Partium 2021 Tavasz by NoVoPa

Balassi Bálint-emlékkarddal tüntették ki Kürti László költőt (MTI/Rosta Tibor)

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXX. évfolyam, 1. szám, 2021. tavasz SZERZŐINK Lőrincz P. Gabriella (Szanda) Ádám L. Attila (Budapest) Albert-Nagy Ákos István (Budapest) Marković, Radmila (Kishegyes) M. Fehérvári Judit (Debrecen) Antal Attila (Nyíregyháza) Molnár József (Vác) Besenyődi Judit (Szatmárnémeti) Mórotz Krisztina (Dénesfa) Bertha Zoltán (Debrecen) Oláh András (Mátészalka) Bíró József (Budapest) Péntek Imre (Zalaegerszeg) Czirják Árpád (Marosvásárhely) Petrozsényi Nagy Pál (Kecskemét) Csontos Márta (Szeged) Pósa Zoltán (Budapest) Csorba Piroska (Miskolc) Radnai István (Budapest) Cs. Varga István (Eger) Saitos Lajos (Székesfehérvár) Debreczeny György (Budapest) Sarusi Mihály (Balatonalmádi) Dinók Zoltán (Kecskemét) Szekeres Nóra (Budapest) Fecske Csaba (Arnót) Szili István (Székesfehérvár) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Szöllőssy Tibor (Nyírmada) Fellinger Károly (Jóka) Sz. Tóth Gyula (Budapest) Finta Éva (Sárospatak) Támba Renátó (Ózd) Filep Gergő (Mátészalka) Tarpai Zsóﬁa (Beregszász) G. Komoróczy Emőke (Budapest) Tóthárpád Ferenc (Kőszeg) Jahoda Sándor (Budapest) Tóth Olivér (Miskolc) Juhász Zsuzsanna (Budapest) Kaszás István (Székesfehérvár) Ványai Fehér József (Gyomaendrőd) Vári Fábián László (Mezővári) Kégl Ildikó (Miskolc) Zsirai László (Budapest) László Zsolt (Székesfehérvár) 1

A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre Afedő borítón Filep Gergő „Ébredő természet” című felvétele látható A lapbelsőt Filep Gergő fotói díszítik Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők: Elek Ottó (Nyíregyháza) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Szigeti Gábor (Budapest) Támba Renátó (Ózd)

Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com

A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525 2

Tartalom SZÉPÍRÁS Bíró József: Csupán szeret (vers) ........................................................... 5 Vári Fábián László: Útban Törökország felé, Képeslapok Genovából (versek) .......................................................... 6 Oláh András: A verseknek ajtót kell nyitni (Beszélgetés a 70 éves Vári Fábián Lászlóval) ................................... 8 Finta Éva: Horoszkópom idézem, A poézisről, Eperfaország királyának, Varjak, Világok legjobbika (versek) ......... 15 Fecske Csaba: Kopott képeslap, Körtefa-sirató, Ahol ott vagy, Síró tehén (versek) ............................................................................ 18 Lőrincz P. Gabriella: Döntések, Utazás (versek) ................................. 20 László Zsolt: Függőhíd a semmiben, Átszervezés (novellák) ............... 22 Pósa Zoltán: Húsvéti kehely, Mise és olajág, Jutalmad: öröklét (versek) ................................................................. 26 Saitos Lajos: 152. zsoltár, Nagyhéten, Húsvét előtt és után, Klímaváltozás (versek) ..................................................................... 29 Fellinger Károly: Imádság, Láthatatlan szem, Elég, ha, Fohász, Durranás, Hazafelé (versek) .............................................................. 31 Debreczeny György: csak egy kormozott fehér üveg, folyvást fojtogatott, fehér ponyva előtt (versek) ............................... 32 Zsirai László: Aggódás nyara (szonettkoszorú) .................................... 36 Juhász Zsuzsanna: Függőágy, Rózsabálna, Örökösnő (novellák) ........ 40 Kégl Ildikó: madarak és anyák, avashegyi mese (versek) ..................... 44 Antal Attila: Orpheusz jelenkori álma Eurüdikéről, Városszéli világunk odalett (versek) ................................................. 46 Csontos Márta: Dilemma, Radnóti a tündéri lánynak, Útkereső (versek) .............................................................................. 48 Kaszás István: Hófehérq (novella) ....................................................... 51 Mórotz Krisztina: Dobok (vers) ........................................................... 54 Radnai István: Átlátszó időfólia, Látszatok, Kilátás az ablakomból, Ébredés téli reggel (versek) ......................... 56 Ványai Fehér József: Bánomkert, A kirángatott pillanat (versek) ........ 58 Molnár József: A kapus, A megalkuvó istenek közt (versek) ............... 59 Radmila Marković: Téged keres! (novella) ......................................... 61 Csorba Piroska: Ki bont ki? Megismerhetetlen, Ő, Csak a felület (versek) ...................................................................... 64 M. Fehérvári Judit: Kiszínezve, Alkonytalanul (versek) ..................... 66

Partium

Jahoda Sándor: szolgálatban, emberi dolog (versek) ........................... 69 Petrozsényi Nagy Pál: Miatyánk, ki vagy a Mennyekben (novella) .....70 Tóthárpád Ferenc: Itt vagyok honn (vers) .......................................... 73 Szekeres Nóra: Bőség, Tér-iszony (versek) .......................................... 74 Tóth Olivér: Hegyeim felett, Tévedsz, Szoktattam szívemet (versek) .. 75 Dinók Zoltán: Az aranytoll (novella) ................................................... 78 TANULMÁNY Cs. Varga István: „... a létfontosságú megértés jegyében:” (A szomszédnépek nemzeti himnuszairól) ......................................... 80 ÉVFORDULÓK Bertha Zoltán: A magyar „literatura sacra” tudós misszionáriusa (Cs. Varga István 75) ......................................................................... 89 SZILÁNKOK Péntek Imre: Tűnődő jegyzetek ........................................................... 93 Sz. Tóth Gyula: A tanár naplójából (Visszaszámlálás) ......................... 97 Sarusi Mihály: Mózeshitűek minálunk .............................................. 101 Szölőssy Tibor: A fekete bárónő ......................................................... 107 Czirják Árpád: Balkán ....................................................................... 111 Szili István: Tizenkét hónap (1-3.) .......................................................123 SZEMLE G. Komoróczy Emőke: Kelemen Erzsébet Pillangók című vizuális kötetéről ................................................... 128 Oláh András: A padlástérben – avagy kis magyar kor- és kórtörténet ........................................... 134 UNITÁRIUS SZEMMEL Támba Renátó: Úrvacsora ................................................................. 136 Ádám L. Attila: Heltai Gáspár Háló fordítása (1570) a „Sanctae Inquisitionis Hispanicae Artes” (1567) új (latin-angol) kritikai kiadása (2018) tükrében ............................. 138 Albert-nagy Ákos István: Kislányomnak a magyar szabadság ünnepének hajnalán ........................................................................ 154 Felhős Szabolcs: Szoboravatás ........................................................... 157 KOPOGTATÓ Tarpai Zsóﬁa: Uram, Beregszásznak (versek) .................................... 159 Besenyődi Judit: Névnapomkor (vers) ............................................... 161 HÍREK ..................................................................................................... 162

Partium

Szépírás Bíró József

CSUPÁN SZERET

( – emlékezés Gazdag Erzsire – ) : aszerinti időpontban érkezem felolvasok anyukásan kedves : kérdez mosolyog válaszolok következő találkozásunk már : o da át le szen

Filep Gergő: Ölelkező keréknyomok

Partium

Vári Fábián László

Útban Törökország felé (1717. szeptember 17-21.) Mindkét hazából kiárvulva, csak hitünkben töretlenül, lelkünk holdfehér vásznaira Isten árnyéka nehezül. Alattunk reménnyel ringó gályán pogány föld felé futunk, hol a Patróna glóriáját ölti magára jó urunk. Otthon zsibbadást hord az ájer, a vetést véreső veri, elhullatják virágaikat az akasztófák ágai. Hatalmas hittel hisszük mégis: hamarost lesz majd visszaút, és a tengertől visszakapunk lobogót, várfalat, falut.

Hasítsd meg, Uram, az egeket, kell most nagyon az áﬁum! – Végtagjainkba szegeket veret az evangélium. S mert Pilátus kezeit mossa, álmain csak átsuhanunk, de az árbockeresztről újra feléd fordul ábrázatunk...

Vágyódik ezért a szemgolyó a gyertyafényhomály után, verejtékezve áll a kéz a körbevándorló kupán. S mikor minden vérlobbanást testmeleg indulat hevít, daccal reccsenti szét a szó a fogak porcelánjait:

Eljő, ím, újbor ünnepe is, Úr asztalánál nem várnak ránk. Szánk szögletén csöndes patakban szakadni kezd a Miatyánk... Ármányos félhomály szállja meg a hajósok szemgödreit. Sodorják felénk a fellegek Drinápoly karcsú tornyait.

Partium

Képeslapok Genovából *** Ma reggel pártában jön fel a nap, felveszem én is ünnepi arcom. Egy nőstény szellőcske bokámba kap, sikong, s tovairamlik a parton. A Régi Kikötő bulira készül, az ifjak már tűzzel töltekeznek. Csak szépítkezzetek, tündérarcok, dús örömre fel, ti tündértestek! *** Bár lángszórók mohognak az ég alatt, a szűk utcákban örök az árnyék. Rám szemközt négy büszke maszáj halad: Genova helyett Kenyában járnék? A sarkon bizsu-kalmár fordul elém, fogsorát villantja, magas a kedve, s előttem a döner kebabos út Egy reggel majd csadorban kel fel a nap, hűtő-mágnessel van kikövezve. s arcunk rózsája akkor vált fehérre. Felszisszen Kolumbusz a pálmák alatt. *** Don Cristoforo, imához, térdre! A felhők alól megláttam a tengert – Megrázkódik a nagy monumentum, csak úgy szikrázott rengeteg teste! De színe, Istenem, akárcsak szemed, az admirál' márvány térdei törnek… S megindulnak az inka városok, hibátlan-kék és tiszta lehetne. egünkre sötét nyilak röpülnek. Ehelyett torzszülött szemétszigetté verik a szennyet a hullámok össze. *** Sirályok szállnak rá, s vágyakoznak A kalibrált szájú próféták jelzik: a fészekdajkáló part-meleg löszre. a pohárban ismét habzik az oldat, és repülőszőnyeg-kötelékek *** blokkolják körbe az uniós Holdat. A vezér aztán a Földnek fordul, s felzúg a radar-rengeteg erdő. Ember, a földre! S te lóra, Uram, ha még hiszed, hogy országod eljő!

Partium

Oláh András

A verseknek ajtót kell nyitni (Beszélgetés a 70 éves Vári Fábián Lászlóval)

(Kovács László felvétele) Nem tudom, hallottad-e, de levéltári adatok alapján hetven évvel ezelőtt pont a születésnapodon ülésezett az MDP Budapesti Pártbizottsága – ahol a jegyzőkönyv szerint Biszku Béla beszámolójához Mező Imre egyebek közt azt a véleményt fogalmazta meg, hogy „általános probléma a tűzoltók politikai nevelése.” Mintha megérezték volna, hogy valami parázslani készül. Mindezt azért említem, mert alighogy megjelentél az irodalomban, máris fáklyát ragadtál, tüzet gyújtottál. Egyetemistaként részese voltál ugyanis a Forrás Stúdió megalapításának, amivel mindjárt a politikai ﬁgyelem középpontjába kerültetek. S a végén – egy József Attila-i fordulattal – téged is kicsaptak az egyetemről. Hogy is volt ez? Ez aztán eredeti indítás! Soha eszembe nem jutott utánanézni, mivel lélegzett születésem idején a magyar vagy akár a szovjet belpolitika, ezért köszönöm, hogy most megtetted helyettem. Ezzel meg is zörrentetted azt a régi harasztot, amelyből előugorva Biszku és Mező elvtársak a társadalom politikai nevelését, annak mielőbbi, számukra megnyugtató megoldását teszik szóvá. De hogy miért pont a tűzoltók kapcsán? Bizonyára ők kerültek a sorra. Gyermekkoromban valóban kacérkodtam a tűzzel, s egyszer-kétszer gyújtogattam is, de aztán lehiggadtam valamelyest. Sokáig azt hittem, engem nem érdekel a politika, de rá kellett ébrednem, hogy a puszta létezésünk maga a hamu alatt parázsló politika. 1967 nyarán a Közel-Keleten tört ki – hirtelensége miatt bennünk is vihart keltő – háború, Csehszlovákia '68-as szovjet megszállása pedig – ekkor lettem egyetemista – egyenesen '56 sebeit fakasztotta fel bennünk és bennem. Magyarságtudatom Ungváron szerzett barátaim társaságában (S. BenedekAndrás, Kovács Vilmos, Fodó Sándor), a körülményekhez képest a lehető legjobb iskolában teljesedett ki, 8

