1. „Test és lélek”
A modern élet szomorú ismérve, hogy ha elég sokáig vezetsz, előbb-utóbb magad mögött hagyod Londont. Ha az A12-esen északkeletnek tartasz, végül elérsz Colchesterbe, Anglia első római fővárosába, és egyúttal az első városba, amit leégetett a Norfolkból érkező vörös bige, akit Boudica néven ismertek. Mindezt onnan tudom, hogy latintanulásom során Tacitust olvasgattam. Meglepően megértő a lázadó britekkel, viszont kíméletlenül elítéli a római tábornokok felkészületlenségét, akik többet törődtek azzal, ami illedelmes, mint ami hasznos. A klasszikus műveltségű elit protekciósok, akik manapság a brit hadsereget irányítják, láthatóan megfogadták a dorgálását, mert Colchester ma a legkeményebb katonák otthona: az ejtőernyős ezredé. Mivel próbaidős rendőrként sok szombat este birkóztam katonákkal a Leicester Square-en, most vigyáztam rá, hogy a főúton maradjak és elkerüljem az egész várost. Colchester után délnek fordultam, és a telefonom GPS-e segítségével rátértem a B1029-re, amely elvezet a Colne folyó és Flag Creek között szorongó, ék alakú földdarabra. Az út végén fekszik Brightlingsea, ami úgy kíséri a part ívét, mondogatta mindig Lesley, akár a magas vízállásnál kint ragadt 13
Ben A aronovitch
szemétrakás. Nekem nem volt vele bajom. Londonban esett, de Colchester után már tiszta kék ég alatt hajtottam, és a nap megvilágította a karbantartott Viktória korabeli házsorokat, amelyek lefutottak egész a tengerig. A Chez Mayt könnyen kiszúrtam, mert a hetvenes években épült Edward-utánzat udvarház volt, amit agyondíszítettek kocsilámpákkal és vakolóhabarccsal. A bejárati ajtó egyik oldalán kék virágokkal teli kosár lógott, a másikon jacht alakú kerámialemezre festett házszám kérkedett. Megálltam, és szétnéztem a kertben: manók őgyelegtek a madárfürdető körül. Nagy levegőt vettem, és becsöngettem. Odabent azonnal női kórus zendült fel. Az ajtón lévő kisablakot úgy festették be, mint a templomi színezett üveget, azon át homályos alakokat láttam ide-oda futkosni a folyosó túlsó végén. Valaki felkiáltott: – A barátod! –, majd lepis�szegték, aztán egy halk hang rászólt másvalakire. Egy fehér folt masírozott felém a folyosón, amíg meg nem töltötte az ablakot. Hátraléptem, és az ajtó kinyílt. Henry May állt ott, Lesley apja. Megtermett ember volt, a kamion kormányának és sebességváltójának köszönhetően széles vállú és igencsak izmos. A túl sok büféreggeli és a túl sok rund a pubban úszógumit növesztett a derekára. Szögletes arca volt, és hajának ritkulását azzal intézte el, hogy leborotválta barna sörtére. Lesley az ő kék és okos szemét örökölte. Négy lány felnevelése után a szülői megfélemlítést művészi szintre emelte: úgy tornyosult fölém, hogy kis híján megkérdeztem, Lesley kijöhet-e játszani.
14
– Helló, Peter – mondta. – Jó napot, Mr. May. Nem fáradt se azzal, hogy félreálljon, se azzal, hogy behívjon. – Lesley rögtön kész lesz. – Jól van? – kérdeztem. Hülye kérdés volt, de Lesley apja nemes egyszerűséggel megoldotta a kínos helyzetet: nem válaszolt. Hallottam, hogy valaki jön le a lépcsőn, és lelkiekben felkészültem. Súlyos károsodás érte a felső állkapcsot, az orrnyerget és az alsó állkapcsot, tájékoztatott anno Walid doki. Az izmok és inak nagy része ugyan megúszta, viszont az arcbőr zömét az Egyetemi Kórház sebészei nem tudták megmenteni. Ideiglenes merevítőt kapott, hogy tudjon lélegezni meg enni, és volt rá esély, hogy egy részleges arcátültetés segít, már ha találnak megfelelő donort. Mivel az állkapcsa maradványát hipoallergén fémszerkezet tartotta össze, a beszéd szóba sem jöhetett. Walid doki azt mondta, ha a csontok megfelelően összeforrnak, talán helyre tudják állítani annyira az állat, hogy beszélhessen. Nekem az egészben túl sok volt a ha, és semmi haha. Akármit lát, tanácsolta nekem Walid doki, addig nézze, amíg meg nem szokja, el nem fogadja, aztán lépjen tovább, mintha mi sem történt volna. – Itt is van – mondta Lesley apja, és oldalt fordult, hogy a karcsú alak elférjen mellette. Lesley kék-fehér csíkos pulóvert viselt, a kapucnit a fejére téve és annyira összehúzva, hogy elrejtse a homlokát és az állát. Az arca alsó részét kékfehér mintás kendő fedte, a szemét meg régimódi terebélyes
15
Ben A aronovitch
