Partium nyár 2018 06 25

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXVII. évfolyam, 2. szám, 2018. nyár

SZERZŐINK

Magyari Barna (Vésztő) Antal Krisztián Tamás (Zilah) Micu, Alice Valeria (Kolozsvár) Bertha Zoltán (Debrecen) Molnár József (Vác) Dâncu, Vasile (Runk) Oláh András (Mátészalka) Demény Péter (Marosvásárhely) Petrusák János (Nyíregyháza) Dusa Lajos (Debrecen) Radnai István (Budapest) Farkas Gábor (Budapest) Rideg István (Karcag) Fecske Csaba (Miskolc) Sándor Szilárd (Jobbágyfalva) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Sarusi Mihály (Balatonalmádi) Filep Gergő (Mátészalka) Săuca, Daniel (Zilah) Flămând, Dinu (Felsőborgó) Szöllőssy Tibor (Nyírmada) Gulyás Imre (Debrecen) Sz. Tóth Gyula (Budapest) Halmosi Sándor (Budapest) Tálas Ágnes (Budapest) Hoblea, Daniel (Zilah) Támba Renátó (Ózd) Jász Attila (Budapest) Terék Anna (Budapest) Kaiser László (Budapest) Tóth István (Szolnok) Lackfi János (Zsámbék) Turczi István (Budapest) Lajtos Nóra (Debrecen) Ványai Fehér József (Gyomaendrőd) Lengyel János (Beregszász) Vass Tibor (Hernádkak) Marković, Radmila (Kishegyes)

1

A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre Afedő borítón Filep Gergő „Pipacsvirágzás” című felvétele látható A lapbelsőt Filep Gergő fotói díszítik Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők: Elek Ottó (Nyíregyháza) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Szigeti Gábor (Budapest) Főmunkatárs Farkas Gábor (Szigetszentmiklós) Kürti László (Mátészalka) Alapító főszerkesztők: Ószabó István (Debrecen) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com

A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2.

Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525 2

Tartalom SZÉPÍRÁS Pillanatképek „A XVIII. költészet tavasza fesztivál”-ról (Zilah) Halmosi Sándor: A párbeszéd elviselhetetlen könnyűségéről… .. 5 Antal Krisztián Tamás: történetalakítás ....................................... 9 Vasile Dâncu: Rögzítés ............................................................... 10 Demény Péter: Nagykorúsításra ................................................ 11 Dinu Flămând: aubade ............................................................... 12 Halmosi Sándor: JA JA-díjas költő verset ír, a tengernek háttal 13 Daniel Hoblea: Ecce ................................................................... 14 Jász Attila: HB-etűdök ............................................................... 15 Lackfi János: A kiöntés zsoltára ................................................ 16 Alice Valeria Micu: Falak .......................................................... 19 Daniel Săuca: Várakozva ............................................................ 21 Terék Anna: Repedések .............................................................. 22 Turczi István: Elfogy az ember .................................................. 24 Vass Tibor: A Kondor-angyalgyermek magányossága I. ............ 25 Sarusi Mihály: Katonadolog (regényrészlet) ................................... 28 Gulyás Imre: Feltámadásra ............................................................. 39 Kaiser László: Elmúlt, Készülődés, Jules és Jim, Szabadulás (versek) ............................................ 41 Lengyel János: A körülmények ........................................................ 43 Molnár József: Árverésen, Arcáról patakokban, Fék nélkül (versek) ................................................................. 46 Radmila Marković: Nagymama a kofferben, A baleset (novellák) ................................................................. 49 Radnai István: Les Préludes ........................................................... 53 Petrusák János: „A múltnak méhiből…” ........................................ 54 Ványai Fehér József: Felszívódhatsz, Végzet, kezdet (versek) ....... 57 Hetvenkedők (A 70 éves Dusa Lajos és Fecske Csaba köszöntése) ................... 58

.

Partium

3

TANULMÁNY Bertha Zoltán: Csillag a máglyán (Szellem és történelem sorsdilemmái Sütő András drámájában) ............................................................ 63 Farkas Gábor: Immanens és teremtett valóság ............................... 67 SZILÁNKOK Szöllőssy Tibor: Kárpátaljai életképek ............................................ 70 Tóth István: A cangahuszár ............................................................. 75 EMLÉKEZÉS Elhunyt Kányádi Sándor ................................................................... 77 Emlékezés Görömbei Andrásra ......................................................... 78 Magyari Barna: Huszonnégy éve távozott a Szmolából lett Simonyi .................... 79 SZEMLE Bertha Zoltán: Erdélyi sors- és identitáskérdések ........................... 83 Rideg István: Józan mértékkel formálni erényt a törékenységből: így tenni élhetőbbé a világot! ....................................................... 86 Oláh András: Adósságlevél ............................................................. 94 Lajtos Nóra: Egy holdarcú asszony melankóliája ........................... 96 Sz. Tóth Gyula: Nyelvben élő izzó sorsok .................................... 103 UNITÁRIUS SZEMMEL Támba Renátó: Isten mindenütt jelen van .................................... 109 Sándor Szilárd: Jézus nélkül maradt tanítványok vasárnapján ...... 111 Felhős Szabolcs: Szemelvények az UART életéből – 2. ................ 112 NÉPFŐISKOLAI ROVAT Tálas Ágnes: Öko-népfőiskolák bemutatása .................................. 114 HÍREK ................................................................................................. 120

4

.

Partium

Szépírás Pillanatképek a XVIII. költészet tavasza fesztiválról (Zilah) Halmosi Sándor A párbeszéd elviselhetelen könnyűségéről, a közösségi mediációról, Középeurópa újjászületéséről és a katarzisról, amiről nem illik beszélni – egy pódiumbeszélgetés margójára. valós riport egy nem amerikai fesztiválról Ahagyomány születik, a hagyományt teremtik, konkrét emberek konkrét helyeken.

Mert a szellemi embernek a konkrétum már felüdülés, a keret támpont, ürügy a meditációra, a valós párbeszédre, a nulladik típusú találkozásokra.

Zilah is ilyen hely már.

2000 óta, immár 18. éve szervezik meg, mindig április utolsó hétvégéjén, a románmagyar költőtalálkozót, a Költészet Tavaszát. Ilyen jellegű találkozóra amúgy sincs sok példa a Kárpát-medencében, pedig nagy szükség lenne rájuk.

Engem már 2008-ban, amikor először vettem rajta részt, nagyon megfogott az a szívmeleg, közvetlen találkozás, az irodalmi, interetnikus és kulturális párbeszéd lehetősége, és ez a velejéig erdélyi, szilágysági, ízes kezdeményezés. Nemcsak a kötelezően jó szilágysági pálinka miatt. Akkor még csak alakult, nem volt lényegi párbeszéd a román és a magyar írók között, kerülgettük, kóstolgattuk egymást udvariasan, együtt olvastuk fel a verseket a kétnyelvű antológiából, mely a Találkozó védjegyévé vált, és együtt boroztunk utána este. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez lassan megváltozzon, és egy tényleges párbeszéd elinduljon, ezért javasoltam három évvel ezelőtt, hogy legyenek pódiumbeszélgetések, rendhagyó irodalomórák, műhelyek, Demény Pétert is csatlakozott ehhez, és a szervezőknél nyitott fülekre találtunk. Erre tavaly tettük az első kísérletet, ami kiválóan sikerült, de az ideit érzem az igazi áttörésnek, főleg a pódiumbeszélgetés miatt.

Eredetileg egy Demény Péter-Doru Pop beszélgetés volt betervezve a közösen írt könyvükről, a Csavargócsevelyről [Palavrageala vagabonzilor, Charmides Kiadó, 2017], de egy váratlan családi esemény miatt Péter nem tudott eljönni, így én ugrottam be helyette.

A téma nagyon izgalmas volt: mit jelent közép-európainak lenni, mit jelent románnak, magyarnak lenni, mik az együttélés ágai-bogai, lehetséges-e a lényegi párbeszéd.

Beszéltünk a kirekesztő és befogadó nacionalizmusokról, a patriotizmusról, KözépEurópa újraéledő szelleméről és szerepéről a mai Unióban, illetve Trianonról, a Centenáriumról, az Egyesülésről, szóval kényesebbnek hitt témákról is. Egészen katartikus élmény volt, és nemcsak mi gondoltuk így, de a jelenlévők is hasonlóan nyilatkoztak.

.

Partium

5

Nem tudtuk abbahagyni a beszélgetést, este folytattuk a kocsmázás alatt – mindenki fel volt villanyozva. Felvetettem például, hogy ha én felelős, döntéshelyzetben lévő ember lennék Magyarországon, mondjuk egy kultuszminiszter, azt javasolnám, hogy a nemzetközi nyelvek (angol, német, francia) mellett minden iskolában válaszható legyen egy szomszéd nép nyelve is. Ha nem ismerjük egymást, és ha nem kezdünk el végre már beszélni, akkor semmit sem tudunk elmondani, még azt sem, hogy mi fáj, vagy mit várunk el a másiktól. A saját nyelven még a kritika is egészen máshogy hangzik, mint idegenül. És ha egy nyelvet a nyelvünkre veszünk (hogy ezzel a képzavarral éljek), főleg a költészeten keresztül, akkor már az ízét is érezzük, a kultúrát, a kis nüanszokat, végső soron magát a néplelket is. És lesz, ami már személyessé, szerethetővé is válik abból az eddig idegenből. Mint egy randevún, valami mindig megtapad. Döbbenetes nagy potenciál van benne, és ebből döbbenetesen keveset használunk. Elvagyunk egymás mellett, mint a befőtt.

Doru Pop a felvezetésben arról panaszkodott, ahogy én is, hogy hiányolja a közös fórumokat, nincs igazán átjárás kultúráink között. Kolozsvári Magyar Napok, Kolozsvári Román Napok. Külön főterek, külön kocsmák, külön körök. Még az erdélyiek sem ismerik az erdélyi másik nemzet kortárs irodalmát. (Üditő kivétel, hogy a Kolozsvári Magyar Színházban románul feliratozzák a darabokat). Egyszerűen botrányos, hogy jobban ismerjük az angolszász irodalmat, szellemi áramlatokat, mint mondjuk a románt, szlovákot, vagy szerbet. A minap hasonlóképpen nyilatkozott a román kultuszminiszter is, hogy a románok jobban ismerik a távolkeleti népek irodalmát, éthoszát, mint a mellettük élő magyarokét és hogy ez mennyire botrányos. És tényleg az! Annál meglepőbb volt a beszélgetés katarzisa, ami abból fakadhatott, hogy megtapasztaltuk, hogy tényleg lehetséges a párbeszéd, amit mi magunk sem hittük már, amitől tudat alatt féltünk, szorongtunk, ami eddig beteggé tett minket, pedig láss csodát, semmi különös nem történt: nem nyílt meg alattunk a föld, nem szakadt ránk az ég, nem vonult be egyetlen hadsereg sem. És mert a lélek annyira ki van már éhezve a harmóniára, a szintézisre, a békére, a csodákra, hogy ha megtapasztalja, megnő, és szárnyalni kezd. Feloldódni, megbocsájtani, vezekelni. Megkönnyebbülni.

Hamvas Béla öt géniuszról beszél, de én ezt kibővíteném legalább húszra, az elszakított nemzetrészeknek is időközben kialakult a saját néplelke, ami még tovább is osztható, meg ott vannak a szomszéd népek és a nemzetiségek géniuszai is, amit a határon túli és a hazai magyarság integrált és folyamatosan integrál a magyar kultúrába. Délszláv zene, román színház, sváb porták, Bartók Román táncai, az erdélyi népzene egymás mellett élő táncrendjei, Zorán és Nikola Parov, a Yengibarjan-testvérek, Jakubisko Báthory Erzsébet-rehabilitációja, Oláh Miklós, Kossuth és Petőfi, erdélyi jiddis népköltészet, lengyel, örmény, görög szigetek, a gasztronómiáról és a nyelvi átjárásokról nem is beszélve – ezek mind integráns részei és alakítói a magyar kultúrának és a magyarságtudatnak.

Mindennek vannak előnyei, pozitívumai, minden a fejlődésünket szolgálja, még az olyan nagy sorstragédiák is, mint Trianon. És hát sem önsajnálatból, sem nosztalgiából nem lehet élni. A nosztalgikus létezés előbb-utóbb megkeseredik és áthajlik a pátosz6

.

Partium

ba, aminél sötétebb, rombolóbb nincs. Mindent tönkrevág, megsemmisít és kifordít önmagából – a legnagyobb görcsök egyike, a beszéd legnagyobb megakasztója.

A párbeszéd jelentős potenciállal rendelkezik, nemcsak értelmiségi körökben, ámde politikusi körökben már kevésbé. Ők ellenérdekeltek, a nemzetvédés és a nacionalizmus szavazatokat hoz. Viszont nagyon nagy árat fizetünk érte! Beszéltünk arról, hogy a huszadik század előtt mennyivel befogadóbb, átjárhatóbb volt a nacionalizmus, ami iránt erős nosztalgiát lehet érezni, akkoriban egészen természetes volt, hogy az emberek beszélték egymás nyelvét (Erdélyben többnyire hármat, a Bánátban sokszor négyet is!, a hadseregben is illett a sok beszéd) és nagyon sokszor optáltak a másik nemzetre, ez szívük választása volt. Az idegenek úgy tudtak csatlakozni egy kultúrához, nyelvhez, hogy közben más nemzethez tartoztak. A huszadik századtól kezdve annyira fojtóvá vált az egy nemzethez tartozás tudata, hogy gyakorlatilag a saját tagjait szolgaként köti magához, meghatározza, hogy hogyan kell, lehet, szabad gondolkodni a saját nemzetről, és hogyan a többiről, és aki egy kicsit is eltér ettől, az rögtön hazaárulóvá válik. Nem engedi meg az átjárásokat. Vagy ez a mostani eset: egy bukaresti román lányra, Roxana Tudorra ráesett egy könyvespolc, kórházba került, és ott valahogy meghallott egy Zámbó Jimmy-számot. Rájött, hogy ez milyen gyönyörű nyelv, gazdag kultúra, elkezdte kutatni, azóta tanul magyarul, tiszteletbeli székely lett, magyar népviseletben jár Bukarestben, hőn áhított vágya, hogy magyar állampolgár lehessen. Ő ott az unguroaica, a magyar lány. Mi erre persze felkapjuk a fejünket, szinte alig hisszük el, nem vagyunk ehhez hozzászokva, miközben régebben ez sokkal természetesebb volt.

Nem kellene hagyjuk, hogy megfojtson a saját patriotizmusunk, és nyakunkba üljenek a saját politikusaink.

Nyugat-Európában a másik véglet zajlik, a nemzetközösségek teljes felbomlását és szétesését látjuk, ami nagyon nem jó irány. Mert szükség van a nemzetekre, közösségekre. Megtapasztaltuk azt is, hogy a túlzott nacionalizmus hova vezet, tehát valahogy az egészséges egyensúlyt kellene megtalálni. A saját kultúrám megőrzése, ápolása az egyetemes kultúra szempontjából elengedhetetlen, hisz az ezekből tevődik össze, ezért ilyen érdekes, és gazdag, kivételes, meg nem ismételhető, ugyanakkor ez nem irányulhat más ellen. Ezt a kényes, de húsbavágó egyensúlyt kellene megtalálni, és megtartani. Az arányokat. Az igazságot, ami mindig középen van, de sosem a matematikai középnél.

A nemes patriotizmust, ha lenne még olyan szavunk, amiket még nem használtunk el teljesen.

Most, 2018-ban történelmi esélyünk van Közép-Európát újraértelmezni, és benne Európát feltámasztani, mint génbankokból az életet a nagy pusztulások után.

De ehhez nekünk, közép-európaiaknak is radikálisat kell lépnünk, paradigmát kell váltanunk, dekonstruálnunk kell saját előítéleinket és nemzeti mítoszainkat, és el kell fogadnunk, és be kell emelnünk saját alkotmányainkba, hogy a szomszédaink, a nemzetiségeink nem holmi kiszorítandó, asszimilánadó, elüldözendő peremcsoport, kisebbség, kellemetlen ballaszt, hanem országalkotó sorstársaink, már sok száz év óta.

Ha az egy és oszthatatan nemzetállamtudatot felváltaná a valódi sorsközösség tudata, az őszinte érdeklődés, és tisztelet és párbeszéd,- és az az európai éthosz, amely részben

.

Partium

7

itt alakult ki a középkorban és az újkorban, akkor erre a fundamentumra lehetne építeni. De ehhez az is kell, hogy a gyászmunkát elvégezzük, és a halottakat eltemessük.

Azt is feszegettük, hogy ki hogy viszonyul a Centenáriumhoz. Az RMDSZ például egy olyan koncepcióval készül rá, hogy bemutatják azokat a magyarokat, akik ez alatt a száz év alatt öregbítették Románia hírnevét, sokat tettek az ország kulturális fejlődéséért, ezzel is felmutatva, hogy a magyarság igenis államalkotó része az országnak, nem holmi kis kellemetlen, megtűrt peremcsoport. A közönség soraiból valaki felvetette, hogy ez dicséretes, de szerinte arról is kellene beszéljünk, mi, magyarok, hogy mit kaptunk mi a románoktól. Ez is nagyon fontos. De továbbmehetünk, ki ne ismerné a Brian élete egyik kulcsjelentét, hogy de mit adtak nekünk a rómaiak?! És bizony, tegyünk csak egy gondolatkísérletet: mit adtak nekünk a románok?! Mit adtak nekünk a magyarok?! A németek?! Európa?! És így tovább. Ki fog derülni, hogy egyetlen lista sem üres, és könnyen érhetik az embert meglepetések, minél erősebb a prekoncepciója és az előítéletei, annál inkább.

Azt is felvetettem, hogy játsszunk el azzal a gondolattal, hogy testvérek vagyunk.

Ma már komoly genetikai kutatások vannak erről, és nagyon úgy tűnik, hogy sokkal inkább vagyunk rokonok egymással, Európa és Közép-Európa népei, mint gondolnánk, ami egészen újszerű és döbbenetes annak, aki eddig csak a tankönyvekből tanulta a történelmet. Azokat úgyis le kellene már cserélni, minden országban. És a valós nyelvi rokonságokat és kapcsolatokat még csak nem is feszegettem. Szegedi Csanád példáját annál inkább, aki a Jobbik alelnöke volt, és kiderült róla, hogy zsidó származású.

Amint ezt megtudta, elkezdett foglalkozni vele, kilépett a pártból, áttért zsidó hitre.Addig amíg ezt nem tudta, ugyanazokat az embereket, vagyis a saját nemzettársait, gyűlölte. Ennyire változnak a dolgok. És ennyire minden fejben dől el.Az is, hogy békében akarok élni, vagy nem akarok békében élni, saját elvárásaimnak eleget tudok-e tenni, ugyanazzal a mércével mérek-e másokat, vagy nem? Nagyon érdekes dolog derülne ki, ha ezeket az egyszerű kérdéseket az emberek feltennék maguknak. Az persze külön tanulmányt érdemelne, hogy miért kell ahhoz valódi kapcsolat, rokonság, hogy valakit elfogadjunk, szeressünk, miért nem lehet másokat önmagukért, erényeiért tisztelni, becsülni, szeretni, testvérré fogadni, mint ahogy tették egyes népek, közösségek, csoportok az ókorban, de az újkorban is? A keresztény felebaráti parancsról nem is beszélve.

De a törzsi szemlélet sajnos nagyon szívósan tartja magát, nehéz fölébe kerekedni.

Mert olyan könnyű úgy általában szeretni mindenkit, az egész emberiséget, de valaki konkrétat, itt mellettem elfogadni, főleg, ha nem is felel meg teljesen az ízlésemnek, elvárásaimnak, az már messze nem olyan könnyű és triviális.

Marian Cozma temetésén sok tízezer magyar vonult ki magyar és román zászlóval, nagyon felemelő volt. Még a központi román sportlapok is írtak róla. Az édesapja semmit sem tudott Magyarországról, most meg nagy csodálattal tekint az országra. Valami megmozdult. A lélek mocorog. Kikönyökli magának bennünk a harmóniát. Ahol nemzetek süllyednek el.Ahol nemzetek születnek.Ahamvasi hatodik faj. Tetemre hívás.

8

.

Partium

Antal Krisztián Tamás

történetalakítás nem ismerem a forgatókönyvet csak a történet elejét végét és egy pár jól meghatározott pontot a lapozások lágy zörejében rejtőzködik egy-egy jelenet előtti remény egy ideje elkezdtem számolni a szomszédos oldalak közti távolságot hogy magamból is próbáljak beírni valamit

Filep Gergő: A vad kelet

.

Partium

9

Vasile Dâncu *

Rögzítés

Örökre egy domb tetejéhez vagyok rögzítve, nincs léghajóm, se szárnyam, csak szegény elvágyódásom viszi el a gondolataimat a sok városba.

Az útjaim rövidek és fedik egymást, mint a cérnaszálak egy gombolyagban.

Egyetlenegy nagy csodát sem ismerek, melyet meg kellene nézni legalább egyszer az életben, nem ismerem a sok gyökértelen sírását sem, akik arra vágynak, hogy legalább egy pillanatra érinthessék a homlokukat a szülőfalujuk göröngyéhez.

* Demény Péter fordítása 10

.

Partium

Demény Péter

Nagykorúsításra Ágóónak Nagykorú lettél. Hirtelen elzúg előttem mindenem, táncaim, szerepléseim, sötétségeim, fényeim, városaim, életeim, démonom és az Istenem.

Nagykorú lettél. Végtelen borult rám a sok fénytelen éjszaka, véges nappal, évek egyetlen pillanattal, szárnyak szépségtapasszal, és a fűrészes félelem.

Az álmaim, a bűneim, a primadonna rímeim, a földrengéses ritmusok – bennük színpadi szív zuhog –, belül-porondos cirkuszok, alagútjaim, sínjeim.

És mindezek között a gyermek, akit partján a mély vizeknek s a vizekben is vittem én, akiben mindig hittem én, aki ellen vétettem én, s akit most magamból kimetszek.

De visszametszek azon nyomban: ha nem vagy itt a két karomban, akkor is itt vagy mindig bennem, lélegzetemben, ihletemben, lépteimben és szerelmemben, a szobámban, s majd a síromban.

Ennyi különös bűn után, nincs más mit mondani talán: szeretlek, hidd el, Ágota, nyugodni nem fogok soha, csak áltatom magam, noha folyton látogat a magány.

.

Partium

11

Dinu Flămând

aubade

*

a magány segít hogy szeresselek ahogy a magányt nem tudom szeretni és két magány együtt az egyetlen magány kétfelől és mert az összeadások elválasztanak a szorzások meg a halálba visznek közeledjünk egymáshoz úgy hogy közben távolodunk ahogy a szilvák az ágról a fűbe hullnak ennek az ősznek a bősége lehetnénk ahogy a válasz egy jó kis kérdés a nem-közeledéseinkkel melyek a kezdethez jönnek ahol a valószínűtlen a lehetetlennel érintkezik mert ha te nem szeretsz soha senki nem szereti majd azt ami bennem szeretetlen s még a szeretetem se szereti mert ha én nem szeretlek még nem-szeretve is nem-szeretve maradsz a szerelem legszomjazóbb hiányától.

* Demény Péter fordítása 12

.

Partium

Halmosi Sándor

JA JA-díjas költő verset ír, a tengernek háttal És nézik a madarak. És nézik az angyalok.

Néha helyet cserélnek.

Filep Gergő: Egyedül

.

Partium

13

Daniel Hoblea *

Ecce

A költő tintája a némaság a rejtély és a talány közötti intervallum melyhez még szó nem ért és nem is érhet gyöngéd színkép gondolatgyilkoló mely kinyír minden filozófiát (olcsó kis elvárásaival a varangy s a létezés mint egy százlábú drótkerítés) eccetera ecce cetera

Filep Gergő: Dimenzió átjáró

Simone Győrfi fordítása

14

.

Partium

Jász A ila

HB-etűdök „Kihűlt fényből vagyunk. A világ (anyag) kihűlt fény.

Valódi életünkhöz való viszonyunk a szerelemben nyiladozik meg.” (Hamvas Béla – 1953. VI.. 12.) „…meg kell tanulnunk élni” (Jacques Lusseyran) Indián tollak az angyalok szárnyain. Így utazunk haza végül.

Mindegy, ki mit mondjon könyveiben. Könnyeiben mutatkozik meg az ember. Ha akkor is tud mosolyogni.

Ahogy. Eszik. A kenyérért nyúl. A mozdulat. A lassúság.

Megsodor egy cigit. Vár. Rágyújt. Lefekszik egy árnyas fa tövébe és alszik egy órát ebéd után. Gyümölcsöt szed a fáról. Nem siet.

Az idő pontosan múlik. Beszél. Hallgat. Ahogy.

Egy álom lakik bennem. Hogy költő vagyok.

Homlokom ragyog. Belenövök lassan a szerepbe.

Mire nem leszek az, már egészen jól játszom majd.

Nem lehetséges-e, hogy a félelem miatt öregszünk?

A félelemtől, hogy megöregszünk. Megöregedtünk. Észrevétlen.

A kertkapun túl is van egy táj. Ott nyílik ki. Hogy érezd a lehetőség távlatait. A kertkapun túl is nyílik egy táj, egy másik. Ami másként hív magához üres lapjaival.

De nem kapkodok, én magam vagyok a mű. Ma például négy csillagnyira ébredtem a haláltól. Egy harmatos mezőn. Ágyamban.

.

Partium

15

Lackfi János

A kiöntés zsoltára Uram, közelítenek énfelém a kíváncsiak, hadonásznak kezüknek csontjaival, lépdelnek lábuk lépteivel, faggatnak faggató szemük pillantásaival, nyaggatnak nyaggató szájuknak kérdéseivel.

Hogy én, aki akkora humorzsák hírében állok (apropó, mondjak már egy viccet, egy szójátékot vagy akár csak bukfencezzek egyet), szóval én, aki afféle szerencsefia volnék, aki ifjú szívekben élek s a vénekében is, akit a bús Budapesten nem tudnak egész idegennek, szóval hogy szoktam-e néha AZT érezni én is.

Pont AZT, igen, amit ők, amit mindenki más gyarló halandó, akik nem ilyen piszok mázlisták, akiknek bajszán nem billeg morzsa, akiknek ugyan adnék már kölcsön pár ezrest, hogy ők is a művészetnek szentelhessék életüket, akik egy doboz cigi árával is beérik, mert erős dohányosok, akik amúgy fenemód tisztelik az én művészetemet, csak kár, hogy pénzt keresek vele, ez mindent elront, ettől válik az egész hiteltelenné, de szívesen sajnálnának pedig engem, a meg nem értett művészt, csak hát, ugye, nem lehet, mert meg vagyok értve, értve vagyok?

Szóval a kérdés lényege, mit lényege, sokkal inkább veleje, úgy mint veleje gerincnek, agynak,

16

.

Partium

esetleg magva, mint gyümölcsnek, sejtnek, atomnak, hogy szoktam-e én is, vagyok-e ÚGY vele én is néhanap?

Vagy mindig örömmámorban lubickolok csak?

Aranybárkán utazom, szivárvány ég alatt?

Van néha tele a tököm nekem is? Érzem-e, hogy életem hasztalan?

Hogy minden elszúrva, veszve?

Hogy ott vagyok, hol a part szakad?

Uram, az engem kérdezőknek mit feleljek, mikor padlón szétloccsanó víz csupán az ember, szellő-tépdeste füstpamat, hangyafutkosás kősziklán, olvadó hókristály egy fagyigépben, áramszünet idején?

Jobbat nem tudok felmutatni, Uram, hisz nyomorult, sebzett a földlakó mind, akár az állat, mely elpusztul s halált lát, jobbat nem mondhatok, mint szépséges házunk alagsorában a csöpögő bojler alá állított vödör példázatát.

Az a sarok házunk szégyenfoltja, így állunk!, a vödör mellé fröccsenő víz feláztatta a padlót, penészes ott a fal, színes penésszel meggyalázott, Uram. És ebben a házban igazából senki se törődik ezzel, mindenki felsőbb szinten éli az életét, csak én töltöm vakond módjára napjaimat idelenn, hol a csöpögés méri az időt, hol a vödröt időről időre üríteni kell, különben mindent elönt a víz, könyveket, varrógépet, takarókat, én vagyok itt a vödör őre.

S tudod, Uram, hogyne tudnád, hiszen tekinteted mint üvegen, hatol át a sziklán, s belátsz a szívek mélyére, páncélszekrények öblébe,

.

Partium

17

s tudjátok, ti kíváncsiak, mikor én is leszállok a lelki kínok kiúttalan tárnáiba, pokolmélyére, mert hiszen én sem úszom meg, miért pont én úsznám meg, a piszok mázlista, aki vagyok, élő-eleven gyerekeimmel, lelkes olvasóimmal, mikor alászállok oda, hol fel kell hagyni minden reménnyel, hol magam is porcica vagyok csupán a semmi szakállába gabalyodva, melyet aztán szórakozottan halász ki, és pöccent a magánál még semmibb semmibe...

Nos, ilyenkor, hiszitek vagy sem, ennek a vízköves műanyag vödörnek a fülében kapaszkodom meg, ez az én arkhimédeszi pontom, metafizikai abszolútumom, hisz mindaddig nem lehetek egészen szükségtelen és nyomorult senkiházi a földön, míg van valami, akit más nem csinál meg helyettem, míg a magam nemében pótolhatatlan vagyok, hiszen akad valahol egy újra és újra megtelő vödör, melyet az én tisztem, senki másé, időről időre kiönteni a lefolyóba.

18

.

Partium

Alice Valeria Micu

Falak* (részlet) Ha jönnél is, nem jössz igazán, valami mindig a falakon túl marad, a szavaidon túl, hogy az érett gyümölcsöt az ágon hagyod nekem, hogy gondolatban megkóstolod, és annak adod, aki megérdemli, amikor tudod, hogy nincs senki más, hogy az őszibarackok, eprek és az összes zamatos gyümölcs, melyek eufemisztikusan pótolják a belső égést, nem érnek meg, hacsak nem a megadás árán.

Te nem is tudsz igazán jönni. Az ölelésed jön, mint álomban a halál, amikor nincs több akadály és visszaömlesz a gyengeséggel együtt, ami nem is létezik, a múlttal együtt, ami egy folyamatos jelenné olvad, mintha millió szavakat mondanának nekünk a szerelem helyett ami megcserélné a pólusokat és falakat omlasztana De hogy is jönnél igazán ha jössz? Nem is élnénk túl, a falak mögötti elfojtott jajgatások ellenére sem, amit magaddal vinnél de nem vihetsz.

* Halmosi Sándor fordítása

.

Partium

19

Ne merjünk falak közé menedéket emelni, hogy üres lélekkel ébredjünk, mert a mészbe bújt régi testek előjönnek és se szó se beszéd a szavaink belsejébe tetőket és padozatokat húznak. Én mégis arra vágyom, hogy igazán gyere, hogy kockát hajtogassunk.

Nem lennének ajtók vagy ablakok, a pincék és padlások felrobbannának, semmi sem maradna köröttünk, csak a szavak megszűnése és a lét rémülete.

Filep Gergő: Bezárva 20

.

Partium

Daniel Săuca

Várakozva

*

Egész életünkben várunk Várunk a boldogságra Várunk a szerelemre Megváltásra várunk Egészségre Valamire várunk folyton Sorban állunk, hogy megfizessük mások őrültségeit Várunk egy országra, ami nincs Nemlétező városokra várunk Hogy megfizessünk végre a magányért Egész életünkben várunk Hogy együnk, igyunk, elpárologjunk Egész életünkben várunk Egy gyors és nyugodt halálra Tudva, hogy mégis hiába vártunk

* Halmosi Sándor fordítása

.

Partium

21

Terék Anna

Repedések Az ember agya rosszabb, mint a szivacs.

Felveszi a bánat formáját és úgy marad.

Hellyel kínálja, vigyorog.

Ez még a halálra is vigyorog, uram.

Aztán körbeveszi, magához szorítja és el sem engedi többet. Úgy kell az agyból kihámozni a bánatot.

Mert megszokjuk uram.

Megszokja az ember a fájást.

Az agy meg felveszi a bánat formáját és szorítja a velőhöz erővel.

Aztán nyeljük a félbetört benzodiazepineket, hogy ne szorítsa lilára a fájdalom az agyat.

De mondja már, hogy maga szerint el tud múlni úgy valami, hogy az ember nem próbálja kipucolni magából minden nap?

Nézem az ég szélét és nyoma sincs megkönnyebbülésnek.

Feketedik, feketedik.

Azt meg biztos a szentpéter szorítja, hogy ennyire fekete.

Megfogja és jól összehúzza az ég széleit, hogy ne férjen át rajta senki, és csak feketedik a szorításától.

Több a halott ember, mint az élő, sehol sem férünk már el, uram.

22

.

Partium

A halottak meg, sorban állnak az ég alatt, egymás hátára támaszkodva várják, hogy kifáradjon a szentpéter, engedjen az a szorítás, és végre bejuthassanak.

Az ég széléhez állok én is.

Szél fúj, feketedek a nappal.

Az ég széléhez állok, és repedéseket keresek.

De tele az ég hajszálakkal.

A maga anyja haját szórta szét ezen az égen a jóisten?

Nehéz megkülönböztetni, melyik a repedés, melyik a hajszál.

Repedéseket keresek, hogy beléjük csúsztassam a kezem és szétfeszítsem valahogy apámnak.

Olyan sovány lett, mire meghalt, hogy talán egy vékony rés is elég, hogy átférjen.

Filep Gergő: Hörmann

.

Partium

23

Turczi István

Elfogy az ember In memoriam Esterházy Péter Töredéknek lenni maga az élet. Úgy gondol rá, ahogy a fű hintázik a szélben.

Itt semmi se mozdul.

Nevek, arcok törlődnek, vezeklő szürkében a táj.

Fekete tollú, fehér madár röptét figyeli egyre, mennydörgésből, villámokból, állatok járásából jósol.

Feszültségeit nem földeli el az ég.

Már Eudémosz gyűrűje sem segít.

De minek is átkozódna: a sötétség neki nem ellenség.

Egy távlatvesztésre hajló éjjel visszahátrál a homályba, hol lecsukhatja végre kígyót agyaggá változtató szemét.

Elmegy a test a porhoz, mondja, hiába tiltják.

A hosszan tartó álom büntetés.

Lejegyzi az első szót, mi ébredéskor az eszébe jut. Tűzzel megtisztítja, vízzel átmossa. Úgy gondol rá, ahogy a fű hintázik a szélben.

24

.

Partium

Vass Tibor

A Kondor-angyalgyermek magányossága I. A szomszéd lány Éjszaka sír, áthallani.

A csatlakozóaljzat lehet a hibás, az akörüli rések, kötelező elvéknyodások, csatlakozáshiányok.

Fél tízkor kezdi, éjféltájt csendesedik el.

Rászoktam, hogy ekkor töltöm a mobilom, s lejátszok közben nekünk valami nyugtató zenét.

Dzsesszt keresek, vagy valami komolyat egy addig ismeretlen netadón, ahol mindössze kétóránként mondanak híreket akármelyik holt nyelven, hogy a katasztrófákat csak sejteni lehessen.

Ha egy napja átlagon alulinak sikerül, hangosabban kezd sírni, mintha figyelmeztetne, mi jön napirend szerint, hamarabb kell becsatlakoznom nekem is.

Soványodott ő is az utóbbi időben, krízisben kötelező az elvéknyodás, a hiányok ébren tartása.

.

Partium

25

Csak ha Ha hozzámérsz, meglátnak.

Ha meglátnak, eltávolodsz.

Ha eltávolodsz, szomorú vagyok, ha hozzámérsz, szomorú leszek.

Ha ellöksz, nem figyel senki.

Ha nem figyel senki, távolra kerülök.

Ha távolra kerülök, nincs visszaút, ha ellöksz, nincs visszaút.

Ha szólsz hozzám, mindenki rád figyel.

Ha mindenki rád figyel, beszélsz hozzám.

Ha beszélsz hozzám, boldog vagyok, ha szólsz hozzám, boldog vagyok.

Ne érj hozzám, csak ha mindenki néz.

Ne lökj el, csak ha mindenki látja.

Ne szólj hozzám, csak ha úgy kívánják, ne hagyj el, csak ha én.

Filep Gergő: Hullámenergia 26

.

Partium

Este öt és hét között Nem bírom, ha füstölsz, nehéz a szád.

Este öt és hét között nincs olyan, hogy nem nehéz, akkor vagyunk együtt, és van, hogy ránehezülsz az egészre.

Nyomkodod a telódat, az biztos, hogy nem velem csetelsz, mert nálam nyomkodod, vagy nálad, amikor ott vagyok, este öt és hét között.

Neheztelek az egészre.

Ha azt mondom, kéne egy füstmentes délelőtt, kijárna, arcomba fújod az összeset.

Már nem hallgatsz rám ebben az ügyben, már több másban sem.

A füstöt tán elviselném még hosszan, de hogy nem velem beszélsz, nem nekem nyomkodod, azt nehezen.

Ha mondom, veszekszel.

Kezdjek füstölni én is, este öt és hét között?

Kisírhatnám, ami jár, talán.

.

Partium

27

Sarusi Mihály

Katonadolog Kibírni valahogy.

Miért nem tűrtél?

Ha egyszer.

Mert a végén…

(1965) Pali az Aranyuccából: rogyadozó verseinkről. (E hónapokban szinte naponta kapok levelet.) Túl a vizsgákon. „Otthon vagyok a kedves, sáros Nagyfaluban,” (az Aranyucca különösen az volt) „ahol a poháremelgető haverok között jól érzi magát az ember. Misikém, csak Te hiányzol a társaságba. Remélem, én legalábbis nagyon szeretném, ha most hazajönnél és a Halászban jól kibeszélgetnénk magunkat. Lenne miről. Különben itt Csabán is rebesgetik már, hogy egy év után leszerelnek benneteket, szédületes lenne!” Az lett volna; akkor nem szököm meg, kivárom. Az általam kért könyvet megvette. „Misikém, írod, hogy alkossak véleményt verseidről.”