Partium

s ettől kezdve és ebből eredően a költészetben is fontos kérdéssé tettem, hogy anyanyelvemen anyanyelvemért, megtartó közösségem szájával szóljak. A Forrás Stúdió fiataljainak egy része mentorunkkal, Kovács Vilmossal az élen, nagyon hamar magára vonta a helyi irodalompolitika irányítóinak figyelmét, s ők, hogy csírájában fojtsanak el minden lehetséges lázadást, átnevelésünk szándékával próbáltak elébe menni a várható fejleményeknek. Büszkeségünk és merőben más esztétikai elveink miatt azonban nem voltunk alkalmasak a behódolásra. Erre az elutasításra a Kárpáti Igaz Szó 1971 augusztus 20-i számában kivégzéssel felérő ideológiai bírálat érkezett válaszul, amely a teljes Kárpátalja magyar értelmiségét felháborította, és ezzel mellénk állította. Így esett, hogy egyre inkább formálódó polgárjogi mozgolódásunk és magyarországi folyóiratokban megjelenő verseim összevont bűnével vállamon 1972 januárjában kicsaptak az ungvári egyetemről. Májusban kézhez kaptam a szovjet hadsereg behívóját, és két esztendőre ki lettem vonva minden további mozgolódásból. Egyébként mi indított el az irodalom irányába? Valahol nyilatkoztad, hogy édesapád sok verset tudott, ezeket gyakran mondogatta nektek. Néhányat akkor meg is tanultál. Innen datálható a versszeretet? Már kisgyerekkorban is szokatlanul élénk képzelőerővel bírtam, a mesékre, hiedelemtörténetekre, amelyekből varrónő nagyanyám konyhájában kisebb csokorra valót gyűjtögettem, midig hegyes volt a fülem. Lágert járt apám a polgári iskolából sok szívhez szóló versemléket hozott magával, s időnként, ha az alkalom engedte, csak úgy, mintha magának mondaná, átszellemült tekintettel szavalni kezdett.Aláz, amely lelkét és arcát is fűtötte ilyenkor, rám nézve ragályosnak bizonyult. Később iskolai olvasókönyvének elrongyolódott maradványaiban leírva is megtaláltam ezeket a verseket, s így alakult ki köztünk a kölcsönös ragaszkodás. Az egyetemről való kizárást követően többéves szilencium következett. Hogyan sikerült visszaverekedned magad az irodalmi életbe? Az a többéves szilencium, ha utánaszámolok, úgy nyolc esztendő lehetett. Az eltelt évtizedek távlatából ma már meg tudom állapítani, hogy nekünk, egykori Forrástagoknak nagyobb volt a hírünk, mint akkori alkotói értékünk, de egyes magyarországi irodalmárok (Kiss Ferenc, Ilia Mihály, Szakolczay Lajos, Varga Lajos Márton) jó szívvel, segítő szándékkal voltak irántunk, rokonszenvük jeléül a magyar sajtóban többször hírt adtak rólunk. Ha Budapestről tekintélyesebb írókollégák, újságírók érkeztek Kárpátaljára, ők is érdeklődtek irántunk a megye kultúrpolitikai illetékeseinél. E tekintetben egyfajta teherré kezdtünk válni a hatalom számára, ezért úgy döntöttek, hogy maguk kezdeményezik visszaépülésünket a kárpátaljai magyar irodalomba. 1978-79ben a Kárpáti Igaz Szó munkatársai megkerestek bennünket (Fodor Géza, Zselicki József és magam), és közölték, hogy nyitva áll előttünk az út, de írjunk a pártideológia elvárásai szerint, s járjunk el a hatalom által támogatott, a Forrás helyett létrehozott fiatal alkotók József Attiláról elnevezett Irodalmi Stúdiójának összejöveteleire. A megkereséseket az Igaz Szó főszerkesztőjével való tárgyalás, és a versek tartalmát érintő alkudozások követték. Akadt köztünk, aki engedett az ígéretekkel járó kísértésnek, de az nem én voltam. Ennek ellenére hamarosan jött egy-két „ártatlanabb” versem a lapban, aztán nemsokára mégiscsak megindult az a csatorna – még a rendszerváltozás előtt. Verekednem tehát nem kellett az irodalmi jelenlétért, az idő és a vele járó változások lassan mindent helyre raktak.

Partium

Mit jelent számodra a szülőföld, mit jelent Kárpátalja, Tiszaújlak, Vári? Hogyan tudtátok megőrizni a nyelvet, az identitást? A szülőföld nagyon hamar magához tudja kötni az embert. A gyermek számára kezdetben a szülőház jelenti a biztonságot, de hamar felismeri, hogy az utca és a település, majd a szomszédos községek, a kistérségi központok is szerethető részei az őt befogadó környezetnek, ahonnan elszakadni – akárcsak hetekre, hónapokra is, nagyon nehéz. Hiányoznak a családtagok, a rokonok, a barátok, az ismerősök, hiányzik a megszokott, már a lélekben is jelenvaló szülőföld. Harmadik éve, hogy családi okok miatt feleségemmel Nyíregyházán élek, s a jelenlegi járványhelyzet miatt olykor hónapokig nélkülöznöm kell Mezővári lakóházunkat és a falut. Nem könnyű. Ha már nagyon vágyódom, nem Tiszaújlakra, hanem Váriba mehetnék. Ez nem azt jelenti, hogy Újlak már kevésbé érdekel. De ottani életem – ungvári tartózkodásom és sorkatonai szolgálatom idejét kivonva – csak nehezen tesz ki húsz esztendőt. Huszonöt éves koromtól Vári lakosának tartom magam, családom nagyobb része ma is ott él, ezért természetes, hogy haza – oda vágyom. Ám azt is bevallom, hogy egy heti otthonlét után már hiányozni kezd Nyíregyháza, a napi telefonkapcsolat ellenére is hiányoznak családom oda kényszerült tagjai. Én ezt is rendben valónak találom. A kérdés másik része az anyanyelv és a nemzettudat megtartására vonatkozik, megpróbálom a magam módján ezt is értelmezni. Már gyerekkorom évei alatt is többször kellett szembesülnöm az idegen hatalom „nyomorító” természetével. Hallgattam apám és a vele egykorú férﬁak lágerben szerzett tapasztalatait, amelyek kivétel nélkül a megaláztatásról és a túlélésről szóltak. Az idősebbek emlegették és siratták a szovjet fogságból soha vissza nem térő gyerekeiket és testvéreket, miközben az iskolában azok dicséretét kellett hallgatnom, akiktől minden nyomorúságunk ered. Otthonainkban a felnőttek gyakran fohászkodtak Istenhez, s az iskolában a tagadását kényszerítették ránk. Hivatali ügyintézés közben nem értettük az idegen beszédet, ezért előre néző és látni próbáló honﬁtársaink orosz vagy ukrán iskolára kárhoztatták gyerekeiket. Mire ráébredtek, hogy a magyar gyerek számára az idegen nyelvű iskola soha sem lesz miniszterképző, általában már késő volt. Minél inkább becsmérelték, gúnyolták az anyanyelvet, annál inkább ragaszkodtunk hozzá. Ez ösztönös reakció, természetes válasz minden nemzeti elnyomásra, amelyet a mai ukrán hatalom képviselői sem hajlandók megérteni. Kárpátalja a leghányatottabb sorsú vidék. Tartozott a Monarchiához, Csehszlovákiához, Magyarországhoz, Szovjetunióhoz, Ukrajnához. A Trianon utáni 100 év mégis azt igazolja, hogy az ott élő magyarság képes volt megmaradásra. Mostanában viszont riasztó dolgokat hallani… Hogy látod az ottani magyarság helyzetét? Most bizony, ukránok vagyunk, geopolitikai és állampolgári értelemben is. Az örökölt, a hozott alapproblémákon túl nem is lenne ezzel semmilyen gond, ha a befogadó ország népe tudomásul véve őslakosi státuszunkat, elfogadná és gyümölcsöztetné a velünk való együttélést. De Ukrajna történelme mindig is hányatott volt, nyugodt, békés fejlődést eredményező korszakai sohasem voltak. Itt-ott harminc esztendeje próbál helyezkedni, fennmaradni, de amint látjuk, egyre kevesebb eséllyel. Megéltmegszenvedett történelme alapján a testvéri orosz nép gazdasági és politikai közösségében lenne a helye, de ezt a lehetőséget csúnyán elrúgta magától. Függetlensége elnyerése óta, saját oligarchái fogságában vergődve képtelen volt kinevelni egy felké10

Partium

szült, felelős gondolkodású politikai elitet, amely kijelölné helyét és szerepét a világpolitika sokszereplős színpadán, s most segélytől segélyig lavírozva, minduntalan a nagyhatalmak pártfogására és katonai támogatására számítva, magát ugyanakkor erősnek mutatva fordul a saját nemzetiségei ellen. S hogy fogjuk ezt túlélni, mi, kárpátaljai magyarok? A nekünk címzett véres fenyegetéseket nem szabad túlzottan komolyan vennünk, de figyelmen kívül sem hagyhatjuk, mert nem lehet tudni, hogy a törvényes hatalom által megtűrten működő, fegyveres nacionalista szervezetek mire képesek. Ez a helyzet sokunkat megriaszt, hátrálásra, lépéseink átgondolására kényszerít. S ha hozzávesszük, hogy az utóbbi évtizedek siralmas gazdasági állapota sok honfitársunkat külföldi kenyérkeresetre, majd elvándorlásra kényszerített, be kell látnunk, hogy a csupán ebből adódó veszteségeink is súlyosak. De a vészharangot még korai lenne meghúzni. Vannak a túléléshez kipróbált vezetőkkel működő érdekvédelmi szervezeteink, iskoláink, egyházaink, kultúraápoló intézményeink, majd előbb-utóbb begyógyulnak a lelki sebek is, mert remélhetőleg velünk marad és megtart bennünket az Isten. Sokáig foglalkoztál népköltészeti alkotások (nemcsak magyar, hanem ruszin népdalok és népballadák) gyűjtésével is. Mi inspirált erre, és hogyan hatott ez a tevékenység a költészetedre? Aki a szép szó szolgálatára szegődik, annak tudnia kell, hogy az ember minden önkifejezési szándéka az ősidők óta velünk élő népköltészettől ered. Ezt – fiatal koromnál fogva, természetesen – én sem tudtam, amikor mesék, hiedelemtörténetek és népballadák gyűjtésébe kezdtem, mert elsős magyar szakos hallgatóként, alaposabb elméleti felkészítés nélkül, csoporttársaimmal együtt ezt kaptam feladatul. A gyakorlat hamar letelt, a teljesítéssel elszámoltunk, de előttem csak aztán jelentkezett a valódi, további gyűjtésekre ösztönző inspiráció. Ekkor már szinte csak a népballadára összpontosítottam, mégpedig minden Kárpátalján megmaradt típus, minél több változatának összegyűjtésére. Ebből az anyagból készült el 1986-ra a kárpátaljai magyar balladás könyv kézirata, de csak 1992-ben jelenhetett meg első ízben Ungváron. A kötet szerkesztése, a típusok rendszertani helyének meghatározása közben oda kellett figyelnem a velünk élő keleti szláv testvéreink, a ruszinok (ukránok) népköltészetére is. A vizsgálatból kiderült, hogy népköltészetünkben típusok, motívumsorok, nevek, geográfiai utalások tekintetében jelentős mértékű az egyezés. Ez olyan tény, amely népeink évszázadokon át tartó együttélésével, kulturális, gazdasági érintkezésének kölcsönhatásaiból következik, s ezt fenntartások nélkül, az elsőbbség elvének mellőzésével kell elfogadnunk. Kérdésedbe egy apró tévedés is bekerült, s ezt helyesbítve mondom, hogy én nem gyűjtöttem ruszin (ukrán) népköltészetet, de eléggé korán megszületett bennem az elhatározás, hogy a gens fidelissima népballadáit megszólaltassam magyarul. Ebből az anyagból adott ki a Magyar Művészeti Akadémia egy válogatást 2019-ben A kakukknővér címmel. A kérdés befejező elemére nem tudok kielégítő választ adni. Akik költészetemet vizsgálják, megerősítik, hogy a népnyelv, a népköltészet bizonyos nyelvi fordulatai mellett népköltési eredetű tartalmi elemek is jócskán találhatók verseimben, s amikor konkrét példák is felszínre kerülnek, belátom, hogy igazuk van. Ezt azonban nem szégyenlem.