napszemüveg, amit gyanúm szerint az anyja elfeledett cuccokkal teli fiókjából bányászott ki. Bámultam, de nem volt mit. – Mondhattad volna, hogy rabolni megyünk – dohogtam. – Akkor hozok magamnak fejkendőt. Undorodva nézett rám. Ezt abból tudtam, ahogy oldalt döntötte a fejét és felhúzta a vállát. A mellkasomban valami akadozott, hát nagy levegőt vettem. – Van kedved sétálni? – érdeklődtem. Bólintott az apjának, határozottan karon ragadott, és elvezetett a háztól. Éreztem a hátamon az apja tekintetét. Ha nem számítjuk a csónakkészítést és a világítástechnikát, Brightlingsea még nyáron sem zajos hely. Most, két héttel a tanévnyitók után szinte néma volt, nagy néha hallatszott csak egy autó zúgása vagy a sirályok hangja. Csendben maradtam, amíg át nem értünk a főutcán, ahol Lesley elővette táskájából a rendőrségi noteszét, felcsapta az utolsó oldalon, és megmutatta. Miket csináltál mostanában?, ezt írta oda fekete golyóstollal. – Ne akard tudni – feleltem. Kezével jelezte, hogy nagyon is tudni akarja. Úgyhogy elmeséltem, hogy egy fickó farkát leharapta egy nő, akinek fogak voltak a vaginájában, amit Lesley viccesnek talált, és hogy Seawoll felügyelőt vizsgálja a belső ügyosztály a Covent Gardenbeli lázongás alatt tanúsított magatartásáért, amin viszont már nem derült. Azt már nem is meséltem el, hogy Terrence Pottsley, az egyetlen áldozat, aki túlélte azt
16
a mágiát, ami Lesley arcát is tönkretette, öngyilkos lett, amint a családja hátat fordított neki. Nem mentünk egyenesen a tengerpartra. Lesley végigvezetett az Oyster Tank Roadon, át egy füves parkolón, ahol vontatókon fekvő kis csónakok sorakoztak. Élénk tengeri szél cibálta a kötélzetet és ütötte össze a fémeresztékeket, akár a kolompot. Kézen fogva kerülgettük a hajókat, és kijutottunk egy szeles betonkorzóra. Egyik oldalt betonlépcső vezetett le a partra, amelyet rohadó kikötőgátak szabdaltak keskeny csíkokra; a másikon élénk színű bungalók álltak. A legtöbb zárva volt, de egy családot azért láttam, akik el akarták nyújtani a nyarat, ameddig csak lehet: a szülők teát kortyoltak az ajtó menedékében, a gyerekek a parton fociztak. A parti bungalók és a fedetlen medence között füves sáv húzódott, és találtunk egy menedéket, ahol végre le tudtunk ülni. Mivel az 1930-as években épült, amikor az emberek még realisztikus elvárásokat támasztottak az angol klímával szemben, téglából emelték, és elég masszív lett volna tankcsapdának is. Leültünk a padra, ami az alkóv mélyén futott, védve a széltől. A menedék belsejét falfestmény díszítette: tengerpart, kék ég, fehér felhők, vörös vitorlák. Valami pöcskerék azt fújta az égre festékszóróval, hogy BMX, és az oldalsó falra neveket mázoltak: BROOKE T., EMILY B. és LESLEY M. Pont olyan helyen voltak, hogy egy unott tinédzser csinálja, aki a pad sarkán görnyed. Nem kellett zsarunak lenni, hogy az ember összerakja a képet: Brightlingsea fiataljai itt lógnak abban a nehéz időszakban, ami a büntetőjogi felelősség és a törvényes ivás életkorát elválasztja egymástól.
17
Ben A aronovitch
Lesley elővett egy iPadet a táskájából, és beizzította. Billentyű módban gépelt, az iPad meg lefordította beszédre. A családból valaki beszédszintetizátort szerelhetett bele. Alapmodell volt amerikai kiejtéssel, amitől Lesley autista szörfös fickónak hangzott, de legalább tudtunk kvázi normálisan beszélgetni. A bevezetést hanyagolta. – Mágia nem hoz rendbe? – kérdezte. Rettegtem ettől a kérdéstől. – Azt hittem, Walid doki beszélt róla. – Te mondd. – Mit mondjak? Lesley az iPad fölé hajolt, és ujjával elszántan döfködte a képernyőt. Több hosszú sort begépelt, csak akkor fordíttatta le. – Tőled akarom hallani – mondta az iPad. – Miért? – Mert benned bízom. Nagy levegőt vettem. Két nyugdíjas robogott el mellettünk rokkantjaguáron. – Amennyire én tudom, a mágia ugyanúgy a fizikai törvények keretén belül hat, mint minden más – feleltem. – Amit a mágia csinál, vissza is csinálhatja – jelentette ki az iPad. – Ha megégeted a kezed tűzzel vagy villannyal, akkor megég. Segíthet kötés, krém meg hasonló, de nem a villany vagy a tűz. A te… A te arcod bőrét és izmait szétcincálta egy kibaszott gonosz szellem, az állad totál összetört, és az egészet mágia tartotta össze, és amikor a mágia elfogyott, az arcod leesett. 18