Meglep, mert nem szerettem az íróköri gittrágást, egymás dolgainak a nyílt színi elemzését. Lám, mégis. „Legjobb lenne szóban, de néhány mondatban azért megpróbálom. / Írod, hogy Cömbi teljesen absztraktnak tartja, Te pedig nagyon is konvencionálisnak.” Cömbinek (1981-ben) A csabai Szajnán is túl modern volt. „Ebből a szempontból a kettőtök álláspontja közé kell helyezkednem. Alapjában véve jól érthető, feltéve, ha az illető ismeri az indító okokat, amelyek a vers megírását kiváltották. S én ezt eléggé ismerem. Egyes utalásokat viszont én sem értek: 's lehányom kik élvezik e dögevő melót / és nem utálom a bölcs személyzetist'.” Haha. (Nyilván a Gamma személyzetisére gondoltam, aki '56-os múltamat firtatta, másképp hogy kerültem volna elé kazánfűtőjelöltként a kitűnő érettségimmel… Ha, ha.) Tiszta (mélyen elvont) 'költészet'! „Tudom, hogy vétek a dialektika alapszabályai ellen, ha csak így önkényesen kiszakítok 2 verssort, de őszintén nem tudom, milyen melóra utalsz itt.” Szerencsémre e „költeményemet” is elvitte a macska. „Talán a katonaságot szidalmazod itt (mint intézményt).” Minden intézményt. Az egyiket jobban, mint a másikat. Nem véletlen írtam ekkortájt anarchista kiáltványomat. „Egyes verssorok kifejezésmódja különösen tetszik. Pl. amikor azt mondod, 'e semmi a fejben tudom nem sikerülhet / ám mi az ami ezen kívül enyém lehet / a Boldogság csak számomra magánakvaló'.”

Sem híre, sem hamva ezeknek! Katonadolog, s bevághattam a tűzbe, vagy a Dunába. „Ebből viszont még pesszimizmusod árad.Amegpróbáltatásoktól rogyadozni látszol.

Légy erős!!! / Végeredményben én pozitíve értékelem műved.” Ő volt az egyetlen? „De meg kell jegyeznem, hogy méltó bírálója versednek akkor lehetnék, ha legalább oly mértékben ismerném az irodalmat, mint te.” Amikor még nekem is volt épp elég tanulni valóm! „Mi lenne, ha elküldenéd ezt vagy más versedet Váczinak? / Szédületes jó fej – Te is mindig mondod ‒, ő is rengeteget szenvedett az életben, lényegében * Részlet a szerző ÉLETSZOMJ című, készülő levélregényéből.

28

.

Partium

az indította el a költői pályán.” Nemrég Csabán járt, nagy vita kerekedett világnézet és költészet viszonyáról. Majd megbeszéljük. (Küldtem neki, valahogy nem tetszettem őkelmének. Sem ekkor, sem később.) (A vagabund stílusom?) Sereg és költészet. Épp összeillenek!Adurvaság az árnyalatokkal.

Vizesfásról Öcsi. 1964. Karácsony hava 17-én már írt a seregbe sorolt 'Huszár' Honvédnak Öcsi, a mezőgazdának készülő (amúgy Zsilip-környéki) osztálytárs‒barát. Kicsit nehéz kiolvasni, miben sántikál. Második újévi levelében úgy kezdi: „nem értem, hogy egy sima kopasz levelét felbontják, de tudod, most úgy írd, hogy csak mi értsük jó lejtés jó fejelés”. És a szokásos irka-firka. Jó fiú! Jó barát. Ő volt az, aki egy Szilveszter-este a Melósban az asztalunktól a háta mögé, a táncolók közé vágott egy sörösüveget. Aztán széket emelgetett, hogy most azt ereszti el… (Palival csak lestük.) Még hogy e leveleinket elolvasták… (a kedves elhárító tovarisok?)!

Amikor olajra lépem, az utánam küldött szökevényüldözők – a katonai rendészettől? ‒ Pali barátomtól az egyetemi diákotthonban azt találták kérdezni, mikor látta utoljára anarchista barátját?! Mert hogy a tisztesiskola padjában felejtettem (nem volt hová rejtenem) azt az írásomat, amely az anarkia magasabbrendűségéről bölcselkedett. El nem kobozták, máig megvan a kéziratgyűjteményemben. (Hogy ne jöjjek rá, miben mesterkednek? Legyek óvatlan?)

Atilla, Csabáról, I. Ez időben a barátaim egyike, adott pillanatban vele volt a legszorosabb a kapcsolatom. A többiek jórészt már egyetemen, neki elsőre nem sikerült a fölvételije, munkába állt (a meteorológiai állomáson), majd újra kísérletezett – ezúttal már természettan helyett a lutheri hittudománnyal ‒ s fölvették. Teológusként sem bírta sokáig cérnával, hazajött. Mindenben csalódott? Utolsó beszélgetéseink a Körös-part s ligeti Sörkert helyett a könyvtárban. Nagyon elege volt a kommunizmusból.

Már főiskolás vagyok (1967 táján), amikor dobbant. Németországban köt ki, ahol rövidesen balesetben elhunyt. Másik beszélgetőtársa – élsportoló, amúgy enyhén nyilas beütésű tökéletlen volt, a század végén már félnótás csavargóként tengettlengett a városban ‒ végig azon a véleményen volt, hogyAtillát a KGB elintézte.

Atilla… (Az édesanyja utóbb ahányszor meglátott, annyiszor elsírta magát. Megölelt, „Mintha a fiamat látnám!”, megpuszilt; ugyanígy tett a feleségemmel, akit bemutattam neki. Egy szem fia jutott neki rólunk eszébe. Hogy Atilla is boldog házas lehetne, neki unokákkal, ha… bírja cérnával.) (Nem sikerült neki.) A mocskos bolsevizmus egyik fiatal, tehetséges magyar áldozata ő. Akit ezen a címen biztos nem tart nyilván senki. Nem is fog. De a mi szívünkben, míg dobban benne az élet, eleven marad. (A finomsága. Okossága. Becsületessége. Tisztasága.) (Hagyjuk inkább abba.) ‒ Köszönd meg, hogy ilyen barátaid lehettek. ‒ Ekkor még ezt írta, igen hosszú levél, kétszerre fért el a szabvány borítékban. Az első 3 oldalas. (Rövidíteni szinte lehetetlen; csak jelzem, mi foglalkoztatja.) „Itt van a másik idealista barátom, Miklós, 'a yogi', nem ismerek rá! Szerelmes lett egy jaminai lányba és miatta félredobta az eddigi bölcs magatartását. 'Fut az anyag után'! Hiába, Jézust is megkísértette az anyagiság (az ördög), de ő ellenállt neki. Mr. M. nem. – Sajnos.” Majd a sereg. „Van lehetőséged olvasni és tanulni? Vigyázz, ne-

.

Partium

29

hogy elkapjon az anyagvilág forgataga. Te materialistának nevezed magad, de ahogy a leveledből kitűnik, a távolabbi jövőre vonatkozóan tanulni, olvasni szeretnél nagyrészt, és ez nem a pénz és különböző múlandó földi javak hajszolását jelenti.” Materialista szerzők könyveit olvasgatja, mindamellett „egy szilveszteri házi bulin találkoztam egy harmadikos egyetemista lánnyal, aki itt lakik, ahol én, és rengeteg könyve van. Sartre-tól egy csomó (A szavak stb.), filozófiatörténeti könyvek (egyetemi) stb.

Jóban vagyunk, úgyhogy könyvvel ‒ ha szükségem van rá ‒ el vagyok látva. Kétségkívül vannak helyes gondolatok a materialista filozófiai könyvekben, de megnyugvást, kiegyensúlyozottságot és életörömöt nem adnak. / Az egyénnel (individual), az emberrel, a lét kérdéseivel nagyon szűken foglalkoznak. Sokkal otthonosabban, nyugodtabban érzem magam és némi megnyugvást nyújtanak a yoga könyvei. / Amikor a Nyugat (értsd Európa) először találkozott India tanításaival, a felfedezés ujjongó örömével fogadta az új eszméket. Goethe, majd Schopenhauer sokat tett azért, hogy a keleti gondolat meghonosodjék az európai talajban. Más kiváló elmék is munkálkodtak ezen már a múlt század első felében. Kétségtelen, hogy ismereteik még hézagosak voltak és az indiai szellemiség egészét nem tekinthették át; ez kiütközik Schopenhauer bölcseletéből is, hiszen pesszimizmusa igen távol áll az indiai filozófia egyetemes felfogásától, amely éppoly kevéssé jellemezhető a pesszimizmussal, mint az optimizmussal. India szellemi nagyságai ősidőktől fogva arra törekedtek, hogy a lét egyetemes mivoltát, gyökeres természetét megismerjék, s az ilyen átfogó, mindent magába záró szemlélet nem eshet a végletes felfogások egyoldalúságába… / A hindu bölcselet…” Stb. hosszan, részletesen, alaposan. Hogy pontosan-é, nem tudtam. Azt igen, hogy tágít a láthatáron… „Érdemes némi fáradságot venni ahhoz, hogy ezt megtanuljuk, mert a hindu bölcselet meg tudja adni azt, amit a Nyugat szerteágazó, egymástól eltérő irányokba mutató bölcseleti rendszerei nem nyújtanak: a megnyugvást, a célhoztalálást, önmagunk és a világ megismerését. Azt, amit a nyugati ember sem a tudományában, sem a bölcseleteiben nem talál meg, hanem egyedül a vallásban ‒ ha ugyan keresztül bír törni azon a gáton, amelyet éppen tudományossága és bölcseletei állítanak a közvetlen, bensőségesebb vallási átélés elé. / Ellentétben ezzel, a Kelet bölcsessége nem nehezíti meg a vallásos átélést, hanem alásegíti, alátámasztja. Utat épít az értelem részére, hogy biztos léptekkel haladhasson arrafelé, amerre másképpen csak a lelki ösztönzés vagy az érzés viheti…”

Atilla, Csabáról, II. A levél második része, a 4-6. sorszámmal ellátott, de immár mindkét felén teleírt folytatás lapjai másik borítékban érkeztek meg „Kurtucz Mihály György honvéd” kezébe Budára. „Azt mondhatnók, hogy a yoga nem egyéb, mint az értelmi út, a gondolkozás tudatos irányítása, amely áthidalja a látszólag áthidalhatatlan szakadékot a tudat fölötti és a tudatalatti, az ésszerű és az érzésben gyökerező világ közt… / Az, hogy a yoga útja a nyugati embernek járhatatlan, tévhit… / Röviden: meg kell szerezni az uralmat magunkon. Hogy érzéseink, ösztönzéseink és gondolataink ne éljenek önálló, öncélú életet, szinte függetlenül felsőbbrendű Énünk ítéletétől és akaratától, hanem kezünkbe ragadjuk a gyeplőt, amellyel az akart cél felé irányíthatjuk őket, mert valójában csak igavonó állatokhoz hasonlók, melyek énünk szekerébe vannak fogva. Az eszmélő emberhez már nem méltó, hogy indulatai, 30

.

Partium

ösztönei, érzései, gondolatai és érzékei féktelenül, vakon ragadják el életének szekerét, míg ő maga tehetetlenül ül benne és nincsen hatalma akkor, hogy irányt szabjon a száguldásnak, vagy nyugodt, biztos ütemre fogja a haladást. De ehhez az kell, hogy tisztában legyen önmagával és eszközeivel. / A Yoga erre tanít. Nem ígér mást, csak annyit, hogy elvezet bennünket önmagunkhoz, igazi mivoltunkhoz. Hogy feltárja előttünk azt, ami létünknek és az egyetemes létnek azonos gyökere és értelme, s amire semminő más értelmi út nem vezet rá bennünket. / A legközelebbi levelemben foglalkozok majd az elme állapotváltozásaival, ami világosan rámutat a Yoga útjának helyességére. / Bocsáss meg, Misi, hogy ceruzával írok, de nincs az egész házban egy valamirevaló toll sem. / Még egyszer remélem, hamarosan hazajöhetsz szabadságra és találkozhatom veled. Gondolkozzál azon, amit leírtam, olyan módon, hogy saját értékítéleted ne gátoljon a gondolkozásban. / Kérlek, Misi, írj vissza, amilyen hamar csak tudsz, nagyon várom válaszod. / Én sem tudtam hamarabb írni az új munkahely stb. miatt. Kérlek, ne neheztelj ezért. De azt hiszem, hosszú levelem kárpótol a várakozásért. / Szeretettel gondol rád barátod, / Attila. / P. S. Itthon nincs semmi újság. Én belenyugodtam, hogy itt kell ebben a városban lakni. Nincs hiányérzetem. Yogázni itt is lehet. Nem járok sehova, a legjobb szórakozásom az olvasás. Egész frankó könyvtáram van már itt a szobámban. Az olvasási stylusom: kihúzok egy könyvet csak úgy találomra és belekezdek, ha eszembe jut más, fogom a másik könyvet és abban nézek utána a dolgoknak.”

Attila a buddhizmussal foglalkozott igen elszántan. Jóga, gyakori elmélyedés – volt, hogy kivonult egész napra a Körös-partra (Vesze felé, a fahídon túl), ott ült, gondolkodott, nézett a semmibe, kereste az örök (végső) igazságot… Lánnyal nem láttam, de egyszer a lakásukra látogatva édesanyja azzal tanácsolt el, hogy a fia lefeküdt a barátnőjével, pihengetnek a nagyszobában. Igen csinos, kedves, nálunk tán egy-két évvel idősebb úrilány volt, ismertem. Alaposan meglepett a dolog. Utána jelentkezett papneveldébe, de attól még elvehette volna. Ő értelmiségi szülők gyermeke, „úri fiú”, én „iparos legény”, igaz, nagyra törő álmokkal, s mérhetetlen tudásvággyal, tanulhatnékkal. Akár csak ő. Összeillettünk.

Ahogy összeillettem Palival is, aki viszont a kommunisták által tönkretett iparos kisvállalkozó gyermeke. Tehát „társadalmi helyzetünk” tekintetében ő állt hozzám közelebb. Hogy épp filozófia szakra jelentkeztem, abban tánAtilla is szerepet játszott.

(Miközben aligha lettem volna odavaló!)

Milyen tisztán, világosan, ugyanakkor a legapróbb részletekre is kitérve fejteget!

Mennyivel zavarosabb az én anarchista kiáltványom… Mekkora előnnyel indult – hogy ne zavarjon a tudása. Sőt, éppen hogy. Tanulásra serkentett. Hogy jobban értsük egymást. Közelebb kerüljünk. Miközben azért… kicsit körben járás az egész. Választékos modorban, meglelve a szavakat, amire én akkor még nem voltam képes? És hát nem csoda, hogy a lutheránus papképezdében sem érezhette magát sokkal nagyobb biztonságban, mint a vallástalanodó és istenkeresés-mentessé váló külvilágban.

Paraszt, iparos, tisztviselő, értelmiségi… Az előbbi kettő: népi? Az utóbbiak: úrifiúk, úrilányok. Ám végül is nem a különbség döntött. Hogy ki lehet a barátod. Kit engedsz magadhoz közel. Az, amiről Atilla beszélt. Ami az „anyag”-nál sokkal fontosabb. A szellem. Az a jó. A rossz… (Ami süt pl. az egyik Miska leveléből.) „Gyökér”,

.

Partium

31

„gyökeres”, írja le többször is. Még hogy Makovecz meg jó magunk! Persze, hogy azt keressük, abból igyekszünk táplálkozni, ahhoz visszanyúlni, ha hajt a megújulhatnék.

Bandi a Corvinkáról. „Hát kedves matróz komám, először is közlöm veled, hogy jól vagyok, egészséges vagyok. Szombaton volt egy kis szesztornám, de nem voltam max, bár vasárnap elég csehül éreztem magam.” Mert a jó, egészséges bort a Viharsarokban hírből sem ismertük, sört ittunk, keverve leginkább keverttel, rummal, teadélutánon csokoládélikőrrel… „Ne félj,… kitűnően megvagyok nélküle is. És ha még meglenne az, amit ajánlasz, egy helyes kis diáklány. Keresem, keresem, de nem találom. Igaz, rossz helyen (Tégla), de fene tudja, valahogy képtelen vagyok máshová menni. Nem tudok egy olyan lánnyal találkozni, aki akár külsőleg, akár belsőleg le tudna kötni. Nem érted, mit akarok, az anyagiakat fogom nézni. Tudod, ilyenkor, ebben a korban, pláne az én esetemben (Klári) nagyon mérlegeljük ezt is. Ha valaha találok valakit, én fogadni merem, hogy te leszel az első, akivel 'boldogságom' közölni fogom.” (Nem közölte, máig.) „Hallom, Pityu is veled van, hogy van?... A mamája azt mondta, hogy el van keseredve Pityu is. Na de hát ez minden újonccal így van. / Örülök, hogy nem sikerült lerókáznod a szomszédodat, nem örülök, hogy egész nap ittál az első kimaradáson… Kitűnő dolgod lesz, ne félj, kimaradás, lógás, lányok, sport. A civil ruha biztos sikerülhet, de csak majd nyárra érdekes a dolog… Mi is alapozunk erősen, szerda, péntek. Az első edzésen olyan komoly porciót kaptunk, hogy szezonban 2 hét alatt nem volt ilyen fárasztó edzés, mint ez. Na de én ezért nem haragszom – én ezt szeretem. Uhrin Janki (tudod, a MÁV-ban focizott) az edző, csak ilyen legyen végig. Hívtak s hívnak is vissza az Előrébe, na, nem az első csapatba, de nem megyek, a fene tudja, hogy jól csinálom-e. Öregem, nincs játékosunk, nem igazoltak senkit.

Láza, Raki, Kerekes katona… Lehet, hogy Béla beszáll tavasszal…” (Osgyán Béla, a Corvin uccából?) „Mi újság Pesten a sport berkekben, Albertéknak hogy tetszik a katonaság?… Zárom levelem, kedves Misikém, kívánom, hogy levelem a legjobb egészségben és kedélyben találjon (mert esetleg pont kimaradásra fogsz menni parancskihirdetés után, dicséretet kapták, vagy megúsztál egy sakkozást, hadtápmelót stb.). / Jó legyél – csókollak, barátod / Bandi”.

Bandi, Bandi. Hogy szerettem (szeretem) ezeket a fiúkat!

Janeg: részvét. „Kedves Misikém! / Értesültem a szomorú hírről, fogadd őszinte részvétemet. Kérlek, légy erős, ne hagyd el magad, s főleg az eszedet. / … Pali szombaton telefonált, hogy megy ki hozzád, sajnos nem tudtam menni… / Ölel barátod: Janega.” A barátaim szerették anyámat, őszinte, szívből szóló volt a részvétnyilvánításuk. Megrázta őket is, érezhettem. Mi magunk pedig… erősek nem voltunk s elhagyni is elhagytuk magunk, sőt, az eszünk is.

Miska Szögedéből. „Legelőször is őszinte részvétemet küldöm, fel a fejjel, mindenkivel előfordul egyszer – igaz, Édesanya csak egy van, de mindenki elveszti egyszer, ki előbb, ki utóbb. / Különben minden vizsgám sikerült, csak a szövettan szigorlatom nem, azt majd február elején megújrázom. Ennyit a tanulásról, elegem van belőle, nem kell mindig emlegetni. Másképp úgy megvolnék, lefogytam vagy négy-öt 32

.

Partium

kilót, úgy néz ki a pofám, mint akit már egyszer-kétszer agyonvertek. Nem azért, mintha máskor nem úgy nézne ki. / Amint olvasom, nem is olyan rossz a katonaság, csak én ne kerüljek oda egy darabig. Te sem fogsz belehalni, mások is kibírták már.

Aztán meg, ha ki lehet majd menni, elmész csajozni, felszedsz egy-két jóképű bigét, csak arra vigyázz, mást ne szedjél fel tőlük, mert akkor én rugdoslak seggbe. / Palival karácsony tájékán beszéltem otthon, ő mondta, hogy egész jó képű baka lett belőled.

Minden kislány csak egyes egyedül utánad pisil. / Én még udvarolok az államis kislánynak (Judi), kurva nagy a szerelem. Hogy mikor nősülök, azt nem tudom, lehet, hogy egy hónap múlva, de lehet, hogy csak évek múlva, még nem tudom, majd megírom… / Ölel barátod: Miska.” Emlékszünk rá (50 év múlva is, mikor Miska már túl van mindenen), az Állami Áruházban eladó a babája.

Feri Visegrádról. Öcsém ír a visegrádi üdülőből, ahol én is megfordultam. „Amilyen rosszul kezdődött, most olyan jól érzem magam. Képzeld el! Az ismerkedési estén csak öreglányok voltak… Rá két napra egymás után kétszer zavartak ki a lányok szobájából. Aznap jöttek a lányok innen is, meg onnan is. Sajnos még nem volt olyan este, hogy 12 előtt lefeküdjünk.” 18 évesen mi nem a legtermészetesebb? „Máskülönben úgy a valagadba rúgok, ha hülyeségeket írsz.” Nyilván mert már akkor, két hónap után elegem volt az egész katonáskodásból. „Van egy gyulai kislány, nagyon jó vagyok nála,” (Feri jóvágású legény volt!) „csak egy kicsit idegsokkos. Akad még egy pár jó bőr” – mi más kellett akkor minekünk?! (Bőr, bőr, bőr…) (Jó kis bőr.)

(Fínom…)

Edith, Karcagról. Vonatközi ismeretség. Azaz: Csabáról Budára tartva Kurtucz honvéd belebotlik egy gyönyörű nagylányba. Editbe! Hogy milyen hatással volt rám ez a karcagi szépség, tán bizonyítja (szerencsére nem fog megjelenni, így nem lehet tanú) első kisregényem, az EdithJanegaÉn. A mulatságos a dologban, hogy ez afféle levélregényke vala… Most, kibővítve, újrakísérletezünk vele? Edith különleges betűi… (Melyet kisilabizálni nem is olyan könnyű!) Érdekes, a pár utcával arrébb lakó, akkor még általunk nem ismert Körmendi Lajos sem akármilyen egyéni írást sütött ki.

(Véletlen még ismerték is egymást.) (Sőt.) (Kár, hogy valamennyi tőle kapott levélen Marksz Karcsi bátyátok 60 filléres képe virít reánk.) A kunságiak különcködése: régi saját írásuk visszaremegése? „Immár hosszú percek óta azon mélázom, hogy' szólítsalak meg, de semmi eredmény nem született. Így hát mellőzve minden formaságot, papírra vetem gondolataimat, úgy, ahogy jönnek, spontán és szabadon.” Kár, hogy nem olyan szabadon, mint ahogy visszacsókolt a vonaton. S mesél suliról, melyet otthagyott, álláskereséséről – könyvtárosnak menne, de inkább férfiút vesznek föl…Apjáról, aki kiveri a fogát, ha nem jól viselkedik. (Kár lenne, mert igen jól álltak neki a szájában.) Otthon csak az unalom, a mélabú, letörtség… Épp ellenkezőleg, mint amilyen mellettem volt (a fapadon). „Tudom, hogy talán más hangulatú levelet vártál, de képtelen vagyok mást mutatni, mint amilyen vagyok, megjátszva a mimózalelket és a cicamicát. Csak azért, hogy jó legyek valakinél. Spec Nálad. Ez van, ezt tudom nyújtani, ha elfogadod.” Kapásból! Edith az a fajta lány, akit az első találkozó után feleségül vennék! (Szerencsére nem eszik ilyen forrón a kását.) (Kényszerből lassítottunk.)

.

Partium

33

(Hál' Istennek!) „Amennyiben igen, úgy várom válaszod. Talán mégsem leszek én sem ennyire száraz és monoton, mint most…. / Válasz esetén feladót mellőzz! Kérlek!!!” Mellőztem. S vártam... valami mást.Azt, amiből a vonaton ízelítőt adott.

Feri levele bandita bátyjának. Az apám által megcímzett levél mellé helyezve öcsém levele! „Drága Bátyám! / Tudom, hogy nem haragszol, hogy levelemmel zavarlak, vagy a fene tudja. Ne haragudj, jobban mondva még egyszer bocsánatot kérek, hogy nem látogattalak meg, amikor üdülni voltam” Visegrádon, a szövetkezeti üdülőben, ahonnan korábban engem hazazavartak. „Képzeld, bandita, lehet, hogy egy hónap múlva Pesten dolgozom. Képzeld, marha jó lesz nekem, sok nő, vagy erről ne beszéljek. Sajnálom azt a szegény szűz fejedet. Máskülönben megismerkedtem egy budaörsi kislánnyal, nagyon édes kislány.” El lehet képzelni. Öcsém 19 éves. „Szeretnék a helyedben lenni, pusztuljak el, ha nem. Lehet, hogy hülye vagyok, sőt, egész biztos, képzeld, szerelmes vagyok abba a kislányba vagy az anyjába? Sose tudni!... / Sok puszit küld / a te szerető öcséd, / Feri.” Hogy mire majd leszerel, Pannit vegye el, Jaminából. Ő közelebb volt. És, mi tagadás, gyönyörű kislány. (A borítékban több levél – csomagmellékiek. S apánk írja: Erzsi elutazott Olaszországba.)

Szögedéből Miska: juj, élettan. Az egyetemi diákszállóról a mi (kietlen) budai kaszárnyánkba. „…a héten még kipihenem a vizsgák fáradalmait, rá is fáztam tegnap, élettanból beszedtem egy gyönyörű katalógust. Most szaladgálhatok igazolni. / Örömmel tudatom, hogy végre túl vagyok azon a szar anatómia szigorlaton, hármasra sikerült. Úgy örültem, mint majom annak a bizonyos testrészinek. / Szombaton délelőtt beszéltem a papáddal az Államiban” (mármint Áruházban), „mondta, lehet, hogy hazajössz; voltál otthon? Ha legközelebb jössz, írd meg és én is hazamegyek, és csinálunk valami jó kis 'bulit'. / Most nem tudtam elmenni hozzátok, mert lekötött az 'asszony', másrészt meg borzasztó problémák vannak otthon, ugyanis anyámék eltiltottak a kislánytól, és így azt hiszem, kénytelen leszek megnősülni. Bízom benne, hogy nem bánom meg. / Lehet, hogy még március elején megteszem ezt a döntő hülyeséget, de majd csak lesz valahogy. / …Látod, én így belemásztam a csajozásba, remélem, Te nem jársz így. / Milyenek a pesti csajok? Nem estél még bele egyikbe se?” Anyukája ellenezte, hogy foglalkozzon a kis kereskedőlánnyal, nem illett az ő nagyravágyó proli – öntudatos iparos(-), akarom mondani vasutas(né) ‒ igényeinek.

Orvosjelölt fia meg ez a kis bula! (Baráti társaságunkból ő nősült meg először?)

Edith nem tanulni, dolgozni akar. Jókora forgalma volt e hónapokban az illetékes budai lokátoros (sőt, jelzős) iskola Kurtucz honvédnak fönntartott postafiókjának!

Edith is: villámgyorsan válaszolt. Egyre forróbb a hangulat körülöttünk. (A légben, a postagalambok magasában.) Edith a minapi első, II oldalas levél után VIII oldalon lepett meg. S ezt már „Csók; Edith”-tel zárja. Mi más kell – mi nem hiányzik eléggé – egy magyar bakának?! De vigasz is volt abban a durva, embertelen világban. Nő, lány, kedves, szeret, csók… Ajaj. Persze, ölel. Az kellett nekünk a százszemélyes (emeletes-ágyas) honvédhodályban. Csók. Mi, ha nem ez hiányzott a legjobban. Ő is 20, én is 21. „Misi, tudom, elismerem, hogy teljes mértékben igazad van, amikor rá 34

.

Partium

akarsz venni, hogy tanuljak tovább. Addig már eljutottam, hogy belássam, milyen őrültséget csináltam, amikor otthagytam az iskolát. Hidd el, Misi, semmi képességem nincs ehhez a szakmához, de a legnagyobb baj talán mégis az, nincs bennem kitartás, akarat, nem tudok küzdeni, harcolni semmiért. A mezőgazdaság oly távol áll érdeklődési körömtől, egyenesen képtelen vagyok erre.” Tehát valamelyik mezőgazdasági felsőoktatási műintézet deákja (volt). „Mikor gimibe jártam, alig vártam, hogy dolgozhassak. Dolgoztam. Akkor tanulni akartam. Engedték, vállalták a taníttatásomat. És most itt vagyok, elpocsékolva két évet, a nélkül, hogy anyagi helyzetemen javítottam volna, vagy nagyobb tudásra tettem volna szert. Sem ez, sem az… És még mindig nem tudom, hogy tulajdonképpen mit szeretnék, mihez volna kedvem.” Hányan, de hányan járnak ebben a cipőben! „Egyáltalán van-e valami, valami, ami betöltené életemet, amihez volna bennem kitartás, ambíció.”Aztán arról ír, hisz a fenntartás nélküli szerelemben. (Láthatóan erre vár – várunk, valamennyien.) Majd megint a tanoda (főiskola?): „Nem ismerem a tanulás szépségét és örömét, ezért nem csinálom.”

Kár; de tán megtalálta a helyét a világban e nélkül is. „Hogy egyáltalán mi az, amit szeretek? Az angol nyelv és a sport. Az egyikből érettségit, az utóbbiból néhány érmet szereztem.” Szép alakja elhiteti velünk az érmeit. „Azt hiszem, mi csak levelezésből fogunk megélni, egyhamar nem fogom meglátogatni a húgomat Gyulán.” Emiatt futottunk össze a Csabáról (neki Szajolban átszállást biztosító) Pestre igyekvő vonaton!

Majd a levél végén föltételt szab: „Soha nem szabad Karcagra jönnöd!” Szavamat adtam, de amikor leszereltem, az első utam (Csabáról) hozzá vezetett. Hogy addigra kihűljön a korábban tomboló (levél)szerelme. (A túl vastag levél Edithnek két markszba ‒ két 60 filléres M-bélyegbe ‒ került. Kész ráfizetés!)

Misel úrnak Bandi. „Kedves Misel úr”, kezdi Bandi a mi honvédunknak írottakat. „Nagyon örülök, hogy oly kellemes utad volt visszafelé a szitibe. …azonban eléggé helytelenül jártál el, ha már elalukált melletted az Ibolya. Na, szóval én nem tudtam volna aludni hagyni a kis édest. Persze igazad van, nem értek hozzá – te voltál ott…

Pesten termel a kislány – akkor legyél jó nála… / Különben a múlt héten itthon volt Pista,” (a seregből) „…nem nagyon tetszik neki. Szombaton a Barneválba készült a fiú. Vasárnap a Csabában szipkáztam, sikerült harmadszorra nagyon rendesen beszívnom (szombat este, vasárnap de. bunyó után), majd a meccs józanodásra is jó volt.

Ferónak szerelmet is vallottam, hogy mennyire oda vagyok Erzsikéért. Tudod, az a rendőrségi kislány… Érdekes, talán föl sem ismerném, mégis szimpatikus a kislány, mert azt mondtad, hogy nagyon rendes lány. Ilyen szép jelzőket rég nem hallottam nőkről. …Figyelj, te buta honvéd, ne írj hülyeségeket, mert ráfázhatsz. Filozofálni és oktatni csak személyesen lehet, például ha vasárnap itthon leszel…” Ibolya? Edit volt? Ha ő, akkor valóban nem kellett volna aludni hagyni.

Edith (szittya?) macsakakaparása. Újabb – Kurtucz honvéd nagy-nagy örömére!

Azaz hogy… inkább egyféle ékírás. Ékek éke, elkaparva. De hogy boldoggá tett, bizonyos… Megint VIII oldal, sűrűn beróva olvashatatlan gyöngybetűivel. (Titkosírás?) (E mögé rejtőzött?) „A tizedik levél után már menni fog?” – mármint írásának a megfejtése. „…levelünk ismét keresztezi egymást. Irtó röhejes (bocs') ez a nagy

.

Partium

35

lendület, melyet felvettünk. Egészen jól indulunk, viszont nem szeretném, ha később fordított helyzet állna be!” Erre ő hagyja abba a levélírást a hatodik után. (Valaki fölkarolta?) (Aki testközelben volt.) „Ha túl gyorsnak tartod az iramot, illetve a válaszaimat, szólj, megpróbálom türtőztetni magam…” Miért tettem volna? Boldoggá tett a leveleivel. „Érdekes dologra lettem figyelmes leveleidben. Én mindig kínosan ügyelek arra, hogy levelem mondanivalója nagyjából kapcsolódjon egymáshoz, igyekszem valami sorrendet kialakítani, Te viszont itt-ott beszúrsz egy-egy kérdést, kifejezést tőmondat formájában, ami megmagyarázhatatlan módon roppant kedvesen hat.” (Különösen, ha valamiért kedveled az illetőt.) Majd azt írja le, milyennek lát. „Jellemképed bennem megannyi apró momentumból, elejtett szavakból, sőt egy-egy arckifejezésből alakult ki. 'Remek a mimikád!' Ez természetesen kevés ahhoz, hogy végső véleményt lehessen mondani, de a rendelkezésre álló idő és hely ennyit engedett megismerni belőled…” S mert a fiúkról is kérdeztem, hát megírja, mi a véleménye rólunk. Élete első szerelme nagy csalódást okozott neki. Kihasználta, majd hanyagolta őt, de: „Bármennyire is gerinctelen anyagi ügyekben, mégis ő az igazi nagy szerelmem.” Kár, aranyom, kár…. Aztán, Géza után, jött Tamás, ő meg csencselt…

(Aszép lányok így vonzzák a hülyegyerekeket?) (Persze, mert mindenkit.) (Téged tán nem?) Majd Csaba, aki elvette volna, ha elfelejti Gézát. „…nem tudta megérteni, hogy az első szerelmet nem lehet, nem szabad elfelejteni.” Felejteni valóban hogy lehetne, ám ilyen esetben túllépni rajta a lehető legszükségesebb. Árpit 4 éve, levelezésből ismeri. (Ajvé.) (Mert lelkecském Lajos cimborámat nem említi; tán mert későbbi eset.) (Fölfűz bennünket a mézesmadzagjára?) Majd végül István, aki nős, de aki őt boldoggá tette. (1965 böjtelő hava derekánál tartunk.) (Miska, Miska; ennyit te sem tudnál fölsorolni!) (Úgyhogy erről lekéstél.) „Tíz levél, három találkozás.” (Mármint Istvánnal.) Sajnos nálad nem jött ki ez a kellemes arány. „…dióhéjban ennyi a Fiúkról. Ezek a legjellegzetesebb esetek voltak, azért írtam ezekről. Egyáltalán nem válik dicsőségemre, de még rengeteget tudnék mesélni.” Szűz anyám. Szűk húszévesen ilyen viharvert legyen! (S a továbbiakról nem is tudok.) Persze, aki ilyen vonzó… „Méh”, „darázs”, „légy”, „dongó”, minden, de minden bűvkörébe kerül.

Pali örvend a vasúti nagylánynak. Tanul, sportol, életkedve rendíthetetlen. Nem úgy, mint a miénk? „Leveledben beszámolsz kellemes utazásodról. Nagyon örvendek, hogy ilyen kedves, csinos, okos, jóravaló, talpraesett, belevaló, helyes, jópofa hölggyel ismerkedtél meg. Remélem, szerelmes vagy belé és elveszed feleségül.”

Minden lányt nyomban aránkká szerettük volna tenni, mondhatni abban a pillanatban. (Ami persze többnyire nem sikerült.) (A legszívesebben rávetnéd magad…) „Honvéd esküvő, gondold el. Szédületes. Arra elmegyek. Érdekes, most ismét, érdekelnek a nők.” Így voltunk vele. Többnyire érdekeltek, de néha leálltunk. Nem szimulálni, sem sunyítani, nem erőt gyűjteni… Csak. Csak! Kicsit magunkba szállni. „Klárikával lazítunk… / Mit szólsz a tüntetéshez? Egészen jó sztory volt, persze a lapok nem hozták hitelesen. / M. botrányos! / Viszlát vasárnap!” Viszlát. De hogy tüntetés, 1965 télutó havában…

36

.

Partium

Edith Pesten az anyjánál. Bár Pesten van, nem találkozhatunk, mert az édesanyját ápolja, s nem akar fölöslegesen fölizgatni. (Való, jól tette.) „Kölyök, nem is tudom, miért írok, csak éppen közölni akartam, hogy – sajnálatos körülmények következtében – Bp.-en vagyok… / Misikém, nagyon szeretném, ha most mellettem lehetnél,” (hát még én…) „a Te okos szavaid” (meg tán az ölelésem /ajaj, hogy tud egy ‒ éhes ‒ magyar honvéd ölelni!/) „biztos megnyugtatnának, vigasztalna.” (Állítom. /Illetve: állítja ő maga./) „Most olyan letargikus, elkeseredett vagyok, nagyon vágyom utánad, a megértésedre, barátságodra.” (Stb.) „Á, hülye érzelgősség, semmi bajom, csak hülye vagyok!” (Lennél a karomban.) „Levél megy! / Edith… / Nem, mégis fáj valami, nagyon nem tudom mi ez. Nagyon hiányzol most!” Vigaszra várt. S te messze voltál.

Valóban kár. Nagy kár.

Miska nősül. „…szombaton megházasodom... Így most élni is alig van időm.

Majd utána írok bővebben. Kint lakunk majd az 'ANYÓSOMNÁL', hál istennek. Remélem, ki fogunk jönni egymással...” Elég magyarázat egy barátság félbeszakadására az egyik fél házassága? Majd még egy levél… A többi néma csönd. (Homály.) (Néha összefutunk, kezet fogunk, előbb még meg is öleljük egymást.) (Aztán.) (Egyik jobbra, másik balra.) (Vagy épp… helyben marad.) (Később a belvárosi lakásukba még meg is hívott…) (Majd csak: Pá!)

Edith újabb VIII oldala. Állás várja a TÖVÁL-nak mondott Csirkekeltetőnél, három műszak, 850 forintért. „Hogyan tovább? Jelentkezem fodrásztanulónak és örökre búcsút mondok Karcagnak.” Már megint a hölgyfodrászat… Ki nem kerülhetem. (Hölgyfodrász a hölgymenyétek közt.) (Nem is volt olyan rossz.) (Helyzet.)

(Mint helyzet.) (Csak hát, mi, másfelé indultunk.) ('Mi', azaz indultam, magam.) „…és hiszek az igaz, fenntartásnélküli nagy szerelemben, egész életemet ez tölti be, nem veszem észre, mennyire elmaradottak, régimódiak ezek az álmodozások, Csipke Rózsikának képzelem magam, aki várja a királyfit.” Melyik lány nem… S melyik fiú nem (vágyik reá)! „A fellegekben érzem magam, elszakadva a földi valóságtól, csak egy-egy kudarc, csapás térít észhez e romantikus …álmodozásból. Hülye vagyok, a társadalom élősdije, kinek semmi haszna nincs, nem tudok semmit felmutatni, élek máról holnapra. Tartalmatlan üres lélek… Tiszte cirkuszporond az egész élet, mindenki egymásnak jól vagy rosszul játszik, legfeljebb egyeseknek jobb szerep jut.”