Partium

A versek mellett két regényt is írtál. Mindkettő az általad megélt múltba visz vissza. Egyfajta emlékmentésnek szántad őket? Az ezredforduló táján gondoltam először a prózára, mert rájöttem (sokan mások is!), hogy a felgyülemlett élettapasztalatok némelyikének elmondásához a versnél tágabb keretek, szabadabb és rugalmasabb eszközök szükségesek. Ráadásul barátaim közül többen is nógattak a katonatörténeteim megírására, mivel indoklásuk szerint a téma Ottlik óta csak elvétve, s akkor is csak érintőlegesen került szépprózai feldolgozásra. S nem hanyagolható el az a körülmény sem, hogy én idegen (szovjet) mundérban húztam le – egyfajta büntetésként – a huszonnégy hónapból tizennyolcat az egykori NDK-ban. Akik odaküldtek, egyértelműen büntetésemre szánták, de én lehiggadva, megjózanodva, lélekben megedződve, megerősödve tértem onnan haza. Sokféle olvasói hozzáállással és értékeléssel találkoztam a Tábori postával kapcsolatban, de abban mindannyian egyetértenek, hogy a könyv jelentős mértékben hozzájárul a szovjet katonai mentalitás és a kaszárnyák belső életének megismeréséhez. A Vásártér az én kisgyerekkorom és a köröttem élő családtagok, rokonok, ismerősök történeteit dolgozza fel meglehetős részletezéssel és kíméletlen őszinteséggel. Az elbeszélt történetek hátterében jól érezhetően körvonalazódik a szovjethatalom szorításában vergődő Ugocsa megye magyarságának '50es,'60-as évekbeli helyzete. Ahogyan jelzed is, egyfajta emlékmentésnek szántam, de azt hiszem, a közelmúlt eseményeivel foglalkozó történészek is haszonnal forgathatják majd, ha szükségét érzik, hogy újabb kárpátaljai honismereti olvasókönyvet állítsanak össze. 2009 óta szerkeszted az Együtt folyóiratot. Nagyon sok kárpátaljai gyökerű pályakezdő alkotó útját egyengetitek. Hogyan sikerült fölkelteni a fiatalokban az alkotókedvet? Az Együtt szerkesztését Nagy Zoltán Mihálytól vettem át, s az addigi negyedéves megjelenésről hamarosan átálltunk az évi hat lapszámra. A folyóirat, mint korábban is sejtettük, vonzani kezdte az írással próbálkozó fiatalokat, akik elküldött írásaikhoz tanácsokat és útmutatást vártak tőlünk. Ezért a szerkesztőségnek helyt adó Európa Magyar Házzal közösen tehetségkutató pályázatokat hirdettünk meg, s a szép számmal jelentkező fiatalokat bevontuk különböző tehetséggondozó programokba, hogy némi rásegítéssel képezni és bátorítani tudjuk őket. Tehetséges, de kötettel még nem rendelkező fiataljaink közül többen Budapesten, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatóiként fejleszthették képességeiket, tágíthatták látókörüket, s közülük már többen (Lórinc P. Gabriella, Shrek Tímea, Marcsák Gergely, Kopriva Nikolett, Nagy Tamás, Kertész Dávid) kiadhatták első köteteiket. Ezzel párhuzamosan Beregszászban Csordás László fiatal irodalomtörténész barátunk létrehozta a fiatal irodalmárok Kovács Vilmosról elnevezett Irodalmi Társaságát, ahol időközönként összegyűlve az alkotás elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozva, stúdiómunkában közösen fejleszthették képességeiket. Egy 12

Partium

ideje az irodalmi rendezvényeknek, irodalmi karavánoknak, találkozóknak is ők a szervezői, házigazdái, s mert ﬁatalok, újabb pályakezdőket vonnak magukhoz. Íme a bizonyosság, hogy a mi nemzedékünk letűntével készülődik a folytatás. Számtalan irodalmi díjat és kitüntetést kaptál a pályád során. Csak néhányat említek: József Attila-díj (2003), Balassi Bálint-emlékkard (2004), Ratkó Józsefdíj (2007), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Arany János-díj (2011), Kölcsey-emlékplakett (2014), Salvatore Quasimodo-életműdíj (2015), Magyarország Babérkoszorúja díj (2017), A Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2020). Melyikre vagy a legbüszkébb? Amikor az alkotó ember díjat kap, munkája, művészi tevékenysége elismerésének tekinti, s ez jobbára így is van. Ma már számos szakmai, társasági és állami elismerés létezik, jutnia kellene mindenkinek, aki „szépet s jót írt”, s a díjak kurátorai szerint méltó rá. Első komolyabb elismerésemet, a Kilencek-díját 1983-ban kaptam, s boldogan vettem át, hiszen azoktól a pályatársaktól érkezett, akiknek éltem-haltam a költészetéért. Azóta teljes vitrinre való oklevelet, érmet, plakettet gyűjtöttem, de rangsort állítani köztük képtelen vagyok, s talán nem is illendő. Mindegyik értékes, kedves, akárcsak Jókai csizmadiájának gyerekei. Az egyik szép, a másik szorgalmas, a harmadok okos… Minden díjamról tudnék szeretettel beszélni, de ha mégis ki kell emelnem valamelyiket, én a Balassi Bálint-emlékkardot nevezném meg. Alapítói a legjobb érzékkel közeledtek annak idején a költői lélekhez, azt hiszem ma is, ez a leginkább magyar poétához illő elismerés. A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg válogatott verseid gyűjteménye (Koponyámban gyertya). Mesélj erről! Hogy született meg az ötlet? Milyen szempontok alapján válogattad össze a 100 verset? Az utóbbi három-négy esztendőben barátaim közül többen is mondogatták, hogy kiadhatnék lassan egy gyűjteményes kötetet. Beláttam, hogy a korom előre haladtával valóban közeleg ennek is az ideje. S bár nem írtam egyetlen olyan verset se, amely miatt restelkednem kellene, összesre mégsem gondoltam, legfeljebb egy válogatottra. Az Együtt szerkesztésével kapcsolatban voltak már, akik szóvá tették, hogy időnként túl szigorú vagyok a kéziratok elbírálásában. Igazuk lehet, mert az írás minősége mindennél előbb való. S ha egyszer másokhoz szigorú vagyok, legyek hát az önmagammal szemben is. Ez a szempont vezérelt, amikor a válogatásba kezdtem, de nem volt könnyű. Jobb ezt a feladatot szerkesztőre bízni, de én ezt is el szerettem volna kerülni. Hasraütésszerűen döntöttem végül a százas keretnél, mert ez még viszonylag kezelhető mennyiség, nem tántorítja hátra azt, aki kézbe veszi a könyvet. Ha azonban valaki mégis utána szeretne számolni, annak megsúgom, hogy a rövidebb, közös címmel bíró ciklusokat én egy versnek tekintettem, s öt tematikai ciklusba rendezve így jött ki a száz. A válogatáshoz Jánosi Zoltán, a Magyar Napló Kiadó Rádiusz könyvek sorozatának ötletgazdája írt nagyon alapos utószót, amelyet ez úton is köszönök Neki. Mesélj a terveidről! Mire készülsz? Legelsőben ezt a pandémiában telt, hosszúra sikeredett esztendőt kellene túlélni és kiheverni, kipihenni. Most egy kicsit a Veled is gyakorta együtt töltött, szeptemberi berekfürdői utószezonokra, az áldott hévíz ölelésére és feszültségoldó barátságára gondolok. A kényszerű semmittevés sokszor őrjítő tud lenni, s jutott ebből mostanában mindenkinek bőségesen. Az írásmunka tervezése nem volt rám jellemző korábban

Partium

sem. Ha volt megvalósítható ötletem, hozzákezdtem, de nem öltem magamat túlzottan. Különben az íráson kívül tisztes polgári foglalkozásomat is művelnem kellett, akárcsak Neked. Tanítottam jó negyven éven át, s ha a helyzet úgy kívánta, szülőföldem politikai életében is részt kellett vennem, mert a múltamat jól ismerő közösség ezt is elvárta tőlem. Amióta nyugdíjba vonultam, több az időm, többet tudok dolgozni, de kiemelt terveim most sincsenek. Nyugodt öregségre készülnék, de már látható, hogy ebből semmi sem lesz. Míg a politikai érdekek korábban többnyire a régiók szintjén üzekedtek, mára a globalitás színterén készülnek ama végső harcra. Hatalmas hullámok fognak összecsapni a fejünk fölött, s ha addig nem nevelünk kopoltyúkat, igyekeznünk kell, mert a tengerbe veszhetünk. A Jóisten az egyedüli, akiben még reménykedhetünk, aki az emberiség észre térítésével mindezt megállíthatja… A versek pedig, ha időnként még kopogtatnak, azoknak mindenképpen ajtót kell nyitni.

Filep Gergő: Zúzmarák 14

Partium

Finta Éva

Horoszkópom idézem Születésemkor a Vénusz meg a Merkúr őrizte Napomat. Aszcendensemben a Mars állt a Neptunusz és a Szaturnusz hídja között. Holdam magányosan a kettes házban másik felét azóta is kutatja. Uránusz átellenben Merkúrommal szegődne társamul, ámde oppozícióban s késésben is van, így csúszkál Halakba, Rákba, Nyilasba – értelmemmel csak Plútó bír el ki csendes munkával el fogja kísérni a Szűzbe. Szólhatnék Jupiterről de ő az Ikrekben váltogatja időmet és ujjával leginkább Istenre mutogat. 2020. 08. 23.

A poézisról A jó költő cingár marad hiába eszi a halat hiába eszi a meszet: jót írni csak gebén lehet. Pegazusom nyiszlett gebe üveghegyre szállok vele az ott az Olümposz maga ott nő a kopaszok haja. Serényleném tálentumom lelkem tüzével itatom anyanyelvemmel etetem hadd száguldozzon még velem! 2020. 07. 05.

Partium

Varjak tollasak, feketék, károgók, felszállnak távoli rétek, vetések suhognak szárnyukon, csőrükben krákog az ének. elnémult földeket lepnek el, túlélnek mérgeket, vegyszert, kipusztult énekesmadarak lakhelye általuk megtelt. mondják, hogy hírhozó madarak, jóslatuk elnémult átok. de párjuk mellett kitartanak a varjúféle családok. rabolnak, szétszed.nek, éberek, fészket is fosztogatnak. elfoglalják más lakhelyét, eszközben sem válogatnak. micsoda fekete társaság! tele a mező, a város. mindenütt ott vannak, fészküket hiába szedik szét mások. krákognak, kárognak élesen, beköltözik a tájat. csak az ornitológusok s az egykor volt sztánai lakos Kós Károly emelt nekik házat. kárognak fölöttünk irgalmatlanul mementói a gyásznak. 2019. 06. 03.

Partium

Eperfaország királyának (Emlékezés Körmendi Lajosra) Holtan hozni az évet kezdéshez nyomban a véget – Eperfaországban ennyi költőnek királynak lenni. Visszafelé az időben Petőﬁt költögetően kacsázni fel az egekbe varjak csőrét keresve. Kunbaba kunbaba mászik fel a világhegye-ágig zászlaja inge fehérje verset üvöltöz a szélbe. 2020. 07. 10.

Világok legjobbika Világok legjobbika ez, nem kételkedünk, Pangloss mester. Minden a helyére kerül, minden személy és minden rendjel. Te csak járd bátran sorsodat! Tévedj el végtelen tükörben! Majd rád talál a csábító, utadat simítgató őrszem. Maradhatsz helyben is, lehet, zátonyra fut a pártfogásuk. Egy angyalszárny mögéd kerül, s már nem vagy itt, és nem vagy másutt. Hisz megtalálnak minden térben, időben és dimenzióban. Asztráltested alámerülhet, vagy lenghet eget altatóan. 2020. 07. 09.

Partium

FECSKE CSABA Fecske Csaba

Kopott képeslap szelek csattogó vitorlái a tenger fölött a sziklán ólálkodó köd kiontott bele a sószagú táj még nem volt reggel mely ilyen durván követelően rontott volna rám az örökös morajlás a víz ahogy hátára veszi az eget és időt arcod folyton változó felhő eltűnik bárki lehetsz már arctalanul bolyongsz agyam meddőjárataiban kiüt rajtam a só viszketni kezd a bőröm a szívem így kapom vissza azt a régi hamvába holt nyarat fájdalmak régi ízét bizonytalan érzéseket

Körtefa-sirató kis sápadt földi hold ásít a kiskert sötétjében kivágták az elaggott beteg körtefát amelynek feltáskásodott kérge alatt férgek nyüzsögtek mohón mint vén szatír szemében meztelen zsenge szüzek béna ágaira tekeredett a szél és nyüszített éjszakánként apám idejében amikor még bőven termett minden évben kitartása szorgalma szívós öregemberé apám ideje elszivárgott mint léggömbből a levegő a két öreg hiánya fáj léket ütöttek az időn velem szemben élik világukat a nemlét szigorú világát viszonyunk ereje nem ernyed időtlen és kegyetlen 18

Partium

Ahol ott vagy szép lassan beesteledek lapockáim csonka szárnyak álmodják csak a röptömet örömét a szárnyalásnak csalódás szítja a vágyat az csábít ami nem lehet amit nem érsz el mint a fán pirosló almát a gyerek oda vágyni ahol ott vagy igazán mert ez nem szerep ne dőlj be a megszokottnak a múlt sarában hentereg

Síró tehén műtét után lesoványodott arca megnyúlt mint Greco alakjaié ijesztő előképeként majdani ábrázatomnak nem törődött magával erőszakkal vitték kórházba de a most született kisborjú sorsa nagyon is érdekelte kifaggatta asszonyát az ellés lefolyásáról a Kedves állapotáról gyerekkorunkban volt egy ilyen nevű tehenünk zsemleszínű jól tejelő jámbor jószág amikor szüleink eladták az istálló küszöbén ülve sírtunk utána most ez a későbbi Kedves bőg talán szeretett gazdája után

Partium

LŐRINCZ Lőrincz P. GABRIELLA Gabriella

Döntések Amikor ilyen távol vagy, Akkor jövök rá, hogy nem is lehetnél közelebb, mert nem engedem, Én vagyok távol tőled és magamtól is. Istent, hazát, családot akartam, és lett. Miért is ne lett volna? Csak társat nem akartam, Vagy nem eléggé, Vagy mindig másmilyent. Az elején az ember azt hiszi, hogy tükörbe néz, Miközben rá. Vagy azt, hogy ugyanazon test szemei ők ketten, Ugyanolyan világokat látnak a tárgyak rezgéseiben. Aztán nem hisz semmit, csak csókol, Vonattetőn, szénakazalban, mezőn, havas dombokon. Olyankor nem is eszik, nem is alszik, vagy, ha igen, annak sincs jelentősége. Nincs éhség, jóllakottság, sem kipihentség, sem valósan megfogható fáradtság. Nem is beszél, még az olyanok sem, mint én. Olyankor én is hallgatok. Nem szeretek ilyen távol lenni magamtól. Tőled sem, de ahhoz semmi közöm.

