Partium 2021-Ny R by NoVoPa

Harmincadik évfolyam, 2021. nyár

Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat

Fecske Csaba – a Partium állandó szerzője – Utassy József-díjat kapott

A díjat a Hitel két szerkesztője – Léka Géza és Nagy Gábor – adta át a költőnek

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXX. évfolyam, 2. szám, 2021. nyár SZERZŐINK Bartha Mária Zsuzsanna (Nagykároly) Bárdos Bódi László (Putnok) Besenyődi Judit (Szatmárnémeti) Bertha Zoltán (Debrecen) Bíró József (Budapest) B. Mihály Csilla (Örkény) Czine Árpád (Mátészalka) Czirják Árpád (Marosvásárhely) Csontos Márta (Szeged) Csorba Piroska (Miskolc) Dinók Zoltán (Kecskemét) Fecske Csaba (Arnót) Fellinger Károly (Jóka) Jahoda Sándor (Budapest) Juhász Zsuzsanna (Budapest) Kaszás István (Székesfehérvár) Kégl Ildikó (Miskolc) Kelemen Erzsébet (Debrecen) Kürti László (Mátészalka) M. Fehérvári Judit (Debrecen) Molnár József (Vác) Mórotz Krisztina (Dénesfa) Oláh András (Mátészalka)

Partium

Oláh Péter (Őrbottyán) Ötvös László (Debrecen) Péter Erika (Békéscsaba) Petrozsényi Nagy Pál (Kecskemét) Pósa Zoltán (Budapest) Radnai István (Budapest) Rézműves Liliána (Hodász) Rideg István (Karcag) Rusvay Balázs (Vác) Sándor Zoltán (Szabadka) Szilágyi József (Budapest) Szili István (Székesfehérvár) Szöllősy Tibor (Nyírmada) Sztaskó Richárd (Budapest) Sz. Tóth Gyula (Budapest) Támba Renátó (Ózd) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Tóth Lajos (Vásárosnamény) Varga Csenge Orsolya (Marosvásárhely) Vári Fábián László (Mezővári) Vasas Tamás (Debrecen) Zentai László (Szilasliget)

A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre A Partium megjelenését támogatta Felhős Szabolcs családja A borítón Czine Árpád „Napnyugta” című fotója látható A lapbelsőt Czine Árpád felvételei díszítik Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők: • Elek Ottó (Nyíregyháza) • Felhős Szabolcs † (Vásárosnamény) • Szigeti Gábor (Budapest) • Támba Renátó (Ózd) Alapító főszerkesztők: • Ószabó István (Debrecen) • Felhős Szabolcs † (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs † (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com

A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg. Nyomdai előkészítés: Szabó Tamás

Partium

TARTALOM SZÉPÍRÁS Bíró József: Ad astra per aspera (vers) ............................................................. 5 Kürti László: A gyulai strandon, alaptábor (versek)......................................... 6 Oláh András: Költő teljes fegyverzetben (Beszélgetés a Balassi-karddal kitüntetett Kürti Lászlóval) ......................... 8 Fecske Csaba: Megbélyegezve, Óvatlan évek, Egymás mellett ültünk, Éjszakai vers (versek) ................................................................................. 12 Kelemen Erzsébet: Esküvő, Kérem, figyeljenek! (novellák) ........................ 15 Pósa Zoltán: Próféták szekere, INRI, Székelyország, a Föld arany rámája, Merlin és Torda (versek) ........................................... 23 Juhász Zsuzsanna: Anyafüggők (novella) .................................................... 26 Kégl Ildikó: drótkötélpálya, bibliográfia, diagnózis (versek) ......................... 29 Varga Csenge Orsolya: Summer Wine (novella) .......................................... 30 Fellinger Károly: Horog, Huszár, Aranykulcs, Darázsfészek, Úgy hiányzik, Rák (versek) ........................................................................ 36 Radnai István: Rózsika nem érti (karcolat) ................................................. 39 M. Fehérvári Judit: Margón túli sorok, Végül (versek) ................................ 41 Kaszás István: Az öreg huszár (novella) ........................................................ 45 Csontos Márta: Verset mondok neked, Posztumusz üzenet egy költőtől az égi írótoronyból (versek) .................... 49 Mórotz Krisztina: Fák (novella) .................................................................... 51 Péter Erika: Elidegenedés (vers).................................................................... 53 Szilágyi József: Kalocsai khakiszilváni (novella) .......................................... 54 Jahoda Sándor: Éles bevetés (bohózat) ......................................................... 58 Vasas Tamás: XIV. kerületi ad hoc stációk (vers) .......................................... 63 Petrozsényi Nagy Pál: Bandi bácsi (novella) ................................................ 64 Rusvay Balázs: A pofázós-ballada (vers) ....................................................... 70 Molnár József: Rácsokat döntöttem éjjel (vers) ......................................... 71 Sztaskó Richárd: Hiába minden (novella) ..................................................... 72 Csorba Piroska: Szakadékok, Téli este, Halotti beszéd, Kesztyűben a kéz, Gyász (versek) .............................................................. 75 Oláh Péter: Szép nő a Vanda, Idegen (novellák) ............................................ 79 B. Mihály Csilla: Örök vasárnapok, Vannak vidékek, Fénylő partokon (versek) ............................................................................ 82 Zentai László: Rebeka, meg a 66. senki odafönn (regényrészlet) ................. 84 Bárdos Bódi László: Huszonnyolc haiku (versek)......................................... 91 Dinók Zoltán: Dénes egy napja (novella) ...................................................... 93

Partium

TANULMÁNY Bertha Zoltán: Tarisznyától a bőségszaruig (In memoriam Turcsány Péter) ................................................................... 95 Rideg István: A népi írók, Szabó Pál vonzásában ........................................ 102 ÉVFORDULÓK Oláh András: Szatmár irodalmi mindenese (A 80 éves Muzsnay Árpád köszöntése) .................................................. 114 SZILÁNKOK Sz. Tóth Gyula: A tanár naplójából (Vírusokkal dacolva) ........................... 116 Szöllősy Tibor: Fejezetek az orosz vodka „életrajzából” ............................. 121 Técsi Zoltán: Maszkok tánca, szemek tengere (Egy kiállítás margójára) ......................................................................... 128 Ötvös László: Csanádi Imre Bibliája ........................................................... 130 Czirják Árpád: Balkán ................................................................................ 134 Szili István: Tizenkét hónap (4-6.) ............................................................... 146 SZEMLE Rideg István: Hagyományok nyomában: Írók, költők Kunmadarason ........ 152 Sándor Zoltán: A párhuzamosan futó sínpárok ........................................... 157 UNITÁRIUS SZEMMEL Támba Renátó: Felhős Szabolcs – élt 78 évet, Beszélgetések, A Létező .......159 Bartha Mária Zsuzsanna unitárius lelkésznő búcsúztató gyászbeszéde Felhős Szabolcs temetésén ....................................................................... 162 Tóth Lajos: Jó tanárunk emlékére ................................................................ 165 KOPOGTATÓ Besenyődi Judit: Egy kopott emlék (vers) ................................................... 168 Rézműves Liliána: (K)é(n)kkő, Ében (versek) ............................................ 169 „IMMÁRON MINDENNAP GYÁSZOLUNK” Bíró József: Prózai sorok (vers) ................................................................... 170 HÍREK Vári Fábián László: A kis haza gyászban van (Emlékezés Zseliczki Józsefre) ................................................................ 171

Partium

Szépírás BÍRÓ JÓZSEF

AD ASTRA PER ASPERA ( – emlékezés Hankiss Elemérre – )

: emlékszem válófélben voltál szép rózsadombunk túloldalán : barátot látogató szerelmespár ráérősen

Partium

átsétálunk hozzád : ott hon len ni

KÜRTI LÁSZLÓ

A gyulai strandon két tölgyfa árnyékában fekve – hol hangyák jönnek, hol szúnyogok. csapkodni volna ok, hogy az élet túl kegyetlen, de átszenderegni jöttem ezt a pár napot. a tölgyek ágbogát néztem hanyatt fekve, görcsöket, néhány régi odút, törzsön a daganatot, amiről az öcsémé jutott eszembe. miért nőnek, ha nem kérte senki, a bajok? pedig nem akartunk az élettől félni, csak röhögni emlékeit a gyerekkornak, ahogy apánk vitt bennünket a huszonnyolcas biciklin, terpeszben tartottuk lábunkat. kinyílt a világ, gurult velünk az élet, viccesebb volt, mint amit három fiú spontán remélhet. nagyinál széthasadt tollpárnák, hóesés fénytelen vályogszobában. s amiket együtt éltünk, mégis külön utakon, ránk maradtak a reménytelen hétköznapok. aztán a lombokra figyelek megint, ahogy a szél föltámad, és mint nyirokerek, az ágak összeérnek, széjjel válnak. villogó levelek, halrajai égi óceánnak. néhány napsugár beszűrődik a mellkasomra. te pedig holnap apró tetkókkal készülsz a célzott gammasugarakra. fázni kezdek, pedig meleg nyári délután van, zajongnak a strandon. a nők naptejtől ragyognak, és szépek, míg jönnek, és jönnek, utamból kitérnek. engem takarnak még a tölgyek lombjai, téged a kékgolyó utcai műszerek árnya. tesó, itt ne hagyj, baszki, fénytelenné vált, keserű sóbálványnak!

Partium

alaptábor nem beszélünk, minden panasznak tűnhet. pedig mondanám, hogy rettegni nem szabad, meghalni bűn és a betegség, mint a szégyen, piszkosul sokba kerülne. jobb titkolni mindent. maradni. tűnni el, akár egy nagyikon. csak ne vigasztalj, lever, mint az antibiotikum. forrótea után izzadás, értelmet a láz, elterel. van mondat, völgy, amiben nem tévedünk el? nézzünk szembe, légy ma te is bátor! maréknyi idő, forró szotyi fújva, csendben kivárni… szerettem volna tisztelettudón egy kicsit hegytetőre állni. de most ennyire futotta: alaptábor.

Partium

OLÁH ANDRÁS

Költő teljes fegyverzetben

(Beszélgetés a Balassi-karddal kitüntetett Kürti Lászlóval) – A ló és a kard valaha szinte az irodalmi kelléktár része volt. Nemcsak Balassi korában, de századokkal később is – gondoljunk Petőfi nemzedékére. Mostanság is a végvári harcok idejét éljük, s te már fel is fegyverkeztél: februárban vetted át a Balassi-emlékkardot. Milyen érzés Balassi nyomdokaiban haladni? – Nem számoltam előzetesen Balassival, a sport és a természet, így az állatok szeretete bennem mindig erős volt. A ló pedig nagy szerelem gyerekkorom óta, de folyton olyan lovakat lovagoltam, amik vagy nyersek voltak, tehát be kellett lovagolni, vagy rugós, harapós, sárkányok, esetleg állami mének, amikről nem lehetett tudni, hogy ültek-e a hátukon korábban. Csóri diák, és bátor titán koromban, ingyen, éveken át terepen lovagoltam egymagam minden évszakban és időjárásban. Kivételes tanítómesterek a lovak, egymásrautaltságról, bizalomról különösképpen sokat tanul az ember, hiszen tétje van minden vágtaütemnek. Balassi korában evidens volt ez a fizikalitás, a lovasélet, és itt most nem a lovardai, „kisosztályos” alapismeretekre gondolok, hanem a valódi természetességgel megélt lovas életre, persze nem lebecsülendő a lovardázás, én szeretem, de sokkal inkább a természetben való kint létet a lóval. A kardról pedig, hálás vagyok a kuratóriumnak, Molnár Pál elnök úrnak, Angyalosi Gergő Professzoromnak a laudációért, különleges irodalmi díjról van szó, ami a gyakorlati élet felől való, egy végvári szablya. Hosszú hetekig nem is találtam a helyét az otthonomban, életemben, mostanra talán meg van, mint egy jól helyezett hasonlat a versben. – Kisdiákként elsősorban a sport vonzott. Ez a vonzalom később is megmaradt, hisz testnevelőtanár lettél. Mi volt az, ami más irányt szabott, és elindított az irodalom irányába? Él-e olyan pillanat az emlékeidben, amihez kapcsolhatod ezt a fordulatot? – A sportról kiderült hamar, hogy megy, szeretem, jó vagyok benne. Amikor általános iskolában a Te magyaróráidra szünetekben tanultam verseket, akkor még csak azt tudtam, hogy a vers marhajó dolog, szép, és otthonos számomra. Azt képzeltem, ez természetes, hogy mások is így éreznek, csak ők még többre értékelik, mint én, hiszen már otthon megtanulták… A szellemi élet és a fizikai élet nemhogy nem zárja ki egymást, de előfeltételei egymásnak, az én életemben egymást termékenyítik, a gyermekemet is erre tanítom. Viszont észrevettem, hogy a sportban nem fogom tudni az

Partium

árnyékomat átlépni, bármennyire voltam élsportoló, a költészetben meg, ha úgy tartja kedvem, van képességem a nappal szemben állni. – Nem minden versírással próbálkozó fiatal válik költővé. Esetedben ez hogy történt? Befolyásoltak-e szerkesztői vélemények? Akadt-e olyan szerkesztő, akire különösen hálásan emlékszel vissza, akinek a tanácsait esetleg megfogadtad? Vagy egészen más irányból értek hatások? – Első időkben megkérdeztem néhány közeli ismerőst, költőt, volt magyartanáromat, ahogyan Téged is. Aztán rá kellett jönnöm, hogy magamat kell kibányásznom önmagamból, és azt nem tudni, hogy bármi nemesércre rátalálhatok-e, ez egy nagyon hosszú és fáradtságos munka, semmi garanciával, de voltak mesterek, barátok, pályatársak. Komoly irodalomtudósok, mint Görömbei professzor, aki meglátott valamit az első köteteimben, ami neki fontos volt, nekem pedig az ő eszmélete rám. – A lapszerkesztéssel magad is meglehetősen korán kapcsolatba kerültél. Kezdődött a Partiummal, azóta pedig hosszú ideje A Vörös Postakocsi versrovatát gondozod. Nem csupán a térség alkotóit szólítod meg. El lehet mondani, hogy az ország szinte minden szögletéből publikálnak szerzők nálatok. Hogyan sikerült ilyen népszerűvé tenni a lapot? – Amikor Onder Csaba felkért szerkesztőnek, nagyon jó alapokon állt, és igényes lap volt A Vörös Postakocsi, szívesen vállaltam feladatot a folyóirat szerkesztésében, azóta meglehet szélesebb szerzőgárda publikált nálunk határon innen és túl. Kulin Borbálával, akivel máig együtt szerkesztjük a VP-t, úgy gondoltuk, hogy bármennyire is Szabolcs-Szatmár-Bereg megye irodalmi lapja, nem maradhat a megye keretein belül a folyóirat, túl azon, hogy máig örömmel hozzuk a térség szerzőinek szövegeit, de szükségesnek tartjuk a szélesebb merítést. – Az írás és szerkesztés mellett tanárként is dolgozol. Könnyen el tudod magadban választani az eltérő típusú feladatokat? Vagy van olyan elem, ami ezeket összeköti? Hogyan éled meg a hétköznapokat? Előfordult esetleg, hogy tanóra közben jutott eszedbe valami, amit gyorsan rögzíteni kellett? – Van hogy komoly feladatnak bizonyul nemcsak logisztikailag, hiszen teljesen eltérő belső működésekről van szó… más az alkotóállapot és az abban való agyféltekés üzemek, mint a szervezői, titkári vagy a tanári feladatok ellátásának mindennapi mechanizmusa. Ritkán fordul elő, hogy óra közben kell (vagy tudok) megírnom, pláne komplett verset. – Hogyan látod: a mai fiatalokban – a tanítványaidban – él-e még az olvasási vágy? Kapsz tőlük esetleg visszajelzéseket az írásaidra vonatkozóan? – Általában fogalmam nincs, hogy olvassák-e írásaimat a diákjaim, volt már, hogy órán odamegyek, azt képzelve, a telefonját nyomkodja a pad alatt, és mikor egy kötetem kerül elő… őszintén zavarba ejt, és meglep a dolog. Különben néhány facebook lájkot leszámítva nem jellemző visszajelzés, viszont biztosra tudom, hogy olvasnak kortárs irodalmat. Iskolaújságunk minden lapszámába beszerkesztünk egy-egy mai költő versét, rendhagyó irodalmi órákat szervezünk, kiváló pályatársakat hívunk a giminkbe, szóval találkoznak az élő irodalommal tanítványaink. – Mesélted korábban, hogy akadt olyan írásod, ami némi feszültséget gerjesztett a családon belül. Hogy látod: meg kell-e írni mindent? Illetve: mérlegelhet-e a költő?

Partium

– Habitus és háttér kérdése minden, mérlegelni lehet, kell is, mégis korszakok és életszakaszok vannak, mindenki abból főz, amije van. Persze, hiába főznék én borsófőzeléket, ha a menzámra húsevők járnak… mérlegelni azt lehet, mi érvényes, vagy mi ehetetlen, a többi ízlés dolga. – Verseidben gyakran felbukkannak gyermekkori emlékek, élmények. Erre Angyalosi Gergely is kitért a Balassi-emlékkard átadása kapcsán írott méltatásában. Az ember valóban örökre gyermek marad? Tényleg ott dől el minden? – Ha örökre gyermek marad, akkor folyamatosan az élményeket kapja, azokat a fantasztikumokat éli, amit más kizárólagosan gyermekkorában tapasztalhatott. Szóval ott dől el minden, az eszmélet idején, jó esetben az élet végével fejeződik be ez az „örök gyermek”-i státusz. Másfelől pedig tele vagyunk emlékekkel, ezek rímelnek a felnőtt életünkre is, talán nem haszontalan foglalkozni velük, mégiscsak versek vagyunk mindannyian. – Sok minden mellett a Debreceni Egyetemen filozófiát is tanultál. Szükségszerű, hogy a költő a világot nem csupán megmutatni, de megérteni is akarja? – Író, költőként azt lehet hitelesen és igazán megmutatni, amit már megérteni is sikerült, még akkor is így van, ha történetekbe van elrejtve a lét, nem sikerülhet véletlenül, egy-két alkalomnál többször beletalálni valami fontos mondanivalóba, értetlenül…a jó költő, író nem fog megelégedni egy-egy véletlen jó verssel, ahogyan a jó olvasó sem. – Látszólag nem idetartozó téma, de bizonnyal érted, miért kanyarodik erre a kérdésem. Szalkán épül egy kávéház… Mennyiben befolyásolja majd hétköznapjaidat? – Mátészalkán átadás előtt áll egy gyönyörű Makovecz kávéház, aminek nagyon örülök, néhány hónapja beültem épp Veled és Pénzes Ottóval, aki megálmodta annak idején ezt a kávéházat, néztem a tereit, míg beszélgettünk, hogy írni hol fogok tudni majd, és alkalmasak-e azok a gyönyörű bútorok, fotelek minderre, amik már bent voltak, jóval a nyitás előtt, félő, hogy nem, de minden bizonnyal kerülnek olyan székek, amihez megfelelő asztalt is lehet rendelni, szóval írni biztosan bemegyek majd. Ha komolyabb befolyásoltságra gondolsz, akkor sztriptízbárként is be kellene indulnia, mert eleddig én az estéimet otthon töltöttem. – A kortárs irodalom számtalan jelentős alakját meghívtad már egy kis irodalmi diskurzusra. Folytatódik ez a sorozat? – A pandémia egészen felborította az ütemtervet, ahogyan mindannyiunk életét, bár így is valósultak meg programok, viszont szűkebb körben. Kulin Borbála, mint költő jön szeptemberben a terveink szerint, és néhány elcsúsztatott program várható még, egy közös estem Trill Zsolt színművész barátommal, akivel már kétszer kellett halasztanunk a kötetbemutatómat a korlátozások és karanténhelyzetek miatt. A „Költők egymás közt” többi programjának most még csak sziluettjeit látom. – Újabban prózát is publikálsz. Honnan jött az inspiráció? – Valójában azt csinálom, amit eddig, csak kicsit nagyobb tér van hozzá, mint versben, könnyebben érthető, amiről beszélek, a versolvasáshoz másféle antennák kellenek (látszólag), de mégis, a próza fonalát talán könnyebb felvenni.

Partium

– Térey-ösztöndíjasként most határidős feladataid is vannak… Mesélj a terveidről! Mire készülsz? – Bevallom, prózai anyagot nem mertem vállalni, nem tudtam, hogyan tudnám magam ütemezni erre a munkára, tudnám-e a határidőket tartani, lenne-e elég szufla bennem hozzá… szóval verseskötetvállalásban vagyok. Tudom a rendjét, ismerem a munkaütemeimet, tervezhetően tudok dolgozni versekkel. Ez nem jelenti azt, hogy ne készülnék prózakötettel is, a kiadómmal, Mészáros Sándorral egyeztetünk még ezekről. Nagy örömömre néhány darabból egy prózás hangoskönyv jelent meg nemrégiben, Jaskó Bálint olvassa fel az írásokat. Közben fut a KMI12 projekt, kiemelt szerzőként folyamatos elvárásoknak kell megfelelni, antológia, vers megzenésítések készülnek, fesztivál, s egyéb fellépések is remélhetőleg beindulnak, ahogy enyhítenek a korlátozásokon.

Partium

FECSKE CSABA

Megbélyegezve sokáig nem tudtam hogy Manci néni rendes neve Margit miatta egy férfi elhagyta családját nyelvére vette a falu „olyan” nőnek tartotta az volt-e valóban én nem tudtam mint ahogy azt sem milyen az „olyan” legföljebb sejtettem abból ahogyan kimondták tilosba tévedt szegény az édenkerti almát Érisz kitépte kezéből fehér combja volt fejés közben láttam ahogy a lába közé szorított sajtártól felcsúszott a szoknyája ilyen fehérséget hólepte fenyvesben lehet látni saját gyerekeként szeretett engem a szomszéd kisfiút milyen kár hogy Manciként tekintettem rá remélem Margit néniként békében pihen a temetőben ahová rokonai nem lévén az állam temettette el

Partium

Óvatlan évek negyvenöt évig élt boldog házasságban költő férjével mondta a pap amire fölkaptam a fejem mondhatta volna kotrábban is mert jó boldognak lenni mégha nem is tud róla az ember Istenem negyvenöt év sötét vadon ahol nem csak madarak fütyörésznek de félelmetes vadak csörtetnek a bozótban ennyi idő alatt egymáshoz csiszolódik két ember és hasonlítani kezdenek egymásra az óvatlan évek csiszoló munkája persze nem fájdalommentes hegek jelzik az útját a sírig tartó szerelemből két szárnyaszegett szív harca lesz halálig tartó küzdelem valami olyanért ami nem is létezik csupán hiányzik

Partium

Egymás mellett ültünk egy utcában laktunk közel egymáshoz mellettem ült az iskolapadban ha kitört ceruzája hegye én kérés nélkül megfaragtam összeért térdünk a pad alatt egymásra néztünk elpirultunk nem értem miért is kukkant be a jelenbe szegényes kis múltunk hogy volt hogy nem így igaz egymás mellett ültünk a padban szégyen egyszer hasra estem előtte amikor egy lepke után szaladtam olajos padló fekete tábla ahol voltam ott maradtam mintha megállt volna az idő pedig múlik szakadatlan … egymás mellett ültünk a padban

Éjszakai vers nem mindig a kedved szerint van a kedved ellenére kaptál egy napot már megint az időnek nincsen vége ám elillan mint az illat nehogy azt hidd téged illet hol van már a tavalyi hó ami nincs mindig az a jó szeles hideg az éjszaka nincsen csillag nem süt a hold sötét van mindenki maga birkózik a van és a volt ez a tiéd ez a semmi jöttél veszendőbe menni élt a remény de most beint ahol voltál ott vagy megint

Partium

KELEMEN ERZSÉBET

Esküvő1 Édesanyám emlékére A tanácsháza dolgozóinak körében, a mindennapokban még nem lehetett érezni a változást, amiről Sztálin halála után itt-ott már beszéltek, hogy Rákosit behívatták, megfeddték: most már változtatnia kell a vezetői gyakorlatán, enyhítenie kell a terroron. Mindenki ebben bízott. Le is kellett mondania, és más lett a miniszterelnök. A fiatal nő jó ideje a megyei tanácsházán dolgozott. Hajnalban kelt, hogy a szomszéd nagyközségből beérjen a városba a reggeli szentmisére, és utána ment a hivatalba. Biztosan tudták a munkahelyén, hogy mi a reggeli programja – megvoltak erre a beépített megfigyelők –, de még nem szóltak neki. Jól végezte a munkáját, szerették, meg voltak elégedve a pontosságával, a precizitásával. A vidám természete, mosolygós, üde varázsa, finomsága pedig mindenkit lenyűgözött. Egy délelőtt behívatta a tanácselnök. Soha nem volt még bent nála. Szerényen megállt az asztala előtt, de közben észrevétlen szemrevételezte a vezetői szobát: szemben a falon a Lenin-kép a vörös zászlóval, aminek a közepére szintén egy Lenin-fej volt hímezve, felette Világ proletárjai egyesüljetek! írással, alatta pedig egy másik jól ismert szólam: A marxizmus-leninizmus zászlaja alatt, a Kommunista Párt vezetésével előre a kommunizmus győzelméért! Már el se kellett olvasnia, annyiszor látta. No és rajta még sárga hímzéssel a sarló és kalapács. És persze az elmaradhatatlan vörös csillag is ott függött a falon. Oldalt a beépített szekrénysorban könyvek, szobrok makettjei, serlegek sorakoztak. Rögtön észrevette a Lenint és Sztálint ábrázoló szoborkompozíciót is. Az asztalon piros telefon, és itt is az elmaradhatatlan Lenin-szobor. Ez a sok Lenin nagyon zavarta. Az asztal mögött pedig az elnök elvtárs nagykarfás bársonyszékben kényelmesen ült. Akár egy második Lenin. A tanácselnök látta, hogy a fiatal hölgy felmérte a szobát, és érzékelte a félszegségét is. Biztosan tudta, hogy emberére talált, és nem lesz itt semmi gond a felmerülő kérdéssel, amit jeleztek neki. – Elvtársnő, hallottam, hogy most lesz az esküvőd és szabadságot kértél. Csak így mondta, tegeződve. Ez volt a szocialista-kommunista kommunikációs mód. Legalábbis a rangban feljebb lévő mindig így beszélt a beosztottjával. – Igen, a jövő héten férjhez megyek. – És hol fogtok esküdni? – szegezte neki rögtön a kérdést, és kíváncsian figyelte az elvtársnő reagálását. – Az edelényi Jézus szíve római katolikus templomban. – Templomban? – kérdezett vissza megrökönyödve a tanácselnök, jól megnyomva az első szótagot, mintha csak így lenne értelme a szónak, és hogy érezze az előtte álló, hogy ez milyen nagy vétek, a legsúlyosabb bűn, amit élő ember a rendszer ellen

1 A novellák a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásával készültek

Partium

elkövethet. És meg is lepődött: soha senki nem mert még ehhez hasonlót a szemébe mondani. Még hogy templomban! És még pontosan meg is nevezi! Kis naiv. Nem tudja, milyen következményei lehetnek ennek. Ezért magyarázatot várt az elvtársnőtől. Ő viszont nem volt hajlandó többet a tudomására hozni. Csak megismételte: – Igen, a templomban. A kurta válasz ismét meglepte. Dühös lett. De semmi baj! Majd ő sarokba szorítja, megtöri, megneveli! Azt hiszi, hogy pártunk és kormányunk engedi az efféle eltévelyedést? Mivel ő egy személyben a munkáltatói jogokat és a fegyelmi jogköröket is gyakorolta, csak ennyit mondott: – Akkor el vagy bocsátva. És várta a hatást, a visszakönyörgést, az alkudozást. – Akkor el vagyok! – mondta határozottan a fiatal nő. Illedelmesen elköszönt, sarkon fordult és távozott. A tanácselnök teljesen leforrázva ült a székében. Úgy érezte magát, mint az a bizonyos ordas a népmesében, akire forró vizet zúdítottak a magasból. Mindenre számított, csak épp erre nem. De mindenre van megoldás, gondolta, és becsapta maga előtt a könyvet. Eltelt két hét. Az ősz már beköszöntött. Véget ért a nagy ünnepségsorozat is, a nagy októberi szocialista forradalomról való megemlékezés. Még az itt állomásozó szovjet katonai alakulatok központi művészegyüttese is nagyszabású műsort adott. S hogy miért állomásoznak itt? Ezt senki nem merte megkérdezni. A szovjet csapatok bevonulását, itt tartózkodását felszabadulásként tanították mindenütt az iskolákban, és arra senki nem gondolt, vagy ha igen, akkor jobb, ha arról hallgatott, hogy ők miért legyőzés, vagy elfoglalás címen tanultak ugyanerről a saját orosz iskolájukban. A tanácselnök ajtaján ismét kopogtattak. – Tessék! – hallatszódott. A titkár nyitott ajtót. – Galkó elvtársnő – szólt vissza a tanácselnöknek. Na, mégiscsak megtört. Meggondolta magát – vélte az elnök. Belépett az elvtársnő. – A munkakönyvemért jöttem – mondta csendben, és néhány lépésre az ajtótól megállt.. – A munkakönyvedért? – nevetett az elnök. – Csak gyere beljebb! – kedveskedett. – De hát miért? Néhány lépést előrébb lépett, úgy válaszolt: – Azt mondta az elvtárs, hogy el vagyok bocsátva. A titkár leült a dohányzóasztal mögötti bőrkanapéra, onnan hallgatta a beszélgetést. A tanácselnök most már ünnepélyes komolysággal felállt, és úgy folytatta: – Elbocsátva? Dehogyis, elvtársnő! – és ismét nevetett. – Gyere csak, gyere! – intett, hogy lépjen még közelebb. A fiatalasszony közelebb ment, egészen az asztal elé. – Ellenkezőleg! – folytatta a tanácselnök. – Osztályvezetővé neveztelek ki! Itt van a papír – és nyújtotta felé büszkén a lepecsételt, aláírt kinevezési okiratot. – Nekünk épp ilyen emberek kellenek! Akik bátran kiállnak az elveik mellett!

Partium

Jól tudta, mindez milyen hatásos mézesmadzag. Soha senki nem állt még ennek ellent. A piramis bármely pontján is helyezkednek el a tanács tagjai, a hatalmuk azonos: felfelé, azaz neki feltétlen engedelmesség, lefelé pedig teljhatalom. Most már ezt a hatalmat a kis elvtársnő is gyakorolhatja. A hatalom részesévé teszi. A fiatalasszony komolysága feloldódott. Most már mosolygott, ahogy egyébként mindig is szokott. No lám-lám, mégiscsak minden rendben lesz, gondolta az elvtárs, és a titkárra nézett. Csak egy kis pozíciót kell adnunk, és máris a miénk! – ez volt a tekintetében. A titkár elismerően bólintott is rá. – Nem fogadhatom el – mondta határozottan a fiatalasszony. A tanácselnök arcára ráfagyott a mosoly, és a feje búbjáig, mint egy rák, elpirult. Látszott rajta, mert már erősen kopaszodott. A titkár is megdöbbenve előre hajolt. – Hogy mondhatsz ilyet! – mondta némi szigorúsággal a tanácselnök, de még abban bízva, hogy lehet, csak egy kicsit kérlelni kell, nem mert keményebb, nyersebb lenni. – Nem dolgozom tovább. A férjem nem enged vissza! Azt mondta, az nem férfi, aki nem tudja eltartani a családját, a feleségét. A tanácselnök még jobban elvörösödött, mint korábban. Legszívesebben üvöltött volna. Visszahúzta a kezét a kinevezési lappal, letette az asztalra és szótlan leült. Még a titkár jelenlétéről is elfeledkezett. Szigorú arccal intett a nőnek, hogy elmehet. Felütött egy mappát és belemélyedt. Úgy tett, mintha nem érdekelné tovább az egész, és fontosabb ügyei is vannak. Pedig ránehezedett a válasz, a visszautasítás, a megszégyenítés. És a harag csak gyűlt benne, egyre nagyobb erővel: a pártnak nem tudta megnyerni ezt a fiatal nőt.

Kérem, figyeljenek! Az egyetem a reggeli fényben különös színben pompázott. A narancssárga épületre rávetődő napsárga fénysugár-ár ragyogóbbá tette a homlokzati részt. S mintha egy fehér fénynyaláb is áttündöklött volna a Napon, vagy az égitest mellett futott volna el, pontosan nem tudta behatárolni, mert elvakította a jelenség. Már megint otthon felejtette a napszemüvegét – bosszankodott. Pedig most nagyon kellene! Bántja a szemét a fény! Nem szereti a reggeli órákat, mert általában sokáig dolgozik, későn fekszik le, és ilyenkor nehéz a korai ébredés. De most könnyűnek érezte magát. Pihentnek, teljesen egészségesnek. Mélyet lélegzett. Élvezte ezt a felszabadító könnyedséget. Pedig este szinte ólomsúlyú volt minden tagja, az egész teste, a fáradtságtól szédült, különös mellkasi szorítása volt, a feje is fájt. Már azt hitte, hogy beteg lesz. De úgy látszik, az alvás segített. A kezét fényellenzőként a szeme fölé, a homlokára tette, és úgy nézte a könyvtár toronyóráját: nyolc óra öt perc. Késésben van. Mire beér a főépületbe, onnan a harmadik emeleti előadóba, negyed kilenc is lesz. Nem szokott késni. Fő erénye volt a pontosság. Csak várják meg a hallgatók! – aggodalmaskodott. De alighogy ezt végiggondolta, már ott is állt az előadó kinyitott ajtaja előtt. Ahogy belépett, megnyugodott: a

Partium

nagyelőadó háromnegyedig megtelt, mint mindig. Az ötödik évfolyam hallgatósága körülbelül ennyire tölti meg mindig a nagytermet. A hallgatók egy része álmosan ült, néhányan beszélgettek, egyesek a mobiljukat nyomkodták. Az okostábla feletti órára nézett. Nyolc óra öt perc. Ez hogy lehet? – futott át rajta a gondolat. Bizonyára a toronyóra siet. Milyen jó! Így szinte alig késett. Megállt a dobogón, és elkezdte az előadását. Pergőn, lendületesen, ahogy szokta. De a hallgatóknak szemmel láthatóan nem kötötte le a figyelmét. Egyesek ugyanúgy beszélgettek, vagy nyomkodták a telefonjukat, volt, aki a padra lehajtotta a fejét, és aludt. Eléggé bosszantotta, de talán a prezentáció hatással lesz rájuk, gondolta, és odalépett a számítógéphez, hogy a felhőbe elmentett anyagát, a párizsi Sorbonne-on tartott előadásának részletét gazdag képanyaggal bemutassa. Alighogy az elindításra gondolt, már be is kapcsolt a készülék, és peregtek a filmkockák. Érdekes – ült le oldalt, milyen gyors ez a mai technika, gondolta, és figyelte az előadásának hatását. Mindenki szeme a vászonra vetődött. Szinte egy szempárként nézték a bejátszást. Nem is kellek én ide – mosolygott elégedetten, mert azért jólesett neki, hogy a párizsi kongresszus-szereplése ennyire lekötötte a hallgatók figyelmét. S mivel nem lankadt az érdeklődés, hagyta, hogy továbbmenjen a film a tervezettnél. Egy idő után viszont egyesek mégiscsak felálltak, és kimentek. Ez kifejezetten érzékenyen érintette. És hogy ismét elindult a kötetlen beszélgetés, felállt, és csak ennyit mondott: – Kérem, figyeljenek! De senki nem figyelt. Ezért megismételte: – Kérem, figyeljenek! Semmi hatása nem volt. – Én figyelek, professzor úr! – mondta az egyik lányhallgató, és a negyedik sorból az elsőbe átült. A tanárt ez egy kicsit megnyugtatta. A vetítővásznon közben a párizsi előadás már le is állt, és ő élőben folytatta az órát. Valóban, csak a lány hallgatta. Most egyáltalán nem bánta, hogy eltelt az idő, és vége lett a duplaórás előadásnak. Unottan álltak fel a hallgatók: – Minek jöttünk ide? – Ki hallott még ilyet? – Feleslegesen itt ültünk! – A semmiért! – Ezt otthon is megnézhettük volna! – ilyen megjegyzések ütötték meg a fülét. – Bernadett vagyok! – állt fel a lány és mutatkozott be a professzornak. – Nagyon örülök, kollegina! – mondta a professzor, és csodálkozott, hogy az ifjú hölgy csak a keresztnevét mondta. – Különösen a kitartásához gratulálok! Látja, a többieket valamiért most nem érdekelte a téma! – Ne vegye, kérem, zokon tőlük! – próbálta mentegetni őket. – Semmi baj! Majd a vizsgán megszorongatom őket! – nevette el magát a profes�szor, és előre tessékelte az egyetemi hallgatót. – Nem láttam még sohasem az óráimon – mondta kifelé menet a tanár. – Vendéghallgató vagyok.

Partium

– S honnan jött? Melyik egyetemről és karról? – fordul kíváncsian az ifjú hölgy felé. – Hosszú lenne elmondani. – Szívesen meghallgatom. Most úgysincs már órám. A kezét felemelte, az időt akarta megnézni: – Nem tettem fel az órámat! – bosszankodott. Visszanézett az ajtóból a faliórára. Nyolc óra öt perc. Ez, hogy lehet? – futott át rajta a gondolat. Ezek szerint nem is jár az az óra, megállt. Vagy ilyen messziről rosszul látja? – Fél tíz múlt öt perccel – nyugtatta meg a lány. – Persze, tudhattam volna, de a szokás nagy úr, nagy hatalom! Az ember rabjává válik az időnek, az óramutatók pontos követésének, és ezért mindig az óráját keresi, nézi. Tehát délig ráérek – mondta mosolyogva. – Esetleg meghívhatom egy kávéra? Ösztönösen mondta, és ekkor döbbent rá, hogy valahogy most nem kívánja a kávét, és semmi mást. Pedig a napot mindig ezzel indítja. Gondolkodott. Nem, otthon nem ivott kávét, nem is reggelizett. És valójában nem is emlékezett, hogy mit is csinált ő reggel. Nahát, pedig ez nem jellemző rá! Már szenilis lenne? Egy kicsit megijedt ettől a gondolattól, de gyorsan elhessegette, mert még ilyen jeleket nem tapasztalt magán. Azon is csodálkozott, hogy ezt az ismeretlen ifjú hölgyet ilyen váratlanul kávézásra invitálta. Nem szokása az ilyenfajta közeledés. Reménykedett, hogy a hallgató nem értette félre a meghívást. De mégis, valami különös vonzerőt érzett a nőben, és maga sem tudta megfogalmazni, hogy mi ez. – Köszönöm, de nem kávézom! – felelte Bernadett. – És egy süteményre, teára invitálhatom? – kedveskedett a professzor, de rögtön meg is bánta, amit mondott, mert nem szokott hallgatókkal az egyetemi cukrászdában sem leülni. Mintha a nő ezt megérezte volna. – Köszönöm, kedves! De inkább csak a parkban sétáljunk! Meglepte a professzort a kérés, de nem ellenkezett. Az egyetemi parkot kedvelte. Elindultak kifelé. – Mivel foglalkozik tehát? Hol tanul? – tette fel ismét a professzor a kérdést. – Az emberi lélekkel foglalkozom. – Pszichológus? – Olyasmi – nevetett a lány, és a professzor nem értette ezt a titkolózást. – Teológus? – folytatta a barkochbát. – Az is – felelt a nő szűkszavúan. – No lám? Egy pszichológus-teológus hallgatta ma az órám! A többiek nem figyeltek, ön mégis élvezettel követte az előadásomat. Miért? – A szakmai tudása kiváló. – Huszonöt éve történész vagyok. Számos konferencián, kongresszuson szerepeltem, több kötetem van, tankönyveim és sorolhatnám tovább. Illik tehát ennyit tudnom. Az egész életem csak erről szól. – És még miről? – ült le az egyik padra a lány. Meglepődött a kérdésen. Túl bizalmasnak tartotta. De hát egy pszichológus, főleg teológus miért is ne kérdezne rá ilyesmire.

Partium

– Nem vagyok istenhívő, ha erre gondol – válaszolta, és leült mellé a padra. – És miért? – faggatta tovább a lány. – Annyira nem áll tőlem távol a kérdés – válaszolta a professzor. – Gyermekkoromban a nagyszüleimmel néha elmentem misére. A nagymamám mélyen vallásos volt. A szüleimet viszont a kommunizmus megtörte. Ők nem voltak hívő emberek. A hit kegyelmét, ugye így mondják önök, tehát nem kaptam meg. Később elkísértem ugyan a nejemet is a templomba, és talán még nyitott is lettem volna arra, hogy megismerjem jobban a hitét, de miután..., miután elveszítettem egy autóbalesetben, haragot, dühöt éreztem az istene iránt. Nehéz időszak volt. A fiamat egyedül neveltem fel. Ennek már húsz éve... Nem is tudom, miért beszélek erről önnek, hiszen nem is ismerem! – folytatta most már egy kicsit szemrehányón. – Most pedig magányosan él – tette hozzá az ifjú hölgy. A professzor nem válaszolt. – A fia pedig szereti – jelentette ki a lány. – Ugyan honnan tudna ilyeneket? Csak nem ismeri? – vált kissé ingerültté a professzor. – De igen! Jól ismerem Pétert. A tanár megdöbbent: – Ő küldte ide? – Nem, professzor úr! Dehogyis! – nevetett az ifjú hölgy. Egy kerékpáros közeledett. Majd szó nélkül megállt előttük, ledobta a pad szélére a hátizsákját, és a kerékpárját próbálta letenni. Állítgatta a támasztóját. A professzor, hogy ne érjen hozzá a hátizsák, alig tudott a másik oldalra csúszni. Bernadett ekkor már állt. – Maga aztán gyors! – mondta a professzor, de ekkor már a férfi odébb is csúsztatta a padon a hátizsákját, és leült. Alig tudott a professzor felállni. – Uram, de hát hogy képzeli! – kezdte szemrehányóan, de a férfit nem érdekelte, rá se nézett. Elővette a telefonját, és már csörgette is. – Micsoda neveletlen! – háborgott tovább. – És főleg egy nő jelenlétében ilyen szemtelen! Bernadett csitítgatta, úgy sétáltak tovább. – Nem hiányzik az unokája? Még nem is látta! – folytatta tovább a beszélgetést a lány. – Tehát ők küldték! Tudtam, hölgyem, hogy nem véletlenül ült be az előadásomra! Ha tudni akarja, haragszom a fiamra! Felneveltem, és hiába óvtam attól a házasságtól, mégiscsak elvette azt a nőt. – De hát mi baj van vele? És ahogy neki szegezte az ismeretlen hölgy ezt a kérdést, rádöbbent, hogy valójában semmi. De valamit mégiscsak mondania kellett saját magának is. – Túlságosan vallásosnak tartottam – felelte a professzor. – És ez baj? – csodálkozott a lány. – Valójában nem. Én voltam makacs – mondta őszintén, és ő is meglepődött a saját önkritikáján. Sosem ismerte be a hibáját. – Kizavartam őket – folytatta. – Azt mondtam, hogy soha többé nem akarom őket látni. Pedig valószínű, hogy a menyem csak a magányomat akarta feloldani, amikor Isten akaratának az elfogadásáról beszélt.

Partium

– Még most sem fogadta el az Úr akaratát? A professzor nemlegesen megrázta a fejét, aztán mégiscsak így válaszolt: – Nem is tudom. Most már valóban nem tudom. De korábban így gondoltam, és bizonyára ezért is maradtam magányos. – Nem kellene ezt a haragot a szívében hordania! Fontolja meg, professzor úr! – szólt Bernadett. A professzor meglepődve nézett a lányra. Elgondolkodott. Érezte, hogy ez a rövid beszélgetés mély sebeket gyógyított meg benne. A parki sétányról kifordultak a főút járdájára. A villamosról éppen akkor szálltak le az emberek. A professzor meglepődött az emberáradaton, próbálta kikerülni őket, ezért ide-oda ugrált: – Hihetetlen, hogy mennyire nem figyelnek! Ezek nekem jönnek! – mondta felháborodva. Bernadett előtte ment. És ahogy a professzor a háborgásának hangot adott, és a kísérőjének is ezt nyomatékosan mondani akarta volna, akkor látta, hogy a nőn, mint valami láthatatlan falon, keresztülmennek az emberek. Megtorpant: – Ki a csoda ez? – rökönyödött meg, és megdöbbenve követte. Közben észre sem vette, hogy lelépett az útpadkára, le egészen a forgalmas úttestre. Már csak arra lett figyelmes, hogy egy személygépkocsi közvetlenül előtte van, és fékezés nélkül elgázolja. Bernadett megfordult. Nem szólt, csak nézte. Ő csodálkozva hátra fordult, előre, majd ismét hátra, aztán Bernadettre: – Ez elgázolt! Látta?! Még csak nem is fékezett! Keresztülment rajtam és semmit nem éreztem! Itt vagyok! Itt állok! – s tapogatni kezdte magát, de nem érzett semmit. – Mi történik itt, Bernadett! – mondta ki először a nő nevét. Odament a lányhoz: – Kérem, figyeljen! Figyeljen rám, Bernadett! Mi történik itt?! – és meg akarta fogni a nő kezét, de nem tudta. Keresztülnyúlt rajta. A döbbenettől most már szólni sem tudott. Bernadett csak mosolygott. Aztán óvatosan megfogta a kezét: megmutatta neki, hogyan kell megérinteni, megfogni egy láthatatlan kézzel egy másik láthatatlan kezet. A két kéz egymásba fonódott. Különös érzés volt. Majd a kezével húzta, odébb vitte a professzort, egészen oldalra, csendesebb helyre, a járdaszéli sövénysor mellé, hogy ne zavarják őket a járókelők. Tudta, ez egy sokkos helyzet most a professzornak. – Meghaltam?! Nem élek? És ön ki? – nyerte vissza az erejét, és tette fel újra kétségbeesettem a kérdéseket. Bernadett még mindig csak mosolygott. Nem válaszolt. – Szellem? Én is az vagyok?! – Vigyázok önre, professzor! – válaszolt végül Bernadett, és még mindig ugyanolyan kedvesen, szelíden mosolygott. – Az őrangyalom? Bernadett erre nem szólt, csak mélyen bólintott. Körülötte fehér fénysugár tündöklött. Teljesen elvakította a professzort a jelenség. – Az őrangyalom! – kiabálta örömmel. – Az őrangyalom! – nyitotta ki a szemét.

Partium

– Nyugodjon meg! Most már minden rendben van! – csitítgatta a nővér. Két orvos is állt fölötte. Az idősebbik szólalt meg: – Kovács professzor! Isten hozta! Kerek szemekkel nézett az orvosra. Nem értette, hol van, és mi történt. Viszont azt érezte, hogy most mindene fáj, rendkívüli módon sajog, gyenge, a feje is majd szétpattan. Nagyon rosszul van. – A klinikai halálból hoztuk vissza – folytatta az orvos. – Körülbelül nyolc óra öt perckor a szíve megállt. Még jó, hogy a fia idejében rátalált. Nem hittük, hogy sikerrel járunk. Új életet kapott, professzor! – fogta meg a vállát. – A fiam talált rám? – csodálkozott. – Igen. Ő csodának mondja az egészet. Egy Bernadett nevű hölgy hívta telefonon, hogy az édesapja rosszul van. Később vissza akarta hívni a mobilszámot, hogy megköszönje, viszont egy nem létező számot jelzett neki vissza a telefon gépi hangja. Még a tudakozót is felhívta. Azt mondták neki a központban, hogy a kijelzett szám, amit beolvasott nekik ellenőrzésre, nem létezik, senki nem használja – mondta az orvos. – Nem tudjuk, hogy ki volt a megmentője – tette hozzá a fiatalabbik orvos. Már ő is negyven év körüli lehetett. – Én tudom – mondta csendesen a beteg. A két orvos ráhagyta. Egymásra mosolyogtak. Ugyan honnan tudná? – Behívhatom? Akarja látni? – kérdezte az idősebbik orvos. – A fiamat? Az orvos bólintott: – De csak akkor, ha elég erősnek érzi magát a látogatásra! – Köszönöm, doktor úr! Igen, küldje be! – Akkor mi magára hagyjuk a fiával. A keze mellé helyezem a hívót – mondta a nővér, és közben igazgatta a készüléket. – Jelezzen, ha bármi baj lenne, ha rosszabbul érzi magát! A történészprofesszor bólogatott, és lecsukta a szemét. Kimentek. Majd kis idő múlva óvatosan kinyílt az ajtó: Péter lépett be. Halkan közeledett, hogy ne zavarja meg nagyon a beteget, majd egészen az ágyhoz hajolt, és csendben átölelte a fekvő édesapját. – Drága apa! – suttogta a fiú. A professzor visszaölelte a fiát: – Bocsáss meg, fiam! Bocsássatok meg! – könnyezett. – Nincs miért, apa! Nincs miért – szólt illedelmesen a fiú. A beteg még szorosabbra fogta az ölelést: – És kérlek, holnap hozd be a családodat is! Nagyon szeretném őket is látni. – Úgy lesz, apa! – mondta a fiú elérzékenyülve. – Úgy lesz! – simogatta meg az apja kezét. – Itt leszünk! És ő is hosszasan törölgette a szemét.

Partium

PÓSA ZOLTÁN

Próféták szekere Ha beléd költözik Jézus szeretete Istennek gyermeke leszel. Beöltözöl Nyári napfordulók Izzó palástjába Szűz Babba Mária Égi pompájába. Hitetlen zsákutcák Szűk sikátorába Vezérlő fekete Lehulló csillagok Tév-útvonalának Labirintusából Reggelre kikerülsz. Az Éj börtönéből

Partium

Ma is elmenekülsz velük, kik Boldogok Üdvözült Angyalok Akik nem esnek a Látás csapdájába, Akiknek deleje, Mágneses ereje Elröptet bennünket Isten országába Nyári Napforduló Fényes királynéja Szűz Babba Mária Isteni Szent Anya Égi hajlékába Illés tűzkereke Próféták szekere Robogj velünk Isten Jézus és Szent Lélek Örök hazájába.

INRI Krisztus halálával, s föltámadásával Új mintát teremtett az örök életre A halált követő végtelen évekre Jézusunk emberen túli szenvedése Kínban felfeszített, megtöretett teste Átlényegítette a keresztnek fáját S a hazug vádakat gúnyba oldó táblát: INRI Jézus Krisztus, a zsidók királya Ámde Krisztus nem más, mint Istennek Fia Nem földi hatalmak talmi hordozója Így a vádcímtábla ereklyévé szentült Csodatévővé vált a kereszttel együtt Elhozza nekünk az Atyának oltalmát Megtöri naponta Belzebub hatalmát Bűnbocsánatot ad hitünk ellen bőszült Sátánmegszállottak űzött lelkének is Megbánásuk után, megtérésük okán. Üdvösség költözik a hívők szívébe S majd halálunk napján eljutnak a Mennybe Debrecen, 1960. április 17. Húsvét

Székelyország, a föld arany rámája Elszállott a reggel délibábos szikrán Belső tér fényétől belvilágunk pulzál Születés és halál föltámadás ténye Hazai források bugyogó élénye Szerelmi álmoknak romantikus fénye Isten, Jézus, Lélek rejtező kiléte Elhozzák nekünk a Föld Arany Rámáját Ős-tradícióknak gazdag életfáját Mennyeknek virága menti meg a lelkünk Világnak világa Mária virága Isten egyszülöttje, tőled, érted élünk Békás-szoros, Gazdagrét, 2008. november 17. 24

Partium

Merlin és Torda Földvári domb nyergén áll büszke platánfa Jelzi nagy királyok bölcsének nyughelyét Ki mágus és táltos, Merlin és Torda volt Híd Ég és Föld között, királyok királya Nagyobb, mint a züllött, gyilkos birodalmak Szultánjainak és nagyvezíreinek Vitéz legyőzője, kerekasztal hőse Zsarnokoknak réme, Arthur győztes kelta Másik test-köntösben hunmagyar Attila Keresztény Istennek váteszi ostora Mestereiké az igazi dicsőség Merlin és ővele egylényegű Torda Isten üzenetét hordozó táltosok Menny kapuját védő arkangyalmágusok Kik újra és újra feltámadnak, amint Isten, Jézus, Lélek, Szűz Babba Mária Földi Birodalmát bemocskolni vágyó Barbár újhódítók, bálványok, fétisek Zsoldosai porig rombolnák hazánkat Ám a Szentháromság Örök Prófétái Ma is létre kelnek, s megvédnek bennünket Magyar Szent Korona máguserejével Balatonföldvár, 2019. július 29.

Partium

JUHÁSZ ZSUZSANNA

Anyafüggők Az baleset, volt, főnök. Ahogy Nárcisz önmagába szerelmesen a patakba esett és megfulladt. Bár hogy lehet megfulladni egy sekély patakban, gondoltál rá? És jobb is volt neki, mert nárcisznak lenni nem jó, hidd el. De itt most nagyon megszaporodtak. Hárman lettek hirtelen. Eddig ketten voltak csak. De így nagy lesz rajtunk a nyomás. Egy ilyen kis szervezet nem bír el ennyi önimádót, jól kifejlett, középkorba hajló nárciszt. Középkor, az. Az lesz itt nemsokára. Inkvizíciós és kínhalál, persze, átvitt értelemben, de nekünk, nem nekik. Ők jól megvannak velünk, és nélkülünk rosszul éreznék magukat. Csak nekünk lesz rossz. Mi járhatunk folyton utánuk, hogy vajon mivel bántottuk meg őket. Ráadásul imádnak dolgozni, első ránézésre munkaalkoholistának tűnnek. Pedig amiért jönnek igazán, csak mi vagyunk. Hisz láthatod te is, jól, kitartóan dolgoznak. Magukra is hagyhatod őket, nem kell folyton a fenekükbe, vagyis a nyakukba lihegned, hogy ellenőrizd őket. Pedig hát nem is mondtam hülyeséget, valszeg ez is hiányzott nekik. A testi-lelki melegség az anyjuktól. Én a totyogós gyerekeimet megfújtam meleggel. Ez egy játék volt. Feküdtek csendben, várakozón. Majd odahajoltam a hasuk fölé, és meleget leheltem rájuk. Nagyon élvezték. ÉS valóban ősi dolog lehetett. Hogy a nagy, erős felnőtt nem bánt, a megszokott, mindig jelen levő arc sose bánt. Még akkor se, ha védtelenül fekszenek, csupasz hassal, hanem melegít. Melengeti bennünk az életet. Az életkedvet. És ezek nem is nárciszok, hanem kis testű, jól fejlett, jól táplált emberek, de tele vannak készséggel, hogy bármitől megsértődjenek. Ezek a modern nárciszok mimózák inkább. Legfőbb szükségletük a megsértődés. Folyton dicsérned kellene őket, hogy megelőzd a durcit. De te meg nem szeretsz dicsérni. Szóval bajban leszünk. Mert ennyi mimózával már nem bírunk el. A többiek sárba lesznek tiporva általuk. Meglátod, ők fognak győzni, mert a normálok kifekszenek. Mert a normálok nem értenek semmit. Se a mostaniak, se az újak. Mert nem is adnak okot, de folyton fújni fognak rájuk, furkászni fogják őket. És ez hosszú távon elviselhetetlen. De jó dolgozók, az biztos. És jönnek is rendesen. Naná, hogy jönnek, mert nekik van szükségük ránk leginkább. És nem fordítva. Hogy legyen, akire megsértődhessenek. Hogy aztán legyen, aki kiengeszteli őket. Aki dicsérgeti. Ami ugye, a te dolgod, lenne, főnök. Engem hagyjál ki ebből. Velem, ha lehet, csak ritkán oszd be őket. Ha azt akarod, hogy ne billenjek meg, csak módjával sózd őket a nyakamba. Mert igyekszem én, de hárommal én se fogok bírni. És te se, és a többiek se. De ne félj, kicsinálni azért nem fognak bennünket. Mert kellünk nekik közönségnek, és én szívesen meg is hallgatom őket, és dicsérgetem is, de sose elég nekik. Sose, olykor még azért is megsértődnek, ha nem a megfelelő szót használom a dicsérethez. És ez végül is nem munkaköri kötelességem, bár a mentálos én vagyok, és a főnök te vagy. De a tied se. Neked se kötelességed folyton utánuk járni, és életet lehelni beléjük.