Ilyen hangulatban ugrottam le a második emeletről. Ő szerencsére nem tette. Visszatartotta… az igaz szerelem reménye. (Igen, hogy édesanyává válhasson.) (Mert a nóta vége csak ez lehet.) (Remélem, sikerült neki.) (Én, akkor, még nem lettem volna képes neki megfelelni.) Csavarogni hívtam, s ő boldogan velem tartana! Ha szülővárosának polgárai nem néznék is jó szemmel. Karcagon, „…ahol még a tehénszarnak is köszönnöd kell…!”, hogy szeressenek és valamennyire megbecsüljenek. „6 elemivel főnökök, elnökök, meg isten tudja, mik, és ők a világszépe! Házuk, pénzük, kocsijuk van. És micsoda intelligencia! …Csak jól kell helyezkedni, ez a hatalom titka.” Lelkem, 50 évvel később, a rabló(új)kapitalizmus dandárján sem jobb e tekintetben a helyzet. (Ezért akartam SÓGOROK címmel regényt írni.) „Persze, ha 'okos kislány' lettem volna, már nem itt tartanék. Ja, jó, ezt én is tudom. Ehhez nem kell érettségi!

.

Partium

37

Ezt valóban, hat elemivel is meg lehet tenni, nem? Bármennyire is szélhámosnak, csibésznek tartanak, de én a munkámból akarok élni és nem magamból, nem azért, mert csinos vagyok. Ez a bökkenő, öregem! Nem vagyok kispolgári, és még Szűz Máriának sem képzelem magam.” Szerencsére. „Lehet, hogy Te írsz rondábban, az enyém mindenesetre olvashatatlanabb. 0:0! / 'Ha viszont leszerelek, enyém lesz a világ, az egész világ!' – írod. Tudom, értettem, mit akartál mondani, hogy két komplexumra gondolsz ezzel.” Lehetséges, ki emlékszik rá? „Nos, öregem, szívből kívánom, hogy leszerelésed után Tiéd legyen a Világ, az Egész Világ. Összes szépségeivel, gyönyöreivel, boldogságaival!!!! Ó, Te hitvány esküszegő ördög! Te, …semmi Te, már meggondoltam magam. Tízig számolva lenyeltem mindazt, amit hirtelen, meggondolatlanul papírra akartam rögzíteni! Lehet, hogy egyszer váratlanul kitör belőlem, de most nem. Nem akarok a provokátor szerepében tetszelegni!” Még hogy kimondhatta volna; de (ha érezhettem volna.) Száj- és körömfájás nevű járvány tombol a Kúnságban, emiatt a levelei is el fognak maradni, írja. (Megkockáztattam volna.)

Még egy katonáékhoz küldött levelét őrzöm. Aztán hallga. (Karcagon elhárít. Keresem Pesten, a munkahelyén, de épp csak köszönünk egymásnak.

Pista honvédnak. Pista honvédnak a Petőfi kaszárnyába küldött levelünket „ismeretlen cím” firkával visszahozta a postás a miénkbe. Ebben mit nem jegyzek meg: „Eddig 3-szor voltam otthon eskü óta, s mindháromszor felcsíptem valakit. Ez volt a második. Vonaton ismerkedtünk meg… / Tegnap voltak látogatóim (egyik vasárnap otthon vagyok, a másikon pedig 'vendégek' jönnek: rokonok, haverok, így aztán hetente kétszer jól érzem magam – minden csütörtökön jön egy kis hazai), megittam 1 l. jó tolnai, szekszárdi vöröset. Mint a csabai ártézi víz, úgy folydogált le a torkomon.

Rengeteg sört iszom – már amikor van rá pénzem … / Tegnap délelőtt társadalmi munkaként 2 órát napoztam szélcsöndes helyen. Jó volt. / Egyébiránt a kis (20 éves egyetemista illetve főiskolás) Edith 8 oldalas levelet ír. Elveszem feleségül! Hi-hihi!” Még hogy hihihi… Szóval Edith!

Tétényből Marika: a lányok! Félt ángyom asszony: „Kedves Misike! Nagyon csodálkoztam, hogy te vért adsz, hiszen olyan sápadt vagy és sovány, nem gondolod, hogy az egészségedbe kerül majd? / Emlékezz vissza, mikor otthon voltál a nyáron, mennyire Pestre kívánkoztál, most itt vagy és föláldoznád a véredet, hogy haza tudjál menni egy napra?... / A lányok is pusziltatnak!! / Írjál!” Lányok, a lányok. Mindig a lányok. De hogy a vér…

38

.

Partium

Gulyás Imre

Feltámadásra Kis irat Sarusi Mihálynak Újfent köszöntlek, Miska, te bútörő alföldi vátesz (hisz Csaba dalnoka túl a Dunán is mindörökké s nagy Lajosok kenyeres komája).

Szólásra bírnám egykori szellemem, kit hajdan izzó hangod, igéd elért, ki látta útjain a sorsnak Hunnia szerte kalandozásod.

Hogy vagy, Barátom? Mint töreted magad?

Hány életes műved java versenyez kushadni nem tudó vagányként gyülnek-e új alakok körötted?

Jársz még az áldott egyszeri nép közé?

Felfedni vágyón rejtegetett szavak s almádi, jó történetecskék jelzik-e létük időd zugában?

Húsvét, örömhír ünnepe bátorít, kíváncsiság hajt: képzelem, indulok kérdezni tőled, mit tapintasz, látsz-e világot a Pelso partján?

Feltámadásos hitben iparkodó részünk sebének szűnik-e láza, mondd, vagy végidők örvénye forgat, húz közönyös kötelén magához?

Sodrásban állunk, mint ama út kövén álltunk reménnyel rakva Tiszánk felett Körmendivel s veled, Barátom (lám, az az ősz csupa régiség már);

.

Partium

39

sodrásban állunk, nézve, mi volt, mi lett, (apáink arcát festeni "furcsa" tett), én-gyúró testi-lelki cécó, mit gyakorolni ma vélt szabadság. Ó vágyva vágyik fényleni nyelvemen az édes Ország, drága Egyetlenem, míg körbevesz beszélyfüzéred s érleli sok szeretet-gyümölcsét.

Filep Gergő: Örökre elment 40

.

Partium

Kaiser László

Elmúlt Elmúlt a mélycsönd és el a fergeteg, harmóniában kisded és vele a szörnyeteg, újra a régi és régi az új, valami megmarad és folyton kihull, s kihull belőle, bele az űrbe – sötétnek visszfényét valaki elűzte.

Készülődés Magamra húzom szegénységem, pedig lehetnék talán gazdag, formálom magam vénségesnek, bár maradhatnék fiatalnak. Élhetnék örökké, semmi az, de sürgetem immár a véget, csókolnának kurvák is engem – ölelnek inkább mindenségek.

Nyugton telnek napjaim immár, fényesednek nekem az esték, s ha a nagy sötétség betoppan: világosodik bennem az ég.

.

Partium

41

Jules és Jim

Truffaut emlékére

Káoszokban, ösztönökben nagy a hűség önmagához, mennyi hím és mekkora vágy, két férfi csak neki áldoz.

Halálba visz út és autó, kőarc súgja, nincsen elég, nem segítethet törvény, gyermek: szüli ősnő a végzetét.

Szabadulás Szabadulás szörnyetegtől?

Nem lehet, mert nem lehet, néma Isten, hallgat a föld, nincs, ki osszon már kegyet.

Tegnap sem volt, holnap sem lesz, minden úgy is így marad, nincs okulás, semmi érdem, hiába volt áldozat.

Diadala szörnyetegnek?

Lehet, ő is áldozat, átok, ima sem hallatszik, nagy csöndek az ég alatt.

42

.

Partium

Lengyel János

A körülmények Néhány nap múlva áthelyeztek minket a barakkokból a helyi MOL finomító főbejáratánál lévő Hága László Szállóra. Az épület úgy négy kilométerre volt a városhatártól, de lényegesen komfortosabb, mint a barakk telep. Háromágyas szobákban laktunk. Itt a padlón még valami szőnyegféle is volt. Az előtérben virágok, a porta mellett kantin, egy oldalépületben pedig volt egy kisbolt. Külön volt a mosókonyha, a kulcsot a portán lehetett elkérni az ügyeletestől, a személyi vagy az útlevél leadása ellenében, de többnyire a szállóbelépő is megtette. Hamar felfedeztem, hogy van tvszoba is, de ami még ennél is fontosabb volt, rengeteg ismerőssel találkoztam. Amíg a barakkokból reggelente gyalog jártunk be a munkahelyre, a Hága Szállóról külön busz szállított a város másik végén lévő erőműig. Ezt a munkaadó, a Strabag, finanszírozta, voltaképpen a busz is az övé volt.

Kezdetben érdekes volt bámulni a város idegen arculatát, de néhány hét múlva már unottan tekingettünk ki a busz ablakából. Sőt, munka után már sötétségben utaztunk a szállásra, így csak az éjszaka fényeit bámulhatta, akinek még volt kedve és ereje az ilyesmihez.

Afinomító éjszakai látványa viszont szemet gyönyörködtető volt.Az éjszakában, ezernyi lámpa és reflektor fényében pompázó tornyok, kémények, tározók, és egyéb épületek látványa lenyűgözte az erre fogékony szemlélőt. Megesett, hogy a legfelső szinten lévő szobám ablakából órákig gyönyörködtem ebben a látványban. Több volt ez, mint egyszerű látnivaló, ezáltal valami szépség lopózott be a mindennapi robottól elfásult hétköznapjaimba. Miközben a fényerdőt szemléltem, elképzeltem, hogy egy igazi metropolisz, New York, Tokió vagy Chicago fényárban úszó toronyházait láthatom. Hiába, az emberi elme minden lehetőséget megragad, hogy, ha rövid időre is, de maga mögött tudja a kesernyés monotonitás szürke mezejét. Így látott gyerekkorában József Attila is pompás folyami flottillát a Dunán vergődő dinnyehéjakban.

Korábban még soha nem voltam ilyen sokáig távol az otthonomtól. Az első hetek és hónapok gyorsan elrepültek. Annyi volt az újdonság, a látni és felfedezni való, hogy sem időm, sem hajlamom nem volt foglalkozni a honvággyal, vagy a hogyan tovább bonyolult kérdéskörével. Még az embertelen körülmények sem tudták tompítani a lelkesedésemet, amit az a tudat táplált, hogy pénzzel térhetek haza. Pénzzel, 1 jó magyar forinttal. A beregszászi piacon majd átváltom kuponra és lesz tüzelő, lesz étel, lesz ruha, lesz villany és lesz gáz. Édesanyám újra felvidul, tovatűnnek a komor 1

A Szovjetunió szétesése és a független Ukrajna kikiáltása után minden téren zavaros helyzet állt elő. Kezdetben megmaradt a rubel, de csak bevásárló kuponok kíséretében lehetett vele vásárolni. Később az Ukrán Nemzeti Bank bevezette az első önálló fizetőeszközt, a kupont.

Küllemre játékpénz benyomását keltette. Bizonyos tekintetben az is volt. Rohamosan vesztett a vásárló értékéből és könnyű volt hamisítani. Ezért rövid időn belül kivonták a forgalomból és bevezették a ma is használatos grivnyát.

.

Partium

43

fellegek, még ha csak egy rövid időre is. Tudom, a fentebbiek úgy hatnak, mintha egy rossz dél-amerikai szappanopera forgatókönyvéből ragadtam volna ki, de akkor ilyen gondolatok töltötték meg az elmémet.Azt hiszem rajtunk kívül még sok tízezer kárpátaljai család tekintett aggódva a jövő szürkén gomolygó ködébe. Tisztán csak a növekvő nyomort és káoszt lehetett látni.Az alagút vége, ha egyáltalán létezik, a távlatok komor sötétségébe burkolózott. Sajnos, azóta sem fedte fel sejtelmes fényeit.

Már többször csillant fel a remény, hogy amott a távolban pislákoló fény talán végre a kijárat lehet. De a fény gyorsan közeledett és nagy robajjal zúgott el mellettünk egy szemből jövő szerelvény. Éppen csak az utolsó pillanatban sikerült félre ugranunk az útjából.

Hidegre fordult az idő. Miközben a helyiek fűtött kabinokban ebédeltek, mi kint a szabad ég alatt fagyoskodtunk, amíg elköltöttük szegényes ebédünket. De leleményes nép a kárpátaljai. Termoszokban vittünk magunkkal forró teát, majd forralt bort. Később a pálinkás üveg is elő került, persze nem nyíltan. Papírba vagy reklámtasakba csomagolva, azért mifelénk is vetítenek amerikai filmeket. Amikor leesett a hó, már igencsak tarthatatlanná vált a helyzetünk. Egyszer a vasállványok rakosgatása közben azt vettem észre, hogy ledermednek az ujjaim, és furcsán bizseregnek. A munkakesztyűm már korábban elrongyolódott, így hát nem sokat védett. Éreztem, hogy az ujjaimból lassan távozik el az éltető meleg. Gondoltam bemegyek az egyik fűtött konténerbe, hogy felmelegedjek, de az be volt zárva. Szóltam az egyik helyi szakinak, a helyi alatt magyar állampolgárt értek, felvázolva a helyzetemet. Nem igazán hatotta meg a mondókám. Kijelentette, hogy ott az ő ruháik vannak, és nem szeretné, ha bármi is eltűnne. Mellbe vágott ez a nyilvánvaló feltételezés, miszerint tolvaj lennék. De, még mielőtt beképzeltségemben azt feltételeztem volna, hogy ez a célzás csupán személyemnek szólt, a többes szám rádöbbentett, hogy mindannyiunkat egy kalap alá vesznek. Végül fahulladékokból, száraz kartonpapírokból raktam tűzet, annak lángjánál melegítettem fel dermedt ujjaimat, de a felebaráti szeretetnek és a keresztényi könyörületességnek ezt a kirívó példáját máig nem tudom elfeledni.

Hogyan is tudnám, hiszen majdnem rámentek az ujjaim.

Visszagondolva, kézzel foghatóan, esetemben szó szerint, ekkor szembesültem először az anyaországiaknak, a határokon túlra szakított magyarok iránt tanúsított ellenszenvével. Később, az évek múltával, ez már hétköznapi dologgá vált, ez a történet pedig csak harmadosztályú sereghajtó lehetne a későbbi esetek mögött.

Lassan belefáradtam minduntalan megmagyarázni, hogy nem vagyok ukrán. Magyar vagyok, és nem beköltöztem Ukrajnába, hanem Ukrajna jött el hozzánk, ven2 dégségbe. És ott is maradt. Végleg. Mulatságos volt látni az arcokat, amikor a szüntelen ukránozásra rávágtam, hogy én nem ukrán vagyok, hanem Lengyel. A legtöbben a meglepődés után, egy sajátos logikát követve, megkérdezték.

– Most akkor nem magyar vagy?

Vagy.

– Igen, hogyan kerültél Kárpátaljára? Hány Lengyel él ott?

2

?

44

.

Partium

Ilyenkor megadtam az érdeklődőnek tágabb családom azon tagjainak a számát, akik hozzám hasonlóan a Lengyel nevet viselik.

A helyiek szemében, akiket mi kedveskedve anyaországiaknak nevezünk, az ukrajnai vendégmunkás valami elmaradott őskövületnek számít. A csecsen háborúk idején mosollyal az arcomon hallgattam az egyik martonvásári ács gyerek kijelentését.

– Nálatok otthon lőnek, láttam a tv-ben.

Te jó ég, mit tanítottak ezeknek az iskolában földrajz címszó alatt? Értelmetlen volt minden próbálkozásom, hogy megmagyarázzam ennek a Kádár produktumnak, hogy amit a tv-ben látott, az Magyarország határaitól több ezer kilométerre az ElőKaukázusban zajlik. Az én szülővárosom, Beregszász, viszont a trianoni határtól alig hét kilométerre, a kívül rekedt magyar földön fekszik. Elgondolkodtam, hogy ez az emberke vajon mit tudhat Zrínyi Ilona Munkácsáról, a Vereckei-hágóról, Huszt váráról, az 1703-11-es szabadságharc beregszászi zászlóbontásáról, a tiszaújlaki vagy a podheringi csatáról stb.? Még elszomorítóbb, ha a mérleg másik serpenyőjébe teszem, hogy a srác betéve tudta a Forma-1-nek nevezett benzingőzös vándorcirkusz minden állomáshelyét és pilótájának a nevét. De én vagyok a balga, hiszen mit is várhatok el egy olyan társadalomtól, amely gyűjtést szervez Isaura felszabadítá3 sáért és Esmeralda szemműtétjére, gyűlöli a pírézeket és elutasítja a nemzettársait?

Az eredeti gondolathoz visszakanyarodva, a helyi munkások és a vezetőség sze4 mében egyaránt hülyék és idióták voltunk. Ennek ellenére magától értetődően elvárták, hogy mindenhez értsünk. Szó szerint, a szegkihúzástól, a hegesztésen és a tetőácsoláson át a targoncavezetésig. Persze ebben nagyrészt mi is ludasok voltunk.

Nevezetesen, az olyanok, akik Magyarországra érkezve nemes egyszerűséggel jelentették ki, hogy ők mindenhez értenek. A legtöbbször persze kiderült, hogy alaptalan volt ez az önbizalom. A magát hegesztőnek kiadó földimről kiderült, hogy odahaza mindössze egyszer hegesztett egy vaskaput. Ez azért koránt sem jelentett olyan gyakorlatot, hogy a Százhalombattán támasztott minőségi elvárásoknak meg tudott volna felelni. Azért persze voltak szép számmal olyanok, akik viszont bebizonyították, hogy a Kárpátok lábainál is teremnek jó szakemberek.

3 4

Előbbi egy brazil, utóbbi egy mexikói szappanopera elhíresült főszereplője volt.

Mivel jelenleg is Budapesten élek, azt kell mondanom, hogy a helyzet azóta sem változott.

.

Partium

45

Molnár József

Árverésen A kések gyógyítanak, kérdezem az orvost, aki méretre vág.

Sikoltok, de a hang nem szól tisztán, hörgő vörös vért köpök.

Bolondok országában nem könnyű megjátszani az épelméjűt.

Súgok a színésznek, ő nagyothallón félreérti, de a kés célba talál.

Szelídségem tévesztő: e páncél alatt őserdei krokodilok fűrészfogai.

Szégyenemben kiúszok a partra. Csaliként ma sem fogtam semmit.

Az árverésen az alacsony ár marad: szegény istent dobáljuk magunkban.

46

.

Partium

Arcáról patakokban Anyám kórházban él, műtét előtt és után, születéseit, halálait, csendben ünnepeljük meg.

Anyám szó nélkül bólogat, bevesz mindent, amit adnak, szobájában alszik a villany, gyertyával imádkoznak.

Anyám bölcsen figyel , nem bosszankodik, ha kéne, gépekkel barátkozva, kóbor cicákat simogat.

Anyámmal semmi baj sincs, vak, de még jól lát, süket fülén át az ég is, dorombolva dörömből.

Anyám néha sír is, de csak ha nem bántja senki, arcáról patakokban, elfolyik a jövő.

Anyám éjszakai lepke, szárnyának rajzait látom, emelkedik és boldog, gombostű-kifeszítve.

.

Partium

47

Fék nélkül Becsapódás A fájdalom, hogy elmúlt, ami nem volt, becsapódó rakéta nyomait hagyta.

Szív A szívben, ha tudnád, mi az ami fáj, a Nobel-díjból vennél egy újat.

Vizsga Minden lépés egy vizsga. És minden lélegzés is az.

Számolja valaki, mekkora kárt okoztál?

Vers Csak a szó, csak a mondat, csak a belőled induló gondolat mutatja meg, ki vagy.

Tévedés Tévedni annyi, mint megmártózni saját törekvő hibáidban. Hogy közben néha leesel a szikláról?...

Kitalálni Kitalálni egy olyan börtönből, melyet testeddel befalaztál születésed óta… Éveid Éveid sorompói közül már ötvenhat nyitott.

Csak az az egy ne jönne!

Súlyaid Súlyaid-hegyeid nőnek. Üvegpalotád elérhetetlen csillog.

Fék nélkül Fék nélkül éltél.

Száguldásod a vágány nélküli semmiben.

48

.

Partium

Radmila Marković

Nagymama a kofferban Megérkezett a nyár, a könyörtelen. Perzselte nem csak a bőrét az embernek, de a tüdejét is. Különösen panellakásokban volt elviselhetetlen az élet. Akinek nem volt hűtőteste, az szenvedett éjjel nappal.Atusolás sem igen segített.

Barna házaspárnál sem volt ez különben. Fiatal házasok, csak két évvel ezelőtt esküdtek. Évi szőke, göndör hajú tanárnő. Formás alakjával, ha megjelenik a tanáriban, a napsugarat hozza magával. Zöld szemei csillognak, ha mosolyog, az arcán kis gödröcskék jelennek meg Zoltán, a férje kisportolt, dús barna hajú fiatalember. Ő a nyugodtság, megfontoltság mintaképe. Mindketten családszeretőek, és segítőkészek.

Egy iskolában dolgoznak. Mondhatni példamutatóak lehetnének sok fiatal számára. Népszerűek az iskolában nem csak a kollégák között, hanem a tanítványaik körében is.

Mivel az iskolában megkezdődött a nyári szünet, végleg elhatározták: elmennek a görögországi tengerre nyaralni.

Zoltán, arra járt, amerre a nagymama lakik, úgy gondolta felmegy hozzá, aki a negyedik emeleten él. Látta, szegény alig lézeng abban a nagy hőségben.

Amikor hazaért, megpuszilta Évit, majd ajánlatot tett.

– Mit szólnál, ha elvinnék a nagymamádat is magunkkal a tengerre. Mi a véleményed? Veled akartam előbb megbeszélni, mielőtt felajánlottam volna neki a közös utazást. Évi hálásan nézett a férjére.

Természetesen beleegyezek. Menjünk el hozzá, és mondjuk el a tervünket.

Nagymama közelebb volt a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, de jól tartotta magát.

Szedte az orvosságot a vérnyomásra, kicsit rosszalkodott néha a szíve, de ez természetes ebben a korban. Amikor meghallotta a gyerekek ajánlatát, először meglepődött, de örömmel beleegyezett az utazásba.

Elérkezett az indulás napja. Este indultak, hogy ne abban a nagy hőségben tegyék meg a nem kis utat. Ment minden a maga rendje módja szerint. Egyik határon sem kellett sokat várakozni.

Egy alkalommal álltak meg egy kicsit pihenni. Nagymama egész úton szundikált.

Ahátsó ülésen kényelembe is tehette magát.

Amikor megérkeztek a tengerre, lepihentek. Zoltán elintézte a formaságokat, és beszélgettek.

– Gyerünk le úszni egyet – monda a nagymama.

– Jól van, nem bánom – felelte Évi. Gyerünk, de nem maradunk sokáig, Itt is nagy a hőség. Majd, öt óra után is jó lesz neked nagymama.Akkorra már nem süt olyan erősen a nap.

– Ne félts te engem! Mindig is szerettem napozni.

– De nem majd nyolcvan éves korodban – nevetett Évi.

Este elmentek sétálni a tengerpartra, élvezték a sós víz illatát, csevegtek erről,

.

Partium

49

arról. Nagymama minden elárusító asztalánál megállt, nézegette a csecsebecséket. A fiatalok lassan lépkedtek előre. Így ment ez majdnem a vakáció végéig.

Az utolsó előtti napon, reggel a fiatalok már felkészültek lemenni a tengerpartra, de a nagymama nem jött ki a szobájából – Eddig aludna a nagymamám? – gondolta Évi.

Eddig mindig elsőnek kelt fel. Benyitott Évi a szobába, szólította a nagymamát, de ő nem felelt. Odament hozzá, és felsikoltott.

– Zoltán, Zoltán, gyere gyorsan!

Zoltán berohan a szobába.

– Nagymama, nagymama, drága nagymama, zokogta Évi.

Zoltán átkarolta, magához vonta, és csitította a feleségét.

– Csillagom, most intézkedni kell. Te maradj itt, én utána nézek, mit tehetünk ebben az esetben.

– Meg leszel egyedül?

– Igen, csak eredj. Évi nagymama ágyához ült, és keservesen sírt.

– Miért nagymama, miért? Miért nem szóltál, hogy nem érzed jól magad? Miért hagytál el?

Fogta hideg kezét, simogatta az arcát, és könnyein keresztül fájdalmas szeretettel nézte őt. Észre sem vette, amikor Zoli belépett a szobába.

– Évikém, szívem, nagy bajban vagyunk. Finoman megérdeklődtem, mi a teendőnk, de rengeteg euróba kerülne hazaszállítása a nagymamánkat. Erre nekünk nincs pénzünk. Elsül az agyam, de kiutat sehogy sem találok! Gondolkodj te is Évikém.

– Nekem nincs kedvem fürödni. Ha te akarsz, eredj le a tengerpartra.

– Dehogy megyek nélküled! Arra kértelek, gondolkodj, hogyan oldjuk meg ezt a kínos problémát.

– Zolikám, jelents ki minket azzal, hogy még ma este elhagyjuk a szállásunkat.

Nem maradunk holnapig. Van egy ötletem. Bevallom a filmekben sokszor láttam már, ahogyan a halottat beleteszik a kocsiba, és elszállítják. Mit szólnál, ha az éj leple alatt nagymamát becsempésznénk az autó tetejére erősített kofferba, és hazavinnénk.

– Évikém, tudod te hány határon kell átmennünk? Szerintem semmi esélyünk a nagymamával ilyen módon haza érni.

– Tudsz jobb megoldást?

– Szívem, a börtönbe kerülünk, ha a határon felfedezik a kofferben a halott nagymamát.

– Nem bánom, én akkor sem hagyom itt a nagymamát.

Halálos csend borult a szobára. Hallgattak mindketten, a bánat, fájdalom keveredett a csenddel. Zoltán átölelte Évit, és szó nélkül ültek, maguk sem tudták meddig.

Később úgy tettek, mintha minden rendben lenne. Lementek ebédelni, és kérték a nagymama részét a szobába.

50

.

Partium

Becsomagoltak mindent, útra készen álltak. Mintha megállt volna az idő. Sehogyan sem akart eljönni a késő éj, amikor majd beteszik a nagymamát a kofferba, amely a kocsi tetejére volt erősítve.

Végül is sikerült. Megindultak szorongó szívvel hazafelé. A szívük a torkukban dobogott, amikor a görög határhoz érkeztek, át sem nézték őket. Mehettek. Útközben nem nagyon beszélgettek, csak azon töprengtek, odahaza hogyan intézzék el a dolgokat.

– Ne izgulj Zolikám, ha hazaérünk, majd apa és anya segít megoldani a dolgokat, csak érjünk haza.

– Remélem, hazaérünk nagymamástól. Imádkozz egész úton!

Megállás nélkül lehajtották felváltva az utat hazáig. Áthaladtak még nem egy határon. Sehol sem nézték meg a csomagtartót.

Anagymama is utazott szó nélkül Nagy megkönnyebbüléssel megérkeztek a házuk elé. A fáradtság úrrá lett felettük, meg egy kis megkönnyebbülést is éreztek. Nem hajtották be a kocsit a garázsba. bementek a szobájukba, és gyors tusolás után belezuhantak az ágyba.

Reggel azért korán felkeltek.

Zoli lement a kocsihoz, azzal, hogy behajtja a garázsba.

Volt mit látnia: a kocsit ellopták nagymamástól, mindenestől. Azt hitte megháborodik. Most mi a teendő? Évi hívta a szüleit telefonon, akik örömmel szóltak hozzá.

– Apa, rögtön gyertek el anyával. Ne kérdezz semmit, csak üljetek be az autóba, és amilyen gyorsan csak lehet, legyetek itt.

– De lányom!

– Gyertek – és Évi letette a kagylót.

Megérkeztek Évi szülei, akiknek elmondtak mindent.

– Gyerekeim, be sem jelenthetitek az autólopást, hiszen a nagymamát is ellopták a kocsival együtt. *** Másnap reggel ott állt a kocsi a ház előtt, kofferestől, nagymamástól, csak a rádió hiányzott, és semmi más.

Nagymamát suttyomban hazaszállították a szobájába, és úgy tettek, mintha akkor találtak volna rá, és eltemették annak rendje, módja szerint.

A baleset Akkor telt be a pohár, amikor az öt éves kislányomat elütötte az autó. Szóltak: rögtön menjek az egészségházba, mert baj van. Magam sem tudom, hogyan értem oda.

A kerékpárt elhajítottam, és futottam, eszeveszetten rohantam, pedig kerékpárral gyorsabban haladtam volna. Amikor beértem az orvosi rendelőbe, már elsősegélyben részesítették a kislányomat, de mentőautó nem volt, így azt mondták, nekem kell biztosítani a szállítást Újvidékre a kórházba. A férjemnek volt autója. A munka-

.

Partium

51

helyére rohantam, ott dadogva, levegő után kapkodva szaggatottan kinyögtem, hogy rögtön készüljön, sietni kell a kislánnyal a kórházba.

– Nem érek rá! Gyűlésre megyek.

– Most rögtön jössz, és visszük a gyereket! – ordítottam. Megragadtam a kabátját, akkorát löktem az ötven kilómmal azon a száztíz kilóján, hogy megingott. A munkatársai előtt nem tehetett mást, beleegyezett, elvisz bennünket Újvidékre.

Amikor odaértünk, rögtön elvették tőlem a gyerekemet, a műtőbe vitték, engem meg Miska magamra hagyott a folyosón. Minden porcikám remegett. A falnak dőltem, mert a lábaim nem akartak megtartani. A gyomromban valami elviselhetetlen furcsa, zavaros fájdalom kerengett, hányingerem volt, de minden erőm összeszedve az agyammal küzdöttem a bennem tomboló lelki fájdalom, testi rosszullét és félelem ellen. Közben hoztak egy embert, akinek valami levágta a lába fejét, így amikor befejezték a kislányon a műtétet, megkérdezték tőlem, egyedül vagyok-e, vagy van kísérőm.

– Van kísérőm – mondtam én balga.

A gyereket hasmánt a karomba helyezték. A lábaim remegtek. Az ájulás kerülgetett az idegességtől, minden porcikám fájdalomtól vinnyogott befelé, a lelkem cafatokban lógott drága gyerekem teste felett. Valamiféle ködfátyol fonódott rám. Tudtam, nem ejthetem el a frissen operált öt éves gyerekemet, még csak meg sem szabad botlani, de valami súly a földre húzott, karjaimba kapaszkodott. Én meg küzdöttem ellene minden erőmmel. Amikor kiértem az udvarra, Miska sehol. Elkezdtem forogni. Nem tudtam hova kell menni, melyik épületbe, az erőm kezdett elhagyni, amikor odalépett hozzám két ember. Kivették a kezemből a kislányt, és vitték egy épületbe. Én mentem utánuk gépiesen. Az orvos, aki átvette a gyerekemet, azt mondta, ne is próbálkozzak a látogatással. Fejsebe van a kislánynak, ha felizgul, sírni kezd, nagy bajt okozhatok vele. Hívjam minden nap az ügyeletes orvost telefonon. Amikor jöhetek, majd szólnak.

Nem tiltakoztam. Gépiesen megindultam a kórházból kifelé. Nálam egy dinár nem sok, de annyi sem volt, Miska eltűnt a láthatárból. Azt gondoltam, kimegyek a szabadkai főútra, stoppal hazajutok, a tíz hónapos kisfiamat már szoptatni kellene.

Ahogy így vánszorogtam az úton, megállt mellettem a férjem az autóval. Beültem.

Nem szóltam neki semmit, ő annál inkább.

– Csak jöjjön haza, jól elverem és megjegyzi, mikor megy máskor az autó alá!

– Te erre a gyerekre többé nem emeled a kezed, ezt jól jegyezd meg!

Ekkor már tudtam: másodszor is elválok. Nem volt mindegy, mert aki azt mondja, a válás semmi, az hazudik. Mondtam a barátnőmnek: „A kislányt elütötte az autó, itt a másodszori életutam összeroppanása, engem már ettől nagyobb baj nem érhet az életben”.

Pedig ért! Amikor az anyámat elveszítettem, akkor megfogadtam, többé soha sem mondom azt: engem ettől nagyobb baj nem érhet, mert nem tudhatja az ember, mit rejteget számára a Sors keze.

52

.

Partium

Radnai István

Les Préludes Kocsis Zoltán emlékére egy kósza névnap néhány zenemű zenekari és zongora-cédé az oktáv véget ért az élet az a táv amit kéretlenül végigfut mindenki pedig csak előjáték kinek-kinek az aggkorhoz kinek a világhírhez mint két ikercsillag száguldottak át a magyar égen amely igazán magyar zenepamacsok tavaszi bárányok napsugarak bujkáló koboldok most az egyik soha nem tud már kihalni többé a boltozatról a kupolába szorult csak alulról nézzük a dallam emlékké fagyott * hercegem már örökké érthető örökké hallható ha kedvünk tartja még nem felejtünk hisszük a dal pillanat a hordozó törékeny

.

Partium

53

Petrusák János

„A múltnak méhiből…”

Az egész környék ismerte. Pedig csak egy alig-alig látható, s nehezen járható ösvény vitt el arra. A gyerekeknek tiltották, hogy arra menjenek, a legények mégis feljártak oda. Régen bátorságból, legénykedésből, manapság meg… – ki tudja, mi okból. A kalandvágyókat, a kalandjaikkal dicsekvőket mindig is vonzotta az a hely. Ahonnét szél jött, nyáron hűs, hogy a valahai pásztorok oda húzódtak egy kis frissülésre, télen meg meleg, hogy aki járta akkor is a hegyet, annak jólessen. Csakhogy néha nem friss lehelet jött, hanem bűzös, zápos, néhányak szerint kénszagú. Az Ördög, a Sárkány, vagy csupán a rossz szellem lihegett ki a lyukon. Mert csupán annyi volt. Egy rés a bozóttal benőtt sziklafalon, vékony embernyi, s nem magas. Éppen ezért húzta az a rés a legénykéket meg a gyerekeket.Azok átfértek, könnyedén. És ha átfértek: eltűntek.

A múltkoriban is – az időseknek mintha csak ma lett volna –, a hatvanas években odament három gyerek. Ketten fővárosiak voltak, két testvér, egymáson vitézkedésben túltenni akaró fiúk, akik a nagyanyjuknál üdültek itt. A helybéli legényke mutatta a helyet a két pesti srácnak, hadd ámuljanak. Mert az a hely még nyári napfénynél is félelmetes volt. A réti legelőt, a lombos erdőt elhagyva girbegurba csapáson lehet feljutni oda, át a komor, zizegős és mindig sötét fenyvesbe, ahol kíváncsian bókolnak a föld felé a fák, s mindig hidegebb van. Ott, a sziklafalon, amit sokan észre sem vennének, tüskés bokrok között egy darabon sötétlik a szikla. Az a rés. Az egyik pesti meg a kalauzukul szegődött helyi bebújt. A kisebbik pesti srácot bőgő masinának nevezték, s kint hagyták – így tudták meg a falusiak, mi történt. Rohantak fel keresni, mihelyst a síró gyerek a faluba leért, de férfiember nem juthatott át a keskeny résen. Csak lekiálthattak, s várták a feleletet. Szívdobogva várták, de csak a visszhang jött. Feljebb, a hideg vizű karsztpatak forrásánál is próbálkoztak bejutni-lejutni, de ott sem engedte a hegy, hogy belé menjenek. Aztán estig világítottak a barlangba, de: semmi! Akkor értek oda a segítségül hívott katonák, akik csak azt tudták csinálni, mint a falusiak. Világítottak s kiáltoztak. Az egyikőjük rádiózott a laktanyába, hogy hozzanak robbanószert, de a falusiak erre kétségbeestek. „Hogy is ne, hogy még többeket nyeljen el az átkozott hegy!”

A két legényke napok múltán sem került elő. Megint katonák jöttek, meg egy rendőr, s velük munkások, akik szögesdrót fonattal varrták be a rést, hegybe fúrt kapcsok közé, hogy senki be ne mehessen ezentúl.

Aludt a hegy. A legendák nem. Tudni vélték, régente nem volt ilyen gonosz az a hely. Tatár, török, vagy császári zsoldos elől oda fel menekült nemcsak a falu, hanem a fél környék. Akkor is már girbegurba volt a barlang, s veszélyes, ezért nem mert senki idegen utánuk menni. Aztán '44-ben ideért a front, menekültek az emberek a háború, az öldöklés elől. Meg az oroszok híre elől. A barlangba, amelynek akkor még nem ez volt a bejárata, hanem egy nagyobb, feljebb.

Már nagyon kevesen mesélhetnek azok közül, akik ott jártak akkor. S azok is akko-

54

.

Partium

riban tizenévesek, vagy még fiatalabbak voltak. Mégis van, aki emlékezik, hogy még kápolna is van, úgy bizony, kőbe vésve, szépen faragva, oszlopokkal, s oltárral középen. Bár lehet, hogy oltár nincs, de kőbe faragott Krisztus-kereszt biztosan van.

Saját papjuk nem volt. Kicsiny a falu, meg a mellette lévő is.Anagyobb község papja a saját nyájával tartott. Ezért egy idős ember azt javasolta, menjenek a kőkápolnába imádkozni. De néhányan mondták, fura ez a kőkápolna, itt bent, a hegyben. Ki véste ezt ide, és mikor?

A tanító úr, ki velük volt, használta a lámpást, pedig morogtak sokan, hogy pocsékolja a drága petrót, de ő csak bújta a titokzatos kápolnát és környékét. Egyszer nagy lelkesen jött vissza, hogy rovásírás jeleket talált, régi magyar írást. És ez azt jelenti, amiről az egyetemen – mert szemesztert járt Szegeden, történelem szakon – suttogtak, hogy Koppány vezér nem pogány volt, hanem keresztény, de nem keleti rítusú keresztény – amely és a nyugati között akkor még nem volt olyan ellenségesség, mint későbben –, hanem őskeresztény. Vagy ókeresztény. Ókatolikus volt.

Az édesanyja, mert hiszen a tanító helyi volt, ránézett, s szomorúan mondta: „Jaj, fiam, a papok másként mondják, ne avatkozz te bele!” „Meg a történelemkönyvek sem így tudják!” – nevetett fel döcögősen, s mindig, mindent jobban tudón a legmódosabb gazda, akinek még érettségije is volt. Ezért magát úrnak mondta, s nem csupán a harminc holdja, s 200 tő szőlője miatt.

A tanító viszont nem hagyta magát. (Most nem!) Beszélt arról, hogy a magyarság büszke, győztes népként jött ide, a Kárpát-medencébe. Nem menekültek senkitől sem legyőzetve, hanem foglaltak maguknak furfanggal hazát. Vagy karddal, ha az kellett!