Filep Gergő: Ami mögötte van 20

Partium

Utazás Hogy kis vagy nagy szerelem leszel, még nem derült ki. Én nem tudom, milyen a kis szerelem. És nem szeretem, ha sírnak a lányok, S ha a ﬁúk sírnak, azt sem szeretem. Elhiszek most minden nyálas verset, Elhiszem a szavakat, ha hazudnak, akkor is. Én otthon leszek benned és te otthon lehetsz bennem, Egy néhánynapos csodaszerelemben. Három nap hát nekünk az esztendő, Utána gyorsan tovább megyünk. Ezt dobta a gép, csak semmi végtelen, Mondani kellene valami szépet, De nem teheted és én sem tehetem. Avilág épp a fején áll, Bár meglehet, hogy ez a rend, így nem fúj el az első szél, Nem éget a napsugár. Világok mozdulnak, tágulnak, összemennek, Nem ciki, ha éppen nem szeretsz. Te undok vagy bent én undok vagyok kint is, Vágyakozó szemű ﬁúk és lányok, Működő rozsdás rendszerek. Áldozati oltár, csupasz szívek ágakra aggatva. Mi csacska dolgokon nevetünk, Földönkívüliek, két utazó. Kis szerelem leszel meg nagy is. Elillanunk, mint a szavak. Érzéseinket feltöltjük a gépre És ott reszketünk a programok alatt.

Partium

LÁSZLÓ László ZSOLT Zsolt

Függőhíd a semmiben – Leoltanád a lámpát? – Miért? – Mert sötétben szeretek szeretkezni. – Na! Mi van? – Nem megy így sem. – Miért? Már nem kívánsz? – De, csak … – De, csak… De csak… Biztosan arra a félhülye Anettre gondolsz, pedig jobban lógnak a mellei, mint az enyémek, hiába ﬁatalabb jóval nálam, és vállán az a tetoválás olyan, mintha a tükörtojásba köptél volna! De mindegy! Adjál legalább egy korty vizet! – Miért? Szomjas vagy? – Nem, csak kiszáradt a torkom. –Akkor fel kell kapcsolnod a lámpát. – Hát ez nem igaz! Olyan vagy, mint az anyád! –Anyámat ne emlegessük! Jó? – Rendben.Akkor legalább próbáljunk meg aludni. Ez sem ment egyiküknek sem. Hol a hűtő zúgott hangosan, hol a csövekben áramló víz bugyborékolt. – Tudod mit? Sakkozzunk. – Te nem vagy normális, ha hajnali egykor még sakkozni akarsz! Mégis beindult a játék, sőt, többszöri visszavágóra is sor került. Lassan kivilágosodott. Gyorsan rendbe tették magukat. Mint mindig, összecserélték a fogkeféket, fogasokat, elszívtak egy cigit gyorsan lefolyatott kávé mellett és beindult a verkli, a meló. Darált a malom, a mindennapok malma. Ettől kezdve minden éjjel sakkoztak. Szerencséjük volt, mert mindig más nyert, így az esélyek egymás mellett futottak, mindig kiegyenlítődtek. De jöttek a bajok. Elromlott a hűtő, majd a mikrohullámú sütő mondta föl a szolgálatot.Amosógép beállt, csapágyas lett. Minden elromlott, és egyszerre, ahogy ez lenni szokott. Az éjjeli sakkjátszmák azért folytak tovább. Sokat vitatkoztak a gyermekvállalásról. Mind a ketten szerették volna, ha családként működhetnének tovább, de a minimálbérrel és tizenkét órás munka mellett az albérletben reménytelennek tűnt az egész. Az öreg szülők vidéken éltek, éppen, hogy csak állékony parasztházaikban, vályogos falakkal, merev ragaszkodással a kertecskéhez, egypár tyúkocskához, életmódjuk azon hitében, hogy ami megvan, azt értékelni kell, azzal dolgozni kell. Bár tudták, hogy ez az önámítás csak arra jó, hogy szokásaikat napról-napra követhessék, kiélt idejüket kitölthessék valamivel, amit elődeiktől örököltek. Van valami… két maréknyi krumpli, egy-egy tojás… és rengeteg meló naponta, szinte a semmiért. Teszik, mert úgy gon22

Partium

dolják, hogy tenniük kell. A fiatalok számára ez egy letűnt világ, visszazsugorodott vidék, befagyott paraszti lét mikro-zárványa, és már nem tűnt számukra vonzónak. Ment, ment mindennap esténként a sakkjátszma. Sikerként érte őket egy-egy munkahelyi jutalom, amiből visszapótolhatták a mikrohullámút, a hűtőt, és a mosógépet is sikerült megjavíttatni.Az elmaradt bérleti díjat éppen karácsony előtt sikerült megadni, így maradt egy kevéske pénz ajándékra is. A sakk továbbra sem maradt el, és egy döntetlen visszavágó után, minden lámpát égve hagyva, hatalmasat és vadul szeretkeztek. Mindig jött a sakk, és az őrült szeretkezés. Várták már a gyermekáldást is. Talán, ha örökölnek vidékről az idős szülők után, akkor meg lehet teremteni egy önálló életet itt a városban is. Terhes-teszt, teszt után, de semmi… és vizsgálatok mind a kettőjük részéről, mert a termékenység kettős dolog. A tesztek azt igazolták, hogy mind a ketten terméketlenek, gyereknemzésre képtelenek. Ez a bizonyosság mind a kettőjük életét bekeserítette. A sakkjátszmáikat abbahagyták. Sikerült saját lakáshoz jutniuk, de hiányzott belőle az utódlás, a babavárás boldogsága, és elváltak. Külön-külön járták útjaikat, nem voltak kíváncsiak egymásra.Aférfi egyre többet tartózkodott lakása erkélyén, ahonnan belátta a város egy nagy részét. Sokat tanakodott múltján, jelenjén és jövőjén is. Soha nem jutott el sehová, soha nem ért számára véget semmi, magtalanul, és volt feleségének meddősége állandóan feszített állapotban tartotta emlékezetét. Nem szerette a csöndet és a zajt sem. Idős szülei sorvadt paraszti élete is nyomtalanul elhalt, csak a falusi temető sarkában kialakított kicsi sír fatáblája szólt róluk. Egyik reggel a nyári, hajnali napsütésben az erkély sarkában feszülő pókhálót valami csillogás fedte be. A pókháló évek óta feszült abban a sarokban, mégsem söpörte le, mégsem bántotta, a pókháló éveken keresztül egyre nagyobb lett és egyre erősebben fogta be a sarkokat. Most tündökölt a fényben! Nézte, bámulta, és a szálakon át átlátott a szomszédos ház erkélyeire. Vele szemben ott állt az egyik erkélyen egy nő, fehér ruhában, talán még pizsamában. A nő tág karmozdulatokkal intett felé, majd bement a lakásba. Pár pillanat múlva megcsörrent telefonja. Egy női hang kellemesen búgó altban közölte vele: – Már régóta figyeltelek innen, az erkélyről. Telefonszámodat a munkatársaidtól kaptam meg, és szinte már mindent tudok rólad. Hasonszőrű elvált nő vagyok, és így távolból úgy gondolom, hogy akár találkozhatnánk is. Csak egy mániám van, nagyon szeretek sakkozni! A férfi azonnal igent mondott. Visszament az erkélyre, intett újdonsült ismerősének, talán leendő kedvesének. Belenézett a pókhálóba, és úgy látta, mintha az egy függőhíd lenne. Igen, egy fényes függőhíd a semmiben…

Partium

Átszervezés Tóth Gyula húsz éve dolgozott a cégnél. Szerényen élt, hátralévő éveit számolgatta már a nyugdíjba vonulásig. Nem azért mert belefáradt és fásulttá vált volna, de egyre többször gondolt unokáira, akikkel eddig nem sikerült igazán családbarát viszonyt kialakítania. Szerette amit csinált. Munkatársaival középvezetőként is korrekt, szinte baráti kapcsolatrendszert sikerült kialakítania. 57 évesen már néha papizták, öregezték a fiatalabb munkatársak, de velük is atyáskodó, tegező viszonyban állt. A hét utolsó munkanapja volt, péntek. A munkaidő pénteken két óráig tartott. A munkahelyi szobaleltárban szereplő húsz éves óra már 13 óra 55 percet mutatott. Gyula elkezdett hazafelé készülődni. Átnézte naptárját és iratait, nehogy félbe hagyjon valamit a hét végére. Bőrtáskájába bepakolt mindent. A bőrtáska, ami immáron szintén húsz éves volt. Születésnapjára kapta a gyerekeitől, amikor itt először munkába állt. Még egy utolsó körbetekintés, és indulás haza, hiszen péntek délután beindul a nagy bevásárlás hétvégére, hogy legyen választható, változatosnak tűnő ebéd, ha jönnek a gyerekek. Kezét az irodája ajtajának kilincsére tette, ekkor a telefon megszólalt. Felvegye? Ne vegye fel? Pontban két óra volt. Lévén pedáns és fegyelmezett munkaerő, felvette a telefont.Atelefonból Géza, közvetlen főnöke hangja recsegett: – Szervusz, Gyulám! Nem akartalak zavarni, így hétvége előtt, de talán még jókor hívlak. Tudom, hogy a hétvégére készülsz, és várod a gyerekeidet, unokáidat. Csak annyit akarok közölni veled, hogy vár egy boríték a fiókomban és hétfőn reggel nyolcra várlak, hogy át tudjam adni. Csak ennyi. Egyébként jó hétvégét, és jó unokázást! Szevasz! Gyula leejtette a telefonkagylót és kisietett az irodából. A hétvége gyötrelmes volt Gyula számára. A vasárnapi ebéd készítésében nagyon nyeglén tudott közreműködni. Felesége nyugtatgatta, megértően próbálta figyelmét másfelé terelni. Ismerte férjét, tavaly volt kereken harmincadik házassági évfordulójuk. Gyulától egy szép ezüstgyűrűt kapott ajándékba, és életükben először kettesben pezsgős vacsorát tarthattak. Tudta, hogy Gyula erre az alkalomra legalább egy évig spórolt zsebpénzéből. Még az éves horgászjegyét sem váltotta ki, hogy erre az eseményre tudjon félretenni. Gyulát a horgászaton, olvasáson kívül semmi nem érdekelte, nem kötötte le igazán. Csak a család és a munkája, munkahelye, amit tisztelt, becsült és jutalmak nélkül is szerette. Kihívásnak tekintette mindazt, amit el kellett látni, lojálisan és megnyugtató módon. Most meg valami probléma, gond lehet? Rosszul töltötték az éjszakát. Gyula csak hánykolódott az ágyban. És elmúlt a hétvége. Gyula Gézánál, közvetlen főnökénél kezdte a reggeli munkabevetést. Szerette Gézát, annak ellenére is, hogy legalább tíz évvel fiatalabb volt nála. Bízott benne, tisztességes, korrekt vezetőnek tartotta. Géza tárt karokkal fogadta Gyulát. – Gyulám! Te jobban nézel ki, mint Silvester Stallone, bár nem vagy a Kobra, de még talán az is lehetsz. A borítékod itt van, nem fogsz neki örülni, de szerintem nem olyan nagy „gáz”... Gyula a pár soros levelet gyorsan olvasta végig, majd a tárgyalóasztalra ejtette. Felmondtak neki. 24