Partium

Mert azért, hisz’ látod te is, olykor nagyon letörtek tudnak lenni. Igen, hangulatemberek. Főnök, ha mindent tudni akarsz róluk, képzelj el egy kisgyereket, akit hol fel, magasra emel az anyja vagy apja, magasra, boldogan, a maga feje fölé. Imádón, elismerőn. Hol a földre dobja, és azt mondja neki, hogy semmit se ér. Tűnjön a szeme elől. Pedig a gyereknek arra lenne szüksége, hogy néhányszor azt hallja, ügyes vagy, jól tetted. És akkor úgy nő fel, hogy ő alapjában véve ügyes és jó ember, képes bármire a tárgyi világgal, és nem képes nagyon ártani a többieknek. Csak ennyi az egész. Mert mindenkinek meg kell kapnia a maga dicséret-fejadagját, hogy normál felnőtt legyen. De a mimózák szülei nem biztosították ezt a mennyiséget, és azért ők keresik, szimatolják, űzik a pozitív visszajelzéseket. Olykor még meg is alázkodnak, hagyják, hogy kihasználják őket, csakhogy egy falat jó szóhoz jussanak. De főleg kiprovokálják, addig piszkálnak, amíg végre mondasz valamit róluk. Csak adj valami visszajelzést róluk. Hogy vannak, léteznek. Mert nekik nem alakul ki valami fix személyiségmagjuk. Valami atombiztos központi mag, tudás önmagukról. Hogy kik is ők valójában. Ami megvédené őket minden rossz, igaztalan visszajelzéstől. Pletykáktól, kifúrástól. Vádtól, aminek nincs alapja. És ezért folyton arra szorulnak, hogy más mérlegeljen helyettük. Ők képtelenek megdicsérni vagy megdorgálni magukat. Mert hol fent vannak, hol lent. Mikor elönti őket az önimádat, fent, az már fokozhatatlan, és mikor elönti őket a bánat odalent, az is. Ők nem tudnak, nem is tudhatnak belenyúlni ebbe a le-fel pattogásba. Kicsit olyan ez, mint Jézus. Az emberjézus és az istenkrisztus kettőssége. Jézus az Isten szerelmetes egyetlen fia volt, akiben gyönyörködött. Akiben a legnagyobb gyönyörűségét lelte, a tőle született, isteni gyermek. De Jézus volt az is, akit hagyott a kereszten kínhalált halni. Az első igazán jó embert, aki tudott csodát tenni, de ezt csak azért tette, hogy rájöjj magadra, hogy higgy magadban. A magad erejében és a magad jóságában. Hogy fel tudsz állni, hogy képes vagy jót cselekedni mindenkor. De ha rosszul sül el, az se baj, mert amit teszel, jószándékkal teszed. És arról már nem te tehetsz, hogy itt-ott a pokol felé vezető út is jószándékkal van kikövezve. De nem baj, mert majd bánni fogod, tanulsz az ilyen döntéseidből is. Mert hatalmad, igazán nagy hatalmad neked van magad fölött. És miért ne lehetnél olykor sikertelen is. Az benne van a pakliban, vagy Isten kifürkészhetetlenségében. És emlékszel Jézus utolsó szavaira? Kétféleképpen fordítják. Mert Jézus se tudta, de azóta az ember se, hogy ki is Isten? Mit is mond Jézus első olvasatban? Elvégeztetett. Meglett, amit Atyám akart. Atyám, a hatalmas úr. Aki, ha akarja, a fiát is feláldozza. De ott a másik olvasat is: Isten, Istenem, mért hagyál el engem, és mért távozál el az én testemnek megtartásától? Hogy jól van, legyen, legyen a halálom, de legalább tudjam az okát, célját, értelmét. Légy jó Atyám, és ezért ne hagyj kétségek között… De otthagyta. Hát ezért mondom neked, hogy osszad csak be velem őket. De azért módjával. Mert mi ugyan még többen vagyunk, vagy ha nem is, józanabbak vagyunk. Vagy csak többet, messzebbre látunk, ki tudja. Hát csak szeresd őket te is. Szeresd, ahogy tudod, amikor tudod, ahogy én is. De igazán jók sose leszünk nekik. Mert keresik, keresik a jó anyát, jó apát, de meg nem

Partium

fogják találni soha. Mert gondold csak el, hányszor, de hányszor álmodoztak a porban, vagy a házból kiűzve, erdőben, parkban, szoba sarkában, hogy van őnekik. Van jó szülőjük valahol. Mert a gyerek könnyen vigasztalódik, könnyen megvigasztalja magát. De a gyerekálmokból összerakott, összefont apák és anyák tökéletesek, hibátlanok. Márpedig ilyenek nincsenek. Még az istenatyákkal is jobb párbeszédben lenni. Ahogy Jézus akarta volna, ha meg nem hal. Jobb olykor megkérdezni magunktól, kik is vagyunk, elgondolkodni azon, milyen is az Isten, akit magunk fölé emeltünk. És persze jó dolgozók, be lehet lelkesíteni őket, és olyankor szárnyakat kapnak. Gyorsak, pontosak, csak hagyni kell őket, főleg egyedül dolgozni. Mert rossz csapatjátékosok. De ha dolgoznak, megélik, amit mindig kellene, azt, hogy magában a cselekvésben, a munkában van a jutalom. Hogy nem kell se dicséret, se semmi. Mert tenni, csinálni valamit, az jó. Olyankor mintha az ember eggyé válna a világgal, eggyé minden mozgással, minden történéssel, erővel, folyóval. És eggyé minden emberrel, aki valami értelmeset csinál éppen. És főleg, nem pénzért, hanem csak úgy, a maga örömére, a maga teste és képessége örömére. És ez jó. Nekik, a mimózáknak is jót tesz. Csak olykor nehéz belendíteni őket. Olykor megnyílnak. Nagy ritkán kiszólnak az önimádat álarca mögül. És beszélnek, de te, olyanokat mondanak magukról, és olyan hangon, mint te. Mintha sírból szólnának hozzád. Olyan hidegek, kíméletlenek azok a szavak, amiket magukra mondanak. Olyan lassan, hidegen, kimérten ostorozzák magukat, hogy az ember beleborzong. Te, és olyan vékonyka gyerekhangon csinálják mindezt, hogy az ember szíve belesajog. De tényleg, mint egy koporsóba tett kisgyerek, olyanok. És sírnak is olykor. Tényleg. Mint nyitott koporsóban fekvő kisgyerekek, olyanok, akikről a szüleik, a világ, az Isten még nem döntötte el, hogy mi legyen velük. Rárakja-e a fedelet, a koporsóét. De valójában a szüleiket se lehet kárhoztatni. Ez volt az a nemzedék, amit megzavart a technológiai forradalom, a gyors privatizáció, nyomában a munkanélküliség. És ők vették fel a legtöbb hitelt is. Ők nem tudták először, milyen gyereket is neveljenek. Önzőt, sikereset, mindenkin átgázolót, könyöklőt, pókerarcút, vagy önzetlent, melegszívűt, aki jóságával váltja meg a világot, de úgy, hogy közben ő is életben maradhasson benne. Ugye, te is érted már őket?

Partium

KÉGL ILDIKÓ

drótkötélpálya

diagnózis

bölcső és sírkert között kifeszített drótkötél a lét bort és csókot kapaszkodónak használva mezítláb egyensúlyozunk rajta közben zsoltárokat mormolunk s tűnődve nézzük látómezőnkbe röppenő szélfútta haját a Bükknek.

úgy szeretlek hogy legszívesebben agyonlőttelek volna március nyolcadikán kettőkor az onkológia melletti fornettiben amikor a diagnózist megláttam épp rám került a sor csak már nem voltam éhes este lett hirtelen vagy alkonyat de legalábbis túl késő bénultan bámultam a bennem vetített esti filmet: kihullott hajad véres köpeted levegővételért folytatott ádáz harcod... milyen ügyesen alakítottad a rád osztott szerepet míg én kétségbeesve sulykoltam magamba: kegyelemből sem ölünk anyákat

bibliográfia vagyok ütemhangsúlyos versben a hangsúlytalan szótag ragulevesben csipetnyi tárkony nylonharisnyán a felfutó szem vagyok sűrű fekete szempillák közé zárt kétkedés szövegkorpuszban megkopott melléknév vagyok ma és vagyok tegnap és vagyok a holnapot kétségbeesve színező filmkocka jelenet egy alacsony költségvetésű művészfilmben amit Párizs helyett Borsodban forgatott az Isten

Partium

VARGA CSENGE ORSOLYA

Summer Wine Avagy névtelen idegenek felemássága Megfogadtam, hogy sosem írok róla, sosem írom le a nevét, mert az olyan, mintha ismerném. Bár a nevét nem írtam le, egy hét után már nem tudtam megállni, hogy ne firkáljak egy mondatot róla. “Ami vagy, az egy karc nélküli arc; ami vagyok, az egy arc nélküli karc.” Egy író ember újraírja saját kötődéseit az élete bizonyos részeiről, szimbolikusan, elvontan. Miniatűr változatban reprodukálok számomra fontos mozzanatokat. Ezért vagyok most itt. A genézisben az a legszebb, hogy elkezdődik, majd sosem lesz vége. Ha meghalsz. Akkor vége. Bár ki tudja. Egyet tudok biztosra: „nekicsapok az égnek egy madarat”. Szétfeszíti a mellkasomat a gyűlölet, a bosszúvágy, és találd ki, hogy ki marad alul. Én. Emlékszem, amikor még mindent szerettem. Lágyan borult az éjszaka a völgyre. Először a dombok sötétedtek, majd vörös szélű sziluettekké alakultak, és mi akkor éltünk. Mikor sötét lett minden, én tündököltem. Ilyenkor bújtam elő, átitatva a feketeséget. Páran maradtunk a lámpák alatt, ös�szepréselődve egy padon. Akár egy hullámtörés, úgy jött a reggel is. A tegnapok csak múló állapotok, minden reggel a lovakkal kezdődött és a nap velük záródott. Ha virrasztottam éjjel, néha bementem a meleg istállóba és hallgattam a lovak kiegyensúlyozott légzését. Szerelem volt. Lázasan figyeltem a hatalmas szemeket, a hozzámdörgölődő hatalmas állatokat. Azért vert a szívem, mert az életem addig egy álca volt. Vergődő madár, akit megfosztottak a túlparton levő lovardától, ahonnan senki nem integetett vissza. Ott ültem egy szénát rágva. Ennyi az élet- gondoltam. Bőven elég, ha az álmod visszatér a valóságba. Tökéletes egyensúly. Gyakran maradtam egyedül éjszakára, mitől féltem volna? Egy álomban sosem hal meg az ember. Elhiszed, hogy szabadon élsz, mikor nyeregbe ülsz és körbe-körbe vágtázol. Az sem érdekel, hogy múlik az élet. Elfelejted a jövőt. Annyit tudsz, hogy a mostban vagy, és attól sem félsz. Menekülni sosem akartam, mert a lábam nem vitt tovább a falu határánál. Aztán valaki jelzi, hogyha menni kell, gondoltam. Értelmetlen csendtől zúgott a fülem, mégis ki köszönne el tőlem? Én voltam a városi lány, aki kicsit kilógott mindenhonnan. Aki tizenhat évesnek néz ki és egy 17 éves lány lett a példaképe. Túl abszurd vagyok. Mégis találtam szeretetet. Szeretetet a maga módján. Minden ember úgy tűnt, hogy képes lenne a mélyben is lélegeztetni. A beilleszkedésnél valahogy mindig azt érzi az ember, hogy muszáj megbízzon a többiekben. Saját magadnak hazudsz. És hiába fúj rád a bizonytalanság szele, te csak tovább mész és odaadod a kezed, hogy vezessenek. Mindig az jut eszembe, amikor ketten maradtunk a Naplánnyal. Őrölt kávé, frissen nyitott sör, mosogatás és ég velünk. Naplány volt a legérdekesebb számomra, mert egyszerre hasonlítottunk és különböztünk, ilyenkor meg senki nem nyer. Megadtam magam neki, mert legfeljebb csak ismeretségünk végét jelentette volna. Azt hittem, hogy az semmi. Végül ő lett a

Partium

láthatatlan önmagam, és jobban kapaszkodtam belé, mint a róla leírt szavaimba. A füzetét az éjjeliszekrényén tartotta, én az enyémet az ágy alatt. Ketten egyedül tompítottuk a késő éjszaka csöndjét. Nem szerelmes voltam, csak csodáló. Majd harcba kellet szálljak egy másik lánnyal, kivel a Napot akartuk meghódítani. De minek harcoltam? Elgyengültem a figyelemfelkeltésben. A lány hangja megváltoztatja az állapotát, amire én sosem voltam képes. Szemmel senki nem láthatta a féltékenységet. Egyetlen motivációm a munkaköröm maradt. És el is vesztem. Mindig csak annyit mondtam: dolgom van! Lassan már csak akkor lovagoltam, amikor senki nem volt ott, máskor meg a pályát locsoltam. Én lettem az árnyék, a túrákból kihagyott személy. Átadtam a helyem, de nem panaszkodom. Nem panaszkodom, mert Naplánnyal esténként ketten ültünk a tetőn, ketten beszéltünk a saját nyelvünkön, de már azt sem tudom miről. Talán a zavar. Talán mert piedesztálra helyeztem. Ketten olvastunk az árnyékban, gyűjtögetve a csikkeket üres flakonokba. A kapcsolatunk talán sosem a lovakról szólt. Inkább az irodalomról, zenéről, random szavakról és hagymasütésről. Ketten kerestünk kecskét és húztunk villanypásztort, ketten szolgáltunk fel penészes kenyeret a vendégeknek, mégis egyetlen nyomunk a pályán maradt lábunk volt (amit el is mosott az eső). Az egymáshoz való viszonyulásunk a legfurább dolog volt. Szükségünk volt-e egymásra? Egyedül ő látott sírni, és egyedül ő ölelt át, fogta a kezem, amikor a leginkább magam alatt voltam, a férfikezű augusztusi délutánban. Támasz volt. Borzos hajjal nézett fel az égre, akár egy festményre, a szinkronúszó madarakra- égbolt játék. Nekem csak fantomkép. Még mindig idegen. Akkor idegen vagyok én is magamnak. Egy tökéletes illúzió. Álombeli tájakon, füstös konyhában, mindig lószagúan- kötelék mégsincs. Míg nem találtam hangra, körhintapörgés voltam. Lovakhoz be, lovaktól ki, lovakat be, lovakat ki. Gyermekségem otthoníze volt a szobám, a nyeregkamra, a boxok. Arra néztem, amerre akartam. A teljes létezés csak a természetben valósulhat meg. És mégis, közbeszól az ismerősök jelenléte. Mert mondjuk ki, nem barátok - emberek - akik ragaszkodnak egymás társaságához. Hajnalban keltem. A völgyecske fehér ködben úszott. Ahogy kiléptem, a langyos nyirkos levegő bekúszott a felsőm alá. Libabőrös lettem a frissességtől. Egy lovásznak tudnia kell számolni. Mennyi széna kell? Annyi. És az annyi az nem egyenlő az en�nyivel. Valahogy ráérez az ember. A lovakról nem kérdezni kell, hanem megismerni. De ki ismer meg kit először? Ha kiszámolod, te vagy az x, akinek az eredményét már rég megtalálta a ló. Arra kér, hogy bízzak benne, hogy tanuljam meg az ő nyelvét és akkor biztos nem szalad el a legelő másik végébe. Puha orrát hozzámnyomja, közben a szabadságról álmodik. Párafoltot lehel rám, elég hiteles magatartás. Bízz bennem, én tartalak. Mindig tartottunk téged és elhoztuk az újászületést. Változatlanul szelíd lovak idomítanak az engedelmességre. Levetem vadságom, behorpad, és csak ücsörgöm az újrakezdésben. Itt nincs sírás. Otthon is jó volt, kicsit hiányzott a lovarda, de muszáj volt bevalljam magamnak, hogy ezek a hátasok életkedvet adtak nekem. Napról napra rúgtam le a gátaimat. Egymásra hajló fűszálak közül néztem- tekintélyes távolságból Naplányt. Gyerekkorom óta automatikusan arra várok, hogy észrevegyenek, de nekem ne kelljen megszólalni. Ilyen volt ő is. Azonos értékű gondolatokkal kommunikáltunk. Ezek jó dolgok. Szükségesek. Nem vettünk észre valamit, de eljött az idő,

Partium

hogy megtaláljuk. A határ köztünk egy harmadik személy, akit jobban preferált, hisz ismerte. Velem jössz? – kérdeztem. Hátha rávezetem a két véglet közötti egyensúlyra. De az életben nem számít semmi és senki, csak az, hogy mit gondolsz róla. Nincs rosszabb a megparancsolt sietségnél. Sietett, rajtam keresztül, hogy mindenkit üdvözölhessen. Néztelek álmos szemmel, és arra gondoltam, hogy milyen nagy szerencse, hogy itt vannak nekem a betűk. A napok körvonalainak szilárdsága úgy vonta maga után a nyugalmat, mint munkáskéz a reggelijét. Titkos szenvedéllyel dobtam villára a szénát és függőként kevertem be az abrakot. Hagytam kifolyni az ujjaim között a nedves eledelt. Ragyogott a felsepert por a fényben. A toporzékoló lovak ijedté dermesztették a másik lovászt. Magamban nevettem rajta. És akkor még nem is tudtam, hogy majd messze sodor a szirénahang. Beszélt hozzám, de torkában tél volt, indult volna már támadásra, csak éppen egy helyzet sem volt jó. Múló állapotnak gondoltam. Árva testem úgy gondolta, hogy létezni mégis jó, nincs veszély. Amíg ló van nálam, nincs veszély. Sétálok körbe, ügetünk, térülünk, fordulunk- egyszerű a képlet. Légiesen, akár egy balerina, magasra emeli négy lábát a barátom. Nyerít. Légy szelíd- üzente nekem. Mert tudta jól, hogy lelkem mélyén tartok a férfitől. De vajon harcolnék-e, ha úgy hozza az idő? Úgy vagyok itt otthon, mint fodrozódó víztükör- amiben látom magam, de te is látod magad. Itt mindenki mezítláb jár, itt titkok nincsenek. Az orkánban is megállunk akár …. amíg nincs igazi vész. Fogom erősen a lovat és nem is engedem el magam mellől. Találkozásunk érdekes fény. Követ és elengedem. Nem mozdul mellőlem, pedig az előbb még keringtünk. Mindig azt kérdezték tőlem, hogy nehéz-e megbízni egy hatalmas állatban. Az én kérdésem inkább az, hogy bízole az emberben? Megbújunk magunkban esztelen, és elvárjuk, hogy szeressenek, majd két hét után azon kapom magam, hogy szabadulni képtelen nő vagyok. A félelem utolér és lefog. A karcsú hegyek hajlatán villog a homály. Mondd, Naplány, csak bennem remeg a hajlékony nyári éjszaka? Ki fejt meg téged? Hangom nem jut utánad. Láttad te is a tépdelő világot, de mégsem tudjuk, mi van mögötte. Nem felelsz akkor sem, ha rád ordít egy százéves tölgy. Te tudod a titkot, de mégsem szólalsz meg. Elsötétül minden, csak mi maradtunk ketten, mint akit az Úr megteremtett, majd meg is feledkezett róluk. Üveggolyó voltál végig a szorítani képtelen kezemben. Neved hallatán összeszorult torkom. Az emlék fénye, fényképed széle. Borosüveg csapódik a nyárnak. Megtanultam, hogy mit is jelent a szabadság valójában. Hiába kerestem mindigis azt, valahogy egy tonnás madárnak tűnt, de azért elhittem, hogy szabadnak lenni küzdelem. Aztán az ember valahogy rájön, hogy olyan könnyen libben a boldogság, mint a megsemmisülés. És minek csodálkozni, amikor majdnem pénz nélkül élsz teljes életet, deszkával gurulsz az út közepén, száguldozol a biciklivel és semmi gondod nincs. Az izmok maguktól teszik a dolgukat, gyorsabbak a légzésnél, hevesebben égnek, mint tölgy a kandallóban. Csak a szél hűt. Itt még világjárvány sincs. A csészék nyomára újabb csészék kerülnek és alátétnyomok fodrozódnak az asztalon. Kimondatlan szavaim papírgalacsinokká alakulnak az agyamban, majd az erős napsütés kiégeti őket. Semmi hasznuk. Függetleníteni kell a gondolataimat. Amúgy is, mindenki ott volt, aki számított, inkább szocializálódom- gondoltam. Nagy meglepe-

Partium

tésemre, Naplány egyedül ült le mellém, egy ujjal valami dallamot kopogtatva. Azon a napon valahogy mindenki más volt. Energiával teli fiatalok foglalták be az udvar pázsitját a táncoló lombok alatt és méterekre hallatszódott a röhögés. Ki sem tűntem a tizenévesek közül. Arra néztem, amerre vitt a tekintetem, szabadon, önkívületben szédelegtem. Rutinos mozdulatokkal magyaráztam a semmit, valami túl bonyolultat a végére, amit már senki sem értett. Egy szempár nézett rám. Még mindig nem tudtam, ki ő, hogy miért is mutatkozott meg az életemben, de csak folytattam a mondókámat. Nem tévedtem, ő is ugyanolyan nyughatatlan gondolkodó fajzat volt, mint én. A tavacska felé néztem, hátha valaki megszólal, de semmi. Megint a tonnás madár zuhan felém, a küzdelem, ki kell jutni a kínos helyzetből. Naplány is láthatta a zuhanó madarat, hirtelen beszélni kezdett, és zuhanórepülésében állt meg a madár a fejünk felett. Talán senki más nem látta. Szorgosan fotózta az emberek arcait szemeivel, de tudtam jól, hogy este, mikor leülünk beszélni, egy arcra sem fog emlékezni. Minek is tartana magának hulladékot? Megint arra gondoltam, bár olyan lehetnék, mint ő. Csak a hibáit szerettem benne. Senki nem tudott olyan precízen az élet mellé nyúlni, majd jól kijönni belőle, mint ő. Vajon tudatában volt-e a tehetségének? Plusz a gesztusokra is odafigyelt. A nyelv gyökerére, a hangszálak rezonálására, a könnycsatornák részleges dugulására. Mindenre. Megtévesztett minden tette, nem voltam egyedül, de szerintem annyian nem is szerettek, hiszen folyamatosan visszacsatolásokat kerestem. Sosem találtam. Néha olyan gyorsan kellett meneküljek a sírástól, hogy gondolkodni sem volt időm. Nem miatta. De ez is a szabadság része. Sosem akartam, hogy ez a nyár véget érjen. Vagy ez az élet. Életemben először értelmét láttam mindennek. Ha nem is voltam mindig túl jó, tudtam, hogy csak jobb és jobb lehetek. Jóból is megárt a sok. Elaludt az Isten. Elvesztett kulcsok a zárban. Törött poharak a vitrinben. Látom, nem látod, hogy fáj. Vagy csak úgy teszel, mintha nem látnád. Léptek nélkül táncolok. Nyereg nélkül ülök a lóra. Kölcsönösen tűntünk el, de te jobban. Igazából sosem engedtelek közel, ahogy te sem engem. Talán ezért bíztam benned annyira. A némaságot ordítás követte, de ezt már sosem fogod hallani. Felejts helyettem is. Olyannyira kerestem a különlegességet benned, hogy már nem tudom elfelejteni. Ahogy semmit, ami a nyáron történt. Summer Wine. Lassan, de elfogyott a borunk, és akkor még azt sem tudtam, hogy pár nap múlva a nyaram is elfogy veled együtt. Egy domb vagy hegy, egy varangytól való visítás maradt nekem. Majd egy rendőrautó jött és nem emlékszem rá. Fülemben csengett szüleim kétségbeesett hangja, láttam magam előtt, ahogy pizsamásan ülnek autóba és szaladnak utánam. Az emlékek olyan nyúlósan ragadtak hozzám, hogy végre felfogtam: vége. November van. Kinézek az ablakon arra a világra, amit egykor ismertem. Elvettek tőlem mindent. Amit összegyűjtöttem, azt sem kaptam meg. Amikor felolvasták a vallomásod, veszekedni kezdtem, hogy ez nem a tied lehet, összekeverték valaki máséval. Lehet nem tűnt valósnak az egész, lehet nem akartál beszélni róla, lehet elfelejtetted, hogy minden segítségedet felajánlottad. És lehet, hogy a hangszálam rezonanciáit sem figyelted akkor. Én nem rád haragszom. Te, aki eltűntél, és letagadtad segítséged, soha nem érkeztél meg megkeresni a kulcsokat

Partium

a zárban. Pedig az jelentette akkor a legtöbbet, hogy mellettem voltál. Ez volt a kulcs a zárban, amit elvesztettünk, de mindvégig tudtuk, hogy hol van. Annyi befejezetlenség maradt utánam, hogy már beleuntam. Krónikus hiány minden reggel. A fejemben maradt a lovaglócsizmás láb – talán barát – kinek már nevét sem kérdezem, mert kínosan érzem magam. Legyen enyém a frissen vágott fű illata, a megbékélés és a hangok peremén ülő emlék. Mert én a férfikezű augusztus után eltűntem. Az árnyékom örökre ott marad a silóban. Ott vagyok a házban is, szeretettel, csalódottsággal. Nem láthattok, de tévedéseiteket a pszichém felissza. Mindennek dacára maradni akartam, zavart aggyal, elveszített testtel. Mielőtt becsuknátok utánam az ajtót, gondoljátok végig, hogy elvisztek- e mindent belőlem? Mielőtt hátat fordítotok nekem, gondoljatok arra, hogy ettől a lakatlanságtól elkárhozik mindenki. És bármerre léptek, reggelre mindenki saját börtönében ébred. Tetőtől talpig kidőlt gyanútlan testem. Mit rejt lelketek mélye, nem tudom. Kedves Mindenki. Magatok ellen támadtok és azóta sem lelem nyugtom. Orvostól orvosig járok, dadogva a sírástól. Mert az ember későn kezd el sírni. És amikor elkezd, egyből pszchiátriára kerül. Néha mégis röhögve nézném végig, ahogy szétfeszít a szenvedés mindenkit. Ott állnék a világ tetején, nézve, ahogy vergődnek a linóleumföldön, ahogy megbolondulnak, majd a könnyek hűlt helyét mégjobban lefagyasztanám. Emlékszem, amikor arra kértem az Istent, hogy engedjen el. Ő azt mondta, találjak magamnak színeket. Egyedül én vagyok. Egyedül én számítok. Saját magamnak vagyok az őre, a büntetője és szeretője. Több dologgal vádolnak, mint Krisztust, de azt mondják, hogy mindenkinek megvan a saját keresztje. A Golgotámon a valóság biztos jeleivel hűlök ki. Kedves ügyészek, ti mind hüllők vagytok. Vegyétek magatokra szavatok súlyát, görnyedjetek alatta, tessék. Hentesüzlet vagyok. Vagdossák belőlem azt a letépett ruhát is, amim még maradt. Mosolygok mindenhol, de nem a boldogságtól. Elképzelek mindenkit sírni és hajat tépni. Minden egyes ember megszokhatatlan órajárás. Elvágyódom az altatómhoz, pedig pontosan tudom, hogy éjszaka magamra pisilek. Lázas megvetéssel veszek meg: harapok, tépek, téplek, cafatokra, darabokra, de te hallgass. Úgy hallgass, mintha semmi sem fájna. A mosolyom íze a szádon. Eltömni a békét. Otthagyni, agyonütni. Bár ezt mindig sajnáltam. Bőrömtől nyúz a bíróság, széttapos a pszichológus, bedrogoz a pszichiáter. Felakadt szemekkel hazaterelem a gondolataimat, istállókba, lovak közé. Nem bírtak velem az emberek, mert nem értették a csontszáraz arcot és a vértől ázott alsóneműt. Kocsonyás sebek a combomon, villogó bicska él lábnyomai a romlott húsomban. Ideges betűim az én szívemben dobbannak. Ha tudnám … leginkább azt, hogy mi van a fejetekben- az én testem mellett a tietek is billegne egy pallón, amit csak úgy hívok: véna. Milyen könnyű összetörni bármit is egy megfelelő fintorral. Ásom a saját sírom, kiszívom a mocskot belőle, aztán átadom inkább azoknak, akik a pallón billegnek. Lassan előhívott gondolatok súlya húz le, a memória betelik, mint az üres pohár. És nem látok mást, csak azt, ahogy belém áll a bíróság a zavaros tanúvallomások miatt. Én próbálok emlékezni a lovakra, és a többi haverra, akikkel mindig együtt szórakoztunk. Fagyos örömérzet van bennem, hogy mégis elértem valamit: újraéltem az álmom, de köddé válik az egész. Akárhogyis, anyámék

Partium

fájdalomtól eltorzult arcát látom magam előtt. Ahogy kimegy az erő a kezeikből, apám leejti a zsebkendőjét, anyám első könnycseppét. Betörtem a képernyőt, szétdobáltam a lovaglószettem, és csak annyit mondtam, dolgom volt, anyám. Idilli családképünk porcelánként tört össze. Elalszom. Még ott is táncol bennem a bosszúság. Te egészen máshol ingázol agyban, ezért is kezdtem és végeztem ostobán. Mégsem haragszom rád. Az ablakpárkányodról nézzük az életet és egyikünk sem bűnös. Annyi is elég, hogy milyen magas az ég és milyen szilánkos a mély. Nem tudom, csak remélem: álmomban még egyszer meghallgatjuk a Summer Wine-t, ha nem is vagyunk barátok. Patkónyomok és mezítlábak tapossák a lelkem. Kellemes bizsergés, de álmodni kevés. Embereket meggyőzni a valóságomról kevés. Beengedtél az előszobádba, én meg arról írok, hogy el akarlak érni, az meg kevés. Egyhangú jelenünk sorai. Egy nyári hónapot leírni kevés. Lehet, a nevem már neked is kínos. Ezekre nem találok választ, mert félek megtudni az igazságot. Inkább élek tévképzetbe. Végülis, eltűrtél egy hónapig magad mellett. A hallgatás volt, mi megszólított téged. Békés és fájdalmas dolgokról beszéltél nekem- csak hallgatnálak, teret adva magam helyett. Vérző fellegeket tudsz virágba öltöztetni. Sosem tudom meg, hogy ki voltál, ki vagy és ki leszel. Egy hónap jutott belőled, számolhatatlan pillanatok, idebent az agyban. Végpont. Téveszme. Nem tudom ki vagy és miért tettelek papírra. Nem kivégezni akarlak, csak megőrizni. Akárki is voltam számodra. Az orvos azt mondta, jobb, ha nem látjuk többé egymást. Legalább te legyél boldog, Naplány, és ne engedd elfolyni bódultan keringő szavaid. Maradok tisztelettel, neveink nélkül.

FELLINGER KÁROLY

Partium

Horog Apu nagyon szereti a friss halat, azt mondja, az a hal a legfinomabb, amit az ember maga fog ki a Kis-Dunából. Ma mégis egy halkonzerv van a kezében, azt próbálja felnyitni. Kisöcsém szerint ez akadhatott hajnalban a horgára, mert az nem létezik, hogy apu semmit se fogjon.

Huszár Apu mesélte, hogy több száz éve egy derék, harcsabajszú magyar huszár, akire ő hasonlít a legjobban, hét évig bolyongott a falunkban, mire kitalált belőle. Való igaz, még most is girbe-görbe a község legtöbb utcája, válaszolta erre anyu, de a huszár útja egyenesen a magamfajta szépasszonyokhoz vezetett. Én meg azóta is töröm a fejem, vajon mit jelentsen ez?

Partium

Aranykulcs Van a faluban egy féllábú koldus, aki előtt minden ajtó bezárul. Ha nagy leszek, szerzek neki aranykulcsot, mert apu szerint azzal minden zárat ki lehet nyitni.

Darázsfészek Apu ma nagyon bátor, kitett magáért, azzal ijesztgette a főnökét, hogy elárulja, elmondja mindenkinek, hogy nem is beszél hét nyelven, és a számítógéphez sem ért. A főnöke azt válaszolta, ha apu ezt megteszi, darázsfészekbe fog nyúlni, erről kezeskedik. Ha jól meggondolom, apu azért mégse annyira bátor, hogy egy felbolydult darázsfészekbe nyúljon. Ezt tudnia kellene a főnökének, számítógép nélkül is.

Partium

Úgy hiányzik Úgy hiányzik nekem és apunak a régi albérletünk, ahol a tulajdonos néninek volt egy hatalmas kürtje, ami még a megboldogult férje után maradt. Apu, ha szomorú volt, belefújt, világgá kürtölve vele a bánatunk. Ilyenkor a néni mindig hozott nekünk finom forró csokoládét. Amióta másik albérletben lakunk, senki sem törődik apuval, de még velem sem. Biztosan azért, mert az új tulajdonos néninek klarinétje meg trombitája van. Azokkal meg nem lehet világgá kürtölni semmit.

Rák Apu szerint a dédimama nagyon beteg, meg fog halni szegény. Azt is mondta, hogy rákja van. Másnap tűvé tettem mindent a dédinél, de nem találtam rákot sem a házában, sem a kertjében, de még az udvarán sem. Biztosan előre küldte a mennyországba.

Partium

RADNAI ISTVÁN

Rózsika nem érti Az öregasszony kinyitja a reggeli lapot. Délután van. Ha volna internetje, nem érdekelnék a tegnapi hírek. Vastag szemüvege van, a hírek mind apró betűvel. De nem hall jól, a hírek felét sem érti, ha bekapcsolja a rádiót. Így hát böngészi. Van a keze ügyében nagyító is. A szalagcímeket már majdnem mind elolvasta. Egy ideje csak a boltig megy. Némelyik szomszédasszony megállítja. Beszélgetni szeretne. De vele kiabálni kell. Persze annál inkább nem érti. Ezt a világot sem érti, a vírust sem. Rózsika töltötte ki a regisztrációját, telefonszámot is kell megadni, a Rózsikáét adják meg. Már el is felejtkezett róla. Valami furcsa van az idei februárban. Mintha a tavasz eltéved volna. Mennek, persze gyalog. Kinek van autója? A félvaknak? A nyugdíjas szövőnőnek? Amikor megérkezett Rózsika a hírrel, nem tudja, örüljön-e vagy féljen inkább. A tegnapi újság vagy négyezer betegről ad hírt. Elmennek a templom előtt. Bemennek. Régen rendszeresen járt misére. Szerette hallgatni a papjukat. Jóképű, csinos ember, okosat beszél és nem húzza-vonja. Meg lehet jegyezni. A mise végén, az áldás előtt, visszatér a legfontosabb mondatára. Egy hétig volt min gondolkodnia. Volt benne egy kis lelkifurdalás, de megnyugvás is. Egy asszony suttogva odaszól. Rózsika válaszol helyette. – Majd elmondom odakint, zengene a templom, olyan hangosan és tagoltan kell hozzá szólni. Kijönnek. Az ismeretlen is. Villamos sikolt a kanyarban. Összerezzen. Már majdnem lelépett a járdáról. A sínek ebben a keskeny utcában szinte érintik a járdát. A láncot kiakasztotta vagy elvitte valaki. A Rózsi még időben megfogja a karját. Az idegennek be nem áll a szája. – Magánügy – zárja le a szóáradatot Rózsika és menne tovább. Az idegen csak suttogja tovább a híreit. – Maga sosem csalta meg az urát? – kérdez rá emelt hangon Rózsika. Az öregasszony pergamen bőre besárgul, vörösödni nincs elég vére. Rózsika nem nagyon morfondírozik a hirtelen elhallgatásán, hiszen ezt várja öt perce. Ráadásul református, nem is érti, hogy mi a baja az ismeretlennek. Az ismeretlen elgondolkodva halad tovább. Megbotlik, pedig ismeri az utat, tudja, hogy ott egy kockakő hiányzik, emitt meg mozog valamelyik. Rózsika látja, de nem is sejti, mi lehet az oka. Nem is törődik vele. Az idegen nőt szíven találta Rózsika kérdése. A fiára gondol, akit a falu papja taníttatott. Rózsika becsönget a rendelőbe. Semmi mozgás. Végül mégis kijön az orvos. Kikísérte az előző beteget, így hát beengedi. Rózsikát nem. Eltűnnek az ajtó mögött. Egy-

Partium

szer csak kinéz az orvos és int Rózsikának, hogy bejöhet. Nem szól, csak megengedi, hogy bent várjon. Néhány perc múlva behívják Rózsikát a rendelőbe, hogy kikísérje a szomszédasszonyát a padig. Az orvos észrevette, hogy ismeretlen helyen bizonytalanul mozog a beteg. Már beoltották. – Üljenek le ide a padra, el ne menjenek, amíg nem szólok! – Kovácsné – szólítja meg a beteget – Kovács néni, szóljon, ha rosszul van! Megismétli hangosabban is. Kong a hatalmas üres váró. Rózsika csodálkozik, máskor teli van. Persze a járvány, más ilyenkor a módi. Majd otthon elmondja Kovácsnénak, itt nem lehet kiabálni – gondolja Rózsika. Kijön az orvos, az asszisztensnő kezében fecskendő, ő most nem jöhet. Beolt egy másik beteget, akit a túlsó oldalra ültetnek. Van köztük vagy tíz méter szociális távolság. – Maguk még itt vannak? – szól rájuk az orvos és belenéz Kovácsné szemébe. – Mehetnek, de szóljanak, ha a napokban mégis rosszul lenne! Igyon sok folyadékot, Kovácsné! – mondja a betegnek, pedig tudja, hogy nem érti. Helyette Rózsika bólogat. Kiszól az asszisztensnő: – Rózsika, maga még nincs a listán, csak az idősebbek. Hazaérnek. Rózsika elkéri az újságot. Az egyik hír a belső oldalon eszébe juttatja az ismeretlen asszony mondókáját. Nem is érti, mit mond Rózsika valami papról. Ő csak tengeti az életét és silabizálja az újságot, néha lebotorkál a boltba. Rózsika rábök egy cikkre. – Hol a nagyítóm? – mormolja. Rózsika a kezébe adja. Kovácsné, akit senki sem szólít a keresztnevén, összecsapná a kezét, de benne a nagyító. Két könnycsepp gördül le a két szeméből az újságra. Rózsika nem érti, ő református. – A papunk elment, meg akar nősülni! – motyogja szomorúan Kovácsné. Mindig motyog, csak néha kiabál, amikor nem hallja vissza a saját hangját. Rózsika csodálkozik. Házassági híreket nem szokott olvasni az újságban, csak a halálozási rovatot. Mit kell erről egy egész oldalon hírt adni. Beleolvas, de így sem érti. Valami firkász gúnyos hangon ír arról az emberről. Rózsika református, náluk a pap felesége ül a harmóniumnál, orgonára még nem telik. Vagy húsz évet szolgált előzőleg a lelkészházaspár, most választották meg őket Rózsikáék gyülekezetének új templomába.

Partium

M. FEHÉRVÁRI JUDIT

Margón túli sorok már nem hiszek a csodákban Isten eltervezte hogy beavatkozik a teremtésbe ha látja hogy elrontotta a virágok illatát a felhők színeit a sugárhajtás és az atombomba irányvesztett zuhanásait és mégis csoda hogy élünk hátunk mögött vírussal fertőzött keresztek előttünk a sima föld sírásókra várva mert lesznek elveszettek és túlélők vagyunk mind akik ma tesszük a dolgunk vásárlunk, főzünk, takarítunk, s készülünk a napra mikor majd értünk is eljönnek fekete dobozba tesznek hogy hazataláljunk végre a félelmek nélküli világba ahol nincsen internet és a televízió sem azt sugallja hogy védd magad mert életben maradhatsz ha viseled a maszkot és szurkáltatod magad amíg csak e bolygó a hazád hogy ne érjen utol téged is a modernkori pestis és elbujdoshatnék anzixokat festenék a két kezemmel ami valódi csoda volna mert nem ismerem a festékeket és azt sem tudom sovány arcokat rajzolnék-e mint Csontváry vagy reneszánsz puttókat próbálnék formázni a parti homok freskóit megörökítve mert mindenben ott bujkál a kép csak előhívni nem tudom mert bántja már hályogos szemeim a sötét az életrajzomat halálok írják kik föntről nézik agonizáló napjaim gyermekem férjem szüleim s minden felmenőm így ha kimerészkedek néha a tengerre és vitorlát bontok nincsen már célom merre és meddig suhanjak ezért csak a csillagok vezetnek a hajóm szárnyai engedelmesen követik útjaik és a mentőmellénnyel kormányzok mert nem tudom a széllel futunk-e versenyt és van-e egyáltalán kormányom vagy csak elképzelem hogy kapitány vagyok hiszen bolondnak már nem

Partium

nézhet senki mert a világ számomra kiürült a sírok mögül senki sem szól rám hogy nem jól merülök majd a víz alá ha búvárkodni akarok a kincset szeretném újra megörökíteni ami enyém volt s egyetlen így kapaszkodom a megneméretettségembe fejem fölött a sirályok ma hófehérek nem úgy mint mikor a szeméttelepen láttam őket potyázni és megtaláltam közben a kormányt is meg az árboc alatti síneket szegény Attila jut eszembe és ezerkilencszázharminchét de az idő elrohant mellettünk ő ott maradt én pedig még mindig itt vagyok kétezerhuszonegyben és egyetlen gyermekem lassan öt esztendeje halott akkor agyhártyagyulladást kapott sok fiatal de senki sem figyelmeztetett arra hogy egyetlen oltással védve van az ember egy darabig talán Kosztolányi írta le legjobban az öt évet és a fegyházat meg a klausztrofóbiát és elgondolom néha milyen szerencsés is vagyok rácsok vannak az ablakaimon az ajtóm hét ponton zár az életemből ami még maradt elrobog mellettem néha csak számlák hegyei figyelmeztetnek a hónapok múlására és a hó hiánya ha kinézek az ablakon ilyenkor angyalszárnyakat növesztek s elképzelem hogy újra a teremtés része vagyok és nem az elbukottak közé tartozom mert nincs mit tenni bele kell nyugodni sorsodba fiam mondta Antoine aki valaha az apám volt és tüdejének minden vérét kiköpve a hajópadlóra szenderült át a másvilágra de ennek is már huszonnyolc éve ott tartottam hogy öt esztendeje még volt aki anyának szólított de egy vörhenyes nyári napon belesétált a halálba és azóta árva vagyok minden nap ott lóg a kötél a nyakamban és nem értem micsoda tréfa áldozata vagyok mert ismét földhöz vágott a karmám álságos dolog ez hiszen csak én értem és elmagyarázni másnak nem tudom és nem is akarom milyen kakaskukorékoláskor lefeküdni s várni mikor strázsálnak fejem fölött újra a csillagok és lógatnak kötéllétrát de mászni hozzájuk nem tudok halasztódik a csípőműtétem két esztendeje már noha én pontosan kiszámoltam ott érjen utol a kaszás 42

Partium

Végül Végül rájössz, hogy mindaz, amit tettél: fákat, madarakat, hegyeket színeztél, tanultál, hallgattál, figyeltél a szóra, mind hamis volt és gyáva szolga, mert az Élet, ami mellett messze elkeringtél, pofonokat mért rád, miket nem értettél, csak most, hogy közeleg a végső óra, gondolsz arra, mi lehetett mindeknek célja… A lányom agyhalott. Most írom le először. Nekem fáj, mit ő nem érez már, mert nem tudom, hova tűnt a lelke, s, akihez beszélek, az csak a teste. Ámítom magam, hogy zöld mezőkön kószál, pillangókat reptet, s ahol most van, az maga a boldogság, mégis attól félek, ez a legnagyobb bolondság… Halljátok? Itt dübörög bennem a hiánya, Nem segít ezen már sem a hófehér tavi rózsa, sem a „Csíja-csicsíjja”… Megrezzen a lélegeztetőgép torka, ordítana, ha volna rá módja, de csak egy robot az, mi levegővel táplál, Galambom, szaladj ide hozzám! Anya! Te sohasem használtál ilyen szókat, honnan tudod, mikor kinek mondják, Anya! Te itt vagy? Bújj be ide hozzám! Magzatod voltam, s látod, ismét azzá váltam, így fekszünk mi mind Kómaországban. Anya! Nélküled nagyon fázom!

Partium

Végül rájössz, mindaz, amit tettél, Gyermeked nélkül csak fejed fölött lógó kötél, hiába tanultál, olvastál, írtál, próbáltad elmondani a fájdalmat, mi nap nap után átjárt, akartad éreztetni másokkal is ízét, nem sikerült átadni, csak azt a szenvedést, mi téged emészt, vagy talán, még azt sem, mert az élet ilyen: kegyesen bőséggel ellát, hogy aztán ezerszer is visszavegye uzsoráját…

Partium

KASZÁS ISTVÁN

Az öreg huszár Mikor reggel elindultunk, a kék mentébe öltözött eget a napsugár aranyos sújtással díszítette. A daliás, ősz férfiút a fia fizette be egy franciaországi körútra, nyolcvanéves születésnapja alkalmából. Életkorából vagy tíz évet letagadhatott volna. A francia gótika, vagy a festészet nem érdekelte különösebben, de a történelem annál inkább. Feszülten hallgatta, a francia felmenők, a gallok mitológiájáról elhangzottakat. A gallok vallása szerin, a Föld az a pokol, ahonnan csak azok távozhatnak, akiket feladat teljesítése közben, vagy harcban elesve, isteni áldozatként magukhoz fogad egy másik világ. Azt vallották, akik természetes módon haltak meg, kénytelenek a Földön újból megszületni. Ugyancsak figyelmesen méregette a katedrálisok menny felé törő tornyait, s fegyelmezetten rótta a Louvre hatalmas termeit. Leonardo da Vinci, vagy éppen Michelangelo művei nem hatottak rá különösebben, de szinte elhúzni sem lehetett a francia huszárokat ábrázoló festmények elől. Az egykori csataterek is – legyen az Verdun vagy éppen a Valmy dombok – lázba hozták. A Nagy Trianon palota előtt mélyeket sóhajtott, és egyik kezével barázdált arcán lecsorgó könnyeit törölgette, másikkal szorosan magához ölelte asszonyát. Megszólalni csak a negyedik napon hallottuk. Ekkor tudta meg, hogy Franciaországban mindmáig létezik a Bercsényi nevét viselő huszárezred. Hajdanán, az emigrációba kényszerített, vitézkötést viselő kuruc harcosok szervezték meg a híres francia könnyűlovasságot. Nem csak katonai tudásukat adták át, hanem a franciák még az öltözetüket is lemásolták. A mai francia Bercsényi ezred katonái a medverejtegető Pireneusokban bátorságot kívánó ejtőernyős kiképzést kapnak, és ahogyan az egy Bercsényi huszártól elvárható, jól megülik a lovat is. István bácsi este odamelegedett hozzánk a buszhoz, ahol éppen bordói vörös borral koccintgattunk. – Hiszen én is huszár voltam! – vallotta meg előttünk. – Az utolsó huszárezrednél, a nyíregyházinál szolgáltam – mondta büszkén kihúzva magát, és pödört egyet bajuszán. – Azután átraktak bennünket T-34-es tankokra – legyintett egyet lemondóan. – Akkora volt a bánatom, hogy be tudtam volna takarni vele a Holdat. Elkapta egy pillanatra a fejét, hogy ne láthassuk az arcát. Most hétköznapi öltözéket viselt, nem pedig gombos és zsinóros dolmányt, ami azon túl, hogy szép, megvédi a huszár mellét a kardvágástól. Nem volt rajta mente sem, melyet előírásszerűen a bal vállán vet át a huszár, hogy fedezze vele a kantárt tartó kezét. Hol van már az a kantár, és hol van már az a ló, amelyik István bácsi visszaemlékezéseiben táltos paripává nemesedett, akit talán még parázzsal is étettek? És hol a híres magyar huszárság – kön�nyűlovasaink – akiket Mátyás király nevez először e néven? A huszár, azonban holtáig huszár marad. Az asszonya mindig a jobb oldalán sétált vele, mert a férfi balján – ha csak képzeletben is – még mindig ott csüngött a kardja. Mintha elöljárójához szólott volna. – Idegenvezető úr! Hogy is van azzal a francia zeneszerzővel, meg a Rákóczi indulóval? Tudja, a zene az harmat a szívemnek. Egy pillanatra zavarba jött a bemondó – a sofőrök hívják így az idegenvezetőt – a

Partium

kicsit katonás, feljebbvalónak kijáró megszólítástól. Ő pont fordítva gondolta, éppen a huszárnak járna ki a nagyobb tisztelet. Lassan az ősz vitéz felé fordult, borospoharaik koccanása oldotta feszültségét, és mesélni kezdett. – Berlioz, 1846-os koncertjén, Pesten ő maga vezényelte szerzeményét, a Rákóczi indulót. A nagy francia zeneszerző naplójában ír arról a lelket kavaró élményéről, miszerint „a nagydob ágyúdörgésre emlékeztető hangjai után a terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban, amikor a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának, és nekiengedte oly soká visszafojtott fortimissimóját, kiáltozás és hallatlan dobogás rázta meg a termet. E forrongó lelkek összeolvadó szenvedélye vulkánként tört ki, megrémültem, és borzongani kezdtem.„ – idézte a napló sorait az idegenvezető. – Tudod – fogadott bizalmába István bácsi – az esküvőnkön is, ott Hegyalján eljátszották a Rákóczi indulót, a lovas népek himnuszát. S mint egy tanár, lelkes magyarázatba kezd. – A ló négy lába ezernyi ritmust ver. Másként dobog, ha poroszkál, üget, fut vagy vágtázik. Ekkor már fel-alá járkált a busz mellett, felsőtestével ringott, mint aki felveszi a paripa mozgását, és mesélt tovább. – A lovas ember fülében ott a ritmus. A mi vidékünkön gyerekkoromban még halotti toron is hallottam húzatni a Rákóczi indulót. Beszédének kantárát rövidre fogta, de szükségét érezhette, hogy állítását igazolja, noha szavában senki sem kételkedett. – Ha egy édesanya énekel annak a szendergő csöppségnek a bölcsőben – itt a hangja ellágyult – akkor, hogyne lehetne zenélni a holtnak, hiszen a temetőben is szívek alszanak. Ez a dallam még ma is képes akár felkelést is kirobbantani! Tételét bizonyítottnak vélve, türelmesen az idegenvezető felé fordult, és hallgatta tovább Berlioz történetét: – A koncert végén egy szegényes öltözetű, könnyező ember ölelte át a zenekart vezénylő Berliozt. Tört franciasággal mondta: „Bocsássa meg az önkívületemet. Igen, én értettem az Ön ágyúit, a nagy csatát. Német kutyák! Ön forradalmat tud csinálni a muzsikájával. Le sem írhatom az ember rettenetes felindultságát. Vérfagyasztó volt az egész. Felséges volt.” – Ki hát ez a Berlioz? – vág közbe István bácsi. – Szenvedélyes ember volt az biztos – folytatja idegenvezető. Orvosnak is tanult. Ifjan tükörből, gyertyák fénye mellett megműtötte magát. Torokgyíkja volt, ami akkor halálos betegségnek számított. Bicskájával saját maga vágta fel torkában a tályogot. Ősz korában rálelt ifjúkori szerelmére, és a zeneszerző, ünnepélyesen megkérte az özvegyasszony kezét. S, hogy szándéka komolyságát bizonyítsa, a tüzesre hevült tűzpiszkáló vasat az asszony szemeláttára a markába szorította. Ők tudták, mi a szerelem! – István bácsi lopva, szeretettel a feleségére pillantott, aki alig észrevehetően mindig mellette volt. – Évezredek ritmusa dobog az áradó zenében, melynek fő sodrát Berlioz jó barátjától, Liszt Ferenctől, már ismert. Liszt korábbi hazai koncertjein többször eljátszotta a hallgatóságát lázba hozó rebellis dallamot, ami miatt a Habsburg uralkodó család előtt kegyvesztett lett. Berlioz az ősi dallamot tovább formálta, díszbe öltöztette. Zenéjét hallgatva annyira testközelinek érezzük a véres tusát, mintha a zeneszerző kurucként maga is ott verekedett volna a lőporfüstben, csatazajban. Ellenállást nem tűrően ragad magával zenéjének ritmusa, lüktet benne az eltiporhatatlan szabadságvágy, a bravúros hangszerelés pedig hallatja velünk az ágyúdörgést, a kardok csengését, amint könnyűlovasságunk rázúdul a németre.

Partium

István bácsi, nagyon megilletődött mikor megtudta, hogy a francia huszárok magyarul éneklik az ezred indulóját: – „Nagy Bercsényi Miklós búsul magában, elfogyott szegénynek minden katonája…” Ezek után teljesen megbékült, az általa addig csigaevőnek nevezett francia nemzettel. De azért – vesszen Trianon! – mondtuk a burgundiai borvidék Fixin falujából származó vörös bort ízlelgetve. Másnap meghallgattuk Berlioz Rákóczi indulóját. Ősz daliánk, István bácsi nagyon mélyen átélte a zenét. Olyan�nyira felkavarta, hogy szabadidőben, egy burgundiai kisvárosban eltévedt, nem talált vissza a buszhoz. Viszont emlékezett az idegenvezető ajánlására – számára parancsára – mit tegyünk, ha eltévedtünk. – Maradjanak egy helyben olyan útvonalon, amelyiken együtt már végigmentünk. Az egy helyben levő embert könnyebb megtalálni – csengett a fülében. Mint az őrt álló katona, úgy feszített a templom előtt, ahol a keresésére indulók megtalálták. Este megint együtt voltunk, felettünk az önön vérétől vöröslő telihold, melyet a nagyváros toronyházaira szerelt hegyes antennák megszurkáltak. A buszon csak szóba kerültek megint a tízes fehérvári-, meg az tizenegyes udvarhelyi huszárok is. István bácsi kérte, hogy hallgassuk meg ismét a Rákóczi indulót. Nem hittem volna, hogy a Berlioz megtapasztalta felindultságot látom és átélem én is azon az estén. Addig el sem tudtam volna elképzelni, hogy a romantika százada után – melynek Berlioz is gyermeke volt – az az avittnak vélt zene, milyen hatalmas indulatkitörést képes kiváltani még ma is. Megszólaltak a csatára hívó harsonák, s innentől már nem kényelmes buszülésen, hanem toporzékoló és fujtató paripák nyergében éreztük magunkat. Mint a huszárló, mely hallja a támadás előtti kürtjelet, István bácsi orrcimpája is, azután a teste is remegni kezdett. A zene pegázus szárnyán valamennyien győzedelmesen vágtatunk előre. Nem szeretnék most a labanc helyében lenni az biztos! Eb ura fakó, és rajta kuruc rajta! Erősödik és gyorsul a zene, fokozódik a harci lárma. A labancot elűzzük Bécs aljáig, de még lüktet a zene, nincs megállás. Horkanva nagyot ugrik paripánk az időben. Már Segesvárnál vagyunk, vezérünk Bem harmadszor ad támadási parancsot a muszka jobb szárnya ellen. Por és füst kavarog. Nem harangzúgás az, Gábor Áron műhelyéből kikerült ágyúink dörögnek. Estére visszavet bennünket a túlerő, de nem fejeződik még be a zene, és a harc sem. Éjszaka már a Nagy Háború poklában valahol Limanowonál, lóról leszállva gyalogsági ásóval verekedünk, szorítjuk vissza az ellent a sötétségben. Pergőtűzben is kihozzuk elesett parancsnokunk holtestét a harcmezőről. A harcokat többnyire békeidők követik. Békeidők? A zene sodrásában a labancnak ront neki az öreg huszár, de ott belül mardossa a tehetetlen düh, az elmaradt elégtétel, a közeli tegnapban elszenvedett megaláztatások miatt. A nagy dúlás, a felszabadulás idején az idegen katonák meggyalázták falujában a nőket, a férfiak javát pedig évekre elhurcolták, jó, ha fele visszatért, csontig soványodva. Majd éppen csak magukhoz tértek a háború után, mikor jöttek a padláslesöprők, s ha valaki nem tetszett nekik, fegyvert rejtettek el annak a szerencsétlennek a padlásán, hogy utána elvihessék, és szerettei soha többé ne láthassák viszont. Ő ugyan soha senki előtt nem hajbókolt, még akkor sem mikor két lovát és tehenét akarata ellenére bekötötték a termelő szövetkezet istállójába, csak sóhajtott nagyokat. – Hej, ha úgy lenne, mint régen! Kard-

Partium

dal jól odacsapnék nekik! Megélte azt is, hogy őt, az egykori huszárt, reakciósnak nevezzék. – Az a kétfelé sántáló bitang, aki mindig, mindenkiről csak jelentgetett, azt merészelte mondani – azért nem megy a téeszben a munka, mert reakciós van közöttünk. Nem ütötte ő meg, dehogy. Egyszerűen csak jobb lábával megpöccintette annak a gyüttmentnek a bokáját, aki hanyatt esett, csak úgy porzott. Ugyan csak kicsi törlesztés volt a sok eltűrt szenvedésért, de jó volt felidézni, és mosolyogva pödört egyet bajuszán. Azután csend. Ott ziháltunk a busz orrában. – Vége lenne a nagy időknek, István bácsi? – Dehogy van vége – és bal combjára csap, ahol a kardnak kéne csörgeni. – Kilencven után újjászerveződtünk mi is, hagyományőriző huszárok – húzza ki magát büszkén. – Ott vagyunk minden tavasszal Szolnoknál, a Tiszánál, és újból megvívjuk azt a híres 1849-es csatát. Becsületére legyen mondva az osztrák hagyományőrzőknek, eljönnek oda és minden évben ők veszítenek – kacag vidáman az öreg huszár. – Ha akkor ott Szolnoknál Damjanich parancsát követi Vécsey gróf a huszáraival, még inkább tönkreverjük az osztrákot! De hát Vécsey volt a rangidős, és nem engedelmeskedett a rác parasztnak! Majd így folytatja. – Haláluk órájára az emberek többnyire megvilágosodnak. Az arca bölcsen fénylett, és nem tudtuk eldönteni, magára is gondolt-e, vagy csak a vértanúságot szenvedett hősökre. – Az aradi minoritáktól tudom, – és itt ünnepélyessé vált az arca – ott a sáncárokban mikor felakasztották tábornokainkat, Vécsey maradt utoljára. Mielőtt vele is végezhettek volna, a gróf letérdelt, és megcsókolta halott bajtársának, Damjanich Jánosnak a kezét. Mint a havas tölgy, mely ágait megrázva puhán ejti le a havat, úgy mondja ki. – A Jóisten áldja meg őket holtukban is! Miközben küszködött meghatódottságával, prófétaként kiáltott. – Bennünket már soha, soha nem lehet eltiporni! Mindég győzni fogunk! Azután elérzékenyült, és hirtelen témát váltott. – Tudjátok-e melyik kézzel nyitja a huszár a kocsma ajtót? – Várakozóan ránézünk. – Mindig a ballal, hogy jobbjával azonnal kardot ránthasson, ha a szükség úgy kívánja. Visszakérdeztünk. – Hát aztán tudja-e István bácsi mi az a l’amour a la huszár? – Tudja a fészkes fene, mondjad magyarul! A huszár név beköltözött a francia szerelmi szótárba is. A célra törő és határozott szerelmi közeledést jelenti a férfi részéről. Na de erre megint csak inni kellett egy kortyot. Sokáig hírét sem hallottuk Istvánnak, az ősz bajnoknak. Szolgálatteljesítés közben érte a halál. Árvíz idején elöntött házakból segített kimenteni, amit csak lehetett. Ráomlott a fal. Remélem sírjára rávésték kedvenc sorait a Rákóczi indulóból: „Míg ragyogón kel a nap az égen, Rab a magyar soha, soha, soha, soha, sohase lészen.”

Partium

CSONTOS MÁRTA

Verset mondok neked Este vállamra ül a sötét, álomszaggal keveredik a szoba, könyvekbe bújnak a hangfoszlányok, már alig hallható a szentencia. Az Idő arcomra tetovált valami üzenetet, – újabb hieroglifa, kiáltanék, de már ott állsz a túlsó parton, vízérintett tested felnyalábolja a szél. Tudom, arcod virágzó föld lesz, karod kandeláber a Nagy Tűzgyújtogató mester udvarán, de hangod harci szekéren száguldó görög hérosz marad, rímekbe faragott aranyló ikon. Keresem az elveszített tartalmat, szeretnék benézni a fekete lyukon, itt összeomlóban van a világ, odaát meg olvashatatlan jelszó lapul a bánattól behorpadt homlokokon.

Partium

Posztumusz üzenet egy költőtől az égi írótoronyból Balázs Tibor emlékére Már nem gondolnak semminek, s ott, az emlékek óvóhelyén te is hiába keresel, zaj sincs sehol, csak a csönd hallatszik ki. Már senki nem tölt ki hézagokat velem, nincs semmi közünk egymáshoz, – mondják; ilyen az élet, sötét folyosón heverek egyedül, nincs metamorfózis, az Idő alábecsül. Nem keresek szökevény mosolyokat ha távolról visszanézek, már néha elszégyellem magam. Tudom, a mindennapi versenyfutásban túl magasra tettem a lécet, a szeretetbe beleoltottam az idegenséget. Haza értem végleg, nem gondolok az öncélú dicsőségre, nem én vagyok az egyedüli író a toronyban. Ide nem szivárog be a fény, csak a hiány bennem a növekvő nehezék. De talán lehet valami még! A felismerés békülékeny sugaraival kioldódhat belőlem a kétségbeesés. Már nem gondolnak semminek, de ott, az emlékek óvóhelyén mégis megtalálhatsz, s felmehetünk együtt a Kevély szent csúcsára, a béke örömét szórva a sarjadó olajágra.