De nagyon az sem kellett, mert vizek járta táj volt az Alföld. Ugyan délen voltak népek, néptöredékek, román még sehol, akik a bolgár kagán alattvalóinak mondták maguk, de nem tudták, hogy az a kagán ki, s hol van. Északon, meg körül a magas hegyekben megint népek, akik juhokat terelgettek, s még meg is örvendtek, hogy jönnek vitézek, akik a rablóktól megvédik őket. Nyugaton pedig a németek uralkodtak volna, de őket a hont foglalók messze űzték, az Insen, az Óperencián is túl. „Mese az!” – legyintett a módos gazda, de azért már ő is odafülelt. Mint a többiek.

A múltba, amikor valaki volt a magyar! Nem féltek tőlünk. Nem. Tisztelték a magyart!

Tanították a más anyanyelvűek a magyar szót csemetéiknek, hogy felnőve azok a magyarokkal kereskedjenek, vagy magyar vitézek legyenek. Mert a magyar mindig is befogadó volt! Aki törvényeink, tisztességünk ellen nem vétett, az bármilyen vallású legyen, s bármilyen nyelvű is, nem hogy csak élhetett, hanem boldogulhatott, gazdagodhatott közöttünk. A nagyfejedelmek ősi törvényt mondtak: minden idegent tisztelni kell, minden olyan idegent, aki tisztel bennünket! „Szent István király négy felé metszette Koppányt, s kiirtatott minden pogányt!” – tudta megint a módos a könyvek szavát.

A tanítót viszont nem lehetett leállítani, hiába is kapott utána az anyja. A tanító csak mondta és mondta.Amúltat, népünk igaz történelmét!

A magyarság, mint törzsszövetség, különböző nyelvű törzsek szövetsége érkezett a Kárpát-medencébe. Ami összekötötte őket, az a magyar nyelv, nem csupán kommunikációra, hanem tudatra. Magyarságtudatra. S küldetésre: aki magyar, az úgy is viselkedjék! Hogy már miatta is nézzenek fel a népre!

.

Partium

55

„A tanító beivott” – mondta erre a borosgazda, aki mindig a sajátját kortyolgatta.

(Másnak meg nem adott.)

A módos gazda felnevetett, egyetértett. De mások biztatták a tanítót. Különösen a szegényebbek, kiknek betevő falatjuk nincs, de magyarok!

A tanító mondta, hogy a honfoglaláskor, s utána sokáig minden magyar gazdag volt. S a nem magyarok többsége is. „Rablásra mentek!” – hördült a boros. „Kalandozni” – tudta így a módos.

Nem! – mondott ellen a tanító. És mondta, hogy a magyarságot meghívták mások, nyugatiak, meg déliek, s még messzi tájakról is, hogy menjünk, segítsünk. Mert olyan vitézek voltunk. Vérezzünk, haljunk mások helyett. Tettük, s megfogyatkoztunk. Már akkorra, mikor jöttek a nyugati papok. Németek, csehek, taljánok, franciák, s még ki tudja, kik, akik nem értették a magyar beszédet, s érteni sem kívánták. Mert lenéztek bennünket, pogányoknak mondtak, kiirtandóknak! Pedig… Ott a bizonyíték!

A tanító hátra mutatott, a barlang méhébe, a sziklák közé faragott isten háza felé.

Ahol Krisztus, a magyarok istene, Boldogasszony anyánk gyermeke lakozik, lelkiekben.

A tanító szerint a nyugati papok és a velük jött lovagok ezt a magyar vallást, a szintén keresztényt irtották ki. Mert ez volt az érdekük! Hogy ők, a nyugatiak legyenek itt a papok s a birtokosok. Még a nyelvünket is el akarták törülni, ahogyan elfeledtették velünk ősi írásunkat! S igaz múltunkat!

Vita lett volna, háború talán bent, a barlangban, de a háború igazából odakint volt.

Felmorajlott egy harckocsi ágyúja, lent, a faluban, s erre mindenki sírósan tapadt össze, vagy hozzá a csöpögős falakhoz. Csend lett, majdnem addig, míg a front tovább nem vonult.

Mikor az emberek kimentek, fontosabb dolguk is volt, mint a magyar múlt. A legfontosabb a jelen. Az élet, megint. S nem sejtették, vagy csak kevesen, hogy gonosz módon ott várakozik a jövő. Álságosan ígérve mindent, s adva aztán helyette szájzárat.

Mégis volt, aki beszélt. '56-ban állítólag volt, aki a barlangba ment. Az a hatalom szerint csakis bűnös lehetett, hiszen megrettent a „hős, szocialista szovjet katonáktól”.

Megrettent, megint.

A barlang nagy száját berobbantották. A tanítót meg elvitték, hogy ne lássa senki többet.

Már-már elfelejtődött az a barlang, amikor tegnap barlangkutatók jöttek erre, s kíváncsivá tette őket a legenda. Meg a rés. Kézi fúróval és csákányozással kiszélesítették, hogy bemehessenek. De vigyázat! Széles mélység tátongott a bejárat mögött. A barlangászok leereszkedtek, s találtak sok állatcsontot, meg emberit. Két, fiatal legény lehetett az. Kiemelték az emberi csontokat, hogy szentelt földben pihenjenek ezután. S mentek a barlangkutatók tovább a barlang mélyére, vízzel öntött szifonokon túl, szűk, vagy éppen tág termeken, cseppkövek között. A sötétségben. Hogy aztán visszatérjenek, s hallgassanak.

A kutatók távozása után a barlangnyílást bebetonozták. Hogy a múltnak méhiből semmi se kerüljön elő…

56

.

Partium

Ványai Fehér József

Felszívódhatsz Odvas tárnák lélekbugyra, A gond, mint só, kiütközik, Mint kutyához dörgölőznek Majd elgurulnak a szavak.

Sóval vakarnak, ördög nyúz, Ó, te szegény kárhozott, Örök lúzer, létáldozat, Sírhatsz-ríhatsz, kiröhögnek.

Felköhögnek, ha lenyelnek, Isteni balfék, te makacs, Önsajnáltató, bús bohóc, Időd múltán felszívódhatsz.

Végzet, kezdet Fák lányderekán a zöld köd, Ahogy összeáll homállyá S belőle a törzs kivillan, Úgy tűnik el s bukkan elő Régi magam a félmúltból, A gyermek kielevenedik, S elveszik megint erdőben, Emlékezetben, kert alatt.

Mintha mi sem történt volna, Cikkant el sors, élet, halál, Fiú és aggastyán áll itt, Kit megérint végzet, kezdet.

.

Partium

57

Hetvenkedők Szeretettel köszöntjük 70. születésnapjukat ünneplő költőinket: Fecske Csabát, lapunk állandó szerzőjét és Dusa Lajost, aki a Partium folyóirat egyik alapítója volt, és hosszú ideig a lap szerkesztőjeként is tevékenykedett.

Fecske Csaba

Hetvenkedő Hogyha akartam, hogyha nem, megvan az első hetvenem.

Megannyi madárlátta év, megmászni hegy, kikötni rév.

Megtelik agyam és szívem, Isten tudja, hová viszem. kőnehéz súlyok vállamon, mi mást tehetnék, vállalom.

Ami az életben szép volt, tán nem is volt, olyan rég volt, mindegy már rég volt vagy nemrég, ami volt, minden csak emlék.

Isten bocsássa meg nekem, hogy túléltem az életem, főm dagad, sajog az alfelem. Én már torkig vagyok velem.

Odalettek az ideák, de kiderül majd odaát, ott jobb vagy mégis ideát?

58

.

Partium

a szülőház idegenek élnek itt lassan ötven éve hámlik a vakolat vak kövek nyöszörögnek a falon végigcsorog a hold verítéke nagy erőfeszítéseket tesz az éjszaka hogy ne legyen vége hamar macska sír mint egy kisgyerek aki eltévesztette álmait nem a kíváncsiság dolgoztatja szemem szünetjelek e hínáros monitoron látni segítségül éveim hozom égő sebet emlékezet nem csillapít hiába csillagos az ég csak a sötétség jut el az agyamig ki voltam itt halni menedék és most hol vagyok hova lettem én hova lett az udvar a diófa a lugas megkapaszkodnék de nincs miben idegenek laknak itt nem én vagyok lassan ötven éve egyre csak üres évek kerülnek elő

Irodalmi est Fecske Csaba 70. születésnapjának tiszteletére Miskolcon

.

Partium

59

Dusa Lajos

Capricco Villog a nyár izgága rendje, lázas a szél is és remegve iker hangok – bimbós mellek az öntudatlan gerjedelmet egész ölemig harangozzák; s míg a friss barack illatában sikamlós hejú gyümölcsüket szelíden érlelik a szoknyák: - Hadd legyek mohó barackozótok, örömkondító harangozótok!

60

.

Partium

Augusztusi merengő Isten ingujjban ül a padra, enyhül a hőség – nézelődhet.

Csupa darázs az őszibarackfa és a csordultig érett nőket kiűzi most az alkonyatba puhuló húsuk, szarkalábuk.

Könnyű ruhásak, nevetősek, mintha nyaruk lenne erősebb, s nem érlelődne – mint a titok – e látszat mögött mély magányuk. Én benn sétálok önmagamban.

Már negyven elmúltam és látom: semmibe billenő nyaramból hogy gurul széjjel ifjúságom.

De amit hiába akartam – csak taszít, lök tovább, előre és örökös becsapottságom gyermek-ökle ver: nagyon fájjon szívemtől idegen világom, melynek nincs gazdája, csak csősze.

Filep Gergő: Part

.

Partium

61

Csak veled áldjon engem az este Szép vagy meztelenül és szinte világít rám a te bőröd most, hogy a kert friss málnaszagával telt a szobánk.

Nem napozol, mert túlcsap ölderől lenge bozótod, átcsap az éden lobja a szabvány-kert keretén és úgy hívogat engem.

Mert oly hívogató vagy, hogy bújocskát játszana menten nagy bokrodban a férfiöröm!

Most már csak veled áldjon engem az este!

Napkeletni, hajlongva köszöntlek az ágyad előtt, s nem baj hogy kinevetsz a bohókás hajladozásért, mert nevetésed elűzi a rókaszívű, számító asszonyokat és szétfutnak a kéjre ravaszdi hetérák csípőívedtől kerekült szemeimből.

62

.

Partium

Tanulmány Be ha Zoltán

Csillag a máglyán Szellem és történelem sorsdilemmái Sütő András drámájában

Erdélyben, a mezőségi Pusztakamaráson Sütő András olyan természetes református hagyományok között nevelkedett, hogy például (az Anyám könnyű álmot ígér lírai-szociografikus szülőföldi – „otthonirodalmi” – regényvallomása szerint is) falusi édesanyja Kálvint egyenesen „a mi Jánosunk”-nak tekintette. (A reformátust nem véletlenül tartotta a népi közvélekedés a legjellegzetesebb „magyar vallásnak”.)

Az alig százötven főnyire apadt közösség „Balassija, Csokonaija, Arany Jánosa, nyelvújítója és nyelvcsősze a mindenkori tiszteletes úr volt, régi fegyvertársaival: Károli Gáspárral és Luther Mártonnal”. A tanító Szenczi Molnár Albert zsoltáraira, László Dezsőné (a vasárnapi iskolai mozgalom keretében) népdalokra okította, a református elemi iskola védnöke, Kemény Béláné bárónő nemcsak szellemiekkel (Benedek Elek meséivel) ajándékozta meg, hanem kelengyével is ellátta, amikor a helyi lelkipásztor kérvényeinek segítségével bejuthatott a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba, ahol pedig Vita Zsigmond, a kiváló irodalomtudós magyartanár (Áprily Lajos monográfusa) pártfogolta.

Már nagyenyedi diákkorában, 1943-ban – egy kollégiumi pályamunkában – foglalkozni kezd Kálvin életének és sorsának boncolgatásával, majd 1971-ben azt említi, hogy színművet tervez írni róla – s ez azután 1974 elejére el is készül. Az 1973-as Egy lócsiszár virágvasárnapja a kialakuló protestantizmus forrongó hőskorszakába vezet, s a Csillag a máglyán ugyancsak ennek a történelmi időnek az eseményeit stilizálja veretes historikus tragédiává, metaforikusan klasszicizáló, példázatos erkölcsfilozófiai drámaművé. A nagy morális, lélektani, eszmei, történelembölcseleti kérdések szenvedélyes hitviták és emberi viszálykodások sodrában merülnek föl. A forradalmi reformáció helvét irányzatának megerősödését jelentő kálvinizmus vezéralakjának magatartása olyan alapvető etikai dilemmákat modellál, amelyek művészi megjelenítése, interpretációja a magyar és a világirodalom legjelentősebb sorsproblematizáló tragédiaremekeivel vethető össze (Németh László, Illyés Gyula drámaeszményének közelségében).Ahetvenes (és a rákövetkező) évek erdélyi, magyarországi és külföldi színpadain revelációszerű sikert arató alkotás korabeli és későbbi fogadtatása rendre hangsúlyozta is ezt a valóságos korábrázolást a kitágító szimbolikus jelentésteremtéssel szerves esztétikai értékegységbe foglaló, szemléletszintetizáló, különleges artisztikus erőteljességet.

A történeti tények szerint a spanyol származású teológust, orvost, az emberi vérkeringés kutatásában jelentős felfedezésekre jutó Szervét Mihályt 1553-ban Genfben máglyahalálra ítélték – antitrinitariánus, unitárius nézetei miatt. A reformáció második hullámának képviselői (köztük Kálvin) a radikális újítások felforgató hatásától

.

Partium

63

félve igyekeztek megóvni az addig kivívott eredményeket és hadállásokat, s inkább áldozták fel az eretnekséggel vádolt Szervétet, mint a meghatározó svájci városokban (Genf, Zürich, Bázel, Schaffhausen) már megszilárduló protestáns intézményrendszert. Kálvin felelősségét az ügyben és az ítélethozatalban az (egyház)történészek vitatják, részességét a kivégzés elrendelésében, illetve végrehajtásában általában kisebb mértékűnek vélik (Kálvin nem volt tagja az uralkodó genfi városi tanácsnak, s azután még a halálnem enyhítését – az elégetés helyett a kard általi büntetést – is hiába kérte). A máglya helyén ma mindenesetre engesztelő emlékmű áll, amely a kor hibájaként tünteti fel az elismert tévedést és hitet tesz a reformáció igazi elvei – a feltétlen lelkiismereti szabadság ideája – mellett.

Sütő András jegyzetekbe foglalva mellékeli művéhez azokat az apróbb életrajzi mozzanatokat, amelyeken dramaturgiai okokból változtatott. Például hogy valójában Szervét nem sorolható Kálvin ifjúkori barátai közé – mint ahogy viszont a drámában láthatjuk. A parabolikus drámaszerkezet a tragikum sokoldalúságát, árnyalatosságát, bonyodalmasságát egyszerre és együtt érzékelteti a konfliktust kiélesítő mai, aktuális szempontokkal. Köztük a testvérháborúság feloldhatatlanságának problematikájával: amikor a szellemi szabadelvűség baráti szövetségeseinek törvényszerűen kell egymás ellenfelévé távolodniuk, ha eszme és történelem szétágazó követelményei végzetesen összeütköznek. Így fajul kettős és többszörös konfliktussá, kollízióvá a két főszereplő küzdelme, s a külső összecsapás mindkettejük személyiségében belül is emésztő meghasonlássá, de legalábbis erények és vétkek lebírhatatlan lélektani csatájává, háborgásává. A közvetlen drámai üzenet szellem és hatalom kibékíthetetlenségéről, Kálvin zsarnokságáról szól; alakja olyan diktátort formáz, aki hitújítóból a hit és a gondolkodás további reformjait (a „semper reformanda” parancsait) semmibe vevő vagy eltipró tirannussá keményedik. („Egy-egy új eszme lerombolhat intézményeket, de mindig számolnia kell azzal, hogy intézményesülve béklyóba verheti saját magát” – összegzi ezt Református identitás és magyar irodalom /Bp., Kálvin Kiadó, 2015/ című tanulmánykötetében Győri L. János.) Ez a benyomás évtizedekkel ezelőtt a totális önkényuralom hatalmaskodó mechanizmusaira történő utalásként értelmeződhetett. S ezt a társadalmi rendszerellenes tiltakozó áthallásosságot ünnepelte a színielőadások akkori erdélyi és összmagyar közönsége, de másfelől hirtelen ezt nehezményezték többen a kolozsvári (kálvinista) teológusok közül is. Viták, ankétok kezdődtek (még Bécsben, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem rendezésében is) – amelyek során tisztázódott: a darab nem hamisítja meg a kálvini tettek motivációit, s nem rajzolja el negatív tendenciózussággal történelemformáló törekvéseit. Éppen ellenkezőleg: olyan tragikus hősnek mutatja, aki érdemleges érvek, megfontolások nyomán, de történelmi kényszerűségek közé szorítva cselekszik. Az a meggyőződése, hogy a még alig kibontakozó reformáció eredményei nem szilárdulhatnának meg maradandóan a reformokat szavatoló, bebiztosító intézményrendszer nélkül. A folyamatos újítások a szellemi progresszió addig elért vívmányait kaotikussá zilálhatják és kiszolgáltathatják az ellenreformáció kíméletlen, embertelen haderőinek. Szervét maga is az inkvizíció elől menekül, csak végtelen és önpusztító naivitása, reálpolitikai belátásának hiánya megakadályozza abban, hogy ne kergessen illúziókat valahai eszmeforradalmi társa változatlanul ru-

64

.

Partium

galmas segítőkészségét illetően. Bízik benne, míg észre nem veszi, hogy a feltétlen és tekintet nélküli szabad vizsgálódás, az álmodozó szabadgondolkodás és kételkedés ideje lejárt, hogy a kisajátított igazság nevében mindezért inkább „vizsgálati fogság”, könyvégetés és meggyilkoltatás jár; az uralkodó reformátor (felesége már „Káin bélyegét” is megpillantja az arcán) ugyanis olyanná vált, mint akik ellen hajdan hadakozott. Magát is okolja tehát Szervét fanyar-ironikus keserűséggel, hogy óvatlanul, figyelmetlenül, vakon a barátaihoz menekült, s nem mondjuk az ellenségeihez. Végső soron mégis a félelem nélküli emberméltóság örökérvényűségét hirdeti halálában is – s ez mártíriumának és öngyötrő belső tragikumának végszava. A „veritas duplex” perspektívájában látszó Kálviné pedig a tagadhatatlan bűnrészesség bevallása, amelyet kényszerűségből vállalt magára, a helyzet vívódó foglyaként, az autokratikussá mérgesedő gépezet rabjaként, mert hiába ösztökélte Szervétet, hogy ne nála keressen oltalmat, hiszen ő is megfeszül „a kényszerűségek keresztjén”, miszerint az ügy érdekében nem kockáztathatja vagy hagyhatja el az „egészet annak része” miatt, ha vetélytársának „százszor igaza” lenne is. „Magánbántalmakért sohasem üldöztelek – magam is üldözött vagyok” (magyarázkodik önigazolón önmagának is végül).

Az összetett tragikum kibomlása, kifejlése tehát rendkívüli stációkon, szuggesztíven komplex és áttételes, sokszempontú gondolatiságon keresztül halad végig. A legmagasabb rendű axiológiai, tiszta értékelméleti igazság Szervét oldalán áll: a szellemi szabadság korlátozhatatlansága mindenek – korok és idők – fölé emelhető. Élete árán bizonyítja és „kikezdhetetlen etikájával is védelmezi: azt, hogy a gondolkodásban megállni nem lehet” (Görömbei András). („Mért kell elégnem? / Nem tudhatom, de kell” – így tépődik Páskándi Géza Szervétusz a máglyán című átképzeléses versében.) De Kálvin argumentációja is a legvégső történelemfilozófiai szükségszerűségekig hatol: az akármilyen fokig megszerzett és megőrzendő szabadság garanciáit institucionális eszközökkel is biztosítani kell – ahhoz, hogy időtálló kereteket örökíthessünk tovább. A két főhős egymással és saját magával is birkózik; erkölcsiségük és igazságérzetük lényegileg összemérhető, méltó riválisok, csak más dimenziókat képviselnek. Egyszerű, sematikusan kizárólagos, könnyelmű igazság nem szolgáltatható egyikőjük számára sem. (Egyfajta katarzisnélküliséget vagy másfajta, többrétű eszméltető-megtisztító sugárzást emleget maga az író, azt vallván, hogy „a kálvini konokság és a Szervét-féle poétikus vakmerőség” „együtt mozdul” bennünk; a „kettő mindig csak együtt képzelhető el”, mert „mindenkor csak együtt jelentkezett az életben.”) A historikus és morális önértékek mibenlétét faggató kérdések nyitottak maradnak – a megoldhatatlan egzisztenciális drámaiságot pedig elkerülhetetlenül kell végigszenvedni. Az idői és időn túli, konkrét és elvont, egyéni és kollektív létproblémák, sors- és gondtapasztalatok kivetítése ebben a cselekményesen izgalmas, felkavarón fordulatos, katartikusan sokértelmű eszmedrámában ősi és modern formanyelv szintézisében zajlik; a konfliktust középpontozó drámamodell egész belső stiláris és intellektuális gazdagságot sűrít magába. A darab legfőbb tanulságai közé tartozik, hogy sem ideálok megkövülő, cáfolatokat, kételyeket többé nem tűrő dogmatizmusa (a saját gyermekeit felfaló – bár eredetileg demokratikus – mozgalmak dehumanizálódása), sem az éberségét vesztő illuzionizmus nem vállalható vagy nem követhető út az emberiség számára. A kényes egyensúly az intézményesen kiépített sza-

.

Partium

65

badság méltóságának szférájában olyan mélyértelmű távlatokat sejtet, amelyek az emberlét ősörök kultúrantropológiai gyökérkérdéseiben vetődnek föl – csak a huszadik századi magyar (protestáns vétetésű) eszmetörténetben is Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig és Bibó Istvánig. „Itt állok, másként nem tehetek” – ezt a lutheri szentenciát választva összefoglaló címeként jelent meg Sütő András első két reformációkori drámája (amelyek „hőseinek arcvonásai között fölismerhetjük a magunkét is” /Czine Mihály/). Fátumos tragédiákban demonstrálva a személyiség fundamentális szellemi függetlenségének, autonómiájának és igazságkereső szenvedélyének axiómáit – és vergődését a körülmények hálójában.

Filep Gergő: Papa 66

.

Partium

Farkas Gábor

Immanens és teremtett valóság (Szentmártoni János költészete) Szentmártoni János költészetét egyszerre jellemzi a vallomás ösztöne és a versépítés tudatossága. „A vallomás szívós folytonosságát vélem felismerni versről versre a stiláris és formai biztonság megtévesztően fehérre meszelt fala mögött” – írja a költőről Erős Kinga, majd hozzáteszi: „[e költészethez] úgy társul a vallomás kényszere, hogy nem rideg formaversek születnek, hanem olyan líra, amely rámutat arra a tényre: az ember drámai lény, akit a szent hétköznapok emelhetnek fel.”1 Vagyis az irodalom – alkotónak és befogadónak egyaránt – hierofán idő (M. Eliade szavaival), felemelkedés, pontosabban felülemelkedés a hétköznapok terén és idején (transzcendens tartomány). Ennek látszólag ellentmond ugyan az az immanens személyesség, amely Szentmártoni János korai verseiben is már megmutatkozik, hogy a költő – Fodor Miklós szavaival – „ihlető talaja a legközvetlenebbül megélt, mindenki által ismert hétköznapi tapasztalat”.2 Egyébként az eddigi életműben leginkább recenzált Szentmártoni-kötet, A másik apa kapcsán Fodor arra is rámutat, hogy a „tárgyiasság sokszínűsége” és „alanyiság sokrétegűsége” között egyensúlyozó élményköltészetben „a hétköznapiságtól elrugaszkodni vágyó művészsors lehetősége tartja állandó drámai feszültségben” a szerzőt. Tehát az immanens valóságtól a belsőleg teremtett trancendens valóság felé mutató líraiság és a tárgyias élménylíra egyaránt jellemzi Szentmártoni poétikáját.

Az immanens létélmény rögzítése abban mutatja meg jelentőségét, amit nem tud rögzíteni, aminek a befogadóban kell kirajzolódni: ez a személyiség. Hiszen minden tárgyiasság Babitstól kezdve Radnóti és Nemes Nagy Ágnes költészetén keresztül egészen a legújabb generáció költőiig bezárólag – mint például László Noémi – mindig az alanyra fókuszál. Másképp fogalmazva: a tárgyias élményréteg végső soron az alanyt, a személyiséget teszi láthatóvá.Ahétköznapiság tárgyiassága, mint létélmény egyben távolságtartóvá is teszi az alanyt, végeredményben a lényegtől veszi el a figyelmet. Ezt a már fentebb idézett Fodor Miklós hiányosságként is felrója Szentmártoni János verseivel kapcsolatban, de rögtön hozzá is fűzi, hogy „e hiány a lényeg hiánya. Nem mondhatjuk tehát, hogy a lényeg nincs jelen. A lényeg hiányként van jelen. Távolodásként.”3 Ebben a tárgyias közegben az alany mégiscsak líraian próbál létezni, minden élmény, a kamaszkori lázadástól a szerelmen, házasságon keresztül az apaság megéléséig ezt a súlyt hordozza, mint Kosztolányinál: „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,/ A kincs, amiért porig égtem./ Itthon vagyok itt e világban/ S már nem vagyok otthon az égben.” – írja a költőelőd Boldog, szomorú dal című ver-

1

ERŐS Kinga, „Most fölemelnek szent hétköznapok”. Bárka, 2007/1.

FODOR Miklós, Szentmártoni János: A másik apa. Kortárs, 2007/1.

3 FODOR Miklós, u.o.

2

.

Partium

67

sében. „úgy indulok minden útnak, / őt keresem szélben, fűben”, „nagy levegőt veszek, indulok / hiánya mélye felé” (Hiánya mélye felé).

Mit mutatnak e lírában valósággá teremtett tárgyak és élmények? Ismét a recenzens szavaival: „a kemény mindennapok párhuzamában-ellentétében mozgó embert, aki egy határozott igazságérzet, etikai-erkölcsi érettség erőterében kívánja megmutatni magát.”4 Költőként tehát a lényeget láttatja, és a lényeg éppen a hiány: Ulyssesként hánykolódva a tengeren egyedül, csupán a hazatérés reményébe kapaszkodva. Szentmártoni János számára a vers tehát „öltözet, álöltözet, metaforába rejtőzés, [melyben az alany] bármilyen díszlet elmosódottságában tekint ránk: gyerekként, felnőttként, filozofikusan, védtelen-gőgösen akár”.5 És e szerepek díszletei a hétköznapok, valamint a hétköznapok tárgyai. A befogadónak csak arra kell vigyáznia, mire fókuszál e lírai közegben: a díszletre, a megformált szerepekre, vagy az üzenetre? Az üzenet pedig vissza-visszatérően versről versre, kötetről kötetre a hol átvitt értelemben – mitológiai hősök által megidézett –, hol konkrétan, jelképektől, metaforáktól fosztottan megfogalmazott hazatérés. Ez nem egy elvont önmagunkra találási folyamatot jelent Szentmártoni jános lírájában, hanem a tényleges megérkezés vágyát szerettei körébe. „Kitalálom az életem, / hogy legyen múltam, / és némi jövőképem” – írja a költő Vers előtt című vallomásában, és az élet itt egyszerre jelenti az időintervallumot születéstől halálig, és azt az élményközeget és tárgyhalmaz, amely életünket mindvégig meghatározza. Ezek az élmények, tárgyak pedig szerepeinkhez tartoznak: kiszolgáltatott és engedelmes gyermek, lázadó kamasz, vőlegény, férj, családapa és költő. E tekintetben – ismét Kosztolányi fentebbi versére gondolva – szerepeink megfelelési kényszereinkből is adódnak, amelyek aztán elfedhetik a lényeget, a „kincset”.

A látvány alkotta érzet, és a belőle épülő vers-valóság – sokszor mindhárom (látvány-érzet-verstér) együtt hordozza az üzenetet Szentmártoni János lírájában: „az ősz színes szőnyegekben vonult, / akár egy perzsa karaván, / madarak forogtak benne:” – eddig a látvány – „titokzatos, fekete ékszerek… / nem érdekelt, ki mikor mennyit / sikkasztott, / ki kit erőszakolt meg, rabolt ki, / ütött fejbe / az elmúlt éjjel,” – ez a hozzá kapcsolt érzet, és végül a versvalóság darabjai: „lányomért baktattam a kitapasztalt tétényi lépcsőn, / fújtattam kissé, hisz nyolc évi / cigaretta korma / és két térdműtét után már nehezebb / a járás,” (25 évesen amikor hazafelé mentem). Megmutatkozik a sorokban az, amitől határolódik, és az, amihez kötődik a lírai én. Tulajdonképpen a létélmény hangolódik itt össze szereptudattal és verstérrel.

Látvány, érzet és létértelmezés összefonódásának jó példája a Patkánykeringő. A hétköznapi, szinte semmitmondó esemény („Múltkor levágott fejű patkányra leltem az udvaron.”) mégiscsak szürreális nyitóképe a versnek. Mint látvány, már a befogadóban is felépíti az undor érzetét. Az ezt követő kérdések azonban inkább elvonatkoztatnak az érzettől, mintha azt sugallnák, hogy nézzünk a dolgok mögé, ne ítéljünk a látvány hatására („Hogy került oda? És hogy vesztette el a fejét? / Társai rágták le? Vagy egy macska? / Vagy a szomszéd lapátja metszette le, / amely aztán átlendítette hozzám, hadd szórakozzam?”). A kérdések pedig már a gondolatiság, az 4 5

KALÁSZ Márton, Szentmártoni János: Itt, a papíron. Kortárs, 2002/1.

KALÁSZ Márton, u.o.

68

.

Partium

én a lét- és önértelmezés felé irányítják a befogadóban a fókuszt: „s én annyit sem kérdezek, kié a tetem. / Mert érzem, hogy belőlem zuhant ki oda. (…) s faggattam, hogy a ménkőbe kerültem / én már megint magam alá? / Mindaz alá, amit több mint tíz évig építettem? (…) Hát most tessék: a téglák meglazultak, / s kifordult a kőre egy fejetlen patkány”. Áttételesen a józsef attila-i „meglett ember” hangja ez, vagy gondolhatunk ismét Kosztolányi „kincsére” is a Boldog, szomorú dalból. Hiszen amit az individuum 'épített', ugyanaz az egzisztencia, amire az elődök utalnak létösszegző gondolati verseikben, a 'meglazuló téglák' pedig ugyanazt a hiányt fejezik ki, amit Kosztolányi így jellemez: „nincs meg a kincs, mire vágytam,/ A kincs, amiért porig égtem” Összességében elmondható, hogy – a recenzens Halmai Tamás szavaival – „a magány- és idegenségélmény antropológiája, a keresés lélektana, a bizalmatlanság és bizonytalanság”6 kereső magatartása, ami megfogalmazódik a versben.

7 „Szentmártoninak sok mondanivalója van” – jegyzi meg Prágai Tamás a költő második, Madárjós című kötetével kapcsolatban. Én-feltárás, létértelmezés – másik megközelítésben: közelítő perspektíva és elvonatkozás. Mindez Szentmártoni lírája.

Valóságteremtés és hiányérzet. Személyesség és transzcendencia. Ezek mentén formálódnak Szentmártoni János versei – távolodás és közeledés feszültségében épülő versvilágában. Bizonyos értelemben ontológiai mélységű költészete, hiszen benne „a jelenben az egész egzisztenciát fenyegető magány kísértésével szemben a család, az otthonossá formálható személyes kisvilág, az egymáshoz kapcsoló szeretet kínálja”8 a nagy lászló-i „másik partot” – egyetlen humánus lehetőségként. Így kötődik ahhoz a lírai hagyományhoz, melyet Illyés Gyula, Babits Mihály, Nagy László neve jelent a magyar irodalomban.

6

HALMAI Tamás,Ulüsszesz szomja. Szentmártoni János: Ballada hétköznapi díszletekkel.

Bárka, 2011/1.

7 PRÁGAI Tamás, „Tengerről jő majd halálom”. Napút, 1999/1.

8 PAPP Endre, A gazda bekeríti a házat. Irodalmi Jelen, 2006/május

.

Partium

69

Szilánkok Szöllőssy Tibor

Kárpátaljai életképek Európa átjáróháza egy nagy piac lett. Nincs a régiónak olyan helysége, ahol ne lenne egyéni, csoportos, csapatos spontán, vagy szervezetten beindult elárusítóhely, ahol a használt szögtől a banánig mindent kínálnak és minden kapható.

A piacok lettek a túlélés utolsó szalmaszálai, a társadalmi-közösségi élet színterei, a hírek kútfői, a mindennapi gondok átmeneti temetői, a bukdácsoló remény mankói.

Itt nincsenek ünnepek, szabadnapok, zárórák, itt lefokozzák a tél-tábornokok fagykatonáit, lehűtik a nap sugarait, eltérítik az ég csatornáit, mert élni, túlélni kell!

Nevehagyott standokon, ülőalkalmatosságokon, földre terített újságlapokon, autók csomagtartóin, nyakba akasztott táskákból, ládákból kínálják, ajánlják, ha kell; erőszakolják a portékát kopejkás nyereség reményében, a leggyakrabban eredménytelenül, igény van, de nincs pénz. Általában a férfiak a beszerzők, szállítók: hozzák az árut Magyarországról, Romániából, Törökországból, Szlovákiából, a szintén munkanélküli nő-népre pedig a realizálás feladata vár, nehezedik.

Hovatovább egyre intelligensebb a piac: visszaköszönnek, minősítik a kínálatot, megköszönik a vásárlást. Érthető: tanítók, mérnökök, „jobb családok” sarjai állnak egyre többen a stand másik oldalára. Én naponta vásárolok napraforgómagot a piacon a cinkéimnek. A minap új arcot fedeztem fel a kínálók csapatában: volt, már rég nyugdíjas tanárnőm szorított magának helyet a sokaságban, hogy csukcsokat idéző öltözékben, toporogva hokedlijére kitett táskája körül, hogy „vevőt fogjon”.

A táska mellett egy könyv lapult. „Lám, lám – gondoltam magamban – nem csak prédikált…” „A vejem is munkanélküli – kezdte kissé szégyenkezve, pedig csak magot kértem –, nyáron és egész őszön benn dolgozott Ukrajnában, egy mezőgazdasági szövetkezetben. Pénzt, mármint fizetséget nem kapott, natúrban, maggal számolták el… Ő most Görögországban próbál szerencsét, már három hónapja ott van… A lányom meg az unokáim pörkölik otthon a magot, én meg próbálom eladni… Kell a kis nyugdíjhoz a pótlék, csak hát nem nagyon veszik…”

Nyúlt a könyvért, felütötte és kitépett belőle egy lapot, tölcsért csavart belőle, abba öntötte a decinyi magot.

Kérdőjelbe merevedett pillantásom rövid „megállj”-t parancsolt színekben játszó ujjainak. „Ebből tanítottalak téged is… Nem kell senkinek. Próbáltam eladni a többit is, de nincs rá igény… Újságra nem jut… A tasak meg annyiba kerül, amennyit nyerek egyegy pohárka magon…”

70

.

Partium

Otthon kisimítottam a korába ráncosodott könyvlapot és beleolvastam. Erdély aranykoráról szólt a fejezet. *** Naponta elsőként vonszolta magát a piac bejáratához, holott nem kellett volna sietnie, mert az az ő helye volt évek óta, nem foglalta volna el senki.

Mankóit maga alá tette, rájuk ült kinyújtva mozdulatlanságba merevedett bal lábát, maga elé tette vele egyidős kalapját és várt. Várta az érmékbe megjelenő reményt,Ariadné fonalát, amibe megkapaszkodhat egy napig, kettőig.

Oda tartozott, része volt a piacnak: a botorkáló vevő is, a bóklászó kutya is, szinte automatikusan kikerülte, vagy éppen átlépte mozdulatlan végtagját.

Majd eltűnt hosszú hetekre.

Tegnap visszatért – láb nélkül. „Már teljesen elüszkösödött – reagált kérdező pillantásomra –, le kellett vágni, mert különben rámegyek. De nem baj – suhant át arcán valami mosoly-féle –, így legalább több hely van, ide ülhet a fiam is.” *** Az újév első napja. Megrakodva a szilveszteri műsor és a terített asztal agy- és gyomortágító turmixával nehéz az ébredés, de a hosszú csengő kelésre késztetett. Kukucs a kipillantóhoz: barna bőrű asszonyság áll a bejárati ajtó előtt, karján szerelmi tévelygésének hasonszőrű gyümölcsével. Jól kezdődik az év, szerencsét hoz, beengedem, ömleszti a jobbnál jobb kívánságokat, nem hagy ki senkit a felsorolásból, még anyósomra is gondol, legalábbis mondja. Megsajnálom: ez a szerencsétlen biztos nem dőzsölt az éjszaka, nem bontott pezsgőt a forduló perceiben, nem voltak gondjai: melyik adást nézze. Az vesse rám az első követ, aki nem lágyul el ilyenkor. Tésztát csomagolok, adok mellé ráadásként egy félüvegnyi vodkát is. Inkasszálva az ajándékokat megszólal: „Adhatna még egy kis pénzt is” Hirtelen nem tudok mit válaszolni, tipródom egy néhány pillanatig, majd beugrik a mentőötlet: „Adnék én, de csak nagy pénzem van egészben” „Anem baj, aggya ide, van nékem visszajáró!”

Hezitálok egy darabig, majd felköltöm feleségem, kikeresünk egy ezrest, mert nem illik az újév első napján hazudni. *** A család apraja-nagyja együtt töltötte a szilvesztert, kalákában ettünk-ittunk, néztük-hallgattuk a tévéműsort.

Volt, aki élvezte a műsort, volt, aki nemtetszését nyilvánította, egyszóval: liberális óévbúcsúztató folyt. Mikor már túl voltunk a pezsgőbontáson, és a lentről övig ruhátlan, deréktól felfele meztelen ajzószerek is eltáncoltak a képernyőről, megszólalt a nagyapánk az őrá jellemző tömör bölcsességgel: „Tudjátok, gyermekeim, hatvan év után az ember ne csak arra figyeljen, hogy mit eszik-iszik, mit cselekszik, de arra is, hogy mire szabad gondolnia.” ***

.