Partium

– Gyulám! Tudod, hogy átszervezések folynak. Fiatalítani kell. Tudom, hogy még hét éved van a nyugdíjig, de lesz két hónap felmondási időd, és kapsz legalább egy évi végkielégítést. Ha mindent összerakunk, lesz két éved és marad még egy gyenge ötös a nyugdíjadig. Több diplomád van, ezt az öt évet meg tudod oldani. – Gézám! Tudod, hogy cukorbeteg vagyok, és mindig számíthattál rám, még a rendkívüli időkben is. – Gyulám! Ez van!Adöntést nem én hoztam, de egyetértettem vele. Gyula már sosem fogja megtudni, hogy hogyan és milyen állapotban hagyta el főnöke irodáját… Géza végiggondolta jelenetüket. Sajnálta Gyulát és félt az elkövetkezendő hónapoktól is, hiszen Gyula valóban jó munkaerő volt, pótolni nem lesz könnyű. Egyébként nem értett egyet a döntéssel, csak azért bólintott, hogy továbbra is lojálisnak tűnjön a legfelsőbb vezetés felé. Amúgy sem érdekesek ezek a munkahelyi érzelmek, mert minden ember pótolható. Gyula majdcsak elvegetál. Ilyen döntések esetén nem az ember a lényeg, hanem a cél, a realitás. Kellenek a változások, még akkor is, ha valami jól működik. Géza legyintett egyet és maga elé húzta a titkárnő által előkészített iratokat, és arra gondolt, hogy a hétvégén kerti partit tartanak, ahová meghívták a szomszédokat is. Ezért kérteAdélkát, a titkárnőt, hogy készítsen neki listát a szükséges beszerzésekhez. Géza már régóta elvált, egyke férfiként élt a világban, jó jövedelemmel, biztos háttérrel. Egyedüli gyerekként jó kis örökséggel, biztos lábakon állt. Titkárnőjét, Adélkát nagyon vonzónak tartotta, ráadásul, mint fiatal özvegy a kapós esetekhez tartozott. Gézának számtalan magánügyében is részt vállalt.Ahétvégi partira is szívesen fölvállalta, hogy segít neki. Egyébként is jó, ha egy csinos, intelligens nő segédkezik ilyen helyzetekben, ahol a kevésbé ismert szomszédokkal kellene összejönni. A parti jól indult, a vendégek mindannyian „jó fejnek” tűntek. Adélka tündökölt. Géza időnként megszorította kezét, és csípőjéhez érve valami érzéki bizsergést érzett. Mint két mágnes, vonzották egymást. Ígéretes volt ez a nap. Adélka semminek sem állt ellen, és mint háziasszony beékszerezte a szépen gondozott pavilonos kertecskét. Géza már az estére gondolt ésAdélkára, mint vadász, a becserkészett gyönyörű vadra. Szeletelték a hozzávalókat a grillezéshez, a vágódeszkán mindenféle zöldség, nagyon jó minőségű tarja és friss parasztkolbász kupacai várták a feldolgozást. Az egymás között fellobbanó vágyat csak fokozta, hogy Adélka időnként Géza arcába lehelt, és falatkákat tett kóstolás ürügyén a szájába. Géza nagy, drága és nagyon jó minőségű japán késével éppen a maradék szeleteket nyesegette, amikor felvisított telefonja. Adélka, kissé zsíros kezével tolta Géza elé a mobilt. Géza kiejtette kezéből a kést. A kijelzőn a nagyfőnök neve jelent meg. A nagyfőnök erőteljes, mély és határozott hangját adta magából a szolgálati telefon. – Gézám! Remélem szép a hétvégéd, és azt kívánom, hogy az is maradjon. Elnézésedet kérem, hogy szombaton zavarlak, de a munka, az munka. Csak annyit szeretnék veled közölni, hogy hétfőn reggel nyolc órára várlak az irodámban. Van számodra egy boríték a fiókomban…

Partium

Pósa Zoltán

Húsvéti kehely Az utolsó éjen Kenyerét megtörte Jézus, Isten ﬁa Vele egylényegű Lelke és magzata Abort földi apja József a derék ács Kelyhébe csurgatta Tanítványainak Mindkettőt átadta Vegyétek, egyétek Mert ez az én testem Vegyétek, igyátok Mert ez az én vérem Így emlékezzetek Holnap eljövendő Kereszthalálomra Föltámadásomra Is összegyűljetek S ünnepeljétek ALélek érkezését Borral és kenyérrel Testemmel, véremmel Mártír Megváltónkat Másnap már siratja Akereszt tövében Földi édesanyja Áldott Szűz Mária Föltámadásáról Vitte az örömhírt Magdalai Márta

Ám eközben eltűnt József ácspohara Halhatatlanságunk Földi hordozója Egy elszánt zarándok Szent Grál kegyhelyére Pelso mellékére Földvárra elhozta Avalon szent kelyhe Krisztus véredénye Örök élet vize Próféták élénye Eljöttél Földvárra Magyarok honába Kárpát karélyába Megváltást hirdetni Azóta Magyarhon az Igéret Földje Amagyar az Isten Kiválasztott népe

Partium

Mise és olajág Nagypéntek deleje Körmenet ereje: Aszentség ideje Hétfőn locsolkodás Vérbő pajzánkodás Huncut piros tojás Mise és friss virág Óbor és olajág Így teljes a világ AFöld szíve dobog Mágneses tűz ropog Bolygónk lélekcsokra Aszeretet bokra: Adicső Nap minden reggel Leszámol a holdsereggel Elűzi a csillagokat Árva Földnek utat mutat Jelzőfényt is borít rája Ahúsvéti Nap sugára Feltölti az üres lelket Betölti a tágas völgyet Ránk testál királyi széket Ébreszti a magyar népet Mennybolt izzó ékessége Jöjj dicső Nap Isten fénye

Partium

Nagypéntek ereje Körmenet ideje: Aszentség deleje Hétfőn piros tojás Huncut locsolkodás Vérbő pajzánkodás Mise és olajág Óbor és friss virág Így kerek a világ

Jutalmad: öröklét Aszó minden előtt Hús-vérré testesült Atya, Fiú, Szellem Minden erős jellem Szívébe költözött Húsvéti Báránynak Színébe öltözött Vállalva üldözést Világi szenvedést Ám Isten megjelölt Minden kivettetést Lelki vesszőztetést Viselő földi lényt Kit a sátán gyötört Aki megváltónkért Keresztre feszített Halálba kergetett Pokolba leszálló Onnan föltámadó Győztes Krisztusunkért ASötétség Földjén Sugárzott Tiszta Fényt Illesse homlokát Szűz Napfényglória Kezében pálmaág Kövesse lépteit Halk eufória Följegyzi tetteit Mennyei krónika Jutalma öröklét Az égi jelenlét

Partium

Saitos Lajos

152. zsoltár (A 151-ediket Kulcsár Ferenc – alias RC írta.) A tisztaszobát átsöpörtem asztalról a morzsát lesöpörtem a konyhát kisöpörtem a tornácot is megsöpörtem az udvart felsöpörtem a földes járdát a ház előtt elsöpörtem át is gereblyéztem mint ünnep előtt gyerekként megannyiszor megcselekedtem s most testben és lélekben kell megtisztulnunk sok bűn alatt hogy hajlékunkba fogadhassunk s ha csak mustármagnyi is a hitünk te látod azt s ha kellőn kérjük tiszta szívvel – nem köntörfalazva meg is szabadítasz bűneinktől hogy veled vasárnapozhassunk a lélek templomában, Uram! Úgy legyen… – Ámen!

Partium

Nagyhéten

Húsvét előtt és után Tamás Menyhértnek

Böjti szél… még ezt is kibírjuk de hogy' fújhatott a kossava fenn a Koponyák hegyén csak a kínban született – meghalt és föltámadott a megmondhatója.

Az ács ﬁát az ács ﬁút szekercével ácsolt keresztre ácsolták sebtiben csak csodája – feltámadása után jutott néki gyalult/gyalulatlan nyughatatlan nyughely…!

Klimaváltozás Kormos István emlékének Klimaváltozás paracellázás sebláz egy hajdani hőmérőtokban amit éppen a kis Kormos Pista billegtet a porban méricskél vele s nézi egy marhacsorda nagy barna szemeivel – mintha még az Isten is vele játszott volna!

Partium

Fellinger Károly

Imádság Istenem, add, hogy nyugodt maradjak, nem kifordulva magamból, ha beteg apám nem ismer fel, ha nem a nevemen szólít, amikor rólam mesél nekem, azt mondja, biztosan leálltam útközben beszélgetni a barátaimmal, és azért kések, ahogy nap mint nap, pedig a vendéget, aki hozzá jött, nem illik megvárakoztatni. Istenem, add, hogy ne legyek önző, ne fájjon, hogy az anyám éjfélkor akar felkelni mosni, megetetni a lusta tyúkjait az udvaron, azon aggódva, van-e még búza a zsákban, hogy összekeveri a nappalt az éjszakával, hogy a tenyerén hordoz engem.

Láthatatlan szem (In memoriam Szőcs Géza) Isten, a természet törvényeivel, hellyel kínálja az időt. Kihúzza a valóság alól a széket.

Partium

Elég, ha Istenem, adj bátorságot, hogy végre önmagam legyek, hogy ünneplő ruhaként magamra tudjam ölteni a másságot, a nem megszokottat, és így menjek végig a látogatók nélküli temetőn. Hogy természetesnek vegyem az öregség nyűgeit, az érthetetlen szavakat, gesztusokat, a kísértetiesen agyamba vésődő végzetet. Mert Isten azt is megérti, kit értelme rég elhagyott, ki lenéz egy áldott pillanatra odaföntről, majd vissza rá, a Teremtőjére.

Durranás A nemlét a jól kimért búza, természetesen kitisztítva, pőre igazság foltos zsákja, nincs rá szó, de meg vagyon írva. Lenyugszik az érzés most bennem, nem lehet lekaparni a vágyról, azt hiszem, eggyé válik velem, bolondot csinálok magamból. Ragaszkodom a felejtéshez, támadhatatlan vagyok ebben, számba veszem lehetőségem, felfújom, mint a rágógumit.

Fohász A nyúl fülén verejtékcsepp a csönd, felgyülemlik a félelem bennem, nem húztál elő varázskalapból, hazafelé nem számoltál velem. Lassú földigiliszták a percek, hosszúra nyúló feltámadás volt, felejtsd el, hogy te is elfelejthetsz, üres és mégis tárva a telihold.

Hazafelé Mindenütt jelen vagy, Uram, mégis hagyod, hogy keresselek. Bújócskázol velem, fogócskázol, pedig nincs hova elbújnod előlem.

Partium

Debreczeny György

csak egy kormozott fehér üveg kollázs Filip Tamás verseiből a viharból csak egy kormozott fehér üveg lebben és mindenkinek mást mond a gyűlölet magát megsokszorozva haragudna ha tudná hol és mikor fékez a parton a sötétség micsoda fellengzős őrület akarja meghámozni itt a verseket találj meg engem más helyett keress helyettem köpcédulát a századik cenzor hajózik a vers fölé mely annyira szétterül hogy észre sem venni a szürke csuklya alól mondd milyen mindig játszani a sötéttel hogy te is elférj az élők között függőágyban megérni a jégroppanást lágy kanyarokkal kopaszodik fölfelé az utca még tart a belső monológ nem lehet eltörölni egy átlőtt szív legmélyében alszol fekete lombú fák a fekete égig érnek a nyugágyat kitesszük még a viharba majdnem így kezdődik az idézet vége találsz egy tarsolyt benne egy ágyrólszakadt lánnyal aki a viharban csak egy kormozott fehér üveg

Partium

folyvást fojtogatott kollázs Fenyvesi Ottó verseiből gudbáj tél nem kell alsószoknya búcsúzom a kommunista párt szakadt harisnyájától még ez is a nyakamba szakadt a káosz angyala lángvörös tűsarkú cipőt visel alighanem az örökkévalóságba utazunk kapaszkodnék valamibe de már új valóság kanalazza a régi tyúkhúrlevest akarom mondani tyúkhúslevest 76 éves birkákba költözik a lelkünk körözött csodalovakat fogtak el kilátástalan álláskeresők felrobbanhatnak a bankárﬁzetések a miniszterelnök fejjel lefelé lógott a légypapíron olvasom ezeket a hallott vajdaságiakat és most is hallom őket mikroszkópon aludtam az este láttam egy hatalmas alsószoknyát de mostmár nem kell gudbáj tél búcsúzom az örökkévalóság szikkadt lángvörös angyali káoszától még ez a birka kommunista párt na még ez is a nyakamba szakadt lógtunk a légypapíron fejjel lefelé körülöttünk folyt és fojtott folyvást fojtogatott a semmi

Partium

fehér ponyva előtt* „Csempézett a terem, a hátsó falon fehér ponyva, a csempe sötét és világoskék. A ponyva előtt fél méterre faszék, vele szemben háromlábú műanyag állványzat.” a hátsó falon a fehér ponyva előtt fél méterre fazék alatta egy fémből készült faszék vele szemben háromlábú kutya vagyis bronz áldozati edény (ding) na most ezeket nem festették hanem beléjük nyomták a mintát vagy mégis kutya? a sírokba gyakran tettek állati csontokat és fogakat különösen a kutya alsó állkapcsából a kutya otthagyta a fogát? védő szerepet tulajdonítottak a kutyafognak? vagy majd ezután fognak? így aztán nincsenek is benne de hát a ponyva mögött elefántcsont horgok hajtűk és fésűk mégsem ókori kínai sír található sem jáde nyaklánc gyűrű vagy fülbevaló karkötő esetleg más jádeeszközök most csak ez a ponyva van itt előtte fél méterre a fazék vagy faszék vagy micsoda vele szemben meg a háromlábú műanyag állványzat * Tóth Kinga: Baki Júlia munkáihoz c írása motívumainak felhasználásával http://centrifuga.blog.hu/2014/04/04/fem-x_baki_julia_iv?utm_source=bloghu_megosztas&utm_ medium=facebook&utm_campaign=blhshare

Partium

Zsirai László

Aggódás nyara Édesanyám, Schubert Anna emlékére 1 Akórházkertben csendesek az esték. Az emberek, mint a búcsúzó időt, késleltetnék a vendég naplementét, ámde küldi már a holnap a jövőt.

3 Tekintetében mintha fényt keresnék, ám szép zöld szeme már régen fénytelen. Az értelemnek gáncsot vetett eszmék barikádján is áttör az érzelem –

És megpihen a padokon a festék, mikor nem bántják mázsás túlsúlyokkal. Szép álmok alatt pusztul a betegség, színes szirmok szívébe tántorogva.