Partium

MÓROTZ KRISZTINA

Fák Nagyon régen voltam a réten, ami ellentmond annak, hogy kinn vagyok minden egyes nap. Régen a Vén Tölgy hívott, néha átkaroltam és beleszagoltam a kérgébe, amikor a kislányért imádkoztam. Magányos, büszke fa, konok, textúrája is érdekes. Ekkor még tavasz volt, de az a tavasz, amikor az egyetlen jó dzsekimet sikerült kilyukasztanom. Nem mentem hátra, a tölgyhöz. Magányos útjaimon nem zavart senki, belehelyezkedtem a tájba, és eggyé váltam vele. A fa bölcsőd és majdan koporsód. Láttam a nagy fát kidőlni, hirtelen engedte el a gyökereit a föld, és ő, a nagy magas és csupasz a földre dőlt. Utána nagy csend lett, és én ezt a csendet vittem el, amit maga után hagyott. Hetek múlva benőtte a fű, játszottam a porral, a kéreggel és gondolkodtam, hány nyarat tarthatok a kezemben? Mennyi napsugarat és mennyi havat? Csókolóztak alatta vajon? Leültem és néztem, ilyenkor nincsenek gondolatok, a bennem levő vizet a szél felkorbácsolja és elsimítja, valahogy így képzelet. És ez a szél, az esőszagú szél mindig tiszta. A Tölgynek nagy az energiája, de a bükk sakk-mattot ad más fák gyökereinek, hiszen képes arra, hogy gyökeret eresszen rajta. Szép az, amit szépnek látunk. Lassan fedeztem fel, mert nem ültem mindig a réten, az útkereszteződésben lévő kis fát, Kócoskát. Mindig fogadta a Napot alkonyórán, tudtam pontosan a színekből és a levegőből, meddig kell várnom rá. Várni kell a fényekre. Nagyon érdekes a Nap, ugyanis mindig sütni akar, de megakadályozza a rossz idő, míg alkonyat előtt, mint a nő szeretés előtt, feltűnik az égen. Borostyánruhával fedi be a fák kérgeit. Rossz időben ez az utolsó percekben zajlik. Mint a délután alvó nő, éppen úgy ébred percekre. Ezekért a kis percekért, és az elszáradt fűben sárguló levelekért érdemes élni. Egy kis fa a réten villám sújtotta. Pici és gyönyörű, de az állatok elkerülik a villám sújtotta helyet. A hangyák is, és ott sosem nő fű. A vörös kakas ki tudja mennyire égette ki a talaj alatt a fű magjait, ám egy kicsi fa mégis nőtt oda. Zöld kőris, szeretem ezt a fát. Régen nem volt az enyém a rét, de most minden rezdülése. Minden dobbanás, ágreccsenés, a fajdkakas hívó szava párja felé. A hársak alatt fotózom kérgüket, most a szilfa hív, a kis szil ágai összenőttek. Beszélgetek velük magamban. Hányszor estem el ott. Megtaláltam a kedvenc fánkat Marcival. Rég volt. Most már sötét és vastag. Bármikor mész ki, mindig más tekintetű igen, néha szeplők táncolnak benne. A fények mindig változnak, ha egy nap kint vagy, mindig máshol cirógat a nap. A görög a birkáit a hársak között legeltette. Szívesen lettem volna birkapásztor. Hárs alá ült mindig, ott bóbiskolt reggeltől-délutánig, és fekete volt, mit a cigánymeggy. Niké, szólt egy nap teátrálisan anyám, ő Niké! Nikéből semmi nem maradt, de anyám mozdulatából igen. Úgy ment, mint a holdkóros, nem szerette a rétet. Itt még gomba sincs, szólt fitymálóan. Apám a Tölgy melletti bokorról szedte a csipkebogyót, amiből hecsedli

Partium

lett és hirtelen megindult szüretelni. Zsebéből zacskókat vett elő, majd elmesélte, hogy készíti. Apám persze nem nagyon tartja be a receptúrákat, mindig alakítgat, főként a babra munkákat igyekszik megspórolni. Így aztán új módszert dolgozott ki, aminek lényege, hogy nem szedegeti ki egyenként a bogyók szöszeit és magjait. Bár még így is kemény meló, ahogy ő mondta és neki el is hiszem. Szóval először is kesztyűt húzott és begyűjtötte a termést. Fontos, hogy jó hideg legyen már, csípje meg a dér a bogyókat A gyümölcsről aztán lecsippentette a felesleges részeket, majd napos helyre terítette őket, hogy hadd „töppedjenek”, szóval essenek össze jó szottyosra. A rétemen ott van a csitkenye, a hecsedli, az ebrózsa és a csipkebogyó, de ez mind ugyanaz. Most elmesélem a hajnalomat. Elhúztam a függönyt reggel, és a hálóingre pulcsit, kabátot húztam, a zoknim fele nem volt meg. Ittam egy pohár vizet, és szaladtam a rétre. Tejfehér volt minden, és álltam, néztem, tele szívből nevettem. Tudtam, fotózni fogok. Egy más világ volt az, minden kék, zöld, páracsepp. Belefutottam a hajnal aljába, az ébredőbe. Egyre nagyobb lett a pára mindenfelé, és én futottam, mint az őrült, a szürkés réten. Lassan kelt a nap és minden csupa víz volt. A cipőm átázott, de harmattal mostam arcom a fűben, és tovább fotóztam, hófehérek voltak a pókhálók, mindent beborított ez a gyönyörűség, akkor értettem meg, hogy a pillanat része lettem, amit nem felejtek el. Mert nem a tiéd a föld, nem a tiéd a fű, hársat sem ültethetsz virágcserépbe. Gazdag vagy, pont olyan gazdag, mint a csipkebogyón lévő harmatcsepp, amit felcsókol a Nap és a szél szárazra törli. Büszke hársak, mint kiszolgált katonák. Tudtad, hogy ez alatt a rét alatt hatalmas energiamező van? A Tölgy a gyermekeit úgy védi, hogy gazokat ültet köréjük azért, hogy ne érje erősen a Nap sugara a kicsiket. Édes altatót énekel nekik. Meséltem neked a rétről, még mi van ott? Mint a gyermek úgy kérdezed. Ágakról meséltem neked, a tavasz zsenge hajtásáról, a télről, arról, amikor tökszezon van, ahol megértem magamat, megbékülök önmagammal. Érzem a jót, mint nagyanyám kezén a bütyköket. Amikor még volt kutyám, elengedtük futni. Én állatot olyan kergebirkán nem láttam futni, mint a pulimat, belefutott a lucernásba és tovább a repcébe, nyulat kergetett. Félt a víztől, de egy nap belemerészkedett, utána mindig ott fürdött. A rétem nem szereti a rosszkedvemet. Állj, szól rám, most ide nem jöhetsz, de itt értem meg magamban a másik embert, itt jut eszembe a néni, ki tudja miért. Itt mondom, felhőjáték. Tudtad, hogy a fák ott érzik jól magukat, ahol közös a gyökerük, egy vastag, azután a többi és együvé tartoznak. Gazdag vagyok, igen, itt az vagyok, rácsodálkozó és én vagyok a kökörcsin, a katáng, a fények és az árnyak sötéte. Tudod mit? Neked adom, meghívlak hozzá, ha boldogan jössz, befogad. Tudod, mit csinálunk? Meséket találunk ki. Ne szólj, nézd azt a madarat, ahogy a többi közül felreppen. A felébreszthetetlen csend ott lesz benned. Ég felé kapaszkodó fák, valaha hatalmas volt a lombkoronájuk. Már csak egy kopár ág maradt, de az a valamikori büszke fáé. Érted már, miért szeretem a hekk fát? Mint egy kisütött hal, de közepe neki sincs már. Két ága maradt. A nő és a férfi, mindig együtt. Ne menj el a csodák mellett! Mert tiéd a föld, tiéd az ég, és tiéd a szél. Egy nap fáradtan hazatérsz. Hársat találsz a virágcserepedben, ahogyan én is.

Partium

PÉTER ERIKA

Elidegenedés Eltűntek a régi ölelések. Az intim pillanatok elenyésznek, az utcákon köd ólálkodik. A boldogságnak már csak emlék-íze van. Magány mentén gyalogolunk, kihalásra ítélve mely vetekszik az őskorszakival. Kísértetként járunk, torkunkban szomorúság. Csupán rutinból köszönünk egymásnak. A házak ránk döntik fájdalmaikat s a fák görcsbe rándulnak rándulnak a zokogástól. Tétova lélekkel tekintünk az égre, nézzük a fák hajszálereit; a szélben az ágak összekapaszkodnak, ölelésre vágyódunk mi is.

Partium

SZILÁGYI JÓZSEF

Kalocsai khakiszilváni Az egész kaptárt belengte az orrfacsaró cefreszag. A messze földön híres kalocsai bor átható illata. Rossz nyelvek szerint még az átkosban, 77-ben esett meg az egész a dél-kunsági kisvárosban, amely a hasonló hagyományokkal rendelkező Esztergom, Eger vagy Gyula sorsára jutva, keményvonalas törekvések eredményeként hanyatlott a településfejlesztés oldalágára. A „vas és acél országa” szemlélet az ipari központokká felturbózott munkásvárosokat részesítette előnyben, így a „műemlék” városkák központi támogatása eltörpült a megyeszékhellyé avanzsált ipartorzókhoz képest, mint Tatabánya, Gyöngyös vagy Békéscsaba. Jelen események helyszíne is megmaradt történelmi keretei között, leszámítva néhány betoldott lakótelepet. Ráadásul a körzet nagy részét, összhangban a hidegháborús korszellemmel, három laktanya töltötte ki. Ezek összesen négy ezrednek adtak helyet – közülük az egyik, jellemzően, egy világgalibákban harcedződött szovjet alakulat volt – természetesen a hozzájuk tartozó katonai lakótelepekkel, valamint titkos, földalatti lőszerraktárakkal, amelyeket őrtornyokkal és szögesdróttal tettek abszolúte észrevehetetlenné. Mindazonáltal a kisváros megőrizte tradicionális szerepét, gyönyörű érseki palotával és székesegyházzal, érsekkerttel, patinás főutcával. Aki még ezek után sem azonosította be, melyik hazai „borászati központról” van szó, nyugodtan jelentkezzen pótérettségire gazdasági földrajból. Szóval a kalocsai páncélosezred keményen benyalta az elvtársi borászkodás legújabb mesterfogását. Rekordtermést hoztak ugyanis a környékbeli szőlőültetvények, a borászok egyszerűen nem tudták hova tenni a rengeteg mustot. A Bácsalmástól Kunpeszérig terjedő, az ország legnagyobb megyéjének szinte teljes domborzatát felölelő hatalmas, homoki ültetvény egyébként is a legterjedelmesebb borvidéknek számított az országban. Összterülete négyzetkilométerben meghaladta a többi hazai borvidék együttes kiterjedését, és bár a nagymúltú pincészetek, mint Hajós, Soltvadkert továbbra is érlelték hagyományosan kiváló boraikat, e hatalmas rónaság nem a minőségről volt ismert. Javarészt átálltak az ipari bortermelésre, és ezerhektoliter számra ontották azt a nemes nedűt, amely vacak lőrét elsősorban a jóval fejlettebb Szovjetunióba exportáltak, ahol már az egy lépéssel a szocializmus előtt járó kommunizmust építették. Így aztán a Miskei úti harckocsizó laktanya kiképzőmedencéje színültig telt musttal. A kalocsai páncélos bakák, bár keveset tudtak a kádárista bortermelés technológiai finomságairól, gyanították, hogy a medencéjükben hetek óta erjedő must minősége még szocialista relációban is problémákat vethet fel. A laktanyai kantin mellett általában üresen tátongott a bázen, mivel eleve nem szabadidős, fürdőzési szándékkal lett telepítve, de még csak nem is sportcélokat szolgált – a katonák soha úszásra igénybe nem vették a létesítményt – hanem szigorúan stratégiai célzatú volt: a páncélosok merülési gyakorlatait végezték itt minden kiképzési időszakban.

Partium

Nos, hetvenhétben a merülési mutatvány elmaradt. Csávás őrnagy, az ezredtörzsfőnök kikelt magából. Egy nélkülözhetetlen kiképzési etapot törölni bármiféle gazdasági vagy aktuálpolitikai indokkal? És az állomány naprakészsége? Az smafu? Pulykavörös fejjel rohangált a feljebbvalóihoz. Ki kell kiküszöbölni a nem nekik felróható okokból előállt helyzetet. Atyailag tájékoztatták azonban, hogy a hadtest távolabbi állomáshelyeire sem tudnak átkirándulni merülési gyakorlat kivitelezésére, mert a gyakorlógödrök ott is hasonló módon váltak a mezőgazdaság korszerűsítésének színterévé. A hadosztályközpontban például, melynek nevét végképp nem árulhatom el, mert hadititok, a hasonló rendeltetésű medence aprított cukorrépával volt megtöltve, mivel a környék összes cukorgyárának tárolókapacitása kimerült. A katonai szakértelem és bajtársi elkötelezettség megtestesüléseként ismert ifjú őrnagy depresszióba esett, és a kórság, sajna, évekig húzódott. Derékba törte ígéretes karrierjét, pedig kortársi vélemények szerint akár tábornoki rangig is menetelhetett volna. Élete mélypontjáról később armomaterápia révén tudott kikecmeregni, de akkor aztán annyira, hogy a rendszerváltás során az egyik legsikeresebb borászat ügyvezetője lett. De ne ugorjunk ennyire előre, még csak hetvenhét októberében járunk. Kora reggel van, éppen négyet ütött az óra. A gyöngyöző szőlőlé igéző illatát, amely már nem is murci, hanem inkább újbor, ma is szétteríti a környék felett a menetrendszerinti hajnali fuvallat. A tiszti lakótelep szolgálati lakásában Csávás őrnagy, törzsfőnöki gondoktól gyötörten, végre abbahagyná a hánykolódást, pihentető álomba merülne, de idáig leng ez a tudatmélyig hatoló, szendergésgátló cefreszag… Karikás szemmel fordul az ágya szélére és csak annyit tud kinyögni, „Az a nyomorult Piricsi!” Piricsi, Piricsi…? Csak nem a medenceőrség kiemelt tisztesére, az agyafúrt hadtápos szakaszvezetőre gondol? Tény, hogy nevezett Piricsi ugyancsak meglehetősen karikásszeművé vált az elmúlt időszakban. Ki más bonyolította volna éjszakáról-éjszakára a körletek cefreforgalmát, ha nem az őrség parancsnoka? Elsőrendű szervezésre volt szükség, nem vitás. A projekt jól fialt, Piricsi pedig kombinált: Ha a borászati kombinát még legalább egy hétig nem tud szállítani, az ügymenet zavartalanul folytatódik, és olyan biztosan a zsebében lesz a kettőötvenes MZ motorkerékpár ára, mint most a kezében a T-54 mintájú tűzoltóvödör. Vödröcske, vödröcske, bőségben dúskálás eszköze. „Éberség, állandó éberség!” Ez lett a jelszava, mert a körlet-bázisközi forgalmon túl éjszakánként négy-öt tökrészeg katonát is le kellett ráncigálni a medencét borító ponyváról. Az utolsó körért tántorgók szívesen belehanyatlottak volna a cefretengerbe, ami elmeállapotukat tekintve érthető, ám az őrség ezt a kegyet nem adhatta meg nekik: egy bakahulla mégis sokkal szokatlanabb, mint az a néhány surranó és egyéb apróság, ami már a katyvaszban oldódva gazdagította a nemes nedű ízfaktorait. A vájtfülűbbek ugyan hallottak arról, hogy a japán kígyópálinkát valódi habu viperával fűszerezik, amely hüllőcske összetekeredve pihen a pálinkás palack fenekén, de arról senki nem tudott, hogy a Kárpát-medencében gyakorlattá vált volna a borok impregnált sorkatonákkal való ízesítése. Aromafokozóként legfeljebb muslicák és szenvedélybeteg patkányok jöhettek szóba.

Partium

Piricsi le-lecsukló fejjel élvezte a lokálpatrióták által nem kis büszkeséggel emlegetett, már szinte helyi nevezetességnek számító etiloldat egyedi bukájét, amely a hajnali ködöt is átjárta. Gomolygó gondolatai között turisztikai érzéke csatázott az elmaradott korszellemmel. „Titkosítás, fene nagy titkosítás… Látogatócsoportokat kéne szervezni.” Ekkor mintha távoli csobbanást észlelt volna a medence túlpartjáról. „Nem, ez lehetetlen” – nyitotta résnyire a szemét. Fülelt, de csak a csönd szitált körülötte. Hos�szú ujjai, amelyek képesek voltak bármilyen kiszerelésű, bármilyen mennyiségű pénzt akár koromsötétben is megszámolni egy szemvillanás alatt, nyugtalanul futkároztak a merítővödör madzagján. A tárolót körben felállított tankcsapdasor védi, amelyre szögesdrótot tekertek. Csak az őrhely vonalában hagytak egy teherautónyi szabad sávot a tartálykocsik számára. Ott meg ő maga dekkol éjt nappallá téve megkerülhetetlenül. A ponyva alól egyszerre mégis tájjellegű óbégatás visszhangzott fel, amely Czékmány honvéd szavajárására emlékeztetett. – Émöhöttök a halál faszára! „Hová mén ez?” – morfondírozott Piricsi. – Én innön ki nöm mék!” – jött az újabb kurjantás. Még a dörzsölt szakaszvezetőben is megállt az ütő egy pillanatra, de már pattant is. Akció! Miközben a rögvest riasztott pihenőszolgálat elkeseredetten igyekezett felnyitni a ponyvát, amelyet korábban ők maguk horgonyoztak le az utász regula részletes előírásai szerint, megbonthatatlanul, elemlámpákkal pásztázták az alig fodrozódó, lottyadt felszínt, Piricsi csak toporzékolni volt képes, Csávás őrnagy a város másik végében már bevágta magát Zsigulijába, a laktanya Bodrija boldogan csaholt a rendkívüli éjszakai mulatság körül, a medence homályában Czékmány honvéd lábai mámorosan kavarták alant a seprőt, ő maga pedig a „Kocsmárosné azt hiszi…” kezdetű borelégiát bugyborékolta – valahogy minden őrjítően lassan működött. Mire a harckocsi telepről csáklyát kerítettek, hogy megpróbálják horogra kapni az önfeledten pancsikoló Czékmányt, aki ekkor már az „A száz forintnak ötven a fele…” kezdetű kocsmahimnuszt gajdolta, már az ezredtőrzsfőnök is futólépésben közeledett a kapuőrség felől. A sokleleményű Piricsi idegesen ráncigálta szerelését, aztán elnyikkantotta magát: – Őrség, vigyázz! – A rémült bakák majd’ a cefrébe pottyantak maguk is, de Piricsi már teljesen ura volt a helyzetnek. – Őrnagy elvtársnak jelentem, baleset történt. Czékmány honvéd elveszítette az egyensúlyát, amikor kihúzta Bodrit a medencéből… – Bodri…?! Meg a maga gúvadtszemű dusnokcsertői nagynénikéje! Idiótát kipecázni! Cefremedencét…., izé… másodfajú hadtápbázisintegritást helyreállítani! Azonnal! A villámgyors helyzetértékelésről híres törzstiszt részletes jelentést írt az esetről, világosan kiemelve, mennyire ellentmond a szolgálati szabályzatnak gyümölcsszármazékok tárolása az objektumban. Azonnali hatállyal kérte az anti-harcászati helyzet megszüntetését. A szintén villámgyors felsőbb parancs, egyáltalán nem az ügy tussolásaként, Csávás őrnagyot léptette elő alezredessé azonnali hatállyal – összeesküvés felderítéséért –, minek következtében azonnali hatállyal az ország másik szegletébe vezényelte.

Partium

Az őrnagy hosszas depressziója miatt erre soha nem került sor. A cefrét minden esetre a következő héten tartálykocsikba szivattyúzták és elszállították. Czékmány – bár máig tisztázatlan, hogyan jutott be az atombiztos ponyva alá – köztudottan alig volt beszámítható, így egy hónap laktanyafogsággal megúszta. Piricsit „csak” szolgálatszegésért ítélték el, pedig a nagyjából egybehangzó jelentésekből kiderült, hogy saját csapszékeként működtette a medencét. Bodri pedig még hónapokig várta, hogy hasonlóan izgalmas esemény körül csaholhasson. Piricsi végül rá is fázott meg nem is. A hadbíróság fél évre futkosóra vágta, ahonnan csak sántán sikerült kilábalnia. A rácsos intézmény kapuján kilépve nem az előre megbeszélt helyzet fogadta, nem köszöntötte barátja a várva várt motorkerékpárral, amelyet az összeguberált pénzből kellett volna megvennie. Míg Piricsi tűrt és szenvedett szervezett, hűtlen csendestársa a forintokat dollárra váltotta, és egy szolgálati útról lelépve disszidált. Így végződött volna a híres kalocsai bor története. Annyit azonban még hozzá kell tenni, hogy a köddé vált barát néhány év múlva valamely diplomáciai vargabeű révén meghívót juttatott haza Piricsinek Amerikából. Aztán a rendszerváltás táján a bizniszfenomén hazabicegett, kabalaként hordozva magával T-54-es mintájú retró tűzoltóvödrét, és borkombinát gründolásába kezdett az odakint összerakott pénzből. Cégvezetőnek pedig a tökéletes helyzetfelismeréséről híres Csávás exőrnagyot kérte fel, aki . parancsnok, te mindig csúccson atgy. És nem volt boldog, egyáltalán. távoli unokatestvéremnek, hontalan bratyámnak Meg ilyesmi Nem nemzeti problma az amit ma elénk tárnak, nem is keresztény ügy, nem nemzeit probléma, világméretű őgy Világpusztulási ügy

Partium

JAHODA SÁNDOR

Éles bevetés bohózat

Szereplők: Károly, katonatiszt, 45 éves Hilda, a felesége, 35 éves Lili, a lányuk, 10 éves Brigi, a másik lányuk, 8 éves Géza, ügyvéd, Hilda szeretője, 30 éves 1.Ápoló 2.Ápoló Játszódik: Budapesten, napjainkban 1. Hilda, otthonukban, a nappaliban köntösben, uborkás arcpakolással az arcán, és egy fehér törölközővel a frissen mosott haján, fejét hátra döntve telefonál a barátnőjének; a háttérben gyermekvisítás, futkározás, csapkodás. HILDA (sóhajt)… ne is mondd! De, igen, igen, megmondtam neki. Hogy mikor? Múlt kedden. Azóta pedig… Nézd, én tovább már nem bírom idegekkel… (lefedi egyik kezével a kagylót; odakiabál a lányoknak) Azonnal hagyjátok abba, különben…! (a gyermek-zaj elcsitul; folytatja a beszélgetést) Hol is tartottam?... Ja, igen, köszi. Hogy mi van azóta? Az van, édesem, hogy szerintem megőrült. Hogy mi? Nem, nem viccelek. Képzeld, mikor megmondtam neki, hogy beadtam a válópert… Hé! (a lányok ismét elkezdtek hancúrozni; odakiált nekik; de egyúttal a kagylóba is) Hé, azonnal abbahagyni! Különben nincs kinderpingvin! (a lányok azonnal elhallgatnak) Na, végre egy kis nyugalom… Ja, nem neked mondtam, a lányok szórakoznak itt... Na… hol is tartottam? Á, köszi. Szóval, amikor megmondtam neki, hogy kész, ennyi volt, nem bírom tovább a parancsolgatását, akkor tudod mit csinált? Nem, nem, dehogy. A szemei elborultak és… fölpattant, majd azt mondta: „Ezért az ezredfogdába kerül, tizedes! Egy hónap sötétzárka, kenyéren és vízen, abból tanul majd!” Aztán odaszólt a lányoknak, hogy: „Katonák, vigyék a fogdába a tizedest, de azonnal, ne is lássam, egy-kettő, lelépni!” Most mondd meg, mit csináljak? Hogy elvittek-e? Ezt komolyan kérdezed? A lányok úgy félnek tőle, hogy… Persze, hogy elvittek! Méghozzá a… pincébe, csupa pókháló meg minden, azután rám zárták az ajtót. Töksötét volt… Bevallom, féltem… mert elfelejtettem, hol van a villanykapcsoló… De végig életben tartott az igazam, az igazságom tudata. Ha ez nem lett volna, biztosan én is megőrültem volna… Hogy mennyi ideig?... (kulcszörgést hall) Te, le kell tennem, azt hiszem, megjött!...

Partium

2. Hilda azonnal leteszi a telefont és lazán hátra dől. Belép Károly, merev, katonás tartással, tiszti egyenruhában, tiszti sapkájában; szemében zavarodottság és kimerültség; a lányok is előjönnek; arcuk megszeppent. KÁROLY (Hildához, hangosan) Mi ez az ordító fegyelmezetlenség a körletben? Azonnal pattanjon fel és álljon vigyázzba előttem, tizedes! (a lányok azonnal haptákba állnak; Hilda nem mozdul; a körmeit nézegeti elmélyülten) Nem hallja, tizedes?! És mi ez az öltözék? Hol az egyenruhája? (közelebb lép; pislog) Hát mi az isten van az arcán, tizedes? A KÉT KISLÁNY, EGYSZERRE (szalutálva) Uborkás arcpakolás, Ezredes Úr! HILDA (ránéz Károlyra, hidegen mondja) Nem hagynád abba, Károly – esetleg? (a lányoknak) Lili, Brigi, indíts a szobátokba, MOST! A lányok nem mozdulnak, továbbra is mereven állnak, az apjukat nézve; Károly elvörösödött arccal nézi az asszonyt. KÁROLY Hogy nevezett, tizedes?! HILDA Károlynak, ugyanis, tudtommal, ez a neved. (fölkel és levakarva az arcáról az uborkaszeleteket, amelyek lepotyognak a szőnyegre; kezébe veszi újra a telefonját, és hangosan mondja) Most pedig hívom az ügyvédemet, érted? Elegem van belőled, te megőrültél!! (a telefonján húzogatni kezd) KÁROLY (a lányoknak) Pihenj! Lelépni! A lányok a szobájukba rohannak. HILDA (a telefonjába) Szia, Géza… akarom mondani: ügyvéd úr! Nem, nem, csak… Szóval, ide tudnál jönni?... akarom mondani: ide tudna jönni az ügyvéd úr? (egészen halkan súgva; aztán) Ó, persze! Igen, jó. Akkor nemsokára, itt. Köszönöm, Gé… vagyis: hálásan köszönöm, ügyvéd úr! (leteszi, majd kihívó tekintettel néz a férjére) KÁROLY (kihúzva magát) Úgy, szóval azt hiszi, jogában áll bármi is, amire nem kapott parancsot. Épp ezért a fegyelmezetlenségért és kihágásért (összehúzott szemmel) Hadbíróságra kerül az ügye! Magát ezennel lefokozom… közlegénnyé, érti?! HILDA (szívből felkacag) Hahaha! Ez igazán remek, Károly! Milyen régen nevettem már… (megtörli a szemét) Még a könnyem is kibuggyant!... KÁROLY (haraggal) Kit mer maga buggyantnak nevezni, közlegény?! (a lányok szobája felé ordít) Bakák, ide hozzám és vigyék el innen ezt a… ezt… a fogdába! Nem, inkább a sötétzárkába! Gyerünk, azonnal vigyék el innen a szemem elől! A lányok berohannak a nappaliba. Ebben a pillanatban csöngetnek. A lányok kifulladva megérkeznek a nappaliba; Károly fejével bosszúsan int nekik, Hilda felé; a lányok földre sütött szemmel állnak; Hilda megy ajtót nyitni. 3. Belép faarccal, elegáns öltönyben, csokornyakkendősen, a kissé testes Géza. Hilda szerelmesen pillant rá, de hamar fegyelmezi magát. HILDA (komoly hangon) Gé… Ügyvéd úr, fáradjon beljebb! Elnézését kérem, hogy (köntösét megsimítva) ilyen öltözetben fogadom, de…

Partium

KÁROLY (elé megy; katonás, pattogó hangon) Szóval, maga egy afféle ügyvéd. Hm. Érdekes egybeesés… GÉZA (hivatalos hangnemben) Jó napot kívánok, Ezredes úr! Valóban, roppant érdekes egybeesés, magam is így gondolom. Ugyanis, miközben ide autóztam önökhöz, felhívtam a mentőket, pontosabban: a „pszicho-fiúkat” és… KÁROLY (csodálkozva) Mentőket? Minek hívogatja őket? Maga telefonbetyár? Tudja, hogy ezért megbüntethetik magát? GÉZA Tisztában vagyok vele, elvégre ügyvéd vagyok. (összedörzsöli a tenyereit) Azonban, hogy végre a tárgyra térjek… KÁROLY (kidülledt szemmel) Tárgyra? (eszelősen) Ki maga: Előlény? Tárgy? Fogalom? Hihi!... GÉZA (bólint) Úgy tájékoztattak, hogy ön…szóval, az ön elmeállapotában változás állt be. (Hildához) Így van, asszonyom? HILDA (feszülten figyelve Károlyt, Gézának) Ez minden kétséget kizáróan így van. Most már közveszélyes szinten van. (Károly felszisszen; majd a lányoknak mondja) Menjetek a szobátokba! KÁROLY (haraggal) Hogy merészeli, közlegény, az én parancsom ellenére elküldeni a katonáimat?! GÉZA (zavartalanul) Először is: ők nem „katonák”, másodszor… KÁROLY (pökhendin) Ki maga, hogy beleszól katonai dolgokba, az én hatáskörömbe tartozó dolgokba? Maga csak egy tetves civil, mit tudhatja?... HILDA (elhűlve) Még sértegeted is az ügyvéd urat? (a lányoknak int) Menjetek! (a lányok eliszkolnak a szobájukba) 4. GÉZA (sértetten, méltósággal, megigazítva a csokornyakkendőjét) Asszonyom, engem itt megsértettek, ugyebár. Ön a tanúm erre. (Károly eszelősen vihog, az orrát piszkálja; Hilda bólint) Az önök közti válást indokoltnak tartom. Sőt, talán nem árulok el nagy titkot azzal kapcsolatosan, miszerint itt súlyos lelki sértés tényállása forog fenn, valamint hivatalos személy elleni verbális atrocitás is, mely kimeríti a BTK… KÁROLY (eszelős szemekkel) Hajlandó elégtételt venni ezért a durva és..? GÉZA (meglepetten) Párbajozni akar?! Ez tilos. Hazánkban is tilos. Tiltja az Uniós szabályzat. Nem tudta? HILDA (a két férfi közé ugrik; felsikolt) Ne, ne legyen párbaj! 5. Visítozva berohannak a lányok a nappaliba. LILI ÉS BRIGI (letérdelnek Károly elé, kezeiket összekulcsolva rimánkodnak) Ne, ne párbajozzatok, papa! Könyörögve kérünk! Károly, megvetően kikerülve a lányokat és a feleségét, a meglepett arcú Géza elé lép, majd jobb kezével kicsit meglegyinti az arcát és undorodva, zsebkendőjébe törli a kezét. Géza, Hilda és a lányok leesett állal nézik Károlyt. KÁROLY Kard vagy pisztoly?

Partium

GÉZA (gúnyosan) Ahá, fegyverrel való visszaélés! (összedörzsöli a tenyereit) Szép kis ügy lesz, alakul… Újabb öt év. Minimum. KÁROLY Ha férfi lenne… GÉZA (elvörösödik) Hogy merészeli?! (dühtől remegve órájára néz; súgva, Hildának) Mindjárt itt vannak a pszicho-fiúk, ők majd… LILI (föláll, kitárt karokkal apjához lép) Papa… BRIGI (szintén ugyanúgy) Édesapa, mi lesz velünk, ha…? Károly vérben forgó szemmel eltaszítja magától lányait, akik sírva fakadnak és az anyjukhoz menekülnek; Károly dühösen letépi a rangjelzéseit az egyenruhájáról és toporzékolva megtapossa azokat. Hilda rémülten öleli magához a síró lányokat; Géza fejcsóválva áll. KÁROLY (toporzékolva) Mindenkit hadbíróság elé állítok!... az egész bagázst!... mind egy szálig!... főbe lövetek MINDENKIT!!!... Ebben a pillanatban csöngetnek. Károly felvihog; Hilda ránéz a férjére, utána Gézára; aki bólint, majd elengedi a lányokat és kinyitja az ajtót. 6. Belép két jól megtermett, fehér ruhás, kopasz férfi; az egyik kezében kényszerzubbony van. Faarccal néznek körbe, és meglátják Károlyt; felé indulnak lassan; Géza gyorsan maga felé inti őket; az egyiknek a fülébe súg valamit; a két ápoló összenéz, majd rezzenéstelen arccal Károly elé toppannak és haptákba vágják magukat és tisztelegnek. KÁROLY (eszelős szemmel) Na, végre katonákat látok! Mi járatban, katonák? 1.ÁPOLÓ Ezredes úrnak alázatosan jelentem, hogy azt a parancsot kaptuk a tábornok úrtól, hogy haladéktalanul kísérjük el az ezredes urat a zártosztályra! (2. Ápoló komolyan bólint) KÁROLY Hát, a parancs az parancs. Mi a rendfokozata, katona? 1.ÁPOLÓ (társára sandít; az megvonja a vállát) Ö… káplár… azt hiszem… KÁROLY (a 2. ápolóhoz) És magának, katona? 2.ÁPOLÓ Őr… őr… őrvezető! KÁROLY (összedörzsöli a tenyereit) Helyes, helyes, az ilyen éles bevetésen, mint… (a homlokához teszi a kezét és gondolkodik; hirtelen a lányaihoz fordul; élesen) Lili közlegény! LILI (zavartan előlép) I… igen, apa? KÁROLY Közlegény, maga ezentúl… (elakad) … kinevezem… főtörzsőrmesternek! (Lili elpirul) LILI (sírva fakad) Apa, ne csináld ezt veleeeem!... KÁROLY (Brigihez) Közlegény, maga ezentúl főtörzsőrmester-helyettes. Maguk ügyelnek a rendre, amíg (Hildára néz ádáz haraggal) vissza nem jövök. Értve vagyok? GÉZA Annyit azért még… (a két ápoló grimaszokkal adja értésére, hogy most ne szóljon) KÁROLY Maga és ez a nő… ez a közlegény… (a lányokhoz) Főtörzsőrmester, fogdába velük! (az ápolókhoz) Uraim…

Partium

LILI (az ápolókhoz) Állj! Én vagyok a rangidős, maguk csak őrvezetők, úgyhogy… nem viszik el az édesapámat! Nem engedem! BRIGI De nem ám! GÉZA Lányok, figyeljetek! (az ápolókra sandít) Egy tábornoki parancsot azért mégis csak… (a lányok egy nehezet sóhajtva, visszalépnek) 1.ÁPOLÓ (föltartva a kényszerzubbonyt, Károlynak) Nem akarja fölpróbálni ezt? Tudja, nincs már olyan idő, meg hát, a legújabb divat…. KÁROLY (gyermekien fölcsillan a szeme) Miért ne? (megtapintja az anyagát) Milyen finom szövet… (belebújik; a két ápoló szívélyesen segít neki, majd erélyesen megcsomózzák a hátán) GÉZA (ünnepélyesen) Lányok, kedves Hilda, búcsúzzanak el az ezredes úrtól! (vigyázzba áll és szalutál Károly felé) A lányok, könnyes szemmel; Hilda megkönnyebbülten; szalutálnak. KÁROLY Hagyjuk az érzelgősködést, a tiszteletköröket, nem katonáknak való az ilyesmi! (az ápolókhoz, kihúzva magát; rendkívül erélyesen) Uraim, önök most azonnal elkísérnek engem a zártosztályra! Ez parancs! Lépés: in-dulj!!... (katonásan elvonulnak) VÉGE

Partium

VASAS TAMÁS

XIV. kerületi ad hoc stációk amikor elfelejtettem a keresztneveket, első alkalommal egyszerre láttam is, ahogy tömörített állapotukban felszívódnak egy irodaház pöfékelő kéménye körül, így volt. amikor elfelejtem magamnak magamban mások mosolyát megköszönni. és visszarepülök az időben, kérem őket én is, adjanak nekem lelket, mert már gyűlölöm a testem. és szinte annyira van bűntudatom, amennyire itt bűnbánatnak kéne lenniemert magam is csúnyán fénylek, ahogy gyönyörködöm minden megnyitott fényképen abban, hogy milyen szép lengén,

Partium

ahelyett, hogy azokat figyelve simogatnám meg a saját bőröm, amiken kabátban és nagyon magasszárú csizmában is szép. küldd el azt a messiást, csak légy szíves, ezúttal valamelyik rajzfilmhős jelmezében legyen. és itt megállok, hogy elmeséljek egy történetet.

PETROZSÉNYI NAGY PÁL

Bandi bácsi Nézem a Wikipédián az ezerkilencszáztizennégyben született személyek névsorát: Alberto Lattuada filmrendező, Lukács Margit színművész, Makkai Endre néprajzkutató. Hopp, őt ismerem! Született 1914. május 31-én, Vashegyen. Elhunyt 1998-ban, Déván. Foglalkozása: néprajzkutató, református lelkész, szakíró, szerkesztő. Semmi kétség, ez az én petrozsényi pap bácsim, akit nyolc éves koromtól ismertem. Elméláztam. Hát az bizony jó régen volt. Akkoriban még rövidnadrágban és mezítláb csatangoltam a városka girbegörbe utcáin. Hogy anyám miért hagyta, nem tudom, végül is egy pap és tanítónő fiának csak nem illik mezítláb járkálni. Falun még elcsúszik, de egy városban… Egyedül iskolába és templomba, illetőleg Makkai tiszteletes úrhoz nem mehettem mezítláb. A pap bácsi kb. két kilométerre lakott tőlünk egy két szoba-konyhás paplakban. Vagy háromban? Meglehet, erre nem igen emlékszem, csupán arra, miként hancúrozott reggelenként Bandi bácsi két fia, János és Andris egy-egy bilin trónolva. – Még ilyet! Odaragadtatok a bilihez, vagy mi történt? – csodálkoztam el, amikor először láttam őket ilyen helyzetben játszani. – Semmi – válaszolta János, az idősebb. – De még nem kakiltunk, és amíg nem kakilunk, addig itt kell csücsülnünk. – További kellemes kakilást! – vigyorogtam rájuk kajánul áldva a sorsomat, hogy az én anyám eddig még egyszer sem ültette efféle trónra a fiait. Nekünk ott volt az udvari klozetünk, ahova akkor tértünk be, amikor akartunk. Igaz, hogy télen majd odafagyott az ülőkéhez a fenekünk, máskor meg úgy feldagadt az ürülék a budiban, hogy minden nagydolgozás előtt meg kellett egy hosszú rúddal lékelni. Ezzel szemben senki sem írta elő, mit tegyünk, ha valami éppen nem klappolt. Teltek az évek. Lassan elérkezett a konfirmációi vizsga ideje. Így nevezik azt a gyülekezeti eseményt, melynek során a lelkész a serdülők vallásos hitét és ismereteit teszteli. A 3000 hívőt számláló petrozsényi gyülekezetből hatan konfirmáltunk. A tiszteletes úr rövid istentisztelet után egyenként bemutatott bennünket, majd felhangzottak a kérdések: mi a konfirmáció, hogyan nevezik Jézus Krisztus követőit, hány fő részből áll a Biblia, találó elnevezés-e a húsvét szó stb. Ezt követően elszavaltam a… No, ezt elfelejtettem, kivéve az ehhez kapcsolódó „felsülést”, ugyanis három-négy helyen is elakadtam. A pap bácsi persze súgott, miközben édesanyám és nagyanyám szemrehányóan néztek rám a tömegből. Hűha – borult lángba az arcom a szégyentől, most bizonyára azt hiszik, még egy ilyen rövid verset sem tudtam megtanulni rendesen. Pedig dehogy nem, csupán… – A szónoki szünet kedvéért álltam meg időnként – magyaráztam meg neki a bizonyítványom utólag. – Tényleg? – nézett nagyot a negyven év körüli, bajuszos tiszteletes. – Nekem nem így tűnt, de most már mindegy, felejtsük el!

Partium

Hát nem felejtettem, és az emléke még ma, hetven év multán is enyhe pírt rajzol az arcomra. Ez történt májusban, de mi volt ez ahhoz képest, ami ugyanezen év őszén borította lángba az… országot. Mit országot, az egész világot, amikor október 23-án a budapesti diákok a sztálinista terror és szovjet megszállás ellen tűntetve vonultak az utcákra. Bandi bácsira rá sem lehetett ismerni, amin nem is igen csodálkoztam, miután tudtam róla, mennyire kavargott a gyomra a sztálini rendszertől. Szeme szinte földöntúli fényben ragyogott, kiváltképp, amikor a Szabad Európa Rádió és Washington Hangja híreit hallgatta. – Itt az idő, most vagy soha – idézte Petőfi Talpra magyarját, aztán berobogtak a tankok, és valamennyiünk reménye füstté, köddé vált. Az USA, továbbá néhány lengyel, román város ugyan protestált, de a kilátásba helyezett nyugati beavatkozás elmaradt. A forradalom leverését gyors megtorlás követte. Egyeseket halálra, másokat szabadságvesztésre ítéltek. Így került börtönbe a keresztapám is, László Dezső, Kolozsvárt – értesített Makkai tiszteletes egy évvel később komoran. – Te jó ég, miért? Sikkasztott, embert ölt, vagy csak a szovjet megszállás miatt prüsszögött? – Csak? Nagyobb bűn az manapság, mint embert ölni, Palikám. – Nem tetszene róla néhány szót mesélni? Nagyon szégyellem, de az az igazság, hogy alig emlékszem rá, tudni pedig éppenséggel semmit sem tudok. – Hogyhogy? Nem értem, hát sosem beszélt róla édesanyád? – Nem igen, egy-két dolgot kivéve. Állítólag református esperes volt, aki mellesleg írt, oktatott, és az Erdélyi Fiatalok című lapot redaktálta. – Szerkesztette – javított ki kedvesen, mint mindig, valahányszor túl petrozsényiasan fejeztem ki magamat. – Ennyi? – Ennyi. – Nem sok, de ha elolvasnád a könyveit, már az embert is megismernéd belőlük. Olvastál tőle valamit? – Hogyne – vágtam ki nagy büszkén. – Akarom: tisztán lássatok. – Brávó, aztán mondd, meg is értetted? A kérdés jogos volt, hiszen alig múltam 15 éves. – Meg. Legalábbis remélem. Erre bevezetett egy könyvekkel zsúfolt szobába. – Akkor olvasd el ezt is, utána megbeszéljük, mit értettél, vagy nem értettél meg abból, amit olvastál. – Reményik és Ady – olvastam fennhangon, s már szavaltam is halkan, csillogó szemekkel: Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá. De nincsen, aki köztetek E szent harcot ne állaná.

Partium

Ehhez Isten mindannyitoknak Vitathatatlan jogot ád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!

A tiszteletes meglepődött. – Látom, szereted a verseket. Kik a kedvenc költőid? – Petőfi, Ady, de olvasok én másmilyen könyvet is ám. – Például? – Balzac: A szamárbőr, Zola: Germinal, H. G. Wells: A világtörténet alapvonalai, Spencer Herbert: Alapvető elvek, Sigmund Freud: A mindennapi élet pszichopatológiája… – Miii? – A mindennapi élet pszichopatológiája. – Derék fiú vagy, csak így tovább! – paskolta meg az arcomat. – Igaz, hogy én egyik-másik könyvet még nem adnám a kezedbe, de annyi baj legyen, legfeljebb elolvasod őket pár év múlva még egyszer. – El, sőt, már el is olvastam. Megnézhetem a többi könyveket? – Parancsolj! Gyönyörködve tallóztam az érdekesebbnél érdekesebb művekben: Pallasz Nagy Lexikonja, A magyar irodalom története, Dante, Tarasconi Tartarin, Benedek Elek meséi… Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere. Rá is jártam évekig, közben be-bekopogtam a lelkészhez eszmét cserélni. Többnyire az irodájában fogadott, udvariasan leültetett, azzal már neki is vágtunk egy-egy politikai vagy irodalmi témának. Hogy antimarxista nézeteket vallott, az nem vitás, míg én az iskolának és médiának köszönhetően inkább a szocialista eszméket lájkoltam. Miután magam is verseltem, kihasználtam az alkalmat, és megmutattam neki néhány opusom. – Ügyes versek, de ez még nem az igazi – nézett mélyen a szemembe. – A versek zöme még csak utánérzés, epigonalkotás, ahogy irodalmi berkekben szokás mondani, eszmeileg sovány, és a stílusa sem mindig elég képszerű. De ne búsulj, lesz ez jobb is idővel – vigasztalt meg részvevőn, amikor emiatt szinte a könnyem is kibuggyant. – Tudod, mindenhez idő kell, bizony, és sok-sok munka, kitartás. Ennél többet nem árult el. Sem most, sem később. Talán azt hitte, úgysem értenék meg egy komolyabb verstani elemzést? Meglehet, bár ami azt illeti, olvastam én már akkor nem egy poétikát, Négyesy meg Szabédi Lászlót is ahhoz, hogy esetleges fejtegetéseit megértsem. Vagy ki tudja, hiszen a vigasztalásában rejlő igazságot sem tudtam igazán felfogni, ugyanis ha felfogom, nem fordítottam volna hátat ezek után a… Tiszteletes úrnak? Á, a verseknek, és lassan, fokozatosan átnyergeltem a prózára. Úgy látszik, nagyon motoszkált bennem valami, vagy egyszerűen csak megmakacsoltam magamat, mindenesetre továbbra is irodalomközelben maradtam. Erre szokták mondani: kidobták az ajtón, visszajött az ablakon. Ja, és Bandi bácsi imázsa is megmaradt! Hiába, egy ilyen karizmatikus személyiséget nem lehetett csak úgy leírni, így aztán a jövőben is be-bekopogtam Bandi bácsi ajtaján. És ez az ajtó mindenki előtt nyitva állt, meg is fordultak nála jó páran. Ki tanácsért, ki vigaszért, vagy csak egyszerűen el akart beszélgetni egy egyetemes műveltségű, igaz emberrel. Egyesek nyíltan, mások titokban osontak a paplakba, mint a templomba is egyébként, tekintettel az árgus szemekkel figyelő szekura. Arról nincs tudomásom, hogy lázított vagy bujtatott volna valakit, bár egy ilyen kaliberű emberről ezt is el tudnám képzelni.

Partium

Mindent egybeevetve számomra Bandi bácsi volt az etalon. Leszámítva azt a tulajdonságát, hogy semmi olyasmit nem tudtam neki mondani, amit ne cáfolt volna meg azonnal. Gyerekkoromban még szemet hunytam felette, végül is ki vagyok én, hogy egy polihisztorral vitázzak, de ahogy nőttem, okosodtam, kezdett a dolog frusztrálni. Csupán zárójelben jegyzem meg, ám ez is az összképhez tartozik, hogy mióta ismertem, egy ebédre vagy kávéra sem hívott meg. Ez egyszerre fájt és bosszantott, mert másokat meghívott. Igaz, olyan szívességek fejében, mint kőművesmunka, villanyszerelés és hasonlók, miközben én semmiféle szolgáltatást nem nyújtottam. Iskoláimat kijárva főiskolára iratkoztam, és ezzel végleg elbúcsúztam Petrozsénytól. Hanem a Makkai család sorsának alakulását távolról is figyelemmel kísértem. Jánoskából bányamérnök, Andrisból tanár lett. Csupán a harmadik testvért, a szépséges Cinkét vesztettem szem elöl valahogy. Lassan ismét elröppent néhány esztendő. Néha beugrottam Petrozsényba, de már a kenyerem messze tőle, a tündéri Partiumban kerestem. Helyesebben kerestem volna, ha az istenek nem csinálnak belőlem is tanár elvtársat, illetőleg suplinitort, amin a Ceauşescu-korszakban a hol ki-, hol ide-, hol odadobható dascălt (pedagógust) értették. Rendben van, ahol nincs, ott ne keress – vontam le a következtetést epésen. Akkor nyomás vissza Petrozsényba! Elvégre, ha Bandi bácsi felesége osztályellenség minősítéssel is kaphatott katedrát, akkor nekem is dobhatnak egy darab kenyeret szeretett Géniuszunk asztaláról. – Álmodik a nyomor – vélekedett édesanyám. – Egy morzsát sem. Nem mintha nem lenne, de ahhoz munkás- vagy parasztcsaládból kellett volna születned. Látod, öregkoromra engem is Petrillára1 transzferáltak. – Nahát, épp itt a bökkenő, merthogy édesanyám is munkáscsaládból származik. – Igen, de édesapád már lelkész volt, és a hatalom nem felejt. Igaza volt, nem felejtett. De még maradt egy reményem: László Dezső Kolozsvárról. – Felejtsd el, nem tud ő már a hóna alá nyúlni senkinek. – Miért, meghalt? – nyilallt belém az ijedtség. – Nem, dehogy. Tény, hogy kiengedték a börtönből, de attól még nem rehabilitálták, úgyhogy ha akarna, se tudna segíteni rajtunk, légy nyugodt. Megnyugodtam, azért megpróbáltam, s miután összes ismerősöm közül csak Bandi bácsinak volt telefonja, fogtam magam, és egy délelőtt betoppantam az öreghez. – Isten hozott tanár úr! Micsoda telepátia, épp rád gondoltam. Valami baj van? – torpant meg hirtelen. – Nem tűnsz valami boldognak. – Mert nem is vagyok az, drága Bandi bácsi. El is mondom, miért, ha meg tetszik hallgatni – számoltam be röviden, mi szél fújt megint Petrozsényba. – Szóval nálunk akarsz dolgozni. – Akartam, de úgy tűnik, Petrozsényban sincs katedrából a kerítés. – Értem, de ha azt hiszed, Kolozsváron abból van… Vagy nem emiatt akarsz telefonálni Dezső bácsinak? – csóválta meg a fejét Bandi bácsi. 1 Hunyad megyei városka 3 km-re Petrozsénytól.

Partium

– De, emiatt. Ő okos, híres ember, és tudtommal országgyűlési képviselő is volt valamikor. – Állj, állj, nézzük reálisan a dolgokat! Először is: ami volt, elmúlt. Lehet, hogy egykor volt valaki, de ma már, ha akarna, sem tehetne semmit senkiért. Akadékoskodik, megint akadékoskodik. – Igen, hogyne, ezt mondta édesanyám is, én mégis felhívnám, ha meg tetszik engedni. – Másodszor, ne zavard, van neki elég gondja-baja, ráadásul beteg is. Hja, aki megjárta a Duna-kanálist, plusz egy börtönt…! Volna szíved egy beteg öregembert zavarni? Erre feladtam. Mit is tehettem volna egyebet? Egyedül az bosszantott, hogy megint csak nekem kellett engednem. Az persze eszembe se jutott, hogy lehet itt egy harmadik indok is: a Securitate, aki minden telefont lehallgat. – Isten őrizz, dehogyis zavarom. Elnézést, amiért Bandi bácsit is zavartam… Nem tudtam folytatni, ugyanis felberregett a… telefon. Keresztapám volt a vonalban. Ezt nevezem véletlennek, hacsak nem a sors figyelmeztet arra, hogy ezúttal mégse adjam meg magamat. – Halló!… Igen, én vagyok… Parancsolj, kérlek, figyelemmel hallgatlak. – Beszélhetek én is Dezső bácsival? – köhintettem tétován. – De Palikám, elfelejtetted, mit ígértél! – Kérem, nagyon kérem, csak pár mondat, és máris leteszem. – Halló, Dezsőkém, ott vagy még? A keresztfiad szeretne veled beszélni – adta át kelletlenül a telefont. Még ilyet: kapitulált a tiszteletes úr! – Halló, csoklom, Dezső bácsi, én vagyok a néhai Nagy János tiszteletes fia. Tetszik még emlékezni rám? – Emlékszem, persze, hogy emlékszem. Mondd meg gyorsan, mit akarsz, vagy hívj fel máskor, mert most éppen sietek. – Inkább most, azonnal, ha meg tetszik engedni – használtam ki az alkalmat, és előadtam neki is, amit pár perce Bandi bácsinak elsírtam. – Jól van, tanár úr, vagyis fenét van jól, de hát ilyen az élet, mindenkinek megvan a maga keresztje. Azért ne búsulj, nincs még minden elveszve. Add vissza Bandit, hadd lássuk, hogy varrhatjuk össze, ami elszakadt! Hogy miről vitáztak, természetesen nem hallhattam, csupán egy-egy mondatból és Bandi bácsi arcából következtethettem arra, milyen ellenérzést váltott ki keresztapám beszéde. – Tehát nem ajánlod… Rendben van, közlöm vele, mindazonáltal az az igazság, hogy Petrozsényban sem kapott katedrát… Hogyne ismernék, csak hát ki áll szóba manapság egy lelkésszel? Híjnye, de köti az ebet a karóhoz, talán jobb lenne, ha máris venném a kalapom. – Tessék hagyni, én… én meggondoltam magamat… Intett, hogy maradjak, és hallgassak.

Partium

– Mármint a templom körül?… – dörzsölte meg a homlokát. – Mégis milyen minőségben? Láttam rajta, hogy gyötrődik, mi több, közel áll ahhoz, hogy mégiscsak beadja a derekát. Mi tagadás, jólesett. Végre akadt valaki, aki őt is le tudja tromfolni. – Igenis, kérlek tisztelettel… Úgy legyen! Üdvözlöm a kedves családod – tette le a telefont. – Foglalj helyet, beszéljünk! – ültetett maga elé rezignáltan. – Gondolom, kitaláltad, hogy keresztapád ellenzi a Kolozsvárral kapcsolatos terveid. – Nagyjából. – Szerinte az helyes, ha mindenki ott él, dolgozik, ahol a családja, gyökere van ahelyett, hogy összevissza csavarog, és exportálja a gondjait. Másrészt Kolozsvár zárt város, ahova csak extrém esetben költözhet valaki. Röviden: próbálj inkább Bihar vagy Hunyad megyében szerencsét. – Miért, eddig nem ezt tettem? És itt az eredmény: két szék közül a pad alá pot�tyantam – summáztam fanyarul. – Sajnálom, de ami nem sikerült ma, holnap még sikerülhet, ha kicsit rugalmasabban állsz a dolgokhoz, magyarán… Egy pillanatra megállt, habozott, majd így folytatta. – Átképzed magadat. No, erre egyből lefagyott a mosoly az arcomról. – De Bandi bácsi, én szeretem a munkámat. – Tudom, fiam, tudom. Csak hát szükség törvényt bont, igen, ezt ajánlom én is: egyelőre hagyd azt a katedrát, aztán majd meglátjuk. – Köszönöm a tanácsot, mellékesen ezt tanácsolta a Bihar megyei tanfelügyelőség is, csak éppen más szavakkal: nesesitatea nu cunoaşte lege2. Fordítsam? – Bocsáss meg, kérlek, de momentán tényleg nem látunk jobb megoldást. Miután kötődsz a valláshoz, és édesapád is tiszteletes volt valaha, akár az egyháznak is dolgozhatsz. – Mint? – Kántor, ha megfelel. Erre akkorát kacagtam, hogy majd lefordultam a karosszékről. – Nono, nem kell ám egy kántort így lenézni, hiszen az ő munkája is munka, sőt, szolgálat, még ha nem is palástban vagy tábla előtt keresi a kenyerét – húzta össze szemöldökét Bandi bácsi. – De ha nem, nem. Ezek után mit mondjak? Fordulj a pápához, hátha ő nagyvonalúbb lesz, mint mi vagyunk. Megsértődött? Valószínűleg, amit a mai napig is sajnálok, annál is inkább, mert, akkor nem mondtam, de most bevallom, hogy nem is a kántoron, hanem saját magamon nevettem. Ja, mégpedig azért, mert olyan botfülűnek teremtett a jóisten, hogy még az orgona és harmonika hangját is összetévesztem időnként.

2 Szükség törvényt bont.

Partium

RUSVAY BALÁZS

A pofázós-ballada

(Fellebbezésem margójára) Ha teng a lélek éjről éjre, ha minden ébredés csoda, ha holt hitek hazug reménye nem mar sebet belé soha, úgy szabad lesz a Loges fia. Ki én volnék az ég alatt: egy hárompontos, csúf hiba. De pofámon nem lesz lakat.

A poklok ormán láb lógatva mesélek ócska vicceket, vagy angyalokba kapaszkodva becézem Őt, ki így szeret. És csengőkkel csilingelek, ha váradban dögvész dagad, mi patkányokkal incseleg, s a pofámon nem lesz lakat.

Én üvöltök a börtönökből, én gyóntatom a véneket. S az ifjúságra feldörömböl egy ki nem rakott ékezet. Hát hallgass részeg éneket, hol halálhörgés sem maradt! Míg démonokkal szelfizek, a pofámon nem lesz lakat.

Egy árok partján földbe ásnak, mint rothadó szamárdögöt, és bevarrják büdös pofámat, mi akkor, ott is hőbörög. De néhány éjbe öltözött szavam talán majd itt ragad, s ha suttogod, üvöltözöd, a pofámon nem lesz lakat

Hiába súgja gyáva szolga: a csönd az úr, a nagy titok, hiába rúgnak átkozódva a szürke kis csinovnyikok, hallgatni én már nem tudok. Így szájalok hetet-havat, s ha fogy szavam, hát ordítok, de pofámon nem lesz lakat.

Partium

MOLNÁR JÓZSEF

Rácsokat döntöttem éjjel Rusvay Balázs: „Pofázós ballada” c. versének margójára Ha olvasom e versed ismét, „hol pofámon nem lesz lakat”, az jut eszembe, hogy a cím még, véletlenül sem elmaradt. Tudom, ma divat lájkokat termelni megunt ég fölébe, egy buta írás hoz sokat, de balladákban nincs fölénye, a tudatlan alul marad.

A szó legyen az igaz fegyver, mi nem tör mást mint falakat, ne égessen se tűz se kényszer, a szabadság legyen divat. Félénk zászlót sosem ragad, tudás nélkül a hit nem fényed, vitorla bő széllel dagad, hiába ontja sátán véred, a tudatlan alul marad.

Míg rácsokat döntöttem éjjel, mint bika vörös hold alatt, ugrottam én is olcsó hévvel, pimaszkodtam, lehullt lakat. Így történt boldog perc alatt, rajtam a bíró sem segélhet, hogy hiába igaz szavam, a törvény nem juttat fedélhez, a tudatlan alul marad.

És mit tesz a jövő letétbe, ha közös kincsnek nincs tava, hová lett, mondd, az ősi béke? önimádatból nincs haza, a bitangnak meg otthona. Egy gyermekednek sem lesz álma, ha besároztad múltadat, a kígyó törhet Notre Dame-ra, a tudatlan alul marad.

Hogy mit szeretnél, ne is kérjed, erről nem szól a ballada, ha bús magadban most ki béget, kihallatszik, s a nyáj szalad. Mert mai nap az igazak, alszanak mélyén anyaföldnek, a félelem se parttalan, roboghat fel az űrbe törve, a tudatlan alul marad.