Partium

71

Vendég érkezett a szomszédba, rég várt, s még régebben nem látott, évtizedekkel ennek előtte nyugatra kiszédült/kivándorolt, azaz disszidált/unokatestvér. A tiszteletére rendezett vacsorára mi is meghívottak voltunk, aminek őszintén örültünk, hisz nagyon kíváncsiak voltunk: mit mesél majd magáról, családjáról, környezetéről, a szakadék szélén egyensúlyozó kapitalizmusról stb., ő volt az első fecskék egyike, aki az enyhülő-hála Gorbacsovnak-ellenszélben haza látogathatott.

Alig végeztünk az első fogással, sötétbe borult a lakás-kialudt a villany.

A házigazda azonnal és tapasztalható rutinnak reagált: felsorakoztatta az asztalon a már eleve poharakba állított gyertyákat, meggyújtotta azokat és mintha nem történt volna semmi, további fogyasztásra és szórakozásra inspirálta a jelenlévőket.

Vacsora végeztével egyik ámulatból a másikba esve a hallottak miatt, figyeltünk a messzi idegen világból érkezett minden szavára, aki egy számunkra ismeretlen és tiltott világ szeleteit kínálta fogyasztásra.

Mikor a gyertyák már-már csonkig égtek s a vendégen is látszottak a fáradság jelei szedelőzködtünk. Kitekintve az ablakon a vendég felkiáltott, mert a szembeszomszéd lakásának ablakiból fény hullt a udvarra:, – De hisz van áram! Akkor itt csakis a biztosítékkal lehet gond-majd néhány perc alatt elhárította a kis hibát, majd kérdező szemekkel fordult a hát újra felé, aki egyáltalán nem volt meglepődve és a legtermészetesebben reagált a fel nem tett és megértett kérdésre: – Már úgy megszoktuk, hisz rendszeresek, ezeket az áramszüneteket, hogy eszembe sem ötlött, hogy netán nálunk van a hiba. *** Az ocseregyek/sorok/ voltak a szovjet éra mindenapjainak ismérvei, valamint a leghatásosabb /ingyenes/ népfőiskolái, ugyanis a két-három órás ácsorgás alatt, tetszés szerint: kenyérét, cukorért, tejért, lábbeliért, pelenkáért stb. annyi aranyköpést, pőre igazságot lehetett begyűjteni, hogy értékes és érdekes újdonságokkal gazdagabban állhatott be az ember a következő sorba.

A kilencvenes évek elején, mikor az újkor hajnalán még élt-örökségként- az ocseregy, egy hervadás minden tünetét magán viselő, sorba kényszerült volt pártfunkcionárius monológját hallgattam: – Higgye el nekem: itt sosem lesz forradalom. Erre mérget vehet! Egy forradalom azért tör ki, azért van egyáltalán, hogy legyen valami változás, hogy valami haszna legyen. Ugye volt a 17-es: felmenőink, nagyapáink elfoglalták a postákat, övék lett a sok drága műszer, berendezés, lerohanták a bankokat, az üzleteket, kirámolták a Téli palotát, lett egy csomó pénzük, enni-innivalójuk.

Most-mutatott körbe-mikor sem áru, sem pénz, minden kong az ürességtől, mi a fenének lenne érdemes forradalmat csinálni?! *** A peresztrojka vajmi keveset változtatott a beidegződött/naponta gyakorolt/keleti szokáson, a rendszeres alkoholfogyasztáson, pedig a gorbacsovi szellem szülte piastop törvény betartását első sorban a szigorú rendészeti szerv, a milícia hivatott biztosítani.

72

.

Partium

Városunk/de más települések is/vehemens, törvénytisztelő és védő parolisai karitatív cselekedetekre programozták be magukat/naná hogy felső utasításra/: szolgálati idejüket megfejelve, az esti-éjjeli órákban rótták a város utjait, leggyakrabban a központban, begyűjtendő és hazaszállítva a padlórészegeket – térítésmentesen. Óriási sikere volt ennek az önzetlen kezdeményezésnek, amit a statisztikai mutatók is bizonyítottak: a felleltek mindössze öt százalékát nem tudták hazavinni, mert azok képtelenek voltak közölni címüket.

A jelentős kilencvenöt százalékkal nem volt gond: nem is kérdezték lakáscímüket, felnyalábolták őket, kocsira pakolták és szállították is a pontos címre, ugyanis ismerték őket, hisz kollégáik voltak. *** A kilencvenes évek elején bevezették –többek között-a kenyérfejadagot, a napi egy személyre szabott 400grammot, amit csakis személyesen lehetett megvenni a kijelölt boltban.

Hosszú sorok kígyóztak naponta a pultok előtt, háború utáni hangulatot idézve.

Egy napon az előttem csoszogó valamikori járási pártfunkcionárius felém fordulva megjegyezte: – Legszívesebben Krisztust látnám a pult mögött!

Meglepődve kijelentésén-köztudott volt viszonya a valláshoz-kérdezően néztem rá, mire folytatta: – Ő meg tudott etetni ezreket egy kenyérből, én meg nem tudom a családomat.

Nem reagáltam, de arra gondoltam: neked nem jutna egy morzsa sem, ha érdem szerint osztanák ezt a könyöradományt *** Akilencvenes években Ukrajna-szerte, s így Kárpátalján is megjelentek – sok minden más új mellett – a csodadoktorok, akik járva a vidék településeit nagy reklámmal kínálták magukat, azaz tudományukat mindennemű nyavalyára gyógyulást – jó pénzért – ígérve, mint: leszedik a rontást, bestoppolják a gyomorfekélyt, kiegyenesítik a görbe lábakat, megnyújtják a törpéket, leállítják a hasmenést stb.

Hogy milyen eredménnyel? A paciensnek könnyebb lett a bukszája és visszatért a „normális”medicinához.

Egy napon újabb csodadoktor érkezett városunkba, és mint mindegyik „újabb” szaki, újabb, az addig nem ismert terápiát alkalmazott: kiöltött nyelvével végigszánkózott a beteg testrészén és… kész!

Areményekkel telített páciensnek kijelentette, hogy egészséges lett, mehet.

Kollégám mesélte, hogy egyik páciense esküdözött: a „doktor” végignyalta fájós lábát egy ezresért és azóta kutya baja.

Befejezve információját a kolléga nagyot nevetett, mire rákérdeztem: – Miért nevetsz? Ezek a sarlatánok…

De nem folytathattam, mert könnyekkel röhögve folytatta: …Egye a fene azt az ezrest! Holnap felkeresem a csoda-kollégát—persze inkognitóban, mint beteg – és meggyógyíttatom vele többéves aranyeremet. ***

.

Partium

73

A nyolcvanas évek vége felé a keleti régióban is észlelhető volt a változások szele még a patkányok világában is: hiperaktívak lettek, elözönlötték a lakóházakat, üzleteket, közösségi helyeket stb., nem volt bennük tisztelet semmi és senkim iránt, ellepték még a járási Fehér Házat is, a pártszervezet, mármint a kommunista, főhadiszállását is.

Ha késéssel is, de kezdetét vette a hajsza a betolakodók ellen: a helybeli hammelni rattenfengerek mérget raktak fészkeik környékére, közlekedési útvonalaikra – hadd falják.

A pártház igencsak igyekvő patkányirtója lelkesen jelentette a munkába érkező első titkárnak: – Első titkár elvtárs!Apártház minden helyiségébe raktam mérget, az ön irodájába tripla adagot. Dögöljön meg minden féreg, ami abban található! *** Aki – s ki nem? – megértésben, békességben akarja élni családi mindennapjait, az legalább egyszer naponta – leghatásosabb reggelente – mondjon valami szépet, léleksimogatót élete párjának, mint: Ma olyan szép és üde vagy! De hatásos az is: Ez a reggeli egyenesen kényeztető! Ilyet még az édesanyám sem tudott elém tenni! … és hasonlókat. Szinte biztos, hogy neje értékelni fogja elismeréseit, bókjait, szép, zökkenőmentes napjuk lesz.

Volt egy nap, mikor reggel elfelejtettem bevetni az aznapi arany-csalit, és este, mikor kettesben – a másik a borocska volt – hazaértünk, a feleségem ördögi kedvvel fogadott és kijelentette, hogy hazaköltözik a mamájához.

Ekkor jutott eszembe az aranyszabály, megdicsértem: – Hogy te milyen okos vagy! *** Új lakók költöztek a restek házába/így nevezték szovjet érában a tömbházakat/az alattunk lévő kétszobás lakásba. Másnap-késő délután-be is „mutatkoztak”, azaz olyan cselédrevűt rendeztek, amire nem lehetett oda nem figyelni. Női hang vitte a prímet: – … megérdemelnéd, hogy a pincébe zárjalak, mert megkeseríted az életem…, inkább egy kutyával élnék, mint veled…, és én még az ágyamba is beengedtelek…, a farkadnál fogva kellene felakasztani téged!

Záporozott a bűnlajstrom, a felelősségre vonás.

– Szegény szerencsétlen ember – gondoltuk és mondtuk egymásnak a feleségemmel, sajnálattal és együttérzéssel –, ez a férj aztán kihúzta a gyufát!

– Azt sem érdemled meg, hogy az ajtón rúgjalak ki! – robbant a verdikt – kivágódott az erkélyajtó és a felbőszült asszonyság farkánál fogva kihajította a … macskáját.

74

.

Partium

Tóth István

A cangahuszár Szilveszter napja volt, jó néhány évvel ezelőtt…

A délután már az ünnep jegyében telt, szomszédok, családtagok váltották egymást a konyhaszékeken. Csak uffó nem volt a büffében; koccintgatás, mokka, kaccagás…

Estefelé érkezett az üzenet, hogy a törzsgárda főnököstől felsorakozott a főtéri forraltborosok mezsgyéjén. Nosza, Pityu a mellényzsebébe süllyesztette a pálinkásbutykost, és éhesmalacvágtában indult a brigádhoz megalapozni a jövő évi korrekt munkakapcsolatokat.

– Édes, ugye nem biciklivel mész?! – visszhangzott a lépcsőházban az aggódó asszonyka elbocsátó szépüzenete.

– Ide, ötszáz méterre? – csöngött vissza az elhaló válasz.

Khm. Nem volt sok ideje az ördögnek, csupán egyetlen emeletnyi lépcsőzésre való, de ennek az átokfajzatnak az is elegendőnek bizonyult meggyőzni a spicces bolondot, „nehogy mán az asszony monnya meg!”... Dafke a kerekek közé pattant, és elindult a Guinness-rekord felé.

Az túlzás lenne, hogy toronyiránt…

Az árkádokig nem történt semmi különös. Óvatosan, lassú tempóban kerülgette az ingó fejjel, tátott szájjal rábámulókat. Hogy mi egzotikumot rejt jégen kerékpározni, ezt nem értette. Istenem, tél van.

Az első attrakciót akkor mutatta be, amikor a taxisoknál a bitument felváltotta a makadámkő. A szurok ugyanis némileg rapcsos felületű, arra másképp fagy a csapadék, pici érdesség, némi horzsfelület mindig képződik annyi, amennyi (sík terepen) minimális irányváltást megenged. Nem úgy az utcakő, amin per abszolúte tükörjégborítást képez a ráfagyott víz. Már ez a tény is kizárná a szünetmentes előre haladást, de akad itt más körülmény is. A kővel kirakott útfelület ugyanis némileg bordázott – kisebb-nagyobb hézagok tarkítják. Na, ennek az egyenetlenségnek emeli négyzetre a hatását a fagy. Perecelés nélkül végighaladni ilyen terepen annyi esély mutatkozik, mint az otthon hagyott kétéves gyereknek kimászni a körbezsírozott kádból… A gördülősúrlódás hiányában győzött Newton gravitációs elmélete: hősünk (az unott taxisok legnagyobb örömére) egy dupla Lutzot mutatott be az ingyenjegyes járókelőknek. De nem ez jelentette a kora est főprodukcióját. Pityu ugyanis nem az a feladós fajta. S hiába volt már szinte az ötven méternyi célegyenesben, újra felkapott a szürke szőrű drótszamárra…

A főtér kéttucatnyi faházát árammal ellátni nem is olyan egyszerű technikai feladat. A csalogató lámpásokat, a kolbászszagú elektromos sütőket, a több fényt, mint hőt kibocsájtó fűtőtesteket nem lehet csak úgy, disznóvágásos hosszabbítók gordiuszi csomói által árammal ellátni, oda egy csukló vastagságú főkábel szüksé-

.

Partium

75

geltetik. Nos, ez a főkábel történetesen fekete. Ami a téli esték szűrt fényében igen könnyen összetéveszthető egy útpadka árnyékával. Igen, a főkábel színe a hibás amiatt, hogy Pityunk nem úszta meg egyetlen trükkel az éjszakát. Ugyanis amennyiben nem pontosan derékszögben hajtunk reá egy kővé fagyott gumikerékkel egy márványrideg hengeres tárgyra, amelyen a mínusz tíz fokos hőmérséklet egyébként is tüneményes jégkristály-kompozíciókat alkotott, akkor garantált a haladási irány és a lendület vektorának karakteresen kimutatható eltérése.

A mutatvány – mondhatni – remekül sikerült, főleg ahhoz képest, hogy bárminemű gyakorlás megelőzte volna azt, főpróba nuku. A velocipéd mintegy kétméteres magasságba emelkedett, hogy onnan nagy csörömpölések közepette ölelhesse vissza magához az áldott anyatérkő, míg főhősünk a hátán mutatta be a tripla leszúrt Rittberger kétdimenziós változatát. A bringa különböző aszeszoárjai (mint egy halivúdi hatásvadász filmben) lassulón karikázva álltak meg centrifugális pörgésükből. Hosszúnak tűnő drámai csend következett. Tíz másodperc múlva a legközelebbi faház árnyékából felharsogott a tapsvihar. A „megjött!”, „szép volt”, „bravó” bekiabálásokon túl szinte megalázó volt hallani: noch einmal! Meg persze a minden empátiát nélkülöző vastaps is gusztustalan volt…

Nem fázott. A központi számítógép épp a hibalistát futtatta. Először a végtagjait mozgatta meg, aztán próbált kiegyenesedni. Nem fájt semmije. Ebből jól lekövetkeztethető: a bundakabát nemcsak a hideg ellen véd. Hirtelen egy virtuális drón kamerájából látta magamagát néhány méternyi magasságból. Körbe véve egy kerékpár széthullott darabjaival egy férfi fekszik nagykabátban a flaszteren. Újszülött pózban kapaszkodva egy pálinkásbutykosba. Jól van, hombre, megcsináltad! A pálinka megmaradt.

Az alkatrészeket nagy műgonddal gyűjtötték be, elvégre egy múzeum előtt munkálkodtak. A feltárt maradványokból fél óra alatt működőképes állapotúra építették újjá a bringaleletet. A pálinka elfogyott. A következő évben olajozottan működtek a korrekt munkakapcsolatok. Hazafelé egy szószátyárabb barátot is el tudott volna képzelni, mint egy fagyos vasszerkezetet, de a bicikli reggel teljes felszereltséggel állt rendelkezésre, ámbár aznapra pihenőnapot engedélyeztek neki…

A Guinness-rekordot nem kvalifikálták, helyette egy felvétel jelent meg a másnapi lapokban, amint egy fotós magzatpózban ölel egy igen drága teleobjektívet, körülötte egy robogó XXI-ik századi maradványaival…

76

.

Partium

Emlékezés Elhunyt Kányádi Sándor

Életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, a Nemzet Művésze Kányádi Sándor 1929. május 10-én született a Hargita megyei Nagygalambfalván. Iskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte, később a kolozsvári BabeșBolyai Tudományegyetemen Nyelv- és Irodalomtudomány Karán szerzett tanári diplomát. Pedagógusként valójában sohasem dolgozott. Helyette különböző lapok szerkesztőségében dolgozott. 1960-tól 1990-ig a Napsugár gyereklapot szerkesztette. Aktív részt vállalt az irodalom közvetítésében, gyakori vendége volt az iskoláknak, könyvtáraknak, művelődési házaknak. Műveit számos nyelvre lefordították.

Kányádi Sándor kisiskolások körében Mátészalkán 2004-ben

.

Partium

77

Emlékezés Görömbei Andrásra (A neves irodalomtörténész és szerkesztő 5 évvel ezelőtt távozott közlünk.)

Görömbei András és Nagy Gáspár dedikálja könyveit a mátészalkai Képes Géza Városi Könyvtárban Oláh András

eltévesztett pillanat in memoriam Görömbei András árnyékba dől a nap a villanydrótokon egyensúlyzavarban hintáznak a madarak s a szélben hajbókoló fák közt idegen hangok töltik be a teret az időt pórázra fogni lehetetlen: rozsdaszínű őszbe nyúlik ez a nyár is s az el sem varrt szegélyek gyorsan kibomlanak iskolád végérvényesen bezárt te pedig magad inkább halottnak tetteted s magunkra hagysz dolgunk végezetlenül két világ között fázunk ebben a nyárban amely félve teríti asztalunkra szavaidat de nem változik már semmi csak elhalványodunk s hogy elkerüljük az emlékezet árulását bennünk a szomjúság álmodik tovább 78

.

Partium

Magyari Barna

Huszonnégy éve távozott a Szmolából lett Simonyi Simonyi Imre a nőket imádta, de a kötöttséget nem szerette, ezért nem házasodott meg soha „Még emlékszem – az udvaron: /eperfa állt az udvaron. / két eperfa (tán három is? / s egy alkalom (vagy három is?). / Bizony az udvaron / volt egy (vagy három? ) alkalom: / elszalasztottam – bánom is! / – Volt egy utolsó alkalom.” – fogalmaz Szülőhazám című versének első két versszakában Simonyi Imre (Simonyifalva 1920. szeptember 14. – Gyula, 1994. február 10.)

Van, aki számára nemcsak a simonyifalvi szülőház eperfái alatt, hanem az életben is adódtak lehetőségek. De ugyanúgy, mint versében a szülőház udvarán, az életében is mindig az utolsó alkalmakat szalasztotta el. Imre bácsit sohasem a siker hajhászása, hanem a tiszta emberi jellem vezérelte. Címért, rangért, elismerésért egyetlenegyszer sem hódolt be. Rendszerek, kormányok jöttek-mentek, s ő örökös ellenzékiként szemlélte a világot.

Amikor 1985-ben a gyulai utcán Simonyi Imrét először megpillantottam, sötétszürke öltönyében olyan volt, mintha a legfrissebb Szép versek antológiából lépett volna elő.Azonnal megismertem, és megszólítottam:

.

Partium

.

79

– Ön Simonyi Imre, a költő? – kérdeztem.

–Az vagyok – vágta rá kissé meglepetten.

Amikor bemutatkoztam és megemlítettem, hogy nagyszalontai fiatal költő vagyok, azonnal felcsillant a szeme.

– Akkor te szinte otthonról jössz, mert én is azon a tájon születtem – mondta, majd beszélgetni a Komló presszóba invitált. Így kezdődött az ismeretségem Imre bácsival. Aztán, amíg Nagyszalontán laktam, havonta látogattam. Ahogy gyarapodott találkozásaink száma, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Nem véletlen, hogy azoknak a köteteinek a dedikálásából, amelyeket még nagyszalontai lakosként kaptam tőle, sohasem hiányzott a „barátság” szó. Aztán 1988 márciusában Gyulára költöztem, s attól kezdve mind ritkábban kerestem fel. Azzal, hogy áttelepültem, már nem jelentettem számára kötődést a szülőfölddel. Egyre inkább éreztem: egy lettem a hozzá olykor bejáró néhány fiatal közül. Ezért érthető, hogy az akkortájt kapott könyvekbe nevem és neve közé már csak a „jó szívvel” szavakat kanyarította.

Amikor 1985-ben először jártam Imre bácsi 48-as utcai lakásában, s megkérdeztem tőle, a felesége hol van, csak annyit közölt: alkalmatlan a házaséletre. Ezen jót nevettem. Ő viszont azt mondta, ne nevessek, mert nem „úgy” férfiként alkalmatlan. Az örökös szabadságot szereti. Akár a politikai rendszerektől, az asszonyoktól sem tűrné el, hogy zsarnokoskodjanak felette. Ráadásul a szerelem múlandó, a költő pedig lobbanékony alkat. Ha az ihlet tüzét más hordozza, akkor otthon a feleség csak terhet jelentene. Azt is elmondta: egy költő a szebbik nemet nem vetheti meg.

– Fiam, ha igazi költő akarsz lenni, akkor Te is megtanulod, hogy a hölgyeknél minden adódó alkalmat ki kell használni. Az életben nagyon kevés jó dolog van, s ezen kevesek egyike a nő. Én fiatalkoromban olyan hölgyekkel is elmentem, akiket a világ minden kincséért se csókoltam meg. De ne feledd, a nőknek nemcsak szájuk van – adta az életre szóló útravalót.

Azt is megemlítette: a pokoli szerelem ellen a legjobb orvosság, ha havonta több nővel van dolgunk. Majd rengeteget mesélt Mezei Mária színésznőről, akibe gyulai lapszerkesztő korában valóban pokolian szerelmes volt. Nekem úgy tűnt: ez az érzés hatvan-egynéhány éves korára sem lankadt benne, mert mindig szenvedélyes átéléssel, hol örömtől lelkesen, hol szikrázó felháborodással beszélt a színésznőről. Más hölgyekről is sokszor említést tett, de az azokkal kapcsolatos kalandok sohasem hevítették fel a lelkét annyira, mint a Mezei Máriához kötődő történetek.

Azt is elmondta: a Komlóban mikor mennyi borravalót adott a pincérnek, hogy a neki tetsző hölgyvendég felé közvetítsen. Általában kiküldött egy italt a kiszemelt nőnek, s ha elfogadta, odaült hozzá, s attól kezdve nyert ügye volt. Persze, a költői varázsával összefüggésbe hozható tartalmasabb nőélményeiből is említett néhányat.

Ezeket a kalandokat persze nem akkortájt élte meg, amikor hozzá jártam. A történetek fiatalkorából származtak. Hölgyélményei persze a verseiből is visszaköszönnek. Például azAsszonyok, lányok címűben igazi simonyis képet fest volt kap80

.

Partium

csolatairól: „Így van ez jól! / A kárhozat legalább / megmaradt belőletek vagy / általatok vagy veletek / vagy nélkületek vagy mit tudom én / de legalább a kárhozat / ha már az üdvösséghez / kevesek voltatok ha már / kevés voltam az üdvösséghez / ha már az üdvösség el is veszett / ha már el is vesztünk az üdvösségből // Igen kárhozat! / Itt égtek hát / itt e didergő pokolban / amellyé mégiscsak ti gyújtottatok / s talán még én is ott parázslok / emlékezésetek fagypontján.”

Imre bácsival a futballról is rengeteget értekeztünk. Előfordult, hogy szobájának közepén labda gyanánt letett egy üdítős üveget a padlózatra. Aztán azon mutatta meg, hogy teli rüszttel miként kell úgy rúgni tizenegyest, hogy a lövést a kapus ne háríthassa. Nagy kedvenceiről, az újpesti Göröcs Jánosról és a békéscsabai Pásztor Józsefről egész legendákat regélt.Azt is többször megemlítette, amikor fiatalabb korában otthon járt Simonyifalván, mindig beállt a helyi csapatba jobbhátvédnek, még harminchárom-harmincnégy évesen is. Amikor 1986-ban a gyulai Komlóban egy beszélgetés erejéig édesapámmal is összehoztam, kiderült, közös meccseik is voltak. Simonyifalvától alig néhány tíz kilométerre fekszik Tamáshida, focicsapatának kapuját egykor édesapám védte. Csapatuk többször vendégeskedett a simonyifalvi templom tövében lévő pályán.

Simonyi Imre az akkor hatalmon lévő politikai rendszert is rendszeresen szidta.

Azt hangoztatta: 1986. október 23-án, az 1956-os forradalom évfordulóján ismét felgyorsulhatnak az események Budapesten, ha Kádár Jánost addig nem váltják le.

Ezen meglepődtem, mert úgy tudtam: Kádárt szereti a lakosság. Ezt követően folyamatosan 1956-os újságokat kölcsönzött nekem Gyulán tartózkodásom idején, olvasásra. Néha egészen belelendült a forradalmi események felidézésébe. Biztos volt benne, előttem káromkodhat, szidhat bárkit, Nagyszalontán én ezekről ugyanúgy, mint nőügyeiről, nem fogok mesélni.

Imre bácsinál utoljára 1990. április 11-én, a költészet napján voltam. Akkor már a Százéves Cukrászda – vagy ahogy ő mondta Reinhardt – udvarán álló épületben lakott. Látszott rajta, nem tud örülni a változásnak. Sőt azt mondta: mostantól ugyanaz a Simonyi Imre lesz, aki 1944 ősze előtt volt: azaz a baloldali eszmék elkötelezettje. Nem sokkal később nappali tagozatos főiskolás lettem, nagyon elfoglalt, ezért többször már nem kerestem.

Amikor barátinak nevezhető viszonyban voltam Simonyi Imrével, őszintén beszélt kortársairól is. Emlékszem: X-ről, Y-ról elmondta, hogy kiváló ember, de „kurva gyenge verseket ír”. Ezek az általa említett költők Imre bácsi halála óta már mind megkapták a Kossuth-díjat, melynek jogosságát nem kérdőjelezhetem meg.

Ugyanakkor 2000-ben (akkor volt Simonyi Imre születésének 80. évfordulója) izgatottan hallgattam az új Kossuth-díjasok névsorát. Bíztam benne, hogy neki is adnak egy posztumusz Kossuthot. Mára köztudott: nem így történt. Kell-e vajon csalódnom majd 2020-ban is? Hiszen akkor lesz éppen egy évszázada, hogy Imre bácsi negérkezett ide a földi világba amelyet annak ellenére szeretett, hogy az sohasem hordozta a tenyerén. Jó lenne legalább halálában méltó helyére tenni annak az embernek az értékeit, aki mindig jellem volt, s akinek versei ma is örökérvényű igazságokat hordoznak „simonyisan”, ahogy arra más földi halandó képtelen.

.

Partium

81

Simonyi Imre sírja Eltávozott közeli rokona, az unokahúga is Amikor 1986 őszén Simonyi Imre Különvélemény című kötete megjelent, s felkerestem Gyulán, sétára invitált. Az egyik könyvesbolt előtt a kezembe nyomott két papírszázast. Azt mondta: vegyek két példányt a könyvéből, s kérdezzem meg, hogy fogy a kötet. Amikor kijöttem és közöltem vele, hogy közel száz példányt adtak el belőle, nem volt túl boldog. A két könyv 120 forintba került, a 80 forint visszajárót nem fogadta el. Hamarosan kiderült, ezt fuvardíjnak szánta. Lakásán mindkét könyvet dedikálta. Egyiket nekem, a másikat unokahúgának, a Simonyifalván élő Hévizi Ottíliának. A köteteket sikeresen átvittem a határon. A rokona könyvét édesapám egyik tanárkollégájával (aki Simonyifalváról származott) juttattuk el a címzettnek. Én 2003 nyarán személyesen lehettem jelen a simonyifalvi Simonyi-ünnepségen, s az egyik pillanatban döbbenet fogott el, amikor bemondták: egy perces néma felállással tisztelegjünk a tavaly elhunyt Hévizi Ottília emléke előtt.Az asszony 51 évet élt. Ő volt az utolsó Simonyifalván, akivel a költő még kapcsolatot tartott.

82

.

Partium

Szemle Be ha Zoltán

Erdélyi sors- és identitáskérdések Az évszázados hagyományokra visszatekintő (1875-től datálható s 1912 óta a Kós Károly tervezte gyönyörűséges épületben működő) sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak, vagy az ősi székelyudvarhelyi református kollégium és más felekezeti, állami iskolák tárgyi, erkölcsi örökségét is hordozó Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtárának a közösségi önazonosságőrző tevékenysége az erdélyi magyar művelődéstörténet kiemelkedő fejezeteit jelenti. Ennek a küzdelmes, példaállító, emblematikus küldetésnek a sokrétű bemutatását végzi el Dani Erzsébet kitűnő kultúrhistóriai munkája: Székelyföldi intézményi sors – két meghatározó kulturális közgyűjtemény történetének tükrében (2015). A történelmi hányattatások közepette is megtartó erőt sugárzó szellemi kincsek alapos és széles körű felleltározásának fő tanulsága: egy nép megmaradását legtávlatosabban csak az akár hősiesen is megvédett sajátos és teljes értékvilágának a szüntelen számontartása, ápolása és gyarapítása szolgálhatja. (Erről tanúskodnak természetesen a jeles szentgyörgyi centenáriumra megjelent reprezentatív kötetek, a Kós Károly Székely Nemzeti Múzeuma /2012/ vagy A Székely Nemzeti Múzeum /szerk. Kinda István, 2013/ is.)

A szerző új könyve (Identitásgyarmatosítás Erdélyben – Identitásdrámák és interkulturális stratégiák a Trianon utáni székelymagyar irodalomban) ugyancsak az erdélyi magyar kisebbség sorskérdéseit faggatja – két háború közötti irodalmi (elsősorban epikai) művek tükrében. Az utóbbi évtizedekben az anyaországban is örvendetesen megnövekedett az érdeklődés az erdélyi literatúra iránt, és tudományos értekezések sokasága foglalkozott elfeledett vagy elhanyagolt írói életművekkel is.

Ennek ellenére még mindig hiánypótlónak tekinthető egy-egy olyan elemzés, amely újrafelfedezi például Ignácz Rózsa, Kacsó Sándor, Bözödi György vagy Nyirő József prózaremekeit, Makkai Sándor, László Dezső és a többiek transzszilván nézeteit. Őróluk még monográfia sem született, s Dani Erzsébet szempontbővítő tanulmánysorozatának egyik fő érdeme, hogy tág látószöggel irányítja rájuk is a figyelmet. Mégpedig olyan elmélyülten szövegközeli, egyszersmind felidéző erejű vizsgálódásokkal, amelyek valóban híven közvetítik e műalkotások lényegi üzeneteit, s mutatnak rá elévülhetetlen esztétikai és etikai értékvonásaikra.

A könyv a napjainkban élesen aktuális posztkoloniális diskurzus megvilágító szempontjait is alkalmazva boncolgatja a kisebbségi lét számtalan traumatikus problémáját és paradoxonát, a (fél)gyarmati módon alávetett közösség (a sziklaszilárd ellenállástól a megalkuvó árulásig terjedő karakterológiai, viselkedéstani ambivalenciákban tetten érhető) túlélési stratégiáinak a különböző lehetőségeit (midőn

.

Partium

83

„újfajta identitáskonstrukciók jöttek és jönnek létre, megváltozik a nemzeti múlthoz és kultúrához való hozzáállás, viszony, de egyfajta identitásmag nagyon sokáig megmarad a maga változó változhatatlanságában” – ahogyan a kötetről szóló méltatásában Balog László megállapítja /Székelyföld, 2015/12./) – s az identitásfilozófiában mértékadó, világhírű teoretikusok (Bhabha,Assmann, Eriksen) terminológiáit és fogalmi készletét hasznosítva értelmezi a „close reading” konkrétságával a (kényszerű) mimikri, az önazonosságvédelem, a felforgató hibriditásban megtapasztalható identitáselbizonytalanodás vagy -keveredés ezer változatát; az inter- és multietnikus dilemmák, konfliktusok és magatartásminták (a meghasonlástól a gerinces önszerveződésig terjedő kommunikatív válságreakciók) jellegzetes típusait. Ez a fajta kritikai beszédmód és analitikus megközelítés mintegy beemeli a világirodalmi gondolkodásmód kontextusába azokat a jelenségeket (s a sokat vitatott transzszilvánizmus megannyi problémakörét), amelyek a jeles erdélyi szerzők munkáiban (az esszéműfaj terén a történelem-, társadalom- és morálbölcseleti dimenziókban, a prózaműveket és regényvilágokat tekintve pedig a cselekményábrázolás, a figurarajz, az eseményelbeszélés árnyalatos rétegeiben) ugyancsak markánsan fejeződik ki. A személyiség és a kollektívum szabadság- és megmaradásvágyából táplálkozó, ösztönös és tudatos, lelki és erkölcsi önaffirmáció hol egyszerűbb, hol bonyodalmasabb megnyilvánulásai mind az eredendő létesély újrakeresésének és újjáteremtésének az eklatáns példái. Az önmegőrzés evidenciája a folyton alakuló és gyakran ellenséges körülmények rengetegében úgy képes érvényesülni, ha azt a történelmi sorscsapásokat érzelmileg és intellektuálisan egyaránt feldolgozó és valamiképpen legyűrni próbáló emberi életakarat őselve erősíti meg, azaz a cselekvések és történések színpadán lezajló identitásdrámák egyszerre kapcsolódnak a legmélyebb antropológiai, humánontológiai, illetve a legmagasabbrendű eszmei, etikai távlatok összefüggésrendszereihez – így igazolva egyúttal a felvonultatott (élet)művek egyetemes jelentőségét is. S hogy például a romlásba, pusztulásba, elidegenítő önmegtagadásba taszított erdélyi havasok, falvak, városok népe (Nyirő, Bözödi, Ignácz, Balázs Ferenc és a többiek megjelenítésében) vitathatatlanul univerzális létrendi emberjogokhoz, alapvető egzisztenciális törvényszerűségekhez ragaszkodik, amikor mindennemű erózió közepette is át kívánja menteni tágasan sajátos és emberiséggazdagító értékteljességét, tradicionálisan és transzcendentálisan is szavatolt anyanyelvi, kulturális, szülőföldi létezésformáját. Amikor például archetipikus mesei Ábel-hősét Tamási Áron a szabadság- és igazságszenvedély elemi vitalizmusával és humanizmusával, s a tiszta önérzet és önbecsülés, a székely furfang és lelemény, a genuin értelem és szikrázó intelligencia minden ártalmas szándékot átlátó és felülmúló szellemiségével ruházza föl. S különösen izgalmas, amint fejtegetéseiben Dani Erzsébet a megsemmisítőn erőszakos román politikai-hatalmi asszimiláció és homogenizáció (a kisebbségieket nem pusztán másságukban, de gyökeres-önazonos emberi mivoltukban is megalázó) tényei mellett a látszólag egészen másféle, de szintén identitássorvasztó (sőt azt drasztikusan felszívó, kolonizáló) amerikai „melting pot” és az elnyomatás nélküli önkéntességből fakadó uniformizáció elviselhetetlenségét is taglalja a szimbolikus Ábel-figura kalandjai kapcsán. Vagy ahogy a székelység, csán84

.

Partium

góság, szórványmagyarság művészien megörökített gyötrelmeinek a felelevenítése közben őserények és gyarlóságok a maguk sokoldalúságában domborodnak ki; „erényeit nem túlzom, hibáit el nem titkolom” – fogalmazta mint ars poeticát Édes anyaföldem! című önéletírásában Benedek Elek is.

Az identitáskérdések állnak egy szintén frissen megjelent monográfia (Szilveszter László Szilárd: Félúton Ég és Föld között – Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában, Bp., 2016) középpontjában is, így Dani Erzsébet megkapó empátiával elkészített könyve a tehát megint égetően időszerű elmélkedések közegébe illeszkedik. Munkájában a „tudományos adalékok tengernyi sokaságát és az elemző biztonsággal az olvasó elé tárt műértelmezéseket valójában ez a személyes érdeklődés és érdekeltség fogja össze” (amint azt a kötetborítón olvasható ajánlásában Pomogáts Béla is kiemeli). Újszerűsége és korszerűsége jelentősen lendítheti tovább az erdélyi prózáról eddig kialakult ismereteinket és megfontolásainkat.

Dani Erzsébet: Identitásgyarmatosítás Erdélyben (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016)

Filep Gergő: Kirepülve

.

Partium

85

Rideg István

Józan mértékkel formálni erényt a törékenységből: így tenni élhetőbbé a világot!

Jó kézbe venni az 1940-ben Szabolcs faluban született, ma Tiszaújvároson élő költőnek ezt a vékonyka, bölcselkedő kötetét, egy öregkori költészet sztoikus nyugalmát tükröző könyvét.Ajánlása a hátlapon egyszerre felemelő és eltöprenkedő, mert a kozmikus méretek és a parányi létünk determinációjában kell megtalálnunk élhető helyünk. Ebben a költői prózában a grandiózus és egyben jó humorú megközelítés szólít a sztoikus józanságra. „Láttam Földünkről egy fényképet, a Szaturnusz gyűrűje közeléből fölvéve. Alig volt nagyobb egy gombostű fejénél, pedig csak két bolygó – a Mars és a Jupiter – pályája van köztük. Aztán az égitestek méreteit vetették össze a csillagászok a kapott oldalakon: a Nap és a bolygók, majd a Napnál jóval nagyobb csillagokkal a mi csillagunkat, amely mellettük ugyanúgy eltörpült, mint mi az Univerzumban. És az emberiség, amely már képes volna kiirtani az életet a bolygónkon, de a pusztulását nem tudná megakadályozni? Aztán az egyes ember? Egy pont ebben a mindenségben. Önteltebb perceimben porszemnek képzelem magam, amelynek már kiterjedése van, súlya is…”

A Csillagok árnyékában rész Vereckétől Vereckéig hazafias ciklusát a hatásos Szülőfalum szonett nyitja.

A szonett a költő kitüntetetten kedvelt kifejezési formája: a kötet nagyon sok, pontosan 38 verse szonett. Közte két koszorúval. Itt, a Szülőfalumban is, a petrarcai szonettforma hagyományait őrizve: két négysoros szakaszt két háromsoros szakasz követ.

A rímes időmértékes tizennégy sor hatodfeles jambusokból épül fel. Rímképlete: abab cdcd eef eef. A múlt talapzata erős. „Szabolcs! Emlékezésre hív neved. / Erőt remélek, fényt a messzi múltban.” A múlt feljogosít arra, hogy a jövő is fénnyel teli legyen. „Kardok, kaszák nyelétől kérges kézzel / Megtartottuk falunk munkával, ésszel. / Most csak a fény felé vehetjük utunk, // Jövőnkbe, mint ezer éve, reménnyel.” A költő maga is bemutatta a művét A nyíregyházi Jósa András Múzeum 2014. évi évkönyvében (Nyíregyháza, 2014.Halászi Aladár - D. Rácz Magdolna: Halászi Aladár szonettjei a Jósa András Múzeum Irodalmi Gyűjteményében, 355-374.): „a dicső múltra épülő jövő már csak annál fogva is szebb, ha van valami pozitív, szilárd oszlopa történelmének, amely miatt nem olvadhat bele a múlt mocsaras, feledésre bízott ingoványaiba.” (360.)

A Visszaidéznélek nagyon is illik a drága szülőföld megidézéséhez. Az anyaság áldó-óvó hatását szeretné újraélni az erősen öregedő költő. „Gyermek szeretnék lenni, csak egyszer még Hogy lássam arcod, halljam hangod, mint rég. / Gyümölcsként ringni, mit tart életfád. Én is csak bűvös száz év felé megyek, Vigyázva, hogy mindig a fiad legyek.”