Hajnalban frissen, mint a Nap narancsa, lelkében boldog idők igézete, de estére, mint mérges macska mancsa, vádlóan karmol forró lehelete.

Sütkéreznek az aggódás nyarában sóvár sarj-sóhajok. Remélt remények fürdenek a bizakodás tavában

Egy mássalhangzó, amit félreértett, mert hallása szintén cserbenhagyta már, bántó szóhangképével szúrva sértett

látszólag lazán, fáradhatatlanul. Szitakötőket kergetnek a percek – Vágyat terel a lét, míg nem boldogul.

s a hangulat nyarából durva tél lett, mihez egyetlen pillanatnyi leltár elég volt, mi a nyugalmával végzett.

2 Mert még hangtalan az aggódás szava, a vívódás belülről folytat harcot: a téves eszmék záporozó hada ostromol bársonyosan tiszta arcot.

4 Fürkészve kérdezem: – Mi újság, mama? Szekrényébe teszem a tiszta ruhát. Meséli, hogy a rég elhunyt nagypapa az éjjel látogatóban nála járt.

Az emlékekben felsejlik az ének, mit ujjaival gyakran zongorázott. Már nem ujjong e bezárkózott lélek s a test sem, mit az ideg úgy kirázott.

Kábultan közben bátyja nevén szólít. Kínálom vajaskiﬂivel, banánnal. Leginkább az epres joghurtra bólint, azt etetem meg vele, kiskanállal.

Atörténelem barázdálta ráncok kiszámíthatatlan sors pecsétjei. Akarjainkon láthatatlan láncok

Meséli, hogy Karcsitól biciklijét ma reggel rekvirálták a katonák. Mintha háború lenne.Amindenét!

szívünkbe vájnak védhetetlen árkot, bár küzdenek az értelem génjei, de erejük az idővel elvásott.

S hogy oroszok harmonikáztak gyalog a kertben, s megbírálták a falon át. Akad itt sok dolgotok, őrangyalok.

Partium

5 Bizonytalanul gondterhelt a válasz a kérdésre: – Na, milyen nap van máma? – Hétfő, vagy szerda. Nem, csütörtök – száraz, érdektelen hangsúly, lekornyadt válla.

7 És minden este leesik az állam, a kis kórtermekben egyre több ember kezeltetik csökkentett számú ágyban. Depressziósok, kleptósok, részegek…

Avasárnapot mindig eltalálta, mert ebédre akkor rántott csirke volt, ﬁnom leves, meg friss fejes saláta, és utána csokitortát is kapott.

Margó, Emese, Szilvia, Ildikó – elnevezésemben: nővérem-húgom – szeretetében triplázott indigó, betegek támasza egy kínos úton.

Nem várta meg a harangszót imára, szerintem állandóan fohászkodott aközben is, míg sétán járt a lába,

Például Emese lép anyám elé, cinkosan nevetve rá kacsint s elfut, s ezt hány beteggel már hányszor megtevé,

majd lepihenni bement a szobába, s ha aludni tudott, biztos álmodott. Ringatta védőn egy Schubert-szonáta.

ingerszegénységet, ím így ingerít, s a kedélyállapot gyógyultig eljut – Képviseli az angyalit-emberit.

6 – Majd meglátjátok, hogy elvisznek, ﬁam! – Ugyan, mama! Nem visz el senki – mondom, de látom, nem igazán hiszi. Ki van idegileg, s hogy segítsek a gondon,

8 Hova vihetnék el? Nem értem. Mi van? – Ugye, nem visznek el Moszkvába? – kérdi. – Ugyan, dehogyis! –Acsend szinte rian. – Én nem engedem, drágaAnna néni! –

átfogom vállát mosolyogva s hívom liftezni. Látom, hogy félve bár, de jön. Lent biztatom, jó kapucínert igyon, (kezét húzkodja a piros köntösön)

nyugtatja szóval kedves Márta nővér. Jaj, de messzire került Pusztacsalád, s még távolabbra a szeretett Lövér… Ahetes busz innét nem is arra jár.

De buszra sem, vonatra sem száll többé, ﬁzetem. Megissza kortyolva, lassan. Egyik szemében mosoly, másikban könny. hónapok óta e kórházat lakja anyám, mintha a sorsa ide kötné. Majd fertályórát sétálunk a parkban, vidám történetekről beszélgetünk. Visszakísérem. Integet, elköszön. Jó orvosok szavában reménykedünk.

Partium

Alépcsőházból nézett csak utánam, s úgy kisebbedett hatalmas alakja, hogy emeletről emeletre láttam…

9 Asebesebben sorvadó agysejtek feledtetik az aktuális napot, ám sokkal távolabbról felidéznek pár boldogságosabbnak tűnt tegnapot.

11 Aremény, amit jól szívembe rejtek, és folyton érzek, ha nem is látható, sok érthetetlen gondolatot kerget e rossz világban, mely ki nem zárható.

Hány holnapból lett tegnap már azóta, és hány holnaputánból tegnapelőtt? Bár torkunkból még néha szól a nóta, vénülő dér takarja a fejtetőt.

Özönnel hullanak kitüntetések, de különös okból nekem egy se jut. Anyám nevet.Alegszebb érdemérem. Köthetnének-e szebb babérkoszorút?

Bár lassan-lassan múlóban a kellem, az ember olykor fürödni elfelejt, de sérülten is támasza a jellem,

Egy ideig jól lesz, majd újra rosszul, és ez így fog váltakozni évekig. Teste törődik, arca pedig torzul,

a józan erkölcs vezérelte szellem, mi akkor is segít picit, ha selejt, törékeny testbe rejtett lelki bellem.

gyakran üldögél, leépül lassacskán, lezárul egyszer a rá mért életív, de addig éljen s énekeljen csacskán…

10 Egyre hullámzóbban járják táncukat a gondolatok beteg agy-parketten, az ép agysejtek átveszik a sorvadt társaik szerepét. Meglesznek ketten

12 Egy-egy mosolygó szót velünk kiejtet az összetartozás mágnes-ereje. Atöbbiek tudhatják, min nevethet ily jóízűen anya és gyereke?

maguk, bár teljes gyógyulás várható, ámde ha valamilyen okból mégsem, ez a betegség jól karbantartható – orvosi vigasz kétségbeesésem

Atudat-visszanyerés osztálya ez, idegenül hangzó pszichiátria. Ha betévedne ide parlamenter a politika hibáit látnia,

megelőzendő.Avészt legyőzendő orvosságot kellene megtalálni, addig türelem, s meglehet, sok idő.

talán másként szavazna másnap reggel s a tudomány, művészet-terápia sem téblábolna tán üres zsebekkel,

Valami dereng és valami kiüt, tűrt tapintatból tudjak talpra állni s várni, míg a tudomány napja kisüt.

hiszen a királynőt nem kell megölni, jó lesz félnetek. Hamis kerámia? Tapasztalat híján kár összetörni.

Partium

13 Majd a vész kutyája újra ránk ugat, nem hat a gyógyszer, próbálnak másikat. Jól ismeri a kórházig járt utat ki egy nyáron ötvenedszer látogat. Tíz kilométer buszokkal befelé. Tíz kilométer gödre és kanyara. Tíz kilométer buszokkal kifelé. Duplán izzasztó az aggódás nyara. S megteszem, mert vár a mama,AMAMA. Nem kaptam mástól annyi menedéket, mint amennyit adott mosolya, szava, karjának meleg ölelése, maga a biztonsággal teljesedő élet szép lehetőségének talapzata. 14 Hol a gyógyszer mi minden bajt felejtet? –Az Ön édesanyja krónikus beteg. Nem kérdés ez, de vajon mit feleljek. Javasoltak bár néhány intézetet,

15 Akórházkertben csendesek az esték, mert még hangtalan az aggódás szava. Tekintetében mintha fényt keresnék, fürkészve kérdezem: – Mi újság, mama?

ha felügyelni rá otthon nem tudok. Egy hónap múlva mentő hozta haza. Alakásból mozdulni már nem tudott. Ez a lakás volt utolsó otthona.

Bizonytalanul gondterhelt a válasz: – Majd meglátjátok, hogy elvisznek, ﬁam! És minden este leesik az állam. Hova vihetnék el? Nem értem. Mi van?

Ide bilincselte sorsa évekig. Nézte a tévét, nézte az ablakot, s telefonált is lélektől lélekig.

Asebesebben sorvadó agysejtek egyre hullámzóbban járják táncukat. Aremény, amit jól szívembe rejtek,

És a templomtorony harangszavára istenhívőként buzgón imádkozott. Emlékül maradt a hiánya mára.

egy-egy mosolygó szót velünk kiejtet, majd a vész kutyája újra ránk ugat. Hol a gyógyszer mi minden bajt felejtet? (2001 ‒ 2004)

Partium

Juhász Zsuzsanna

Függőágy Persze, hogy szorongsz egy kicsit. Hisz hosszú évek után találtál egy rendes pasit, és ez szokatlan. Ahhoz szoktál hozzá, hogy a pasik felnyomják a vérnyomásodat, hogy harcolj értük. Hogy feltüzeld őket, ha például a munkaadójuk nem akar fizetni, vagy nem eleget az elvégzett munka után. Vagy egyszerűen csak piszkáld őket, ösztönözd, hogy menjenek, csinálják az életet, és ne keseregjenek folyton, hogy kevés a pénz. És olykor azt a keveset se akarják kifizetni. És ez neked szokatlan. Hogy egy pasi megy és csinálja, lökdösés nélkül is. Csak egy kicsit szeret nagy lábon élni, node szegény gyerek volt, hát most pótol. És te nem tudod, meddig tart ez az önkárpótlás, de unod, hogy olykor egy fillér nélkül maradtok. No de akkor is, te most egy jó kis függőágyban fekszel naphosszat, a palid, vagyis a pasid olykor megrázza a pálmafát, és még a diót is feltöri neked. Szóval szerintem a sok léhűtő rontott el téged, vagyis tett adrenalinfüggővé, örök harcossá, de lejárt a megbízatásod. Ennél a pasinál legalábbis biztosan. Te meg szorongsz. Acsendtől.Anyugalomtól.Az egzotikus, ritka vacsiktól. Mert azokat is ő csinálja. Te pedig hiányolod a balhét, a balhésságot, na, meg ne sértődj. Nincs ebben semmi, a bántalmazott nők is arról számolnak be, hogy furán érzik magukat, ha jobbra fordul az életük. És sajnos unalmasnak látják az új, a jóravaló férfit az életükben. De veled ez nem fordulhat elő, ne félj. Csinálsz te majd műbalhékat, már megbocsáss, ahogy eddig is. Meglátsz te mindig valami nem jót, valami igazítanivalót az udvaron, a világban, a szomszédban.Akivel máris összevesztetek, bizonyára jogosan. Ráadásul még munkád is van, ha elunod magad a függőágyban, felpattansz és beszaladsz egy kicsit. Hogy leverd az otthoni indulatokat kliensen, kollégán egyaránt. Ahogy ezt a múltkor már meg is beszéltük, jókat röhögve. Jut eszembe, még pénzt is kapsz ezért. Bár mondod, hogy sokszor vissza kell fognod magad otthon, mert a pasinak magas amúgy is a vérnyomása. És nem akarja kezeltetni. A családfő biztosítását viszont átíratta a volt felesége nevéről a tiedre. Ennyit tett érted, de többet nem akar. És ez bizony szorongató lehet, hogy egyik napról a másikra hajlék és biztos megélhetés nélkül maradhatsz. Mert örököse van már a lánya személyében, te meg annyit keresel, hogy a kutyakajára se elég. Te mondtad. És az az elvetemült, az a hülye nem akar semmit se szedni. És ebbe, picikém, nem szólhatunk bele. A fél életét így is az utakon tölti, fél lábbal a sírban, féllel a börtönben. Hát csoda, ha nem akar lenyugodni? Ha ki akarja inni minden cseppjét minden érzelemnek? Ha indulatosan, ha szenvedélyesen akar élni? Otthon megfontolatlan, szeszélyesen és mélyen. Tengermélyen akar örülni, bánkódni, haragudni és megbékélni. Igen, mintha maga a tenger akarna lenni.Ate függőágyad előtt. Teelőtted. Hát becsüld meg. Adj hálát a jó sorsodért, és ne irigyeld a függését az adrenalintól, mert ő pl. bizto-

Partium

san adrenalinfüggő. És ne irigyeld azért sem, mert gondjai vannak az ágyban. Te mondád. És hogy is ne lenne, hisz tele van mindig harcos hormonokkal. Fel van ajzva folyton a küzdésre vagy menekülésre. De élvezi, látod, jobban, mint téged, mint bármilyen neki tetsző nőt. És ezt az élvezetet nem adja semmiért, az élete árán se. Vagyis csak akkor, ha ez kell, az élete az ajzott percekért, estékért és hétvégékért cserébe. Hát tényleg. Nem is értem, miért nem szorongsz jobban.