Az a gyönyörű arcod. Ott voltam, a saját szememmel láttam. És nem tehettem semmit. – Kívánni nem elég – mondtam. – Tudsz mindent? – kérdezte az iPad. – Nem. És szerintem Nightingale sem. Némán ült, sokáig meg sem moccant. Át akartam ölelni, de nem tudtam, hogyan reagálna. Aztán már mozdultam volna, amikor biccentett magában és megint felemelte az iPadet. – Mutasd meg – kérte az iPad. – Lesley… – Mutasd meg. – Többször megnyomta az ismétlést. – Mutasd meg, mutasd meg, mutasd meg… – Várj – nyúltam az iPadért, de elhúzta előlem. – Ki kell vennem az akkut, különben szétrobban a chipje – magyaráztam. Lesley megfordította a készüléket, kinyitotta, és kiemelte az akkut. Miután zsinórban öt telefont vágtam tönkre, a legújabb Samsungomat elláttam egy hardveres zárral, ami révén biztonságban volt, viszont befőttes gumival kellett összetartani. Lesley megborzongott, amikor meglátta, és horkantott, amit nevetésnek tippeltem. Az elmémben létrehoztam a megfelelő formát, kinyitottam a tenyerem, és előhívtam egy fénygömböt. Nem volt nagy, de sápadt fénye tükröződött Lesley napszemüvegén. Abbahagyta a nevetést. Becsuktam a tenyerem, a fény kialudt. Lesley egy pillanatig a kezemet bámulta, majd megismételte a mozdulatomat, lassan, módszeresen. Kétszer. Amikor semmi sem történt, rám nézett, és tudtam, hogy a szemüveg és kendő alatt a homlokát ráncolja. 19
Ben A aronovitch
– Ennyire azért nem egyszerű – csóváltam a fejem. – Másfél hónapig mindennap négy órát gyakoroltam, mire végre sikerült. És ez csak az első, amit meg kell tanulni. Meséltem róla, hogy latint, görögöt…? Egy pillanatig csendben ültünk, majd megbökte a karomat. Sóhajtottam, és megint előhívtam egy fénygömböt. Eddigre már álmomban is ment. Megint leutánozta a mozdulatot, de hiába. Nem viccelek, tényleg annyi időbe telik megtanulni. A taták most visszafelé robogtak. Kioltottam a fényt, de Lesley egyre csak próbálgatta, mind türelmetlenebbül. Hagytam, ameddig bírtam, aztán kezembe vettem a kezét, és megállítottam. Nemsokára visszaindultunk. A tornácukhoz érve megpaskolta a karomat, aztán belépett, és betette az ajtót. A színes ablakon át láttam, ahogy homályos alakja gyorsan távolodik. Aztán eltűnt. Meg akartam fordulni, amikor nyílt az ajtó, és Lesley apja lépett ki. – Peter. – A Henry May-féle emberek nem nagyon ismerik a feszengést, ezért leplezni is rosszul leplezik. – Gondoltam, ihatnánk egy csésze teát. Van egy kávézó a főutcán. – Kösz, de sietnem kell vissza Londonba. – Ó – mondta, és közelebb lépett. – Lesley nem akarja, hogy levett maszkkal lásd… – intett a ház irányába. – Tudja, ha bejössz, le kell vennie, és nem akarja, hogy úgy lásd. Megérted, ugye? Bólintottam. – Nem akarja, hogy lásd, milyen rémes. 20
– És milyen rémes? – Amilyen rémes csak lehet – felelte Henry. – Sajnálom. Vállat vont. – Csak azt akartam, hogy tudd, igazából nem küld el. Nem büntet, vagy ilyesmi. Mégiscsak elküldött, úgyhogy elköszöntem, beültem a Jagbe, és visszahajtottam Londonba. Épp sikerült visszakeverednem az A12-esre, amikor Walid doki hívott azzal, hogy van egy holttest, és szeretné, ha megnézném. Beletapostam. Szólított a munka, és én örültem neki.
Minden kórházban, ahol életemben jártam, ugyanaz a szag fogadott: a fertőtlenítő, a hányás és a halandóság fuvallata. Az Egyetemi Kórház vadonatújnak számított a maga nem egészen tíz évével, de ez a szag máris kezdett betelepedni, kivéve – ironikus módon – az alagsort, ahol a holtakat tartották. Odalent még mindig tiszta volt a festék a falakon, és a halványkék linóleum még mindig recsegett az ember talpa alatt. A hullaház bejárata egy hosszú folyosó felénél nyílt, ahol a régi Middlesex Kórház bekeretezett képei lógtak még abból az időből, amikor az orvostudomány csúcsát az jelentette, hogy az orvosok kezet mostak a páciensek között. A bejáratot duplaszárnyú elektromos tűzajtó védte a következő felirattal: CSAK ENGEDÉLLYEL; STOP; CSAK SZEMÉLYZET. Egy másik tábla arra utasított, hogy nyomjam meg a belső telefon gombját, amit megtettem. A hangszóró megnyikkant, és arra az esetre, ha ezt kérdésnek szánták, közöltem, 21
Ben A aronovitch
hogy Peter Grant közrendőr keresi doktor Walidot. A szerkezet megint nyikkant egyet, én meg vártam, és hamarosan ajtót nyitott doktor Abdul Haqq Walid, világszerte ismert gasztroenterológus, kriptopatológus és gyakorló skót. – Peter. Hogy van Lesley? – Szerintem jól. A hullaház szakasztott olyan volt, mint a kórház többi része, csak kevesebben panaszkodtak a betegellátás színvonalára. Walid doki elkísért a recepciónál lévő biztonsági őr mellett, majd bemutatott a mai hullának. – Ki ő? – érdeklődtem. – Cyrus Wilkinson. Egy pubban esett össze a Cambridge Circusön tegnapelőtt, mentő vitte a sürgősségire, a megérkezéskor halottnak nyilvánították, és ideküldték rutin boncolásra. Szegény öreg Cyrus Wilkinson nem is nézett ki rosszul, már a mellkasától az ágyékáig nyúló Y bevágástól eltekintve. Szerencsére Walid doki már befejezte a belső szerveiben való matatást, és összevarrta. Fehér fickó volt, saccra jól karbantartott negyvenes, egy kis sörhasat már eresztett, de még maradt némi muszkli a karján és a lábán. Én kocogónak néztem. – És miért van itt? – Gasztritisz, pankreatitisz és cirrózis – sorolta Walid doki. Az utolsót értettem. – Ivott? – Többek között. Súlyos vérszegénységben szenvedett, ami kapcsolatban lehetett a májproblémáival, de még valószínűbbnek tartom a B12-hiányt. Ismét a tetemre pillantottam. 22
