi álldogál, a kezéből tölcsért formál. – A Boston Patriots – bömböli a fickó. – A US Open. Az Outback Steakhouse. Helyeslő nevetés fogadja szavait, néhányan éljeneznek. Jó pár hete tart már a dolog, a zseniális ötlet, amit valaki kitalált, a nép meg ráharapott. Az emberek váltakozva – ki-ki türelmesen kivárva a sorát – szünet nélkül kántálják, mi fog hiányozni nekik a világból. Két rendőr is van a tömegben, alig feltűnő, az oszlatásoknál viselt rendészeti egyenruhában, a hátukon géppuska. Némán figyelik az embereket. – Pingpong. Starbucks – folytatja a beszélő. Az emberek sípolnak, tapsolnak és bökdösik egymást. A szónok mögött egy fiatal, sovány nő vár a sorára, kisbabával a karján. – Azok a nagy doboz pattogatott kukoricák, amit karácsonykor lehet kapni. Jól tudom, hogy a Phenix Street egyik pincéjében szarkasztikus ellentüntetést tartanak. A Capital Arts Center egykori igazgatóhelyettese szervezi. Az emberek itt tettetett komolysággal azokat a dolgokat sorolják fel, amit nem fognak hiányolni: az ügyfélszolgálatok alkalmazottait, a jövedelemadót, az internetet.

Visszaülök a bringámra, és először északnak, majd nyugat felé tekerek, az étkezdéhez, ahol ebédelni szoktam. Brett Cavatone jár az eszemben, a férfi, aki megkapta Martha Milanót, aztán magára hagyta. Egyre élesebb kép kezd testet ölteni a fejemben: egy szívós, éles eszű, erős férfié. Aki – mit is mondott Martha? – nemes. Olyasvalamit csinálna, ami nemes. Nagyon jól tudom, hogy akárkiből nem lehet állami rendőr. És még életemben nem találkoztam olyasvalakivel, aki azért lépett ki az államiaktól, hogy a vendéglátóiparban dolgozzon.