Az Ide születtünk szonettben bölcsen figyelmeztet, hogy ez a helyhez kötöttség egyben áldás is, mert nagyra törő vágyakat szül. Hatásos költői kérdése:„Miért imádjuk úgy Petőfi nevét?”

86

.

Partium

A Szabolcs vezér a szülőfalu méltó ünneplésére írt alkalmi vers. „Falunk fölött szétszórod égi fényed, / időben, térben végtelen világod. / Szívünkkel érintjük a hősi lényed, / kérjük, taníts erőt és bátorságot!” (Egyébként Szabolcs bronzba öntött, büszke, vezérre illő, erőt sugárzó, zömök-markáns alakját – Anonymus és a krónikaírók nyomán – a kunok híres szobrásza, a karcagi (ma már méltán Kossuth-díjas) Györfi Sándor álmodta meg 1996-ban, a szabolcsi földvár elé. A hős tiszteletet kiváltó rendkívüliségét a szigorú, nyugodt tekintet, a magabiztos testtartás, a honfoglalás kori viselet és a maga előtt két kézzel markolt, Európa-szerte rettegett, félelmetes erejű visszacsapó íj jelzi.)

Az emelkedett érzelmek közé olykor nyugtalanító, disszonáns hangok is keverednek: ellenzéki közérzetversek. A napi politika elítélése a Vereckében például így hangzik:„Jelszó: vissza Keletre! / Hol nyomtalanul múlt el ezer év… / Ott a basák, a vezérek kényre-kedvre / uralkodnak, s hatalmuk féli a nép.” A jövőt meg kell álmodni: ezzel fejeződik be a vers. „Olyan lesz, amilyet maradék magyar / fest majd zsugor hazájáról álommal, / ha megmaradni még magyarnak akar.” Ironikus a Fohász a turultojáshoz is. „Magunkat más előtt mindig gyalázzuk, Sírnunk kellene, ám mi lelkesedünk.” A Gödörben a magyarkodás megvetése. A Zászlód alatt viszont új reményeket fogalmaz meg, valamely nagy, „romantikus” történelmi személyiségre vágyva. „Tartsd a magasba fel tüzed nagy fényét, / mutasd mindig, hogy merre van előre.”

A Szonettciklus a hazáról újraértékelő Trianon-versként indul. „Szívemen érzem sebeid fájását, Sok vereséged hegedő vágását, S hogy soha nem múlik Trianon átka…// A Kárpátok csak lelkedben birtokod, Határon túl dalod hiába hallod… De békélj meg e Medencébe zárva!” Lehetőségeket keresve az Európai Unióhoz való csatlakozás áldó hatásáról énekel. „Hagyd Trianont! Jövőd ma máshol írják, Múltadra áment akkor csak hazudtak. Nagy vereségünk győzelmüknek hívják…” „Mára miénk lett az idő, tér, az út.” „De szunnyad bennünk jó is egymás iránt, Együtt találhatunk utunknak irányt.” Halászi Aladár azt a József Attila-i hangot folytatja, amit A Dunánál (1936) című ódában örökül kaptunk. A jövő parancsa a megbékülés, a munka. A VI. szonett így kezdődik: „Miénk e nyelv két és fél ezer éve, Benne megőriztük az álmainkat, Küzdöttünk ajkunkon Isten nevével, És a hazáért mondtuk el imánkat //Történelem, nyelv, nemzet és kultúra, Nép, izzadás, vér, magyar és nem magyar, Erekként egy mederre, közös útra Lelt, bár folyamunk lassítja sok kanyar.”A záró VII. szonett hordozza a legfőbb gondolatokat. Ma a korszerű hazaszeretetünk ereje a munkában, a tettekben van. „E kis haza ha már miénk egészen, Erőnk legyen, szívünk is hozzá, óvni. Nem kard kell már vagy véres jel az égen, Csak munka, munka és nem meghatódni.” „Légy tetteddel naggyá szülő hazádban, Hisz' itt a föld fölött-alatt anyánk van, Sírja is itt a sok millió hősnek.”

A Mesterszonettel záruló koszorú - a Tizenöt sziklából faragott obeliszk eleinknek – a magyar történelmet vallatja. A ciklus 14 tagjának első sorai összeolvasva adják a 15. szonettet. Közben valamely szonett utolsó sorát mindig ismétli a következő szonett első sora. Álmos „Attila régi telke” álmodója. Árpád a honfoglalás, a hadi vállalkozás – „lesz a magyarnak új, szebb, jobb hazája” – merész hőse. Géza az átmenet fejedelme: „ész, akarat volt az erőd idődben, / pogány, keresztény voltál”. István: „Urad hír-

.

Partium

87

nökeként előre mentél, / egy új országnak építője lettél”. László: „karod, törvényed nagy hatalmát félik. Látván királyi vitéz termetedet.” (Ne felejtsük el, hogy I. (Szent) László királyunk elnökletével 1092. május 20-án Szabolcsban összeült egyházi zsinat határozatai a magyar jogtörténet kiemelkedő alkotása: I. László király I. törvénykönyve néven maradt ránk! ) .Kálmán: „harc helyett csak a békét kívánod”. IV. Béla: „Egy új honfoglalás, amit vezettél”. III. András: „Árpád utódai közt az utolsó”. Kiszólás a mához: „Viszálykodás, hatalmi cselszövések / jöttek utánad, egységrontó évek, / melyek máig tartanak és sokáig.” Károly Róbert: „Te tudtad, mit tehetsz a káosz ellen: / nagyhatalommá tenni a hont”. Kiszólás a mához: „Maradt még kiskirály egészen máig // kiket bűvöl a szerzés égő vágya.” Nagy Lajos: „Te gazdag szellemű lovag királyunk! Veled dicső volt trónod és országunk.” Mária: „Sokáig nem hagyott trónon korodban / a megszokás: királyunk férfi léte.” Zsigmond: „legtovább Te ültél István trónján”, „Az iszlám jött, elébe kellett állnod”. Mátyás: „Bécs, a török és népnyúzó nemesek / hideglelősen, páni félelemmel / ejtették ki pörölycsapás nevedet.” II. Lajos: „Nem értetted, mért hullott szét hazánk, / ma sem tudjuk, mért hozza ezt sorsunk ránk…”A Mesterszonett a mához szólás felhangosítása: „Nem várhatunk fajunk kihalásáig! / Érte teszünk, amit kell, mindhalálig.”

A költő az Ady temetve is él szonettben Ady ostorozó örökségét vállalja. Az évkönyvben is megemlíti, Ady „szelleme pedig tovább biztatja a hazafiakat cselekvésre, aggasztja a hazát zsákmányszerzés helyévé alacsonyítókat.”(372.)

A hazafias ciklus utolsó verse a Tisza-kalligramma. Mellette térképen a Tiszára és mellékfolyóira ráírva a szonett sorai. A kishazában Rákóczi hada, Petőfi tekintete, Apáczai könnyei, Janus szánja jelennek meg a Tisza vízgyűjtő helyén.

A Kövek között ciklus olvastán elgondolkodunk, nem olyan egyszerű ám az élet, az embernek nem mindig sikerül az, ahova indul, hanem csak az, ahova érkezik!

Első verse a Csillaglámpással kezedben szonett. A lelkesült jobbá tevés szándéka kudarcot is vallhat. „Tanultál volna meg sötétben élni, Nem izgatnának úgy a csillagfények, Hogy hideg űrt fázva bejárva, félni, Sírni azért, mások sötétben élnek.” - „ Kit érdekel ma fényed? Kinyomoztad?”

A Tölgy-allegória tanítása: a társtalan tölgy (ember) védtelenebb, kiszolgáltatottabb. „Erős gyökér hiába tart a földön, / ha baltaél, fűrészfog a törzsön.”

A Kisded jötte elé szonett Jézus-vers. Fő kérdése: mi lett volna az emberiségből, ha nincs Jézus? „Mára már az ember azt is megtudta: / nála nincs esendőbb lény e földtekén, / és ha nem hívod magaddal jó útra, / fényed nélkül ki segít az életén?”A Múló karácsony viszont ostorozó. „Isten se küldi szenvedésre fiát / Ez átok földre. Özönvizet adna, / Hogy számon kérje emberségünk híját.” A közösségért való sok jótett társadalmi szintű hiányán kesereg. „Nem érdemlünk mi megváltást soha már, Jót cselekedni mindnyájunk másra vár.”

Az Alul-fölül pokol (e nélkül) szonett kísérletezés eredménye. Egy természeti jelenség megörökítése. A múzeumi évkönyvben megindokolja a poétikai lehetőséget. „Mivel jóval kevesebb így a magas magánhangzó, a mélyekhez súlyosabb, tragikusabb téma illik, például egy földrengést is előidéző tűzhányó kitörése.”(368.) A szonett négysorosai valóban ördögi „alul-fülül pokol”-t állítanak elénk a mélyebb hangokkal és az expresszív erejű igékkel, igenevekkel. De kegyes ellentétül a szonett há-

88

.

Partium

romsorosai az Úrtól jövő megváltást hozzák, csendesebb igékkel, melléknévi igenévből képzett határozóval (oltón), igéből képzett főnévvel (áldás), főnévből képzett melléknévvel (hálás).„Tűzgolyót röpít, kormot okád a föld, /ráng, riszál, hasad, gyűrődik mind az út. / Füstgomolyba fúlt a nap, fakult a zöld, / híd roppant, s mi fogva volt, kiszabadult. (…) - „Ám ha jön majd tűzárt oltón az áldás // csönd ül a tájon, víz mossa a hamut, / zárja majd az Úr a pokoli kaput, / s földünk mind munkával, imával hálás.”

A Borongás szonett talán a kötet legszebb elégiája: „de már csak én hiszem, hogy jól harcoltam”, „Az énekünk is másként zengett akkor, / ma már hatalmába kerít az aggkor.”

Az Emlékezz! szonett az öregkori érettségi találkozók sztoikus költőiségének állít örök emléket. „Halvány emlék, hogy voltunk kisdiákok, Hisz' annak lassan hatvan éve lesz már…” Varázslatosan idézi a kisdiákkori világ kezdeti birtokbavételét, az első szerepeket. „Mohón csodáltuk a föltárt világot, Kerestük benne, ránk milyen szerep vár.”

Majd a felnőttkori sikeres és rossz pályaválasztásokat. „Ha megtaláltuk, kedvvel eljátszottuk; Ha rossz szerepet osztott ránk az élet, A rendezővel úgyse háborúztunk, Ha régi álmunk immár semmivé lett.” A vers második részében visszahúzódó empátiával szemléljük a világ ifjú sikereit, az egykori álmokra emlékeztetőket. És örülhetünk, hogy még az élők között vagyunk. „Most csak nézőként tapsolunk másoknak – Mintha miénk lenne –, a szép álmoknak. Örömmel nézünk szét, még itt lehetünk… A társak régi arcvonásait kutatjuk, hiszen az életutat már megjártuk. És holt társainkra emlékezünk. „Mosolyban fürkésszük a kisdiákot, Ki mára megjárta a nagyvilágot; Holt társainkért fájó könnyet ejtünk.” Megvallom, ez az elégia annyira megkapott, hogy elvittem az én érettségi találkozómra, Orosházára, és Karcagon is el szoktam vinni volt osztályaim találkozóira, hogy megható pillanataiban feltöltődjünk.

Az Álomórák szonettben a feleség meghitt emléke ragadja el a költőt a külvilág nyugalmából. „Felizzik emléked ez éji órán, / szemed tüzét idézve hat ma énrám…”

A Kövek közt szonett allegóriájában a lisztté válás sorsára jutott búzaszem elkomorul a halála előtt. Élhetett volna fénnyel, harmattal, lehetett volna madáreledel, csodájára jártak volna emberek! Az évkönyvi magyarázata szerint „Magunk is képbe kerülhetünk, ha utódok nélkül, tragikus sorssal változunk át az életből a halálba.”(367.)

A magyar posztmodern méltán világhírű képviselőjének, Esterházy Péternek hírhedtté vált kifejezése szerint „az irodalomnak nincs oka, célja”. Pedig van ilyen: egy mély lelki válság, az emberi tragédia (a feleség halála) a költő versében a nagy-nagy nyugalomra vágyást, az általános békevágyat generálja.

Halászi Aladár barátomtól 2014. május 1-jén e-mailben levelet kapok. „Kedves Pista Barátom! Meghalt a feleségem, 12-én temetjük. Rettenetes érzés. Szeretnék utána hosszabban beszélgetni Veled a munkáinkról, magunkról, a világról. Szia! Barátod: Ali.” Nyomban válaszolok rá. „Kedves Ali Barátom! Döbbenetes, nem hiszek a szememnek, drága jó Barátom. Vigasztalódj, az én részvétem is segít talán a fájdalom, a hiány elviselésében. Higgy, hogy még érdemes tovább élni, dolgozni. Most borús Neked minden, de lassan szép emlékeitek kivilágosítják a pályád hátra lévő részét. Szeretettel ölellek: Rideg Pista.” Május 3-án kapom az első választ. „Köszönöm a vigasztaló, együtt érző szavaidat.” És május 4-én a másodikat, csatolmánya a

.

Partium

89

Tengernyi béke. „Pistukám! Kínomban írtam. Mit tehetnék mást? Ebben a vad szélben még szellőzködni sem mehetek ki. Se horgászni, se dolgozni. A négy fal meg a kétségek közt tart… Minél később juss erre a sorsra! Ölel barátod: Ali. Végre ez nem szonett, mert a téma más formát igényelt.”

A Tengernyi béke a terápia erejével hat. „Csillag a jel homlokodon, ember. Mindig ragyognod volna jó, Mint déli napban a szelíd tenger Vizén ringó ezüst hajó./ Felhő ráncolja homlokod, ember? Újból csak fény volna a jó. Jövődhöz, mindig nyugtalan ember, Csakis a béke volna jó. / Örök, mint végtelen nyugodt tenger, S mi rajta a ringó hajón… Boldogsághoz több milliárd ember Békés nyugalma volna jó.”

A Körmendi és Rideg című versét 2014. május 23-án mondta el a költő Karcagon, a Nagykunság fővárosában, amikor a magyar kultúra napján bemutattuk a Körmendi Lajos életművéről szóló nagymonográfiám (Körmendi Lajos világa) trilógiájának második kötetét.Az évkönyvben ezt a verset is magyarázza. „Körmendi a Kunság legjelentősebbnek tisztelt írója-költője, akit Rideg István tart leginkább a kunságiak emlékezetében értő, lelkes, fáradságot nem kímélő, áldozatos munkájával. Tartalmilag e tény áll a vers tengelyében, formailag pedig az akrosztichon költői játékkal kiegészülve a szonett. Műfajilag a panegiricus, óda, elégia jegyei közül hordoz néhányat.”(371-372.) „Nemcsak a táj vonz ide. Hű szívekkel Dolgos és >vasfejű<népe megejtett, Itt zárt szívébe,és el nem felejtett.” „Rád így jutott a krónikás szerepe, István, a munka legnagyobb szelete, De mindig győzted lélekkel, megáldva // Előhívni Lajos kunos szellemét, Gazdag munkásságát, szilárd jellemét.”

Aciklust a László című alkalmi vers zárja. Dr. Dám László szabad függő beszéde a bővülő családról, mint boldogságforrásról emlékezik, amely lehetetlenné teszi a gyakran tragédiába fulladó magány kialakulását. „Csak örülni a szaporulatnak, Ki sarjamból lesz, mint egy szép virág. Vele a kertben együtt mulatnak Rigók, cinkék, egész madárvilág.” „Hisz nem maradok árván, egyedül.”

A Nagy elődök két példakép erőteljes idézése. Comenius hat, Kazinczy tíz verssel.

Az ismert és elismert Comenius- és Kazinczy-kutató Halászi Aladár teszi itt le a névjegyét.

A Comenius vére szonettben a nagy előd erkölcsével, tudásával való azonosulási vágy magyarítja Comeniust. „Véred magyar, mindegy, hová születtél.”A Comenius, hazáidban bujdosó! ismét szonett.Avers felütése itt is alapigazságként hat. „Hazád a könyv világa, Amelyben hit, tudás és fény az élet. E szellemországodnak nincs határa, De földidét botod hegyével éred.” A Comenius intelme tanítványaihoz kötetlen szabadvers, önazonosító metaforákkal kezdődik. „Ablak vagyok, hogy láss rajtam keresztül a világra / falaid mögül; / fény vagyok, mi titkokat tár föl előtted, / bátyád vagyok, ki fogja kezed, hogy el ne tévedj, / követ vagyok az Úr és közted, tőle hozok éltető szavakat. / Az Ő képmását viselem magamon és hasonlítok rád./ Te is szebb arcot kapsz majd a bölcsességtől…” Hangsúlyozza a közösségi szerepet, amely védelmet nyújt. „Légy hasznára és örömére embertársaidnak, / akkor nem maradsz egyedül e zord világban”. A Hit, tudat, erkölcs - Comenius a nagy tanító követhető nagyságát méltatja. Sötétséget oszlató világítótorony volt. „Ma is szegény, ki milliók közt osztja / lelki, szellemi jósága aranyát, / Urunk előtt azonban Krőzus marad, / mint Te.”A Comeniust idézve szonett a köznapi külső és a szellemi belső ellentétére épül. „Kül-

90

.

Partium

sőddel egy voltál a többiek közt” – „Jövőben jártál soha meg nem állva.”

Halászi Aladár Kazinczy Ferenc iránti affinitásában nincs egyedül. Petőfi Sándor, aki aztán tényleg nem vádolható tekintélyimádással, a Széphalomban (Széphalom, 1847.július 11.) keserűen szól Kazinczy egykori otthonáról: „most sírja olyan elhagyott, Mint száműzötté”, és szinte tüntető hódolattal hajt fejet a „szent halott” előtt. „Magyar nemzet, most nem volnál magyar, Ő akkor volt az, midőn senki sem volt, Midőn magyarnak lenni Szégyen vala.”

A Kazinczy, aki valóban nemzeti szonett lényege: „Legyünk nemzetté! Nyelvet újítottál, / mi megtartja a népet összekötve.”A Kazinczy szonett panegiricus. Tökéletes azonosulás a nyelvújítási mozgalom vezéregyénisége, Kazinczy jelentőségével. Hiszen a polgári nemzetté válás egyik előfeltétele a fejlett egységes anyanyelv megteremtése volt a 18-19. század fordulóján.„Sötétből végre nemzetként kijöttünk, // Érzésben, nyelvben egyesült e nemzet. Tudás felé utat veled találtunk, Mi szép, mi jó kérdésben is a kezdet Voltál, veled csak jó oldalra álltunk.”A Kufstein disztichonban írt epigramma egyszerre értékelteti a rab emberi és hazafias érzéseit, valamint a mai magyarság háláját. „Ám te kerested a cinkét, fecskét fákra tekintvén… Itthoni táj az a kép, hunyt szemed így hazatért.” „Véred még ma is él, őrzi magában a kor.” A Zászlóvivő („Nemzeti nyelv, haladás, nélkülük elmaradás”) a Parnasszus („Csak Pegazussal szállhattál fel az isteni csúcsra”), az Inspektor („Méltán büszke lehetsz művedre, Kazinczy Ferencünk”) egyaránt Kazinczy tetteit dicsőítő disztichonban írt epigrammák.

A Széphalom, Szarvas akrosztichonnal kiegészült szonettben írt epigramma helységnevei a két jótevő, Kazinczy Ferenc illetve Tessedik Sámuel szellemi központjára utalnak. „A partodról nem fogy a sok zarándok, Lelküket fölemelni kell ez a hely.” „Szikes föld? Szarvason éden nőtt rajta.” A Fejedelmek disztichonokban írt epigrammában Kazinczy és Rákóczi emléke fonódik össze. „Mint fejedelmek, nyughattok, mert mind az utódok Őrizzük nyelvünk, és vele megmaradunk.”

A Nyelvünk, megmaradásunk disztichonban írt epigramma a nyelvújítási mozgalmat vezénylő Kazinczy és a magyarság megmaradását jelentő „nemzeti nagy diadal”, a „Szép zengésű, képzeletet növelő csoda kincsünk”, az anyanyelvünk hazafias dicsérete. „Fel soha nem szabad adnunk nyelvünk, anyaként // Véd. Magyarok! Csakis véle maradhattok meg a földön”.

A Kazinczynak emléket állító csokrot az óda műfaja koronázza. A Lehelj lelket a magyarba, Kazinczy! című versben a költő - a Pindarosz óta élő hagyománynak megfelelően – először odafordul a tárgyhoz (1-3.vsz.). Kazinczy a megpróbáltatások ellenére –„Szénnel, vérrel, rozsda levével írtál / halál árnyékában, mikor rab voltál” – diadalmaskodott: „a nyelvünknek nemzeti hőse lettél.” Azután szembesíti a múltat a jelennel, kinyilvánítja a felfogását a mai, posztmodern korról (4 - 9. vsz.). „A nemzetünket már csak emlegetik, / kincseiből folyton bántón idéznek. / Gondolják, ezt is bátran megtehetik. / Talán nem magyarok: Ahogy kinéznek…” „Igénytelen, kiürült korszak jött el, / írástudó makog vagy irkafirkál, / közlése olykor megtelik köddel, / jutalmazottan gazda mellett kiáll”. S végül: levonja a következtetést a helyes magatartást illetően. A jó minőségre vágyás fohásszá magasul (10 - 11. vsz.). „Mikor lesz újra sikk a szépen írás, / irányadó a végigküzdött élet, / a kor, hol visszanyeri a szó súlyát? / Nyelvünk! Mikor lesz újra szép zengésed? // Kazinczy! Új irányt mutass ma nekünk, /

.

Partium

91

hol nem taszít szét gondolat, rossz érzés! / Lássuk, halljuk meg: mind e nyelvben élünk, / ne kapjunk sorsunktól bábeli végzést!”

A Szelíd szerelem ciklus múzsái, szituációi többnyire már a régebbi múltban keresendők. Az érzések leginkább visszarévedések. Az ifjúságtól az öregedés, illetve a társ elvesztése felé ívelnek a versek hangulatai, képei.

A Gyermekkori szerelem víziójában az elválás, a befejező búcsúzás kap nagyobb szerepet. „Én maradok Még a földön Míg új gyermek- Korom töltöm.” A mi szerelmünk szonettben a szerelem mindent betöltő örök voltát énekli. A Gondolok Rád is a kedveshez tartozás erejét hangsúlyozza mindvégig. Mintha a költő bölcs öregként lenne fiatal, nagy kamasz. „Mindig, mindig Rád gondolok, Távolból is Feléd nézek, Létem törvénye lett már ez, Hogy örökké Veled éljek.” A Tavasz az őszben jelzi, hogy az öregkori líra varázslatra képes.„Illatodat hozza a szél, Hangod helyett is ő beszél.

Varázslat ez, mert messzi vagy”. Az ifjúkori fogadkozás, védelem és dac kötésének újraélése a Mi és a világ. „Rútnak látjuk a világot? Ha közénk áll, mi más lenne?

Szerelmünk úgy csihol lángot, / hogy minden rossz megég benne.”

Magdalénát említi a Csak egyszer szonett. A szépség dicséretével kezdődik. A befejezés az öregség nosztalgiája. Az öreg a saját féltő szavainak megfogadását szeretné elérni a lánykánál, felnőtt korában is. „Útjaidon széttörhetsz minden gátat.

Jó embernek ne fordíts soha hátat! Szeretném, ha eszedbe jutnék néha.”

A Ha várnál az öregkori elérzékenyülés lélektanával indít. „Az én koromban nem a sűrű bánat, / hanem a ritka öröm hullattat könnyet”. A csendes beletörődés hangján folytatja. „Nekem nem nyílt ki már május virága, / csak illatával csábít a pajkos szél.” (…) „hordja tavasz hírét az ifjúságnak.” És a szonett ellentétező második részében, feltételéhez kötötten – „Ha várnál rám” – ifjakat megszégyenítő lelkesültséggel szállna az üzenőhöz: „Ha várnál rám, széllel visszaüzennék, / ezernyi gáton is könnyen lendülnék”. „Szállnék, röpülnék, míg hozzád nem érnék.”

Az öreg szerelmes párt érintő önvizsgálat – „Egész életre szól fogadkozásunk?” – a témája az Öregen szonettnek, elégikus dalnak. Nem akarja eltemetni az érzést, de a lángolás helyett azt deklarálja, hogy „Szelíden akarok szeretni ma még.”

Az Elmentél… szonett a feleség elsiratása. A ciklus valamennyi verse ennek a siratónak a vonzásába kerül. A tavasz reményt sugárzó jeleivel, vagyis a „Harsány madárdal”, „kertünk gyöngyvirága” csodájával ellentétben a ravatali „Síri virágok” a túlvilági együttes séta érzetét generálják az itt maradt, a társát sirató költőben. A vers zeneiségét tekintve figyelmet érdemelnek az m-n-es, a h-s, a k-s, az s-sz-es, f-es közeli és távoli alliterációk is. „Most mentél el, mikor minden virágzik? Harsány madárdal szól, s te elnémultál Hamvad a könnyemtől sóként elázik, Szeretni, szenvedni örökre múltál. / Kakukkok ígértek még számos évet…Nem tartott vissza kertünk gyöngyvirága, Pedig szeretted… Fekve, mint a kéve, Nézted, hogy nő levéllel zsenge ága. / Körülleng most is illata, nem érzed, Piciny fehér virágát meg se nézed, Csak fekszel mozdulatlan a tavaszban. / Síri virágok közt jársz égi berket Ha támadna vágyad, s hozzám kerget, Mennénk együtt tovább égi harasztban.”

A Merengés szonettben az itt maradt társ a képzelet árján a fiatal szerelmük fényei után kutat.

92

.

Partium

Halászi Aladár a Haikuk költője is. A tömör, csak 5-7-5 szótagszámú sorokból szervezett japán vers első két sorával, a leíró résszel ellentétben áll a harmadik sor az elrejtett többletjelentésével, váratlanságával, a csattanóval. A poentírozás olykor rádöbbenthet bennünket valami ősi, misztikus szimbolikájú bölcsességre. „Ormótlan sziklát / kaviccsá csiszolt a víz,/ kézbe illővé.”„Cseresznyevirág /illata járja át a hajad, kimonód.”

A Tükröt tartok szellemes mondásainak nevelési szándékai nyilvánvalóak. Okosítanak, mint a jó viccek. „Szerény öröm tudni, hogy rossz idők után jobb jöhet, de az végképp nem lelkesít, hogy a jobb időket rosszabbak szokták követni.” „Nem mindig szerencsés, ha az őszinteséghez az igazság is hozzászegődik.”

A Kazinczy Ferenc Társaság gondozásában, kiadásában megjelent kötet Halászi Aladár tizedik könyve. Tiszaújváros támogatta a pedagógus A pedagógia alapfogalmai (1995), az író Tiszaújváros (2000) és Jöjjön el a mi országunk! (2007) művét. A tudós szakíró és a költő állandó szerzője a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Társaság évkönyvének, a Széphalomnak. A szerzőt azon a tájon tehát fogadják: írásait várják, olvassák, megbecsülik és szeretik.

(Halászi Aladár: Pontként a mindenségben. Versek, aforizmák.

Kazinczy Ferenc Társaság. Tiszaújváros. 2018.104 p)

Filep Gergő: Ringató

.

Partium

93

Oláh András

Adósságlevél Hetven év már komoly mérföldkőnek számít egy ember életében. Nyílván ezért is érezte fontosnak Saitos Lajos, hogy egy összegző gyűjteménnyel örvendeztesse meg olvasóit. A válogatás az életmű egészére enged rálátást, ugyanakkor új versek is bekerültek a kötetbe, jelezve, hogy mit sem csökkent az alkotóerő s a szándék, és akadnak még a tarsolyban eddig kimondatlan gondolatok. A költő pedig semmiképp sem akarná, hogy a születés pillanatakor kiállított adósságlevél törlesztetlen maradjon. Mert az emberi lét nemcsak lehetőség, de felelősség is. A születéssel hitelt kapunk Istentől („a születési anyakönyvi kivonat /… adósságlevél” [Tanúságtevők]), s a mi dolgunk, hogy tartozásállományt halmozunk-e fel, vagy jól sáfárkodunk a kapott lehetőséggel.

A címadó vers (Túl a fényeken) a múló évek fölötti tűnődésen túl – a tragikus sorsú színészóriást, Latinovits Zoltánt is idézve („Jó lenne – ködszurkálóként – fényt hasítani” – írta Latinovits), a múlt történéseinek jelenvilágunkba való időnkénti betolakodását, a késedelem, a mulasztás okozta fájdalmat fogalmazza meg: „Így késő a késsel, / késő kesergéssel / döfködni ködben / hitemért.”

A kötet felépítésének érdekessége, hogy cikluscímek nincsenek, számokkal jelzi a szakaszokat a szerző – mintha ezek stációk volnának.

A versekben fontos hangsúlyt kap az élet keletkezése („Tavasz ez, most látom / gyönyörű szenvedéseit. / Anya szüli a fákat, / gyermekeit a föld…” [Madárhívogató]), ám mellette mindjárt megjelenik sors fogva tartó tragikuma is („Ereim drótsövények, / önmagam foglya vagyok. / Hiába szökéseim – / halállal szabadulok.”

[Négysorosak]).

A kettő között pedig (születés és halál) – amennyire a kimért idő engedi – mindenki önmagáért felelős. A mindennapok tele vannak bizonytalansággal, érik pofonok is az embert, de eredendő és múlhatatlan célja, hogy örömét lelje az életben, hogy szeretetre találjon. Ez az életéhség és ez a küzdelem fogalmazódik meg rendkívül pregnánsan Saitos Lajos verseiben, amikor a következőket mondja: „És káromkodtam vagy a hitemet mondtam, / és szeget kovácsoltam a krisztusoknak, / mert félbeszakította születésem a kálváriát…” (Éhségben, szomjúságban), mégis újra és újra „Kigyúl bennem az éhség” (Profán óda).

Az idő és az idő viszonylagossága örökösen kísérti a költőt: „Közben megszülettem. / Közben egy folyó kiszáradt. / Közben sérvet kapott Atlasz. / Közben békét prédikálnak.” (Idő), s bár a lehetőségek behatároltak, Saitos Lajos mégis optimistán szemléli a létet: „Megverekszem az idővel.” – írja A panaszfalra című versében.

A hiányérzet az emberlét szoros velejárója. A megélt élet – visszatekintve a múltra – szinte sohasem teljesíti maradéktalanul a pontosan talán meg sem fogalmazott reményt. A remény mégis örök. „Míg alszol – él az álom” – írja a költő (Még alszanak), és hozzáteszi: „remélni a legjobb üzlet / összeér a sok kis esély / rakosgatni kín-

94

.

Partium

ra a kínt / valaki magában beszél // valaki néz a rácson át / valaki ráz egy lepedőt” (Lehetett volna boldogabb).

A vállalt sors felelőssége azonban a mi vállunkat nyomja, mert „soha nem lehet már / tiszta lappal újrakezdenünk…” – magyarázza a költő a Fodor András előtt tisztelgő versében (Aversírás mákonya).

S ha már szóba került a kitűnő költő és kultúraszervező neve, feltétlenül meg kell említeni, hogy Saitos Lajos e gyűjteményében számos olyan vers található, amelyet valamelyik jeles előd emlékének szentelt. Csak néhány név az ajánlásokban megemlítettek közül:Ady, Illyés, Pilinszky, Áprily, Vas István, Csoóri, SütőAndrás, Kabdebó Tamás, Rákos Sándor, Tüskés Tibor, Nagy Gáspár, Takáts Gyula, Bella István – és feltűnnek a listán „a fogyatkozó kilenceknek” is.

A mindennapok küzdelme olykor bizonytalanságot vagy elbizonytalanodást szül („Elmenni, itt maradni, / Istennel újra perlekedni / az élethez való sókért, / a szavakon túli szókért: / sokért – kevésért.” [Elmenni, itt maradni]), a helyét kereső szorongva állapítja meg: „Körül vagy véve félő, / idegen tárgyakkal” (Jel).

A költő fanyar humorral állapítja meg a helyét nem találó emberről: „nem vagy több / mint zsákmány / a táplálékláncban” (Zsákmány), és figyelmeztetésül hozzáteszi: „Ki tűzzel dacol, tűz martaléka lesz. / Ki széllel dacol, szárnya törik a szélben. / Ki vízzel dacol, hínár telepszik arra. / Ki magával, az még élhet” (Ki magával dacol).

A legerősebb félelem az egyedüllét, a társtalanság („Próbálgatom, / milyen a magány / markának szorítása / szívemen.” [Naplóvers]). Gyönyörű szavakkal érzékelteti az egymásra találás örömét, a beteljesült szerelmet: „benned vetkezem, / beléd öltözöm” (Szerelmi rondó).

Hetven év bölcs derűje fogalmazódik meg a költő haikuiban, illetve azokban az írásokban is, ahol – engedve a kísértésnek –, szójátékokra építi mondandóját: „Amikor az eszmét elvetik a rögbe / abból lesz a rögeszme.” (Tetszés szerint továbbírható).

Az életet élni akaró ember vidámsága azonban minduntalan megtörik. A nyomasztó felelősség – mert „iszonyú béke jött ránk / a megváltással hirtelen” (Heródes testbeszéde) –, a sors bizonyos fokú kiszámíthatósága („s lesz a fából bölcső / a bölcsőből kereszt / keresztből léleknek orsó – / testnek koporsó…” [A születés másnapján]) gyötrő gondolatokat szül, amelyek minduntalan Istenhez vezetnek vissza: „s midőn ásvány leszek újra szállok – / szállok teremtőmhöz – a szemébe vissza / s a porszemet az isteni könny felissza.” (Por Isten szemében).

Töprengésre késztető, izgalmas írások Saitos Lajos versei. Egy olyan költő üzen e kötettel, aki a sok irányból, de főként médián keresztül ránk telepedni akaró, a valóságot meghamisító vagy kozmetikázó semmirekellőséggel harcba szállva Isten kezét el nem engedi.

Saitos Lajos: Túl a fényeken. Válogatott és új versek (Hungarovox Kiadó, Bp. – 2017)

.

Partium

95

Lajtos Nóra

Egy holdarcú asszony melankóliája Ritka az a pillanat, befogadói tapasztalat, amikor egy elsőkötetes szerző tekintélyes műgonddal megalkotott gyűjteménnyel jelentkezik. Antal Anikó Zsuzsanna választott műfajának, a rövidprózának azt a válfaját képviseli, amely prózapoétikailag is igényes belső tartalommal tölti meg a kisepika formai kereteit. A kötetcímben szereplő hold szerves motívumhálót képvisel a zárt kötetkompozícióban: a négy holdfázis analógiájára épül a saját illusztrációkkal ellátott kiadvány, négy különálló ciklusba (Újhold, Első negyed, Telihold, Utolsó negyed) rendezve a novellákat.

A kötet nyitódarabja (Talánvilág) máris egy olyan sorsmintázatot mutat be, amelyben az elbeszélő egyes szám első személyben egyszerre sűríti léttörténéseit és léttöréseit: az árván maradt én-narrátor egy „száműzött” talánvilágban kényszerül élni. Mondatfolyamai a szeretet medrében csordogálnak: „P khál b l horgolt terítő alatt pihennek a szépek, a gyönyörűk, a holtak, az egyszeriek, a soha vissza nem jövők, és a nem elfeledett élők, akik csak elsodródtak messzire az Óperenciástengeren és az emlékezet üveghegyén túlra, de belőlük is van egy-egy emlékmorzsa ebben a harmincegynehány éves kosárban, itt a mellkasomban.” A veszteségérzet szívszorító fájdalomérzete szövi át a torontói szerzőnek ezt az írását, ahogyan a többit is.

A General pauza című rövidprózában egy társasház lakóinak hiányáról olvashatunk, akik szinte érezhető jellegzetes szagukkal voltak jelen ismeretlen ismerősként a bérházban, mielőtt elköltöztek volna. A zenei kifejezést kölcsönző cím (az összes szólamra és hangszerre vonatkozó szünet) a nemlét tapasztalatára célozhat. Itt is jelen vannak az éjszaka kellékei: a Hold és a csillagok, amelyek éteri magasságokba emelik az amúgy nagyon is „földközeli” novellát. Az „Éj köpenyében járó titkos figyelmeztetés” vagy „Az idő üstjén olvadó zsír” mondatdarabok lírai ívet adnak a szövegnek. A kötet egészére is érvényes egyébként ez a lírizált vagy balladai hangvétel. „Anya tovább lépett az általa álmodott ismeretlenbe, maga után hagyva egy végtelen altatódalt. A kislány néha hallotta is, hallott valami ismerős dallamot, ami még erősebben szólt, mikor a szél játszott az égbe nyúló platánfa ezerzӧld lombjával a temetőben, anya ӧrӧkké megvetett ágya mellett.” A Lélekfoltozó egy félárva kislány gyermekkori élményeiről szól. A lírizált novellatípus egyik legszebb példájaként szerepel a kötetben. A cím ugyanis egy feslésnek indult nadrág történtére utal: ebben az összetett szóban sűrítve tudta visszaadni a szerző írása tárgyát. Ahogyan foszlik a mohazöld ruhadarab, úgy tűnik el az édesanya az örökkévalóságba, és a soha nem múló lelki sebek is úgy tátonganak, foltozásra várva. Az apa személyiségének verbális agressziója is felszínre kerül a műben (selejtnek, senkinek, koloncnak nevezi lánygyermekét). A zárlatban egy, a szerencsétlen sors által 96

.

Partium

beavatott, a magány mázsás súlya alatt élni kényszerült, egyszerre felnőtté vált személyiséggel találkozunk.

Az Újhold ciklus utolsó darabja, a Valaki odafent egy szívszorító belső történést mutat be, amelyben egy nő a melldaganatával kényszerül együtt élni. A Hold mellett a csillagok is gyakori motívumpárként vannak jelen a kötetben. „Csillagok laknak bennem. És ott, jobb oldalon, gyöngyházfényű gömbként tűnik fel az eldeformált csomó. Olyan, mint a felhők mögé rejtőzött Hold.” A betegség visszavonhatatlanságával már csak a remény marad: „Mindenkire vigyáz valaki. Odafönt.”