– Jó az izomtónusa – jegyeztem meg. – Amúgy fitt volt, csak nemrég engedte el magát. – Drog? – A gyorsrutinokat elvégeztem, és nem találtam semmit. A hajelemzés eredményére még várni kell pár napot. – A halál oka? – Szívmegállás – felelte Walid doki. – Szívizomtágulás jeleit találtam. Ilyenkor a szív megnő, és nem tud rendesen működni. De ami betett neki, az az akut miokardiális infarktus. Ezt is ismertem Hendonból, az egyik „mit tegyünk, ha a gyanúsított összeesik őrizetben” óráról. Emberi nyelven szívinfarktus. – Az oka természetes? – kérdeztem. – Első látásra igen. Viszont nem volt elég beteg ahhoz, hogy csak úgy összeessen. Persze nem mintha nem esnének össze az emberek holtan nap mint nap. – Akkor honnan tudja, hogy ez ránk tartozik? Walid doki megpaskolta a hulla vállát, és rám kacsintott. – Nézze meg közelebbről. Nem szeretek közel kerülni a tetemekhez, még az olyan szolidakhoz sem, mint Cyrus Wilkinson, hát kértem Walid dokitól egy maszkot és szemvédőt. Amikor minden eshetőséget kizártam, hogy bármilyen bőrfelülettel véletlenül a tetemhez érjek, óvatosan lehajoltam, amíg az arcom az övé közelébe nem ért. A vestigium az a lenyomat, amit a mágia hagy a fizikai tárgyakon. Olyasmi, mint az érzéki benyomás, mint egy illat vagy hang emléke. Az ember naponta százszor érzi, csak összekeveredik emlékekkel, vágyakkal, sőt akár a szagokkal, 23
Ben A aronovitch
amiket érzünk, meg a hangokkal, amiket hallunk. Egyes tárgyak, például a kövek, felszívnak mindent, ami körülöttük történik, még akkor is, ha az alig-alig mágikus. Ettől olyan karakteresek a régi házak. Más dolgok, például az emberi testek, pocsékul őrzik meg a vestigiát; egy gránátrobbanás mágikus megfelelője kell hogy nyomot hagyjon egy tetemen. Ezért is ért meglepetésként, hogy Cyrus Wilkinson holtteste szaxofonszólót játszott. A dallam egy olyan korból lebegett fel, amikor az összes rádió bakelitből és fújt üvegből volt, vele együtt pedig fűrésztelepi fa és cementpor szagát éreztem valamilyen építkezésről. Annyi ideig maradtam ott, amíg azonosítottam a melódiát, aztán hátraléptem. – Hogy szúrta ki? – hüledeztem. – Az összes váratlan halálesetet ellenőrzöm – árulta el Walid doki. – Sosem lehet tudni, ugyebár. És mintha dzsesszt hallottam volna. – Felismerte a számot? – Én aztán nem. Maradok a progresszív rocknál és a tizenkilencedik századi romantikusoknál. Maga igen? – A „Body and Soul”. A harmincas években írták. – Ki játssza? – Mindenki. A nagy dzsesszklasszikusok közé tartozik. – A dzsesszbe nem lehet belehalni – vélte Walid doki. – Vagy igen? Eszembe jutott Fats Navarro, Billie Holiday meg persze Charlie Parker, akit halála után a halottkém kétszer olyan idősnek nézett. – Tudja, én azt hiszem, hogy bele lehet – feleltem. Apámat majdnem kicsinálta a dzsessz, az egyszer biztos. 24
Ilyen vestigia komoly mágia nélkül nem maradhat emberi testen, ami jelenthette, hogy valaki mágiát alkalmazott Cyrus Wilkinsonon, vagy hogy maga is élt vele. Azokat a civileket, akik mágiát használtak, Nightingale szakmabélinek nevezi; szerinte a szakmabéliek, még az amatőrök is gyakran hagynak bizonyítékot „kontárkodásukról” az otthonukban, így aztán elindultam a folyó túloldalára a Mr. Wilkinson jogosítványán szereplő címre, hogy megnézzem, volt-e valaki, aki annyira szerette, hogy megölte. Egy kétszintes Edward korabeli sorházban lakott a Tooting Bec Road „jobbik” oldalán. Ez alapvetően VW Golfvidék volt, bár némileg emelte a színvonalat két Audi és egy BMW. Egy sárga vonalra parkoltam, és felsétáltam a házhoz. Kiszúrtam egy fluoreszkáló narancssárga Honda Civicet – nemcsak mert szánalmas kis 1,4-es VTEC motorja volt, de ráadásul a kormány mögött ülő nő azt a házat figyelte, ahová tartottam. Megjegyeztem a kocsi rendszámát, majd kinyitottam az öntöttvas kaput, végigmentem a rövid ösvényen, és becsengettem. Egy pillanatra törött fa és cementpor szagát éreztem, aztán kinyílt az ajtó, és már nem érdekelt semmi más. A nő régimódian teltkarcsú és szexi volt a bő, égkék Shetland pulóverben. Szép fehér arca volt, barna haja a háta közepét verte volna, ha nem fogja össze laza kötegbe a tarkóján. A szeme csokibarna; a szája nagy és telt, a sarka lekonyuló. Megkérdezte, ki vagyok, én pedig igazoltam magam. – Mit tehetek önért? – kérdezte. Olyan régies, előkelő kiejtéssel beszélt, hogy az már-már paródiába hajlott. Arra számítottam, hogy egy Spitfire zúg el a fejünk felett. 25