Partium

SZTASKÓ RICHÁRD

Hiába minden Mama negyven évig volt a kakucsi labdarúgók mosónője. A focipálya mellett lakott egy szoba-konyhás szolgálati lakásban, egy olyan helyen, ahol a vendégcsapat öltözőjét egy vékonyka fal választotta el a nappalitól, így gyakran azt is hallhattuk, amit nem igazán szerettünk volna. Minden edzés és meccs után rendületlen pörgött és hörgött a forgótárcsás mosógép dobja; jó időben a kerítésre kifeszített kötelekre teregettünk, máskor meg az öltözőkbe. A konyha olyan kicsi volt, hogy Mama alig fért el benne, s ha a húgom vagy én, vagy bárki más szeretett volna beljebb kerülni, mikor Mama is bent tartózkodott, a lehetetlent kísérelte meg. A tűzhely, az asztal és az üvegajtós konyhaszekrény alig hagyott nekünk mozgásteret. A hatalmas PB-palackok cseréje rám hárult. A pálya másik végéhez kellett elvinni az üres palackot, s ott lehetett fölvenni helyette az újat, ami persze igen jelentős súllyal rendelkezett. De sosem estem kétségbe, mikor Mama kérésének eleget téve egy villáskulcs segítségével elkezdtem lecsavarni az üres palackot a gázvezetékről, hogy aztán a nyakamba kapva – mint juhász az eltévedt, majd megkerült bárányt – átsétáljak a focipályán Pista bácsiékhoz az új gázért. Persze hazafelé mindig lassabb volt a tempó, s nem csak a súlytöbblet miatt. Pista bácsiék – valami különös, számomra ismeretlen eredetű vonzalom nyomán – szerettek állandóan maguknál tartani; éppen akkor készült el egy tepsi meggyes piskóta, egyek belőle, de vigyázzak, még meleg, s a múltkori disznóvágásból maradt torost se felejtsem megkóstolni, a tepertőt meg mintha szorgos angyalok készítették volna odafönt, én pedig mosolyogtam, és igyekeztem udvariasnak tűnni. Míg Pista bácsi, aki nem mellesleg a sportegyesület elnöke volt, a fészernél ügyködött a palackokkal, addig én a konyhában (a nappaliban vagy éppenséggel a teraszon) Anna nénit, a feleségét, szórakoztattam a jó étvágyammal, és persze azokkal a válaszokkal, amelyeket a Mama hogylétét firtató kérdésekre adtam. A belső szobában, az étkező asztal fölött volt egy hatalmas festmény. Kis Jézust ábrázolta, amint Mária társaságában galambokat etet. Az édesanya féltő tekintettel követte ölében ülő gyermeke minden mozdulatát, a madarak pedig boldogan csipegették az eléjük szórt magokat. Jól ismertem ezt a képet, mivel hasonlított ahhoz, ami nálunk volt Mama szobájában, húgom ágya fölött. Valójában csak színükben tértek el egymástól. A miénket mintha El Greco palettájáról festették volna – szürkéskék árnyalatok, kékesszürke kontúrok. Pista bácsiéké azonban giccses és sértő volt a retinára és a jó ízlésre nézve: a citromsárga hajú Jézus rikító piros ruhácskában ül Mária ölében, akinek vállkendője türkizkék, a bőre pedig élénk rózsaszín. Tudtam, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy ítéletet mondjak, így a festménnyel kapcsolatos minden rosszérzésemet igyekeztem a fullasztó süteményekbe, tepertőkbe fojtani. Miután megkaptam

Partium

az új palackot, fizettem, fölkaptam a nyakamba-vállamra, s búcsút „intve” Pista bácsiéknak, elindultam a focipályán át hazafelé. Még a félkörnél se jártam, amikor éreztem, meg kell szabadulnom a terhemtől – iszonyatos viszketést éreztem a tarkómon, tudtam, ha nem vakarom meg, ott helyben elkap a remegés. Valami kóbor izzadságcsepp lehetett a ludas, vagy talán a pólóm cetlije. Megálltam az oldalvonalnál, a palackot pedig a lábaim mellé helyeztem. Ekkor vettem észre a macskát. Egy barátságtalan nyírfa alatt hűsölt, szemeivel a mellső lába között tartott egeret figyelte – a rágcsáló moccanni sem mert a ránehezedő tekintet súlyától. Aztán egyszer csak úgy érezte, van esélye a szökésre, kibújt a mancsok közül, s már indult is, azaz csak indult volna, mert a macska szempillantás alatt utána ugrott, és ahogy a tenyerével a földre szorította, már hajolt is le hozzá – megszagolta, aztán megnyalta a fejét, hagyta, hogy a szaporodó szívverés telepumpálja édeskés adrenalinnal az egérhúst. Finom falat lesz belőle, csak győzze kivárni türelemmel, míg beérik az íze. Az egér gombostűfej méretű szemeiből semmit sem lehetett kiolvasni. Semmi olyat, ami hármunkra nézve akármennyi jóval is kecsegtetne. Nem kellett sokat várni. Mivel a viszketésem már elmúlt – csillapítottam nyomban –, lehetett is volna indulnom, de úgy döntöttem, kivárom a történet végét. A macska szerencsére nem jött zavarba egyszemélyes közönsége láttán, úgy tűnt, megszűnt körülötte a tér és idő határozott körvonala, azt hiszem, közelebb járt a negyedik (vagy talán az ötödik) dimenzióhoz, mint amennyire mi egyszerű halandók valaha is fogunk. Ahol ő járt, ott tisztán lehetett hallani a színeket és látni a legszebb hangokat, a macska volt a keringő bolygó s az egér a pillanatnyi világmindenség kellős közepe. Egymásba fonódtak – egymásért és egymáséi voltak. Én pedig álltam szótlan, s körbevett a kiválasztottak burája. Igen, nekem adatott meg, hogy tanúja és krónikása legyek mindennek, amit látok, amit láttatni engednek nálamnál hatalmasabb erők. A befejezés egy pillanat törtrésze volt csupán. Az egér ismét szökni próbált, de a macska most olyan erővel kapott utána – különös, fáradt dorombolásra emlékeztető hangok közepette –, ami elől nem volt menekvés. Körmeit áldozata oldalába mélyesztette, majd egy hirtelen mozdulat – fffp –, és már nem volt bundája az egérnek; a macska úgy húzta le, mint ahogy az ember télen a kezeiről a kesztyűt, a lenyúzott szőr és bőr a körmei között könnyedén lifegett, s az apró egér nem volt más, csak egy vérző, piros húsdarab, tehetetlenül kapálózó lábakkal. Próbáltam az egér szeméből kiolvasni, mire gondolhat, mit érez éppen, de a nagy feketeségen kívül nem láttam semmit – a tompa csillogás nem fedte föl előttem legrejtettebb titkait. Azt hiszem, pontosan tudta, innen már sehová se vezet út, nincs vissza-, sem előrefordulás. Hagyta, történjen, aminek történnie kell. A macska okkertekintetében viszont ott ült az elégedett büszkeség – úgy tűnik, a kitartó munka meghozza gyümölcsét, kár sietni, ha időben elindulsz, biztosan odaérsz, egy pillanatra se torpanj meg, nincs okod aggódni, amit elterveztél, azt véghez is viszed, te vagy a bizonyosság: az itt és most, a másodpercmutató pillanatnyi csöndje tikk és takk között – Amikor a lenyúzott bőrt egy falásra eltűntette, még nem tudtam, az egérre miféle kínok kínját szabadítja még. Aztán egy gyors mozdulat, egy harapás, és az egér deréktól fölfelé már nem létezett, legfeljebb a tűhegyes fogak kitartó és halálos harapásában.

Partium

Az egércsonk mozdulatlan hevert a fűben, egy nagy lyuk tátongott rajta, s a lyukon keresztül pedig vér szivárgott, sűrű, mélybordó patak, a zsigerek pedig kékeslila cérnaszálakká változtak, sárgán csillogó, puha ékkövekké. Az idegek még dolgoztak, most utoljára, végső elkeseredésükben; a hátsó lábak ritmikus rángatózása egy pillanatra megindított, s cikázni kezdtek bennem a közhelyes gondolatok: Hiába minden – Ilyen az élet – Ez a természet rendje – Egyszer fent, egyszer lent – Ma ő, holnap már te – És a következő pillanatban már sehol se volt az, ami még megmaradt a pórul járt egérből. A macska elégedett vigyorral az arcán nyalogatta vértől ragacsos száját. Aztán – mint aki jól végezte dolgát – neki látott mosakodni, visszatért a harmadik dimenzióba, én pedig tudtam, indulnom kell, Mama már vár, ráadásul a palackot rá kell még kötnöm a tűzhelyre. A macska nem zavartatta magát, csak egy szánakozással teli pillantást lövellt irányomba, ahogy fölnyögtem a palack súlya alatt és elindultam a házunk felé. Az okkermegvetést valahol még indokoltnak is éreztem, azt hiszem, jól tettem, hogy tiltakozásképp nem kergettem el a fa alól. Talán kettőnk közül mégiscsak ő a különb. Mire a teraszhoz érek, Mama már ott áll az ajtóban türelmetlen topogással. – Mi tartott eddig? – kérdezi. – Semmi – felelem – Anna néni sütött meggyeset, kínáltak, hát elfogadtam. – És miért kellett megállnod a pálya közepén? Láttalak, a kamrában akadt dolgom hátul. – Muszáj volt. Viszketett a nyakam, és a vállam is begörcsölt. Hazáig nem bírtam volna ki. De siettem, ahogy tudtam. Na, de most megyek, és elintézem a palackot. És mialatt a konyhában a villáskulccsal, a gázvezetékkel meg a szűkös hellyel bajlódom, Mama belép, és a falra ragasztott naptáron – amit a helyi lapozgató mellékleteként kapott még év elején – bekarikázza a mai napot (július 23-a van, két nap múlva leszek tizenhét), s már tudja, legközelebb mikor esedékes a következő palackcsere. A biztonság kedvéért a gáz szót is odabiggyeszti a mai nap mellé, én pedig munkám végeztével megpróbálok valami szépre gondolni. Szerencsére ez most még elég kön�nyedén megy.

Partium

CSORBA PIROSKA

Szakadékok Minden alattvalóban egy lázadó lakik minden hűségben egy elárult szerelem minden tekintetben egy ölelés minden ölelésben búcsú minden hallgatásban mondatok minden lépésben távolodás minden távozásban megérkezés minden nyárban szerelem lakik és minden szerelemben halál és minden halálban mi lakunk és bennünk ismeretlen szakadékok és minden szakadékban szárnyak keringenek gazdátlanul

Téli este Ember nem járta csönd – csak a fák, csak a hó. A téli este rád köszönt, arca fehéren lángoló. A távolban vérzik a nap, rőt fénye búcsút int. Majd ha eljön a virradat, visszatér ő megint. Ember nem járta csönd – csak a fák, csak a hó. Alszik a lent, alszik a fönt, a nemlét éjfekete tó.

Partium

Halott beszéd A tárgyak megadják magukat a mozdulatnak, a hangok nekiverődnek a falaknak. Szabadulása csak annak van, aki már nem él, föld felett nincs csontja, húsa, bőre, börtönmagát levetve, pőre eledel a föld alatti férgek éhesen nyüzsgő seregének. Míg széthordják, falják, rágják a nyüvek lágy részeit, néma száját nem mozdítja a belső beszéd; nem tiltakozik, nem mond morbid vicceket, hogy ennyi lett: ebéd, s azok eszik, akiktől undorodott – a férgek, kikbe soha nem harapott, s ha véletlenül olykor ételéhez értek, már köpte is ki a falatot. Nem válogat. Nem finnyás. Mindent eltűr. Nem kérdi, ki hibás. Nem érdekli lektűr, se műremek, se múlt, se jövő, se emberek. Szavai és tettei elenyésznek előbb, mint vége lesz az ezredévnek. Kit bezárt végességével az élet, az elmúlásban a határtalanra lel; terheit leteszi, nem viaskodik, nem perel, nem gyűlöl, nem szeret, nem érez, nem hű s nem hűtlen senki ügyéhez. 76

Partium

Nem lett okosabb, nem lett bölcsebb. Míg élt, azt hitte, felfogni könnyebb a halál s az élet titkait, hogy a végére megért valamit – de utolsó morzsáit sem hagyta meg értelmének az elmúlás, e nyirkos, undok féreg. Az egyedüllétnél rosszabb szakadt rá: a nemlét, s most nincs többé. Nincs! Már nincs! A földdé s a férgeké! Nem él – sem jelen, sem jövő időben, végleg a múltba hullva létezése, köddé szitálva énje, egyénisége; azt sem tudja, hogy nincs, azt sem, hogy volt valaha. Nem szenved. Nem vádol. Nem üvölt. Csak a túlélőnek szakad panasza. Ő néma és részvétlen, mint alattam s fölötte a föld.

Partium

Kesztyűben a kéz Kesztyűben a kéz. Cipőben a láb. Hová bújhatnék, ahol legalább melegre lelnék, szerelemre – bohócsapka pirosan simulna okos szívemre? Nincs az a hely. Nincs soha többé. Csak a hiánya sajog örökké.

Gyász A vérző nyelvű kiskutyák visszajönnek a réten át. Odahagyják a dögkutat, mind itt ül már, és mind ugat. Ki gyászol, és ki mond imát, hogy elvittük a kiskutyát? Tán mi magunk, tán mi vagyunk, némán nézünk és meghalunk. Ködfátyolú menyasszony ősz szívünkre hajlik, elidőz. Méhünkben megfogan a bánat, s nagy lakat őrzi a szánkat.

Partium

OLÁH PÉTER

Szép nő a Vanda Holnap lesz a barátnőm születésnapja. Csak fekszem az ágyon, és nem csinálok semmit. Elmúlt fél négy, még mindig nem jutok előrébb. Nem tudom, hogy minek örülne. Meg akarom lepni, de tudom, hogy ez lehetetlen, mert annál jobban soha nem fogom tudni, mint mikor tizenöt év után besétáltam a kedvenc könyvesboltjába, és találkoztam vele. Tizenöt év rengeteg idő, főleg, ha második osztályban találkoztatok utoljára. Nem távolíttatta el az anyajegyét a szája mellett, könnyen fel tudtam ismerni. Emlékszem, elsőnek furcsa volt. Ott helyben meg kellett utálnom, ez volt a feladat, el is kezdtem az anyajegyével. Nem szerethettem, hiszen ott a barátnőm. Erre itt állok előtte, akit az osztályban csak szép Vandának hívtak, és nem tudok mit tenni, az ő vonzásában vagyok, és úgy nézek a szemébe, mint egy bogár, aki folyamatosan az ablakhoz csapódik, mert nem hagyja békén a világosság. Mégsem mondhatom meg neki rögtön, hogy most azonnal gyere fel hozzám, mert rád vártam majdnem két évtizedet, és te megígérted, hogy szeretsz, és hiába költözöl egy másik városba, egyszer visszajössz. Lassan két éve történt, hogy összejöttünk. Az első születésnapján, amit együtt töltöttünk, pár szál krizantémot vittem neki, és a munkahelye előtt vártam. Három óránál is többet álltam ott, ennyit még egy nőre soha, és megfogadtam ott, a rohadt kuka mellett, soha többet. Amikor hazaértem, azt látom, hogy a kanapén ül, és a kutyával beszélget. Ledobtam elé a krizantémot, és számonkértem, hol volt. Nem győzött bocsánatot kérni, mert otthon hagyta a szemüvegét. Észrevett ugyan, de arra gondolt, hogy nem lehetek én, aki ott áll az utca túloldalán, mert pontosan jól tudom, hogy utálja a krizantémot. Aznap a kedvenc bögrémet is összetörtem, amit tőle kaptam. Nem haragudott érte, kvittek vagyunk, röhögött. Na, ilyet még egyszer nem. Felkelek az ágyról, és sütök neki. Valami könnyen elkészíthetőt, amire nem kell várni, és amit szeret. A konyhában nem mertem felkapcsolni a villanyt. Nagyon sokat gondolkodtam rajta az elmúlt időszakban, hogy az izzóknak hogy eshet, ha naponta többször fel-le kapcsolgatják őket. Én is félek, hogy kirabolnak, ha behúnyom nappal a szemem, ha nem zártam be az ajtót, pedig itthon vagyok, és nem alszom. Lehet, hogy ők is félnek attól, hogy amíg nem látnak semmit, elrabolják tőlük azt a bútort, akibe szerelmesek, vagy kicsavarják őket, és egy fiókban, vakságban kell létezniük tovább. Egyébként, abban biztos vagyok, hogy a konyhaszekrényt sokkal jobban szeretik az izzók, mert a tálalót aligha világítják meg. Eldöntöttem, hogy sütök egy muffint, hiszen ott csak ki kell keverni a tésztát, formába önteni, hagyni a sütőben félórát, és kész is van. Hamarosan úgyis hazaér, nem kezdhetek bele másba. Mire besötétedik, addigra elkészülök, és nem kell felkapcsolnom a lámpát. Tudom, hogy merényletet akarnak végrehajtani ellenem. Hallottam egyik éjjel, amikor kattogva beszélt hozzám. Szinte újra fiatal lehettem, egy techno buliban éreztem magam. Arról tárgyaltak, hogy kezdeni kéne valamit velem. Nem tűrhetik tovább, hogy a mikróban melegítsem az ételt, mert ők állatot látnak. Disz-

Partium

nót, csirkét, bárányt, nyulat. Azt is hallottam, megkérik a szúnyogot, hogy csavarja ki őket, és ejtse a fejemre magukat. Hát még mit nem. Nem érdekel, hogy mit látnak. Nem fogok megdögleni. A barátnőm persze hülyének tart, hiába meséltem el neki, azt szokta mondani, hogy ne így spóroljak, bármennyire is nehéz az anyagi helyzetünk. Nem hallgatok rá. Ha nem vagyok itthon azt csinál, amit akar. De, ha itthon vagyok. Ne kapcsolgassa azt a kurva villanyt. Csipog a telefonom. Kiveszem a sütit, majdnem a kőre esik a tepsi, mert vizes a konyharuha, hiába bosszankodom, a barátnőm úgyis egyből eltörölget. Meg sem várja, hogy lecsöpögjenek az edények. A konyhapulton hűlnek a muffinok, büszke vagyok, azért mégis csak az első muffinom. A barátnőm hangosan köszön, úgy teszek, mintha nem lennék otthon, de aztán előbújok a szobából, és megölelem. Elfelejtem, hogy a konyhában van a muffin, nem tudtam megállítani, pedig mondta, hogy szomjas. Gyanútlanul felkapcsolja a villanyt, és látja, hogy fekete krizantémszálak gőzölögnek a muffin formában. Boldog születésnapot. Rám néz, elmosolyodik, és csak azt válaszolja, hogy amihez nem értek, azzal ne foglalkozzak, majd megsimogatja az arcom.

Idegen Kiakartam tépni az idő nyelvét. Fogni a mutatókat, és megfőzni őket. Olvadjon meg, váljon a sűrű massza részévé. Mi meg ragadjunk bele a napba. Ne létezzen napszak, ne görcsöljön a gyomrom, mert sötétedik, mert már égnek az utcalámpák. Félek hazamenni. Nagypapám tudhatta, hogy a kóbor kutyák óriási velociraptorok, ezért kísért el mindig. Veled megyek, mondta, ez a pár száz méter nem oszt, nem szoroz. Azt akartam, hogy ne így érjen véget. Maradjunk a konyhában, nézzem, ahogy eszi a palacsintát. Recsegve, csikorogva rágjon a műfogsora. Ezt halljam, de az óra ketyegését ne. Ne szorítson, ne legyen szűk, és végképp ne teljen el az a kurva idő. A temetésen a felhőket átszúrta a nap. Az égen nyílhegyek. Felhasították a nyelvem, végigszántották a tüdőm, és a medencecsontig fúródtak. Engedtem, hogy a szél azt csináljon velem, amit akar. Abban bíztam, hogy ettől az ürességtől leválik a lelkem. Fel akartam menni hozzá. Egyre kevesebbet gondolok erre. A palacsintáról is más jut eszembe. Például ahogy sül. Buborékok keletkeznek, pattanások a kamaszok arcán, száj, szem, orr, homlok, pedig ez csak liszt, só, tojás, víz. Akkor vettem észre először. A szemem sarkából láttam. Mögöttem áll. Odafordultam, nem volt ott senki. Nyomasztott. Nem tudtam ráfogni arra, hogy több napja nem alszom. Legalább ne nézne. Az nem zavar, hogy itt van, a konyhámban ül, székeket recsegtet, de nem akarom, hogy lásson, amikor megkóstolom az öblítőt, vagy mosogatószivacsot rágok. Még az izzadságom se. Szorongok, ha le kell vinnem a szemetet, mert nincs, mert nem tudok kidobni semmit. Ezt se lássa, álljon szemek nélkül. Én

Partium

nem tudok ránézni, pedig jó lenne tudni, milyen színű a bőre. Lehet, hogy most épp narancssárga, vagy ha rosszat teszek fekete. Elmentem szemészetre, hogy megnézzék, mi van a szemem sarkában. Nem akartak megvizsgálni. Ki hiszi el magának, hogy beköltözött a szemébe valaki? Kérem, ez ostobaság, nem panasz. Elküldtek. Nem hittek nekem. Találkoztam egy lánnyal. Nem volt kimondva, hogy randi, de nagyon úgy festett a dolog. Elkezdtem neki mesélni, hogy mit csinálok. Bizonygattam, hogy a bölcsészet ugyanolyan tudomány, mint bármi más. Mantráztam a jól begyakorlott formulákat. Legyen miről beszélni, ne tűnjek butának. Ne érezzem magam szarul, ha a lány az orvosin tanul. Ne szorongjak azon, hogy ő okosabb nálam, és most igazán fel kéne álljak. Itt kéne hagynom. Egyre jobban ezt éreztem, de tudtam, hogy otthon egyedül maradnék az öblítő szagú lakásban. Elkezdtem mesélni, hogy egyre jobban hiszem, hogy a szemem sarkában lakik valaki. Szeretném, hogy te, mint leendő orvos foglalkozz velem. Az sem baj, hogyha nem tudsz mit kezdeni a helyzettel, ha nem tudsz segíteni. Nekem már az is elég, ha beszélünk róla. Láttam rajta, hogy zavarban van. Két perc sem telt el, és otthagyott. Megint a lakásomon voltam. Kidobtam az összes szivacsot. Így nem lehet élni. Másnap kivettem a kukából mindet, lemostam, és folytatódott ugyanúgy minden. Nem foglalkoztam többet a dologgal. Valaki ott van, de nem tudok vele mit csinálni. Hozzám tapadt, mint mákszem a fogakon. Egy idegen, aki velem van, és figyel. A napokban eszembe jutott, hogy nagyapám kedvenc állata a kaméleon. Már aligha emlékszek bármire is. Lehet, hogy már nem is akarok.

Partium

B. MIHÁLY CSILLA

Örök vasárnapok Az én apámnak meghasadt a szíve, nyomták a felgyűlt, karcos bánatok, hanyatt feküdt a nyirkos deszkaívre; ti jöttetek, s föléje álltatok. Az én apámnak csukva volt a szája, de esküszöm, hogy halkan énekelt, és úgy éreztem, közben szinte várja, terítsem rá az éjsötét lepelt. Utolsó csókom, hogy majd megtaláljam, azóta jelként homlokán ragyog, mint csillagfény a téli éjszakában, mint égbe zárt örök vasárnapok. 2020. december 20.

Partium

Vannak vidékek Kányádi Sándor Előhangja nyomán Vannak vidékek, tört jövők, imákat hittel gyöngyözők, vigyázó vének, ott ahol, kimondhatatlan szó dalol. Apám szemében láttam én: vannak vidékek, láng s a fény; ahogy beszélt a nép előtt, hatalmas szíve égbe nőtt. Vannak vidékek, csendesek, ahol karácsonyt csengenek öröktől fogva holtnapig, ahol a tisztesség lakik. Vannak vidékek, s fájdalom, ahol a gond a vállakon megélni sarkall, nem fenyít, akár a gerle, oly szelíd. Vannak vidékek, van magyar? Mit ér a tő, ha sarja hal? Hűségre int a magvető, a homlokára gyűrt redő. Vannak vidékek, ősi kincs, ahol szabadság ölnyi sincs, hazám hazádban…, közte tér. De még a lelkünk összeér.

Partium

Fénylő partokon Érezlek bár, de el nem érlek, karomba hulló messzeségek álmát ringatom. Szélfútta porszem lettem újra, a mindenséggel összebújva fénylő partokon várlak úgy, mintha jöttöd volna hullámok mélyét jelző bója, fárosz, őrtorony. Örvénylő vágyak vére csöppen, időtlen csendbe töltöm, s közben lelkem foltozom ezredév óta ébren, talpon, néha lépteid neszét hallom fénylő partokon.

ZENTAI LÁSZLÓ

Rebeka, meg az a 66. senki odafönn (regényrészlet) Annak az áprilisnak az első napján már erősen hajnalodott. Az égbolt tiszta volt, csak az alját díszítette néhány rózsaszín, hálóingformájú, kóbor felhőcske. Abban a vakítóan szikrázó hajnali levegőben az égalja hatalmas lendülettel tolta maga előtt a fényt, amely rózsaszín tüllruhában búcsúztatta a komor, márciusvégi, téli éjszakát. Mintha ünnepelni akart volna a bolondok napján. Kavarodott minden. Minden, ami egészen más volt, mint ami a valóságban lehetett volna. Az öreg Zalyáczi meg a három fia már hajnali fél ötkor ébren voltak. Egyszerre ébredtek, máig sem tudható, hogy miért. Gombnyomásra nyitották ki a szemüket, mintha egy hangtalanul gyilkos sorozatvillanás irányította volna az ébredésüket. Akkor és ott, ugyanabban a pillanatban kellett felriadniuk. Bizonyára a jóisten lehetett a dologban, mert olyanféle történt velük, amely mindnyájukat azonos erővel szólította meg. Zalyáczi papa bizonytalanul imbolygott kifelé a konyhába vizet inni, mert nagyon kiszáradt a torka. Nem reszelt, de éles fájdalmat érzett az ádámcsutkája fölött. Talán azt sem értette, hogy miért pont ebben a hajnali órában kell kimennie a kredenccel elválasztott előszobába, egyenes a falikúthoz hajtva a száját, hogy egyenest a csapból igyon. A belső szobában a fiúk lassan mozdultak meg, de majdnem másodpercre ugyanabban az időpontban. Egymást figyelték és egyre különösebb, egyre kiszolgáltatottabb érzés fogta őket el. Mintha elbújt volna alóluk a világ, és csak valahol fenn a fellegekben, valami ismeretlen fényben úsztak volna, nagyon is mozdulatlanul. Inkább ridegnek tűnt onnan föntről a szobájuk, gyarlónak minden mozdulatuk, esetlenül összefolytak a tárgyak… Látták, hogy a konyhából nyíló szobában az édesapjuk megint az ágyban feküdt, de csak annyit láttak onnan, abból a madárlátta magasból, hogy mereven bámulja a csillárt, amelyet különös szögben világított meg az április elseje bolondos hajnala. A fiúk, ahogy ereszkedtek lefelé, ahogy zuhantak visszafelé egészen az ágyig, magukat látták, testük tehetetlen merevségét, ahogy ráültek a paplanukra. Őket ugyanaz a fénysugár sebesítette meg, amelyik a csilláron egyre vadabbul csillámlott szerteszét. Valamit nagyon üzenni akart, valamit, amit akkor még egyikük sem érthetett. Valamit, ami egy hosszú, keserves sikoltáshoz hasonlított, de nem értették, mert akkor még néma volt, akkor még nem mutatta meg, hogy valaki hosszú, maratoni és kétségbeesett órákon keresztül mondani akart valamit, üzenni, hogy ne mehessen el szótlanul és némán, mert nem akart csak úgy eltűnni, úgy jeltelenül kikopni ebből a világból, hogy aztán, aztán mégse kerüljön velük kapcsolatba. Hirtelen Misi szólította meg az öccseit: – Zotyó, Petya! Ti is ébren vagytok? – Nem Misi! Mi csak úgy csinálunk, mintha ébren lennénk – suttogták a többiek, szinte egyszerre. Mindhárman felültek az ágyban, legalább is úgy látszott, hogy mereven ülnek. Ülve tisztelegtek valakinek vagy valaminek. Különös dolog, de nem tudták,

Partium

hogy most, éppen ebben a pillanatban mi érte őket. Annyit éreztek, hogy jelen van az a valaki, hogy követi őket, hogy sarcolja őket. Sarokba szorítja mind a négyüket. Érezték a sugallatát, a suhintását, azt a keserves hangot, amely még nem tudatosan sikoltott, de érezték, hogy ottvan, odacövekelt és nem tágít mellőlük. Rettenetesen hadonászott a lelkük, és emberfeletti erővel próbálták eltaszítani maguktól, de a hang nem engedte őket el. Síri csöndben kelt fel a nap és páracseppek folytak végig az udvar felöli ablak négyzetalakú üvegén, talán búcsúztak a téltől, vagy örömkönnyet ejtettek a koratavasznak, de nem zsongtak, nem vibráltak, csak folytak lefelé, csendben és némán figyelték odabenn, azt a hangtalan zsarolót. A nap is bevilágított már mindkét szobába, megjött diadalittasan ő, a keletfény hírnöke és boldogan terpeszkedett szerteszét a falakon. Kinyújtózott, melegíteni akart ott, ahol az a hang nem engedett melegséget, mert hiába dőlt a fény hatalma, ha nem ért a szívükig, ha nem tudott annyira fényesedni, hogy melegítsen, akkor minek? Majdnem két órára állt meg az életük, mintha kikapcsolta volna őket az a hang. Ördögi volt a némaságba kényszerített mozdulatlanságuk, ahogy a vízcseppek mozgásán kívül semmi sem változott, akár egy kripta mélye, ahová évek óta nem köszönt be a halál sem. Mihály ugrott fel elsőnek az ágyáról. Gyors léptekkel indult a fürdőszoba felé. Már majdnem fél hetet mutatott a karórája, sietnie kellett, mert kilencre beszélte meg Tönkivel, hogy találkoznak a Borostyánban. Szombat volt, amúgy is zajtalan. A földszintről apróbb lépéseket hallott, de az udvari ajtó még zárva volt. Aztán hírtelen jött valaki fölfelé a lépcsőn, azon a rohadt tizenhat lépcsőn, amelyiken két hete – abban az évben már másodszor! – vitték le a mentőhöz az édesanyját. Az ő édesanyját, akivel esténként ketten, mindig csak ketten ültek a bőszöm nagy Siemens rádió előtt és együtt hallgatták az operaközvetítéseket abból a milánói Scalaból, ahol Gilda hangját hallotta, ahogy az udvaribolond apjának nyöszörög abban a zsákban. A fürdőszoba ajtajában már egyre erősebben hallotta a lépteket. Könnyed, nőies léptek voltak, de hirtelen megtorpantak az ajtó előtt, csak a szuszogását hallotta annak, aki ugyanott állt a bejárati ajtó előtt, ahol hetekkel korábban a reálgimnázium igazgatója várakozott. Hirtelen teljes lett a csönd, azután rögtön – kétszer egymás után – az a könnyed járású megnyomta a csengőt. Majdnem kiszakadt a berregő. Mihály megtörölte az arcát és kirohant az előszobába. Még a törülköző is a kezében maradt, amikor kinyitotta az ajtót. Ott állt előtte az a kórházi nővérke, akivel egy hete találkoztak a kórterem előtt. – Édesapátok idehaza van? – kérdezte, de addigra már mind a négyen a bejárati ajtónál álltak. Az öreg Zalyáczi, meg a három fia. Látszott, hogy a nővérnek nehezére esik elkezdeni, de azért valahogy belefogott: – Zalyáczi úr! Éjszakás voltam az osztályon, még örültem is neki, merthogy a felesége osztálytársam volt a Szent Orsolyában, a polgáriban és esténként beszélgetni szoktam vele… – Szünetet parancsolt rá az illendőség, meg a részvét, de azért képes volt folytatni: – Szóval a felesége, ma hajnali fél ötkor meghalt. – Szaggatottan, akadozva vette a levegőt, mint amikor valaki nem bízik önmagában és nehezen tudja elképzelni, hogy mindent képes lesz-e gyorsan elhadarni úgy, hogy el ne érzékenyüljön.

Partium

– Tegnap, délután kettőkor észlelték a röntgenvizsgálaton, hogy aortarepedést kapott. Menthetetlen, lassan vérzett el befelé… Fogadják őszinte részvétem! – Köszönjük nővérke, köszönjük, hogy eljött… – Pedig nagyon várta magukat, még este kilenckor is kérdezte tőlem, hogy „miért nem hozza az uram a gyerekeket?” – mondta, de mielőtt folytathatta volna, Zalyáczi közbevágott: – De kedves asszonyom! Nem is tudtunk róla! – Pedig mi üzentünk Önöknek. A délutános lányok öt óra körül kétszer is telefonáltak az igazgatónak, aki önök alatt lakik, mivel maguknak nincs telefonjuk. A felesége megígérte, hogy szólnak Zalyácziéknak. – Hirtelen maga is rájött, talán mondania sem szabadott volna, de mégis kimondta: – Ezek szerint, nem adták át az üzenetet, pedig megígérték! – nézett az özvegyre, meg a fiaira. – Ottilia nagyon várta magukat, este 11 órakor vesztette el az eszméletét… – Mégegyszer köszönjük, hogy eljött – válaszolta Zalyáczi ugyanazon a hangon, ahogy már egyszer megköszönte. A nővérke lassan indult a tizenhat lépcsőn lefelé. Már nem volt annyira könnyed a járása, inkább a lelkének volt könnyebb. Nem nézett vissza, nem úgy, ahogy a felesége szokott, amikor vitték lefelé a lépcsőn… Ő mindig visszanézett, egészen addig, amig a lépcsőforduló el nem takarta az arcát… Özvegysége első pillanatában tudta a srácok apja, hogy ez a világ vele nem volt igazságos, a néhai feleségével meg egyenesen könyörtelen! Több, mind 12 óra állt rendelkezésre, és pörgött le a homokóráján annak a semmirekellő igazgató feleségnek, hogy megtegyen 16 lépcsőt. Elvégre magyar és történelem szakos tanárnő volt, aki naponta találkozott akkora gyermekekkel, mint Zalyáczi fiai. Végül is, bölcsész volt, aki még a marxista egyetemet is elvégezte, merthogy a karrierhez jól jön egy kis ideológiai megtámogatottság! Igaz, ott nem tanítják az emberséget, a szolidalitás tudományát, azt a humánumot, amelyet vagy hozunk otthonról, vagy nem, vagy lenézzük azt a másik embert, azt a másik asszonyt, mert ők csak egy bádogos mester, meg egy nagyszerű családanya, mert egyikük sem hallott annyit Horatiusról vagy Ovidiusról. Ők csak annyit tudtak, hogy a másik emberen segíteni kell, ha segítségre szorul, ha segítség illeti meg. Nekik ehhez nem kellett egyetemet végezniük! Mert anélkül is tudták, hogy egyetlen embert sem szabad lenézni, még akkor sem, ha méltatlanná válik a tiszteletre. Akkor legfeljebb a jóistent kérik meg, hogy segítsen neki megváltozni, emberségessé válni, ha egyáltalán ilyenné formálódhat az efféle ember. Ők csak ennyit tudtak a világról, mert ennyit adhattak a szívükből, tiszta lelkük halhatatlanságából… Özvegysége második pillanatában a nappaliszobába parancsolta, hajnali fél öt óta árva fiait. Nem mondott nekik semmit, csak a szemével irányította a gyerekeit. Egymás mellé ültette őket arra az ótúrai kanapéra, amelyik máig ismeretlen körülmények között került ebbe a szobába a vörös proletárdiktatúra idején. Úgy ültek egymás mellett, olyan szorosan, ahogy a Domonkosok templomában ölelik egymást az orgonasípok. Mihály nagyon összetört, nem sírt, de fojtogatták a könnyei, Zotyó erősen azt a fotelt nézte, amelyikben az anyja szokott ülni, Petya arca egyre lilább lett, szegény, éppen két hónapja töltötte be a 9. életévét.

Partium

Özvegyége harmadik pillanatában Zalyáczi kendőzetlenül és kereken elordította magát: – Megölöm, ma egész biztosan megölöm azt a szemetet! – nézett a gyerekeire, akik ettől a mondatától még jobban megrémültek. Nem elég, hogy nincs már az édesanyjuk, mert ott fekszik a kórházi hűtőkamrában és nagy valószínűséggel ma délelőtt boncolni fogják. Úgysem kérdezik majd az apjukat, hogy hozzájárul-e, pedig úgy illene, de ebben a rohadt világban, ebben a kommunista, hitetlen katyvazban össze fogják vagdosni a testét, az ő édesanyjuk drága testét, amely tizennégy órát várt, tizenhat lépcsőre. Jön a boncmester, bedobja a felest, mielőtt dolgozni kezd a testrészeken, a belső szerveket úgy vágja majd ki, ahogy a piactéri hentesnél látták, és a patológus főorvos diadalittasan mutatja föl a szívbe menő aortát, amely előző délután kettőkor alattomosan megrepedt. Megvan a főbűnös, megvan a tettes és kit érdekel, hogy Galbavy Corvini Ottília már nincs az élők sorában, már biztosan nem megy haza az övéihez. Már nem jön fel azon a lépcsőn, amelyiken annyiszor levitték a mentősök és nem néz már vissza, mint oly’ sokszor az utóbbi években. Ma délelőtt összevarja mellkasán a bőrt az a mester, aztán jöhet az öltöztető, ráhúzza azt a legszebb ruháját, amelyiket mindig a vasárnapi misére öltött magára, pedig az a sötétszürke brokátruha még a belsőszoba hatalmas szekrényében lóg a fogason és nem sejti, hogy már nem a gazdája bújik bele, nem ő ölti magára, hanem az a kórházi öltöztető ember gumikesztyűben kényszeríti élettől elárvult, merev testére, és az apja, az özvegy Zalyáczi Mihály mindezért ölni akar. A fájdalom hatalmazza ekkora indulatra, nem a jóisten, mert az bizony nem engedi, hogy bosszút álljon, mert az igazgatóék megfosztották a feleségét, gyermekeinek édesanyját a búcsútól, megtagadták még a lehetőségét is annak, hogy úgy menjen a túlátra, ha már odaföntről is úgy rendelték, ahogy a szeretet hitének mindenhatósága kívánja. Mert Kharón ladikjára csak akkor ülhetne föl, ha elköszönt, mert a lelke még búcsúzni akart, bár a teste már nem nagyon engedelmeskedett… Az ötvenhez közeli Zalyáczi tehát ölni akart. Csupasz, munkában repedezett tenyerében összpontosult minden haragja. Ez volt az ő eltökéltségének az a pillanata, amikor már senki és semmi sem fontos, mert nincsenek erkölcsi, hitbéli szabályok, csak a rideg valóságban fogant kíméletlen erő, és csak az azonnali cselekvés létezik, amelyre nincs, és soha nem is lesz magyarázat. Senki sem vonhatja felelősségre, senki sem tilthatja meg, hogy megölje, hiába a bűntetőtörvények kemény paragrafusai, hiába a tízparancsolat. Ott és akkor az idősebb Zalyáczi Mihályban a nyers erő diadalmaskodott! A harmadik pillanatban azért maga is leült abba fotelba, de gondolatban már elindult, egyenest a villa bejáratán keresztül a félköríves ablak mögötti irodába, hogy megrázza azt a másik férfit, hogy kirázza testéből az igazgatóembert, számonkérje hitetlen lelkéből a lelketlenségét. A rossebb sem tudja, hogy helyesen gondolta-e, talán nem is a gondolat vezette, csak egyszerűen otromba erővel akarta móresre tanítani. Még a rossebbnél is rossebbül érezte magát, mert most mit mondjon ennek a három elárvult fiának, ha nem torolja meg a gyalázatot, akkor oda a saját becsülete. Odakinn az udvaron a keleti fény egyre magasabbra kúszott, még messze volt a deleléstől, de sietett és nagyon arrafelé igyekezett. Fénycsóvái rohamtempóban versenyt futottak az öreg Zalyáczival.

Partium

Idebenn a lakásban merev maradt minden. A tisztaszobát lassan elöntötte a fény, és a négy mozdulatlan árvaságból három, biztosan ezen a reggelen lett férfivá. Misi szólalt meg először: – Édesapám! Higgadjék meg, az indulat már nem segít! Anya meghalt, onnan az igazgató sem tudja visszahozni… – De fiam, én akkor is megölöm! – Értem édesapám, de ha megteszi, akkor teljesen árvák leszünk – válaszolta, de rögvest érezte, hogy nagyon hírtelen szakadt ki belőle a mondat. Akkorát nőtt saját magától, hogy el sem akarta hinni, merthogy az embert a tragédiák tudják bölcsebbé tenni. No meg a féltés, mert az apjukat akkor elviszik, elítélik, talán még kötélnek is adják, mert ügyvédre az ő fajtájuknak nem telik. Zotyó is azonnal felnőttként kapcsolódott a beszélgetésbe. Erősen az apjára nézett és úgy mondta: – Nem gondolom édesapám, hogy be kellene piszkolnia a kezét! A mocskot akkor sem mossa le – toldotta meg. – Nem ér annyit az ember becsülete… – Nézte az apját, de nem várt választ. Úgy gondolta, hogy ezt az érvet, a tisztesség erejét megfogadja, de tévedett, mert az öreg Zalyáczi újra elismételte: – Megyek és megölöm azt ganéjt – nézett a fiaira, de valamennyire már csendesült az indulata. A legkisebb fia felállt a kanapéról és odalépett az apja elé. Átölelte a nyakát és a fülébe súgta: – Vigyázzon, hogy mit csinál, mert a mi édesanyánk már mindent lát… tessék inkább őrá tekin…tet…tel len…ni… – rebegte alig halható szavakkal, de a végét, Petya már elsírta. Ettől még erősebben ölelte, szorította az apja nyakát. Az öreg Zalyáczi erre már nem válaszolt. Magába fojtotta az indulatát, de az is lehet, hogy azt érezte, hogy a felesége még ott van közöttük, vagy ha már fel is ment a fellegek fölé, akkor onnan kéri, hogy uralkodjon önmagán, fegyelmezze önmagát. – Most átmegyek az üzembe és szabadságot kérek – mondta hírtelen, de nem ugrott föl azonnal. – Misikém, te menj be az iskolába és jelentsd be, hogy a testvéreid a temetésig nem mennek! – tette hozzá, majd szinte magának mondta: – Ezentúl nekem kell igazolást írnom… Igaz is! – szólt ismét a legidősebb fiának. – Vidd magaddal fiam Petyát is! Ne maradjon egyedül itthon… Már delelőt is túlhaladta az idő, amikor Zotyó és az apja megjöttek a kórházból, meg a temetkezési vállalattól, ahová kétszer is vissza kellett menniük, mert a patológia csak délben adta ki a halotti bizonyítványt, anélkül még koporsót sem lehetett választani. Az alaksori boncterem előtt két öltöztetőnő is ajánlotta magát. Az egyik visszataszítóan nyers volt és előre kérte a pénzt, azt se mondta, hogy fogadják részvétemet, a másik meg olyan aszottan ráncos volt, mint maga a halál, de mégis neki adták oda az asszony ruháját, a hetekkel ezelőtt vásárolt, még ki sem csomagolt nejlonharisnyát, meg a lapostalpú – majdnem vadonatúj – fekete cipőt. Az aszottarcú azt mondta, hogy majd eljön a fizetségért, majd később, és bízzanak benne, mert szépen felöltözteti a feleségét, még bókolt is nekik, amikor azt mondta, hogy milyen szép fiatalasszony volt a felesége, ő még emlékszik rá, amikor Egerváry főhadnagyúr papírkereskedésébe dolgozott a háború alatt az Erzsébet utcában, és odajártak a főiskolások pauszpapírért meg retustollért, mert nagyon szép volt Zalyáczi úr felesége, és amikor 1941-ben a

Partium

főhadnagy úr elment a Keleti frontra, akkor egyedül vezette a boltot. Mondta, megállás nélkül mondta, Zotyó meg hallgatta türelmesen. Nem igazán értette, hogy ebben a pillanatban mi köze Egervárynak meg a retustollaknak az öltöztetéshez, de minden elhangzott mondat valamikor és valahol értelmet nyert. Ott és akkor inkább groteszknek tűnt, de ha az öltöztetőnő fontosnak tartotta, akkor biztosan az is volt. A Szent Mihály templomban sokat kellett várniuk a plébánosra, aki elvállalta, hogy a temetés után, de még az esti nagymise előtt a Szentlélekben megtartja a gyászmisét. Körülményeskedett egy kicsit, merthogy a Konventtől külön engedélyt kell kérnie, de azt majd ő elintézi mondta és egy dicsértessékkel elköszönt. Mégis be kellett menniük a Konventbe, mert meg kellett rendelni a sírásokat, aztán hazafelé a koszorúkat is megrendelték. Április harmadik napján, pénteken 15 órakor temették Zalyáczinét, mínusz kétfokos hidegben. Tavasz volt, de hullott a hó. Sokan jöttek el, alig fértek a ravatalozóba. Már a halála napján – és nem az öltöztetőnőtől! – sokan tudták a városban, hogy meghalt. Egerváry főhadnagy a szertartás előtt jelezte Zalyáczinak és a plébánosnak, hogy szeretne ő is elbúcsúzni néhai kolléganőjétől. Attól a gyönyörűséges menyasszonytól, aki helyette is helytállt a papírkereskedésben, pedig a vőlegénye, az ifjú Zalyáczi Mihály szakaszvezető úr is odavolt a tordai hasadéknál. Aztán négy évvel később mindketten az ingolstadti amerikai hadifogolytáborban találkoztak össze, éppen a vályúitatónál, mert az amerikaiak abban a hatalmas táborban játszadoztak és szórakoztak a foglyokkal. Egyik nap vastag sózottmogyorós csomagot osztottak, aztán csak két nap elteltével, hatalmas tankerkocsikkal hoztak nekik vizet a vályúba. Szerencsétlenek szomjúságukban gyakran felborították a szabályosan, mértani alakzatba elhelyezett marhaitatókat! A jenkik 1946-ban együtt kísérték őket Komáromig… Hosszú volt a szertartás, a koporsó egyik oldalán a Zalyáczi család, a másik oldalon húga, Mária Magdolna és családja ült. Összesen három felnőtt és hét akkortájt felnőtté lett gyermek hajtotta le a fejét. Misi legalább ötvenszer elolvasta a koporsó oldalára festett fehér feliratot: Zalyáczi Mihályné, élt 49 évet. Egerváry, aki akkor már régen nem volt főhadnagy, mert a hős szovjet nép ellenségének kiáltották ki, és azt az Erzsébet utcai papírkereskedését is elvették tőle, mert a nép nevében államosították, a gyászoló család felé fordulva búcsúzott Ottíliától: – Hálás leszek életem végéig, mert rengeteg főiskolás járt hozzánk vásárolni, ami elsősorban a te kedvességednek, udvariasságodnak és szeretetednek volt köszönhető. Hálás maradok azért is, mert húgoddal, Márai Magdolnával, a legzordabb időkben is, együtt vittétek a papírboltomat, a legnagyobb bombázás idején, 1944. december 6-én is vigyáztatok arra a pici boltra. Hálás vagyok, ma is, itt a ravatalodnál, hogy megismerhettelek és dolgozhattam veled, veletek. Ma is emlékszem a férjed szavaira, amikor rólad beszélgettünk abban az ingolstadti fogolytáborban. Pontosan emlékszem első gyermeketek, Mihály születésének hírére, mert a városban mindenki tudta, hogy a vasgyári öltözőben látta meg a napvilágot. Nagyon szerettél kirándulni saját gyerkőceiddel, néha a házbéliekből is magaddal vittél egy falkát, sokszor találkoztunk veletek a Fáber rétnél, a Deák kútnál, a Tacsi árok környékén vagy a Virágvölgyi úton. Imádtad a gyermekeidet, féltetted őket, szolgáltad az uradat, mert így érezted helyesnek, ezt

Partium

így vélted rendjén valónak. Gyakran küldtél nekünk cseresnyés rétest, máig emlegeti a feleségem és a lányom! Olyan rétest csak a Galbavy Corvini lányok tudtak sütni… Utoljára a kórházban találkoztunk, akkor már nagyon meggyötört a betegség. Mindenki, aki ismert, rajongásig szeretett téged és szeretni is fognak, mert örökre itt élsz az emlékeinkben! Nyugodj békében ott, a mennyek országában, mert te már bizonyosan ott vagy, mert te már oda tartozol! – zárta mondandóját és meghajolt a sötétbarna, faerezetű koporsó előtt. Hófehérbe öltözött a temető, amire kiértek a sirhelyig, akkoriban a sírásók még vállukon vitték a koporsót. Majdnem a nagykeresztig trappoltak a B főcsoportban. Rengetegen álltak a sír körül, nem tülekedtek, de érződött, hogy nagyon zavarja őket az áprilisi hóesés. Olyan volt a sírgödör körül a föld, mintha paplant terítettek volna rá körbe, csak azt a mély, téglalap alakú lyukat hagyták szabadon. A megfehéredett pallókról az egyik sírásó kézzel söpörte le a havat, mielőtt ráhelyezték a koporsót. A gyászbeszéd alatt teljesen fehér lett, olyan volt, mintha pelyhesre deresedett volna. Úgy eresztették a gödörbe, hogy már nem látszott a felirat. Rengetegen dobtak be egy-egy szál virágot, szekfűt, krizantémot, valaki három szál fekete tulipánt hajított a mélybe, de már akkor, amikor a sírásók egyre szaporázták rá a földet. A koporsófedélen akkor már nem huppant lélekborzoló hangján és mélytompa zuhanással a föld. Akkor már csak a fémlapátok csikorogtak. A trapézformájú sírhantra beszúrta a fejfát az egyik sírásó, olyan volt a mozdulata, mintha a kegyeletét döfte volna le. A másik gyakorlott mozdulattal ráaggatta, de lehet, hogy rádobta Zalyácziék koszorúját, a többit a földtrapéz oldalához döntötték. Misi évekkel később tudta meg, hogy azokat a fekete tulipánokat a bőbeszédű Erzsike vörösszakállú unokabátyja hozta a temetésre, mert a nővéréék híres kertészek voltak a városban. A Flandorfer utca végén akkoriban még kertek és üvegházak ölelték egymást. Onnan hozta a tulipánokat. A temetésen biztosan kezet fogtak, bár Zalyáczi Misi akkor nem emlékezett rá. de évekkel később, ott a művészklubban az is kiderült, hogy azokat a hollandus virágokat Huncut Huba dobta a sírgödörbe. Verset is írt a Sírgödörbe hajított tulipánokról. Ott a borozó fölötti ház emeleti helységében olvasta föl akkor, amikor már megint nagyon öregedett az az este, a Várkapuban hatalmas füstfelhőben suttogtak a pillangószemű lányok meg a kisváros nagylegényei, meg az elhagyott férjek, az éppen megcsalni készülő vagy már megcsalt szeretők. Zsaruk, ide sohasem léptek be igazoltatni. Ez, maga volt a kisvárosi fertő ormótlan erkölcsű paradicsoma. Talán ezért is járt péntek éjszakánként oda Huba és Zalyáczi, meg a többi világot megváltani készülő siheder. Az a híres vár, amelyik gyepüként védte a hazát, már sehol sem oltalmazta töröktől a hazát, de attól a kuruc brigadérostól sem, aki esténként a várfalakon belüli bordélyban lőtt a legényeivel, nappal meg kintről a várfalakra tüzelt. Éjszakánként Huncut Hubáék is a Várkapun belül voltak, de ők még nem tüzeltek, csak tanulták az életet…

Partium

BÁRDOS BÓDI LÁSZLÓ

Huszonnyolc haiku

(Serfőző Simonnak, barátsággal) I. galambok a fán vérbélű körték hullnak anyám ölébe

VIII. magzati pózban szunnyad a völgyben a Hold vajúdik az éj

II. langy eső után mezítelen a hajnal köd rejtegeti

IX. szemöldökfákon kifosztott fecskefészkek Mária hallgat

III. szöknek a felhők víztócsa keresztúton fény-szentségtartó

X. panaszfal előtt megsebzett szarvas vérét nyeli a homok

IV. ezüstjuharfa nyújtózik Isten felé szél töri ágát

XI. angyalcsináló surran a kertek alatt fortyog már a víz

V. vagonok falán ősi barlangrajzokat pásztáz a holdfény

XII. világ tengelyén pörög a faeszterga megkergült idő

VI. orv vihar után tépett kereszt az ember madárijesztő

XIII. vén tenyerével átszitált nedves kavics fény-homokóra

VII. hangyakaraván exhumálja elföldelt gyáva csendemet

XIV. harangkondulás vak csend üget a dombon követi a Hold

Partium

XV. üszkös hagyásfa felperzselt domb tetején remete-magány

XXII. gótikus arca fakult antik tükörben épp most árul el

XVI. hófedte arcok bőröndök és lábnyomok sárga holdsarló

XXIII. csillag a szalmán Jézus magzatvizében tündöklik a Hold

XVII. rőt otthontalan gémberedett kezekkel hétköznapi szent

XXIV. kőtábla roppan kígyó marta seb a táj Mindenség-árnyék

XVIII. platán vetkőzik szemekből csorog a fény gyönge ágra fagy

XXV. javasasszonyok friss harmatot gyűjtenek meztelen völgyben

XIX. bomló szövegből kilakoltatott szavak angyal szárnya hull

XXVI. vak hajléktalan tapogatja a Holdat megtestesült fény

XX. rozsdás vagonok amnéziás síneken korhad a talpfa

XXVII. osztódik a csend koponyád atommáglya világfalu sír

XXI. két árnyék között harmattól görbült fűszál erőlködése

XXVIII. sápadt napfényben földet görget egy hangya ím tágul a tér

Partium

DINÓK ZOLTÁN

Dénes egy napja Az író a padon sütkérezett. Tavaszias március volt. Dénes a gondolataiba merült. Oly sok gond kínozta az utóbbi időben. Szeretett volna végre fellélegezni. Jobb korszakba kerülni. Sokat rágódik aztán rágyújt. Éppen azon agyal és meditál, hogy milyen orvosi kezelésekre kell a közeljövőben elmennie. Aztán hazament. Levetkőzött s evett egy keveset. Ma még nem is evett. Éhes volt nagyon. Mint a farkas. Aztán kiporszívózott. Majd a postás fél tizenegy körül számlákat hozott és egy folyóiratát. Amennyire örült annyira volt szomorú is. Már alig bírja fenntartani a lakást. A számlákat a régi kis magnója mellé tette, ő meg fogta a folyóiratot s az első oldalnál olvasni kezdte. Ő a harmincadik oldalon volt benne egy novellájával. Majd nemsokára kopogtat a szomszéd Maris. –Hogy van író úr? –Jól, köszönöm. –Egy szem Rubophenje van? –Azt hiszem igen. Szét kell néznem a konyhaszekrényemben. –A férjemnek fáj a feje. Nyavalyog. Majd Dénes máris hozott egy szemet. –Köszönöm! –Nincs mit! S becsukta az ajtót. Ő meg kedvet kapott az íráshoz. Több kéziraton dolgozott. A legjobbakkal foglalkozott csak. Aztán mikor készen lett az egyik novellával, felküldte azt a szokásos lapjának. Egy két órára rá elutasító választ kap. Egyszeriben dühös lett. Lement az italboltba, hogy hozzon egy pár doboz sört. Az italárus Misi jó barátja volt. –Mi a helyzet Dénes? Vannak gondolatai? –Vannak. meg is írom őket. –Az jó. Mivel parancsolhatok? –Három doboz sörrel. –Máris. S átnyújtotta a söröket. Elbúcsúztak, Misi minden jót kívánt szokása szerint. Dénes hazaérve inni kezdett egy kis zene mellett. Csak ittas lett, de nem rúgott persze be. Egy félóra alatt megitta a három doboz sört. Jól csúszott neki… Rájött aztán, hogy elege van az apró novellákból. Komolyabbra „fordítja a tollát”. Ám nem lett ebből semmi. A sörtől amúgy is álmos volt, ezért lefeküdt. Ahogy felkelt, kipihente magát. Már javában délután volt. Arra gondolt, hogy Imrét meglátogatja. Ő volt az egyik legjobb barátja. Csak két háztömbbel lakott odébb. Felöltözött s indult. Ahogy megérkezett, egy fekete zászlót pillant meg Imre lakótömbjének a csúcsán. –Jézusom! – gondolta magában az író. Imre a harmadikon lakott. Ki volt nyitva a házajtó. Felcammogott a harmadikra. Kopogtatott. Imre ajtót nyitott.

Partium

–Szia, Dénes! – mondta, ahogy megpillantotta barátját. –Szia! –Gyere be! Dénest bevezette a konyhába. Imre arca sápadt volt és ideges. –Ahogy jöttem ide, egy fekete zászlót láttam a háztömb oldalán. De hát ki halt meg? –Sebők úr, az újságíró. Ismerted, nem? –Hát persze. Miben halt meg? –Leállt a szíve. Mondják az orvosok azt is hogy tüdőembólia. –Jézusom! –Holnap lesz a temetése. Dénes szemében könnyek jelentek meg. –De az élet megy tovább! – mondta Imre. –Igen, ez van. –Kérlek, nem maradj sokáig, pihennem is kell. Készülnöm kell a holnapra. –Persze. Pár szót még váltottak az időjárásról, a frontokról, meg a kevés napi politikáról s Dénes elköszönt. Mire hazatért már teljesen beesteledett. Írni már nem volt kedve. Evett egy keveset. Téliszalámit sajttal és tejföllel, majd megivott egy feketét. Pedig este nem szokott. De nyugtával dicsérte a napot. Kedvenc könyvével lefeküdt s elmélyedt az olvasásban. Miután letette a könyvet, elmondott egy imát s megköszönte az Istennek, hogy megérte ezt a napot is… Mély álomba merült. Az őrangyalok vigyáztak rá.