Rózsabálna Tudom, drágám, tudom, a leszbikusság, a női nőszerelem félelme mondatta veled ezeket a szavakat. Tudom, drágám, tudom. A szíved mélyén fesletlen bimbó vagy te is, szerelem sose verte, sose áldotta bimbó csak, tudom. Hát félsz, rettegsz a legmélyén a szívednek, hogy bontatlan maradsz, bontatlan a férfi, a férfiak által, ha nőszerető nő gyanújába keveredsz itt. S akkor hiába vársz, ahogy hiába vártál eddig is. Mélyhangún, kövéren, nagydarabra nőtten, a nagymama szoknyája alatt. Tudom én, értem én, de csak azt kérte, pillantsál alája, hogy mi van ott, ami fáj, mi nő, mi feszül, ami eddig még sosem. És mondtad, de jó hogy nem neki, csak nekem, hogy dehogy. Te ugyan nem nézegetsz körbe ott, ahol másnak a fasza jár. Mert vérig sértetted volna az asszonyt, vérig egészen, ha neki mondod. Mert temperamentumos még, és az is marad halálig. Hogy honnan jött, tán maga se tudja, de jött vele a szenvedély, az biztos. Mert nézd csak, még itt is, még most is micsoda nagy, átokfakasztó haragjai vannak, s olykor mély, névtelen, nemtelen búskomorsága. Akkora, hogy vele búsul a világ, vele minden és mindenki, aki elvesztett valamit valahol nemrégiben. Nézd csak! Őt nézd, szívem, őt, ha tudod lányságos révületedben, várásodban is, őt, akinek se nagy, se kisajkaihoz nem ért már régóta senki, semmivel, hisz özvegy. Évtizedek óta az, és az is akart lenni, és készült is rá lánykorában, és készülhetett is, mert náluk a férfiak korán halnak. Hát viselte, tán még szívesen is az özvegységet, mert gyerekei azok voltak, szült ő olykor félúton a tehetetlen düh és a lemondó, beletörődő mélabú között. S aztán már csak a gyerekeinek élt, vagy inkább ők életek neki, mert náluk a gyerekek hamar felnőnek, istentelenül hamar, vagy inkább Máriásan korán, szelíden, ki tudja. De látod, még mindig körbeveszik őt olykor. Ritkán és szeszélyesen, de szívből, indulatból, az biztos. Soha csak tessék-lássék módon. Hát mi bajod is lehetne velük, ha nem a természetességük, a megbékéltségük a világgal, mint forrással, hogy hol töltött káposzta, hol csak káposztás kocka, de mindkettő jó. Jó nekik is, és jó másnak is, mert szívesen hozzák neki. De alant, odalent már régóta nem járt senki, megnyugodhatsz. Tán még fiatal özvegy korában a méhe csorgott olykor, ha szépet álmodott, s bizonyára a g-pontja dudora is ürült boldogtalan, ha alaposan ráijesztettek olykor, hogy fanyar, kesernyés

Partium

szagával üzenje, rossz, betegítő hús lenne csupán. Csak méreg a húsevő gyomrában. Hát mi bajod lehetne vele? Tán még csak az, hogy jajgat, ha kell, és akkor is, ha nem, de hát neki gyerekei vannak, hát hívja, csalogatja magára a bajt, a testi-lelki kínt ősimód, hogy az ne a gyerekeket találja meg. Mert míg te vártad a herceget, mert míg te szültél, de gyereked nem lett, egy se lett, ő megözvegyedett szépen, s úgy mondja még ma is a telefonba, hogy gyermekem, pedig hát lehet, az unokájának beszél. De neki már gyermeke mindenki, ahogy te is lehetnél az, ha hagynád. És akkor alá mernél nézni, mert nagy szégyen volna, ha a tályogból a genny a szívére, veséjére menne, és abba pusztulna bele ez a jóravaló asszony. Légy hozzá irgalmas inkább, mert nem szereti ő a testét, csak megadja neki, ami jár, semmi többet. Inkább fél tőle, lásd be, fél, hogy gondot okoz neki, hogy ismeretlen fájdalmat sóz csak a nyakába. És mostanában a Jó atyjához se látom imádkozni annyit. Úgy látszik, bennünk jobban bízik, Isten bocsássa meg neki, és igazad van, lusta, még enni se kel fel szívesen, de ahogy fekszik, az nem bűn.Az csak egy fél döglött, álmodó bálnácska fekvése a parton. Nézd csak, nézd sokáig, szívem. És igaz, hogy irdatlanul nagy nagyajkai vannak, de csak leffegnek szárnyuk szegetten, hiába a szél, hiába a meztelenségük. S az egyiken tényleg ott van a dudor, a göb, amiből ne már, hogy a szíve felé, inkább bele a dunsztkötésbe menjenek a baktériumok.Agennyesek, a gennykeltők, szívem. Attól te még kivirágozhatsz egyszer, ha tudsz.

Örökösnő Jönnek a robotok és elveszik tőlünk a munkát? Dehogy jönnek, már itt vannak. Vagy legalábbis a robotság szelleme van itt. Általad költözött be ide, te dolgozol úgy, mintha nem is hús-vér ember lennél. S mi csak nézünk és csodálkozunk, és csodálunk, hogy bírsz ennyit dolgozni, de közben jár az agyunk. Számolgatjuk, mióta is csinálod, mert titkon azt reméljük, hogy valami csoda folytán elkopsz. Vagy eltűnsz, köddé válsz. Vagy kifolyik a szemed, mint egy rossz horrorﬁlmben, mert megerőlteted magad. Szóval egyszer csak történik veled valami. Mert velünk már nem történik semmi különös, kimondva-kimondatlan nem tudunk, nem bírunk versenyezni veled. Nekünk már csak egyre mélyülő kisebbrendűségi érzéseink vannak és túlélési praktikáink. Álbosszankodva mondjuk, hogy sajnos megint kötelező családi programunk van, holott csak pihenni akarunk, s a szabadnak kapott napokon ki se nagyon dugjuk az orrunkat a lakásból. Mert te vagy a minta, a példa, a mérce, viszont ami te vagy, az elborzaszt bennünket. Mert kezdetben lassú voltál, mint a rossz halál. De aztán felgyorsultál, néha tényleg futva közlekedsz. De ez még elfogadható, csak az nem, hogy többet tudsz a kliensekről és hozzátartozóikról, mint mi együttvéve. Hogy neked se kutyád, se macskád, de itt ezekből a családokból neked egy hatalmas családod lett. Hogy mindenkiről

Partium

tudsz mindent, vagy ha nem, hát képzelegsz egyet. Vagy kettőt, olykor hármat is, mert egyetlen információmorzsa köré képes vagy egy egész kis drámát rettyinteni. Aztán bogozhatjuk kifelé a szálakat. Mert te ugye mindent tudsz, amit nem, azt pedig kitalálod. Közben jól szórakozol rajtunk, szívesen nevetsz ki másokat, de vigasztalni valakit egyszer se hallottalak. Tisztára, na, mint egy robot. Egy versenyrobot, aki állandó fenyegetettségben él, hogy ha nem elég jó, akkor kikapcsolják. De nem félsz, dehogy. Tudod magadról, hogy jó a munkabírásod, a családod is itt van, ami jó nagy, akár egy keresztapáé, vagyis keresztanyáé. A kliensek rokonai is gyanútlanok, nem tudják, hogy be vannak hálózva, vagyis hogy beleszövögeted magad az ő családjukba, s hogy úgy élvezed a magad szőtte hálót. Hogy jönnél te ingyen is, vagy mennél máshová is szívesen, beépülni. Vagyis beszövődni. Bár a beépülés se rossz szó rád, mert szívesen elmondasz mindent a főnöknek. Azt is, ami való, azt is, amit képzelegsz, de az valahogy mindig csak rossz. A te világképedben a másik, a másik dolgozó lusta, büdös disznó. Még a munkaruhádat se tartod itt, a tisztát, a váltót, nehogy megbüdösödjön. De tényleg, egyik munkatársunk vizes házban él, azt mondtad, és ezért dohszagú a ruhája, te meg ezért viszed haza a magadét. De tényleg, amilyen hülye vagyok, rögtön elhittem, amit mondtál, mert szép kerek, egész volt. Holott én magam soha nem éreztem dohszagúnak szegény állatot. Holott a barom még mindig én vagyok. Mert jut eszembe, ahhoz is remekül értesz, hogy elbizonytalanítsd az embert, azaz, hogy megfúrj bárkit a főnök előtt, majdnem hogy bármivel. Ő pedig elhisz mindent, mert szép kerek, egész. Te pedig jössz szívesen, mindig jössz, helyettesíteni meg pláne, mert akkor érzed igazán, hogy győztél, te vagy a legjobb. Mi ez, ha nem munkahely-alkoholizmus? No de neked is megvan a kis titkod. Az, hogy ember vagy, és nem robot. Vagyis az állandó munkától állandó csont- és izomfájdalmaid vannak. Mondod is olykor, és jókat is jajgatsz. És én nem tudtam, hogy van ilyen, hogy valakinek mindene fáj, de van. És úgy hívják, hogy kimerültség. De te azt mondod, hogy otthon jön ki, csak akkor, ha otthon vagy. Holott van, mindig van, neked örök izomlázad van, és itt azért nincs, vagyis azért nem érzed, mert elnyomod ezzel-azzal. Jó cuccokat tolsz, mondanák a gyerekeim, és mondanám én is, ha nem tudnám, hogy egy hatvanas hölgyről van szó. Szóval jó kis kombót találtál ki magadnak. Energiaitallal tolod a fájdalomcsillapítókat. Az energiaital jól felpörget, no akkor vagyunk igazán lusta disznók a szemedben, no de majd te. Jössz te és pótolsz és rendbe hozol mindent. Igaz, az energiaital megnöveli a szívroham kockázatát. De sebaj, a fontos, hogy jöhess, jöhess ráncba szedni itt mindent. A fájdalomcsillapítók pedig elnyomják az ízületeid csikorgását, izmaid sikolyait, bár amit szedsz, az is növeli a szívroham kockázatát. Duplán rohamozod hát meg a szívedet. Pedig csak másfél hét kellene, hogy kipihend magad. Vagy lehet, hogy egy is elég lenne. Tudom, mert tapasztalom, hisz tudod, itt dolgozom én is. Pedig csak kevés benne a fájdalomérző rost.Aszívedben.Azért nem fáj, azért nem jelez neked. Te pedig hajtod egyre, gátlástalanul. Szívtelenül.

Partium

Kégl Ildikó

madarak és anyák a kert végében az a nyírfa a vörösbegyet siratta aki reggelente az ágain hintázott és azt ígérte a fának hogy majd mindig visszajön de a vörösbegy többé nem jött vissza mert a madarak hazugok mint az anyák zengő trillákkal kábítanak miközben észrevétlenül már a szökést tervezik s odaátról sápadt közönnyel nézik miként nyeled vissza könnyeid az árulást észlelvén hogy egyetlen szárazon maradt zsebkendődet átnyújtsd sorstársadnak a remegő nyírnek

Partium

avashegyi mese aranysárga báli ruháját ﬁnoman megemelve egy kamaszhordó tetejére heveredett az anekdotázni kívánó idő ráncos kezével rezes fürtjeibe túrt majd lágy hangon e táj bölcsőjéről mesélt s egyszervolt emberekről a szunnyadó présházak ébredezni kezdtek öreg téglák tüdejéből égszínkék sóhaj tört elő s a hetyke zöldfülű hordó tátott szájjal hallgatta a selyemruhás idő dallamos szavait: az Avas-hegy barokk zenére komponált eredetmítoszát híres asztaltársaságokról Lévayról Tompáról Aranyról s megannyi holt lélekről akik mint szorgos hangyák cipelték egykor hátukon szőlővel és álmokkal megrakott puttonyaikat.

Partium

Antal A ila

Orpheusz jelenkori álma Eurüdikéről Kit elvesztettem régen sorsüldözött bolond a holtak lakta honból megindul fölfelé csahos szörnyek ijesztik bolygó lélek-tüzek segítsd tavasz helyettem hatalmam megkopott küldj érte bányaliftet vagy metrót surranót itt fenn páráid sodra könnyítse lépteit aranyló selymeiddel teríts utat neki akárhogy is csak érd el: érinthessem kezét lógjunk együtt az utcán dűlők csapásain hadd lássam úgy miként rég láthattam napra nap örülni semmiségen pirulni meztelen csodáljam halk szavában a jótevő erőt s a csend ha ránk lehel majd legyen egy pillanat: hömpölygő víz előttünk fölöttünk lomb-ezüst üljünk a dús berekben és nem kell semmi más: a fényküllők a lombban a part a víz s az ég

Partium

Városszéli világunk odalett Öcsémnek Az egymásba kapaszkodó szőlősorok adták meg először magukat. Aztán égnek emelték kezeiket az elhagyott gyümölcsösök is. A kivégzések szakszerűek voltak. A testeket hamar elszállították a megrettent földutakon. A területen ma tízezren laknak. Nyírt fű, kimért beton-terek… Csavargásaink fényküllők az emlékezet borostyánkövében. Nyomainkat nem őrzi semmi.

Filep Gergő: Víziutak

Partium

Csontos Má a

Dilemma Spinoza jutott ma eszembe, mikor szemüvegem lencséit törölgettem, hogy jobb legyen a valóság képe, hogy jobban felismerjem az anyagot, amit a végtelen elém tár, hogy lássam, miként érvényesül bennem a kiterjedés akkor is, amikor csak kávésbögrémben hajóznak a gondolatok, s a látvány is csak impresszió marad, ha az ismerős térben zátonyra futok. Próbálom a helyszínt felismerni, de távolodik tőlem a tapasztalat, s úgy bújok az illúzió ölébe, mintha elmentett összhang lenne, pedig már nem vagyok más, mint egy erejét vesztett áramütés a csendben. Nem tudok tovább kapaszkodni, nem érem el a túloldalt – szavaim összetört lépcsőfokok. Félek. Már nem fogom látni, hogyan bújik ki a semmi kabátja alól a világosság.