Ben A aronovitch
– Ez Cyrus Wilkinson háza? – Attól tartok, csak volt. Megkérdeztem, hogy ő kicsoda. Persze udvariasan. – Simone Fitzwilliam – felelte, és kezet nyújtott. Gépiesen megfogtam; a tenyere meleg és puha volt. Lonc illatát éreztem. Megkérdeztem, bemehetek-e, mire félreállt. A házat a felfelé aspiráló alsó-középosztálynak építették, ennek megfelelően a folyosó keskeny, de arányos volt. A padlón még megvolt az eredeti fekete-fehér csempe, és oldalt egy kopott, de antik tölgyfa faliszekrény állt. Simone bevezetett a nappaliba. Megfigyeltem, hogy a fekete legging erőteljes, de jó alakú lábat takar. A ház megszenvedte a szabvány dzsentrifikációs átalakítást: az előszobát egybenyitották az ebédlővel, az eredeti tölgyfa padlót felcsiszolták, lelakkozták és szőnyeggel takarták. A bútor John Lewisnak látszott, azaz drága, kényelmes és fantáziátlan. A tipikus nagy plazmatévét kábelre és Blu-ray-lejátszóra kötötték, a legközelebbi polcokon DVD-k sorakoztak, nem könyvek. Egy Monet-repró lógott a néhai kandalló felett, amit az utóbbi száz év során valamikor kitéptek a helyéről. – Milyen kapcsolatban állt Mr. Wilkinsonnal? – kezdtem. – A szeretőm volt – felelte. A hifi egy közönséges, drága Hitachi volt, csak CD-lejátszó és erősítő, lemezjátszó nuku. A CD-tartókon láttam Wes Montgomeryt, Dewey Redmant, Stan Getzt, a többi meg slágerválogatás volt a kilencvenes évekből. – Fogadja részvétemet – mondtam. – Szeretnék feltenni néhány kérdést, ha szabad. – Feltétlen szükséges, biztos úr? 26
– Gyakran kivizsgálunk olyan haláleseteket, amikor a körülmények tisztázásra szorulnak. – Valójában mi, azaz a rendőrség csak akkor nyomozunk, ha az idegenkezűség szemet szúróan nyilvánvaló, vagy ha a belügyminisztérium direktívában rúg seggbe bennünket, hogy vegyük előre azt a bűntényt, amin az adott hírciklusban éppen rágódik a média. – És nem világosak? – kérdezte Simone. – Úgy tudtam, szegény Cyrus szívinfarktust kapott. – Letelepedett egy pasztellkék szófára és intett, hogy üljek le az ugyanolyan fotelbe. – Nem ezt nevezik természetes oknak? – A szeme csillogott, és megtörölte a keze fejével. – Sajnálom, biztos úr. Mondtam neki, hogy hívjon Peternek, amit egy nyomozás ezen szakaszában nem támogat a szabályzat, szinte hallottam is, hogy Lesley az essexi partról kiabál velem. Teával viszont még nem kínált. Nem volt az én napom. Simone mosolygott. – Köszönöm, Peter. Felteheti a kérdéseit. – Cyrus zenész volt? – Altszaxin játszott. – Dzsesszt? Újabb kurta mosoly. – Van másfajta zene is? – Modális, bebop vagy mainstream? – vágtam fel. – Wes Coast cool – felelte. – Igaz, a hard bopot sem vetette meg, ha úgy hozta a sors. – Maga is játszik? – Isten őrizz. Antitalentum vagyok, rá nem erőltetném magam semmilyen közönségre. Az ember legyen tisztában a korlátaival. Viszont jó a fülem, amit Cyrus is értékelt. – Azon az éjszakán is meghallgatta? 27
Ben A aronovitch
– Természetesen. Az első sorból. Igaz, egy olyan kis helyen, mint a Spice of Life, ez nem nagy dolog. A „Midnight Sun”-t játszották, Cyrus éppen befejezte a szólóját, és leült a hangfalra. Gondoltam is, hogy kicsit kipirult. Aztán oldalra dőlt, és akkor fogtuk fel, hogy valami baj van. Elhallgatott, és elfordította a tekintetét, a keze ökölbe szorult. Kicsit vártam, aztán rutinkérdéseket tettem fel, hogy visszaszerezzem a figyelmét: mikor esett össze, ki hívta a mentőt, vele maradt-e végig? A válaszait leírtam a noteszembe. – Vele akartam menni a mentőben, komolyan, de mire észbe kaptam, már ott se voltak. Jimmy vitt el a kórházba, de mire odaértem, már késő volt. – Jimmy? – kérdeztem rá. – Jimmy, a dobos, nagyon kedves fickó. Azt hiszem, skót. – Meg tudja mondani a teljes nevét? – Nem hiszem. Hát nem rémes? Mindig csak úgy gondoltam rá, hogy Jimmy, a dobos. Megkérdeztem, ki volt még a bandában, de úgy ismerte őket, hogy Max, a bőgős és Danny, a zongorista. – Biztos szörnyű embernek tart – mondta. – Tudom a nevüket, de egyszerűen nem jut eszembe. Talán mert Cyrus ilyen hirtelen meghalt. Talán olyan ez, mint a gránátnyomás. Megkérdeztem, Cyrus volt-e mostanában beteg. Simone nemet mondott. A háziorvosa nevét sem tudta, de megnyugtatott, hogy Cyrus papírjaiból ki tudja keresni, ha fontos. Felírtam magamnak, hogy el ne felejtsem Walid dokival kikerestetni.