Partium

TANULMÁNY BERTHA ZOLTÁN

Tarisznyától a bőségszaruig In memoriam Turcsány Péter A hetvenes évek végén fellépő fiatal költőnemzedék egyik legmarkánsabb, legeredetibb tehetségű alkotó személyisége kétségtelenül a hetven éve született Turcsány Péter volt. Öt remek verssel is szerepelt már a Vasy Géza által szerkesztett, s teljes nemzedéki körképet nyújtó reprezentatív líraantológiában: a Madárútonban (1979). Emblematikus a cím is: „Madárúton kik járnak vajon? A költők természetesen, az örök vándorok, a soha meg nem érkezők és a mindig, mindenütt otthonosak” – fogalmazta találón a kötet bevezetőjében a szerkesztő. És valóban, nagyon illik ez a meghatározás Turcsány Péterre is. Az ő örökös nyugtalansága, vagabundus természete, joculátor alkata, tervhalmozó lendületessége és nyitottsága kiválóan példázta egész generációja életérzését és mindig újat kezdeményező magatartásformáját. Bravúros vágánsdalok, zsonglőrös trubadúr-énekek, színes vándor-metaforák sorakoznak fel már ezekben az első antológiadarabokban is; „Hajtókám, / hajtókám, / tizenegy águ liliom, / tizenegy águ liliom. // Szirmos hold, / szirmos hold, / téli éjszakán, rajta, / téli éjszakán, rajta. // Gyaloglok, / gyaloglok, / derekam fényes tej-gerinc, / burkolva súlyos égbe, / burkolva súlyos égbe” – hangzik A gyaloglás dalából is. Péter mindig úton volt, és törte az utat, élen járt, és már ifjan vezéregyéniséggé vált. Avantgárd gesztusokkal és mélységes hagyománytisztelettel ötvözött bartóki módon népi tradíciókat és modernista szemléletformákat. Költői kifejezéskultúrája maga volt a nyelvi szabadságharc aktivizmusa-akcionizmusa a kádárista diktatúrában: hiszen tobzódása a nyelvjátékok özönében, verstani műveltségével megalapozott líraformáló tudatossága, értékőrző és értékújító elszántsága mind-mind a teljesség sóvárgásából fakadt. Ezért nem csak művelte, de kutatta, értelmezte is a magyar irodalmat, művészetszociológiai, ragyogó irodalomelméleti felvértezettséggel. És úgy egyeztette a legkülönbözőbb megszólalásfajtákat, nyelvi regisztereket és hangzásvilágokat: hogy az maga volt a különféle ízlésirányzatokon felül álló, a sokféleséget termékenyen magába fogadó és kigyümölcsöztető törekvések szintézise. Az akkori fiatal irodalomban ez végtelenül rokonszenves erőfeszítés és gondolkodás volt: hogy tehát nincsenek tabuk, s hogy a látszólag legtávolabbi stílusalakzatok is összeszikráztathatók – az underground hangzatoktól a népdalszerű archaikusságig. Korláttalan, korlátozhatatlan szabadság a nyelvben (az úgynevezett „nyelvi fordulat” jegyében is) – és csorbíthatatlan autonómia, függetlenség, szuverenitás a szellemi közéletben, a nyolcvanas évek rendszerváltáshoz vezető szellemi, erkölcsi, lelki és nemzetpolitikai harcaiban, küldetéses szabadságküzdelmeiben: ez volt a költő legfőbb eszménye, és ebben társakra is talált a maga nemzedé-

Partium

kében, meg persze mestereiben s az utána jövőkben. A fiatal írók szövetségében, a József Attila Körben is barátokra, követőkre lelve alapította meg a PoLíSz folyóiratot, amely a pluralista világképi és stiláris irodalomelképzelés jegyében az egyike volt az akkor heves hadakozásokkal kivívott négy orgánum – a PoLíSz mellett A ‚84-es kijárat, a Dolog és Szellem, az Új Hölgyfutár – együttesének, mondhatni „hadosztályának”: amely „csapatok” összessége tehát hadat üzent a kommunista emberellenességnek és önkényuralomnak, a magyar szellemi értékeket csonkító bornírtságának. Turcsány Péter szüntelenül élen járt az egyetemes szellemi kultúra és a magyar nemzet felszabadításában is. Írástudói eltökéltségét, elkötelezettségét és szolgálattévő áldozatosságát, önzetlenségét híven jelzi, hogy míg a többi három folyóirat-formáció hamar megszűnt a rendszerváltozás lázában: a PoLíSz még évtizedekig működött alapító főszerkesztője jóvoltából és különleges, szinte páratlan állhatatosságának köszönhetően. S aztán – az 1990-es fordulat után – még inkább kibontakozott, kiteljesedett a maga írói életműve is. Sorra jelentek meg az impozáns könyvei, verseskötetei, egyéb írásainak gyűjteményei. Egy magával ragadón, karizmatikusan felelősségteljes poéta és (köz)gondolkodó arca is kikerekedik ezekben a köteteiben. Akinek vállalkozásai hatalmas fesztávolságú értékdimenziók összekötését célozták és jelentették. Még a kötetcímeiben is jelentkezik ez a széles horizontú eszmélkedés és ez a feladhatatlan tisztánlátás és elhivatottságérzet. Tarisznya: a kötöttségeit levető, de az örök emberi értékekhez foggal-körömmel ragaszkodó fiatalság vallomása, hitvallása. Testamentum: az élet és a halál végletei között száguldozó gondolat felboltozódása. Mázsa és pehely: a könnyűség és a szabadon megválasztott egzisztenciális imperatívuszok egyidejű átélése. Megmentett tisztásaink, Emelkedj, Atlantisz!: magukért beszélő emelkedett szentenciák, konfesszionális létparancsok emberség és magyarság természetszerűen összefüggő és erőszak nélkül egymástól soha el nem választható, szervesen összetartozó, organikusan kivirágzó értéktartományainak feltétlen megtartandóságáról. Hogy semmi ne mehessen veszendőbe, amit ez a nép viharos történelme során humanitás és divinitás összekapcsolásában, profán és szakrális szférák létezésmódjainak metafizikai egyesítésében véghezvitt. Hűség a szabadsághoz!, Tisztítótűz fényében, Tusa az életért: ugyancsak a legnemesebb egyetemes emberi és gyökeresen magyar eszményállító önismereti kötelezettségvállalás, a legfőbb értékek védelmében. És ha versben mindenkor ezek a fényes ideálok gyöngyöződtek és csiszolódtak ki: akkor az irodalomkritikus, értekező, tudós Turcsány Péter monumentális könyvében (A mérleg közepén) is ilyen határtalan tágassággal és lenyűgöző színpompával sorakoznak fel a poétikai, verstani, szociológiai, pedagógiai, közügyi írásművei. Poeta doctus volt ő: a világirodalom és a magyar irodalmi kultúra lenyűgöző távlatai nyílnak itt meg. Lelkesen és lelkesítőn ír a vallási kultúra lélekemelő minőségéről, az avantgárd áramlatok felszabadító erejéről vagy az elherdált magyarságsajátosságok visszaszerzésének szükségességéről. Felvonulnak ezekben a sziporkázón gondolatgazdag eszmefuttatásokban, esszékben, tanulmányokban, könyvkritikákban olyanok például, mint Salvatore Quasimodo (akit ő fordított is), és felsorolhatatlanul a magyar klasszikusok és kortársak Zrínyitől, Kölcseytől, Vörösmartytól, Reviczkytől, Adytól, Babitstól, Juhász Gyulától, Áprily Lajostól, József Attilától, Sinka Istvántól, Weöres Sándortól Kormos Istvánig, Mészöly

Partium

Miklósig, Csoóri Sándorig, Ratkó Józsefig, Buda Ferencig, Nagy Gáspárig, Oravecz Imréig, Esterházy Péterig vagy a mesterként és barátként is olyannyira megbecsült Balaskó Jenőig. Lélegzetelállító panoráma. S ha az utókor méltóképpen kíván számot adni Turcsány Péter szellemi örökségéről: csak ennek a kétkötetes nagy munkának a feltétlen elismerésével lehetne azt kezdenie. De folytatni is kellene azoknak az elévülhetetetlenül érdemleges teljesítményeknek a méltatásával, amelyek nélkül ma fájdalmasan szegényebbek lennénk. Turcsány Péter folyton kultúraszervező, mindenesi feladatokat rótt magára és óriási szolgálattévő missziót vállalt annyi mindenben. Szakadatlan kultúra- és magyarságmentő tevékenysége, bámulatra méltó érték- és kultúrateremtő energikussága izzó, sőt lobogó haza- és emberszeretettel párosult, s minden eltökélt és célirányos cselekedetét a szenvedélyesen rebellis igazságvágy és a hajlíthatatlan értékkonzervatív meggyőződés együtt, egyszerre vezérelte. Megalapította a Kráter Műhely Egyesületet és annak könyvkiadóját. Számtalan kötetet jelentetett meg, s egyik leginkább mértékadó sorozatának a Teleszkóp címet viselő bizonyult. Ebben láttak napvilágot többek között Gulyás Pál, Kerényi Károly, Vargyas Lajos, Tornai József, Tüskés Tibor, Tamás Attila, Csűrös Miklós, Pomogáts Béla, Fekete György, Szemadám György, Ferenczi László, Márkus Béla, Mezey László Miklós, Kaiser László, Bakonyi István, Lukáts János, Zászlós Levente, Soltész Márton és mások hiánypótló könyvei – a kiadó ezernyi más kötetét most nem is említve. (Pedig érdemes volna, hogy például az Aranyrög Könyvtár sorozat számos elfeledett és jelentős határon túli, erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai opust, főleg kitűnő regényeket tett közkinccsé – Makkai Sándortól, Berde Máriától, Gulácsy Iréntől, Markovits Rodiontól, Indig Ottótól, Szenteleky Kornéltól, Szombathy Viktortól, Vécsey Zoltántól, Darkó Istvántól, Neubauer Páltól, Tamás Mihálytól és a többiektől; vagy mindezeken túl is felidézve, hogy Szabó Dezső, Németh László, Kuncz Aladár, Herczeg Ferenc, Asztalos Miklós, Zilahy Lajos, Tormay Cécile, Asztalos Miklós és még hány kiválóság fontos vagy már alig ismert művei támadtak új életre – s talán ezzel együtt a felfrissülő megbecsültségre is – e könyvműhelynek köszönhetően!) De egyvalamit még okvetlenül külön is ki kell emelni. Ez pedig Wass Albertnek, az erdélyi magyar irodalom klasszikusának, Babits Mihálytól Baumgerten-díjat elnyert remekírójának az életmű-kiadása. A feledésből, a kommunizmus alatti eltiltottságból hozta őt a felszínre és tette annyira népszerűvé. S még Wass Albert Könyvesboltot is nyitott Budapest belvárosában, hogy onnan is terjeszthesse a közkedvelt író műveit. És a számtalan hozzá kötődő ünnepség között a talán legrangosabb, legemlékezetesebb tudományos konferenciát is megrendezte Pomázon 2008-ban (Jókai Anna, Hegedűs Loránt, Tüskés Tibor, Pomogáts Béla, Kabdebó Lóránt, Adamikné Jászó Anna, Szász István Tas, Szőcs Géza, Lisztóczky László, Márkus Béla, Balázs Ildikó, Nyiri Péter és sokan mások részvételével), s ennek anyagát kötetben is közreadta 2009-ben „és lészen csillagfordulás” címmel. Ő maga pedig grandiózus nagymonográfiával tisztelgett Wass Albert emléke előtt. Hatalmas ívű áttekintés – gondos és felfedező értékű filológiai aprómunkával és eszmei tanúságtétellel, felemelő odaadással és megragadó szellemiséggel elkészített szakkönyv ez. Olyannyira mértékadó, hogy amikor Balázs Ildikó, aki szintén a Kráter Műhelynél

Partium

megjelentette Wass Albert életmű-bibliográfiáját, s majd a debreceni egyetemen doktorált az író első pályaszakaszát feltérképező disszertációjával, akkor annak vitáján mint hivatalos bíráló többször emlegethettem Péter hajszálpontos megfigyeléseit, bízvást hivatkozhattam rá, részint megerősítve, részint kiegészítve Balázs Ildikó okfejtéseit. Hogy például a Wass Albert-költészet természet- és tájképi, hangulatlírai összetevőinek boncolgatásával, s a Tompa Lászlótól eredő költői ösztönzések vagy az övéihez hasonlítható szóképi fordulatok poétikai-retorikai analízisével talán Turcsány Péter teszi a legerőteljesebb kísérletet mindennek a felderítésére, főként a fenyőszimbólum használatának módozatait vizsgálva. Vagy az is egyedülálló, ahogyan bizonyos prózarészletek egyenesen versszerűvé tagolására ragadtatja magát, ezzel is igazolva a Wass-féle prózapoézis tagadhatatlan hatásformáinak elementaritását és szuggesztivitását. S még azt is akkurátusan kinyomozta az író erdélyi református egyházkerületi gondnoki tisztségével kapcsolatosan, hogy egészen pontosan a széki egyházmegye gondnokságát vállalta el 1935-ben. Amikor Zsávolya Zoltán és Soltész Márton 2011-ben, Péter hatvanadik születésnapján megszervezte az őt köszöntő tisztelgő konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai bölcsészkarán, akkor én magam örömmel véve azon részt, felidéztem, hogy az ünnepelt legelső verseskönyvéről, illetve az éppen akkor nemrég megjelent addigi utolsó könyvéről (a Wass-monográfiáról) is írhattam méltatást. A nyolcvanas évek elején az akkori Művészeti Alap fiatal kritikusoknak adományozott ösztöndíjával igyekeztem szemlézni nemzedéktársaim könyveit, köztük a Péter első kötetét is – ifjonti kritikai hevülettel. (In: B. Z.: Sorsjelző, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2006.) S évtizedekkel később pedig recenziót tehettem közzé a Wass Albert-kutatás immár megkerülhetetlen alapdokumentumáról. (In: Új Könyvpiac, 2008/9.) Alább ez a két írás szerepel. De ha most összegezném, hogy honnan hová érkezett kedves íróbarátunk, jó társunk a sok évtizedes harcokban, bajokban és örömökben, akkor ezt mondhatnám: tarisznyával vágott ő neki Kárpát-medencei, Kárpát-hazai valóságos és szellemi vándorútjának, szép és tanulságos kalandjainak; mi pedig most, ma az ő lélekemelő munkásságának a bőségszarujából meríthetünk erőt, hitet és tudást – és sok reménységet a magyar és emberi jövendőben. Turcsány Péter: Tarisznya Turcsány Péter verseinek költői alanya egy erősen extrovertált, a külvilág érzéki, főleg látványi elemeinek befogadására nyitott, érzékeny lírai személyiség. A költő magatartásának döntő, s szinte egyetlen lényeges vonása ez az érzékelő készenlét, észrevételező képesség és külső benyomásokat megragadó, rögzítő, leíró akarat. Ez a fajta appercepciós energia, a külvilág vizuális felszínét átfogni kívánó erő adja tehát e magatartás érzelmi töltetét is. A megfigyelésre szánt erőkifejtés – az energikus, dinamikus odafordulás – határozza meg azután magát a leírás, a deskripció szenvedélyét is, annak kemény, akaratos érvényesítését is. Ez a típusú leírás azonban olykor alig ér el a megérzékített világdarab mélyebb törvényszerűségeihez, s magukat a költőt befolyásoló lelki folyamatokat is kevéssé tárhatja fel. Alapvetően nem is igen szándé-

Partium

ka a költőnek, hogy az érzéki impressziók özönét valamifajta összetettebb gondolati, hangulati dimenzióba helyezze. A megrajzolt tájak, tárgyak rengetege inkább erőteljes képi hatások eszközévé válik, a formák, színek, részletek tobzódásában szóródnak szét a különféle vizuális elemek, s a színesen villódzó szavak, megnevezések játékos keveredése jelent igazi líraiságot. A lendületes nyelvi játékok élénken áradnak, a szójátékos öröm és a szó-artikuláló élvezet kifejeződései szinte maximálisan telítik a versszövegeket; a szavak akusztikus, fonikus szintjén zajló szó-variációs műveletek magát a versjelentést is megképzik. (Turcsány „természeti hangzások ezernyi lehetőségéből, a nyelv mélyéből teremti meg ütemeit” – mondja Szörényi László, s „artisztikus” verskezelésre, gazdag „történeti poétikai” eszköztárra utaló, „virtuóz technikával teremtett lírai világ” jön létre az „új szenzibilitás” változatairól értekező Kulcsár Szabó Ernő szerint is – noha „téma és élmény, formatudat és önkifejezés” belső ellentmondásaitól terhelten.) A rímek, ritmusok, szóviccek, a különféle prozódiai alakzatok magát a nyelvteremtés ösztönét és szükségét sugallják, a nyelvalkotó erőfeszítésben kifejeződő világlátás hitelességét keresik. Az olykor mesterkélt, erőltetett nyelvi gesztusokban is ez az elszánt helyzetmegjelenítő, sokfelé tájékozódó szemlélet munkál. „Ül magában egy túzok. / Dömper, hengeredj rá, legyen tőzeg! / Dögrováson a pacsirta. / Énekét kifacsarta” (Buja imák). Az ilyenféle rút, bizarr, meghökkentő mozzanatokban bővelkedő rigmusok vagy némelykor inkább kín-rímek sorozatai minden erőszakoltságuk és sikerületlenségük, kiérleletlenségük vagy modorosságuk mellett vagy ellenére is a nyelvi határok, lehetőségek tágítására törnek. Az úgynevezett „akusztémák” sem jelentéstani, világképi problémákat feszegetnek, s még olykor a humor is hiányzik a szóviccekből (például: „kő, kő, köldök, köldök, / kő, kő, / khő, kő, / akh, akh-illés szekere”) – de a zsonglőrködő kísérletezés, a bravúrokat kereső-kísértő experimentális törekvés jórészt kárpótolhatja hiányérzetünket. A valóban megkapó képi és látványi asszociációkban, képzetkeverő formajátékokban („kép-metamorfozisokban”) azonban már a költői én pozíciója is megmutatkozik. Ez a szubjektív hangulati övezet elsősorban az utazáshoz, a „hobós” jellegű csavargáshoz, csatangoló országjáráshoz („Hazám, az nincsen, csak ország van, / járjad széltében-hosszában”), kóborló gyalogláshoz kötődik, s a természeti érzékletek zsúfolt sokasága a megszemélyesítő, metaforikus és metonimikus kifejezések kavargásában életes táji atmoszférát kelt. Hegyek, vizek, tanyák, mezők sokszínű vidéke, növények, állatok környezete elevenedik meg (Farmerben lépő szarvas, Rámforradások, Sztrádák, hegyek, Fülledt házban huzat), s ez a miliő fakasztja az erőteljesebben lírai emlékezéshangulatot is (Grimasz és maszk). S ezek között a látványelemek között – városi, falusi utak, különböző élőlények, fák, nádasok, madarak és a többi közegében – derengenek föl az emberi kudarcok, a keserves emberi sorsok, és sejlik föl az ösztönös kóválygások gyötrelme, az ország, a haza betegsége, fájdalmas szétesettsége (Setét tempók, Hadnagyi üzenet, 1977, Óda a szipogó esőhöz, Igéink tömeghalála). Az empirikus, olykor naturalisztikus leírások ekkor mélyebben érzékeltetik a súlyos lelki tartalmakat, s a szemléleti motívumok enyhe látomásosságba is áthajlanak: „Nem változott az ország, / gyerekek faluvégről bandukolnak, / végrehajtó jár hozzád, / a tegnap se más, mint a holnap. // Lányodat fenyegeti kés, / a körzetben rendőr kevés, / néhol belédmar pat-

Partium

kány, / az alja közt maradtál” (Pohárköszöntő); „Ahogy a büdös árad a rakpart alól, / a Dunára kigőzölögve, forogva, / vagy kocsiormányból a szenny, / vagy csak pöcegödörben a légy” (Memento Urbis). – A Turcsány Péter első verskötetében megmutatkozó értékek, lehetőségek talán leginkább ebben az utóbbi verstípusban bontakozhatnak majd tovább. (Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1982) (1983) Élet, mű, történelem – Nagymonográfia Wass Albertről Turcsány Péter: Wass Albert – A boldog szomorúember I. Válaszúttól Istenszékig „Kétkezes élet(mű)rajz” (alcíme szerint), egy monumentálisra tervezett monográfiasorozat nyitó darabja, színes olvasókönyv, tág horizontú szöveggyűjtemény, regényes adattár – egy a megszokott műfaji kereteken keresztül-kasul cikázó ismerethalmozás és informatív bőség látványos és tanulságos foglalata. Nevezzük bárminek Turcsány Péter Wass Albertről szóló hatszázötvenhat lapos kötetét (szerzője szerint leginkább: „esszéregényét”): hatalmas tény- és dokumentumanyagot görgető gazdagságával biográfiai szempontból kiszélesíti és betetőzi az íróra vonatkozó eddigi kutatások egészét; többet tudhatunk most már általa Wass Albertről, az emberről (életéről, családjáról, pályája fontos állomásairól), mint talán bármely más erdélyi (vagy emigráns) alkotóról. A nagyszabású koncepció megvalósítására persze kínálkozik maga az életút sorsos-példázatos fordulatossága, s körülötte a huszadik századi magyar történelem válság- és kataklizmaözöne. A patriarchális Erdély és a régi Magyarország háborús és trianoni végromlásának gyerekkori, majd a transzszilván kisebbségi szellemi és létküzdelmek ifjúkori átélése, a második világégésben elszenvedett vereségek és újabb veszteségek fájdalma, a kényszerű emigráció és annak küldetéses magyarságképviseletté nemesítése: mindennek a legapróbb konkrétumokig hatoló felderítése és a jelképes erkölcsi-művészi üzenetekig ívelő hangulati felidézése zajlik le előttünk – változatos illusztrációk, vagyis fényképek, magánlevelek és oklevéltári szemelvények, emlékező-vallomásos műrészletek, történeti és (mikro)filológiai adalékok tömegének érzékletes és élvezetes bevonásával. Az „olvasóbarát” népszerűsítés valamennyi korszerű eszközével. Az első nagyfejezet időrendi tüzetességgel kíséri nyomon a kilenc évtizedes életsorsot – a szülei elválása után anyátlanul és testvértelenül nevelkedő (s „kicsigróf ” létére a szántásra már egészen korán megtanított) kisfiú mindennapjaitól az irodalmi sikerekig jutó, majd a háborús megpróbáltatások élményeivel menekülő ötgyermekes férfiember családi, házassági vívódásain át a majd Amerikában új és termékeny alkotói korszakot teremtő, munkabíró tevékenységformákig és az öregedés sodrában mégis tragikusan bekövetkező vélhető öngyilkosságig. A második: az általában természetés népközelségben, szülőföld- és hazaszeretetben élő erdélyi nemesi családok, köztük a Wassok évezredes múltját (benne a bálozások, vadászatok, szerelmek, politizálások, katonáskodások – vagy éppen az ősi famíliákat: a Bánffyakat, Bethleneket, Telekieket összefonó gyakori unokatestvér-házasságok szokásvilágát) tárja fel, érdemek és vétkek

100

Partium

sokaságát – egyúttal a Mezőség, a hagyományos Erdély historikus tájszociográfiáját is nyújtva, az őshonos magyarság jelenkori megmaradásharcának, illetve sorvadásának aggasztó (és faluról falura haladó, omladozó udvarházakat és kastélyokat bemutató) látleletével együtt. A harmadik (s a folytatást megelőlegező) része a könyvnek pedig belekezd a fiatalkori művek (elsősorban versek) elemzésébe, poétikai értelmezésébe is, számtalan érzékeny szemponttal, megfigyeléssel. A gyakran finom lélektani észrevételekkel dúsított közelképeket mindegyre az életműből odaillő szövegtömbök színesítik. Nemcsak a szerző (a Wass Albert-könyvek egyik kiadója, a Kráter Műhely Egyesület vezetője) és megannyi más ismerője, tudósa, szemtanúja a kornak és az eseményeknek beszél tehát, hanem maga a főszereplő is: legújabbkori magyar sorstörténelmünk egyik megkerülhetetlen mementó-állító, eszméltető, tanúságtevő krónikása. (Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2008) (2008)

Partium

101

RIDEG ISTVÁN

A népi írók, Szabó Pál vonzásában A népi írók nagy táborát – Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Féja Géza, Sinka István, Somogyi Imre, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Erdei Ferenc, Kodolányi János, Erdélyi József, Sárközi György, Sértő Kálmán – diákként és tanárként nem egyszerre ismertem meg, hanem az életem folyamán, tanulás és tanítás közben, olykor visszatérőn. Veres Péter két művét, a szövetkezés nehézségeiről szóló Próbatételt (1949) és a szokatlan állattörténetét, az egy lóról szóló Lacit (1953) még 1955-ben megismertem. Özvegy Szalay Lajosné tanár néni mutatta be nekünk az általános iskola nyolcadik osztályában. A drága jó Nelli néni, az osztályfőnökünk és magyartanárunk, aki Orosházáról járt ki vonattal Pusztaszenttornyára, nemcsak Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényét olvasta fel nekünk folytatásokban, amíg várt a vonatra, hanem ezeket az emberpróbáló, minket, parasztgyerekeket önismeretre nevelő, megragadó történeteket is. Jól láttam, nem láttam jól? Éreztem: ez az író mirólunk szól, a parasztokról. A tanyasi világ ismeretében hatott rám. Pedig a tanár néni nem volt paraszt származású, hanem polgári, sőt osztályidegen, ezért lökték ki tanyára tanítani, a mi óriási szerencsénkre. Az igazság érdekelt. Szabó Pállal először büntetésből találkoztam. Orosházán a Táncsics Mihály Gimnáziumba jártam, és Tóth Lajos tanította nekünk a magyart. Negyedikben, érettségi előtt nem sokkal, látogatót kaptunk, és a tanárom engem szólított ki, hogy mondjam el Ady Endre versét, A Tűz csiholóját. Nagyon bízott bennem, én pedig belesültem a versbe. Ezért a szégyenért aztán két hét alatt el kellett olvasnom Szabó Pál két művét, az Isten malmait (1949) és az Új földet (1953). Ezek tartalmát az olvasónaplómba kellett rögzítenem, később az osztályban szóban is beszámoltatott. Elolvastam őket. Tetszett, ahogy az író korhűen dokumentálja a történéseket. Nem bántam meg, hogy elolvastam őket, mert hamarosan szerencsém lett ezekkel a regényekkel, ugyanis az érettségi tételünk 1960-ban magyarból a Szabadságunk születése volt. Mivel én történelemből Garai Lajos tanár úr megbízásával pályamunkát csináltam (az országos középiskolai tanulmányi versenyen díjat is nyertem vele, így felvételi vizsga nélkül sétáltam be a szegedi egyetemre), sejtettem, hogy a magyar írásbeli valamiképpen szintén kapcsolatban lesz a felszabadulásunk tizenötödik éves évfordulójával. Ezért aztán aznap én úgy utaztam be Orosházára, hogy előtte otthon kidolgoztam, leírtam a tételt. Fejben tehát már megvolt a mondandóm. Gondoltam benne Ady Endrére, de főleg József Attilára, Radnóti Miklósra, és még Szabó Pál Isten malmai című regényére is. Minden tökéletesen bejött. Nem hiszem, hogy akkor az országban bárki is írt volna Szabó Pál eme regényéről! Én írtam a legszebb magyar dolgozatot az osztályban. Nagyon büszke volt rám az érettségin Garai Lajos, de Tóth Lajos is. Később aztán többször találkoztam Czine Mihállyal, érdeklődve hallgattam a diákjaimmal együtt az előadásait Karcagon is, és örömmel olvastam el az engem meg-

102

Partium

erősítő műveit (Szabó Pál, 1971, Nép és irodalom I-II., 1981). Most is egyet értek vele. Amit leír az I. kötetben (Legények vagyunk… Szabó Pál köszöntése, 1963. 301.p.), az ma is igaz. Akár beszélnek róla, akár nem. Még akkor is, ha manapság, az egyre jobban globalizálódó világban, amikor szóba jönnek a népi írók: sokan csak legyintenek rá. „Ha minden más műve csak előkészület vagy epilógus lenne, a Talpalatnyi föld egymagában is megőrizné századokra Szabó Pál nevét. A tegnap magyar falujáról nem ismerek szebb regényt. / Szebb filmet sem. / A falu új életre indulásáról sem írtak máig szebbet az Isten malmainál.” Máshol meg azt írja: „Szabó Pál reális alapon, mesés hangulattal építkezik, csillogó szálakkal átszőve a szürke életanyagot, az anyagi nehézségek helyett inkább a parasztság érzelmi világát és belső kultúráját ábrázolja impresszionisztikusan” (Népi irodalom, In. Nép és irodalom. I. 216.). Való igaz, Szabó Pál megírta „a szép szegénységet”, a Talpalatnyi földet (Lakodalom, 1942, Keresztelő, Bölcső, 1943), amelynek cselekménye 1930-ban történik, a gazdasági világválság idején. Amelyből Bán Frigyes 1948-ban olyan filmet rendezett, amely 1949-ben a Marianske-Lazne-i filmfesztiválon nagydíjat kapott. A világhírű filmet a korabeli kritika hódolattal fogadta, és csak 25 ország vásárolta meg. Mindenkit megdöbbentett a magyar szegényparaszt szinte elképzelhetetlen nincstelensége és ugyanakkor Juhos Marika és Góz Jóska emberi, érzelmi gazdagsága. Legendássá, szállóigévé vált Góz Jóska megszemélyesítőjének, a huszonhárom éves Szirtes Ádámnak a vallomása a szerepükről. „Megmutattuk szegénységünk szegénységét! De megmutattuk szegénységünk gazdagságát. Megmutattuk az igazi magyar népet magunknak és a világnak!” A film nem csupán idehaza, de számos külföldi országban is osztatlan sikert aratott. Én csak Szegeden, negyedikes egyetemista koromban ismertem meg egy filmesztétikai tanfolyamon, 1964 májusában. A szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészeti Karán 1963-ban dönteni kellett, hogy miből írom a szakdolgozatom. Tanáromhoz, Ilia Mihályhoz, a Tiszatáj későbbi legendás szerkesztőjéhez fordultam. Azt tanácsolta, mivel egyformán szeretem a történelmet és az irodalmat, végtelenül egyszerű. Foglalkozzak a történelmi népi hős 20. századi jelentkezésével a magyar irodalomban. A hatalmas témát a Dózsa-problémára szűkítettem. Azon belül is azzal foglalkoztam, hogy miért nem írta meg Móricz Zsigmond a Dózsa-regényt? Illetve milyen Szabó Pál Dózsa-regénye, A nagy temető? Közvetlenül a parasztságból származó népi írók közül elsőként Szabó Pál tört be az irodalomba. Ő az első parasztember, aki regényt írt Magyarországon, aki lírával nyitott új utat a magyar parasztábrázolás történetében. 1930 karácsonyára jelenik meg első regénye, az Emberek, amely hamarosan olvasható lesz horvát és angol nyelven is. Új írót küldött a falu című cikkében maga Móricz Zsigmond vezette be az irodalmi köztudatba. 1963. január 25-én, Pál-napkor felkerestem a Szabadság-hegyen, a Diana utca 6. /c szám alatti villájában Szabó Pált, és megköszöntöttem. Ettől kezdve tartott a mi barátságunk, egészen az író haláláig, 1970. október 31-éig. Pontosabban fogalmazok: az olvasó barátsága az íróval a személyes találkozásnál hamarabb kezdődött, és az olvasó haláláig fog tartani…

Partium

103

Szabó Pál akkor beszélt nekem a keletkezési körülményekről. Karácsony Sándortól kapott anyagot.1931-32-ben készült el, a gazdasági és politikai válság idején, ám 193940-ben is foglalkozott vele, de majd csak 1946-ban jelenik meg. Szabó Pállal levelezni kezdtem. A még újságszerű Tiszatáj 1963 júniusában megjelentette a Látogatás Pali bácsinál című cikkemet, és elküldtem neki. Június 15-én már meg is kaptam a válaszát. Kedves, készséges és bölcs volt. „Köszönöm kedves, szép kis írásodat, melyik írás szép? Amelyiket írója szíve forróságával írja. Vannak írások, amelyeket írnak, vannak, amelyeket csinálnak. Utóbbit, holnap az isten se olvassa. Tiédet, párszor, nyilván elolvassák, valahányszor majd, az idők múlásán és rendjén emlékeznek ránk. Ami megjegyzésem lenne: feleségem Kiss Etelka, egyébként olyan sokan tudják már, hogy ő a Lakodalom-Keresztelő- Bölcső, Talpalatnyi föld Marikája.” Majd bőven ír arról, hogy ismeri Eötvös József első komoly, szép próbálkozását, Illyés versét (Dózsa György beszéde a ceglédi piacon), amely igen nagy dolog, sőt, nagy tett. Sárközi György drámája becsületes törekvés. „S amit én akartam: hogy ne csak az uralkodó rendeken vetüljön a történelem, hanem a népen keresztül! Igy, ennyire sikerült. De a múlt évi regényem, az Ahogy lehet, ott már másként van. Ebben a nép csinálja a történelmet. Mint a valóságban. Itt már a »víz az úr«. (Olvastad?)” Az csak természetes, hogy gyűjteni kezdtem a népi írók műveit. Amikor Veres Péter Szegeden meglátogatta az írókat, akkor ott voltam a találkozón, és ő így dedikálta az Ember és írás (1941) tanulmánykötetét: „Rideg Istvánnak emlékül: Veres Péter, Szeged 1964. ápr.18.” 1964-ben az NDK-ból hazafelé jövet (egyetemistaként fizikai munkát végeztünk egy Rostockhoz közeli építőtáborban, ismét meglátogattam Szabó Pált. Vittem neki egy külföldi ajándék tollat, és Pali bácsit lefényképeztem kedves feleségével, Etuska nénivel. Fonott karosszékben ülnek. Egy antikváriumban megvettem a Talpalatnyi földet (1957-es kiadás), amit Pali bácsi így dedikált nekem: „Rideg Istvánnak immár elég tartós barátságunkra való jó emlékezéssel, szeretettel. 1964. aug. 9. öreg barátja: Szabó Pál”. Másnap a szakdolgozatom kapcsán felkerestem Pali bácsi barátját, Féja Gézát is, és dedikáltattam a Viharsarok és a Sarjadás című híres szociográfiáit. Mindkettőre ezt írta: „Rideg Istvánnak szeretettel 1964. augusztus 10-én Féja Géza”. 1965 tavaszán végre elkészül a szakdolgozatom. A Szabó Pálra vonatkozó részben kifejtem, hogy Dózsa-regénye a nemzeti összefogás igenlése és egyben elmaradása kudarcának fájdalma is. Az igazi népi hősök azonban, Dózsa György és Mészáros Lőrinc is, felvállalják a népük sorsát. A regény végén Mészáros Lőrinc alakja táltossá magasodik. Szabó Pál azt mondja a regényével, hogy sokkal jobban szabadítsuk fel nemzeti erőnket, a parasztságot. Elküldtem Pali bácsinak a róla írtakat.1965 májusa elején kapom meg a válaszát: „tanulmányodat én jónak tartom, persze, nem egész, mert az mégse olyan könnyű, csak sejtem, hogy nem olvastad el az »Ahogy lehet« című hajdú-regényemet. Ide tartozna, s összefügg. Nem baj, a tanulmány jó.” Szabó Pali bácsitól 19 levelet őrzök.1965. november 2-án kaptam tőle a 6. levelet. „Kedves István! Megkaptam leveledet: tehát Karcagon vagy. Azt hiszem, megszereted, hiszen Karcag »a világ közepe«. főútvonal fontos helyén, és épül is, s ráadásul: ezek a Kunok! Méghozzá a Nagykunok! Györffynek ismered a könyvét, nyilván. Egy kicsit »elro-

104

Partium

mantizálta«, de akik a valóságot tudják, azoknak kedvesebb így (…) a tragédia ott kezdődik, amikor a nép hősi harcán, alkotómunkáján élre került valaki rongy ember lesz…” Mint kezdő tanárnak, november 7-én egy szónoki beszéddel nekem kellett bemutatkoznom. Lássuk, mit tud mondani egy kezdő az ifjúságnak! Ma már megdöbbent az a fajta fiatalos világmegváltó vakmerőség, ahogy akkor szóltam. „Mi maradt még?” – kérdeztem az ötperces beszédemet nyolcpercesre nyújtva, mert az volt a kérés: legalább tíz perc legyen. „Úgy érzem, unalmas lenne az azóta eltelt időről statisztikákkal beszélni. Az a közgazdászok dolga. Továbbá: felesleges lenne történelmi példákat hozni: azokat úgy is olvashatják, hallhatják a történelemkönyvekben, s újságokban eleget. De hátra van még egy. Mi vár önökre? Önöknek, nekünk, fiataloknak kell majd tovább vinni és folytatni azt, ami már elkezdődött nagyon-nagyon régen. Csak Szabó Pál, a legnagyobb magyar parasztíró szavai illenek ide: »nem csak magyar ügy az ügy, hanem a civilizációs világé, s nagy baj lesz, ha nem történik itten valami. Csak egy merőben megújhodó, s az ember érzelmi és gondolati s tudati világát átfogó, telítő, elárasztó nagy szellemi erjedés és virágzás nélkül nincsen fejlődés«.” Ez az ünnepi beszéd jó alkalom volt arra, hogy a tehetségek felkarolásáról szóljak. Szokatlan volt akkoriban ez a hangnem, de Szabó Pál bűvkörében élve, paraszti gyökerű, származásomból fakadó felelősségérzettel és kötelességtudattal mondtam el, első generációs értelmiségiként, fiatal barátaimnak, immár fogadott tanítványaimnak. Itt most szükségesnek érzek egy kitérőt, amely a későbbi Szabó Pál-művek nyújtotta olvasmányélményeimet jelzi! Részben legalábbis. Szabó Páltól minden fellelhető könyvet megvettem és elolvastam. 1965 decemberében, a jövő évi karcagi meghívását előkészítendő, harmadjára is tiszteletemet tettem Szabó Pálnál. A Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent életműsorozatból az Emberek címlapú könyvet (1962, benne van a Békalencse, 1931 és a Papok, vasárnapok, 1931 is), az Isten malmait (1964) az Új földet (1965) vittem el, mindhármat így dedikálta: „Rideg Istvánnak szeretettel:1965 karácsonyán Szabó Pál”. Természetesen, mint a kincset, beszereztem a sorozat minden darabját. Kék ég alatt (1963, benne három kisregény: a Tiszán innen, Dunán túl…,1960, Szereposztás, 1961, Kék ég alatt, 1963). Őszi vetés (1964, benne két regény: Szakadék, 1939, Őszi vetés, 1940, ezt a kötetet a III. f-es 29 fős leányosztálytól kaptam). A nagy temető, Ahogy lehet (1968, 1946, 1962). Szivárványerdő I (1966, összegyűjtött elbeszélések, benne olyan remekek, mint A trombitás, 1931, a megfilmesített Csempészek,1937, a megfilmesített Só Mihály kalandjai,1938, a Szegi Anna csókja, 1939, amely ballada a szerelemről), Szivárványerdő II. (1966). Az I. kötetet dedikálta is nekem az író, Karcagon jártakor, vendégünkként, a gimnáziumban. „Rideg Istvánnak, szeretettel és jó emlékezéssel: 1966. máj. 22. Pali bácsi”. Az utolsó regénye a Szépülő szegénység (1969). Kedves könyvem a Nyugtalan élet (1971). De megvan nekem a Juhász Géza és Kardos László szerkesztette Új írók sorozatban az Őszi vetés (é. n, valószínű: 1933, benne hat elbeszélés, a hatodik A trombitás). Továbbá az Őszi szántás (é. n, 1949, az eddig összegyűjtött novellák, összesen: 22, benne a második A trombitás). A Harangoznak (1942) 2. kiadása (1955).1994-ben megkaptam Szabó Erzsébettől, Szabó Pál lányától (írói neve Bertalan Ágnes) a Tiszta búza 1993-as kiadású válogatott elbeszéléseket. Az előszót

Partium

105

Czine Mihály írta, mintegy Szabó Pál élesztésére. Mint mondja: „Az ő alföldi embereiben, akárcsak Tamási székelyföldi magyarjaiban, a végtelenség és a többre hivatottság érzése él.” Utolsó mondatai: „S hisszük, amit Szabó Pál vallott: amelyik népben ennyi erő és szépség van, nem pusztulhat el. Most volna Szabó Pál 100 esztendős.” A tíz elbeszélés utolsó két darabja a Csempészek és a Só Mihály kalandjai. Sőt: megvan nekem a Püski 1998-as kiadásában a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső.1999. január 12-én kaptam meg Szabó Erzsikéről. Örömmel jelentem, hogy birtoklom Bertalan Ágnes 1971-72-ben írt Szabó Pál szivárványai (1977) című nagyon értékes emlékiratát is, kettős dedikációval: „Rideg István tanár úrnak, Szabó Pál nagy tisztelőjének, régi barátsággal: Varga Gábortól 1992.VII.29. / Szeretettel: Bertalan Ágnes”. Az érzések, asszociációk szabad, önműködő szövegáradása ez az emlékezés. Apa-sirató, az Apa halála miatti fájdalom kibeszélése: az Apával kapcsolatos emlékek, történések idősíkjai (régmúlt-múlt, régmúlt-jelen, múlt-jelen) ömlesztve, folyton-folyvást átcsúsznak egymásba. Nos, 1966 tavaszán, Szabó Pali bácsi és kedves felesége, Etuska néni látogatása előtt, Szabó Pál lánya, Erzsike, írói nevén Bertalan Ágnes, a Képes Újság riportereként meglátogatott a Gábor Áronban. És a felvételek kedvéért a kedvenc osztályomban, az I. b-ben Szabó Pál nép- és emberszeretetéről beszélgettünk a rendhagyó irodalomórán. A riport nem jelent meg, de Erzsike, saját bevallása szerint, egy egész este mesélt az édesapjának a mi magyaróránkról. Aztán 1966. május 22-én, pünkösdkor, délután már jöttek Pali bácsiék, autóval. Óriási siker volt, tömve a tornaterem. Ajándékokat vettünk: Etuska néninek egy karcagi szőttest, Pali bácsinak Miska kancsót Kántor Sándortól. Műsorral készültünk. Először Dusa Julianna I. b osztályos tanuló mondott köszöntő beszédet. Aztán én üdvözöltem az írót. Később, este, a lánykollégiumban elköltött vacsoránál megemlítettem Pali bácsinak, hogy nem én találtam ki, hanem valakitől hallottam, aki az én kérésemre olvasta el a Talpalatnyi földet, hogy „Alakjai annyira szépek, hogy az ember valósággal sajnálja, hogy nem élhetett közöttük” (Ez a minősítés nagyon megragadta Szabó Pált. Olajos Zsuzsanna mondta azt nekem, akinek udvaroltam, s aki majd a feleségem lett. Azt írja nekem Pali bácsi május 31-én keltezett, a 12. levelében: „Ellenben, meghatóan kedves a lánykától való idézet, hogy… jó lett volna azok között élni stb. Kérlek, írd meg a nevét, köszönésképpen küldök neki dedikált könyvet, tán a régiekből, valamelyiket dedikáltatta, de melyiket? Nehogy azt küldjem. Én nagyon, nagyon sok szép és jó szókat kaptam már, de ilyen klasszikus tisztaságút s megfogalmazásút soha! Megírod nevét, címét, jó?”) Majd a gimnázium énekkara énekelte el a Kék ibolyácska című dalt, Szarka Zsuzsanna a Talpalatnyi földből felolvasta a leányszöktetés utáni másnapi ébredést. Ismét az énekkar következett Bárdostól a Tiszai dallamokkal. Olajos István a Tavaszi szél című novellát olvasta fel. Tóth Julianna elénekelte Pali bácsi nótáját (Befútta az utat a hó), a zongorán Koppány Gabriella kísérte. (A zongorát előbb, erre az alkalomra meg kellett javíttatnom egy cigány muzsikussal.) Végül Nótáros Erzsi és Cs. Németh Iván átadják az ajándékokat, és megkérik Pali bácsit, hogy beszéljen nekünk küzdelmeiről, örömeiről. Pali bácsi megemlítette, hogy „készségesen jöttem el ide közétek, Rideg István öcsém, de inkább fiam, mert hisz unokám lehetne, ugye, barátkozása és barátsága alapján és

106

Partium

jogán, diákkorából ismerem őt, hát szóval nemcsak levelez velem, hanem jó párszor nálunk is megfordult Pesten, illetve Budán helyesebben.” De kitért arra is, hogy „Itt járunk keresztül: Ugra – Budapest (…) Sokat láttam Karcagot. Sokat is tudok róla, Györffy Istvántól jobban, néhai Györffy István professzortól, néprajzos, nagyon kedves, művelt, igazán barátságos ember volt. Ismertem személyesen is, természetesen. Hát tudom, hogy kik a Kunság, Nagykunság, Kiskunság, tudom a történelemből ugye, és hát persze így egyes embereken keresztül. Ismerem Karcagot”. Pali bácsi a hozzám írt 11. levelében, május 25-én, már a találkozó után, azt írta: „Kedves Pistám! Itthon találtam már az I/b osztály kedves várást bejelentő lapját, nagyon kedves. Add át az osztálynak üdvözletemet. Nagy élmény volt nekem a Veletek való találkozás: pompás kép és valóság volt a sok, sok fiatal gyermek, de igazában már fiatal leány, nagyon jól táplált, egészséges alkatú gyermek, s éppen ezért szépek. A gondolat megáradt bennem köztetek, készülő munkámban fel is használom.” Az én igazi élő példaképeim a felnevelő nagyapám, Rideg Sándor, az útnak indító tanár nénim, Nelli néni és a történelemtanárom, Lajos bácsi és immár a pályámon elkötelezettségemben, hitemben megerősítő Szabó Pali bácsi voltak. Pali bácsi az említett május 31-ei levelében mintha csak az unokájának adna tanácsot. Így kezdi a levelet: „Hát akkor próbáljuk levélben, amit szóban elmulasztottunk: igen kérlek, mindent, amit teszel, csinálsz, gondold meg jól! Az emberiség sorsa, helyzete, harca minden időben komplikált volt, és ki tudja, meddig komplikálódik még ezután is? Civilizáció – tudomány, egyre modernebb élet és egyre igényesebb társadalom: nagyobb követelményeket támaszt, mint bármikor. Embernek lenni, s életünkkel, munkánkkal példát mutatni, ez a feladat az egyén számára. Na de, ezt se lehet pár szóban kifejezni. Sajnos.” 1966. május 29-én Örsi Julianna I. b-s tanítványom Emlékezés a Szabó Pál-estre címen írta meg színes, lelkes vallomását. Tetten érhető benne Szabó Pál tudatformáló, és talán a néprajzos pályára is motiváló, útnak indító hatása. „Megmozdult valami bennem. Ezt először akkor éreztem, mikor néhány héttel ezelőtt a Talpalatnyi föld című filmet néztem. Már nem is a felolvasó szavát hallom. Körülöttem szüleim, tanyasi szomszédok beszélnek, dolgoznak. Jó ezt hallani.” „A kisasztalhoz mentem, s vettem egy könyvet, hogy nekem is maradjon egy szép emlékem erről a találkozásról. Dedikáltattam. Nagyon szerettem volna valami szépet mondani Pali bácsinak, de nem tudtam megszólalni.” „Nagyon szeretek olvasni, sokat is olvasok, csak éppen azokat a könyveket nem olvasom, amelyek a legközelebb állnak hozzám. Azt hittem talán, hogy a parasztok, a mezőn dolgozó emberek élete egyhangú? Nem. Nagyon is szép az életük. Érdemes velük jobban megismerkedni.” 1966. augusztus 4-én esküdtem örök hűséget Olajos Zsuzsanna gyógyszerész as�szisztenssel Debrecenben. Két kollégám lett a tanúnk. Az enyém Wolf György matematikus, Zsuzsáé Adorján János agrármérnök. Esküvői fényképünket elküldtem atyai barátomnak, Szabó Pálnak, aki szokásához híven, postafordultával, gyönyörű szép levéllel válaszolt. Önmagából, a saját szép házasságából kiindulva igazi tanító, terelgető, nevelő hajlammal, bölcsességgel megáldott tanácsokat adott nekünk. „Kedves Pistám! / Mindvégig tartó boldogságot kívánok Nektek! A házasság/ a legnagyobb dolog az ember életében, s vigyázni kell rá nagyon, meg ne fakuljon, el ne törjön… Egymást

Partium

107

megérteni, soha magára nem hagyni a másikat! S ráadásul: »Ha útra kelsz, ne / válj haraggal«… Haraggal soha le nem feküdni, s minden reggel derűs, jó kedvvel ébredni…/ Ugye, az a kis lány lett a párod, akit bemutattál ott az asztalnál? Keressetek meg majd együtt egyszer, jó? / Szeressétek egymást mindvégig nagyon, ezt kívánja: Szabó Pál. aug.11.” Öreg barátomnak ez volt a 15. levele hozzám, hozzánk. Aztán 1967-ben megalakítottam a Szabó Pál Irodalmi Önképzőkört, amely először 1970-ig működött, majd másodszor 1993-tól 2004-ig. A hőskorban az immár III. b-sek alkották a 17 fős társaság kemény magját. Cseke Lajos, Gyurcsek Jolán, Nótáros Erzsébet, Örsi Julianna, Tóth Erzsébet, Toldi István. Az önképzőkörön belül négy csoport működött: 1.) az elemző csoport, 2.) a stencilezett iskolaújság, a Nagykunsági Diáklap szerkesztősége, 3.) egy alkotókör: versírók, esszéírók, 4.) és egy dokumentációs csoport. Így jelenhetett meg Örsi Julianna gyönyörű szép rajza, a Hazafelé, hazatérés 1967 októberében, mindjárt az első számban. Szabó Pál is dicsérte a lapunkat. Már a legelső, a stencilezés miatt sajnos itt-ott nehezen olvasható számot. Amit 1967. november 20-án Pali bácsi írt, az komoly lelki feltöltődést, erőt, energiát jelentett nekünk. „Kedves Pistám! / Nagyon kedves a »Nagykunsági Diáklap«: s a tartalom igen érdekes. Elolvastam megannyit, és nem akarok »értékelést« mondani, kedves, bűbájos megan�nyi. Tóth Irén: »…iszkiri, rohanás a kabinba…« Az ifjúság igazi irodalma se lehet más, mint a használt nyelvük, kifejezéseik művészi felhasználása. A további és egyre emelkedő siker tirajtatok, tanárokon is múlik, hitet, biztatást, bátorítást adni a gyerekeknek. / Örülnék, ha egyszer bejönnétek hozzánk, ha Pesten jártok. Én már legfeljebb csak majd a tavaszban tudok megállani Karcagon! Jó munkát és szép munkát, szeretettel ölellek, s köszöntöm a feleségedet: Szabó Pál.” Igazi műhelymunka folyt az én önképzőkörömben. Nemcsak a gyerekek tanultak tőlem, hanem én is sokat tanultam tőlük. Erre bizonyság a Cseke Lajos és Dévai Erzsébet által írt esszé, a Fejes Endre: A hazudós, amelyet 1968 áprilisában a lapunk is közölt. Ennek a munkának a felhasználásával – természetesen, a nevük, a szerepük megemlítésével – írtam meg (kísérletező tanár koromban) a Magyartanításban Személyiségformáló szemlélet Fejes Endre A hazudós című novellájának elemzésekor (1981.5.220 – 230.p.) című módszertani tanulmányomat. 1968 áprilisában Tóth Erzsébet III. b osztályos diákszerkesztő A Szabó Pál Irodalmi Önképzőkör eddigi munkájáról című beszámolójában megörökíti, hogy 1968. január 3-án a Szolnoki Rádió esti krónikájában a Rideg Istvánnal készített riportot hallhatták a kör tagjai, majd március 24-én Toldi Pista Tragédia a vonaton című novelláját olvasták fel, és április 14-én pedig Nótáros Erzsébet Szabadon élni című költeményét sugározták. De arról is hírt ad Tóth Muci, hogy Gyurcsek Joli Garai Gábor költészetéből, Örsi Piri pedig Benjámin László költészetéből írt dolgozatot az országos pályázatra. Eredményt ugyan nem értek el, de a költők gyönyörű levelekben köszönték meg a próbálkozásaikat. E szám közli Szabó Pál bejegyzését is az iskola emlékkönyvébe. „Jó lélekkel ezt a pár sort az iskolának: emberré lenni, nevelni a népet, mint ahogy annak nevelte Karczag népét a tegnapi nevelés, tanerő, s történelem! Felelősség a máért. de még inkább a holnapért!1966. május 22. Szabó Pál.” Ugye, hogy vállalható ez az attitűd még ma is?

108

Partium

Aztán az 1968/69-es tanévben, negyedikes gimnazista korában, a Magyar Tanácsköztársaság 50. évfordulójára Örsi Julianna olyan szép, tartalmas dolgozatot írt a karcagi eseményekről, hogy az országos középiskolai tanulmányi versenyen történelemből VIII. helyezést ért el, és ezzel felvétel nélkül került a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakára. Hallatlan akarattal és hangyaszorgalommal dolgozott már akkor is. Nekem szívügyem lettek a népi írók, például Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Veres Péter, Sinka István s főleg Szabó Pál, és vonzásukban az őket követők: Nagy László, Sarkadi Imre. Sok könyvüket megvettem. De jórészt az ők nyomdokain haladtak Sarkady Sándor, Serfőző Simon és Körmendi Lajos is, aki az előbbiekkel megismertetett. És a könyveikről, amelyeket tőlük kaptam, hálából, szeretetből, s hogy nekik is örömet szerezzek velük, recenziókat írtam a Körmendi szerkesztette Jászkunságba, sőt, őket meghívtam, művészetüket, személyüket bemutattam az újraéledt önképzőkörömben: előadásomban elemeztem a műveiket, és a vers- és prózamondóim pedig előadták azokat. Tanítottam is a tananyagban levő népi írókat, Illyést, Tamásit, Németh Lászlót, annak a rendje és módja szerint. Sőt azon kívül azokat is, akikkel mostohán bánt a tankönyv. Például Szabó Pált. Ennek igazolásaként álljon itt csak néhány mozzanat, amelyet az 1972-ben érettségizett IV. a-s osztályom írásbeli vizsgájáról 1972. június 5-én készített szaktanári jelentésemből ragadtam ki. A tételek rendkívül demokratikusak voltak. A 32 főből 19 valamely szabadon választott regény olvasmányélményéről ír. „A műhöz fűződő, annak kapcsán felmerülő gondolatok, érzések tovább rezgését, tovább munkálását kifejtő dolgozatot írt középiskolás szinten jeles megoldással Szilárd Ágnes, aki Szabó Pál Isten malmai regénye olvasása közben felfedezte, hogy az író egyfajta szabadságfogalom-fejlődést ábrázol: Mit jelent a szabadság a parasztoknak a felszabadulás előtt, és mit a felszabadulás után?” „Örvendetes az érdeklődés a mai magyar irodalom iránt. Szabó Pált nagyon megszerette az osztály: az Arcok és vallomások sorozat legszebb esszéjét, Czine Mihály Szabó Pál című könyvét az osztály 80 %-a vette meg magának. Volt idő, amikor Szabó Pál-művet nem lehetett kapni a könyvesboltban. Most is tizenketten írtak Szabó Pálból. A további megoszlás: 2 jelölt Solohov Emberi sorsát, 2 Gorkijtól Az anya című művet, 1 Móricz Rokonokját, 1 Hemingwaynek az Akikért a harang szól regényét, 1 pedig Mikszáth történeti regényét, A fekete várost választotta.” Ezen felül kerüljön ide még egy csendes kislány, Bugyik Edit „jó” tartalmú dolgozatából két észrevétel. „Az író regényében párhuzamot von a természet az évszakok váltakozása és az események egymásutánisága között. Az ősz hangulata borongós, nem állandó állapotot jelent. A felszabadulás előtti események a regényben ősszel játszódnak le. A tél ridegséget, idegenséget áraszt magából. A falut ekkor rombolják le, ekkor szabadul fel Nyésta. A regény harmadik része tavasszal történik. A tavasz a boldogság, az újjászületés évszaka.” „Érdekes momentum, hogy Szabó Pál egy-egy új szereplő bemutatásakor mindig elmond róla egy rövid kis anekdotát. Így sokkal közelebb érezzük magunkhoz, vagy éppen eltávolodik tőlünk. Szinte vele együtt cselekszünk.” Nincs módom bővebben kifejteni gondolataimat a népi írók kapcsán. Csupán csak jelzek még néhány dolgot.