A második ciklus (Első negyed) négy kisprózájának első darabja, a Szent István utcája négy képben mint egy szimfonikus zenemű tételei követik egymást (A gimnázium, A Luther-ház, A patika, A téglaház). A címben szerepeltetett utcanév Nyíregyházához, a szerző szülővárosához köthető. Antal Anikó Zsuzsanna ezúttal gyermekkori és felnőttkori emlékcserepeibe ülteti gondolatait, hogy azok novellává csírázhassanak ki. A négy „szövegtétel” nyitányaként A gimnáziumban az énelbeszélő személyes élményként éli át édesanyja vérrákjának diagnosztizálását.

Megtudjuk, hogy micsoda tragikus fintora a sorsnak, hogy orvos létére éppen önmagán nem tud segíteni. „Anyám pedig a kórházban, elkülönített, steril szobában szendergett a remény puha paplana alatt. A csillagokat nézve én is a reménnyel takaróztam.”

A Luther-ház egy a nagymamával történő barátnő-látogatásról szól, amely során a gyermeknarrátor pozíciójából szemlélhetjük az eseményeket. A felnőttek önfeledt beszélgetését megunó gyermek egy babaházat fedez fel magának. A novella záróakkordja egy ütésre semmisíti meg az amúgy nosztalgikus emlékképet: a gyermeki képzelőerő jóvoltából a „pisztáciaház”-nak nevezett Luther-ház babaháza tragikus emlékhelyet idéz: a nagymama barátnőjének, Panka néni lányának, Nellikének a játékszere volt, aki hétévesen ment el balesetben.

A patikában a természet és a zene harmonikus kapcsolata érhető tetten: a tanyán élő nagyapa citerázása és az elbeszélő hegedülése a nagyapa halála miatt nem szólalhatott meg együtt. Mesei szál is szövődik az alaptörténetbe: a patakon túl manók laknak, és az Szélkötő Kalamona földje. Majd a húrok pengetésének megszűnésében egy olyasfajta haláltapasztalat fedezhető fel, amelyben az én-narrátor el tudja mondani, amit korábban nem mert: „Átkelhetek majd a patakon.”

A téglaházban szereplő épület a Szent István utcában volt, így kapcsolódik a novella a főcímhez. A szöveg központi motívumaként szereplő téglaház a találkozások szimbóluma: az elbeszélő felidézi szülei megismerkedését, majd saját Szindbád-figuráját képzeli el, amint azt hiába várja, mert az „elutazott az ezeregy éjszaka földjére.” Maga a tégla szinekdochikus kapcsolatban áll az épülettel: jelképezi az örök szerelem biztosságát a bizonytalan világban. Az „emléktéglák” között pedig felsejlik a közös fotózás szépsége is: „Mert fotóztunk is. Gyémántba fagyott ágakat. Vörösborban áttetsző gyertyalángot. Aranyporral hintett Holdat.

Hajnali harmatban mosdó tűzliliomot.” A novella záró mondata is a Szent István utcanevet említi, ezáltal is keretessé komponálva az utolsó szövegtételt.

A következő novella, a Szerencsefia szüzséje egy olyan sorshelyzetet mutat be,

.

Partium

97

amelyben Szerencsefia, aki eljátszotta szinte minden vagyonát, mert Fortunával, a démoni kéjhölggyel táncolt végzetes tempót egész éjjel, hazaérkezve az ágyon szendergő kedvesét, Életet találja. „Szerencsefia csendben nézi Életet. Kezével érintené a finoman ívelt, liliomfehér arcot, de csak tekintetével simítja az éjfekete pillangóra emlékeztető, sötét szempillákat, a halvány, r zsaszirom ajkakat. Leül az ágy szélére. Bűnvallásba kezd. Újra és újra ezen a hajnalon is. Századjára.” A rövid elbeszélés végére az az érzetünk támadhat, hogy talán nem is a címszereplő az írás főhőse, hanem Élet, akinek meg kell szenvednie férje játékszenvedélyét, az „Életrulett”-et, hogy „a levendula illatú dunyha alatt lepkekönnyű nevetésről” álmodhasson.

Az Ablakbűvölőben egy házasság börtönébe ragadt nő, Danuta életébe nyerhetünk bepillantást. Egyetlen szökési lehetősége az álmodozás, ahogy kamaszként is álmodozott a végtelen eget szemlélve a poros padlóról, elvágyódva messzire. „Mert az ablak keretébe nem fért bele semmi más, csak a határtalan ég, szürke és kék, csillagokkal ékesített fekete óceán.” Az ablakbűvölő asszony lecsatolható vesszőkosara olyan emléktárgyakat tartalmaz, amelyekhez csak külön emlékösvényeken lehet eljutni. „A kosár megannyi kincs, ábrándos napló, szárított falevél és virág őrzője lett. Bőven volt hely mindennek. Könnyeknek, mosolyoknak, időgombolyagoknak…” Szerelmi szál is szövődik a szövegbe: „Hosszú szerelmes sorokat és képeslapokat őrzött a kosár Lóránttól, a felhőjárótól, aki mindig csak utazott, még akkor is, amikor a stégen ölelkezve bámulták a nagyszakállú felhőket, és Lóránt képzeletben felültette Danutát valamelyik ágas-bogas fehérség hátára, így jutottak el Japánba, Indiába, így láttak tengeri szörnyeket, hercegnőket és királyokat.Aztán Lóránt valóban útra kelt, és soha nem jött vissza.”

Az első ciklus utolsó darabja, az Elvarázsolt kastély két aspektusból – narratológiai és zenei nézőpontból – is érdekes írás. Egyrészről: maga az elbeszélő jelenti be, hogy „most jó írni így egyes szám második személyben […],” amelyben „feloldódik az én, te, ő. Lebegnek a felszínen, mint limonádéban a citrom rostjai.” Kimondatlanul is az abúzus számos fajtája van jelen a műben: a fizikai (testi bántalmazás) és a lelki-érzelmi visszaélés (megalázás, megfélemlítés) jeleit lélekizzó eufemizmussal írja körül az elbeszélő: a „lila nőszirom”, „rosszabb esetben kék, folyami kavics”, „nefelejcskék-szirmok” nem mások, mint metaforikus „letapogatásai” a testilelki stigmáknak. Másrészről az egész kötet szövegvilágára oly jellemző zeneiség talán itt a legerőteljesebb, a novelláskötet központi írásában. Szebbnél szebb példáját találjuk ebben az elbeszélésben is: „egy kortárs szonáta disszonáns hangjai az andante tételben”, a „verklin játszott muzsikaként csendül fel a Hattyúk tava” vagy „a skarlátvörös szívben pedig bimbózni kezd egy árva bazsarózsa” soraiban.

A holdarcú asszony címadó novella a harmadik ciklust (Újhold) nyitó megrendítő és egyszerre megindító írás. A Samuel Beckett-mottó kicsinyítő tükörként áll az elbeszélés élén: „Csillagtalan éj hold/nélkül.”Akár egy özvegy léttapasztalata.

Alíz szemszögéből látjuk, ahogyan előbb a környezete reflexióit veszi számba: „Tudja, hogy nézik […] Keresik a gyász nyomát. Belebújnak a fekete hajkoronába, és láthatatlan ujjakkal számlálják az itt-ott hirtelen őszbe boruló hajszálakat. […]

98

.

Partium

Alíz tudja, hogy ezek a kutakodó tekintetek összefonódnak a feje fölött, éjsötét kupolát alkotnak, ami alatt át kell sétálnia nap mint nap.” Majd felteszi magának a kérdést, ami már a visszavonhatatlan halál felől kerekedik gondolatai fölé: „Önmaga semmijébe veszett a kérdés, hogy ez a zűrzavaros külvilág sejti-e, mi zajlik a lélekben és testben éjjelente? Tudja-e ez a soha nem nyugvó hangyaboly, milyen érzés egy időből font rózsafüzért morzsolva, halálfélelemmel ülni egyedül a kozmosz apró, hideg zugában?”Az agyhalott férj testének bomlását érzékien megjelenítő narrátor van jelen a szövegben: „a test is az elmúlás levehetetlen jelmezét kezdi már viselni, felakadt szemekkel, kilógó nyelvvel, megsárgult, felpuffadt, márványhideg testtel, felduzzadt, bevérzett, egy órán át oxigén nélkül maradt agyvelővel csodára várni hogy lehet?” A kérdések kérdése ez: lenni vagy nem lenni? A legfájóbb az egészben, hogy nincs mire várni. Ahol az agy halott, a test is bomlásnak indul, és a lélek is csak hálni jár a fonnyadozó testbe, ahogyan a mondás tartja. „A ruhák kupacban hevertek az ágyon. Öltönyhegy, ingdomb, nadrágvölgy, nyakkendőfolyó.

Egy élet ruhatérkép-lenyomata.” A legeslegnehezebb pedig Alíznak annak kimondása, hogy mikor kapcsolják le a gépekről az urát. „Lassan, így észrevétlen, visszakerültek a ruhák a szekrénybe, hogy mélyen lezárva lógjanak tovább a műanyag vállfákon, az emlékeken.” És akkor új időszámítás kezdődik az életében. Újholdkor.

A Szárnya nőtt péntek impresszionista tónusú én-elbeszélés. A megszemélyesített cím egy szeles, esős, ázsiai zöldségpiacos bevásárlási napra utal, amikor is a szél „beszökik a kalapok és szoknyák alá, az én harang alakú, barna tavaszi kabátomat is meglengeti. Anya, szárnyad van, mondja ilyenkor a kisfiam, és kacag.” Az „ezerszínű gyümölcsök, százzöldnyi levelek” között indiai sorsok bújnak meg: a novella második felében az eleredő esőben tétován álló kétgyermekes anyát megszólítja egy nefelejcsvirágos köpenyű hölgy, aki felajánlja fia taxis segítségét.

A hölgyről megtudjuk, hogy hét gyermeke van, három unokája és kettő születőben, pedig még csak negyvenhét éves. De boldog, hogy ilyen szép nagycsaládja van. „Ez az életem. A család. Sóhajtva az égre emeli tekintetét. Ajándék. Mert segítettem és segítek másokon.” Majd elcsitulnak az esőkoppanások, és a hosszú kabátos indiai hölgy is eltűnik: az ő ruhája alá is bebújik a szél, mintha szárnya nőne.

Azon a szárnya nőtt pénteken. Életrajzi ihletettségű írás a Fotel: az én-elbeszélő édesapjának kiselejtezett fotelje indítja el a ráemlékezés gesztusát. „Mindig ebben üldögélt. Az apám. Hamvadó cigaretták lehulló parazsával, remegő kézzel, éjfekete lyukakat égetett a homokszínű fotel puha párnájába.[…] Lassan tíz éve már, hogy anyám elutazott a végtelenbe. Apám pedig szinte minden reggel a fotelban ülve várta a halált, hogy utazhasson anyám után.” Az apa halála mellett a szerelem motívuma is szépen belesimul a novella szövetébe. Az apa foteljében ülve meséli el lányának az édesanyjával való megismerkedésük történetét. Az elbeszélés ezután „irányt” vált: az anya alakjára fókuszál. „Felveszem a fenyőből faragott fogason szunnyadó lila kardigánt. Még az anyámé volt. Fehér kezeivel hónapokig kötötte. Ezüstös cérnával csillagokat varrt bele. Talán az álmait.” Míg végül a címszereplő sorsáról, megsemmisüléséről kapunk hírt: egy férfi „kapkodó mozdulattal teszi táskájába a fotel

.

Partium

99

lábait, szálkásra tört karfáit és a szakadt, homokszínű párnát. Rám néz. Felegyenesedik. Tüzelőnek viszi.” A felperzselő enyészeté vált fotel viszont örök emlékdarab marad az elbeszélő számára. Akkor is, ha nincsenek már lábai, amelyekkel el tudna szaladni a tűz elől, sem karfája, mellyel átölelhetné még utoljára gazdáját.

A Telihold ciklus utolsó darabja October lacrimosus (Könnyes október) címmel szerepel a kötetben. Szintén egy biográfiai emlékanyagból felépülő szöveggel találkozhat az olvasó: ezúttal egy távoli rokon, Emma néni haláláról kap hírt az elbeszélő. „Majd elgondolkodik, s az eltűnt idők nyomába eredve summázza: „Üres óráimban sokszor elmerengek, hogy majdnem mindenki ősszel költözött odaátra. Anyám, mindkét nagyanyám, apai nagyapám. Misztérium.” A novella lírai intonáltsága szinte kitűnik a gyűjteményes kötet írásai közül. A halál mellett a szerelem parázsló emléke is ott szunnyad az őszi avar alatt. Az ősz tincseibe belebelekap a múlt, s avarboglyákat épít köré az emlékezet. „Hova szállnak a levelek, anya? Kérdezi a kupacokról rám nézve a fiam. A legjobb lenne az igazat mondani.

Hogy a levelek csak egyszerűen a földre szállnak. Összegyűlnek. Sárba fúlnak.

Avartáncot járnak. Elmúlnak. Befedik Emma nénit, befedik dédnagyanyád, dédnagyapád és szunnyadnak nagyapád, nagyanyád és apád sírján is. De ehelyett, nem tudom miért, teljesen másba kezdek. A levelek elfáradnak. Mondom a fiamnak.

Elfáradnak, és a szél szárnyán repülnek álomországba, hogy egyszer majd újra zölddé varázsolja őket a tündérszárnyú kikelet.”

Az Utolsó negyed első darabjában (Hozzászokni a nincshez) az özvegyen maradt Kovács úr melankóliájáról olvashatunk. A percekre bontott emlékezésben („A Nap kél 6 óra 14 perckor és nyugszik 17 óra 34 perckor. A Hold kél 0 óra 24 perckor és nyugszik 9 óra 42 perckor.) mint a vízben a „neszkáfé”, úgy oldódik fel a Hiány fájdalmas érzése a szívében. Valóságos novellakert a mű: „Valójában szeret a temetőbe járni tavasszal, mert ilyenkor a hűvös sírokon lágyan bimbódzik a tarka szirmú Élet.

Szemérmesen öltözik fehérbe a törékeny hóvirág, a zöld fű sárgás, kopott palástját lángtulipánok ékesítik, később pedig a fekete aszfaltsétányra sárga szőnyeget könnyez majd a buja aranyeső. Ünnepel a természet. Az örök. A misztérium. […] A sarokban sárga bimbókkal törnek elő a fátyolszirmú nárciszok. Mellettük titokzatos lilában és zöldben születnek a jácintok. A ház falánál rózsabokor és orgona kezdi bontogatni opálos rügyeit, hogy májusra lila és fehér habszirmokkal pompázzanak majd.” A legnagyobb életfeladata: hozzászoknia felesége, Annus hiányához, aki visszatérő lélekkel talán „ma is itt jár láthatatlan léptekkel az életre fakadó virágoskertben”.

A Gregory Smith Tündérszép Ilonája című novella négy pillanatképet rögzít: az elsőben a kertjében kócvásárt rendező címszereplőt látjuk, aki torontói létére matyó hímzésű tarka poháralátétet is árul. Ezzel a motívummal (hogy tudniillik az elbeszélő megvásárolja a matyó hímzésű portékát, s közben elárulja magáról, hogy magyar) lép tovább a történet: a második kép már azt a pillanatot rögzíti, amikor egy vasárnap narrátorunk ellátogat Gregory Smith házába, ahol „a szoba bal oldala volt a könyvtár. Több száz kötettel. Alulról, a harmadik polctól egészen az ablak melletti állvány alsó polcáig magyar könyvek sorakoztak. […] A falakon 100

.

Partium

festmények. Csendéletek. Gregory Smith képei. Üres óráiban festegetett. Könyveket, virágokat, barokk gyertyatartókat, hangszereket. Portrét csak egyszer festett. Ilona halála után. Egy lánykori fénykép alapján.” A harmadik életképből kiderül, hogy milyen mostoha sorsa volt első férjével Ilonának: „A hideg csempén térdelve sokszor keveredtek Ilona könnyei a mosószeres vízzel. Karjai zsibbadtak a súrolástól. Belefáradt, hogy a csempék újra és újra koszosak lesznek, és tudta nagyon jól, hogy addig soha nem is lesznek tiszták, míg a sáros bakancs nap mint nap átgázol rajtuk.” A záró képben pedig az Ilonkáról készült képet láthatjuk, amelyről a „búzakalász szőke, mogyoróbarna szemű fiatal nő”, piros tulipános pártában tekint vissza ránk az örökkévalóság holdudvaráról.

A kötet két utolsó darabja (Varjak, Volt egyszer egy kék madár) az Élet perifériájára szorult női és férfi sorsokat mutat be, kendőzetlen szépséggel körülírva egy elvált, állapotos asszony szárba szökkenő boldogságát, majd fájdalmas szomorúságát és az utca emberének nyomorát.

A varjak azok a kerítőasszonyok, akik fonják a leánysorsok fekete fonalát: csecsebecséket árulván osztogatnak tanácsokat az álmodozó fiatal lányoknak, hogyan találhatnak rá szerencsés szerelmükre. A novella főszereplője, Fehér Emília nevezte el magában varjaknak ezeket a fekete ruhás javasasszonyokat. Beszélő neve (akár a Lélekfoltozó babaházlakója, Csutka Rozi vagy a Generál pauza káposztaszagú Savanyú Lénája) ártatlan lelki szépségére utalhat, akinek egy „galagonyaillatú, bordó őszi reggelen […]meghozták az égiek Fehér Emíliának a házasságot. A szépívű elbeszélésben tanúi lehetünk egy álmodozó, naiv hajadon első szerelmének, házasságkötésének, állapotosságának, majd a férj agresszív viselkedésének: „Keserűségében érezte, amint a tüzes bor mámorától vérében forróbb és forróbb lesz az indulat [...] Tenyerébe szorítva felesége törékeny állát, csattant az első pofon. Majd a második. Ujjai közé csavarva tépte, rángatta az asszony selymes, bodzaillatú, barna fürtjeit.” A novella zárlata hihetetlen árnyaltsággal képes sejtetni Emília vetélését, amely szimbolikus értelemben gyermekkori álmainak vetélését is jelent: „És újra jöttek. Hollószárnyon repülve, fekete kendőben, sírvanevetve az asszonyok. Üres kosaraikba horgolt rékliket, kicsi ingecskéket, kicsi cipőcskéket tettek, majd az álombeli bölcső köré gyűlve éjsötét szoknyáik redőibe rejtették a várva várt gyermeket, és károgva repültek a végtelen csillagokba.” „Csendes bolond. A legtöbben csak így emlegetik. Torontóban, a nagyváros vöröstéglás épületei között, egy forgalmas közért sarkán kezében fehér műanyagpoharat tartva, nap mint nap golyóstollakat árul” – indul útjára ekképp a kötet záró darabja (Volt egyszer egy kék madár). A mindentudó narrátor helyébe ismét az énelbeszélő lép, aki rendkívüli érzékenységgel mutatja be Bagó léthelyzetét. A kék szín háromszor is szinekdochikus kapcsolatba kerül a novella főhősével (kék színű sapka, szempár, esőkabát). „Bagó évek óta itt áll nap mint nap. Fehér pohárral a kezében, mormogós dalolással próbálja eladni fekete, zöld, piros és lila tollait. […]

Karimás sapkájában olyan, mint egy minden pillanatban repülésre kész, ázott tollú, kék madár”, aki el is repül kék esőkabátjában az örökkévalóságba.

Az író válogatott kisprózája színvonalas, egységes stílusú, lírai tónusú kötet-

.

Partium

101

kompozíció, amely egy utószószerű szöveggel, a Lamentációval ér véget. A múlt emlékcserepei darabokra hullva hevernek a padlás kacatjai között, és csak az emlékeit őrzők tudatában állhatnak össze újra egésszé; ahogyan a Lamentációban egy ötvenegynéhány évnyi házasság után özvegyen maradt férfi emlékszik feleségére: „Hiányoznak a vasárnapi ebédek. Az elmaradhatatlan hagymamártás és főtt marhahús illata, az edények csörömpölése, majd a nyugodt, néma csend, miközben feketét kortyolva a napi újság legfontosabb írásait emeli ki kettőnknek pipacspirossal és tengerkékkel.” Az egymás iránti kölcsönös tiszteletről és szeretetről szóló, a szerző mélyhúrú írásával zárul a kiadvány.

Antal Anikó Zsuzsanna kötetének külcsínje teljes harmóniában van a belbeccsel: könyvének érzékeny pszichés tartalmához jól illeszkedik az a prózanyelv, amelyet a szerző a kötet egészén át képvisel. A ciklusonként is négy-négy novellát tartalmazó gyűjtemény egy jól megkomponált, formailag is kimunkált kötet. A holdarcú asszony tizenhat írásának narrátora olyan belső lelki utakon jár, amelyeken lét és idő, születés és elmúlás, nehéz emberi sorsok avagy a dióízű ősz melankóliája együttesen van jelen. Az olvasónak nem nehéz ráhangolódnia a szerző érzelmeinek hullámhosszára, amelyet egy érzékeny alkotó lélektani iránytűje vezet.

(Antal Anikó Zsuzsanna: A holdarcú asszony, válogatott kisprózák, Corvina Publications Ins., Toronto, 2017)

Filep Gergő: Móricz porta 102

.

Partium

Sz. Tóth Gyula

Nyelvben élő izzó sorsok Sorsmeséket kínál Pomozi Péter kötete. Mesélő tárcák, 2009 és 2017 között már megjelent írások egybegyűjtve, publicisztikák, esszéző kritikák összefűzve. A recenzens igyekezett figyelemmel követni az írásokat, egy részüket azon frissiben olvasta, másokat elmulasztotta. Akár így, akár úgy, egybekötve más a hatás – az olvasó élvezetes, pihentető, érzelemmel dúsított, gondolkodtató könyvet forgat a kezében. Kedvére válogathat időben, témában, bármikor leteheti, az élmény marad. Az elültetett kíváncsiság ösztönzi a folytatást, egyedül, elalvás előtt, vagy figyelő társaságban. Mert olyan meseszerű az egész. Igaz mesék sorjáznak. A mesének több műfaji változata van, gyermeknek, felnőttnek is szól, mert van „valóságmagva”, létező helyszíneken játszódik, a történetet átszövik játékos-titokzatos szálak, hiedelmek, népi rituálék. És a szereplők történelme. Ám itt a 'magva' valóság – történelmünk, esetünkben társadalmi és kulturális hatásról (nyelvhasználat, viselkedés, szokások, tradíciók) beszélhetünk. Vagyis az örökölt, megőrzött, továbbvitt, módosított, újított, átadott információkról. (Izgalmas tanulmányi kirándulás Tomasello kulturális evolúciója felé.) Mindez a magyar mint anyanyelv alakulásának idő-, tér- és használati (működési) folyamatában. Pomozi feljegyez, emlékezik, kutat, feldolgoz, összerak. A kötelező udvariasságon túli finom köszönetnyilvánításában külön kedves hang: „Annának és Árpádnak, akik mindig megértéssel fogadják, ha apu asztalánál dolgozik, még akkor is, ha éppen vasárnap van”. Kitetszik az alkotás mágikus vonzereje, öröme, nehézsége – az alkotás munka, lemondással jár.

Ki az a Karin? Összesítő (összesített) főhős: magyar a Kárpát-medencében. Egyszerre szimbolikus és valóságos alak, éppen az Ipoly mentén: kislány a családi kertben, a valós múlt bemosolyog a keményfedeles borítóra varázsolt, kissé homályosodó ablakon. (A borítótervet a szerző jegyzi.) Meseszerű életek, de nem mesések. Emberiek. Trianont meg ismerjük. Nagy teret fognak át az írások, s ott a szerző biztatása: „Lélekben kell megtérnünk, elfeledett, elfelejtetett szavainkhoz, Árvaváraljától Gyimesközéplokig, Újvidéktől Felsőőrig. Akkor újra mindenünk van” (55.).

Mit kínál a tárcafüzér? Elsőre képi és nyomdai esztétikát, festői külső borítóval, míves kivitelben. Benne öt nagy fejezet: István király intelmei (A magyar nyelv évszázadai), Karin és Trianon (Magyarok a Kárpát-medencében), Hófirkák és zbrzzzz (Mindennapi nyelvi dolgaink), Nyelv és pénz (Hétköznapi nyelvpolitika), Nemek és nemtelenségek (Érdekességek az öreg kontinens nyelveiből). A fejezetekben általában 7-13 tárca sorakozik, blikkfangos címekkel, kicsivel több (17), amikor a hétköznapok nyelvpolitikájáról van szó, és jóval több (42!), amikor mindennapi életünk nyelvisége kerül terítékre. Merthogy dolgunk van a nyelvvel, lenne is, és nem is kevés. Az írásokhoz illeszkedő, kifejező képek társulnak, az

.

Partium

103

értelmezést hangulattal táplálva. Karácsony Fanni gyűjtése, szabad felhasználású világhálós forrásokból. (A ő gondozása a nyomdai előkészítés s a design, nyomda: OOK Press, Veszprém, a közös munka újabb terméke.)

A nyomvonal a nyelv. Ezen vonulnak a személyes történetek, életek darabjai, szeletei, a nagy modern nyüzsgésben már-már elfeledett mozzanatok – szeretet, fájdalom, munka, család, játék, sport, gasztronómia… és vadiúj hozadékok. Saját élmény, mindez nemzeti történetbe ágyazva. Szélesre nyitva: felvonul Európa közeli múltja, XX-XXI. századi története. Tágas, színes, gazdag tabló. Megfesteni való, ekkora körképre hely nincsen. Dráma: leginkább film lehetne. Mozog a könyv, szól, látjuk képeit, a zenét aláhalljuk. Színes irodalmi publicisztika, esszézőn elbeszélő, elbeszélőn esszéző, elmesélés, gazdag nyelviség, alatta nyelvtudomány, néprajz, történelem, irodalom. A bőséges (és kitartó munkával előállított) forráskészlet körbealapozza a könyvet: a hatoldalas név- és helynévmutató, a háromoldalas tárgymutató adatokat kínál kalandozóknak, biztos alapokat kutatóknak.

A szavak, a mondatok hullámzása, a kifejezések gazdagság elragadja az olvasót, az arányosan adagolt adatok, tények érzésekkel telítődnek. Átélhetők a történetek, közel hoznak történéseket, amelyeket nem ismertünk, de máris azonosulunk velük. Érzések, gondolatok, viszonyok, mindez plasztikus varázsban. Anyanyelvünk a változó időben – sorsunk a változó időben. Megérint, felráz, de ad is egyfajta nyugalmat. Ezek vagyunk. Van mibe kapaszkodnunk e harcias időkben. Mielőtt a múlt fájdalmas vagy szépséges tengerében nosztalgiázva elmerülnénk, jön a tanulság: az üzenet. A minden darab végén felcsattanó jó tanács, meditálva biztatás. Például: „Hogy a globalizált világ globális válsága változást hoz-e, s köszönünk-e még egyszer komplexusok nélkül, jókedvűen egymásnak, bizony nem tudom” (151.). „Mert együtt vagyunk azok, amik, nem pedig egymás ellenében.

Akár édes, akár más anya-, apa- és szülőnyelven” 205.). „Mondjuk hát el újra és újra, amíg csak kell: érdekesek és értékesek azzal lehetünk a világ szemében, ami a mienk, ami csak nekünk van. Elfuserált félangol kabalaneveink nem tartoznak ezek közé” (264.).

Pomozi Péter „tud” írni. Egyszer egy tévés műsor műveltségi vetélkedőjét nézve, együtt az unokákkal, rátaláltam a helyes megfejtésre. Neked könnyű, mondta a kisebbik, te tanár vagy. Hát Pomozi Péternek könnyű, nyelvész, nemcsak tud, de remekül ír. Írása ihletett, szépirodalmi szöveget alkot. Nyelvének romantikája van, írtam az Agriában (2016/3. ősz, 217-220.) Bizonyítja. Nyelvész és szépíró.Amikor az írónak a lelke is lendíti a szöveget.Az írás öröme – az olvasás örömét hozza.

Gazdag, változatos, élénk műdarab, ki-ki megtalálhatja benne, ami kedves, tetszetős neki, s amire tenné a hangsúlyt, érzelmileg, gondolatilag. A recenzens sincs másként. Több történet a szívemhez nőtt. És mielőtt becsuknám a könyvet, visszalapozok az elejére, a nyitányra. Íme a Prológus, mely Kelt vala Badacsonytomajban, a.D. 2017, pünkösd havának 10-dik napján, Janus Desertus. Aki nem más, mint: „Pusztay János, Prima primissa díjas nyelvészprofesszor, aki e könyv szerzőjének egyetemi éveiben igen kedves tanára volt”. Ó, mily szeretetteljes gesztus.

104

.

Partium

Mennyi humor, amiből következik, hogy ez fordítva is így volt. A professzor Sylvester János már sok száz éve megírt szavaival ajánlja a könyvet: „Gyűjtsd a tudást, mert látod, pusztul minden e földön, És csak a szellemi kincs élheti túl a halált.” A veretes írás (a Tudományos Széppróza Nyelvdíjasa – a recenzens által), bizony mondom néktek, igencsak aktuális.

Amíg van nyelvünk, élünk, amíg élünk beszélünk. Az anyanyelv, minden változásával és ellenére, adja a nemzeti jelleget. Éltet. Amíg ez kölcsönös, él a nemzet. A tanárrá lett szerző (és „kedves tanára”) intenzív és magas szintű nyelvművelő munkája misszió. Nemzetközi méretekben. Vallják: a nyelvi sokszínűség érték és pótolhatatlan. Az a közösség, amelyik elveszíti nyelvét, önmagát veszíti el. A nyelv kultúrateremtő erő. A kis vagy törpe nyelvek tehát fontosak. Mi a kis nyelv? Kevesen beszélik, tehát nincs rá szükség. Ki dönti el? Hát a hatalom. A „nagy nyelv” birtokosa. De minden relatív. A hatalmi erők változnak. Jelenünkben megint a nagyok diktálnak. A társadalomtudomány emberei elméleteket gyártanak, szándékosan vagy akaratlanul a diktátumoknak ágyaznak meg. Egészen friss: Jürgen Habermas azt írta 1998-ban, hogy hatékony európai demokratikus szövetségi államhoz közös nyelvre van szükség”. Mert így az érintkezés új lehetőségei és fórumai nyílnak meg. A „nemzeti képzési rendszereknek közös (idegen-)nyelvi alapokat kell nyújtaniuk”. (BOROS János, Többnyelvűség és demokrácia. Programirat fordítóknak, Iskolakultúra, 2006/2., 59-64. = http://real.mtak.hu/57768/ 1/EPA00011_iskolakultura_2006_02_059-064.pdf [2018. március] A neves német filozófus azt vizionálta, hogy a globalizálódó Európában egy embernek két nyelvre van (lesz) szüksége: az egyik az anyanyelve, amelyiken beszél, megtanul olvasni, írni, amelyiken például verset olvas, a másik nyelv az angol, amelyiken az élet (az ipar, a kereskedelem, az adminisztráció stb.) folyik. Ha ez így lenne (valaha) is, hogyan közvetítődne az anyanyelvi kultúra, mondjuk magyarról franciára?

Hát úgy, hogy közbeiktatódna az angol: Hajnali részegség angolra, onnét franciára, és retúr: így kapjuk mi Baudelaire-t. Bíbelődjünk még a magyar versek francia verziójával? De minek a közvetítő fordítás, ha nem érezzük a más anyanyelv titokzatos ízét? Ezen tűnődtem, Kosztolányi versének francia verziójának elemzésekor, lásd Ablaktól világra... Esti merengés a hajnali részegségről a francia fordítás nyomán = Hajnali részegség, A tizenkét legszebb magyar vers, 6., alkotó szerk. Fűzfa Balázs, Szombathely, Savaria University Press, 2010, 319-335. = francianyelv.hu, 2011. január 7. [2018. március] Nincs új a Nap alatt. Korábban kezdődődött. Az I. világháború után, megint a győztes hatalmak árnyékában, Trianon körül, a tudomány is megszólal. Nem véletlen. És ha már Kosztolányi neve is előkerült itt, időzzünk el nála kicsit, nézzük, mi is történt anno. Antoine Meillet, francia nyelvész 1918-ban Párizsban kiadta híreshírhedt könyvét: Les langues dans l'Europe nouvelle (Az új Európa nyelvei). Majd 1928-ban némileg átigazítva és gyakorlatilag egy nyelvstatisztikai kötettel bővítve újra kiadták. Ez utóbbira Magyarországon is reagáltak, így Kosztolányi is. Kosztolányi Meillet könyvét nemcsak a magyar nyelv, hanem a magyar irodalom, a magyar kultúra elleni igaztalan, tárgyszerűtlen és tényszerűtlen, sőt tendenciózus

.

Partium

105

műnek ítélte. „Az írót erősen felkavarta és bántotta, hogy mindezt egy művelt francia tette, akinek a kultúráját, nyelvét oly magasra értékelte, és amely kultúrának az irodalmáról igen nagy véleménnyel volt, számtalan francia szerző írásának magyarra fordítása vagy ismertetése az ő érdemének tudható be. (…) Érzelmi háttérként azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Kosztolányiban mélyen ott élt a teljes Trianon-trauma: és ezen belül szülőföldjének, Szabadkának az elvesztése.

Minderről fájdalmasan ír sorokat – saját írói sorsát is megítélve – a híres, 1930-as „Lenni vagy nem lenni” című tanulmányában. „Azt hiszem, mindnyájan, akik tollat forgatunk kezünkben, állandóan a lét és nemlét kérdésével foglalkozunk”.

Nem kíméli a franciát. Ehhez járul az a tény is, hogy Kosztolányi csatlakozott a magyar nyelvművelés 1930-as évekbeli megújulásához és eszmeköréhez, s kötelességének és felelősségének érezhette a választ, hiszen maga vallotta az „Ábécé a nyelvről és lélekről” című írásában: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. [...] Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán.”

(Kosztolányi 1990b, 75) A válasznak több változata jelent meg, a negyedik a La Revue Mondiale-ban 1931-ben. A tanulmányt tartalmi változtatás nélkül és teljes terjedelmében közölte a folyóirat „Défense d'une langue nationale (Egy nemzeti nyelv védelme) címmel. Noha Kosztolányi is tudott franciául, a fordítás a Párizsban élő Gara László munkája volt. (A történet pontos leírása lásd Sturcz Zoltán, A Kosztolányi – Meillet vita körülményei és utóélete = http://epa.oszk.hu/02200/02287/00013/pdf/Hungarologiai_Evkonyv_13_199219.pdf [2018. március] Kosztolányi tehát letette a garast a Meillet-vitában, amelyben Aurélien Sauvageot, a francia nyelvész mestere, Kosztolányinak adott igazat. (Vita ide vagy oda, Kosztolányi 1932-ben megkapta a francia Becsületrend kitüntetést.) A II világháború után megint jött a nagy átrendeződés. Ekkor Márai egyértelműen reagál: „.. a nyugati szellem mély válságon esik át”, és hogy a nyugati színeződéssel tarkított magyar szellem „ősibb, ellenállóbb, válságot bíróbb tartalékokkal rendelkezik”. (MÁRAI Sándor, Európa elrablása, Bp., Helikon, 2008, 114.) Kis „kultúrpolitikai” adalék a korból, aktuálisan méltó az említésre. Trianon s a rendkívül sok idegenből készített fordítás együtt késztette Babitsot arra, hogy intse a kiadókat, inkább a magyar írók műveinek, mintsem nyugati regényeknek a terjesztésével foglalkozzanak. Ugyanakkor vigyázni kell, hogy a nemzeti értékek védelme ne vezessen olykor „az idegen kultúra lebecsülésének tévútjára”. Figyelmeztetett Babits Mihály, aki arra törekedett, hogy „a világirodalmat a magyarral egységben szemlélje”. (Szegedy-Maszák Mihály, A Nyugat és a világirodalom = http://epa.oszk.hu/00000/00002/00038/szegedy.html) [2018. március] És ha már a (nyelvi) kultúraközvetítésnél, hullámzásának jelenében tartunk: megítélésem szerint az itt tárgyalt kötet idegen nyelvre történő fordításának helye lenne a magyar kormány által is szorgalmazott akcióprogramokban, melyek idegen nyelvű médiafilm- és könyvproduktumok, illetve magyar irodalmi értékek közvetítését szorgalmazza. Szép kultúrnyelvi kihívás. Külhoni terjesztése megfontolásra érdemes.

106

.

Partium

1920-ban Magyarországot megcsonkolták. Az újabb háborúk, a nagyhatalmi rendszerek átrendeződése nyomán, több évtized után: a csonkolás küszöbön áll, más formában. A kísértet visszatér. Új jogoknak új kísértetei. Akarjuk-e ezt? Volt már próbálkozás. A politikát kiszolgálni akaró tudósok érveket sorakoztatnak fel hevesen. Nem elég a szétdarabolás (a „felvagdosás” – morceler, amit a tisztességes franciák is borzasztónak találtak, ha tudomásukra hoztuk Trianont). Csonkolt ország katonái mi vagyunk. Rémeket látnánk? Európa átszíneződése folyamatban van, átrendezésére több terv is készült. Az unió közelgő Trianonjának víziója is felmerül. (Lásd Bencze Izabella, Magyar Idők https://magyaridok.hu/velemeny/ az-unio-kozelgo-trianonja-2752534 [2018. március] Hajlok megfogadni De Gaulle intelmét: „Reform igen, káosz nem!” Az 1968-as lázongások kapcsán mondta ezt a franciák köztársasági elnöke.

Nyelvünk a megtartó erő. A szabadság, a demokrácia értelmezéséhez szükség van rá. Minden mutatványos hamisságok átlátása végett. Pomozi Péter és Pusztay János az ún. kis nyelvek védelmezői. A nagypolitika ellenében. Mert a „globalizáció elefántja sem figyel az eltaposott nemzet-hangyákra”, más érdekek forognak fenn. De a világ „nem nagyvállalat”. Nyelv és politika. A nyelvi sokszínűség érték, közösségeket, kultúrákat tart össze. A nyelv személyiségünk része. Ha a közösség, ha kicsi is, elveszíti nyelvét, elveszíti önmagát. Elvész az ember, akinek joga van a nyelvhez, az élethez. Az emberi jog erre is érvényes. Nemde? Nem olyan egyszerű a kérdés. „Miközben az Európai Unió és az ENSZ kereteiben erőfeszítések zajlanak azért, hogy a migrációt emberi joggá gyúrják, az emberi jogi mozgalom pedig az LMBTQ 'közösség' természetellenes követeléseinek a zászlóvivőjévé szegődött, a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése változatlanul falakba ütközik.” Pedig „Őrizői vagyunk atyánkfiainak” – írja Mészáros István László (Hetek, 2018. február 9.).