28
Úgy éreztem, elég kérdést feltettem, hogy indokolt legyen a látogatás, és a lehető legártatlanabbul rákérdeztem, gyorsan körülnézhetek-e a házban. Általában egy rendőr puszta jelenléte elég ahhoz, hogy a legtöbb törvénytisztelő polgár kissé bűnösnek érezze magát, ezért nem szívesen látná, hogy a negyvenhármas bakancsunkban trappolunk az otthonában, így aztán enyhén meglepődtem, amikor Simone a folyosó felé intett, és mondta, hogy csak nyugodtan. Az emelet olyan volt, amilyennek vártam: elöl a nagy hálószoba, egy másik hátul, amit a tiszta padló és a falnál álló kottaállvány alapján zeneszobának használtak. A félszobát feláldozták a fürdőszoba kibővítésére, hogy beleférjen kád, zuhany, bidé és vécé; a halványkék csempén dombornyomásos nősziromminta volt. A fürdőszobaszekrény felosztása szokás szerint egynegyed férfi, háromnegyed nő; Cyrus a kétélű eldobható borotvát és az aftershave-zselét favorizálta, a nő sokat szőrtelenített és a Superdrugban vásárolt. Semmi sem utalt arra, hogy bármelyikük belekontárkodik az ezoterikus művészetekbe. A nagyhálóban mindkét beépített gardrób szélesre volt tárva, tessék-lássék összehajtott ruhák sora vezetett két nyitott bőröndig az ágyon. A rákhoz hasonlóan a gyász is különböző mértékben éri el az embereket, ennek ellenére kicsit korainak találtam, hogy a nő már csomagolja imádott Cyrusa holmiját. Aztán észrevettem egy olyan nadrágot, amit egyetlen, magára valamit adó dzsesszzenész se venne fel, és megértettem, hogy Simone a saját holmiját pakolja, amit ugyanolyan gyanúsnak találtam. Füleltem, nehogy feljöjjön,
29
Ben A aronovitch
és beletúrtam az alsóneműs fiókba, de nem éreztem mást, csak azt a halvány sejtelmet, hogy ez nagyon nem profi dolog. A zeneszoba legalább karakteresebb volt. A falon bekeretezett Miles Davis- és Art Pepper-poszterek, a polcok tele kottával. Utoljára hagytam a zeneszobát, mert mielőtt belépek Cyrus Wilkinson igazi szentélyébe, meg akartam érezni azt, amit Nightingale a ház sensis illicjének hív, én meg háttérvestigiumnak. Éreztem is egy pillanatra a „Body and Soul”-t, valamint Simone loncillatú parfümjével keveredve megint a por és fűrészpor szagát, de tompán, épp csak hogy. A ház többi részétől eltérően a zeneszoba polcain nem csak külföldi nyaralások fényképei és mulatságosan drága mementói sorakoztak. Úgy gondoltam, hogy aki a hivatalos csatornákon kívül próbál belekontárkodni a szakmánkba, annak sok okkult baromságon kell átrágnia magát, mire ráakad az igazi mágiára. Már ha ez lehetséges. Ezek közül minimum néhány könyvnek ott kellett volna lenni a polcon, de Cyrus semmilyen irodalmat nem tartott a témáról, még az Alaister Crowley-féle Hazugságok könyvét sem, amin mindig remekül lehet derülni, ha másra nem is jó. Inkább apám polcaihoz hasonlított: főleg dzsesszzenészek életrajzai, Straight Life, Bird Lives, köztük a változatosság kedvéért pár Francis Dick-regény. – Talált valamit? – kérdezte Simone az ajtóból. – Még nem. – Annyira füleltem a szobát, nem is hallottam, hogy feljön a lépcsőn. Lesley egyszer megjegyezte, hogy aki nem veszi észre, hogy egy holland néptáncegyüttes kerül a háta mögé, az a modern rendőrmunka rohamtempójú világában nem sok eséllyel pályázhat hosszú karrierre. Én 30
azért rámutatnék, hogy az ominózus alkalommal egy kissé hallás- és értelemsérült turistának próbáltam útbaigazítást adni, és különben is svéd tánctársulat volt. – Nem akarom siettetni – mondta Simone –, csak taxit hívtam, mielőtt jött, és tudja, azok a pasasok mennyire szeretnek várni. – Hová megy? – kérdeztem. – A nővéremékhez költözöm, amíg össze nem szedem magam. Megkérdeztem és leírtam a címet. Meglepő módon a Sohóban volt, a Berwick Streeten. – Tudom, nagy bohémek – mondta az arckifejezésem láttán. – Volt Cyrusnak más ingatlana? Egy raktár? Vagy kert? – Nem tudok róla – felelte, aztán elnevette magát. – Cyrus kertet ás… ez aztán a gondolat. Megköszöntem a rám szánt idejét, majd kikísért az ajtóhoz. – Köszönök mindent, Peter. Nagyon kedves volt. Az oldalsó ablak tükörképében pont láttam, hogy a Honda Civicben ülő nő még mindig a házzal szemben parkol, és minket bámul. Amikor arra fordultam, elkapta a fejét és úgy tett, mintha az előtte álló autó farán lévő matricákat olvasná. Aztán megkockáztatott egy pillantást, és azt látta, hogy nagy erőkkel felé tartok. Láttam, hogy bepánikol, és vacillál, hogy indítson-e vagy kiszálljon. Amikor kopogtam az ablakon, összerezzent. Megmutattam neki az igazolványomat, ő meg értetlenül meredt rá. Ez sokszor előfordul, elsősorban azért, mert a nagyközönség java része még sosem látott ilyet 31