Partium

109

1993. április 3-án a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Szabó Pál születésének (április 5) centenáriumán vándorgyűléssel zarándokolt el Biharugrára. A Társaság elnöke, Kovács Sándor Iván professzor engem bízott meg, mint „Szabó Pál-szakértőt”, hogy a társaság konferenciájának is címet adó Szabó Pál-művet mutassam be. A konferencia előadásait Bertalan Ágnes szerkesztette egybe Szabó Pálra emlékezünk (1993) címmel. Az Előszót Csák Gyula írta. További szerzők: Czine Mihály (Emlékbeszéd), Juhász Béla (A kételyen innen – Szabó Pál írói szemléletéről), Miklya Jenő (Szabó Pál indulása és sárréti kapcsolatai), Rideg István („Szülőföldem Biharország”), Miklya Jenő (Szabó Pál és szeghalmi kapcsolatai), Szabó Ferenc (Bihar nagy fia), Szluka Mátyás (Minden esztendőben becsempésszük a tanmeneteinkbe), Pádár Julianna (Emlékőrző Biharugra – vers). Az én írásom Körmendi Lajos, a Jászkunság főszerkesztője örömmel közli a lap 1993.december/ 1994.január számában (12-15.p.). 1994. február 8-án nyitottam meg a karcagi gimnáziumban a „Szabó Pál életműve: Bihar nagy éneke” című vándorkiállítást, amelyhez Szabó Ferenc orosházi öregdiák révén jutottam hozzá. Ferivel Biharugrán találkoztam. A Békés Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetőjeként készségesen hozták el a teherautónyi dokumentumokat. A falitablók előtt, a folyosón Feri tanulmányát olvastam fel a Szabó Pálra emlékezünk könyvből. Karcagon a kiállítás egy hónapja alatt minden érdeklődő megtekinthette a gazdag anyagot. Az elismerő, rácsodálkozó, élményteli hangok mellett mindenütt megjelenik az elégedetlenkedés is az értékpazarlás láttán, az oktatásügy kritikája. Legelőször, 1994. február 10-én Körmendi Lajos írt róla a Jászkun Krónika Árapály rovatában Értékőrzés címmel. Majd Kéri Piroska II. A-s tanulóm, az önképzőkör tagja a karcagi Kunhalomban, március 3-án (Kiállítás a gimnáziumban, „Szabó Pál életműve: Bihar nagy éneke). Majd én a Népszabadságban március 30-án (Értékőrzés a karcagi Szabó Pál önképzőkörben). Végül Kovács Nóra I. B-s tanuló, szintén önképzőköri tag a Karcagi Hírmondóban, április 1-jén (Iskolánkban a Szabó Pál Vándorkiállítás). Dr. Takács Béla a Theologiai Szemlében 1993-ban (6., 355-358.) enyhén szólva is elmarasztalta, erősen kritizálta néhai öreg barátomat (Szabó Pál és a református papok). Vonalasnak, sőt reformátuspap-ellenesnek állította be az életművet. Kénytelen voltam a túlzásait kiigazítani (Szabó Pál népszeretete példaértékű lehetne) ugyancsak a Theologiai Szemlében 1995-ben (3.178 -179.). Hiszen nekünk az iskolámban egészen más Szabó Pál-képünk alakult ki az idők folyamán. Erről hírt is adtunk a Jászkunság 1993.dercember/ 1994.januári és a Népszabadság 1994. március 30-ai számában. 1995. október 18-án, szerdán, reggel 7-től este 10-ig buszos tanulmányutat szerveztem. A Szabó Pál Irodalmi Önképzőkör az Országépítő Alapítvány pályázatán 40 ezer forintot nyert egy irodalmi körútra, amelynek célja a nemzettudatunk erősítése, a reális magyarságkép kialakítása, a helyi hagyományok gondozása volt. Úti állomásaink Mágorpuszta, Vésztő, Biharugra és Orosháza voltak. A kiránduláson 21-en vettünk részt: Löki Lászlóné igazgató, Csányi Sándor karcagi alpolgármester, a karcagi Körmendi Lajos József Attila-díjas költő-író, dr. Tóth Albert Alföld-kutató, biológus, főiskolai tanár (Kisújszállás), dr. Ötvös László református lelkész (Kunmadaras), Erdei Szabó István költő (Bucsa), James Matteucci angollektor, Szűk Balázs tanár (Deb-

110

Partium

recen), Kovács István technikus, videós, Rideg István tanár, körvezető, Antali Anikó III.B-s, titkár, vers- és prózamondó, Baranyai Anita III. B-s, versmondó, népdalénekes, Rátai Noémi III.C-s zsoltárénekes, Horváth Mariann III. C-s, zsoltárénekes, Kéri Piroska IV.A-s, tanulmányíró, Nagy Tímea III. B-s, tanulmányíró, Halassy Ferenc IV. A-s, fotós, Kovács Tünde IV. A-s, riporter, Czibere András IV. A-s, versamondó, Tőkés Tünde I. D-s, költő, Bakos Barnabás szülő, harmonikás. A kirándulásunkat Kovács István örökítette meg videófelvételeken Hagyományőrzés: zarándokút és találkozások címmel. Kitettünk magunkért. Dr. Tóth Albert barátom máig emlegeti, ha találkozunk, barátom, életem legjobb, legkomplexebb kirándulása volt, mindenki tette a dolgát. Hogyne. Mágorpusztán, a népi írók szoborparkjában éppen ő tartott színes előadást a kurgánokról. Vésztőn a Sinka-emlékeket néztük meg az emlékházban, illetve Sinka István szobránál Erdei-Szabó Pista értekezett (Sinka István, a pásztorköltő), majd elmondta saját bús költeményét (Sinka Istvánra gondolva). Baranyai Anita pedig elszavalta a híres Sinka-verset (Anyám balladát táncol), és elénekelte gyönyörű, tiszta hangján az Édesanyám rózsafája népdalt. A körvezető Rideg István és Antali Anikó koszorúzott. – Milyen szép volt! – emlékezik vissza Berci barátom. Biharugrán már Erzsikéék és a polgármester a temetőben vártak bennünket, Szabó Pál sírjánál. Ahol is Antali Anikó elmondta Pádár Julianna Emlékőrző Biharugra című versét, majd Rideg István körvezetővel megkoszorúzta Szabó Pál síremlékét. (A koszorúkra mindenütt az volt írva: Kegyelettel – Szabó Pál Irodalmi Önképzőkör, Karcag, 1995.) Dr. Ötvös László református lelkész mondott beszédet a sírnál. Őt követően Rátai Noémi és Horváth Mariann elénekelték Szenci Molnár Alberttől a XC. zsoltár 1. versszakát. Az emlékezés a Szabó Pál Irodalmi Emlékházban folytatódott. Rideg István körvezető rövid beszédében (Úgy érezzük, emlékét mindig őriznünk kell!) felvázolta az író indulását, felsorolta az író faluképeit és vallomásait, majd kiemelte, hogy az író halálának 25. évfordulóján „Úgy érezzük, ma is szükségünk van Szabó Pál segítő emberségére, jóságára, hitére és népszeretetére. Ebben az elszegényedő világban különösen. Nagyon szép természetszeretete, emberszeretete, lírai ragaszkodása otthonához, Biharugrához: ma is példaértékű tanulóifjúságunk előtt.” Ezután Baranyai Anita egy népdalcsokorban teremt fenséges hangulatot (Hajtsd ki rózsám, Kiszáradt a tóból, Vágjad a búzát, Édesanyám rózsafája, Kerek a szőlő levele). Majd Czibere András mondta el az Erzsébet asszony által levélben kért Emlékezzetek rólunk című Sinkaverset, amelyben a költő Sértő Kálmánra, Szabó Pálra és önmagára emlékezik. És ismét Baranyai Anita lép színre. Elénekli Pali bácsi nótáját (Befútta az utat a hó), harmonikán a nevelő apja, Bakos Barnabás kíséri. Mindezek után Antali Anikó, a titkár egy csokor virággal tiszteli meg Bertalan Ágnest. „Kedves Bertalan Ágnes! / Fogadja el tőlünk, a karcagi Gábor Áron Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola Szakiskola Szabó Pál Irodalmi Önképzőkörétől ezt a csokor virágot! / Nagy szeretettel megköszönjük, hogy olyan féltő gonddal őrzi, felügyeli édesapja, Szabó Pál, a nagy népi író hagyatékát. Tudjuk, milyen rengeteget törekedett, veszekedett, harcolt azért, hogy emlékházzá nyilvánítsák a biharugrai otthont, a hazaszeretet e meleg otthonát. /Fogadja el az emlékház részére önképzőkörünktől a Szabó Pál Vándorkiállítás karcagi vendégkönyvének

Partium

111

másolatát, valamint a Talpalatnyi földről készült két diáktanulmányt és az iskolánk évkönyvét! / További jó egészséget, sok örömet kívánunk Erzsike asszonynak és egész családjának!” A két tanulmány a következő volt: Kéri Piroska: Góz Jóska és Juhos Marika tiszta szerelme Szabó Pál Talpalatnyi föld című regényében, illetve Nagy Tímea: Góz Jóska és Juhos Marika tiszta szerelmének megtartó ereje. Körmendi Lajos a legújabb, A gyökeres állat című verseskötetét nyújtotta át a háziasszonynak. Már esteledett, amikor Orosházára értünk. Először a Darvas József Irodalmi Emlékházat kerestük meg. Antali Anikó A legnagyobb magyar faluból olvasott fel részletet. Őt követően Rideg István beszélt arról, hogy nemzettudatunkat erősíti, reális magyarságképünket alakítja, ha Darvas József 1945 előtti pályáját idézzük, a népünk, a szegénység, az elesettek szószólóját. Felsorolja az akkortájt írt műveket (Fekete kenyér, Vízkereszttől szilveszterig, A legnagyobb magyar falu, Egy parasztcsalád története, A törökverő, Elindult szeptemberben). „Végezetül barátaim, irodalmi kirándulásunk zárszavaként, összegzésül arra kérném itt a résztvevőket, hogy tiszteljük, őrizzük az értékes, megmaradásunkat bármiképp segítő nemzeti hagyományainkat. Így Sinka István, Szabó Pál, Darvas József művészetének legjavát is. Mert ők a magyar szellemi, művészi életben e tekintetben mégiscsak valami fontosat, valami jelentőset cselekedtek.” Végezetül Pusztai Zsuzsa, egykori osztálytársam a gimnázium IV. e osztályában, most pedig mint kollégiumvezető, beengedett bennünket a gimnázium zsibongójába. A tanítványaim és barátaim láthatták a dicsőségfalat is, ahol jómagam is szerepelek. – Hát barátom, örökké emlékezetes marad számomra az 1995-ös bihari kirándulás – mondotta Tóth Berci, már hazafelé menet. 1996. január 16-án Edelényben bemutattam M. Takács Lajos „A sírás nélküli emberi életért”, Szabó Pál kisepikája című könyvét. A recenzióm meg is jelent (Észak-Magyarország, 1996.01.13.). 1997-ben jelenik meg az Alföld és irodalom című könyvem, amelyben egyaránt írok Szabó Pálról és Sarkady Sándoról, akit Illyés Gyula fedezett fel, sőt Pádár Juliannáról a női Sinkáról, ahogy Czine Mihály nevezte a költőt. Nagy örömömre 1998-ban Juhász József nyelvészprofesszor elnöklete idején a karcagi öregdiákok jeligés pályázatot írtak ki a tanulóink számára. A munkáikat díjazták is: 2000, 1500, 1000-1000 forinttal. Sinka István három versét (Éjféli udvar, Éjnek éjszakája, Ézsau éjszakája) kellet összehasonlítani. A dolgozatokat a kollégánk, Kozák Emília magyar-német szakos tanárnő bírálta el. Az I. helyezett Szabó Ágota 10. B-s lett (külön öröm számomra, hogy a tanítványom), a II. Madarász Judit 11. A-s, a két III. Sóós Viktória 12. B-s és Somogyi Márta 12. B-s. A tanárnő bírálatából idézek. „Logikusan, jól megszerkesztett, élvezetes stílusú, értékes gondolatokat tartalmazó elemzést készített. (…) Mindenre kiterjedő aprólékossággal halad végig a verssorokon, egyetlen költői kép sem kerüli el a figyelmét. (…) Nagyon jó meglátásokat tartalmazó elemzést olvashatunk, amely szinte olvastatja magát, annyira gördülékeny, színes stílusú írás.” Érdemes a kilencoldalas munka befejezését is idézni. „Egy igazi költő, mint Sinka István, olvasása közben mindig azt érezzük, hogy ezeket a verseket csak így lehetett megírni. Semmi sem hiányzik belőlük, és semmi felesleges nincs bennük. Nem végződhetett sem előbb, sem később, csak ott, ahol a költő befejezte. Úgy érzem, mindhárom

112

Partium

vers tökéletesen befejezett és kerek. Bizony, nagy hiányossága az a magyar irodalomnak, hogy csak kevesen ismerjük, olvassuk Sinka István verseit. Én is csak a pályázat miatt kerestem meg a könyvtárban a verseskötetét, de nem bántam meg.” Karcagon a millenniumi évnyitó rendezvénye 2002. január 20-án az általam szerkesztett Laczka János emlékezete című könyv bemutatása volt. Vendégünk, Csukás István Kossuth-díjas író megtekintette a gimnáziumban az Emlékek a Szabó Pál Irodalmi Önképzőkör történetéből című kiállítást is. – Szabó Pál nagyon szépen ír! – mondotta nekünk. 2005: megjelenik a Kévébe kötve kötetem a Barbaricumnál. „Megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel ajánlom e könyvet Szathmári István professzor úrnak és egykori kedves tanítványaimnak, önképzőköröseimnek.” Ebben is méltatom Pádár Julianna, Serfőző Simon, Sarkady Sándor, Szabó Pál művészetét, és írok az ugyancsak Körmendi révén megismert Gulyás Imre költőről, a népiek utódáról. Az utóbbi időben, a neoliberalizmus-kozmopolitizmus közbeszédében és posztmodern irodalmában erősen jelen lévő szemlélet idején, amely a népi, nemzeti, közösségi értékeket erősen lekezeli, többször is védelmére keltem a népi írói értékeknek, amelyek máig hatóan élnek, például a vidéki, az emlékirataikat formáló emberek szemléletében is. Azonban legelőször is a karcagi Körmendi Lajos József Attila-díjas írót, költőt említem, aki 1995-ben szociografikus ihletésű műveiért megkapta a Darvas József-díjat is, de utána rögtön Kárpáti Jenőt és Bihari Györgyöt, akiknek a könyveit gondoztam, lektoráltam (A magyar nép értékeinek védelmében (Arany János születésének 200. évfordulójára), Agria, 2017.nyár. 102 - 113.)). De már jóval korábban, 1967-ben, a Veres Péter-könyv megjelenésekor – útra valónak a tarisznyába, mint hamuban sült pogácsát – elolvasásra és megszívlelésre ajánlottam az író A Balog család története című művét, a tőlem búcsúzó negyedikes gimnazista osztályomnak, az utolsó tanórán. Azzal a változatlan alapszemlélettel, amellyel 52 évvel később, a közelmúltban, 2019-ben megírtam a Jászkunság évkönyvbe az Úgy tűnik, Veres Péternek és a népieknek volna még aktualitása! (168 - 177.) című tanulmányomat. Én gyerekkoromtól kezdve sokat köszönhetek a népi írók adta motivációknak, a jóra, a becsületességre, az élet, a természet, az emberek, a társaim, a munka, az alkotás szeretetére, segítésére való inspirálásuknak. A magyar nép szeretetét, féltését nagyon meg lehetett tőlük tanulni. Élőben. Kortársként. Nem árt, ha egy író szereti a népét, mint ahogy nem is olyan régen a népi írók még szerették. Így erősítették ők is bennem mindazt az érzelmi gazdagságot, amit életemben összegyűjtöttem, vagyis megéltem, tanultam, tanítottam a nagyjainkról a szakmámban, a történelmi személyiségekről, írókról, költőkről, tudósokról, s láttam, hallottam más művészetekben, sportban.

Partium

113

ÉVFORDULÓK OLÁH ANDRÁS

Szatmár irodalmi mindenese (A 80 éves Muzsnay Árpád köszöntése)1

Ha ki kellene találni az egyszemélyes közművelődési intézményt, azt alighanem Muzsnay Árpádról lehetne mintázni. Ő az örök szervező. Egyúttal összekötőkapocs is, aki irodalmárokat, kultúra iránt érdeklődőket vonz maga köré – nemegyszer mes�szeföldön élőket szólít meg, csábít el –, s hoz össze egy-egy kulturális tartalom okán. Emlékeim szerint a Tokaji Írótáborban találkoztunk először – valamikor a 90-es évek derekán –, s attól kezdve rendszeresen kaptam a meghívókat az általa kezdeményezett összejövetelekre, rendezvényekre is. Ő szervezte az érmindszenti Ady-zarándoklatokat – ahol két alkalommal is megtisztelő szerepet kaptam magam is –, de említhetem még a Kölcsey-megemlékezéseket, a szatmárhegyi Páskándi-találkozókat, valamint a majtényi síkon rendezett Rákóczi-ünnepségeket. Ezek az összejövetelek nem csupán a helybélieket mozgatták meg, hanem a határ mindkét oldalán élő irodalmárok, történészek (nemegyszer politikusok is) szükségét látták, hogy személyes megjelenésükkel tiszteljék meg, s adjanak különleges súlyt a rendezvények rangjának. 1 Megjelent a Szamos folyóirat 2021/6. számában

114

Partium

Tokajban nemegyszer közös asztaltársaságot is alkottunk, ahogy gyakran kerültünk egymás mellé a Kölcsey Társaság álmosdi vagy fehérgyarmati rendezvényein is. Egy-egy beszélgetés során elképedve hallgattam, mennyi ötlet lappang, és mennyi energia feszül ebben az emberben. Muzsnay Árpi sohasem rekedt meg a jelenben: mint egy jó sakkozónak, neki is mindig a következő lépésen járt az esze. A tettvágy, a cselekvés élteti ma is. Pedig hányszor megfogalmazta már, hogy ideje volna letenni a lantot, s átadni a stafétabotot. Aztán mégis újrakezdte – pontosabban folytatta – a munkát. Mert feladat mindig adódik, kihívások mindig érik az embert. Ő pedig nem tud ellenállni. Mondhatnánk, hogy munkamániás. De több ennél! Fölismerte, hogy a közösséget (nem csak egy irodalmi társaságot, de népet, nemzetet is) csak úgy lehet összetartani, ha nem hagyjuk elpusztulni a kapcsolódási pontokat – a gyökereket –, ha őrizzük, gondozzuk, ápoljuk az emlékeket. Muzsnay Árpád építeni és megtartani akar. S ez nem csupán szándék és elhatározás kérdése. Kell hozzá tervezés, szervezés, logisztika. Benne mindez ott rejtezik. És társul hozzá az a konok kitartás, amellyel mindezt meg is tudja valósítani. Egyfajta jószolgálatot teljesít. Erre tette fel az életét. Az értékteremtésben, értékmentésben, hagyományápolásban, az emlékek gondozásában elévülhetetlen érdemei vannak. Szűkebb pátriája a Szatmárvidék, a Partium – de valójában az egész Kárpát-medence az otthona. Jár-kel, utazik, kapcsolatokat ápol, figyel, előad, szervez és dokumentál. (Ez utóbbi is rendkívül fontos érdeme. Fényképezőgép nélkül még sohasem láttam megjelenni. Albumok sokaságát lehetne összeállítani a munkáiból.) Valóban egyszemélyes közművelődési intézmény. Nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen. Őrző, aki vigyáz a strázsán… Isten éltessen, Árpád!

Partium

115

SZILÁNKOK SZ. TÓTH GYULA

A tanár naplójából Vírusokkal dacolva Térden állva. Ma forgalomban van. Többféle szimbolikus jelentése van. Tisztelet, bűnbocsánat. Aki térdel, imádkozik, a szerelmes férfi feleségül kéri szíve választottját, meghajol valaki előtt („uram, leborulok nagyságod előtt…”). A régi iskolák rossz tanítóinak nevelési fogása volt: Vétettél, letérdepelni! Kényszerítés: a rendőri intézkedésnél az engedelmesség, a megadás elérése, a rendőri intézkedés része az elkövetővel szemben. háborúban az erősebb szava. („Térdre, gyaur kutya!”) Amerikában a fekete bőrű tömeg térdelt le, együtt érezve a rendőrség által megölt társuk iránt. De e mellett másként is kifejezték haragjukat, megtámadták a rendőrséget, megrongáltak műemlékeket, összetörtek ártatlan üzleteket, az embereket sem kímélték. Fehérellenes haragra, gyűlöletre gerjedtek. Az akciók átterjedtek Európára is. Nagy a zűrzavar, a szimbolikus gesztusok terén is. A megosztottság közepette egyre többször jelenik meg a gesztus, olykor talán teátrálisnak tűnik, ám nagyon is céltudatos törekvés, igyekezet a konfliktusok enyhítésére. Így próbálják oltani a mások által szított tüzet. Ilyen lehet az angol labdarúgók letérdelése a mérkőzés előtt. Emlékezés, emlékeztetés, szolidaritás. Itt nem megbocsátásról van szó. Mit bocsátanak meg az angol focisták? Ki előtt tisztelegnek? A gesztus, szimbolikus, együttérzést fejez ki, a békességre hangol. Amerikában a rendőrök, a katonák térdre ereszkedtek a tömeg előtt, melynek tagjai előtte törtek-zúztak. Ezeket meghatotta a térdelő egyenruhások gesztusa? A rombolásért felelni kell, a rendőrség dolga az intézkedés. Ha térdre ereszkednek, az a megadás jele is. Olvassunk bele az egyházi irodalomba. Romano Guardini: örökmécs. (ford. dr. Halamka Gyula, Szent István társulat, 1983) „De ha valaki alázatos lelkű, kicsinynek érzi magát, lehajtja a fejét s összezsugorodik: ’megalázza magát’. És pedig annál mélyebben, minél nagyobb az, aki előtt áll, s minél kisebbnek tűnik fel ő önmaga előtt. (…) Ha térdet hajtasz, légy rajta, hogy ne legyen az elsietett, üres mozdulat. Önts lelket belé! A térdhajtásnak lelke pedig az, hogy a szív mélységes tisztelettel belsőleg is meghajol isten előtt. Ha a templomba jössz, vagy onnét távozol, vagy ha elhaladsz az oltár előtt, hajtsd meg térdedet szép nyugodtan egészen a földig, s vidd bele ebbe a térdhajtásba egész lelkedet, mely így szóljon: ’Én véghetetlen istenem…!’ Ez azután alázat, ez igazság, és mindannyiszor jót fog tenni lelkednek.” Ez szép, magasztos, nem alázkodó, de fölemelő. Nemes Nagy Ágnes is hasonlóképpen gondolhatta térden című versével: „Ne, ne ítélj meg engemet. / Szívemben mindig térdelek. / De nem letérdelek, ne hidd: / föl, föl, föltérdelek.” Lehet, hogy hamar rendeződik a zavar, és eljön a kölcsönös megbocsátás. (Ha már ennyire, ennyien akarják.) A focistáknak még a labda is segít: gömbölyű, gurul, lehet

116

Partium

futni utána, és még bele is lehet rúgni. Sőt, ajánlatos. a néző ujjong. a labda megkönyörül az emberen, feledteti a bánatot. És inkább a leánykérés, Gianni Morandi örökbecsű dalával, magyar fordításban: Térden állva jövök hozzád. ennek hangulata van, kedves, az örömökről szól – örömzöld. (2020. július 15.) Ideológiák lovagjai, kalózokkal a nyomukban. Fogalmak az értelmezések hálójában. 1. Történelmi fogalmak – a mában működnek, hatnak. Ám, viaskodnak velük, és körülöttük kavarog a vihar. Ugyanazok a fogalmak mit jelentenek egy másik társadalomban? Mondjuk, másként értjük, és megint másként csináljuk. Például: „szocializmus”. A hetvenes években rendszeresen tolmácskodtam a Szekszárd–Bezons testvérvárosi kapcsolat programjaiban. A szocialista magyar város és a kapitalizmusban 1925 óta kommunista városvezetéssel működő francia városka. Érdekes és fontos történet, meg kellene írni alapos feltáró munkával. Nem mindenki volt a francia kommunista párt tagja, sem a városban, sem a küldöttek között. A ’szocializmus’ kérdése visszatérő téma volt. Elviekben, a kategóriákat, az ’izmus’ tételeit sorolva, megegyeztek a felek. Hát akkor, miért nem csináljátok úgy, hogy jó legyen? – kérdezték a franciák. Ha nálunk működik. A magyar fél, ha nem is kerülte meg a választ, tudható volt, a megoldás nem rajta múlott. A franciáknál ’realista szocializmus’ jelent meg, nálunk meg ’ideológiai szocializmus’ – a kapitalizmusban csinálták, nálunk sulykolták. Ez volt a tömör konklúzió számunkra. A rendszerváltás után új fogalom került napirendre: megszűnt a diktatúra, jöjjön a „liberalizmus”. A kapcsolatok legmagasabb szintjén ezek a kérdések is terítékre kerültek: Jacques Chirac és a magyarok. Szávai János volt párizsi nagykövet érdekes és fontos részleteket ír erről. (A követ minden követ követ – Fejezetek a nagyköveti éveim emlékiratából, Magyar Szemle, Új folyam XXIX. 5–6. szám.) Chirac és Antall József tanácskozásain sorra vették a korabeli problémákat, amelyekben egyezett a véleményük (Európa helyzete, az Unió tervezett bővítése, Magyarország lehetőségei, a transzatlanti összefüggések). Kivételt az orosz téma képezte. Érdekes a Chirac– Demszky beszélgetés. 1991-ben Demszky Gábor nemcsak Budapest képviselőjeként, hanem mint az SZDSZ vezető alakja, az Antall-kormány ellenzékeként jelent meg a párizsi városházán. Az élmény kedvéért rövid részlet az írásból: „Chirac: Szeretném, ha elmagyarázná nekem, mi a különbség a két nagy párt, az MDF és az SZDSZ között. Első látásra ugyanis nem tűnik fel, hogy bármiben is különbözik a programjuk. Demszky: Pedig lényeges az eltérés, az MDF konzervatív-kereszténydemokrata párt, az SZDSZ viszont szociálliberális. Chirac: Szociálliberális? Az mit jelent? Demszky: Alapvetően liberális, ugyanakkor erős szociális érzékenységű. Tagja vagyunk a Liberális Internacionálénak, partnereink az olyan pártok, mint például a német FDP. Chirac: Ez nagyon érdekes, hiszen a Liberális Internacionálét mi úgy tekintjük, mint amelyik tőlünk – az EPP-ben tömörült pártoktól, amelynek, mint tudják, a ma-

Partium

117

gyar kormánypártok is tagjai – jobbra áll. És akkor melyik az a francia párt, amelyikkel szorosabb kapcsolatban vannak? Demszky: A Szocialista Párt. Chirac: Valóban? Demszky: Hogy jobban megértessem – az MDF etatista gazdaságpolitikát gyakorol, mi viszont egy erősen liberális gazdaságpolitika hívei vagyunk. Chirac: Rendkívül érdekes. De akkor miért a leginkább etatista francia párttal kötöttek szövetséget?” Erre már nem jött válasz, az ebédet jó hangulatban költötték el. 2. Az ideológiák, a nagy eszmék ötvözetében megjelenő történelmi személyiségek mindig viták és elemzések tárgya. Csodák és fonákságok, dicséretek és megvetések jelennek meg velük kapcsolatban. Ilyen Maxmilien Robespierre, a vérszomjas és mindenható zsarnok, az elvhű és önzetlen forradalmár. Ez utóbbi fölerősödött, olyan�nyira, hogy a 20. századi kommunisták „a forradalmi terror és diktatúra képviselőjét tisztelték személyében”. Ezt S. Király Béla közli „fogalomnyomozó” írásában, amikor Robespierre alakját igyekszik kitapogatni. (Robespierre-ről, másként, Magyar Szemle, Új folyam XXIX. 5–6. szám.) Ezért kereste fel Párizsban Marcel Gauchet filozófust, a Le Débat folyóirat főszerkesztőjét, aki monográfiát írt Robespierre-ről: L’homme qui nous divise le plus. (Gallimard, 2018, Paris.) Megtudjuk, Robespierre valóban nagyon megosztó személyiség volt. Miért lett ő a forradalom központi alakja? A filozófus, amint mondja, „a korunkra jellemző triviális pszichologizálás helyett”, a tizenegy kötetre rugó beszédeiből indult ki. A francia forradalmat filozófiai szempontból közelítette meg, és „nem a társadalmiból, ahogy azt eddig mások tették”. Sorra derülnek fel a jellemképek. Robespierre „populista” volt, idealizálta a népet, az emberi jogok szigorú alkalmazója, őre, és egyben megtestesítője, kezdetben liberális és monarchista. Küzdött a háború megakadályozásáért, fellépett a keresztények ellen lázítókkal szemben, általános választójogot, teljes sajtószabadságot követelt, és síkra szállt a halálbüntetés eltörléséért. Gauchet szerint Robespierre „mérsékelt radikális” volt. A terrorért nagy felelősség terheli, de akkor már „nem volt a helyzet ura”. És kirajzolódik a mába átnyúló antinómia: liberalizmus és a demokrácia összeegyeztetése. Liberalizmus, de meddig? A liberalizmus hozadékát, mint a személyi jogokat, tiszteletben kell tartani, de „pusztán erre a kívánalomra azonban lehetetlen közösségi politikát építeni. Kormányozni is kell, ráadásul hatékonyan”. S. Király Béla szövi tovább a szálakat Gauchet műve alapján. Gauchet maga is többször nyilatkozta, hogy ha a két logika között nem sikerül kompromisszumot találni, „akkor nem tudjuk elkerülni a legnagyobb bajt, az illiberális demokráciát”. Robespierre ellentmondásos személyiségét látva, adódik a cikk szerzőjének a kérdése: „Ezek szerint Maxmilien Robespierre is illiberális demokrataként fejezte be?” Manapság a liberalizmus lovagjai elemükben vannak. Könnyen odavetik a társadalomtudósok, ez így van. Ez az „igazság!” Egyik a másik szemére veti: ön téved! És nyomják ezerrel. Van még mit csiszolni! (2020. augusztus 24.)

118

Partium

Eszmék csatamezején. Ó, az írástudók felelőssége! Az irodalomtörténészek, ítészek minősítésével kezdődnek a bajok. Aztán jönnek csőstül. Az értelmezésekre szükség van. Ott van a gond, amikor az adott mű levezetése nyomán jön a félreminősítés. A félreértés amúgy is benne van a pakliban. Ha ráteszünk egy lapáttal, már irányt váltottunk. Nagy a törés: mű, elemzés és konklúzió között. Aztán újabb és újabb tanulmányok, kritikák, könyvek születnek, és folyik az egyre zavarosabb csatározás. De van tanúság, tanúságtétel, és ezeknek vannak narratív formái. Ezt éri tetten, mutatja ki világosan N. Horváth Béla kiváló írásában, amelynek címe is a problémára fókuszál: A tanúságtétel narratív formái. (Magyar Napló, 2020. november) Illyés Gyula: Oroszország. Úti jegyzetek könyve kapcsán klasszikus eszmék értelmezése folyik, hatalmas szakirodalom bevonásával, hosszú időfolyamatban, 1934-től kezdődően. Magyar és külföldi írók Szovjetunióba szóló meghívása képezi az induló vita alapját. Hogy kerül a küldöttségbe Illyés Gyula? Szovjetbarát? Baloldali? Nemzeti? Hogy jönnek ezek össze? (Egy másik, szektás, szovjet kiadású orgánum például a „verseivel deklaráltan kommunista József Attilát lefasisztázza”.) Illyés kritikusa (Rédey Tivadar) szellemesen mozgatja az eszméket: baloldali, jobboldali irodalom, kapcsolódás az intellektuális arisztokráciával plebejusi érzülettel egyetemben és így tovább. Ady példáját és Babits Jobb és bal című versét hozza fel döntő tekintélyérvként. Illyés, ezen a logikai nyomvonalon szellemesen riposztozik. Egyetért azzal, hogy az „irodalom sérthetetlen, egységes és oszthatatlan birodalom”. És egyetért Babits Ady kapcsán mondott véleményével: „Az igaz művészet egyszerre lázadó és arisztokrata”. Ez nekem meggyőző. Az is egyértelmű, hogy Illyés Gyula egyetemes gondolkodó, eszmerendszere érvényes Párizstól Magyarországon át Moszkváig. Ezen az úton érdemes folytatni a gondolkodói, írói magatartást a „közelítőknek”. Nem így történt. Újabb kanyarokat hozott az idő: 1945 után és azt követően. Még a nagyobb hazafias tettek, mint 1956 sem hozták meg a megtisztítást. Így mentünk neki a rendszerváltásnak. Az eszmei zavar ékes példáját tárja elénk Szalay Károly Lakiteleki sátor sorozatában, a hiteles dokumentumok alapján (Demokrata, most a XXVIII. darabnál tart.) A tábor, amelyik Illyést leválasztja baloldaliságáról, csorbítja az illyési magatartást, e tábor képviselői zászlajukra kívánják tűzni az írót az úgynevezett jobboldal nevében. Így kizárják a haladást, a nemzeti liberalizmust, nem fogadják el a baloldali és a liberális érveket. Nincs párbeszéd. (Ennek kanalizására a kiváló politikai érzékkel megáldott miniszterelnök, Antall József tett egy darabig sikeres kísérletet, amit a nemzeti jobboldal azóta sem tud megbocsátani.) Ezzel az identitással vágtunk bele az európai uniós csatlakozásba. Azon a térfélen is nagy a zűrzavar, amit az egyes tagországok azonosságtudata is növel. De maradjunk a mi mezőnkön. Bal, jobb, bal… nagyon militáns hangulatot gerjesztenek az irodalmárok, ha szóforgatók. A kilúgozott eszmék útjukra indulnak. Ezt fel- és kihasználják a politikaformáló erők. Az Ortega y Gasset által pontosan leírt tömegember nekilódul, lendülete tömeges zavargásokat és agressziót szül. Aztán elszabadul a pokol. C. G. Jung pszichiáter szerint „a tömegpszichózis az elfojtott civilizálatlan indulatokat, az emberi agressziót, bosszúvágyat hívja elő, a tudatalattiból a tudatba áthozva a tömeg lelke mélyén lévő ösztönlényt”.

Partium

119

Nehezen jön össze a nemzettudat, még nehezebben az egyén identitása. Márpedig magyar tömegember is van. Az irodalom is elbizonytalanítja. S ebben az irodalom nem ártatlan. Mert ezek szerint nem tudta megtartani ártatlanságát, miként azt Tusnády László megállapítja: „A zene sokkal nagyobb arányban, mértékben tudta megtartani ártatlanságát, mint az irodalom.” S akkor oda a Világosság az útvesztőben. (Búvópatak, 2020. november) És mit tegyen az iskola? Még a sokat olvasó tanár is nehezen igazodik el. A vitázó felek egy tételidézetben megegyeznek: „Haza, a magasban”. Az így útjára bocsátott Illyés eszmevilágára rákérdez a mai tanuló: Tessék mondani, mit jelent ez? De igyekeznem kell, mert uniós tüntetésre megyünk, ahol klíma, rasszizmus, gender a téma, meg ilyenek. (2020. december 5.)

120

Partium

SZÖLLŐSY TIBOR

Fejezetek az orosz vodka „életrajzából” A gorbacsovi belpolitika egyik emlékezetes fattyúhajtása a nyolcvanas években az elhíresült alkohol-stop volt, amit az érintett orosz társadalom maliciózusan fogadott, de hamarosan túlélve a sokkot kaján mosollyal fűszerezett országos szintű vélemén�nyel reagált: „Minket akar leszoktatni a vodka élvezetéről?! Ez évszázados népi szokás, az orosz muzsik a vodka szeretetével jön a világra és avval él, úgy hát meg kellene őt ölni, hogy ne igyon!” Nem is nyert polgárjogot a tilalom, mert a mámorban nemzettek és születtek, felnőttek és élők rátaláltak az ellenszerre, ott folytatták, éltették a népszokást, ahol abba kellett/volna/ hagyniuk. Hogy meddig tartott, hogyan zajlott le és miként halt el az az össznépi kényszer absztinencia, azt az oroszok lakta települések… illemhelyein lehetett tapasztalni és felmérni. Nekem is szerencsém adódott meggyőződni ezen igazságról, mivel sorsom Krímre vezérelt, ahol Szimferopolban postgraduális képzésben volt részem, ami – a tanulás mellett—lehetőséggel szolgált a híres-nevezetes régió szépségeinek megismerésére, élvezésére első sorban Jalta városa és környéke, a Fekete tenger” becserkészésére”. Emléktáram, amit gyakran, különös tekintettel a forró nyári napokra, „felnyitok és beleolvasok” kiemelten őrzi ott-tartózkodásom első vasárnapjának látnivalóit, történéseit, mikoris szobatársaimmal egy helybeli, velünk tanuló kolléga vezetésével, kiadós és élvezetes fürdőzést követően, ismerkedni kezdtünk a város nevezetességeivel. Már szedelőzködni kezdett a fáradt nap, mikor megkezdtük sétánkat a több kilométeres sétányon, ami a város központjából indult és oda is torkollott. Az esti szürkületben, mikor már kigyúltak a fények városszerte, lehorgonyoztunk egy méretes, fényárban úszó üzlet előtt, útitársaim dohányozni kívántak. Megpillantva a kirakati üvegen keresztül, hogy piperecikkeket is árusítanak, odaszóltam nekik: „Míg ti filteren keresztül szívjátok a friss tengeri levegőt, én belátogatok az üzletbe, arcszeszt akarok venni, ugyanis nem hoztam hazulról.” A piperecikkek részlege előtt feltűnően sokan voltak, mind férfi. Végigpásztáztam a polcokat, melyek kínálata több mint bőséges volt; különböző kölnisüvegek számtalanjaiból lehetett választani, azaz az orosz arcszeszekből. Választottam egyet és az árusító hölgy felé fordulva, a polcra mutatva kértem, de a nő a polc, majd felém fordulva nem reagált kérésemre, elfordult és tovább lépett. Ekkor megszólított a mögöttem álló férfi, aki feltűnően alacsony volt: „Láthatod, milyen apró vagyok, rám se hederítenek az elárusítók, te már elől vagy, kérj nekem is egy üveg kölnit” – megnevezte, melyiket és kezembe nyomott egy bankót. Elvettem, bólintottam – miért is ne segítenék – majd újra a pult túlsó oldalán álló kisasszonyhoz címezve megismételtem most már kibővített kérésem, de megint csak nem reagált, sőt vállrándítással továbbállt. Nem értettem, nem akartam elhinni ezt az elutasítást, ami habár nem volt újdonság számomra, de egy ilyen frekventált helyen,

Partium

121

ahol egyre több idegen országbeli nyaral, vagy épp odalátogat, több figyelmet, netántán kedvességet vártam, nem is szólva a kötelességéről. Erélyesen, de magamra erőltetett műtürelemmel szóltam: „Miért nem akar kiszolgálni, miért nem reagál kérésemre?”Ekkor színre lépett az üzlet vezetőnője – bemutatkozott –, meghallgatta beosztottjának raportját, amit az fülébe súgott, majd felém fordult: „Nem szégyelli magát?! Intelligens embernek néz ki, inkább sétálna, olvasna, vagy moziba menne, mint kölnizne? Tűnjön el, mert milicistát hívok!” Nem értettem mit takar ez a viselkedés, ez a kiszolgálás, de a határozott felszólítás és fenyegetés figyelembevételével jobbnak láttam megfogadni utasítását: visszaadtam a pénzt az ajtó mellett várakozó „sorstársamnak”, majd kilépve az üzletből egy szuszra elmondtam a várakozó társaimnak a történetet. A helybeli kolléga mosolyogva azonnal reagált: „Gyertek velem, mutatok valami, megérted miről volt szó!” Követtük és néhány tízméternyire a városi nyilvános vécéhez értünk, amelyből megcsapott a kiáradó szagegyveleg, mintha ottan palackozták volna az odekolont a földön szerteszórt üres kölnisüvegekbe néhány zavaros tekintetű személy jelenlétében, akik a falat támasztották. „Ma vasárnap van, sehol sem árusítanak, hisz tiltva van, piát, inni meg akarózik az orosz muzsiknak, így hát kölnit iszik a klotyóban,itt nem ellenőrzik őket a rend emberei , sőt azok is beszállnak néha a buliba.” *** A középkori pánszlávi hatalmi törekvések/ és cselekvések/ meghatározó csapásiránya Nyugat- Szibéria, majd az egész földrésznyi terület volt, aminek emblematikus figurája Jermak Tyimofejevics kozák atamán 1581-ben, majd 1582-ben kiirtva az ősi vogul, osztyák, jakut stb. nemzetségeket kiérdemelte „az Uráltól az Ohotszki-tengerig húzódó végtelen vadon meghódítója” címet. Hadi sikereit, holott jelentős számbeli hátrányban volt, a földjüket és szabadságukat védőkkel szemben, lőfegyvereiknek köszönhette. A helybeli törzsek leigázása XIX. század közepéig tartott, mikorra egész Szibéria orosz fennhatóság alá került. Nehezebb feladat, mint a hódítás, volt az uralom fenntartása, ám az új gazdák ezt is megoldották bevetve az „orosz fegyvert” a vodkát, ugyanis tapasztalták: az őslakos szibériai ember megkóstolva a tűzesvizet szinte kivétel nélkül azonnal rászokott, előállítani azonban nem tudta, és hogy hozzájusson feláldozott minden tulajdonában lévő értéket, ismeretet stb., mint az elejtett állatok bőre, szőrmék, rozmárcsontok, halak, ásványok lelőhelyei, vagyis a vodka a zsarolás, a fékentartás, a behódoltság legolcsóbb, ugyanakkor a „leghatásosabb” szere lett, mert az arra rászokott természet embere rövid időn belül, megközelítőleg egy-másfél éven belül májelégtelenségben elhalálozott. Ennek a gyors végkimenetelnek okát kutatva az orosz szakemberek kiderítették: a szibériai őslakosok szervezete nem rendelkezett alkohol-lebontó enzimmel, ami védte volna szervezetüket/többek között májukat/ a vodka mérgező hatásától. ***

122

Partium

Az orosz szeszbarát ritkán ivott/iszik egyedül, aminek két oka van: nincs an�nyi pénze, hogy megvásárolja a napi adagját, valamint élvezi, beszélgetés formájában szesztestvére/i/ társaságát. Egyik tudós barátom mesélte, aki kutatásait folytatandó felkerült vidékről, azaz Kárpátaljáról, az orosz fővárosba. A megalopolisz egyik külvárosi negyedében bérelt szobát egy jellegzetes árkádos többemeletes lakóházban. Odaköltözése első napjainak egyikében a koraesti órákban bevásárlásra igyekezve kilépett a földszinti folyosóról az árkád alá, megtett néhány lépést, mikor egy nem épp barátságos arcú férfi állta útját, aki mögött, némi takarásban, még két hasonszőrű alak állt, és nem szólva bármit felemelt keze négy szétterpesztett úját tolta látóterébe. Nem értette, nem tudta hogy reagáljon, de némi hezitálást követően széttárva karjait jelezte értetlenségét, mire a kezdeményező hátraszólt haverjainak: – Novicsok! /újonc, új fiú/, majd visszafordulva felé: – Kell még egy rubel! – Némi megkönnyebbüléssel, azonnal odaadtam a megnevezett bankót, és mehettem. Visszaúton megintcsak beléjük botlottam, igyekeztem volna belépni a folyosóra, de a már ismert személy utamat állta és felém nyújtott egy félliteres vodkásüveget. – Ez a tied – mutatta nagyujját le-fel vezetve az üveg tartalmának egynegyedén. Pej /igyál/! Szinte automatikusan vettem el az üveget, kortyoltam egy nagyot, nyújtottam is vissza, fordultam az ellenkező irányba, mikor vaskos kéz nehezedett vállamra: – Ne siess annyira, hát beszélgetni ki fog?! Ráérsz még hazamenni… Gyújts rá – kínált cigivel. – Minket – nézett barátaira – mindig megtalálsz itt, ha úgy gondolod... …John Steinbeck Nobel-díjas amerikai író/Emberáldozat, Egerek és emberek, Érik a gyümölcs/elfogadva az orosz írószövetség meghívását az 1970-es években Moszkvába látogatott. Egy nap, kijátszva kísérői éberségét sétára indult a Rosszia száló környékén, aholis az egyik élelmiszerüzlet melletti dufartban ácsorgó férfi újmozdulatokkal magához csalogatta, és … részese lett a fennen leírtaknak. Ez a soha nem tapasztalt „játék” nagyon megtetszett a világhírű írónak, aki felbátorodva a már elfogyasztott vodka hatásától, maga is kezdeményezőként lépett fel: nem volt szükség orosz nyelvtudásra, az angol használatára, mert a szeszbarátok szó nélkül, gesztusokból megértették egymást. John Steinbeck kalandja a kijózanítóban ért véget… *** A vodka élvezete, vagy imádata nem változott a rapszodikus külső események hatására sem, voltak – állítja a fáma – ezen tény alátámasztást igazoló történések a nagy világégés napjaiban is. Feltűnő volt, hogy németországi hadszíntéren, a szabadrablást gyakorló közkatonák és tisztesek az elfoglalt településen kivételes figyelemmel óvták… a patikákat: nem rombolták az épületüket, nem gyilkolták a gyógyszertárak tulajdonosait, alkalmazottait, sőt hellyel-közzel fegyveresen őrizték azokat, és sűrűn látogatták, kijövet leggyakrabban merevrészegen egymást támogatva.

Partium

123

Ennek oka volt: felfedezték a patikákban lévő élvezeti forrást, a szeszt, amit azonnal rekviráltak és helyben fogyasztottak el. Ezt a történetet egy „résztvevő” veterántól hallottam: belépve az egyik német kisváros patikájába egy orosz tizedes a remegő patikusra szegezett oroszgitárral nyomósítva fogalmazta parancsát: – Dáváj snapsz, spiritusz! A halálra ijedt fehérköpenyes összetévesztve az üvegeket szesz helyett sósavat töltött a követelőzőnek, aki azt azonnal fölhajtotta, majd egy brrr! hang kíséretében megszagolta keze fejét. Elképzelni is szinte lehetetlen mit érzett - gondolt a szerencsétlen patikus várva a „vendég” ott helyben azonnal, embertelen kínok közepette bekövetkező kimúlását, amiért őt kivégzik. De, csodák csodája, nem történt meg, s habár imbolyogva, de saját lábán hagyta el a helységet a „vendég”. De nem sokáig örülhetett a szerencsés kimenetelű eseménynek a tulaj, mert tárult az ajtó és belépett az előbbi vendég egy hasonszőrű kíséretében s ráförmedt a halálsápadt patikusra: – Dáváj, adj nekünk abból az italból! A továrisomnak – mutatott bajtársára – dupla adagot! A holtravált patikus most nagyon odafigyelt, szesszel töltött meg két poharat és eléjük tette. Azok felhörpintették a pohár tartalmát, megszagolták kézfejüket s a már ott korábban élvezkedő néhány pillanat elteltével odaszólt barátjának: – Nézd ezt a disznó németet! Csak félnapja vagyunk itt, de már megtanulta felvizezni a piát! *** Bármennyire hihetetlen: az orosz átlagember nem kedveli a pezsgőt, holott például a krimi szőlőből érlelt ital egyenrangú az elismert francia, olasz azonos italokkal. Elfogyasztja ünnepi alkalmakkor, de általában az a véleménye: kacerjammeres állapotba, ha nincs más „gyógyital” kéznél, úgy a pezsgő is megjárja, hogy megnedvesítse a szikkadt száját, némileg lecsendesítse a háborgó gyomrot, de utcahosszal lemarad a vodkától. Ezt a véleményt erősíti az alábbi kis sztori: egy nagyméretű lerakatban dolgozó árumozgatók évekig dézsmálták az ott tárolt pezsgőt. Ami feltűnő volt: mindig, azaz minden leltározáskor, vagy elszállítás alkalmával a reteszekből csakis három üveg hiányzott se több, se kevesebb. Mivel többezres tételeket tároltak és mozgattak egyszerűen leírták a hiányt, mígnem kibújt a szög a zsákból: az egyik tettes – ketten voltak – elárulta: hetente lovasítottak meg három üveg pezsgőt, amit egy ismert zúgpiálda tulajához vittek, amiért cserében, azaz vételdíjként, egy üveg, azaz fél liter házi főttes cukorrépakotyvalékot kaptak, amolyan – ők mondták – patkányhúgyot, aminek hatása azonnal jelentkezett. ***

124

Partium

Késő este találkoztunk a Krestyátik/Kijev központi útja/promenádján, a Miniszterelnöki palota előtt s őszintén megörültünk egymásnak:ő a főhadnagy, kollégám volt katonai szolgálatom évében, gyakran találkoztunk a kórházban mikor ügyeletben voltunk ő az egyik, én a másik osztályon, de a nyugalom éjszakai óráiban szinte minden alkalommal, néha hajnalig, beszélgettünk általában szaktémákat taglalva, de meséltünk egymásnak szülőföldünkről, szokásainkról, hobbiainkról, olykor társadalmi- és politikai aktuális eseményeket is érintve. Ő a szibériai és én a kárpátaljai többször azonos véleményen voltunk, rokon konklúziókkal zártuk épp szóbanforgó eszmecserénket, ez az együttlét, ha nem is állandó, tette szimpatikussá kapcsolatunkat, majd esetenkénti visszaemlékezéseimet ugyanis épp tavaly leszereltem, ő maradt az állományban. S most, hogy összefutottunk összeölelkezve kérdések áradatát küldtük egymás felé. – Honnan, merről kerülsz ide, mivel foglalkozol, hogy vagy? – szegezte felém egyszuszra, de választ nem várva folytatta – meg kell inni egy vodkát a találkozás örömére és én készültem – toldotta meg hamiskás mosollyal. – Gyere, üljünk oda – mutatott a félhomályban pihenő padra az impozáns épület melletti parkban. Fordultunk célunk irányába, mialatt elmondtam kijevi tartózkodásom okát: posztgraduális képzésen vagyok az orvosi egyetemen. Tudomásul vette, de nem folytatta a témát, mert leültünk és azonnal elővarázsolt egy üveg vodkát táskájából egy doboz keksz kíséretében. Mikor készült felnyitni az üveget, a sötétségből három egyenruhás alak rontott felénk – milicisták voltak – s „le vannak tartóztatva!” – felkiáltással kitépte a rangidős az üveget barátom kezéből. – Mi ez, micsoda eljárás?! – reagált a főhadnagy. – Megsértették a szabályt, ami tiltja az alkoholfogyasztást nyilvános helyen, ezért bekísérem magukat az őrsre. – Álljanak fel! – parancsolta s mielőtt rendeztük gondolatainkat már a rendészeten voltunk… letartóztatva, azaz csak én, mert a főhadnagyot átadták a tiszti őrsnek, amit riadóztattak még a parkban. Az ügyeletes tiszt miután meghallotta az őrs vezetőjének riportját, átvette a corpus deliktit/az üveget/, kiküldte beosztottját, engem maga elé ültetett, hogy megkezdje az eljárást ellenem, aki már ekkor halálra voltam rémülve, mert akár több napos letartóztatás, utcaseprés, pénzbeli büntetés is lehetett az ítélet, amit az egyetem, miután értesítették az illetékeseket megfejelt volna azonnali kizárással és munkahelyem értesítésével, aminek következményei tragikusak lettek volna számomra. – Neve, címe! – szólt rám jellemző modorral a tiszt, de mikor kimondtam nevem, tanulási helyem címét, felkapta fejét s vidám színezetű hangon folytatta – Nem gondoltam, hogy ilyen körülmények között találkozunk, de nem baj, doktor, így legalább – maradjon köztünk! – viszonozhatom azt, amit értem tett! Ekkor felismertem: képzésem első napjaiban ő volt az első páciensem, akinek eredményesen alkalmaztam az akkor még széles körben el nem terjedt akkupunkturás kezelést s hamar lábra állítottam. Felállt, kivett a háta mögött terpeszkedő szekrényből két poharat, lenyakalta a rekvirált vodkát, megöntötte a poharakat s köszönetet mondott:

Partium

125

– A sors akarta, hogy találkozzunk, doktor. Akkor, mikor lábra állított nem volt alkalmam megköszönni, de most teszem: igyunk az ön egészségére! Megisszuk ezt a kerítésdöntögetőt és hazafuvarozom, azaz elviszem kocsinkkal a kollégiumba. Percek alatt kiürült a vodkás üveg, és „hazajutottam”. Mi volt a sorsa a főhadnagynak, azt soha nem fogom megtudni. *** A „bentiek”, azaz az echt oroszok, akik a „felszabadítást” követően Kárpátalján maradtak, valamint az őket szaporító káderek, szakemberek, kiket átnevelésre irányítottak hozzánk, akikkel együtt kellett élnünk, dolgoznunk,sok mindenben hasonlítottak egymásra, de egyben azonosak voltak: szerették vedelni a vodkát okkal és ok nélkül. Mi amolyan „megtűrt” státuszban éltük napjainkat fenntartva és erősítve immunrendszerünket az eloroszo- sítással szemben és ellen, amiben egységet alkottunk a helyi ruszinsággal, akik megtartották identitásukat/ már akik nem álltak át/. Minket, a hétköznapok embereit az azonos ruszkik nem bántottak, nem igazán törődtek velünk, csak azokban az esetekben mutatták foguk fehérjét, mikor veszélyeztetve látták-tudták egy helybeli által egzisztenciájukat/ritka estek voltak/. Egyben hálásak volt – így nyilatkoztak – és viszonozták: meghívtuk őket és fogadtuk egyházi ünnepeinken, mikor dúskálhattak a magyar konyhaművészet remekeiben forrasztó anyagként fogyasztva a korsók, palackok tüzes tartalmát. A szilveszter volt számunkra az ünnepi élvezetek netovábbja; háromszor, óránként lehetett/ kellett maximálisan „tankolni” : először az orosz újévre, rá egy órával az ukránra, majd a magyarra, ami biztosította – legtöbbször – a következő évnek a vízszintes fogadását. A nyolcvanas évek elején posztgraduális képzésen voltam Kijevben az ottani klinikán többedmagammal az ország különböző régióiból. Az egyetem kollégiumában voltunk elszállásolva; a szobatársam egy idősebb szakorvos volt, a háború veteránja, aki ideggyógyászként Jaltában élt és dolgozott. Szabadidőnkben beszélgetve dicsekedtünk szűkebb pátriáink szépségeivel, földeink, kertjeink, hegyeink ajándékaival ecsetelve a Kárpátok, a Krím szépségeit, különleges adottságait, természeti kincseit. Szóban forgott – természetesen – a borok minősége is, de nem volt torokkal fogható, ami eldönthette vitánkat. Egy napon – örömömre – olvastam a helyi lapban, hogy tájjellegű borozó nyílt a város főutcáján, mégpedig Kárpátaljai borok névvel. Azonnal, épp szombat volt, invitáltam kollégámat, hogy most aztán dűlőre vihetjük vitánkat, jöjjön velem – vendégem lesz –, meózza le a kárpátaljai borokat. Elfogadta meghívásomat, mentük. A borozó több helységből állt, ízlésesen voltak dekorálva a falak jellegzetes magyar és hucul hímzésekkel, fafaragásokkal, a kínálat pedig több mint bőséges volt. Megkínáltam vendégemet egy-egy decinyi hegylevével, szűkebb pátriám tájjellegű „képviselőiből” válogatva miközben mogyorós, diót rágcsáltunk, és – kiérdemelve – dicsérgettem boraink aromáját, egyedi jellemzőit, amit ő egy-egy bólintással,

126

Partium

olykor hümmögéssel abszolvált. Úgy másfél órás degusztálást, követően dúdolgatva visszabandukoltunk ideiglenes otthonunkban… én annak tudatában: a mi borainktól nem lehet jobb, ízletesebb a krími kínálat. A soros szombat reggelén szobatársam megkérdezte: – Van-e abban a borozóban ürmösbor? – Feltételezem, hisz szinte mindenféle kárpátaljai bor képviselve van – feleltem. – Akkor menjünk, most én hívlak meg borkóstolóba. A legnagyobb pohárba kért egy-egy decinyi ürmösbort, mert lehetett kapni, asztalhoz ültünk, ami egy méretes faragott fatönk volt, vendéglátóm kabátja zsebéből elővarázsolt egy csetuskát/negyedliteres üveg/, aminek-tartalmát – vodka volt – patikusi pontossággal megfelezve beöntötte poharainkba. – Mi van veled?! – emeltem meg csodálkozással körített hangomat. – Mit csinálsz, ki fogja ezt inni?! – Te meg én – válaszolt némi mosollyal. – Ne tiltakozz, mert múltkor szó nélkül ittam Kárpátalja-módra, most te fogsz Krími-módra inni! A második rudnra még emlékeztem, de… valahogy hazavergődtünk baj nélkül. Másnap hajnalban, úgy kilenc óra körül tantaluszi főfájásra ébredeztem, emelni sem bírtam fejemet, hányingerem volt, reszkettem, míg szobatársam halkan fütyörészve bámult az ablakban. Nyögdécselésemre felém fordulva megkérdezte: – Mi van, mit lustálkodsz? Nem találtam a szituációhoz illő szavakat, csak kipréseltem nagy nehezen: – Mi volt az a tegnapi? – Hogy mi volt?! Egy hete úgy és azt ittam, amivel és ahogyan te kínáltál: po-Kárpátszki. Azoktól a lőréktől csak húgyni lehetett, nem éreztem semmi jót. Tegnap po-Krímszki ittunk és megéreztük, élveztük, amit ittunk. Nem kétséges: egy-null a javamra, azaz Krím javára.

Partium

127

TÉCSI ZOLTÁN

Maszkok tánca, szemek tengere (Egy kiállítás margójára: Balla István – Aranytíz Galériában és Kultúrházban) Nyilvánvaló, hogy ennek a mögöttünk álló, mindenki számára megrázó és őrjítő, de minimum emlékezetes esztendőnek a maszk lett és lesz a szimbóluma. Mert, ha egyetlen képben kellene megragadni ezt a képtelenséget, amiben éltünk és élünk, ezen a képen egy maszkkal félig eltakart emberi arc volna. Ugye, a folytonos vírusfenyegetés és légszennyezés okán ezen kis kiegészítővel már évtizedek óta együtt élő távol-keleti társadalmaknak mindez újat nemigen hozott, de mi, európaiak igencsak megszenvedtük e tenyérnyi szövetdarabka közvetlen közelségét. Ês elemi fontosságán, már-már megkerülhetetlenségén felül is kifejez számunkra valamit. Mi mást: szabadságunk elvesztését, legalábbis nagyfokú korlátozását. Hiszen mégiscsak befogta, befogja a szánkat... Mindennek mellékhatása pedig, hogy mélységesen megalázottnak érezzük magunkat, s noha szinte már csak a szemeink látszanak ki maszkjaink mögül, amik ezzel elvileg még jobban felértékelődnek, mégsem nézünk a szembejövő – a másik megalázott – szemébe. Persze, nézzük mindennek - s úgy általában, mindennek – a jó oldalát (a túlélésen is túl). Hiszen mostanában, képzavarral élve, leplezetlenül ásíthat, akinek ásíthatnékja van – m ás kérdés, hogy a maszk a mosolyt is elfedi –, és a napoknak sem kell feltétlenül borotválkozással kezdődniük. Ahogy, hidegebb időben, biciklizéskor is kifejezetten jól tud(ott) jönni ez a fajta plusz védelem. De hogy még a divatra és a művészetre is kihatással legyen eme aprócska viselet!... Márpedig itt is látható: beindult sokak fantáziája. Balla István például előszedte rég nem látott, pontosabban, közönség elé nem tárt teremtményeit, szoborral keresztezett domborműveit, s miután lefújta róluk a port... húzott rájuk egy újabb bőrt! Vagy bármi mást. Ezen, emberi ábrázattal megáldott, vagy legalábbis antropomorf alakzatok ezáltal beálltak közénk, csatlakoztak a fenyegetett – egyben fenyegető! – tömeghez, és ezzel némaságukban is elmondanak valamit. Azt, hogy mindenki érintett, hogy mindenki potenciális vírusvektor, avagy áldozat. De mert művésszel állunk szemben, ehhez Balla barátunk még hozzátesz valamit. Szabadsága mellett keresetétől is megfosztva rámutat: a Sors elleni fellázadás itt részünkről csakis ezen elvesztett szabadság áhítása, s ezzel együtt a sokszínűség ês sokféleség, ama gyönyörködtető változatosság éltetése lehet. Mondandója kifejtéséhez ráadásul jelképeket használ, minimum ezeréveseket, s e jelek a képeken, egyebeken nem önálló életet élnek, pláne nem idegen testek, hanem az eredeti művel szimbiózisra lépnek, szinte szervesülnek. Sok esetben már-már újabb tartalmat hordoznak, és valamiféle megoldást kínálnak e járvány nevű káoszra és katarzisra. S a kötetlenség és/vagy sokszínűség dicsérete itt átcsap reflexióba, egyfajta szolid és szelíd társadalomkritikába. Mert miért is kellene, tényleg, katonás egyenviseletté válnia ennek a „kis kiegészítőnek” – amely a valóságban is virágmintás, Joker-vigyoros, halálfejes, kortól, nemtől és ízléstől függően –, hanem ahogy a hangulat hozza, az ihlet szüli. S amit az alkotó még ezen túl is hozzátesz,

128

Partium

vagyis, éppen hogy, elvesz: fogja magát és „maszkját”, s a virtuális megnyitó végén, e sok munka árán létrejövő plusz réteget lefejti - mint leplet, lerántja –, amely szimbolikus aktussal és gesztussal fellélegezhetnek teremtményei... S hamarosan fellélegezhetünk talán mi is.

Partium

129

ÖT VÖS LÁSZLÓ

Csanádi Imre Bibliája Ötvenöt éve ismerkedtem meg Csanádi Imrével, ekkor indult az érdeklődésem a költészete iránt. Török István debreceni teológiai professzor hívta fel a figyelmemet az „Egy hajdani templomra” című költeményére. Kapcsolatunk nevezetes alkalma – a személyes találkozás – Budapesten, a Magvető Kiadó hivatalában valósult meg. Vittem magammal az „Ötven vers” című kötetét, amit a következő módon dedikált: „Eötvös László hajdúbagosi református lelkésznek, akivel Domby Márton jóvoltából találkoztam most Budapesten, jólesőn értesülve tőle, hogy a hajdani templomra írott soraimnak a Hajdúságban is támadt visszhangja –szeretettel ajánlja ezt a könyvét Csanádi Imre – Budapest, 1970. szeptember 10.”1 A találkozás közel hozott bennünket. Domby Márton hajdúbagosi lelkipásztor elődöm volt. Ő írta meg Csokonai Vitéz Mihály életrajzát, amit Csanádi Imre ki is adott, de arra is fény derült, hogy Károli Gáspár reformátor műve – lényegében bibliafordítása is – kiadásra került a költő híres könyvsorozatában (Magyar Könyvtár).2 Kapcsolatunk tovább mélyült, és a Reformátusok Lapja számára interjúban állapodtunk meg. Sajnos közbejött a költő lemondása, amit levélben közölt velem. Félt, hogy az egyház vezetőségét megsértheti a válaszaival, ami reám is rossz fényt vethet. Ezt én megértettem, és a lap szerkesztőjével megbeszéltem, hogy a tervezett kérdésekre Csanádi Imre írásaiból idézve válaszolok, és így készítem el az interjút. Ez meg is történt, az írás megjelent, és eljutott az öt világrész magyar reformátusainak közösségeihez. Kiemelem a svájci közösség levelét, amiben Csanádi bibliás veretű költészetét világtörténeti jelentőségűnek értékelték. Örömmel fogadta a költő, és az egyházi vezetőség sem tartotta elvetendőnek. Ennek bizonysága, hogy Bartha Tibor püspök a Zsinati Tanításában a helyes reformátori – teológiai – döntés alapjaként idézte a költő szavait: „Mégis megtartódat benne becsüld, magyarság…” (Egy hajdani templomra). Megemlítem még, hogy a Magyarországi Református Egyház megalapította a Doktorok Kollégiumát, és többek között az Irodalmi-nyelvészeti szekciót is létre hozta (2000). A DC vezetősége a szekció megszervezését és vezetését e sorok írójára bízta. 15 éven át végeztem ezt a tevékenységet. Munkámat a Doktorok Kollégiuma kutatóprofesszori címmel ismerte el. Csanádi Imre költészetével minden évben foglalkoztunk. Török Rózsa pedagógus és a költő unokahúga a szekció munkatársa – irodalomtörténeti előadásaival foglalkozott a nagybátyja életével, munkásságával és bibliakutatásával.3 Isten gondviselésének tarthatjuk – az említettek ezt felvillantják – hogy Csanádi Imre költőnek a Biblia ajándék lett az életében. Református családban élt, bibliás szellemben tanult az elemi, a gimnáziumi éveiben és főiskolás korában. Az itt kapott hitismeret természetes kapcsolatba került a szülői örökséget őrző református puritán élettel. A II. világháború után a családi házat felújították. Az előszoba című versében 1 Csanádi Imre: Ötven vers (Magvető Kiadó – Budapest, 1970) 2 Csanádi Imre: Károli Gáspár válogatott munkái (Magyar Könyvtár – 1951.) 3 Ötvös László: Emlékezzünk Csanádi Imrére (1920-1991) – Nyírségi gondolat, 2000 (XIII 9-10:20)

130

Partium

Csanádi részletesen ír erről. A fiatal költő látja az újult lakást, de gyászolva őrzi a régi otthont. Íme a költő sorai: „Gyászolom a dohos nagybibliát, / meg amit – szemén rozzant ókulával, / száját mozgatva, / pörgetve kövér könnyeit – / öregszülénk böngészgetett / ráérős ünnepdélutánjain: / az ódon imádságos könyvet – / Gyászolom a kendercérnával összeöltött / tarka újságkötegeket / az ágy-aljának kincsei között” (Előszoba). Csanádi Imre ismerte a Bibliát a református tehetős paraszti családban, tanulmánya során pedig tantárgy volta Szentírás – amint említettük. Ez örökségként szépen áthatja a költő egész munkásságát. Amikor az ő Bibliájáról elmélkedünk, az előbbi szavakat aláhúzva hangsúlyozzuk. Az Ötven vers című kötetéből emelem ki a következő költeményeit: Bornemissza Péter, Ünnep-délutáni rapszódia, Üstökös, Magyar hármas, végül az Egy hajdani templomra. Csanádi Imrének témánk szempontjából, Bibliájáról szólva legfontosabb költeménye ez utóbbi. A költemény első versszaka az épületleírás, a földbe ásott oszlopokat vesszőkkel fonták be, és kívül-belül sárral tapasztották, nádtetővel ellátták. Ezt nevezi a költő „sár-alkotmány”-nak. Előljáró személy szentelte fel, ez lett a „szentegyház”. Szolgálata lényegében hasonló lett a gazdagabb eszközökkel épült templomokhoz. Az egyszerű templomokban a jobbágyok bocskorban, vagy mezítláb jelentek meg német, török sarcokkal megterhelve. Itt hirdette Isten igéjét szívesen püspök, esperes vagy szegény prédikátor, és mint szomjas ember, úgy fogadták a gyülekezet tagjai Isten üzenetével az Ő csodálatos „erejét”. Az istentiszteletről „erős tábor” távoztak a hívek, hogy nehézségeiket segíthesse a nyert zsoltáros erő. Emelkedetten, érthetően szól a költő a harmadik versszakban. Csanádi Imre költő és Vargha Balázs tanár – mindketten bibliakutatók –, így tudták, hogy a reformátorok korában Károli Gáspár és Méliusz Juhász Péter Kálvin Jánossal és munkatársaival közvetlen kapcsolatot tartottak, erről szól a 4. versszak, magyar földön való lakozásra Kálvin tilalmas tanítása. Helyesen látta, írta meg a költő az ötödik versszakban, hogy a tar papok és bálványos templomok Isten ítélete alatt éltek. A 6. versszak őszintén vallja, hogy a tapasztott falú templomok tárgyai voltak minden gonosznak. Ezután hangzik a 7. versszakban Mégis megtartódat benne becsüld, magyarság, / ország lappangott itt, mikor nem vala ország: / ő árváit Isten / vezérelvén hitben, / lett Bástya és Bátorság.” Csanádi Imre költő versének győztes hitvallása a három részre szakított országot 150 évig oltalmazta, őrizte, megszabadította Isten. Továbbra is kegyelmes Ura maradt bűnbánatban járó egyháza iránt a mi utóbbi negyven évünkben is. Ezt nem értik az ateista irodalmárok. A két vad pogány között dacoló, helvét tant citáló, magára találó egyház, térdet, fejet nem hajtó Isten népe élt, mert a magyar népet megtartó erővel árasztotta el (7. versszak) hatalmas Ura. Csanádi Imre költő szüleinek volt bibliája, tanulmányai során kezében volt végig, és a pártállam idején Károli Gáspár bibliafordításainak szemelvényes formáját adta ki. Isten megtartó ereje a Biblia által áradt egykor, és árad azóta is. Csanádi Imre Bibliájáról erről szóltunk, ezt ő foglalja össze az Egy hajdani templomra című költeményében, ezt foglaljuk össze, és ajánljuk az olvasók figyelmébe.