Nyelvművelés – nyelvvédés. Ha kultúránk ellen támadnak, nyelvünk a fegyverünk. Ehhez itt e könyv is. Történelem, irodalom, nyelv szintézise – mögötte, bázisán: a tudomány. Művészet-e a tudomány? Lásd Bartók, Kodály, Kosztolányi, Babits, Márai, és sorolhatnánk. A könyv „igen csak bővibe van az tollforgatói erényëknek”, ajánlja a Prológusban a hasonló erényeket csillogtató Janus Desertus.

Ez és így tanítható. Szórakoztatva tanít – tanítva szórakoztat Rajta mind, aki felejteni nem akar, s küzdésre kész. A történetekben benne vagyunk, magunkra ismerhetünk: „Hangszennyezés” (185.). Tudjuk-e még, mi a „Netikett”? (143.) És tényleg: „Jobb a roma, mint a cigány?” (215.) A korszellem hozta nyelvi változások humorosan tálalva, kiakadunk, vagy már nem, a másikban észrevesszük a helytelent, a magunkéban még a szálkát sem. Ahogy lenni szokott.

De: „Meddig jár a korsó a kútra?” (291.) (Hm. Hát, ha olyan csábos nimfák öntik a vizet, mint amilyenek a mellékelt képen, gyakrabban, mígnem…) Ajánlatunk hangulatjavításra: bajok ellen szedjen Pomozi-féle tárcát!

S hozzá utóhangok. A kötet átjárás diszciplínák és művészetek között. A muzsikáról már fentebb szó esett, erősödjön fel a zene. Szóljon Tolcsvay Béla szerzeményével: Én szerelmem Magyarország… Ha kedvünk van,

.

Partium

107

rázendíthetünk, rákereshetünk: https://www.youtube.com/watch?v=pC z_m9_JEC8 Írásunkban erről a könyvről szóltunk: Pomozi Péter: Karin és Trianon.

Anyanyelvünk a változó időben. (Szerk.

Karácsony Fanni. Anyanyelvápolók Szövetsége – Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Bp., 2017) Befejezésül, mivel ennyi szépség megérdemli, megemlítjük a szerző kapcsolódó munkáit, a recenzens ismertetésével: Ott látok egy aranyágat. Archaikus népi imáink világa. (Szerk. Karácsony Fannival, (Magyar Nyelv Múzeumáért Alapítvány, Sátoraljaújhely – Széphalom, 2016) – Földről az Ember, Búvópatak, 2017. április, 16-17.

Magyar nyelvű otthon. 1. Magyarország, 2. Vajdaság, 3. Székelyföld. (Anyanyelvápolók Szövetsége – Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest, 2017) – Anyanyelvünk nemzeti határai. Búvópatak, 2017. december, 21-23. és E-Nyék (Nyelv és Kultúra) 2017.12.08. = http://www.mnyknt.hu/ És készülőben a 4. kötet, a Felvidék.

Filep Gergő: Szieszta 108

.

Partium

Unitárius szemmel Támba Renátó

Isten mindenütt jelen van Napjainkban meglehetősen sok ember szenved a vallásos meggyőződés hiányától. Azok is szenvednek, akik nem hisznek semmiben, pusztán a túlélésben, saját maguk menedzselésében, de azok ebbéli szenvedése még nyilvánvalóbb, még kiáltóbb, akik hisznek valamiben, ami túlmutat önmagukon.Az öntudatlan „evolucionisták” nagyrészt ragaszkodnak az anyagelvűség „mindenható” gondolatához, de a hívők tenni szeretnének valamit az emberért, a társadalomért, vagy épp a természetért. Küldetéstudatuk van, de nincs mögötte semmilyen lelkiség, szellemiség, amely áthatná azt, s amely átsegítené őket a kétkedésekkel teli időkben is. Ha az ember tenni szeretne valami önmagán túlmutatót, ahhoz szüksége van egy egyetemes, mindent felölelő magyarázatra. Ha tenni akarunk valami jót, tudnunk kell, hogy már most is egy egyetemes szellemi-lelki energia munkálkodik bennünk, az hajt minket a jó felé, s igenis van értelme erőfeszí-

Unitárius konfirmáció

.

Partium

109

téseinknek. Azok, akik hisznek valamiben és cselekednek is érte, már jó úton járnak, de a jó szándék vezérelte cselekedetek könnyen elapadhatnak, ha nem érezzük, hogy hitünk és munkánk valami egyetemes folyamat része, s így igenis van értelme törekvéseinknek. Az ő életükből már csak az hiányzik, hogy rátaláljanak az egyetemes gondviselőnek, Istennek, s engedjék, hogy az ő ereje kiteljesedjen bennük. Azonban azok, akik pusztán önmaguk életének jobbítására törekednek, éppen ez elől az erő, Isten szent ereje elől menekülnek, amely lelkiismeret formájában próbálja felrázni az embert, hogy lerázza magáról önző, kicsinyes életének szürkehályogát.

Isten azt szeretné, ha mindannyian gondot viselnénk a Föld épségének megóvására, a velünk élő emberek testi-lelki és társas épségének megóvására, az emberiség értékeinek védelmére és gyarapítására. Isten nem azt várja el tőlünk, hogy a végtelenségig fejlődjünk, hanem a fejlődés célja a mindenkori jelen; ez a megfontolás szavatolja a fenntarthatóságot minden szempontból, békét és nyugalmat ültet el az emberek lelkében, megóv minket a természettudomány túlkapásaitól és egy kritikus, ám higgadt kultúrának ad életet. Isten azt várja tőlünk, hogy éljünk a jelenben és érezzük át mindazt, ami történik velünk, amit teszünk, amit magunk körül tapasztalunk. Ne a fejlődésre összpontosítsunk, hiszen a fejlődés záloga is éppen a jelenlét minősége. Isten azt várja tőlünk, hogy cselekedjük azt, amit jónak érzünk, legyen tervünk, de eközben maradjunk a jelenben, ne szakadjunk el attól. S ha gondot viselünk mindarra, amit fontosnak érzünk, azzal Isten szent erejének munkálkodását teljesítjük ki. Ez az egyetemes energia ugyanis mindenkit áthat, és minél ritkábban mondunk ellent sugallatainak, annál világosabbak üzenetei.

Isten szent lelke ott munkálkodik bennünk is, csak hagynunk kell, hogy jó irányba vigyen minket, s fel kell ismernünk, hogy munkánk egy egyetemes munka része. Ennek a munkának azonban nincsenek távlatai, hiszen ez már önmagában ellentmondás volna. A cél önmagáért beszél: tegyünk a jelenvaló világért, hagyjuk kiteljesedni Isten törekvéseit. Merítsünk szeretetet, erőt, bátorságot és elszántságot Istenből és rajta keresztül egymásból. Isten mindenhol és mindenkiben jelen van, csak fel kell ismernünk jelenlétét.

110

.

Partium

Sándor Szilárd

Jézus nélkül maradt tanítványok vasárnapján és eljött ez a vasárnap is, nincs köztük a Mester... és eljött ez a vasárnap is, nincs köztük már Júdás...

Jézus a mennybe szállt és a tanítványok magukra maradtak és maradtak az ácsolt állványok javítás után Isten templománál szétbontásra várón, miután a külső falakat lemeszelték és kijavították a repedéseket és a tanítványok nagyon-nagyon magányosan Jézus nélkül töltötték a hét első napját és a tanítványok Júdás helyett választottak egy új apostolt: Mátyást és a tanítványok Jézus helyett senkit sem választhattak Nem Jézus helyett, hanem Jézust lehet csak választani még a Jézus nélküli vasárnap is pünkösd előtt ámen

.

Partium

111

Felhős Szabolcs

Szemelvények az UART életéből (2.)

A tavaszi számunkban már ízelítőt adtunk az Unitárius Alkotók Társasága előfutára, a szabadelvű protestáns kör életéből. Ebben a beszámolóban is felvillantunk egy-két eseményt a régmúltból.

1. Néző László újságíró (alapító tagunk) László fiának unitárius keresztelője a protestáns kör dísztermében. (keresztelő lelkész: Nyitrai Levente beszolgáló szórványlelkész)

112

.

Partium

2. Emlékkiállítás a szabadelvű protestáns kör pincetermében Dávid Ferenc alapító püspökünk tiszteletére, /a püspököt ábrázoló festmény is beregi alkotás/ abból az alkalomból, hogy Ószabó István felolvasást tartott alapító püspökünk emlékére írt a Szedett fa című monodrámájából. /A szabadelvű füzetek sorozat 4. kötetében megjelent Ószabó István Dávid Ferenc püspökről írt monodrámája: Szedett fa címen./

3.Beregi unitárius ifjúsági istentisztelet a szabadelvű protestáns kör pincetermében 1998 húsvétján.

.

Partium

113

Népfőiskola Tálas Ágnes

Öko-népfőiskolák bemutatása 1. Dánia Az előzőekből is kiderült, hogy Dániában igen nagy támogatottságot élvez az ökogazdálkodás mind a kormány, mind a társadalom részéről. Ennek megfelelően több népfőiskola foglalkozik a fenntartható fejlődés gondolatával, ezen belül az organikus gazdálkodással. Dániai tartózkodásom ideje alatt három ide sorolható Népfőiskolával kerültem kapcsolatba, az ott szerzett tapasztalataimat foglalnám össze a következőkben.

Vestjyllands Népfőiskola A Vestjyllands Népfőiskola az első öko-népfőiskola Dániában, 2009-ben szerezte meg a címet. A Népfőiskola nagy múltra tekint vissza, hiszen 1969-ben alapították (Vesjyllands Népfőiskola honlapja, 2015). Ma több hektáron gazdálkodnak (1. sz. kép) rengeteg helybeli önkéntes bevonásával (Inge Gade Jør gensen szóbeli közlése, 2015).1 Osztályunkat egy ünnepségre hívták meg, amelyet az egyik alapító tag nyugdíjba vonulásának alkalmából rendeztek.

AVestjyllands hagyományos grundtvigi népfőiskola, de küldetésében megjelenik az öko-szemlélet fontossága. A Népfőiskola hivatásának tekinti a szemlélet népszerűsítését, nem csupán oktatja, hanem a mindennapi életbe is bekapcsolja, pontosabban a Népfőiskola egész működését ez a szemlélet hatja át. Céljuk a fenntartható társadalom létrehozása. Organikus ételeket esznek, geotermikus, szél-, és napenergiát használnak, sőt környezetbarát tisztítószerekkel dolgoznak (Vesjyllands Népfőiskola honlapja, 2015).

A tanulók számos tárgyon keresztül ismerkedhetnek meg a szemlélet elméleti és gyakorlati vonatkozásaival elmélyülve egy-egy adott témában.Az Öko vállalkozás keretében a résztvevők a fenntartható társadalom víziójával foglalkozhatnak, és egyéni ötleteiket valósíthatják meg.AGlobális vállalkozás a Világ erdőinek megmentésére hivatott, ugyanis politikusokkal, gazdasági szakemberekkel, fejlett és fejlődő országokból érkezőkkel együtt egy politikai dokumentumot dolgoznak ki a tanulók. A Kerti munka során a tanulók az önellátó gazdálkodás gyakorlati eljárásait sajátítják el. A Főző kurzus célja a szemléletnek megfelelően organikus hozzávalók használata az ételek elkészítéséhez. A Poltika és filozófia tárgy lehetőséget ad a tanulóknak a társadalom működésének, a különböző koroknak, a világ változásainak mélyebb vizsgálatára (u.o.).

1

Inge Gade-Jřrgensen a Vestjyllands Népfőiskolán tett látogatásunk alkalmával tartott ismertetése alapján.

114

.

Partium

Számos nemzetközi és skandináv projektben vesznek részt, hogy terjesszék a szemléletet és megismerjék mások tapasztalatait. Egyetemekkel, valamint zöld szervezetekkel működnek együtt és folyamatosan keresik az új kihívásokat, hogy egyre többet és többet tegyenek az ügy érdekében (u. o.).

Brenderup Népfőiskola A Brenderup Népfőiskolán két alkalommal jártam, egy előadás keretében, valamint korábban magát az intézményt is bemutatták nekünk, körbevezettek, betekintést kaphattunk az ottani életbe, kérdéseket tehettünk föl, alkalmunk volt beszélgetni az egyik tanárral, valamint a diákokkal is, továbbá írásos interjút is készítettem a Népfőiskola egyik tanárával.

1986-ban alapították, hagyományos grundtvigi népfőiskola, a közösség, a szakmaiság és az egyéniség összekapcsolásán dolgozik. Célja az emberi jogok, a demokrácia, a politika, a nemzetközi kapcsolatok témakörében való tájékoztatás, viták kezdeményezése. Építenek a dán kulturális örökségre, ugyanakkor fontosnak tartják a népek közötti kölcsönös megértést, elfogadást. (Brenderup Népfőiskola honlapja, 2014) A népfőiskola az utóbbi években sajátos célt tűzött zászlajára, a fenntartható fejlődést. 2007-ben épült Strawberry háza (2. sz. kép) is ezt mutatja, amely speciális technikával készült, természetes anyagok felhasználásával. Szintén ezt a szemléletet tükrözi az iskola egyik kinti műhelye (3. sz. kép), amelynek építésénél fát és újrahasznosított anyagokat választottak. A népfőiskolán 50 diákot tudnak elszállásolni, az ebédlőben 200-250 férőhely van. Nyelvi labor, fazekas műhely (4. sz. kép), művészeti műhely (5. sz. kép), barkácsoló műhely (6. sz. kép), szabadidős helyiség, tornaterem (7. sz. kép), mászó fal, zenei műhely (8. sz. kép) és mozi helyiség áll a résztvevők rendelkezésére (Peter Mogensen szóbeli közlése, 2014)2.

Fiatal felnőtteknek szóló kurzusaik vannak év közben, azaz augusztustól júniusig, a nyári hónapokban pedig időseknek, művészeknek, mentális sérülteknek, családoknak, gyerekeknek kínálnak tanfolyamokat, továbbá speciális kurzusokat karácsony és újév időszakában. Ezek általában úgynevezett rövid kurzusok, 1-2 hetes időtartammal (Ulla Lindholm írásbeli közlése, 2014).

Nordfyns Népfőiskola A Nordfyns Népfőiskolát 2007-ben alapította a jelenlegi igazgató Mogens Godballe egy Harritslev nevű községben, Bogense mellett. 75 személy egyidejű elszállásolására alkalmas, az eredeti épület 1914-ben épült (Nordfyns Népfőiskola honlapja, 2014). Egy ebédlő (9. sz. kép), egy tornaterem, két műhelyépület (10. sz. kép), egy zenei műhely, egy szabadidős terem (11. sz. kép), egy szauna, egy futballpálya, egy kosárlabdapálya (12. sz. kép), egy röplabdapálya (12. sz. kép), két kifejezett lakóépület (13. sz. kép), továbbá egy veteményeskert (14. sz. kép), egy virágoskert, és egy tűzrakó hely tartozik a Népfőiskolához. Ezen felül természetesen rendelkezik osztálytermekkel (15. sz. kép), egy lakókocsival (16. sz. kép), minden épületnek van nappalija, továbbá egy nagy terem (17. sz. kép), ahol a mindennapi összejöveteleket 2

Peter Mogensen, a Brenderup Népfőiskola tanárának a Népfőiskolán tartott körbevezetése alapján.

.

Partium

115

tartjuk. A tanulók a város edzőtermét és uszodáját használják, valamint a Népfőiskola saját kerékpárokkal rendelkezik. Lovaglási lehetőség a szomszédos lovardában elérhető. Mivel itt töltöttem három hónapot az NFS diákjaként, így a továbbiakban az ott készített interjúkat, valamint saját tapasztalataimat is felhasználva ezt az intézményt, az itt folyó munkát fogom részletesen bemutatni. Évközi időben hétféle tanfolyamot kínál, ebből hármat dán és négyet külföldi résztvevőknek hirdet. A General line a dán hallgatóknak szól, mely teret ad későbbi tanulmányaik megalapozásának, segítséget nyújt a hova tovább kérdésében, a Diet Class életmódváltást segít elő, az egészséges táplálkozás, a sport kerül előtérbe, a Life Class pedig fogyatékkal élő hallgatók világban való eligazodását hivatott támogatni.AzActive Studying az egyetemi tanulmányaikat Dániában folytatni kívánó külföldi tanulókat vonzza, mely segít az átállásban, a Danish Language and Culture a Dániában letelepedni kívánóknak nyújt segítséget, a Sosu pedig főként japán hallgatókat tömörít, akik a fogyatékkal élők helyes segítését sajátítják el.

A Nordfyns Népfőiskolán 2014 márciusában indult először tanfolyam Intelligent Future néven (következő évfolyamtól Green Future, így a dolgozatban is így használom) külföldi hallgatóknak, amely a fenntarthatóság témája köré szerveződik. A kurzus fő témakörei: Üdv Dániában, Praktikus organikus kertészet, Fenntarthatóság, Integrál elmélet, Személyes fejlődés, Cselekvő ember. Ebből is láthatjuk, hogy mind a külső mind a belső fejlesztésre fókuszál. Központi kérdése, hogyan éljünk felelős, fenntartható, boldog életet. A munka központja a kert, a tanulók elsajátíthatják, hogyan hozzanak létre termő kertet, melynek keretében különböző technikákat próbálnak ki. A résztvevők megismerkednek a fenntartható fejlődés átfogó koncepciójával a gazdaság, a környezet és a társadalmi tőke tekintetében. Válaszokat keresnek arra, hogyan tudnak a természetes ökoszisztéma és az alternatív megközelítések inspirálni minket egy széleskörű leleményes menedzsment megszervezésére, hogyan tudunk együttműködni a természettel, ahelyett, hogy dolgozunk ellene, hogyan hasznosítunk újra, használunk fel valamit újra, és hogyan csökkentjük a hulladékot (Nordfyns Népfőiskola honlapja, 2014). A résztvevőkkel a kurzus során life coach foglalkozik, a képzés része egyfajta önismereti fejlesztés, a résztvevők megerősítése, céljaik elérésére való lelki felkészítése.

A tanfolyamok többsége 3 hónapos periódusokban működik, de nyitott a bekapcsolódás lehetősége is, és a további kurzusokon való részvétel, valamint az adott kurzus folytatása, hiszen az alapkoncepció ugyanaz, de a tanfolyamok minden évben változnak a résztvevők igényeinek megfelelően (Mette Hoejland közlése, 2014).

A népfőiskolai tanárok nagy része tapasztalataim alapján szabadgondolkodású ember, saját szakmájában, szakterületén kiváló eredményeket ért el és/vagy érdekes tapasztalatokkal, életúttal rendelkezik. Külön végzettség nem szükséges (Inge GadeJør gensen közlése, 2014).

Minden osztálynak van egy tanára, akit itthon talán osztályfőnöknek neveznénk, vele minden héten egyszer van közös órája a csoportnak, valamint két-három olyan tanár, akik kifejezetten az adott kurzuson tanítanak. Minden napnak van két tanára, akihez az adott napon felmerülő problémákkal fordulhatunk, akár szervezési kérdésekkel, akár programajánlattal, akár információkéréssel, akár bármi nemű segítség te-

116

.

Partium

kintetében. Ezen kívül hétfőn, kedden és szerdán a szabadon választott tárgyak oktatóival találkozhatunk. A Népfőiskola személyzete szintén fontos szerepet tölt be, akiket ugyanúgy név szerint ismernek, a takarítótól kezdve a kertészen, az ezermesteren és a szakácsokon át az irodai asszisztensig.

A Népfőiskolán hétfőtől péntekig van „tanítás”, hétvégenként a tanulók szabadok. Ekkor a dán hallgatók többsége hazalátogat, de lehetőség van a Népfőiskolán is eltölteni az időt, ahol általában hétvégi programokat, kirándulásokat szerveznek, melyre a tanulók is tehetnek javaslatot, sőt, ők maguk is szervezhetnek, melyhez segítséget, szükséges eszközöket is kapnak. A Népfőiskola bekapcsolódik a helyi közösség életébe is, akár egy futóverseny, akár egy művészeti fesztivál programjain való részvétellel, melyhez a hétvégi elfoglaltságok is igazodnak. Hét közben reggel 7:30-8:15-ig van lehetőség reggelizni, majd 8:30-11:20-ig tart a délelőtt, egy 20 perces kávé szünettel, amihez a konyha is igazodik. 11:30-12:00-ig a Népfőiskola összes diákja és tanára egy teremben találkozik. Az összejövetelt énekléssel kezdik, majd egy előadás kerül bemutatásra egy választott témában, mint az állatvédelem, demokrácia, háború stb., alkalmazkodva a közelmúltban zajló eseményekhez. Ezt általában egy tanár tartja, de például tartottak hallgatók előadást a kommunizmusról vagy a szíriai konfliktusról. Ezt követi az ebéd 12:00-12:30-ig, amit együtt kezdünk és fejezünk be. Ezt egy hosszabb szünet követi, majd 13:30-kor kezdődnek a délutáni órák. Ezek után körülbelül három óra szünet van vacsoráig, ami szintén fél óra és az ebédhez hasonlóan együtt étkezünk. Vacsora után általában a „nap tanára” szervez valamilyen esti programot, sport tevékenységet, filmnézést, kézműveskedést, egyéb csoportos játékot, vetélkedőt, alkalom adtán kisebb kirándulást a városba vagy a tengerpartra.

Hétfőn és kedden délelőtt, valamint csütörtökön és pénteken egész nap a fő tárgy, azaz a választott tanfolyam főtárgyának óráin vesz részt a tanuló. A fennmaradó időben, azaz hétfőn és kedden délután, valamint szerdán egész nap szabadon választható tárgyak vannak, mint lovaglás, úszás, ékszerkészítés, méhészkedés, green biking, pop-up, vízi gimnasztika, fitness, labdajátékok, dráma, dán nyelv, rajzolás, barkácsolás, praktikus organikus kertészkedés, virágültetés, amelyek függnek az évszaktól, valamint a tanároktól.

A diákok általában kétfős szobákban kerülnek elhelyezésre, többnyire egy osztályba tartozók kapnak közös szobát, melynek tisztaságáért ők maguk felelnek. Hét közben egy adott hétre egy adott osztály felel az ebédlő tisztán tartásáért és a terítésért, hétvégenként pedig minden osztályból az ott maradó tanulók. Ez a beosztás az órák keretében születik meg a tanulókkal egyeztetve.

Keddenként a közös összejövetelen az iskola aktuális kérdéseit vitatjuk meg, az esetlegesen felmerülő problémákat, javaslatokat. Minden második hét kedden csak az egy lakóépületben élők gyűlnek össze hasonló céllal, hogyan rendezzék be a nappalit, hogyan tartsák tisztán a szobáikat, hol találnak ehhez szükséges eszközöket, mikortól kívánja a közösség, hogy csendesebb időtöltést válasszunk éjszaka. Csütörtökönként ebben az időszakban a hétvégi programokról, programjavaslatokról esik szó.

.

Partium

117

2. Magyarország A magyar népfőiskola történet alakulása szoros összefüggésben van a magyarországi történelmi előzményekkel, hiszen ahogy az előző fejezetben is láthattuk a különböző országok eltérő időpontokban érkeztek el a népfőiskolák megszervezésének időszakához, amely nagyban függött az ország gazdasági-társadalmi-politikai helyzetétől. Bár Magyarországon a jobbágyfelszabadítás 1848-ban megtörtént, a nagybirtokrendszer egészen a dualizmus koráig meghatározó maradt, ennek megfelelően az iparosodás, a gazdasági fejlődés az északi és a nyugati országokhoz képest lemaradva következett be. Az 1800-as évek végén kibontakozó mozgalom a század fordulót követően bontogatta szárnyait Magyarországon, de jelentős kezdeményezésekről a '30-as évektől beszélhetünk, amikor a népi írók is a mozgalom mellé álltak, ami egyértelműen a paraszti rétegek felemeléséért küzdött. A szocializmus időszaka látszólagos jóléttel kecsegtetett az egyszerű emberek számára, de figyelmen kívül hagyták az egyéni érdekeket, valamint a hosszú távú fejlődést. A mennyiségi termelés útját választották meghonosítva eközben a konvencionális gazdálkodási kultúrát. A rendszerváltás reményteljes időszakában több népfőiskola is megalakult, az elsők között van a Mezőföld Népfőiskolai Társaság, amely Kishantos néven vonult be a köztudatba (Ács és Bolye, 2014; Szigeti Tóth, 2013).

Mezőföld Népfőiskolai Társaság A dán mintára létre hozott Népfőiskola alapítása Bolye Ferenc mezőgazdasági technikus, valamint Ács Sándorné agrármérnök nevéhez fűződik, akik Dániában járt és helybéli lakosokkal dolgoztak együtt. Létrejöttében fontos szerepe volt a dániai Vestjyllands Népfőiskola közreműködésének. Kishantos Magyarország egyik legrégebbi biogazdasága, ahol 452 hektárnyi mintafarm működött. Nagyon fontos a dolgozók közösségi szerepvállalása, akik az organikus gazdálkodás elsajátításának továbbadását tűzték ki célul. A Népfőiskola programokat szervez különböző csoportoknak, egyetemi hallgatóknak, középiskolásoknak, gazdáknak, mezőgazdasági, vidékfejlesztési szakembereknek, munkanélkülieknek, valamint helyieknek az organikus gazdálkodás, a fenntartható fejlődés, valamint a vidékfejlesztés témaköreiben (Ács és Bolye, 2014). „A kezdeményezés abból a meggyőződésünkből fakadt, hogy az értelmiség felelős azért a közösségért, melynek tagja, ezért olyan központot álmodtunk, mely helyi társadalom felemelkedését szolgálja, és naprakész tudással segíti az embereket.” Ż olvashatjuk a Társaság honlapján. Bolye Ferenc dán kapcsolatait felhasználva 1992ben Hantos és a dán Velling között testvérfalusi kapcsolat jött létre. Ennek köszönhetően 1994 óta eddig több mint 200 magyar fiatalnak biztosítottak több hónapos dán népfőiskolai ösztöndíjat a fenntartható fejlődés és a demokrácia dán példáinak tanulmányozására a Vestjyllands Népfőiskolán (u. o.).

Szintén 1992-ben alakult az Ökológiai Mezőgazdaság Alapítvány, melynek feladata egy német-magyar minisztériumi együttműködésben megvalósuló ökológiai gazdálkodási projekt megvalósítása. Ennek keretében készültek el a kishantosi ökológiai mintagazdaság tervei a kastélyt és a parkot körülvevő szántóföldi területekre 3 fős német szakértői csoport és a Gödöllői Agrártudományi Egyetem szakembereinek

118

.

Partium

együttműködésével 1994 és 1996 között. A tervek alapján kezdődtek meg a tárgyalások az állami tulajdonú területek önálló ökológiai mintagazdasággá szervezéséről.

Működtetésére a kezdeményező civil szervezetek jogi formájukat tekintve nem voltak megfelelőek, ezért 1998 februárjában a kezdeményező civil szervezetek megalapították a Kishantosi Vidékfejlesztési Központ Kht.-t (2009 februárjától a gazdasági társaságokról szóló törvény előírása szerint Nonprofit Kft-ként működik). A Kishantosi Kht. 1998 novemberében kötött földhaszonbérleti szerződést az Állami Vagyonkezelővel a mintagazdaság területeire (u. o.).

A gazdaságban őszi és tavaszi búzát, tönkölybúzát, napraforgót, kukoricát, borsót, bükkönyt, lent, lucernát és zöldségféléket termesztenek a legkorszerűbb módszerekkel és eszközökkel. A hallgatók megismerhetik a fenntartható vidékfejlesztés és az ökológiai gazdálkodás elméletét, majd a mintagazdaságban mindezt a gyakorlatba is átültethetik. Több nemzetközi program révén magyar csoportok számára szerveztek német és dán tanulmányutakat. Nemzetközi oktatási programokban is közreműködtek, 2008-ban szakembereik Lisszabonban vezettek tanfolyamot európai résztvevők számára a fenntartható fejlődésről, valamint hat európai ország nagykövetségének szakemberei tanulmányozták már a Kishantoson folyó munkát. Hivatástudatukat, küldetésüket számomra leginkább ez a pár sor foglalja össze: „Mindenkinek, aki Kishantosra látogat, bemutatjuk azokat az ökológiai és rendszerelméleti ismereteket, melyek alapján nagy biztonsággal eligazodhatnak a világban, megérthetik, hogy hol és miért árt az emberiség a természetnek és saját magának, és megtalálhatják a fenntartható fejlődéshez vezető utat. …Amezőgazdaság vonatkozásában ez azt jelenti, hogy úgy gazdálkodunk, hogy az a lehető legjobban illeszkedjen az adott ökoszisztémába, és nem használunk olyan szereket és módszereket, melyek károsak, vagy veszélyesek.” (u. o.)

Az 1992-ben létrehozott biogazdaság több mint 20 éves működését követően 2013-ban elvesztette földjeit, melynek következtében gyakorlatilag működésképtelenné vált. (Mezőföld Népfőiskolai Társaság honlapja, 2014)

Filep Gergő: Felmenő

.

Partium

119

Hírek Farkas Árpád Kossuth-díjat kapott „Szedd össze magad,indulj: Kezed ügyében minden: a áj, a bot meg az a mitikus keleti szél.

Legfennebb megcsusszansz még egyszer a szakadékok széleinél" Március 15-én Kossuth-díjat kapott Farkas Árpád a Babérkoszorú-díjas és József Attila-díjas erdélyi unitárius író, költő, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Az egyetemes magyar irodalmat autentikus erdélyi színezettel gazdagító, örök érvényű témákkal foglalkozó költői életműve elismerése ez a méltó elismerés. „Erdélyiként annyiban vagyunk mások, hogy gondjaink valamelyest speciálisabbak a világ más részén élőknél. Az egyetemes magyar irodalmon nőttünk fel, amely pont annyira szólított meg bennünket, mint amennyire mi meg akarjuk szólítani a környezetünket. Az erdélyi magyar irodalmon Magyarország, illetve az egész európai és kortárs irodalom minden gondja átfolyik.” – mondta Farkas Árpád a díj átvételekor.

Farkas Árpád átveszi a Kossuth-díjat Áder János köztársasági elnöktől *** Az Együtt című irodalmi folyóirat szerzői az erdélyi írókkal rendhagyó módon ünnepelték meg a költészet napját a makkosjánosi Helikon szálló konferenciatermében. Ünnepélyes megnyitó után költészetnapi felolvasóest keretében jó hangulatú beszélgetésre került sor a kárpátaljai és az erdélyi irodalmi életről és közszereplőiről az Együtt szerzőinek és az Erdélyi Magyar Írók Ligája küldöttségének közreműködésével a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet szervezésében. A rendezvény résztvevői: Csornyij Dávid (Beregszász, költő, doktorandusz, KVIT-tag), Csordás László (Eszeny, irodalomtörténész, kritikus, doktorandusz, KVIT-elnök, az Együtt olvasószerkesztője, moderá120

.

Partium

tor), Andrea Fuchs (Ungvár, grafikus, az Együtt ügyintézője), Gál Hunor (Kolozsvár, költő), Shrek Tímea (Beregszász, prózaíró, szervezőpedagógus, KVIT-tag), Lőrincz P. Gabriella (Beregszász, költő, a KMMI munkatársa, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia mentora, oktatója), Dupka György (Tiszabökény, szerkesztő, történész, az Együtt felelős kiadója, a KMMI igazgatója), Kertész Dávid (Csap, költő, KVIT-tag), Papp Attila Zsolt (Kolozsvár, költő, a Helikon szerkesztője), Serestély Zalán (Kolozsvár, költő, prózaíró, esszéíró). Rendezvényünket megtisztelte az erdélyi származású Beke Mihály András, a Beregszászi Konzulátus első beosztott konzulja, aki szintén erdélyi származású magyar író, újságíró, műfordító és kultúrdiplomata. *** Irodalmi Karaván '2018 című rendezvénysorozat zajlott le a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet szervezésében. A felvidéki küldöttség tagjai: Gyula Hodossy (1960. Dunaszerdahely) költő, író, szerkesztő, intézményszervező, könyvkiadó, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke. Hizsnyai Zoltán (1959. Rimaszombat) József Attila díjas költő, esszéíró, szerkesztő. Szabados Sonia (Dunaszerdahely) műfordító. A nyitórendezvényre a makkosjánosi Helikon Hotelben került sor, a vendégeket Dupka György a KMMI igazgatója és Vári Fábián László, az Együtt című irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke üdvözölte. Ezt követően beszélgetés zajlott le irodalmi intézményeinkről az Együtt szerzőinek (Csordás László, Lőrincz P. Gabriella, Nagy Zoltán Mihály, a Kárpátaljai Magyar Könyvsorozat szerkesztőinek, ügyintézőinek (Szemere Judit, Fuchs Andrea) közreműködésével. Másnap a felvidéki írók a Munkácsi Állami Egyetem Humán-Pedagógiai Koledzse magyar tagozatában (házigazda: Kótun Jolán magyar szakos tanár), a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban (Bírók Ferenc, Molnár Melinda nevelő tanár) és a Nagyberegi Református Líceum (házigazda: Kovács András igazgató, magyar szakos tanár) tartottak felolvasást és meséltek a felvidéki magyarok mindennapi életéről Dupka György irodalmár moderálásában. Jutott arra is idő, hogy megismerkedjenek a vidék épített örökségének kincseivel, Kígyós község borászatával a Sass családi pincészet jóvoltából Sass Károly borász kalauzolásában. A program az Emberi Erőforrások Minisztériuma meghívásos pályázata keretében valósult meg. *** Április 27-én Szatmárnémetiben a Kálvin Központban Rákócziak Erdély fejedelmi trónján címmel rendezett az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület négy ország kiváló történészeinek részvételével tudományos tanácskozást.

Mi sem bizonyítja jobban a színvonalat, mint az a tény, hogy az előadók között két akadémikus (a kolozsvári Egyed Ákos és Sipos Gábor) mellett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem tanszékvezető professzora (Várkonyi Gábor), a szlovákiai Eperjes egyetemének rektora (Kónya Péter), a nyíregyházi Jósa András Múzeum címzetes igazgatója (Bene János), a magyarországi Rákóczi Múzeumok főigazgatója (a sárospataki Tamás Edit, ki az elmúlt 25 esztendő mindegyik rendezvényének vendége és aktív résztvevője volt), a Hadtörténeti Intézet főmunkatársa (Czigány István alezredes), az ukrajnai Beregszász tanára (Zubánics László), valamint a vajai Molnár Sándor, az eperjesi Kónya Annamária és a nyíregyházi Ulrich Attila kutatók és Szatmárnémeti jeles történészei: Mandula Tibor és Keresztesi Csaba osztották meg több évtizedes kutatási ered-

.

Partium

121

ményeit egymással és a tanácskozás iránt érdeklődőkkel. II. Rákóczi Ferenc mellett szóba kerültek a Rákóczi dinasztia mindazon tagjai, akik Erdély fejedelmi trónján méltó társai és tagjai voltak Európa híres és eredménnyel kormányozó uralkodóinak. Április 28-án a majtényi síkon összegyűlt több száz érdeklődő a helyi, valamint a Kárpát-medence e térsége politikusai szónoklatai, valamint Várkonyi Gábor tudományos kutató beszéde mellett versmondók, énekcsoportok és táncegyüttesek színvonalas műsorával emlékezhetett a majtényi síkhoz kötődő eseményen túl a kuruc korra, a Kárpátmedence történelmének a jelen és jövő számára örök példát szolgáló nyolc esztendejére.

Az EMKE mellett Kismajtény Református Egyházközsége, Majtény Polgármesteri Hivatala, valamint a helység RMDSZ-szervezete által a Domahida vasútállomása mögötti emlékmű előtt szervezett főhajtáson részt vettek és szóltak a jelenlevőkhöz a romániai Szatmár és a magyarországi Szabolcs – Szatmár – Bereg megye önkormányzati vezetői: Pataki Csaba és Seszták Oszkár elnökök, valamint Simon Edina kolozsvári magyar konzul.

Pillanatképek a Szatmárnémetiben és Kismajtényban megrendezett Rákóczi-megemlékezésekről

A képösszeállítás az április 27-i két felvonásos történelmi tanácskozásról és az előadókkal tett városlátogatásról, valamint az április 28-i majtényi eseményekről, az ottani gyönyörű kora nyári idő hangulatáról próbál ízelítőt adni. *** A Szolyvai Emlékpark-bizottság megtartotta hagyományos tavaszi szemléjét a Szolyvai Emlékparkban. 2017-ben mintegy száz gránittábla került felállításra, amelyekre az utóbbi évek kutatómunkája által feltárt, a szovjet lágerekben odaveszett 9426 kárpátaljai, (395 település), 1939 Csonka-beregi (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 27 települése), 199 kelet-szlovákiai Nagykapos térsége (17 település) honfitársunk neve lett felvésve.

Döntés született arról, hogy a koszorúzással és gyászszertartással egybekötött központi megemlékezésre 2018. november 17-én kerül sor az emlékparkban. Ezt megelőzően no122

.

Partium

vember 16-án rendezik meg hagyományos nemzetközi tudományos emlékkonferenciát a beregszászi Európa-Magyar Házban, és az első világháború befejezésének 100. évfordulójára kopjafát állítanak. *** Dsida – Páskándi – Jakabffy Napok 2018. május 16 és 18-a között a Dsida – Páskándi – Jakabffy Napok keretében emlékeztek meg a 85 esztendeje született Páskándi Gézáról, a 80 éve elhunyt Dsida Jenőről, valamint az 55 esztendővel ezelőtt meghalt Jakabffy Elemérről.

Muzsnay Árpád szervezésében – az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt – „Magyarnak lenni Európában” címmel tartottak a három alkotó szellemi örökségével kapcsolatos tanácskozást Szatmárnémetiben. A rendezvény során sor került Jakabffy Elemér szatmári sírjának és Dsida Jenő szobrának megkoszorúzására, majd fejet hajtottak a résztvevők Páskándi Géza emléke előtt szülőfalujában, Szatmárhegyen. *** Beregi pünkösdölő *** KÖNVYVHÉT Pillanatképek a Vörösmarty térről (Molnár József felvételei)

Grecsó Krisztián állja az ostromot

.

Partium

Döbrentei Kornél visszakérdez 123

Alkotók találkoznak (Berka Attila és Gáspár Ferenc)

Partium-találkozó (Farkas Gábor tanulmánykötetét dedikálja)

Zalán Tibort a színpadon faggatják

Lezsák Sándor dedikál

Cselenyák Imre könyvajánlása

*** Magyar Napló hajóút A Magyar Napló Kiadó idén is megszervezte a szokásos könyvheti dunai hajózást.Ahajóút alkalmat jelentett szerzők és olvasók közötti találkozásra, és a kiadó ez évi újdonságainak bemutatására.

Jánosi Zoltán és Mirtse Zsuzsa 124

.

Partium