Ben A aronovitch
közelről, és fingja sincs, hogy mi ez. Végül leesett neki, és letekerte az ablakot. – Kérem, szálljon ki az autóból, asszonyom. A nő bólintott és kiszállt. Alacsony és karcsú volt; jó minőségű, de tucat türkiz szoknyaruhát viselt. Ingatlanügynök, gondoltam, de mindenképp ügyfélközpontú munkája van, PR-os vagy nagy jutalékú eladó. Rendőr jelenlétében a legtöbben a kocsira támaszkodnak erkölcsi támaszért, de ő nem, bár vacakolt a gyűrűvel a bal kezén, és haját a füle mögé tűrte. – Csak várakozom itt – mondta. – Van valami gond? Elkértem a jogosítványát, és jámboran odaadta. Ha rendőrként találomra megkérdezed valaki nevét és címét, az nemcsak hogy gyakran hazudik, de meg sem kell adnia, ha nem jelented fel és töltesz ki egy átvételi elismervényt, hogy bizonyítsd, nem diszkriminálod igazságtalanul a szőke ingatlanügynököket. Ha viszont elhiteted velük, hogy közlekedési kihágásról van szó, vidáman odaadják a jogosítványt, amin rajta a nevük (az esetleges kínos középső név is), a címük és a születési idejük, amit én most mind leírtam. Melinda Abbottnak hívták, 1980-ban született, és azon a címen lakott, ahonnan az imént léptem ki. – Ez a lakcíme? – kérdeztem, ahogy visszaadtam a jogosítványát. – Mondjuk. Az volt, és arra várok, hogy visszakapjam. Miért akarja tudni? – Egy folyamatban lévő nyomozáshoz van köze. Ismer egy Cyrus Wilkinson nevű férfit? – A vőlegényem – nézett rám keményen. – Talán történt valami Cyrusszal? 32
A rendőrségnél vannak hivatalosan elfogadott útmutatók arra nézve, hogyan kell a hírt közölni az érintettek szerettei vel, de az nincs köztük, hogyan rukkoljunk elő vele az utca közepén. Megkérdeztem, beüljünk-e a kocsiba, de átlátott rajtam. – Inkább mondja el most. – Attól tartok, rossz hírem van. Aki valaha látott rendőrfilmet, az tudja, hogy ez mit jelent. Melinda hátrahőkölt, majd észbe kapott. Kis híján ös�szeomlott, de láttam, hogy mindent azonnal visszaszív az arca maszkja mögé. – Mikor? – kérdezte. – Két napja. Szívroham. Bambán nézett rám. – Szívroham? – Sajnos. Bólintott. – Maga miért van itt? – faggatott. Megmenekültem a hazugságtól, mert egy minitaxi állt meg a ház előtt, és dudált. Melinda megfordult, az ajtóra meredt, így nem mulasztotta el, amikor Simone kijött a két bőrönddel. A taxis szokatlan lovagiassággal odasietett, és elvette a bőröndöket, betette a csomagtartóba, miközben a nő bezárta az ajtót. Mindkét biztonsági zárat, figyeltem meg. – Ringyó! – kiáltotta oda Melinda. Simone rá sem hederített, a taxihoz indult, amivel pontosan azt a hatást tette Melindára, amit vártam. – Igen, te! – kiabált tovább. – Meghalt, te ringyó, és még annyi fáradságot se vettél, hogy elmondd nekem. Az az én házam, te kövér dög!
33
Ben A aronovitch
Simone erre felnézett, és először azt hittem, azt sem tudja, kicsoda Melinda, de aztán bólintott magában, és szórakozottan felénk dobta a kulcscsomót. Melinda lábánál esett le. Felismerem, mikor durran el valaki agya, úgyhogy már fogtam Melinda felkarját, nehogy odarohanjon és a szart is kiverje Simone-ból. A Királynő békéjének megőrzése, ez a lényeg. A sovány kis Melindába azért szorult erő, a végén két kézzel tudtam csak visszatartani, és ahogy a vállam felett üvöltözött, csengett tőle a fülem. – Azt akarja, hogy letartóztassam? – förmedtem rá. Régi rendőrtrükk: ha figyelmezteted az embereket, sokszor elengedik a fülük mellett, de ha kérdést teszel fel, azon önkéntelenül elgondolkodnak. Amint elkezdenek gondolkodni a következményeken, szinte mindig megnyugszanak, persze hacsak nem részegek, nincsenek betépve, nem tizennégy és huszonegy között vannak, vagy nem Glasgow-ból jöttek. Szerencsére Melindára a kívánt hatást tette, abbahagyta annyira a sikoltozást, hogy a minitaxi elhajthasson. Miután meggyőződtem róla, hogy a frusztrációját nem rajtam fogja levezetni, ami szakmai ártalom egy rendőrnél, lehajoltam a kulcsért, és a kezébe nyomtam. – Felhívjak valakit? – kérdeztem. – Aki idejön, és magával lesz? A fejét rázta. – Majd a kocsimban várok egy kicsit. Köszönöm. Nem kell megköszönnie, asszonyom, én csak… Én csak ki tudja, mit csinálok? Nem hittem, hogy bármi hasznosat ki tudok szedni belőle aznap este, hát magára hagytam.