Partium

131

Egy hajdani templomra Nádfödeles pajta, sár-alkotmány lehetett, mégis szentegyháznak ékesen neveztetett; áldott áhítatra magába fogadta a kis gyülekezetet. Taposott jobbágyok, német elől szököttek, török sarcát sínylők, e szent helyre feljöttek; bocskorban, mezítláb; szomjúhozva itták proféták mit hirdettek. Testben szakadozva, szabadulva gályákról, szólt hatalmas szóval toprongyos prédikátor: gátakat sodort már válaszul a zsoltár, zúgták mint erős tábor. Idáig lopózott, itt talált lakozásra napnyugati Kálvin tilalmas tanítása; kert alatt toportyán, harsant égő portán tatár ló vonítása. Dűlt itt pőre átok álnok urakra, Ántikrisztus-nyája pilises tar papokra, aranyozott, fényes, bálványos-tömjénes palota-templomokra. Mi más hajlék volt ez!: puszta négy fal, tapasztott tojáshéj, akárki melyet földbe taposhat, hadak tengerében rút sajka, törékeny, tárgya minden gonosznak.

132

Partium

Mégis megtartódat benne becsüld, magyarság, ország lappangott itt, mikor nem vala ország: ő árváit Isten vezérelvén hitben, lett Bástya és Bátorság. Két vad pogányt melyet zúzott-facsart mint sajtó, nép dacolhatott itt, zsidók jaját sóhajtó, helvét tant citáló, magára találó, térdet-fejet nem hajtó.

Partium

133

CZIRJÁK ÁRPÁD

Balkán1 (Földrajzi félsziget vagy kulturális térség? Nyugat vagy Kelet? No és Székelyföld?) (az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés századik évfordulójára emlékezvén) (egy sajátos vélemény) (folytatás) A Balkán-térséget geopolitikailag is meghatározó folyama a Duna: Bécs-Pozsony-Belgrád, s Bukarest is tervezi a kikötőt – több évtizede immár... Aki nagyon akar, az akár az Északi-tengerre is elhajózhatna a Duna-Majna-Rajna csatornán keresztül, írom: ha nagyon akarna, mert a folyami hajózás, legalábbis a személyszállítás terén, Európában nulla. A Balkán-térség metropoliszai mind nemzetállamok fővárosai: Budapest, Bukarest, Belgrád, Szófia, Athén, Isztanbul – igaz, ez utóbbi nem is főváros. A Balkánon sem esnek egybe az országhatárok a nemzethatárokkal, de az eltérések, Nyugattól eltérően, itt még drámaibbak: szinte történelem és nemzeti kultúra/ identitás – öntudat nélküli kis országokról lévén szó, a még kisebb területekért még tragikusabban folyik az ádáz harc, nem úgy, mint az (atomfegyverekkel is rendelkező) nyugat-európai nagyhatalmak több évszázados demokrácia-konszolidált, békés diplomáciai megoldásokat választó külpolitikák (angol, német, francia) – történelmi okokból kifolyólag elég nagyszámú nemzetrészek nyúlnak át szomszédos országok területére is, a nemzetállam eszmeiségét vonva kétségbe (csak Romániában több mint 1 millió 237 ezer magyar lakik még ma is), s a kisebbségvédelem nem minden esetben nevezhető kölcsönösnek: itt a Balkánon a nemzetállamiság eszméje, a nacionalizmus (egy ország = egy nemzet) pozitív értékként nyomul a tolerancia, az egymás mellettiség, a békés együttélés helyébe, sőt a fölé is, ha például arra gondolunk, mikor egy nagyhatalmú anyaország egy szomszédos kis országba nemzettársainak szeparatista-szakadár törekvéseit nemcsak erkölcsileg támogatja, a terrorizmus és regionális konfliktus határát súrolva (lásd a közelmúltbeli Észak-Kaukázus, most pedig Kelet-Ukrajna eseteit – bár előbbi esetben a kőolajban-gazdag altalajkincsek miatt többet vetett a latba)... A szomszédos országokban az asszimiláció erőszakos és sikeres folyamata során megszűnni látszanak a határmenti vidékek történelmi okokból hajdanán többséget alkotó, mára már kisebbségiekké váltak jelenléte: a központi többség, nemzeti, „magasabbrendű”, államilag meghatározott nacionalizmusa, mint perzselő nap az eső vizét, egyszerűen felszárítja, kiégeti, mint egy Darwin törvényei szerint terjeszkedő erősebb entitás, mely a gyengébbet felfalja – csakhogy a kereszténység, lett légyen akár nyugati-katolikus, akár keleti-ortodox, éppenhogy nem tehet az emberi életek közé alá-fölérendeltségi viszonyt: minden embert Isten teremtett, és ember fölé senki sem 1 Az írás első része a Partium 2021/1. számában olvasható

134

Partium

emelkedhet, megjátszani az Istent, élet-halál fölött uralkodva... – Aki Istent játszik, azt Isten előbb-utóbb kivégzi... A kereszténység éppenhogy az emberi élet védelmére, megmentésére jött létre az ókori Rómában, és nem annak brutális, tömegszerű elpusztításáért, háborúkban való meggyilkolásáért... „Aki fegyvert fog, az fegyver által vész el!” – írja a Biblia, Isten mindenkori, egyetlen lehetséges, hiteles szava, és való igaz. A gyűlölet csak gyűlöletet szül, s végül akár agyvérzéshez is könnyen elvezethet! Azt a sok, mérhetetlen pusztító energiát nem lehetne sokkal inkább valami jóra, szépre, igazra fordítani? Azt a sok atombombát nem lehetne villanyáram előállítására használni fel az atomerőművekben? Kinek a francnak kell ma atombomba? Hisz nukleáris arzenálját 1965-ös csúcsa óta előbb az AEÁ, majd 1985-ös csúcsa óta Oroszország is csökkenteni kezdte... Jó a rosszban tudni, hogy a világ atombombáinak 99%-a körülbelül fele-fele arányban oszlik meg az amerikaiak és az oroszok között. Ahogy a második világháborút, a fél évszázad gyilkos kommunizmust, ill. a rendszerváltást követő kaotikussá váló átmeneti kort is túlélt nagyapám mondaná, „...majd ha szépen felrobbantották egymás országait és népét, nélkülük annál kevesebb ember lesz a világon, eltűnik felsőbbrendűségi tudatuk, Európát pedig elfoglalják az arabok... S több hely marad nekünk, túlélőknek, bolondok pedig maradnak még épp elegen nélkülük is... Ha annyi az eszük, hadd lőjjék szét egymást, mit fáj az neked? Hadd dolgozzanak, hogy munkájuk egyre növekvő adóiból a kormányok a fegyvergyárosokat gazdagítsák... Csak az én Történelmi Magyarországom hagyják békén...” Lám, a háborúra mindig van pénz, és nem is kevés – az élet elől pedig mindig elveszik. Az ember élete már nem ér semmi mást, csak egy szemétdombrahajítható csontvázat! Jelenleg 15 ezer nukleáris fegyver van a világon, amit 9 nagyhatalom birtokol. Jelenleg 8 országnak a területén áll kilövésre kész atombomba – ezek: Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország, Nagy-Britannia, Izrael, Pakisztán, India (Irán, Észak-Korea?!...). Azt még megértem, hogy egy-egy nagy országnak szüksége lenne atombombákra, de a többiek? Minek a francnak kell európai kis országoknak atombomba? Minek az nekik? Minek? – Hisz Anglia is, Franciaország is NATO-tag, akkor meg? Amerikai katonai védőszárny mellett nem tűnik-e feleslegesnek az atombombájuk? Költhetnék azt a pénzt jobb dolgokra is, mintsem atombombákra! Huntingtonnak is egyre inkább kezd igaza lenni: a kötelező sorkatonai szolgálat a „Ne ölj!”-parancsolat alapján több országban megszűnt már, józan ember már nem is jelentkezik katonának, az amerikaiak is a börtönökből a nagy gyilkosokat toborozzák a háborúikba (igaz, adódik megint a kaján kérdés: Kolumbusz és a reneszánszkori nagy földrajzi felfedezők nagy hajóin vajon kik lehettek?); egyre több kis ország költ egyre kevesebbet honvédelmi kiadásaira (hadd marakodjanak egymás között a nagyok), s egyre több ország szeret(ne) távol maradni a háborúktól, egyre többen untak rá a háborúkra, egy idő után az emberek ebbe is belefáradnak, s – hihetetlen, de így igaz – egyre kevesebb pénz maradt a háborúkra. – Mégis: nem-e jobb otthon a kert végében paradicsomot termeszteni, s egy pohár finom tokaji vörösbor mellett szalmakrumplit és sült csirkét ebédelni, este pedig szép szeretőnkkel a naplemente halvány fényében szeretkezni, egy kisfiút meg egy kislányt nemzeni, őket szépen fel is nevelni, mintsem össze-vissza lövöldözni egyedül egy idegen sivatag közepén? Mondja meg

Partium

135

már valaki nekem is, hogy megérthessem: mi olyan érdekes van Európában, hogy a XX. században egymás után két világháborút is kirobbantottak a németek (előbb Bécs, majd alig egy-két évtizedre rá Berlin is) egy-egy szomszédos keleti kis országot megtámadva? Háborúk voltak amióta ember az ember a történelem folyamán végig, de atombombák csak most, a XX. század elején jelentek meg: ezek viszont már nem csak embereket ölnek, hanem évezredekre előre végérvényesen, helyrehozhatatlanul elpusztítanak egy-egy egész régiót! (és tudományosan még mindig nem leírtak pontos hatásuk) Holott élet előttünk is volt, és utánunk is kellene legyen: ha tisztán kaptuk szüleinktől ezt a környezetet, akkor kutya kötelességünk lenne a mi gyerekeinknek is tisztán adni át ezt a világot! Különben kész öngyilkosság lenne... Tényleg ilyen veszélyes lenne ez a Föld? Mindenfele tele vagyunk atomhulladékkal! Jelen pillanatban a Földön 442 atomreaktor működik, és további 66 építés alatt áll! Ha építés alatt állnak, akkor azokat már aligha lehet leállítni... Ráadásul kivétel nélkül mindegyik veszteségesen működik (a legdrágább és a legveszélyesebb energiaforrás), a veszteségeket pedig az államok mindenhol közpénzekből, tehát az emberek munkájából levont adókból fizetik: az atomenergia az emberiség egyik zsákutcája (kész öngyilkossága) volt! Magyarország például a paksi atomerőművét (amit 18 éven át építettek, és 1987-ben indítottak el, de már akkor is nagy viták közepette) elöregedése folytán ha a közeljövőben leállítaná (márpedig 2o37-ben ez mindenképp be fog következni) a villanyáram 33%-al drágulna, a fogyasztás egyharmadát alternatív forrásokból kéne fedezze (Magyarország az európai átlaghoz, de a környező országokhoz képest is le van maradva a legtisztább és legolcsóbb szél-, ill. napenergia használatát illetően - szélerőművet például 2o1o óta egyet sem telepítettek, miközben több olyan hőszigetelt családi ház létezik, melynek a déli lejtésű tetejére szerelt napelemekkel éves szinten a ház teljes áramfogyasztása fedezhető, beleértve a téli fűtést is – júniusban például 5 x több villanyt tudnak így termelni, mint januárban, de vannak családi házak, melyek éves szinten áramtöbbletet termelnek, amit a rendszerbe táplálnak, miközben Magyarországon csak Visontán és Pécsett létezik napelempark – 2o15, ill. 2o16 óta), másik egyharmadát pedig külföldről kéne behozza, miközben az ország jelenlegi villanyfogyasztásának az egyharmadát kéne kispórolni! Paks! A közeljövőben leállítandó atomerőmű mellé terveznek egy újat, szintén az oroszok fogják építeni, s 3o évre titkosított lett ez az ügy(let) is! Isten őrizzen, hogy Paks 2 építésének nekifogjanak! Már startból egy veszteséges vállalkozás szakemberek és mértékadó körök szerint is (márpedig a veszteségeket az ország lakóival fizettetnék majd évszázadokon át meg, az egyre csak dráguló havi villanyszámla által – kérdés, hogy EU-nak mekkora hatalma lesz mindezt a nagy őrületet leállítni, ha egyáltalán valóban akarja – tény, hogy Németországban, Franciaországban a közelmúltban a legmagasabb szinteken is már megtörtént az egészséges, zöld, nyereséges szemléletváltás – remélhetőleg a jó nyugati példákat előbb-utóbb kelet is átveszi), nem is csodálom, hogy 3 évtizedre titkosították az oroszokkal megkötött szerződést! Ki volt az az őrült, aki egy ilyen szerződést Magyarország nevében aláírt? És kinek a francnak hiányzik manapság ide Magyarország közepére egy újabb Csernobil meg Fukusima? A világon ma már sehol sem építenek új atomerőműveket,

136

Partium

a jelenlegieket is igyekeznek szép lassan, de biztosan mind bezárni, lásd Németország, Japán! Mintha Magyarország újra Oroszország rabjává kezdene válni, lásd: gázcsap, vegyipar, telekommunikáció, MALÉV... És a XX. század elején? Volt élet atomerőművek nélkül is! Az 1989-es kelet-európai kommunista rezsimek bukása után a piacgadaság szabályai szerint veszteségessé vált ipari monstrumok sorra történő bezárásával a villanyáram-fogyasztás is jelentősen csökkent... Miközben világcsúcstechnológiával, gyorsan és olcsón, Románia szinte minden megyéjébe felszerelt hatalmas napelemparkok elég sok, és olcsó áramot tudnak termelni, és természetes módon! Romániában a Cernavodă-i atomerőművet az AEÁ-ban például egyenesen be is zárnák, biztonsági okok miatt – legutóbb pedig hiába is kínálták fel a legnagyobb kínai befektetőknek, mégsem haraptak rá – Románia áramtermelésének alig valamivel több mint 17%-át adja, s ezzel a harmadik helyen van (közben Románia utolsó uránbányája is bezárt, tehát még a nyersanyagot is jó drágán kell majd megvenni – külföldről), miközben az első helyen alig valamivel több mint 27%-al a vízierőművek állnak, második helyen pedig az alig valamivel több mint 26%-al a szénalapú hőerőművek állnak... Magyarországon viszont Paks 2o14-ben 53%-os arányban fedte le az ország áramfogyasztását! Az óceánok kontinentális talapzatán (a tengerpartok közelében, ahol a hajóforgalom zajlik), a tenger mélyén tároljuk az évezredek múlva is ép állapotban leendő atomhulladékot, mely egyre csak gyűl, és nem igazán tudjuk még ma sem a pontos, káros, halálos, apokaliptikus hatásait... Csak Hirosima és Nagaszaki, Csernobil, a kurszki tengeralattjáró, no meg Fukusima közelmúltbeli eseteire ha gondolunk, máris érdemes lenne önkéntes Greenpeace-aktivistává válni... Tényleg ilyen ellenségessé vált az emberiség, önmagával szemben is? Ezelőtt 1oo évvel, a XX. század elején, az I. világháború előtt például nem volt még egyetlen atomerőmű, atombomba sem! És szépen megvolt fent említett nagy országok közül mindegyik! Most meg képesek lennének akár az egész Föld felrobbantására, csak azért, hogy megmutassák, ki az erősebb, aki parancsoljon?!... – Kész öngyilkosság, mi más lenne?!... Németország hamarosan az összes atomerőművét felszámolja, keményen meg is fogják fizetni ennek az árát – ők persze megtehetik, hisz van miből... Több kisebb ország már teljesen lemondott atomfegyver-arzenáljáról, mások csökkentették azt... Minek is azt? – Kész öngyilkosság saját udvarodban atombombát, atomerőművet tartani! Miért csak a fegyvergyárosoknak lehet jó az életük? Nem jobb ölelni, mint ölni? Alkotni, mint pusztítni? Mi nyereség lehet egy ember megölésében? Nem lenne jobb barátoddá tenni? – Tessék csak megnézni, milyen csúf, torz egy gyűlölséggel-telt arc, mintsem egy derűt mosolygó, nem beszélve arról, hogy előbbi egészségügyi szempontból milyen káros, akár agyvérzésben is tetőzhet! A rossz embereket Isten megveri: saját rosszaságukkal. Mindenki a saját örvényében fog megfulladni... – A jókat pedig megsegíti... Hisz a Tízparancsolat azokra is érvényes, akik nem hisznek Istenben – vagy nem éppen Istenben hisznek! Senki sem szeretne „idő előtt” meghalni! És végtére is: kinek nincs türelme végigvárni azt a röpke kis 7o évet, amennyi a Balkánon az átlagéletkor?

Partium

137

Aztán meg talán nem lenne elég hely ezen a Földön, élni? Hát az meg hogy? – Tessék csak megnézni egy kicsit ezt a Földet! Teljesen lakatlan vidékei: Grönland, Alaszka, Kanada, az Amerikai Egyesült Államok főleg nyugati, belső területei, az Andok, az Amazónász-vidéke, Izland, a Skandináv-félsziget, a Szahara, Afrika egyenlítői vidéke, a Kalahári-sivatag, Madagaszkár nyugati fele, a Jeges-óceán nagy szigetei, Szibéria, Kazahsztán, Mongólia, Tibet, az Arab-félsziget északi és keleti részei, Indonézia keleti részei, Pápua-Új Guinea, Ausztrália, Taszmánia, Új Zéland, Antarktisz. – Csak a Szahara akkora, mint Európa fele! Ráadásul egy fél Magyarországnyi terület napelemeivel a világ jelenlegi összes villanyfogyasztása fedezhető lenne, akkor meg nem is igazán értem, miért eme sok kínlódás az atomerőművekkel? – Mit mond erre anyám? – Hát mert összedőlne így egy egész rendszer, a jelenlegi világ. Na és? 1oo évvel ezelőtt még nem ilyen volt a világ, egy teljesen más rendszer volt dédszüleink gyerekkorában! Tessék csak megnézni azt a sok forgalomból kivont rozsdásodó gőzmozdonyt minden nagyobb állomás szélén... Utána jöttek a Dízel-mozdonyok, s nem azért, mintha elfogyott volna a világon a szén! Ám ne feledjük: a minden Dízel-motor kipufogógázában meglévő tri-nitro-benzatron mindmáig a világ legrákkeltőbb anyaga, benne is van a Rekordok Könyvében, és a rák az ugye gyógyíthatatlan betegség! Újabban meg a fő vasútvonalak villamosítása van napirenden, s ez sem azért, mintha elfogyott volna a világon a kőolaj! Svájc összes vasútvonala villamosított! Kaján vigyorral érkezik a rekontra is – az ellenérv: akkor tessék csak szépen elmenni oda, élni! Na ugye?!... Ej nó! Háborúk! Háborúk! Háborúk! S mi végre? Újabb és újabb rendszerek térhódítására? A régi egy idő után mindig rosszá válik, s jönnie kell az újnak, a jobbnak... De hisz a történelem során minden rendszer elpusztult, önnön zsenialitásának őrületébe, saját maga ellen fordulva, ahogy minden rendszer kitermeli magából az azt megdöntő ellenzéket... Aztán meg... Háborúban meg kell ölni egy csomó ártatlan embert, nem kevésbé ott lesz a szomszédos határvidékeken egy halom menekült. Háborúban mindent szét kell bombázni, s végül aztán mindent újra is építni. Háborúban nincs élet, nincs béke, nincs fejlődés, csak halál. S ugyan már mi végre? Hisz háború után se nagyon jönnek létre túl jó világok... Mi is az tehát, ami a világ nagyhatalmainak vezetőit, azok egymás iránti haragját enyhíteni tudná? – Csakis a művészet: az élő klas�szikus zene nyílvános előadása. De néha egy-egy színházi előadás, irodalom, film is... Pedig a Biblia, s méghozzá nem is akárhol, hanem egyenesen a Hegyi beszédben, amit maga Jézus Krisztus mond, azt írja, hogy: „Boldogok a békességre igyekezők!” – bár előtte néhány oldallal a Miatyánkban az van, hogy: „... és ne engedd, hogy kísértésbe essünk, de szabadíts meg minket a gonosztól...” Ki tud ennél igazabb szavakat? Miért hirdetni fennen a halált? – Hisz az ember előbb-utóbb úgyis meghal, saját magától is, öregségében, minek idő előtt megölni?... Nem-e jobb a halálnál az élet? Az ellenségnél a barát? (a fele-fele alapon, neked is-nekem is jó legyen alapon létrejövő nyereséges üzletkötések, érdekegyezségek?) Hisz egyszer élünk, s van hely bőven e Földön mindenki számára, bőségesen jutna mindenkinek mindenből még ma is! Az ember sehol nem él egyedül a világon, szomszédai vannak mindenütt, mindenki függ mindenkitől, egyik sem tud világúrrá lenni, a nagyhatalmak is állandóan egyez-

138

Partium

kednek a kényes kérdéseikről, s a háborút mindegyikük kerüli, hisz sok pénzt elvisz az a rombolásra! Mára már a pénz lett az úr, nem a fegyver! Bár a pénz hatalma is lehet fegyver, erőszakos, kegyetlen, halálos! Országokat lehet csődbevinni egy éjszaka alatt a „kaszinó”-tőzsdéken (lásd Soros György ármányait), még a fejletteket is, még a nagyhatalmakat is meg lehet velük ijeszteni, akár kényelmetlen helyzetbe is hozni saját népük előtt... Hitler is... végül öngyilkos lett – sajnos túl későn... De nem jutott jobb sorsra Csiáo, Szaddám Huszein, Oszáma bin Láden, Moammer Kadhafi sem... Vannak vezetők, akik hatalomra kerülvén annyira elhiszik magukat, hogy ők bármit megtehetnek, hogy fölöttük nincs senki, aki megállíthatná őket, hogy teljhatalmuk tudatában önkényesen-önkéjesen szép lassan zsarnokká válnak, és innen már csak egy lépés az elszabaduló őrület, a káosz, az anarhia. Latin-Amerikában csődöt mondott az állam: nincsenek állami intézmények, nincs jog, nincs törvény, nincs rendőrség, nincs semmi. – Illetve vannak, de nem képesek semmire sem. Ezekben az országokban egymással háborúzó drogkartellek, maffiák vannak, a gazdagabb emberek úgy élnek, ahogy tudnak, magánkórházakba, magániskolákba járnak, stb... – önvédelmüket pedig egyenesen egy-egy kis hadsereg szolgálja... Ó, Istenem, hova jutott a posztmodern emberiség, legalábbis Latin-Amerikában: felfalja saját magát, mindenféle atombombák nélkül is! De talán e téren is igaza lesz Huntingtonnak: az emberek nem szeretik a káoszt, az emberek rendre vágynak, és előbb-utóbb megunják ezt a sok maffiózást is, és szép lassan egy új rendszert fognak létrehozni, mint ahogy a hegeli történelemfelfogás szerint Madách Imre is megírta 186o-ban Az ember tragédiája c. világdrámáját!!! Természetesen nehéz elképzelni, hogy az emberi civilizáció valaha is képes lenne még létrehozni a Tízparancsolatnál jobb alapokat, hisz még a muzulmánok, buddhisták sem szeretik a gyilkosságot, lopást, hazugságot, szüleik-felmenőik-őseik gyalázását, tehát nem marad más hátra, mint visszatérni a régi jó alapokhoz, azaz ahhoz, akitől minduntalan el-elszakad(t)unk: Istenhez... Tele van a történelem ilyen zsarnok vezetőkkel! Holott sokkal inkább azon kellene gondolkodni, de méginkább munkálkodni, hogy milyen világot hagyunk magunk után, a saját gyerekeinknek!!! Hitlernek sajnos nem volt elég a saját Németországa, elkezdte szomszédos országait támadni, aztán távoli, idegen országokat is, mintha a világon csak németek éltek volna! Aztán azt is gondolhatta, hogy ő a világ origója: kezdete és vége – arra már nem gondolt, hogy előtte is volt világ, és utána is lesz világ, méghozzá nélküle, és tervei nékül is. Nem kevésbé pedig valószínűleg arra sem gondolhatott, hogy mi lesz, ha mégis tévedne? Mi lesz, ha jön valaki, aki az ő Németországánál nagyobb, erősebb? De arra sem gondolt, hogy a háborúk sem tarthatnak a végtelenségig, és előbb-utóbb vége lesz mindegyiknek. S nem utolsó sorban valószínűleg arra sem gondolhatott, hogy ő nem egy kisisten nagykabátban, akit majd senki sem fog felelősségre vonni... Ha megnézzük ma az iskolák földrajzi szertárában a földgolyóbisunk, könnyen észrevehetjük, hogy Németország egyáltalán nem egy nagy ország – nagy Európán belül, de amúgy világhatalom sem volt soha, ergo világnyelv sem volt soha, csak annyi az egész, hogy Európában a legnépesebb ország – az oroszok után...

Partium

139

„A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak.” – írta 1o2o körül István király az Intelmeiben. Két régi jó közmondásunk is ezt igazolja vissza: „Többet ésszel, mint erővel!”, ill. „Mit ér az erő, ha nem uralod?” De be kell látnunk, nem lehet minden uralkodó egy-egy bibliai Salamon... Az asszimilációs törekvésekkel magyarázható a ma már csak belső foltokban megmaradt kisebbségiek bizonyos szűkebb régiókban való többségi jelenléte, mint például ahogy ez van ma a Székelyföldön (Kovászna, Hargita és Maros megye délkeleti harmada – azaz a Nyárád- és a Küküllő-menték vidéke), vagy Partiumban a Szatmár – Zilah - Nagyvárad alkotta háromszögben is. Valamikor, nem is olyan rég ugyanis többségében magyarok lakták egész Erdélyt. A román hadsereg csak az első világháború során, 1916-ban kelt át a Kárpátokon s tört be Erdélybe, hogy ezer év Magyarország után elfoglalja – „visszafoglalja” magának azt, úgymond újraegyesítse a románok által lakott összes területeket (de Moldvával mindmáig nem sikerült egyesülniük – az ottlakók többsége nem igényli ezt). Az azóta eltelt több mint 1oo év alatt a többnyire a XX. század második felében Ceauşescu kommunista diktatúrája által erőszakolt iparosítás miatt történt tömeges betelepítések változtatták meg a népesedési arányokat a nagyvárosokban a románok javára, bár az erdélyi románok töbsége egyik sem igen tudja őseit erdélyinek nevezni meg. Ugyanakkor az Erdély területén jelenlévő román jellegű, 19oo előtti műemlékek hiánya is elég hangosan kiált egy olyan valóságról, mellyel minduntalan igyekeznek szembemenni: a magyar jellegű műemlékeket az eltelt több mint 1oo év alatt többnyire teljes mértékben elpusztították, legtöbbjüket még ma sem adták vissza a restitutio in integrum nevében jogos tulajdonosaiknak – így legtöbb esetben ezek az épületfelújítások még mindig nem kezdődhettek el... A természetben is megfigyelhető ez a folyamat: ahogy az Aral-tó, meg a Holt-tenger, s a Galileai-tenger is mind kettéváltak – s állítólag továbbra is csökken vízfelszínük területe... De a nyugati katolikus világ – keleti ortodox civilizáció törésvonala nemcsak a Balkán-félszigeten fut végig, hanem egész Európát kettéválasztja: ott lappang a Balkántól északabbra a feszültség Ukrajna lengyel határvídékénél is, a jelentős lengyel kisebbség által lakott Lviv környékén, mint ahogy a már említett, jelentős magyar kisebbséggel rendelkező, szintén ukrajnai Kárpátalja területén is, de Romániára nézvést Bukovina és Budzséák esetei is ide sorolhatók. Utóbbiak esetén azonban kicsi az esélye a fegyveres összetűzésnek: minél nagyobb két szomszédos ország, és határvidékein minél kisebb hányadban élnek a a határokon átnyúló nemzetrészek, annál kisebb az összecsapás esélye, lásd Németország-Franciaország példáját (Elzász/Strasbourg és Lotharingia/Metz eseteit)... És ez fordítva is igaz: ott van egy nagy Oroszország és egy sokkal kisebb Ukrajna, s Ukrajna keleti felében többségében oroszok laknak... A fegyveres összetűzés esélye egyenes arányban növekszik a demográfiai faktor komolyságával (Ukrajna keleti részén nagy területeken él sok orosz, és elsöprő többséget alkotnak minden helységben). A történelem, a múlt, már rég megszűnt a külpolitikák diplomáciai nyelvezetében érvként lenni jelen, mint ahogy a kölcsönös kisebbségvédelem (lásd bizonyos országokban a kettős állampolgárság lehetetlenségét) sem jelent ma már semmit (Brüsszel

140

Partium

sem tekinti prioritásnak a kisebbségvédelmet, hadd maradjon az minden szomszédos ország belügyének, sőt: az őshonos kisebbségeket az idegen földrészekről érkező bevándorlókkal – menekültekkel egy lapon kezeli, miközben előbbiek magasan képzett olcsó munkaerőt jelentenek, utóbbiak pedig csak a terrorizmust hozzák magukkal, maguk között, magukban – s ha az autonómia kerül szóba, akkor a skótoknak kerek-perec ki is jelenti: „vagy skót autonómia, vagy brit EU-tagság – a kettő közül válasszatok!”), ma már új korszakba léptünk, ahol az adott közös határrészeken átnyúló, szomszédos országban többségben élő lakosság az anyaországgal való újraegyesülési álmát az anyaország parancsként értékeli át: minden bizonnyal Oroszország is szeretné a szomszédos államaiba átnyúló, többségében oroszok által lakott területeket a magáénak tudni, de ez nemcsak Oroszországra érvényes, hanem úgy általában minden, nemzetállam-eszmeiségű országra: a demográfiai mutatók átrajzolhatják az országhatárokat? – Úgy tűnik, hogy ma igen! Bár a második világháború után kellett volna a nagyhatalmaknak a demográfiai adatok szerint meghúzni az országok határvonalait, kétségtelenül békésebb világban élnénk ma, amikor ugyanazok a nagyhatalmak harcolnak ugyanazokért a régiókért, mint ezelőtt fél századdal – századdal, most már sokkal inkább hatalmi befolyásukért... S ha ez az anyaország esetleg egy nagyobb hatalom, a párbeszéd lehetősége kevésbé képzelhető el – itt már csak alá-fölé rendeltség létezhet, azaz nagy elnyomók és kis elnyomottak. A román-magyar viszony is két külön kultúra összecsapását jelenti, a külpolitikai diplomáciák mindmáig két külön nyelven beszélnek, és nehezen értik egymás szavát: a románok számára az ősi föld szent dolog, mely nem képezheti semmiféle vita meg alku (értsd: autonómia-törekvés) tárgyát (lett légyen akár Székelyföldről szó), s ha véletlenül ezt az ősi szent földet nem románok lakják, azt üldözendő-kiűzendő-elnyomandó-kiszipolyozandó-szemétdombra dobandó ellenséges idegennek, hovatovább egyenesen kémnek minősítik, mintha egy szomszédos ország elfoglalhatná területét – akár székelyföldi enklávét alkotva, mely rémálmot a valóság síkjára vetítve a felnagyítás által az ország rossz kormányzásáról és a lakosság egyre csak romló életszínvonaláról képes a figyelmet elterelni, mintegy bűnbakként mutatva ujjal a magyarokra, el akár egy fekete március lehetőségéig... – Pedig hát a székelyföldi magyarok is tisztességesen dolgozó, adófizető munkás emberek: román állampolgárok, születésüktől fogva! Még a turistának érkező őslakos románok számára is látható, hogy a Székelyföld, bár a bukaresti politikum által kiszipolyozott szegénységük szívszorító, mégis rendezett, tiszta, egyenes gerincű, dolgos, lelkiismeretes, már-már magyarországi világban élnek... Az irracionális gyűlöletbe, hovatovább pusztító illegalitásokba átcsapó irigység természetesen indokolt is lehet, hisz Magyarország földrajzilag kicsit nyugatabbra helyezkedik el, tehát szellemileg kicsit fejlettebb ország, s a románok is át kell utazzanak rajta ahhoz, hogy Nyugatra juthassanak... Viszont ha azt nézzük, hogy keleti szomszédjánál kétszer kisebb ország, akkor ennek a feltételezett és valószínűleg lehetséges irigységnek enyhülnie kellene... Románia alkotmányának első cikkelye kimondja a nemzetállamiság eszméjét (ami sokkal inkább egy eszménykép, mintsem kézzelfogható realitás) – ennek értelmében a Romániában élő több mint 1 millió főt kitévő magyarokat etnikai kisebbségként

Partium

141

defineálja, euroregionalizációs törekvéseiket pedig autonómia csírájának, szeparatista-szakadár törekvéseknek minősíti. A romániai magyarokat tehát Románia a saját belügyének tekinti, melybe semmilyen nagyhatalmaknak nem enged beleszólást, sem orosz, sem amerikai fél részéről. Magyarország alkotmányának első cikkelye kimondja a határon túli magyarság védelmét. A határon túli magyarság tehát Magyarország számára magyar külügyi kérdésként van meghatározva. Pogrommal kezdte Hitler is a karrierjét... De miért lennénk irigyek? Miért irigykednők a szomszédainkra? Inkább lessük el jó példáit, azt, amit nálunk jobban csinál, és mi nem, és versenyezzünk vele a jóságban sokkal inkább, minthogy szemetünket a kerítésen átöntenénk... A másik oldalon pedig ott áll a magyar diplomácia, mely számára a már rég elveszített föld nem valami visszahódítandó nagy területet, elcsatolt országrészt jelent, hanem sokkal inkább valami olyasmit, hogy azon a földön a még ott élő kis létszámú, fokozatos elmúlás folyamatában leledző embereik, kis közösségeik – nemzettársai az igazán fontosak a számára (maguk a székelyek akarnak saját maguknak autonómiát, semmi mást, semmi többet, és ha úgy éreznék jól magukat Románián belül, akkor már miért ne támogatná őket Budapest? Európában több helyütt léteznek már autonómiák...): ezért válik tökéletesen érthetővé az anyaországról érkező jelentős, kulturális téren történő folyamatos támogatás, mint a nemzeti identitás megmaradásának a garanciája, mondhatnánk akár nemzetbiztonsági kérdésnek is, de sokkal inkább kultúrstratégiai kérdésnek. A kulturálisan két külön világhoz tartozó diplomáciai nyelvezet szokott – időnként szélsőségeseit kihasználva – összacsapni és el-elhalkulni, s a különböző felfogások – mint ahol egyik 19, a másik 1 híján 2o –, Eugéne Ionesco abszurd színháza nyomán szabadon, tolják ki egy végtelen jövőbe a feszültségek saját maguktól természetes módon történő fokozatos ellanyhulását, kifáradását, melyet egy nagyobb erő, az egyre feltartóztathatatlanabb elnyugatiasodás (elnemzetietlenítő pacifista globalizáció – a jólét, a pénz) hűt le és már-már olt ki teljes mértékben... A magyar külpolitika egyik sarkalatos pontja a szomszédos országokban bevezetendő kettős állampolgárság intézménye – e téren a leginkább problémás országok, melyek nem ismerik el a kettős állampolgárságot: Szlovákia és Ukrajna, hisz nem szolgálhat két úrnak senki sem: az egyiket gyűlölni, vagy szeretni kell – lásd Carlo Goldoni világhírű Két úr szolgája c. komédiáját. A román külpolitikának pedig egyik sarkalatos rémálma a lépten-nyomon felemlegetett, reális veszélyt jelentő, szomszédos országok autonómiái, lásd: Szerbia délnyugati részén az albánok-lakta Koszovó, Moldva délnyugati részén Gagauzia, keleti részén a nem feltétlenül orosz többségű Transznisztria, s nem utolsó sorban Ukrajnában az oroszok által lakott Krím-félsziget, mely előbb széles körű autonómiát élvezett, majd Oroszországhoz csatlakozott – Oroszország számára pedig stratégiai kérdés a Fekete-tenger is, s mi másként lehetne az észak-kaukázusi háborúk után ezt a térséget katonai szempontból is uralni, mintsem a Krím–félszigetről, melynek kikötőiben amúgyis orosz katonai bázisok voltak, s ma is azok vannak?

142

Partium

Emígy a kultúrák békés egymásmelletisége megszűnik, és a létmeghatározó harcban az alá-fölé rendelődés elve szerint kezdik el helyüket ebben az alakuló új világrendben megkeresni... A háborúk, mint fegyveres összetűzések, valaminek a megszerzésére, erőszakos birtoklására szoktak irányulni: egy-egy földterület, ásványi kincsekben, természeti kincsekben gazdag régió, esetleg energiahordozókban gazdag kis ország, mint a Közel-Kelet vagy Észak-Afrika országai (Kuwait, Irak, Líbia)... Ugyanakkor kulturális dominanciáról, pszihológiai terrorról is beszélhetünk, a romániai magyarság is csak a passzív rezisztencia révén bírhatta ki a román diktatúra pusztító elnyomását. És gazdasági, esetleg hatalmi befolyásért, haszonlesésért folytatott küzdelem is van még, esetleg egy-egy fejlett ipari régióért, mint amilyen ma Kelet-Ukrajna... A földterület ősi, történelmi szentsége, no meg az emberi élet, mint érték, manapság megszűntek a háború okait képezni. Csak a terjeszkedés miatt letarolhatók földterületek, s akár az ott élők emberi élete is. Kis országok sorsát a nagyhatalmak döntik el, szétosztják maguk közt, mint haramiák, egymás között a zsákmányt, vagy amint a darwini állatvilágban láthatjuk: az erősé minden, de az ügyes kicsiknek is csurran-cseppen a finom falatokból a régi jó „többet ésszel, mint erővel”-közmondás alapján... Ez mindig is így volt, és továbbra is így lesz, a Balkánon pedig forrnak még e témában a nagy fejek és közeljövőbeli tervek! Mennyire ismétli magát a történelem! Ha jól emlékszünk, nem-e Hitler hirdette nem is olyan rég a német faj mindenekfölötti felsőbbrendűségét? És neonáci körökben továbbra is dúl-fúl a zsidó- és cigányellenesség? De ott voltak a történelem nagy birodalmai, a görögök, aztán a rómaiak, törökök, osztrákok, nácik, szovjetek... S még mindig a Balkánról írok: ez a sok kis balkáni ország mind-mind közös történelemmel rendelkezik! Egy nagyhatalom sem tud meglenni terjeszkedés nélkül? – Nem, mert jóléti szintjének önfenntartásához szükséges a terjeszkedés, mint a darwini világban ahogy a paraziták, amőbák esetén látni, s a természeti világban sok más esetben is: az újabban meghódított területek kiszipolyozása végett... (Mint ahogy a valamikor többségében magyarok által lakott Erdéllyel történt Trianon óta, most meg a Székelyfölddel amik történnek: az ország legelmaradottabb, legszegényebb vidéke – s talán az ott élő székelyek számára éppen ez a szívós dac lehet túlélésük garanciája, ahogy a sok nyomorúság által kényszerből edzik magukat, mintegy immunissá válva a külső támadásokra...) Bár igaz az is, hogy a terjeszkedés által a belső erő veszít konzisztenciájából – ez történik az EU-val is, amióta túlzottan elkezdett Kelet irányába terjeszkedni... Csak nehogy a rák kezdjen el terjeszkedni, az élő organizmus halálát okozva, mint ahogy előbb-utóbb a parazita is felfalhatja nagy éhségében akár önmagát is... Igaz, a kicsik is szeretnék valami nagy védőszárny alá vonni magukat, mint védtelen gyermek siet anyja kebelére... Kicsik és nagyok viszonyát tehát a „jut is, marad is”-alapú kölcsönösség elve határozza meg: a nagyoktól kapott védelem pénzbe kerül, s csak azok a kicsik kaphatják ezt meg, akik megfizetik ennek az árát. Románia NATO-tagsága például (többek között) az Eminem által is megénekelt méregdrága (soha és sehol a világon nem épített

Partium

143

még senki ilyen drágán autópályát) Bechtel-autópálya-szerződésbe került, amiből végül nem lett csak egy 55 kilóméteres, Kolozsvárt elkerülő gyorsforgalmi kamionút – s az is csak azért, mert rövid ideig az ország miniszterelnöke Kolozsvár hajdani polgármestere volt. A Balkánon, a Krisztussal egy esztendőben született Pál, akit, feltámadása után Krisztus személyesen térített meg, megfordult már Kr. u. 5o-ben Görögországban, de 67-ben, Rómában történt mártírhaláláig megfordult még Macedóniában, Dalmáciában (azaz az Adria északkeleti partvidékén) is, és további igehirdető útját az Ibériai-félszigetre is tervezte, no persze, ment is volna, ha közben Rómában nem végezték volna ki! – A Bibliában, mely az egyetlen lehetséges, igaz, jó, mindenható Isten hiteles szava, Pálnak több balkáni levele is bekerült!... Elvégre ki nem olvasta a lengyel, irodalmi Nobel-díjas Sienkiewicz 1895-ben írt, világhírű, Quo vadis c. regényét, melynek cselekménye valósághűen épp a Római Birodalomban zajlik, többek között a nagy tömegek kereszténnyé válásáról is szólni szeretne, még Cézár s Néró idejében, amikor többek között előbb a 12 krisztusi tanítvány közül Péter, majd maga Pál is hirdette ott az igét, s a regény szerint a feltámadása után Rómába igyekvő Jézus és az onnan Közel-Keletre menekülő Pál valahol félúton találkoztak is?!... Nos, senkire sem lehet ráerőszakolni a kereszténységet, azt, hogy kit, milyen isten(eke)t szolgáljon, hisz a választás szabadságát egyenesen az I. parancsolat garantálja! Egy egész életet le lehet élni Isten nélkül is, de minek? S míg a spanyolok és olaszok világhírű alkotói közül kapásból meg tudtam nevezni, legalábbis a drámaírók közül, egynéhányat, addig a szigorúan vett – matematikusi vonalzóval Monfalcone – Nikolaiv közé „lemért” Balkán-félsziget(em)ről aligha tudnék valakit is megemlíteni, és egyáltalán nem azért, mert műveletlen lennék, hanem talán sokkal inkább azért, mert sok itt errefele a kis ország, értsd (nem szeretnék ilyesmit írni, de jobb fogalom híján mégis kénytelen vagyok): kis kultúra, mely – no offense, but – nem igazán tudott világszínvonalra emelkedni, bár ez nem feltétlenül mondható el például eme (vonalzómmal „szűkített”) félsziget legnagyobb országáról, a területét – népességét tekintve is egy Portugáliához hasonló Görögországról – a tragédia esetén: Aiszkhülosz, Szofoklész, Euripidész, a komédiák terén pedig: Arisztofanész, Menandrosz művei jutnak hirtelen eszembe... De ne feledkezzünk meg a Thesszalonikai Észak-Görögországi Nemzeti Színházról, de az Athéni Nemzeti Színházról se, melyek Európa legjobb színházai között vannak, lévén, hogy az Európai Színházi Únió tagjai. A Balkán végülis egy negatív fogalom, mindmáig pejoratív értelemben használatos, és a bábeli zűr, az apokaliptikus káosz, az anarhia – Banglades fogalmainak a szinonímája, mely kedvez az okkult erők kibontakozásának, a különböző maffiák kivirágzásának, a haramiáknak és rablóbandáknak, a magas fokú szervezett bűnözésnek, a hatalmi kártyázásoknak – mintha az egészséges kapitalizmust a kormány minduntalan szánt-szándékkal bénítaná le piacgazdaság-ellenes törvénycikkelyeivel, melyek az ország süllyedését és kiszipolyozását szolgálják – pedig sokkal jobban tenné, ha talpraállítaná a saját kezei által szétvert gazdaságot-gazdaságát, mint más, nyugatibb, kicsivel okosabb országok, hisz megtehetné, ha nagyon akarná, de nem nagyon akar-

144

Partium

ja, mert jó neki a maffia, és akkor majd a népesség széles körű jóléte mellett az adókból talán több bevétele is lehetne, mellyel saját kezűleg rendelkezhessen a nagy külföldi kölcsönök, Eugéne Ionesco abszurd színháza nyomán szabadon, távoljövőbe kitolt, gyerekeink életét lesújtó, visszafizethetetlen kamatai helyett – ám az is könnyen meglehet, hogy elmúlt negyedszázadunknak épp ez a kormánypolitikája: megbetegített és elbutított embereket könnyű félre-vezetni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Balkánon az állam a legnagyob legalizált maffiává, rablóbandává vált! Miközben az elmúlt negyedszázadban az ország szabad szemmel egyre csak gazdagodott, s a népesség egyre csak csökkent, mégis egyre nagyobb méreteket ölt, továbbra is, az észrevétlenül gyilkossá váló nyomor... Pedig a rossz kormányzás bűn – a kormányt pedig felelősségrevonható, név szerinti emberek alkotják! Balkán tehát, ahol a nyugati és keleti világok csapnak össze, és egy táska pénzzel bármilyen nagy gond hamar megoldható, miközben a muzulmán országok a Közel-Kelethez húznának leginkább; a nyugati diplomácia pedig legnagyobb jóindulatában sokkal inkább posztkommunista Délkelet-Európának szokta nevezni – bár a piaci terjeszkedése miatt szüksége lenne erre a térségre is – térség, mely a durva, kegyetlen, embertelen, hosszú diktatúrák alól felszabadulva lelkesen éhes minden nyugati szemétre, s melynek a jó drágára felsrófolt árát is képes megfizetni, bármilyen szegény is legyen – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Románia és Bulgária 2oo7-es, túlzottan is elsietett felvétele... Euró? – Páh, milljom! Mindezen túlmenően a Balkán mégsem jelentheti Európa határát, legkeletibb szélét, mint ahogy azt történelmi-kulturális szempontjai szerint Huntington is leírja 1996-os, fent említett, korszakalkotó, polémiára késztető könyvében, ó, nem, dehogyis, csak az euróra rajzolták Európa keleti határának a Fekete-tengert, noha Európa, földrajzilag, egészen az Észak-Kaukázusig – a Kászpi-tengerig terjed keletre, csakhát az ortodox-keleti világ ott arrafele egy teljesen más világhatalmat jelent, melynek az Ural-hegységtől nyugatra fekvő része sem kebelezhető be az EU-ba, és ez nem más, mint Oroszország.

Partium

145

SZILI ISTVÁN

Tizenkét hónap Április Eshet az eső. Vagy süthet a Nap. Ádáz szelek süvíthetnek, havat is hordva, arcodba csapkodva, vagy szürkén, csont-szárazon, porvihart hajszolva. Lehet ingvetkőztető meleg és libabőröztető didergés. Lehet virágba borult gyümölcsös és fagytól barnított hervadás. Lehet, lehet a levegőnek fűillata, nyárfa-illata, gyümölcsvirág illata, de lehet hószaga is, esőszaga is. Ez az április. Az igazán, a magából eredő módon bolondos, vagyis ahogy mindenki tudja: a „bolond hónap”. Amelyikben valaha megfogantam. Amelyik hónapot éppen ezért, minden más kellemes és kellemetlen kellékével együtt különösen szeretem. Van, vagy lehet édeskés akácgyökér illata is a szőlőhegyi mélyutakban, vagy mocsárszaga a gólyahírtől besárgult rétszegélyen, puha, meleg illata a frissen kikelt kislibák sárga szőrzetében, tejillata a szopósborjú göndörszőrű füle tövében. Leányillata is lehet, ha akad olyan lány, aki hagyja megszagolni magát. Illatos, szagos hónap ez, és persze mozgalmas, mozgásra ingerlő. Lehet futkározni a réten, a fű még bokáig sem ér, és naplemente előtt aranybarnán, vöröslőn csillogva kirajzanak belőle április szapora bogárkái, az alacsonyan repülő, párjukat kereső miniatűr áprilisi cserebogarak. Vagyis falusi gyereknyelven a „csimbókok”. Igen, ez a szó így lenne ésszerűen használatos, többes számban, hiszen a csimbók mást jelent, a csimbókok viszont nagyon sokan vannak. Ám a falusi gyerek a szószaporítást kerülendő mégis inkább csimbók után jár, azaz szalad ki a rétre estefelé. Az elkapott, sapkával lecsapott karmolós bogarakat ugyanis gyufásdobozba gyömöszölni szórakozás és kötelesség. Az igazi szórakozás a hajsza, de a dobozban kapirgáló bogarak „kihallgatása”, vagy a kényeskedő lányok velük való ijesztgetése sem akármi. A kötelesség pedig az, hogy a megtépázott bogarak végül is a kotlós elé vettetnek, hadd egye meg őket. A kotlós a csimbókok kíméletlen szétverésével tanítja meg a kiscsibéknek, hogy a rovarnépség nem megvetendő tápláló, ízletes falat. Áprilisnak van más ismertetője is. Hogyne lenne: ekkor már tombol a tavasz, nem csak a bogarak, de a lányok is megkergülnek, és hát tőlük a fiúk is, ők talán még jobban. Lázas kéz nyúl az ibolyák után, és a lázas kéz után nyúl egy másik, még lázasabb. Fenn, az öreg, odvas nyárfák felett csókák írnak le egy kört, és lekiabálják: csakkk! Talán azt mondanák, ha a folytatást tudnák, hogy „csak így tovább!” Biztos igazuk van, kell az a kis bíztatás, hogy a két kis frissen szedett ibolyacsokor egy kézben egyesüljön. Egyesülés! Ez az! Április az egyesülések hónapja! Hiszen említettem volt: én is ebben a bolond hónapban fogantam. Nagyon bolond időben: körös-körül háború dúlt, és a béke szigete egyre jobban elsüllyedni látszott. Kis remények és nagy borzongások közé furakodott be az áprilisi egyesítő láz, hogy engem is megteremtsen. Hálás is vagyok érte, áldozok is néki, legalább is emlékezetben, arra még telik az erőmből. Mások

146

Partium

még nem így tesznek: a dombok bokrai mögül párocskák tűnnek elő, és el. Így nem is mehetek arra, mint szándékom szerint szeretném. Egyedül a magasan köröző ölyvnek adatik meg a tudás, hol és mi történik a galagonyabokrok rejtekében. Kökényvirág, kakukkszó: ez is április ajándéka. Újabban már a galagonya is ide, ebbe a kerge hónapba siet, mint amiként a tölgyes erdő is, ami friss-zöld megújult lombozattal üdvözli a közeledő májust. Mi lesz így a világgal? Mi lesz ebből a nagy sietségből? A régi öregek, akik gyakran eltöprengtek a kifürkészhetetlen jövőn, most végképp zavarba jönnének, hiszen efféle rendhagyó felfordulást még az öregapjuk öregapja sem látott. Mert, ha bolond is az április, ennyire bolond azért még sohasem volt. Hiszen, ha így siet az idő, május végén már aratni lehet az árpát, júliusban, vagy legkésőbb augusztusban pedig szedni kell a kukoricát. Így még a szüret is előbb lesz: szeptemberben már újborral koccinthatunk. Itt tartunk-e, vagy még nem, ki tudja. A fantázia előbbre siethet a valóságnál, de a valóság is megcsúfolhatja a fantáziát. A kiürült boroskancsóba pislantva egyszer csak meghallom az idő mélyéről az Öreg Ádám rekedtes kárálását: világvége lössz, majd megláttyák! Talán az április mégsem hozza el a világvégét, hiszen azt ember előre nem is tudhatja. Foglalkozni sem érdemes vele, inkább végigmenni a hosszú, egyenes vizesárok mentén, szemben a szüntelenül fújó déli széllel. Katonák, hadifoglyok ásták azt a hos�szú árkot, lassan száz éve lesz éppen. Katonák, hadifoglyok – velük, közöttük maga a Halál. Van, aki erre gondolva nem bír többé megújulni, és végképp elhanyatlik. Egyenesen bele a tulipános, nárciszos sírba, örökzöldből font, kénsárga, fényes-zöld mahóniáktól perverz módon illatozó koszorúk alá. Igen, sok halál esett már ebben a hónapban: számomra valamennyien a gyermekkor igazi rémképei. Ha nem kapott volna a szemfedél alá a déli szél, ha nem porozta volna be virágporral a gyásztól feketéllő tömeget április fuvallata, talán a szívem is megszakadt volna. A temetői ének szétszóródott a temetőkert örökzöldjei között, belebújt a madarak épülő fészkébe, elrejtőzött a poszáták siránkozó dalába. Április, április, ezt mégsem kellett volna! A hosszú vizesárok valamelyest mégis csak vigaszt nyújt: tóvá kiszélesedő vége maga a Madárparadicsom. Jajongás, vijjogás, hápogás és gágogás, füttyentés és sippantás kakafóniájának zenekari hangpróbája. Látványnak sem akármi: hófehér, szürke és tarka szárnyak, elsuhanó madártestek, narancs és okker csőrök és csűdök szüntelen vibrálása. Néha még a kék ég is beleszédül: frissen kerekedő felhőpamacsokba rejti el magát, esővel fenyeget és csendet, nyugalmat parancsol. No, azt ugyan hiába! Mert, ha más nem, a békanép mindenképp rákezdi és esőtől cseppet sem tartva egyre fújja a magáét. De nem ám úgy, hogy „április négyről szóljon az ének”! Még, hogy éppen négyről! Hát nem szebb úgy, hogy minden napjáról?! (2014. ápr. 27-28)

Partium

147

Május Ez hát a kötelezően a legszebbnek tartott, sőt annak nyilvánított hónap. Még a régi dal is így kezdődik: Május a legszebb hónap, nyílnak az orgon-á-á-á--k! Na, a rím azért sántít egy kicsit. És újabban, de ezt korábban már közhírré tettem, szóval újabban az orgonák sem májusban nyílnak, hanem áprilisban. Legalább is errefelé. Ugyanakkor hegyvidéken még júniusban is találkozhatunk virító orgonával. De azért, és mindettől függetlenül a május tényleg szép. És kérlek, a jellemzés legfelső fokáról most ne vitatkozzunk! A május imigyen való előtérbe helyezése ugyanis egy régenvolt romantikus időszak látásmódjának köszönhető. Amiből, mármint a látnivalóból és a látásmódból azért jócskán maradt a ma emberének is, hiszen a természet bőségesen gondoskodik a nosztalgikus átérzés kulcsingereiről. Különben is a május = szerelem. Ez már nem a márciusban fogant, áprilisban kibontakozó tavaszváró érzés, hanem a beteljesülés lázában forrongó észtveszejtő tobzódás, a megvalósult hús-vér szerelem. Ami úgy elvakul, kábul és csábul, hogy olykor még az elemi óvatosságról, szeméremérzetről is megfeledkezik. Amiként az a párocska, aki sok évtizede, az egykori főúri park rejtett kavicsösvényén bomlott kibogozhatatlanul egymásba, meghökkentő akadályt képezve az arra haladni szándékozó kiskamasznak. Aki ugyan a látványt felfogva-megértve ijedtében elszaladt, de a látvány emléke mégsem szaladt el mellőle, mind a mai napig. Ilyen a május: harsányan okító, tékozlóan felelőtlen. Ilyen az égboltja is: végtelen kékségét egyszeriben lucskos felhőmaszatokkal rondítja el, és haragvó villámos zivatarokkal, megőrült szelekkel, jégveréssel pusztítja azt, amit egy-két lélegzettel korábban előteremtett. Áldás és átok, pofon és cirógatás – de hát nem az április a bolond hónap? Van nála bolondabb is?! A májusi eufória maga az őrület. Vagy, ha úgy tetszik, az élet igenlésének fortissimóba torkolló himnusza. Világra kívánkozó növény- és állatutódok megteremtő időszaka, első bemutatkozásuk színtere, létük legelső pillanata. A fű ciripel, a nádas kuruttyol és brekeg, a bokor csalitja csattogva trillázik, döng és zsong a levegőég, hamisan, de érzéssel dalol a kamasz. Evoé, evoé! – írja le a költő az évezredektől eltanult szavakat. Mindezt felülmúlja a kakukkszó, a szerelmes május világgá kürtölé…azaz dehogyis, inkább kakukkolása. Ezt utánozná a banka is, szapora pupuzása azonban csak fals visszhangja a kakukk messzehangzó öndicséretének. Örömében elpirul a még csitri cseresznye, szivárványba öltözik a sokféle írisz, pitypangtól sárgállik a parki sétagyep, égszínkék csipkét visel a nefelejcses patakpart, és olthatatlan pipacstűz viharlángja borítja el az ugaron hagyott mezőt. Az erdőszélen diszkréten teszi egyszólamú ajánlatait a vadgerle a párjának, és harsányan dicséri a jó időt a pintyőke. Ha valamelyik fa még nem tette volna, most sietve zöldbe öltözik, virágba borul, új, fésülő hajtásokat növeszt a szellő útjába. A rózsabogár a szellő segítségével rá is talál a tenyeres-talpas bodzára, és a karcsún alattomos vadrózsára. A hegy oldalában a százéves komor fenyők megfényesítik, meghalványítják ágvégeiket, tovább terjesztve a rájuk nőtt szúrósságot. Pirosló és okker virágpor-felhők csapnak fel az égbe, felhőkbe keve-

148

Partium

redve, és piros meg sárga esőfoltok csúfítják el az ablaküvegeket. Ki tudna haragudni érte, májusi üzenet ez is, messziről, nagy hegyek felől érkező. Ámbár lehet, hogy még messzebbről, egyenesen a Szaharából… A meleg is onnan érkezik, amire most minden élőnek nagy szüksége van. Kibomlanak az első rózsák, lángolnak a pünkösdirózsák, bódítanak az akácok, szertelenül kócolódnak a domboldalon az árvalányhajak, halványkéken lengedeznek a lenvirágok, és csengve-bongva hangolnak a legelső harangvirágok. Megmutatja magát a szőlő is: a vörhenyesen kibomló fürt-bimbók csipetjei szerint szép termés ígérkezik, kezdheti hát a gazda az imádkozást és az önmagán való segítést, egészen a szüretig. Megnyurgulnak a gabonák, lám, az árpa már veti is a kalászát: úgy látszik, nem állja, ha a szél túlontúl csiklandozza a lába szárát. Ám a szél bosszúálló, ha nem tapasztal hajlandóságot, tud goromba is lenni, főleg, ha ös�szefog a zivatarral. Szertelen fickándozással romba dönti a kalászhordozókat, rendet vág a hullámzó mezőn, földre teríti, egymásba kócolja az egymást támogatókat. Óh, jaj, teremtőm, hogy néz ki a tegnap még álomszép árpatenger! A gazda félrecsapja a kalapját, nem éppen örömében, de nem akar perlekedni, így ereszti szélnek a felgyülemlő ki nem mondott csúnya gondolatokat. Május van. Ablakok tárulnak ki, kémények szellőzködnek, öreg házak padlásai frissülnek, dohos pincék langyulnak, még a templomajtó is tárva-nyitva, hogy a lábzsibbasztó téli dermedés végleg kiűzettessen az úrasztala vagy az oltár alól. Kitárul az öreg iskola minden ablaka is, lányfejek kacarásznak ki rajta, biztonságuk érzetében bízva egyenesen belenevetnek a hívogató május csábító, hitegető, szerelmet ígérő képébe. Hiába firkálja tele bölcs ákombákomokkal a táblát a deresedő üstökű tanár, amikor a május odakint sokkal szebb képeket varázsol az ablak elé. Nézi, nézi hát inkább ő is a lányokat, ott virul a május hamvas arcukon, ott ragyog az eget szégyenítő sok szempár, onnan sugárzik át a májusi csodából őrá is valami, ami elképzelhetővé, felidézhetővé teszi a megtörténtet és… a meg nem történt múltat. Május van? Május!… az idő csodaszép… (2014. május 18-19) Június Micsoda örömökben tobzódó hónap ez a június! Micsoda küzdelmek is kivirulások ideje! Micsoda fényességek, kíméletes hőségek, kurta éjszakák, forró együttlétek és hűvös elszakadások kusza kavalkádja?! Igen, mind ez együtt maga a június. Amihez legelsőként mégis inkább az iskolai évzáró emléke társul, a tornavizsgáé, a bizonyítványosztásé, a féktelenül kirobbanó, térben-időben csikóként cikázó szabadságé! Amely időszakban, pedig csak harminc nap az egész, több minden történik, mint egész évben együtt. Különösen, ha az ember már megélte ideje legjavát, és az emlékei úgy besűrűsödnek, mint lekvár az üvegben, szardíniák a konzervdobozban. Már nincs fémjele egyik évnek sem: egybemosódik minden, hogy együtt jelenthesse június feledhetetlen eszenciáját. Lássuk csak!

