6. fejezet A jogfosztottak
Semmi kétség, kellő távolságból nézve szigetünk a világ leggazdagabb szegletének látszott. Elképesztő mennyiségű bánya működött itt, repkedtek a rúpiamilliárdok. Úgy vonzotta a hely a dollármilliárdokat is, mint a hamelni patkányfogó fuvolájának édes dallama az elbűvölt patkányokat. Viszont közelebbről nézve a sziget gazdasága egyetlen helyen összpontosult, szépen felhalmozódva, mégpedig a Birtok falain belül. Csupán karnyújtásnyira az erődítményen kívül egészen más látvány tárult a szemünk elé, és olyan nagy volt a kontraszt, mint egy szürke tyúk meg egy színpompás páva között. Kint éltek a bennszülött belitungi malájok, és ha nem volt nekik legalább nyolc gyerekük, akkor még nem is próbálkoztak igazán. Szidták a kormányt, amiért nem nyújt nekik semmilyen szórakozást, így aztán jobb híján gyerekcsinálással töltötték az estéiket. Túlzás lett volna nyomortanyának nevezni a falunkat, de nem állnánk messze az igazságtól, ha olyan munkásfalunak mondanánk, amelyre már az ipari forradalom kezdete óta a biztos hanyatlás várt. Belitung szigetét az elsők között foglalták el a holland gyarmatosítók Indonéziában, és hét emberöltőn át elnyomás alatt tartották. Aztán az évszázadokig nem szűnő, szikkasztó nyomorúságot egy éjszaka, egyetlen szempillantás alatt elmosta a gyötrelmek zivatara: megérkeztek a japánok. Apám még nagyon is jól emlékezett a viharos rohamra. – Tudod, fiam, a katonák sohasem engedték le bajonettjeiket, és pokollá változtatták az életünket. – Tiszta tekintetében 36