34
Néha egy nehéz nap után semmi sem laktat úgy, mint a kebab. Találomra beugrottam egy kurd falatozóba Vauxhallban, majd az Albert Embankmenten megálltam enni. A Jagben nincs kebab, ez szabály. A partszakasz egy része a modernizmus rohamát szenvedte el a hatvanas években, de hátat fordítottam az unalmas betonhomlokzatoknak, és inkább azt néztem, ahogy a nyugvó nap felgyújtja a Millbank Tower és a Westminster Palota tetejét. Az este elég meleg volt, hogy ingben legyen az ember, a város úgy kapaszkodott a nyárba, akár egy leendő trófeafeleség egy ígéretes csatárba. Hivatalosan a GSB9 tagja vagyok, ami a gazdasági és speciális bűnügyek 9. egységét takarja, azt az egységet, amiről a jól nevelt zsaruk nem beszélnek tisztességes társaságban. Nincs értelme megjegyezni a GSB9-et, mert a városi rendőrség négyévente újjászervezi magát, és megváltoztat minden nevet. A Súlyos és Szervezett Bűnözés Csoport Kereskedelmi Rablási egységét ezért nevezik az 1920-as indulása óta Repülő osztagnak. Vagy Sweeney-nek, ha ragaszkodunk a cockney gyökerekhez. Sweeney Toddról ugyebár. A Sweeneytől eltérően a Hodály felett könnyű elsiklani: részben mert olyasmit csinálunk, amiről senki sem szeret beszélni, de főleg mert nincs látható költségvetésünk. Ha pedig nincs költségvetés, nincs bürokratikus figyelem, vagyis nincs papírmunka. Az is segít, hogy idén januárig az egységet egy, azaz egy fő alkotta: bizonyos Thomas Nightingale főfelügyelő. Bár velem a létszám megduplázódott, aztán jó tízévnyi feldolgozatlan papírmunkát kellett bepótolnunk, továbbra is lopva leledzünk a városi rendőrség bürokratikus hierar-
35
Ben A aronovitch
chiájában. Titokzatos utunkat járjuk a többi zsaru között, végezzük a kötelességünket. Az egyik kötelességünk pedig a nem engedélyezett varázslók és a mágiát egyéb módon gyakorlók vizsgálata, bár én nem hittem, hogy Cyrus Wilkinson mást is gyakorolt a szaxofonozáson kívül. Abban is kételkedtem, hogy a hagyományos drog-pia dzsesszkoktéllal lett öngyilkos, de ezzel meg kellett várni a vérvizsgálatot. Miért használna valaki mágiát ahhoz, hogy megöljön egy dzsesszzenészt a hakni közepén? Nekem is vannak problémáim a „free jazz”-zel és az atonális modernistákkal, de emiatt nem ölnék meg senkit… legfeljebb, ha bezárnak velük egy szobába. A folyó szemközti oldalán egy katamarán kanyarodott el a Millbank mólótól, harsogó dízelmotorral. Összegyűrtem a kebab papírját, és bedobtam egy szemetesbe. Beszálltam a Jagbe, indítottam és továbbhajtottam a szürkületben. Valamikor be kell néznem a Hodály könyvtárába, hogy történelmi precedensek után kutassak. Polidori általában jó támpont ital és tivornyázás terén. Biztos, mert annyiszor kiütötte magát Byronnal és Shelley-ékkel a Genfi-tónál. Ha valaki első kézből ismeri a korai és természetellenes halált, akkor az Polidori, aki szó szerint azelőtt írta meg erről a könyvét, hogy ciánt ivott. A címe Természetellenes halálesetek vizsgálata Londonban az 1768–1810 években, és vagy két kiló, és csak remélni tudtam, hogy ha elolvasom, nem leszek én is öngyilkos. Késő este volt, mire a Hodályhoz értem és beálltam a kocsiszínbe. Toby ugatni kezdett, amint kinyitottam a hátsó ajtót, és csúszva jött az átrium márványpadlóján, egyenesen neki a sípcsontomnak. Aztán Molly siklott be a konyha fe36
lől, akár egy bizarr, gótikus Lolita-verseny győztese. Toby ugatására fittyet hányva megkérdeztem, Nightingale ébren van-e. Molly kissé megrázta a fejét, majd kérdőn nézett rám. Molly a Hodály házvezetőnője, szakácsa és rágcsálóirtója. Sosem beszél, túl sok a foga, és kedveli a nyers húst, de ezt sosem róttam fel neki, és sosem hagytam, hogy közém és a kijárat közé kerüljön. – Kidöglöttem, lefekszem – közöltem. Molly Tobyra nézett, majd rám. – Egész nap dolgoztam – méltatlankodtam. Molly megbiccentette a fejét, amit azt jelentette: „Nem érdekel, ha nem viszi ki a szagos kisállatot sétálni, maga takarít fel utána.” Toby abbahagyta az ugatást annyi időre, hogy reménykedve nézzen rám. – Hol a póráz? – sóhajtottam.
37