Partium

149

Hársak, gesztenyék, nyárfák… Illatfelhő, virágos gyertyák és aprócska tüskés buzogány-gömböcskék, nyári hópelyhek örvénylő hófúvása. „Nagyzsuki patakon zúg-zörög a malom” – ma is hallom, miként zeng a gyermekszájak nótája a tornavizsgán, ahol karika perdül, labda pattan, stafétabot vágtázik, buzogány bukfencezik és… és a fiúkon fényes klottnadrág feszül. Igaz, a fényesség csak az első mosásig, vagy hathatós bekoszolódásig tart… Mégis, a nyár ezzel a ruhadarabbal kezdődik. Nem is kell ennél több, vagy még ez sem, ha vízbe merül az ember. Csúzli már van, hogyne lenne, bár az nem kizárólag a nyáré, de a kunyhó, a gugyesz – nos a fából-szalmából tákolt titokzatos nyári kunyhó csakis a június építménye lehet. Ahová csak a beavatott léphet be (négykézláb), és ahol a beavatás nemtől, kortól függ… meglehetősen csalárd módon. Amiben a tetszés-nemtetszés a döntő momentum. Előkerül a kerékpár és az akáctüske, nyomában a füstölgő-bűzölgő saller, a pumpa, a láncolaj a küllő és a kerékben a nyolcas, valamint hatalmas esések, horzsolások, zúzódások. Elő az ebédhordó kosár, a kiborított leves, összetört káposztáscsupor, igazságtalanul lekevert pofon és az elbujdosás. Estefelé, alkonyatkor, ki a szőlőhegyre, ki a présház mellé rakott zsályaillatú, egér-lakta szénaboglyához, otthonról elemelt rágcsálni való bőrös szalonnával, kenyérhéjjal és egy zöld ecetes üvegben fél liter savanykás borral. Ihaj-tyuhaj! Világgá menés? Hej-haj! Annak van ám csak élvezete, de árnya is sajnos, de mennyire, hogy van! Újabb elverés és szerető babusgatás, pofonok és simogató jó falatok kapcsolódnak hozzá. Mint a férfi és női értetlenség és megértés változatai. Csodálni való-e, ha ettől kezdve én inkább a nőire szavazok, egész életemben? Pedig az atyai gondoskodás is jót tesz: tudatja, hogy a világ kemény és kíméletlen. De előbbre-látással a legtöbb álság el- és kikerülhető. Június tehát az iskolán kívüli tanulásé, a világgal való ismerkedésé, ahol mindenféle zord zivatar elől az anyaöl melege a legjobb menedék. És ez olyan életre szóló tapasztalat, ami nem felejthető. De gyerünk csak ki abból az ágyból! A Nap már régen megtette, hogy felkelt, haladt is jócskán, éppen a hasadat cirógatja, vár a munka, hiszen elszerződtél, el a vasútra, el az erdőbe a favágókhoz, csemetekertbe a ’gaznyűvők’-höz. Én? El-e?! És csakugyan! Kis tarisznya pattan a nyakamba, jóféle elemózsiával, de megenni majd csak akkor lehet, ha OTT azt mondják: fáj-ront! Bizony fáj, különösen az első napokban, fáj mindenhol, ahol eddig még sohasem, még a tornaórák után sem. Úgy fáj, hogy még az étel sem ízlik, el is kunyerálja egy élelmes, aki már kitanulta, mit kell tennie, hogy ne fájjon annyira. A vasút nem hímes ágy, az aztán bizonyos! A nagy rozsdás-olajos kövek közét benőtte a kanyargós utakon járó szulák, vagyis a folyófű, illatos tölcsérvirágaival igyekszik kíméletet nyerni, de ki kell nyűni még az írmagját is, ahogy a felvigyázó ripakodva mondja. A szépséges nagy kanyar, melynek fehér kaviccsal van kirakva az oldala, és ahol nagyon jó kinézni a robogó vonatból, szóval ez a nagy kanyar megríkatja a vállalkozókat: zöldnek még gondolata sem maradhat a mintaszakaszon. Majd, hogy még a kavicsokat is ki kell suvickolni, hadd ragyogjanak és emeljék a vasút hírét-nevét. Forróság? Égető sínek? Kattogó talpfák? Számít az? Csak az számít, hogy szálas kórónak, folyófűnek nyoma vesszen a véget nem érő kőágyásban. De azért van némi öröm is: ha jön a vonat, hát rézpénzt sajtol a kereke, porrá zúzza a kavicsot, durrant is néha egyet, bár ez szigorúan tilos, mert a vasúti durrantyú a vágányzár és

150

Partium

a csikorgó gyorsfékezés biztosítéka. De a legvásottabb ifjúmunkás elcsórja a vonalbejáró táskájából a lapos patront és a sínre helyezi, mielőtt oda érne a vonat. A lüvésnek persze nem akad gazdája, és a munkavezető elzavarással fenyegetőzik. Ezen persze jót röhög a társaság, hiszen akkor ki dolgozna holnap? A perpatvart kihasználja az egyik pályamunkás, és a közeli bozótba csalja a túlkoros, bájait hebehurgyán titkoló félkegyelmű lányt, akit vízhordóként alkalmaznak néhai vasutas apja iránti kegyeletből. Azt, hogy a munkavezetőnek ez egy cseppet sem tetszik, a hangos szóváltásból és egy lekevert pofonból tudja meg az ember. Kiszőkül a határ és új illatokkal telődik. Van abban kelő tészta és frissen sült kenyér, lekaszált fű és jól kiszáradt szénaillat, hamis gázokat bugyogó mocsár, és fazsilipen átbukó patak lúgos illata. A patakmederben a keserűfű és csalán nehezíti a levegőt, a halastó halszagot áraszt, a delelőre elheveredett csorda pedig édes tejszaggal csábítja a zümmögő rovar-hadtesteket. Az erdőben diszkrét gombaillat terjeng, elegyedni igyekszik a cserfák erőteljes, savanykás szagával. Csak a kétszáz éves pince marad hű önmagához: kinyíló ajtaján borzongatón hűvös dohszagot lehel ki, meg a csapra vert öreg hordó óbor illatát. A diákfiú közben nagyra nő, és egy nyáreleji forró napon leérettségizik, egy későbbi másikon pedig kézbe veszi diplomáját. Ideje volna, hogy egy másik kezet is kézbe vegyen, de azt még nem találta meg. Szabadság, óh szabadság! És a vágyott rabság? Két érzés hancúrozik egymással a júniusi nyár melegében, és a két érzés közül valamelyik hamarosan félresöpri a másikat. De addig, addig még…addig még hadd tobzódjon a június, városok hőgutás aszfaltján, vagy Tihanyban a levendulásban, a nagy tóban, a Dunában, a Tiszában vagy mit tudom én, még hol. Hiszen mindenütt június van, az egész országban! Talán még a Világban is! Vagy talán nem?! A válaszra várva a csendességben megszólal egy soha nem hallott hang, a nagyanyámé: „Kislányom, figyeld csak meg, ha a hársak elvirágoznak, vége van a nyárnak…” Óh Istenem, óh nagyanyám, édesanyám! Mennyire igazatok van! 2014. június 8.

Partium

151

SZEMLE RIDEG ISTVÁN

Hagyományok nyomában: Írók, költők Kunmadarason Becskereki László elgondolta, megálmodta: a cím legyen egyszerű és szerény. Az lett: rövid és lényeget hozó: Írók, költők Kunmadarason. Vincze Miklós grafikus pedig nagyon szép fedőlapot talált ki, álmodott meg hozzá. Olajzöld alapon fehér betűk! És a búbos kemencével, a régi íróasztallal, tollal rögtön Csokonai, Vörösmarty, Jókai korába repít el bennünket, a kezdetekhez. Öröm lesz hát bárkinek kézbe venni ezt a könyvet is! A lektűríró Becskereki László kiforrott egyéniség. Szereti a kuriózumokat. Ez a könyve is az. Hatásos módszere: összehalászni a tengerből az elfogadható törzsanyagot, majd ezt követően frappáns, könnyed, fordulatos, sőt: szórakoztató összekötésekkel feldíszíteni, egyben összecsiszolni, összeérlelni az irodalmi emléklapot. Hogy örömét lelje benne ne csak ő, hanem az olvasója is. Még a mesterének vallott Hegedüs Géza is bizonyára csettintene egyet, ha olvasója lehetne a tanítványának, hiszen Becskereki barátunk éppen olyan hivatású író, mint amilyet az ismeretterjesztő Mester vallott hajdanán: „szavaktól örömet kapó és a szavakkal örömet adó.” Láthatóan az a célja, hogy az általa „kőbe vésett” írói-költői érdem eljusson a mai emberekhez. Milyen szépen, igazan írja a könyve hátlapjára is: „Ismernünk kell a legfontosabb írókat, műveket, és féltve őrizni, mert nem pótolja őket semmi.” Nos, az a nagy igazság, hogy Kunmadarasnak, akárcsak Karcagnak, nem volt Aranya, Móricza, Csukása. Hajlamosak vagyunk tehát azt hinni, hogy itt semmi se volt. Mint ahogy Körmendi Lajos tette 2002-ben Az együttleges szellem megírásával, Becskereki is a helyi értékek keresésére indul. Azt mondja, nem igaz. Nekünk is jutott azért valami. És ő bizony sok íróról, tollforgatóról tud, földiről is, akinek köze volt mihozzánk, a madarasiakhoz! Lokálpatriotizmusától vezéreltetve éppen ezért hamarosan össze is gereblyéz pontosan két tucat alkotót a régmúltból, múltból és jelenből. Tessék, itt vannak ni, ők, akikről már tudnunk kell egyet s mást! Sőt: ma már tulajdonképpen nem is nekik, hanem éppenséggel nekünk van szükségünk őrájuk! A jó és szép, gyógyító, magasba emelő, éltető, tartást adó lelki szavakra! Mi tagadás, különösen nagy kíváncsisággal, kedvvel és tisztelettel fogtam hozzá ennek a könyvnek a lektorálásához. Mivel magyar-történelem szakos tanár voltam Karcagon, több személyes ismerősöm van a költők és írók között. És a hívatásom kötött össze a legtöbbjükkel! Mondhatom, hogy róluk a szerző hitelesen érdekes portrékat varázsol elénk. Csokonaival kezdődik a sor. Az idők kezdetén tehát egy garabonciás költőzseni toppan elénk. Jó tudni például, hogy 1879-ben éppen Madarasról küldte el Karcagra az egyik újságba az emlékkönyvébe írt Vörösmarty-verset Berényi Gáborné asszony. A Setét

152

Partium

eszmék borítják kezdetű vers úgy ismert, mint amit a menekülő, bujdosó költő Gebén írt 1849. október10-én. És ami később, 1851-ben „B.E. ifjú grófnőnek ajánlva”, azaz Batthyány Lajos nagyobb, Emma lányának címezve, meg is jelent. Kétségtelenül igaz viszont, hogy a költő e versét a madarasi ügyvéd feleségének az emlékkönyvébe is beírta. És amikor a vers egyik ötös jambusi sorát olvassuk – „Mi a világ nekem, ha nincs hazám?” – nagyon átérezzük a Szózat írójának mély fájdalmát, sőt: gyászát. Ilyet valóban csak a patrióta mondhat, de egy kozmopolita sohasem! Jókai a gyermekkorom kedvenc írója, aki ott van, mint fekete lovon ülő harcos, a Munkácsy Honfoglalásán! Róla az Egy magyar nábob kapcsán szól, a nagykunmadarasi „pünkösdi királyság” népszokása okán. Jókait aztán olyan kedvteremtőn ajánlja nekünk: „elég csak beleolvasni Sárga rózsa kisregényébe, aminél szebben akkor sem írhatna a Hortobágyról, ha világ életében ott élt volna.” Mikszáth és Becskereki január 16-án születtek: „ami mindkettőnk sajátossága, hogy erőteljes humorunk igencsak ironikus.” A Noszty fiú esete Tóth Marival forrásvidékére, Ómoravicára, vagyis Bácskossuthfalvára kalauzol el bennünket. Találó a nagy palócról szóló mondókája befejezése is: „írásain egyszerűen nem fog az idő.” Szemere György sikeres, több alkalommal is kiadott műve A madarasi király. „A történet és a fogalmazás tökéletesen egymásra talált, olvasása valóban szórakoztató.” A Nagykunsági Krónika (1922) írója, Györffy István Móricz Zsigmonddal együtt járta be a madarasi Nagyrétet! Nagyon híres műve volt: „szinte minden kunsági település megtalálja benne a számára kedves részleteket.” Tóth János kunmadarasi lelkész pedig „Móricz Zsigmonddal is barátságba került, az író nála vendégeskedett.” Molnár Gergely a Nemzeti Parasztpárt kunmadarasi megalapítója kulcsember ebben a könyvben. „Az ő egyénisége, megnyerő emberi tulajdonságai kellettek ahhoz, hogy kis parasztházában többször is vendégei legyenek a kor legnevesebb népi írói, Veres Péter, Erdei Ferenc, Szabó Pál és Illyés Gyula is.” De még „a fiatal Szabó Magda is megtisztelte látogatásával.” Így jutunk el először Veres Péterhez. „Veres Péter élete végéig amolyan nemzeti bölcsnek számított, akinek nemcsak volt véleménye, de el is merte mondani.” Majd Szabó Pálhoz: „tiszteljük meg azzal, hogy elolvassuk egy letűnt világról, közöttük a mi őseinkről írt történeteit.” Szabó Pál nekem atyai jó barátom volt. Dózsa-regényéből írtam Szegeden a szakdolgozatomat. Író-olvasó találkozóra hívtam Karcagra, az iskolámba, ahová el is jött a feleségével együtt. Haláláig leveleztem vele. Példaképemnek tekinthettem. Régen olvastam már róla ilyen elismerő szavakat, mint amilyeneket Becskereki írt. Illyés Gyulához is eljutunk. „Ő sosem volt jópofa, nem nevetett másokon, nem ócsárolt, nem becsült le senkit, és természetéből adódóan csak a nagy dolgokra reagált. Ez volt tekintélyének alapja.” És végül Szabó Magdához. „Diákkorát említve, többnyire az Abigélre gondol az olvasó, de aki elolvassa a Merszi Möszjő regényét, az nemcsak ezekről az évekről, de egy olyan tanárról is sokat megtudhat, aki életre szóló hatással volt a tanulókra.” Mándoky Kongur Istvánt Kunmadarashoz köti az a kunsági kiszámolós mondóka, amelyet U. Nagy János kunmadarasi tanító jegyzett fel, és amelyet Mándoky összeha-

Partium

153

sonlított egy kazak mondókával, majd megtisztítva a torzulásoktól, rekonstruálta a kun szöveget, a kipcsak-törökséggel közös népköltészeti örökséget. Megadta, mellérakta a magyar fordítását. Mándokynak sikerült helyreállítania a torzulásoktól mentes kun Miatyánkot is. Dr. Kormos László a község lelkipásztora volt, „a Madarasról írt munkája viszont olyan tartalmas, ami miatt nem mehetünk el mellette.” Körmendi Lajosnak, a Nagykunság legnagyobb költőjének, írójának, irodalmi-lelki szervezőjének is köze van Kunmadarashoz. Boldog emberek kötetében A pusztai gyerek Nagy Balázs gulyásról szól. „Az írás páratlan értéke a kunsági tájnyelv, ami egyre inkább eltűnőben van.” Az együttleges szellem kötetében pedig Nyomorország haramiái cím alatt Pálinkás Andorról ír, aki Kunmadarason, a katonai repülőtéren dolgozott, majd börtönévei letöltése után kiadja két ciklusból álló kötetét (Versek a börtönből 1950, Börtönversek 1956). Körmendi a barátom volt. A karcagi gimnáziumban egy időben kollégám. Mi felkaroltuk a művészetét. Életművéről monográfiát írtam, illetve a karcagi Barbaricum Könyvműhelyben kiadtam az összes műveit. Becskereki a lényeget ragadta meg róla. Kurucz János tanár úr „termékeny nyugdíjas” „éveiben egymás után jelentek meg írásai. Közülük számunkra a legfontosabb a Kunmadarasról írott, témáját tekintve igazán különleges munkája, amelynek címe: Kunmadaras nagyközség földrajzi nevei.” De szóba kerülnek többi munkái is: Terebélyes családfánk a kun-magyar erdőben, A Nagykunságban lakozott Laczka család, Kisújszállás két történelmi családja. Kurucz János tanár úr egy ideig az igazgatóm volt. Nyugdíjas korában kicseréltük egymás könyveit. Tiszteltem, becsültem. Temetésekor a volt kollégái, a város pedagógustársadalma nevében úgy búcsúztam el tőle, mint egy írótól. Jó volt itt olvasni a lokálpatriotizmusáról. Sarkady Sándor költő apja vasutas Madarason. Sarkady innen jár Karcagra a gimnáziumba, majd Szegeden egyetemista. Az „56-os bélyeget magán kellett viselnie, és soha nem kapta meg a tehetségének járó elismerést, támogatást.” „Nem tudom, van-e szebb verse, mint amit édesanyja elvesztése kapcsán írt, Kolumbár Gizella címmel, de ezt a költeményt ismerni kellene mindenkinek, aki szereti a verseket, aki gondol elvesztett szüleire. Nemcsak egy fájdalmat, egy szomorúságot, de egyben egy korra oly jellemző történetet is elmesél, amire lassan már szavaink sem lesznek.” Sarkady Sándor, az Írom korom költője és a Minden élet szolgálat írója verseiben nemcsak a szigetvári hős Zrínyi, de az édesanyja, az édesapja erkölcsi parancsát is ránk testálta. Nagyon örülök, hogy olvashatok róla. Nekem személyes jó barátom volt a karcagi öregdiák. Irodalmi önképzőköröseim sok helyen mondták a verseit, versenyeken díjakat nyerve velük. Nemcsak Karcagon, de Túrkevén, Budapesten, Debrecenben is. Mondták nemcsak ünnepségeken, de hétköznapokon is, amikor jelenlétével Sándor megtisztelt, és magához ölelt bennünket! Csoóri Sándor „visszajárt Kunmadarasra. Nem is beszélve a Tízezer nap című film forgatásáról, amikor hetekre a községünkbe költözött.” Az Iszapesőről megjegyzi: „Egy madarasi parasztlány szerelmi tragédiájáról, öngyilkosságáról szól a történet, amit aztán az író mesterien boncolgat, a szülőkön, testvéreken keresztül, hogy érezze az olvasó a szerencsétlen, földhöz ragadt világnak már akkor is tarthatatlan hagyományait.” A

154

Partium

Tízezer nap „sminkelés nélkül mutatja be a magyar parasztember életének hatalmas fordulatait az 1940-es évektől a téeszesítésig, azaz szinte a film készítéséig.” „A filmet Kósa Ferenc rendezte, Sára Sándor volt az operatőr, Csoóri Sándor a forgatókönyvíró.” Birkás István Munkácsy-díjas festőművész Madaras szülötte. A nagyközségről szóló lírai szociográfiája A futó madarak útja (2018). Kiadója a Laczkó Tóth Bertalanné vezette hálás Kunmadarasi Honismereti Egyesület. Megragad a festőművész bölcsessége: „A tárgyak nemcsak túlélnek, de azok örökítik a tudást, a kultúrát.” Róla a földijének az a sommás véleménye: „Munkáit lehet kedvelni, vagy sem, ez, mint minden művész esetében, egyéni ízlés kérdése, de az vitathatatlan, hogy teljesen új, máséval össze nem téveszthető képei maradtak ránk, amik éppen a különlegességeik okán, mindig a képzőművészet értékei maradnak.” Dr. Fazekas Mihály szakdolgozata a Karcag népi táplálkozása, bölcsészdoktori dis�szertációja pedig a Kunmadaras juhászata. Ezen kívül fontos munkája még A lótartás és -hasznosítás a Nagykunságban a XIX-XX. században, az Én így láttam (Napló 1956-57-ból) és A karcagi református egyház története. A tanár úr ízes beszédét mindenki megcsodálta, akivel találkozott. Én ismertem. Tudatosan, kedvesen, szeretni valóan ragaszkodott a szülőföldje tájnyelvéhez. E könyvben szép idézetek igazolják ezt. Fazekas Imre Pál költő „Elvitte verseit Szlovákiába, Ukrajnába, Horvátországba, Szerbiába, Erdélybe, sőt még a távoli Egyiptomba és Portugáliába is.” „14 kötete jelent meg, összesen 7381 verset írt, ami egészen elképesztő adat.” Hatévesen „Madarason az apai nagyszülőkhöz került, és a következő évben már az apja, Fazekas Imre is a nevére vette, így végre viselhette a Fazekas nevet.” Kunmadaras című versében a szülőföld fogalmát szólaltatja meg. Megragadó, ahogy „Az élet nagy bölcsességeire a nagyapja hívta fel a figyelmét: >Nehéz jónak, igaznak maradni, keserves iga ez, de próbáljam meg. Öntözzem, ápoljam az igazságot, mert az van, minden ködösítés ellenére is<.” Dr. Ötvös László modern tudós prédikátor pap költő „minden településről írt egyegy könyvet, ahol lelkipásztorként szolgált.” „Mi, madarasiak elsősorban lelkészi szolgálatáért és községünk múltjával foglalkozó könyveiért tiszteljük.” Ezek: A Kunmadarasi bibliás krónika, Redemptios emlékek és lakossági változások Kunmadarason, A Madarasi Krónika, Kunmadaras 700 éve. Laci Bátyám szintén kedves nekem. Húsznál többször mutattam be költészetét író-olvasó találkozókon, főleg Karcagon, de Túrkevén és Debrecenben, sőt itt Kunmadarason is megszólítottam a munkásságát. Nagyon helyes, hogy a Hálaadás az életért című verse bekerült ebbe a könyvbe. Engem, az egykori magyar-történelem szakos tanárt mélyen megindít Szűcs István Ady-imádata. Sok-sok Ady verset tud mondani. Nem véletlen, hogy Ady-sorokat idéz még az emlékiratainak a címeiben is: Pernyét fújnak a szelek, Alkonyatok és délibábok. A népi írók közül Veres Péterrel és Illyés Gyulával levelezett. Így ír a lokálpatrióta: „Hazamegyek Madarasra. Így is jó, ahogy röviden nevezzük, nekünk ez megengedett, ám mert van másik, csak Madaras is, így kijár és illik Kunmadarasnak nevezni. Valahol írtam, dallama van. Így teljes, így szép.” Vándor Károly tettre kész repülőtér-kutató fiatalember: „létrehozta Berekfürdőn A szovjet repülőtér titkai nevű múzeumot, ahol repüléssel kapcsolatos tárgyak, alkatrészek mellett korabeli fényképek és egyenruhák állandóan gyarapodó gyűjteménye tekinthető

Partium

155

meg, és az épület előtt egy MI-24-es helikopter áll, ami az egész kiállítás hangulatát megadja, mielőtt bármit is megnézne a látogató.” „Közel 1500, egykor Magyarországon élt orosz katonával sikerült kapcsolatba kerülnie, akik már nyugodtan mesélhettek a régi időkről, a ma már nyilvánosnak számító, egykori nagy titkokról.” Könyvei: A szovjet légierő Magyarországon és Ausztriában, Légierő társbérletben I-II. Becskereki László bevallja, hogy jellegzetes, jóízű, jóhangulatú esszé- illetve rajzszerű költő- és íróportréit azért álmodta-kerekítette, tárta elénk így, nagy becsülettel, mert „Velük teljes a világ.” Jó olvasni ezt a könyvet. A lelkünknek jó épülni általa! Gratulálok! Azt hiszem, Kunmadarason megint fontos dolog történt, a Laczkó Tóth Bertalanné vezette lelkes, hagyományéltető Honismereti Egyesület, köszönet érte, megint kitett magáért. (Becskereki László: Írók, költők Kunmadarason. Kunmadaras Nagyközség Önkormányzata. Kunmadaras. 2021.232.p.)

156

Partium

SÁNDOR ZOLTÁN

A párhuzamosan futó sínpárok A kötet címoldalán egy ködbe vesző sínpár látható. A látszat azt sugallja, hogy a Filep Gergő Kilátásaink című fotóján egymás mellett futó sínek valahol a messzeségben egyszer majd összetalálkoznak, a bennünket körülölelő világ szabályszerűségeinek ismeretében azonban tudjuk, hogy ez sohasem fog megtörténni: a sínpárok azután is, hogy elnyelte őket a sűrű fehérség és kikerültek a látómezőnkből, ugyanolyan távol maradnak egymástól, mint a kiindulópontban voltak. A képet nézve azonban el szabad játszani a gondolattal, hogy egyszer majd talán mégis, annál is inkább, mert egész életünket ebben a reményben éljük le, hogy egyszer majd talán mégis, miközben tudjuk, hogy nem. Ennek ellenére továbbra is reménykedünk, mert enélkül a hit nélkül legemberibb vonásunkról mondanánk le. Azzal is tisztában vagyunk, hogy azon a sínpáron, amelyiken az életünk fut, lehetetlen a visszatérés, szellemi síkon mégis gyakran megkíséreljük, emlékeket elevenítünk fel magunkban, eljátszunk a gondolattal, vajon hogyan alakul az életünk, ha egy múltbéli szituációban másképpen döntünk, képletesen szólva, egy másik vágányra kanyarodva folytatjuk az utunkat. Elképzeljük az utazást azon a másik sínpáron, volt szerelmekkel találkozunk, régi barátokkal társalgunk, egykori önmagunkat vizsgáljuk, eltöprengve afelett, hogy pillanatnyi énünk és egykori hasonmásunk vajon ugyanaz a személy-e. És ahogyan rájövünk, hogy életünk összes pillanata egyszeri és megismételhetetlen, idővel arra is ráébredünk, hogy álmaink és életünk olyanok, mint a párhuzamosan futó sínpárok: összetartoznak anélkül, hogy bármikor is találkoznának egymással. Ezekre az életünk alakulása tekintetében lényegében felesleges, ám lelki világunk kibontakoztatása szempontjából nélkülözhetetlen szellemi utazásokra alkalmas pálya a költészet. Egy efféle különös költői utazásra invitál bennünket Oláh András Fagypont alatt című verseskötetében, amely közvetlenül a költő Visszafelé című válogatáskötete után jelent meg, és nagymértékben magán viseli az előző mű számvetés jellegét. A kötetbe gyűjtött versek jelentős része a szerelem köré szerveződik, a költő sodró verssorokban, újra gondolva a szerelmi líra lehetőségeit, elvágyódik a múltba, régi kalandokat és eseményeket elevenít fel, nem véletlenül mondja, hogy „jó volna visszatérni egyszer / abba a depresszió nélküli világba”, bár másik helyen elismeri, hogy ezt nem olyan egyszerű, merthogy sokszor „félünk újrateremteni az emlékeket / amikkel a véletlenek összefércelték életünket”. A sajátos menekülést a múltba a személyes indíttatás mellett jelentős mértékben az új évezredben átalakult társadalmi viszonyok is generálják, értékrendbeli változások, az emberi kapcsolatok átformálódása, elidegenedettségérzet, a virtuális pagonnyá változott világban egy letűnt kor képviselője lemondóan szisszen fel: „mások a szabályok mint régen a grundokon / a szabadság nyitott szívekben fuldokol”. A költői ént sokszor az elvesztegetett idő érzése keríti hatalmába, az emberi lét végessége és küzdelmeink hiábavalósága foglalkoztatja, rezignáltan nyugtázza magában, hogy „szétdobált álmok hevernek a téren”.

Partium

157

Fájó nosztalgia hatja át a Fagypont alatt című verseskötetet, ami olyan, mint egy kis ékszerdoboz, amelybe legféltettebb emlékeinket rejtettük el. Verseljen szerelemről, elmúlásról vagy történelmi visszásságokról Oláh András mindig visszafogott marad, lélekelemzései szelídek és érzelemdúsak, hasonlatai pedig, kerülve a felszínes esztétizálást, húsbavágóan mélyek: „jobb lett volna megőrizni téged is olyannak / amilyennek álmodtalak / amilyen nem voltál sosem”. (Oláh András: Fagypont alatt – Magyar Napló, Budapest, 2020, 96 oldal)

158

Partium

UNITÁRIUS SZEMMEL TÁMBA RENÁTÓ

Felhős Szabolcs élt 78 évet Életének 78. évében elhunyt Felhős Szabolcs, aki nemcsak a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium lelkiismeretes és odaadó, a gyermekek irodalomszeretetének kialakításáért felelősséget érző magyartanára volt, de a vásárosnaményi és beregi közélet, közelebbről: a beregi unitárius szórvány köz- és lelki életének meghatározó szereplőjeként is működött. Sőt, ő maga ezt tartotta a saját profiljának: az unitárius életért való alázatos munkát. Az Unitárius Alkotók Társaságának elnöke és a Partium c. folyóirat egyik alapítója volt, s élete végéig e posztban is fejtette ki fő tevékenységét. Sokat tett a Partium pályáztatásáért, s ügyelt arra, hogy mindig megfelelő színvonalú írások kerüljenek az unitárius rovatba (Unitárius szemmel), megfelelő, unitárius szellemi tartalommal, hol az adott ünnephez kötődő témával, hol különböző vallás- és egyháztörténeti témákkal. Sok cikket ő maga írt, kedvenceim közé tartoznak a híres unitárius szellemű írókról szóló rövid cikkei. Szabolcs meghatározó képviselője volt tehát az unitárius szellemi életnek, s egyúttal Vásárosnamény közéletének is fontos aktora marad a közemlékezetben, örökké. Őrizzük tehát emlékét! Isten nyugosztaljon Téged, kedves Barátom!

Beszélgetések (Felhős Szabolcs emlékére) Telefonon beszéltünk először, én szokásos közönyömbe mélyülve olvasgattam, s akkor: hívás egy ismeretlen számról. Mint minden akkortájt, ez is bosszantott akkor, legszívesebben remetének álltam volna az Alpokban. Azt mondta, hogy olvasta a verseim a Váradban, mint kiderült, nagy örömmel járatta a Váradot és a Zempléni Múzsát például, ezeket én is szeretem. Olvasta a műveim és szeretné, ha a lapjukba is írnék. Satöbbi, satöbbi, szépen-lassan bevonódtam a lap életébe, a Partiuméba, igen, ezt a lapot többedmagával Ő alapította. Megismertetett az unitárius hitélet alapelveivel, Egy az Isten, Isten minden élőt áthat,

Partium

159

létének lényege a változás, az én szűrőmön kábé így jött át, az unitárizmust ugyanis én önkényesen panteisztikus jellegű vallásként értelmezem, nekem így tetszik, s ez a szemlélet már korábban megvolt nekem. Már gimnazistaként is ilyeneken elmélkedtem, Newton és Spinoza nyomán szabadon. Szóval örültem. Örültem, hogy valaki megismertetett a vallásommal. Örök magányos léleknek érzem magam még most is. De legalább akkor akadt valaki, aki rávilágított arra, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Köszönöm, Szabolcs, amit adtál nekem! Köszönöm, hogy tanítottál, hogy bevezettél az unitáriusok világába. S remélem, nagyon remélem… remélem, hogy most végre, most, hogy levetted sárnehéz bakancsod, most, hogy nem nyitogatod már többé a hűtőt, aminek a nyitogatása az embernek csak fejfájást okoz, most, hogy többé már nem nyithatsz fel szent könyveket sem, most, hogy már a szent könyvek a lelked részeivé váltak, amely elvegyül az öröklétben végre, most, most talán békére lelsz a levegős testetlenségben. Kedves képekben emlékszek rád. Jók voltak azok a telefonbeszélgetések. Míg él és bajlódik, örökké emlékszik rád ez a nyugtalan, folyton ideges idétlen gyerek. Rád, Szabolcs, e kósza ragrímekben örökké emlékezek. - -

160

Partium

A Létező (pünkösdkor) Leheleted egységbe von minden élőt; leheletedben minden élő létfolyamba borul. Létfolyamodban mindenkit áthat az ár. A szeretet levegőjében léteznek ők, hiszen te vagy minden, ami igaz. És hiányod az igaztalan volna talán? Bármi is az oka, az emberek nem tudják, minek a részesei. A hiány lett rajtuk úrrá. Nem kapnak levegőt, mert nem akarnak levegőd folyamában élni. Bocsátsad közénk isteni szellemed, szálljon nyakunkba hűs szellőd. Tudja meg mindenki, hogy egyek vagyunk Benned. Teljesedjen ki bennünk Sugallatod. Éljünk egységben. Éljünk az Egy Istenben, Benned, Ó, Létező!

Partium

161

Bartha Mária Zsuzsanna unitárius lelkésznő búcsúztató gyászbeszéde Felhős Szabolcs temetésén Felhős Szabolcs Karcagon született postamester édesapja és tanítónő édesanyja első fiaként. Ott cseperedett iskolaéretté, ott született öccse György is. A család Vásárosnaményba költözött, ahol a posta vezetését édesapja vette át, édesanyja pedig tanítónőként találta meg a helyét. Otthonra leltek itt Beregben, megbecsült, elismert tagja lett a Felhős család a városnak. Szabolcs itt járta ki az általános iskolát és a középiskolát, itt is érettségizett le. Kiváló adottságokkal rendelkező gyermek volt, szerető, támogató család vette őt körül, akiktől magába szívta a magyarság, a Kárpát-medence kultúráját. Szikrázó kíváncsiság jellemezte, különleges érzékkel bánt az álatokkal édesapjától leste el az akvarisztika és díszmadarak tartásának fortélyait, de hasonló természetességgel szívta magába édesanyjától a művészetek és az irodalom páratlan ismeretét. Kacérkodott a gondolattal, hogy állatorvosnak tanuljon tovább, de a szülők hatására tanítóképzőre, majd tanárképzőre ment. A főiskolát Nyíregyházán a Bessenyei György Főiskolán, az egyetemet Budapesten az ELTÉ-n végezte el. A friss diplomás ifjú hű maradt Vásárosnaményhoz és itt helyezkedett el középiskolai tanérként. Irodalmat és Magyar Nyelvtant tanított. És milyen jól ismeri a szülő a gyermekét, a kecsegtető állatorvosi szakma helyett a tanári pályára terelte fiát, mert látta, hogy itt tud majd kibontakozni, ezen a területen fogja tudni hasznosítani a lényévé vált ismereteket és készségeket, itt van rá szüksége a városnak és ennek a vidéknek. Felhős Szabolcs legendás tanárává vált a vásárosnaményi II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumnak, egy egész generáció fogékony diákjaiban ültette el az irodalom, az olvasás szeretetét, a művészetek iránti nyitottságot és számtalan diáknál érte el, hogy kitárják lényüket, megértsék a műalkotások üzenetét. Ezek a volt tanítványok életük végéig hordozzák ezt a lángot és környezetüket, utódaikat is ekképpen nevelik. Egy Felhős Szabolcshoz hasonló pedagógusnak emberek ezreinek sorsára van pozitív hatása. Szerencsések azok, akik ilyen nagy formátumú tanár tanítványai lehetnek, nehezen találunk hozzá mérhető hatású pedagógust a környezetünkben. Nem csak hivatását, de a párját is itt találta meg a városban. Ha hihetünk a családi anekdotáknak Szabolcs éppen a helyi könyvesboltban nézelődött, amikor az utcán megpillantotta a vasútállomásról hazafelé igyekvő Saroltát. Kiszaladt a boltból és megszólította. Az udvarlásból 51 évnyi házasság lett, amiből 3 gyermek és a mai napig 7 unoka született. Olyan párra talált a feleségében, aki meglátta és megértette elhivatottságát, aki rendületlenül támogatta őt jóban-rosszban egyaránt. Egy elhivatott ember családjában élni gyakran küzdelmes élmény, de az egymás iránti szeretet, amit az apa és az anya szeretete alapoz meg, mindennél szorosabb kötelékként összetartja ezt a kis családi közösséget mind a mai napig. És hogyan is lehetett volna másként, egy vérbeli pedagógus otthon, a gyermekeinek is tovább örökítette a saját kultúráját. Az irodalom és a művészetek iránti nyitottságot, de ugyan úgy a növények, és állatok iránti érdeklődését, a büszke magyarságtudatot és a nyitottságot a világra. A gyermekek úgy nőttek fel, hogy általános műveltséget magukba szívták a szüleiktől, de ezen túl édesapjuktól

162

Partium

észrevétlenül elleshették hogyan kell a háziállatokkal, a növényekkel bánni, Szabolcs, galambászkodott, akváriumokat rendezett be, madarakat tartott. A gyermekeiknek úgy igazgatták útjukat, hogy azok kiteljesedhessenek és szárnyalhassanak. Így is lett, egyetemet végzett mindhárom gyermekük, akik sikeresen helyt állnak, családokat alapítottak, és akik felnőttként igyekeznek viszonozni mindazt a támogatást, amit a szüleiktől kaptak. Nem magától értetődő ez a fajta összetartás és a béke ahol egy ilyen erős személyiség a családfő, mint Szabolcs volt. Felhős Szabolcs hívő ember volt. Felnőttként kezdte el keresni önmaga valamint hite gyökereit, és kérdéseire a választ az unitarizmusban találta meg. Felvette az unitárius hitet és élete végéig töretlen hittel és tűzzel terjesztette a vallását azoknak, akik meghallgatták és befogadták szavait. Nem mindennapi bátorságra vall ez. Egy mély hagyományokkal bíró környezetben egy új vallás tanait hirdetni, egy olyan politikai közegben nyíltan beszélni a hitről, ami alapjaiban üldözi a vallást. Mély meggyőződés, szilárd hit kell ehhez és olyan kitartás, ami csak abban van meg akit az Úr hívott el. Előre borítékolhatók voltak a visszautasítások és a politikai üldöztetés. A zsarnoki rendszer megrettent attól, hogy egy ilyen nagy hatású pedagógus nyíltan vállalja hitét és a diákjait is képes megnyerni, hogy felvegyék a vallást. A kommunista rendszernek szinte természetes reakciója volt, hogy megpróbálják megtörni ezt az ideológiai fenyegetést. Félreállították, megpróbálták elzárni az ifjúságtól, a városi könyvtárban kapott munkát. De akik megpróbálták elhallgattatni nem tudhatták, hogy a benne égő tűz, a szellem és a hit lángja nem oltható ki. Ez a küldetés, amit ő kapott, azt ember nem fojthatja el, az nem rejthető véka alá, mert bárhol utat talál magának. Magával hordozta a tüzet mindenhová és messziről felismerte kinek adhatja át, ki az, aki fogékony az igaz szóra. Felhős Szabolcs bátorsága példa lehet számunkra. Szembe mert szállni az érdektelenséggel, a berögzült hagyományokkal és szembeszállt a zsarnoksággal. Mert saját véleményt alkotni, mert új hangokat megütni és merte azt mondani, amit igaznak hitt és merte azt és csakis azt tenni, amit az igaz küldetésének tartott. A gyermekek még nem érthették, a felnőttek idegennek vagy rémisztőnek tartották gondolatait, de a fiatalok lelke könnyen átvette a lángot, amit ő hordozott. Ezért lehetett olyan sikeres pedagógus és tanár és ezért rémült meg tőle a kommunista rezsim. És bizony, a zsarnokoknak volt oka megrettenni, mert mikor eljött az idő Felhős Szabolcs az élére állt az eseményeknek és motorja lett a rendszerváltásnak. ’89 Augusztus 20-án a Tisza parti ünnepségre meghívta Orbán Viktort, hogy együtt bíztassák, bátorítsák a változásra a honfitársaikat, aktív szerepet vállalt Nagy Imre újratemetésén, megalakította a rendszerváltó párt az MDF helyi szervezetét és dacolva a családot ért fenyegetésekkel kitartott a rendszerváltó törekvései mellett, amíg csak kellett. A Felhős Szabolcshoz mérhető embereknek köszönhetjük a rendszerváltást. Láng volt, égő fáklya volt ő. Szellemiségét és hitét élete végéig lankadatlanul terjesztette. Mozgásba lendítette a közösséget, máig aktív társaságokat hozott létre, amik tovább viszik a szellemét. Alapítója és szellemi atyja volt a Balázs Ferenc Népfőiskolának, a Dandos Gyula Unitárius Cigányegyletnek, a Szabadelvű Protestáns Körnek, a Tiszaszalkai Balázs Ferenc Cserkészcsapatnak, az UART-nak avagy az Unitárius Alkotók Társaságának, a Partium alkotó műhelynek és a Partium folyóiratnak, a Beregi Unitárius Szórványnak valamint a Balász Ferenc Díj-nak. Szá-

Partium

163

mos kiadvány kiadója és szerkesztője volt, rendszeresen publikált az Unitárius Életben is. Szinte képtelenség felsorolni teljes kulturális hagyatékát. Felhős Szabolcsnak küldetése volt a volt itt a földön és szerette, átölelte őt az Isten, mert gondoskodott arról, hogy e küldetését beteljesíthesse. Felhős Szabolcs nem hagyott űrt maga után, éppen ellenkezőleg; az életet hagyta maga után, a fényt hagyta maga után, amit az életünkbe hozott. Ez az ő öröksége. Búcsúzik tőle a családja; a felesége Sarolta, a testvére György, a lánya Enikő, a fiai Koppány és Dávid, veje Tibor, menyei Réka és Erzsébet, unokái Zalán, Luca, Vazul, Vajk, Vata, Lili és Fanni.

164

Partium

TÓTH LAJOS

Jó tanárunk emlékére (Felhős Szabolcs 1944 – 2021.) Valóban fájó szívvel és megrendülten búcsúzunk kedves tanárunktól, volt osztályfőnökünktől, Felhős Szabolcstól. Tanár Urat 1965-ben ismertük meg, amikor a beregi felvak továbbtanulni vágyó serdülőit a sors szeszélye – osztályszervezési szempontok – egy közösségbe csoportosította: Mátyustól Márokpapin át Tarpáig; másik irányból: Olcsva és Vitka községek serdülői kerültek az 1./c osztályba, Felhős Szabolcs pályakezdő tanár első osztályaként. Tanár Úr tudatában volt annak a ténynek, hogy a személyiségfejlődés folyamatában a 14-18. életév az egyik legfontosabb életszakasz. Ekkor szilárdul meg minden emberben az az értékrend, ami meghatározza személyiségét, eldönti majdani társadalmi szerepvállalásainak irányát, tartalmát és minőségét is. Irodalmat; azaz bölcseletet, esztétikát és tudatos nyelvhasználatot tanított nekünk, de innen visszanézve ma már fontosabb az az értékrend, amit a szívünkbe sugárzott, amit életútján ő is követett! Talán pontos, ha így emlékezem a lényéből kisugárzó életfilozófiára: Nem attól értékes az éltünk, hogy mit tudunk a kezünkbe venni, hanem attól, ami belül! a szívünkben - lelkünkben van, ami onnan a másik ember számára belőlünk szilárdan kisugárzik. TANÁR volt! Olyan, aki nem direktben nevelt, hanem akként, hogy végigvezetett minket az emberiség sokévezred alatt felhalmozott kultúrkincseinek Parnasszusán, és megmutatta nekünk a humán-kultúra szerinte legragyogóbb gyöngyszemeit. Mindig el tudta érni, hogy vesztesnek érezzük magunkat, ha az általa ajánlott műalkotást elmulasztottuk befogadni. Olvastunk a kedvéért (előbb), majd egyre inkább a saját örömünkre is! Olvastunk: Szophoklészt, Homéroszt, Dantét! A kötelező tantervi anyagon felül Vergiliust és Horatiust latinul is! Bár nem értettük, de a mérték, a ritmus és a dallam ezeréveken is átsugárzó gyönyörűsége miatt. Ha csak tehette, hozta magával tanóráira a táska-lemezjátszót, hogy igazi művészek –Mensáros László, Gáti József, Latinovits Zoltán és mások – bakelitlemezre vett előadása által fokozott élményként hasson reánk a világ- és a magyar irodalom lelkeket tápláló, jellemet formáló és gyönyörködtető szépséghalmaza. Iskolaidőn túl is sok időt töltött közöttünk. Kerékpárral jártuk be a Bereget. Csarodát, Nagyart, Szatmárcsekét közös kirándulásokon ismertük meg. Namény, Vitka, Gergelyiugornya földrajzi neveinek összegyűjtésében örömmel segítettük. Feledhetetlen a debreceni nagy osztálykirándulás, ahol az egyetem épületének monumentalitását és praktikumát – mély nyomot hagyóan – bemutatta, és jónéhányunkban ébresztett vágyat a továbbtanulás iránt.

Partium

165

Imponált nekünk, amikor 1966-ban, személyes ismerőse, Keres Emil – a Thália Színház akkori igazgatója – biztosított jegyet nekünk, naményi kisdiákoknak, Fejes Endre: Mocorgó című színművének megtekintésére, alig a premiert követően, amikor még a pesti törzsközönség is sort állt, hogy az előadásra bejuthasson! Ha településünkön – Namény akkor még „nagyközség” – arra érdemes irodalmi vagy filmművészeti esemény futott, bizonyos volt, hogy a „c-sek”, a lehető legnagyobb számban mellette ülnek a nézőtéren. Emlékezetemben Mensáros László önálló irodalmi estje maradt meg, ahová osztályfőnökünkkel együtt – még a régi Kultúrházban – számosan elmentünk, nem kevés becsületére a falunak, mert a jelenlévők közel felét a mi osztályunk adta… Naménynak azokban az években Bereg-szerte híres (szélesvásznú) filmszínháza volt. Tanárunk igen-igen szerette, értette és ismerte a jó filmeket is. Törekedett, hogy mi, a tanítványai, megismerjük, értsük és szeressük ezt a művészeti ágat is. Az akkori filmforgalmazás különös szeszélye folytán a vitkai moziban a budapesti ősbemutatókkal szinte egyidejűleg vetítették az országban forgalomba kerülő legújabb filmeket. Tanár Úr ezekre a vetítésekre gyakran kerékpározott ki Vitkába, az akkor még igencsak döcögős kövesút ellenére is. Egy ilyen alkalommal Sidney Lumet: A domb című film közös megnézése, majd elemzése, értékelése dereng fel emlékezetemben. Már a fentiek is eléggé meggyőzően igazolhatják, hogy jó dolog volt „c” osztályosnak lenni a naményi középiskolában. További különös varázslata volt a sorsnak, hogy osztályfőnökünk révén személyes kapcsolatba kerültünk olyan alkotókkal is, akik az akkori kultúrpolitikai értékrendben a „tűrt” kategóriába tartoztak. Kisebb zavart és rosszallást váltott ki a gimnázium akkori vezetői köreiben az az eset, amikor tanár úr meghívta középiskolánkba Féja Gézát, az ún. népi írók egyikét, aki 1945 – 57 között tiltólistán volt, majd „mellőzött” lett az ’56-os szerepvállalása miatt. Végül „szűk körben” – csak a 3/c-sek –, találkozhattunk az íróval. Beavatottá, ezáltal más osztályok érdeklődő tanulói előtt érdekessé! renitenssé váltunk? Persze, lehetséges, hogy ezt csak mi éreztük magunkról? „Más”-ságunk egyik objektív jele, azért élesen él bennem. Az iskolai KISZ-szervezet valamilyen szocialista versenymozgalmat indított a NOSZF győzelmének 50. évfordulója alkalmából. A gimnázium „legjobb” osztályának valami tizenegyezer pontja lett, a mi osztályunknak csak! mínusz nyolcszázharminchét, a kevéstől is kevesebb – de ez nem tett szomorúvá bennünket… Sőt! Ugyanis: sportversenyeken, tantárgyi- műveltségi vetélkedőkön, hasznos társadalmi munkákban is, számos dicsőséget szereztek a Tanár Úr által vezetett tanulócsoport tagjai is az iskolának. Osztályunkból ki-ki a képességei szerint jól érettségizett. A szokásos találkozókat következetes rendszertelenséggel megtartottuk. Osztályfőnökünk mindegyiken részt vett. Derű, vidámság és öröm hatotta át a mindenkori, újbóli találkozásainkat. Nem csodálkoztunk, hogy Tanár Úr a rendszerváltozás napjaiban az ellenzéki politikai szervezet, az MDF, alapító tagja lett a Beregben, de azon sem, hogy a számos erőszakos önérvényesítő között a nem érvényesülhetett a politikai pályán. A tolakodás-tülekedés nem az ő világa volt!

166

Partium

Nem csodálkoztunk azon sem, hogy „az egyetlen magyar alapítású egyház” az Unitárius Egyház tagjává vált, hiszen annak az egyháznak a humanizmusa, haladást pártoló szellemisége, ahogyan Bartók Béla számára, úgy Felhős Szabolcs számára is, küldetéstudatot meghatározó közösséget, a transzcendens felé vezető emberi életút teljesítésének a lehetőségét jelentette mindhalálig… A PARTIUM folyóirat fennmaradásáért meghozott áldozatai, a folyóiratban megjelent írásai is, a közösségét a szépre, a jóra és az igazra NEVELŐ; a SZOLGÁLÓ EMBER! – immár felülírhatatlan – bizonyságai. Tartom a Jóisten különös kegyének, hogy az – 1965-ben szerveződött – 1/c osztály tagjaként, Felhős Tanár Úr tanítványa lehettem. Személyisége – a Vele töltött iskolai évek alatt – a mi személyiségünk részévé vált. Teste – 2021 márciusában – elnyugodott. Első érettségiző osztályából már számosan várták Őt az örökkévalóságban. Mi – az 1969. tanévben, a 4/c osztályban végzett tanítványai –, akik még a földi utunkat járhatjuk, hálával emlékezünk, és tisztelettel búcsúzunk szeretett osztályfőnökünktől, Felhős Szabolcs Tanár Úrtól.

Partium

167

KOPOGTATÓ BESENYŐDI JUDIT

Egy kopott emlék Vannak szerelmek melyek csak a színpadon égnek. Egy elfelejtett élet szerelmei. Már senkinek sem kellenek, nem gondol rájuk senki. Csak kemény éjszakákon forgolódva a múlton jut eszünkbe, hogy volt valamikor egy gondolat, egy álom, melybe néha vissza-vissza vágyom. Egy másik élet volt, nem kell sajnálni, elmúlt felettünk az idő, és már nincs mit ellene tenni. Szép volt valamikor arra gondolni, hogy ő meg én, de ez csak egy helyen működött a színpad tetején. Kigondoltuk, milyen legyen, és játszottunk földön, égen. Nem haragudtam semmiért, hisz játék volt, nem hibázhattunk mert csak álom volt. Tökéletesek voltunk együtt, láttuk egymásban, amit más nem, de ahogy a maszkot levettük, oly másnak tűnt a két nem. Most messze vagy és messze az az élet, nem tudom mi tenne jót, a színpad vagy hogy láthassalak tétéged. Mert kell, hogy játsszak valót! De forrongó szívemnek kevés a valóság, és a mostban nem találom magam, talán egy fél álomból te még tudod milyen a boldogság. Mondd el, ha még tudod ki voltam... 168

Partium

RÉZMŰVES LILIÁNA

(K)é(n)kkő

Ében

Ködbe fújt lehelet, Sötétben árnyék, Tajték-tömegbe temedt` tányér.

Emlékszem a Semmire Amit láttam, Mikor tükörré váltam... Ében vérben.

Ez vagy nekem te.

Éber létben Önmagam nézem, Az Idegent.

Csomó. – Görcs a vállamban. Hullám emésztett kötél, mi ma is visszaránt, kacagva kattog, konzervál. Mefisztó se tudja, hányszor buktam el, hogy romlásod miatt hányszor adtál el, Darabonként vagy csontonként – papírzacskóban.

Partium

Az idegem elbújtattam, S direkt előkerül, Hiába úsztattam Magam körül.

169

immáron mindennap gyászolunk BÍRÓ JÓZSEF

Prózai sorok

( – Szabolcs és … – ) - [ napra – nap belehalunk mindannyian ––––––––– családtagjaink barátaink ismerőseink s a mindőnk által nagyra becsült külföldi pályatársaink hiányába apránként belepusztulunk –––––––––

Török Laci Szőcs Géza Kátai Zoli Farkas Árpád Lawrence Ferlinghetti Fabó Kinga Dinnyés Jóska Gyulai Líviusz Felhős Szabolcs ––––––––– napra – nap belehalunk mindannyian ] : hiányukba apránként belepusztulunk ( 2021 )

170

Partium

HÍREK Elhunyt Zseliczki József

A kis haza gyászban van Június elsejére megemberelte magát a nap. Hosszabb mosolyt erőltetett szépséges arcára, a nyár helyett azonban – nemzeti kultúránk egészét felsebző halálhírek után – Kárpátaljáról is felszállt, és sorra látogatta meg baráti közösségünk tagjait a varjú: Meghalt Zselicki József. A rádió, a tv mit sem tud erről, ezért mondjuk mi, küldjük, üzenjük, hogy a kis haza gyászban van. Ösztöneink tiltakoznak a halál ellen, mi pedig kezdjünk el búcsúzni és emlékezni. „A földet izzadt tenyerembe vettem, sár lett belőle, az arcodra kentem. Sose voltál még ilyen gyönyörű!” – írtad valaha, az idők kezdetén. Ilyen magabiztosság és egészséges optimizmus csak egy elnöktől eredhet, mégpedig a Forrás Stúdió első és egyben utolsó elnökétől, akit Zselicki Jóskának hívtak. Mi, valamivel ifjabb, tapasztalatlanabb pályatársaid, felnéztünk rád, de nem az elnököt, hanem az éltesebb, a kisvárosi létben is tapasztaltabban mozgó barátot értékeltük benned. De kiérdemelted figyelmünket a „Hogyne volnék már adósa” kezdetű szókimondó, számonkérő verseddel, amelynek Tiszatáj-beli változatát kön�nyen felfedhető rejtéllyel L. I.-nek, azaz Leonyid Iljicsnek ajánlottad. A szilánkszerű verssorok végighasítottak a szovjet valóság felszínén és mélyen beálltak az illetékes körmök alá. Ezt erősíti meg az utolsó köteted előszavát vállaló Tóth István is, amikor pályakezdő költőként vagy több évtizedes tanári tapasztalattal fogalmazott verseidet a hetvenes-nyolcvanas évek kisebbségi küzdelmeinek lenyomataiként tartja számon, s az összegzést azzal tetézi, hogy a 21. század elején e lenyomatok feladata az emlékeztetés. Te csak emlékeztess, Jóska, egykori önmagunkra, de arra a csontra aszott alakra is, amivé utolsó órádban lettél. Tudtad Te ezt, már huszonévesen is megírtad, hogy halvánnyá halódó őszöd lesz a siratód, s azon az őszön csapsz fel majd halottnak. Hol van még az az ősz, Jóska, hisz a nyár csak épp elkezdődött. De nem vitatkozom Veled, mert Te ettől kezdve már mindent jobban tudsz. Tegye áldottá nyugodalmadat az Úr, kezeskedjen érte a szeretett Latorca és a sokat tapasztalt ungi föld! Az EGYÜTT Szerkesztőbizottsága nevében: Vári Fábián László

Partium

171

Az I. Nemzetközi Rimay Fesztivál Sárospatak adott otthont annak a többnapos költőtalálkozónak és konferenciának, amelyet a Rimay János alapítvány szervezett magyarországi és külföldi alkotók részvételével. A találkozó díszvendége a bánsági születésű, irodalmi Nobel-díjas írónő, Herta Müller lett volna, ám a vírushelyzet miatt sajnálatos módon nem tudta vállalni a részvételt. A fesztivál határon átnyúló programokat is kínált. Alkotói delegáció látogatott el Szatmárnémetibe és Beregszászba is. Emellett Tokajban, Szerencsen és Kisvárdán is voltak nyilvános rendezvények. Egy antológia is megjelent a 15 meghívott külföldi és 15 magyar szerző alkotásainak felhasználásával.

Az I. Nemzetközi Rimay Fesztivál szervezői és díjazottjai: Balázs F. Attila fesztiváligazgató, Tóth László, Laura Garavaglia, Alicja Kuberska, Serfőző Simon, Vári Fábián László és Papp Ferenc, a Rimay János Alapítvány elnöke

172

Partium

Márai Sándor-díjban részsült Nagy Zoltán Mihály kárpátaljai író

József Attila-díjat kapott Medvigy Endre irodalomtörténész

600,-Ft