Partium

Radnóti a tündéri lánynak Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rám hajolsz, Én most Te vagyok, s magamba lépve ajtót nyitok neked. Nem tudom, mit akarok még – az idő kapuján vissza nem mehetek. Keringésed eleven hálóján tűzbe mártott testemről leolvad a lánc- sejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák. Olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát, Hozzád kapcsol a megérintett közel. Fekszem a kezdés illatos köntösén; mérhetetlen magasságba simulva állunk: Te meg Én. Az ég sátrába rejtett ölelés fényébe emelem szemem, s megnyílik a Semmi függönye mögé rejtett világ. Sejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák.

Partium

Útkereső Berda József Barátom arca üzen című versének soraira. Arcát a távol lebbenti hozzám, szomorú maradék, mely ott bujkál a fák között, s benéz az ablakon, hogy gyönyörködjön bennem, nézhesse porosodó virágaim a felszálló melegben, s arra a napra gondol, mikor a sötét éjszakában fáradtan mentünk az út porában, ahol követtek bennünket meztelen csillagok az angyal-szőke fényben, ahol gyűjtöttük a letört lepkeszárnyakat, kiszíneztük a táncoló árnyakat, ahol vándorlásunk lázas tavaszi futás volt, ahol a tiszta étertől lettünk másnaposak, s a réten mint zölden lobogó gyertyák világítottak felénk a szentjánosbogarak. Belőled már kiszáradtak a könnyek, csak álmomban szólsz hozzám. Nincs többé találkozási pont; én itt vagyok vénülő amazon, Te ott vagy halált szelídítő Gyermek.

Partium

Kaszás István

Hófehérq Bőre, mint a hó, haja, mint az ében, szépsége fáklyát tart lelke előtt, nem mellékesen elég sokat meg tud inni, anélkül, hogy meglátszana rajta. – Tessék ma is meginni ezt a szűrt almalevet, nagyon egészséges – azzal Hófehérq máris nyújtotta az altatóval dúsított gyümölcslevet a főbérlőnek. Mindig így tett, mielőtt felhozott magával valakit a lakásba a hallgatag sötétség leple alatt. Igazi társasági életet élt, Hapci, Szendi, Szundi… meg a többiek. A hét minden napjára jutott belőlük. Hangulata árapályként változott, búját-baját csak Hamucipőkével osztotta meg hétvégeken, és olyankor rendesen becsápoltak. – Nem volt ez mindig így, nem takarta mindig a temetői borostyán az emlékeimet – révedt maga elé. – Repesve szorítottam szüleim kezét, amikor az oviból hazafelé hoztak, és kacagva hintáztam, repültem közöttük. Mindez természetes volt akkor, de csak utóbb tudom, maga volt a boldogság! Azután jött az a kanyarban előző kamion… Engem igazából a Nagyi nevelt, de nélküle már magamat kényszerültem eltartani. Emlékszem, Nagyinál a konyhában a falvédőn az állt: Az egyiknek sikerül, a másiknak nem. – Ez teljesen igaz, nem jött még értem a szőke herceg fehér mercédesszel. Igazából nem a fehér mercédeszt, hanem fehér lován megmentőként érkező lovagot várta: – Ó – sóhajtott egy nagyot: – A kékülő Küküllő mentén azok a gyönyörű fehérbe öltözött templomok! Fali freskóikon a fény királya, a hófehérben pompázó lovag, kiszabadítja a lányt, akit a sötétség ura, a tüzet okádó pokolfajzat elrabolt. Ő is egy ilyen szabadítóra várt, akire rábízhatja magát, és aki leveszi válláról a bűn terhét. – De még nem érkezett el a szabadító – tért vissza álmaiból a valóságba. A drága Nagyi emlékkönyvét ott őrizte az ágya mellett, amelyben ilyen sorokat is olvashatott: „Boldog az az ember, aki Isten törvényében leli örömét, és arról elmélkedik éjjel nappal.” Ő boldogtalan volt. Érdeklődve kutatta, mi is volt a világban, amikor ezeken a gyöngybetűkön megszáradt a tinta: A Vígszínház bemutatja Bródy Sándor, A tanítónő című színművét. Másutt: A király szentesíti az 1908. LIII. törvénycikket, amely megtiltja az éjszakai női ipari munkát. Ő bezzeg három műszakban kénytelen robotolni. – Reggel ötkor keltem, rohanás a buszhoz, amiben heringként összepréselődve értünk a gyárkapu félelmetesen kitátott szájáig. Az új tulajdonos Mengeleként válogatta szét az embereket. A deresedő hajúaktól gyorsan megszabadult. – Bár koromfekete a hajam, én is hamar a gyárkapun kívül találtam magam – próbált leplezni egy oda nem illőnek tűnő mosolyt. – A gyáros keze valahogy olajos lett a gépsor között, és a piszkos mancsát a legközelebb álló nő köpenyébe törölte, történetesen az enyémbe. Úgy szájon vágtam a tököst – magunk között nem tőkésnek, hanem tökösnek hívtuk –, hogy az a földön, én meg utána az utcán, a leendő munkahelyemen találtam magam.Ahogy a letakart szökőkutak fázva, vacogva telelnek ki a magány hidegében, ő is ugyanúgy reszketett. Most is lassan lefagy íves ajkáról a mosoly, és kissé szégyenlősen, halkan rebegve gyónja, hogy munkaszerződés nélkül is munkához jutott. Többnyire éjszakás volt. A Hófehérq név ragadt rá, és senki nem tudta róla, hogy valamikor „kicsi lányom, édes gyermekem, tündérkém” volt ő a szüleinek.

Partium

Vendégeit nem lepte meg a hófehér ágynemű, de Hófehérq számára a fehér a megadás szégyenletes színe, és ezért gyűlöletesen mocskosnak találta. – Megadtam magam – és piruló arcát hajzuhataga mögé rejtette. – Életben maradtam ugyan, de éjszakai kényszermunkára löktek – vallotta minden ízében remegve. Teste igen, de lelke nem vetkőzött le soha. Nem hagyta egyszer sem, hogy kuncsaftjai nála aludjanak, alig várta, hogy záródjon utánuk az ajtó. A gyermekkorából megőrzött Macival szeretett aludni, akinek még mindig karácsonyfa illata van, anya és apa cirógatta hajdanán az arcát a Macival. Ha kliens jött, Macit a szekrénybe zárta, szégyellte magát előtte. Megígérte neki, hogy eljön az idő, amikor nem fogja már a szekrénybe zárni. Szerette a naplementét nézni az ablakon át, a lemenő nap tüzénél melegítette lelkét. – Miután megnyertem a városi szépségversenyt, mintha kitárult volna előttem a lehetőségek kapuja. Szépen csomagolták az állásajánlataikat, de ellenszolgáltatást vártak érte. Beintettem. Azután jött egy mulyának látszó kis ﬁrkász – pirulva javította – egy újságíró, aki kezdetben kérdezni is alig mert. Megírtam helyette a cikket. Nem sikerülhetett rosszul, mert tizenkét részes folytatást kértek a laptól a nagy érdeklődésre való tekintettel. – Cinkos kacsintással folytatja – hét rész készen volt, hiszen a törpéket csak gépbe kellett írni. Öt részt pedig a képzeletemre bízva megírtam. Anti, az újságíró legfeljebb első ránézésre látszott kissé elvarázsoltnak. Földöntúli gondolatok emelték fel időnként a biztos talajról. – Most túlvilág van, vagy pedig újjászületés? És ha újjászületés van, akkor hányszor kell meghalnom? – Nem szeretett volna a mindenkori rokonainak többszöri halálával bánatot okozni, ezért az újjászületést inkább törölte gondolatban a jövőbeni lehetőségek közül, hitte az örök életet és a test feltámadását. Gyakran foglalkoztatták e világon túli gondolatok, melyeket leírt, és néha meg is jelentek nyomtatásban. Unalmasnak ígérkezett a nap, a főszerkesztő délelőtt kiküldte a Bakonyaljára egy tájház megnyitására, délután pedig a városban kellett, riportot készítenie valami szépségkirálynővel. Délelőtt a Bakony belseje felé haladva, hümmögve fedezte fel, hogy errefelé a kávézó a Susmus-, az élelmiszer bolt az Elemózsia-, a testápolást kínáló szolgáltató ház pedig a Bűbáj nevet viseli. Itt valahogy elfogyott a restaurant és a studió, de még minibár sem tűnt fel a láthatáron, nem is beszélve a wellnessről. Mindenütt a rendet és a tisztaságot látta Sobri Jóska hajdani birodalmában. Délután jókedvűen várt a király sírokhoz közeli, majd zsúfolásig telt kávézóban a szépségkirálynőre. – Csak rá ismerek, ha lesz korona a fején, de legalább is egy jogar a kezében? – mosolygott maga elé. Kávéját kavargatva, gondolatban már az elektromos autók világában száguldozott. – Ha bedugom a hosszabbítót a konnektorba, akkor közvetlenül a lakásomból, a második emeletről meg tudok majd tankolni? A képzeletbeli tankolás elmaradt, mert villámháborús gyorsasággal, lélegzetelállító csend győzte le a meglepett, és ellenállásra képtelen zsivajt. A királynő lépett be az ajtón. Mint egy barokk festmény főalakjára, minden szem rászegeződött. – Ez a nő tényleg gyönyörű! – állapította meg a férﬁ. Az apukájának biztos nem kellett valami jótékonysági rendezvényt szponzorálnia, hogy viszonzásul a sokdioptriás zsűri a legszebbnek őt lássa – következtetett az újságíró. E közben Hófehérq lassú és méltóságteljes léptekkel közelített az asztalához, mint a királynő, aki nem téved, megy egyenesen célja felé. Anti gyorsan igazítani akart valamit a ruháján, de nyakkendő nem volt rajta, nadrágján meg nem volt mit húzogatni, mert öv tartotta. Esetlenül próbált felállni, eközben térdével

Partium

megemelte az asztalt, a kávé a combjára dőlt. Királynői keggyel, és kacagással nyújtotta felé kezét a nő, nem volt szükség formaságokra, fesztelenül csevegtek. Zárórakor köszöntek el egymástól. – Ma nem adtam szűrt almalevet a főbérlőnek gondolta Hófehérq, és felszabadultan nevetett a búcsúnál. – Amikor megmozdult bennem a magzatom, hinni nem akartam, hogy az újságíró egyből magára vállalta a születendő gyermeket – sóhajtja, miközben táblaképekről mosolygó szelíd angyallá változik az arca. – Jövendőbelim mellett, mesebeli királynőnek éreztem magam. Édesanyám megőrzött ruháit kezdtem hordani és a régi fényképek alapján olyan holmikat igyekeztem vásárolni, amilyeneket anyu hordott hajdanán. Igazi, jó anya akartam lenni – és büszkén teszi arca mellé édesanyjának a fényképét. Hasonlítanak, de a fényképarcon kevesebb a szomorúság. – Anti olyan csudabogár, soha nem szed gyógyszert. Munkája miatt néznie kellett a tévében az esti híradót, s hogy utána megnyugodjon és aludni tudjon, mindig horror ﬁlmeket nézett. Mellettem erről leszokott – villant ki gyöngyfogsora. – Már messziről láttam, hogy párom valamire készül, ugyanis apám kalapja volt a fején, amelyet én ajándékoztam neki. Névnapomra egy kendőt és egy üveg pezsgőt hozott. – Ezzel a kendővel fátylat borítunk a múltra, és a pezsgővel új ízt adunk az életünknek Borikám. – Gyűrűnk akkor még nem volt, a kalap és a kendő helyettesítette. Később újságon keresztül is világgá kürtöltük az esküvőnket, jelezni akartam, hogy megváltozott az életem. Boldog voltam, és kicsit szomorú is, hogy a drága szüleim nem osztozhattak az örömömben. A templomban, ahol édesanyámat is keresztelték, a szertartás alatt, az igen kimondásakor gyermekünk mozgolódott bennem, mintha a Jóisten után szüleim is jeleznék, áldásukat adták menyegzőnkre. Reméltem, új fejezet kezdődik az életemben. Férjem szülei azt a lakást vásárolták meg nekünk, ahol albérlő voltam. A közeli mulatóban, ahol korábban Hófehérq törzsvendégnek számított, a ﬁúk már eléggé benyomtak. – Higgyétek el, nem változott meg ez a nő, csak csőbe húzta azt a palimadarat – mondta dülöngélve Vörösorr, akinek olyan gyors lefolyású volt az eddigi élete kocsmától kocsmáig, mint egy vécé öblítőtartályé. – Tuti, hogy az ilyenek nem tudnak, nem is akarnak megváltozni, értem? Hiányzik nekik… – és ökölbe szorított jobbját lengette.Ahallgatóság röhögött. Bori otthon, egyedül a karácsonyra készülve, dísznek való csíkokat és angyalkákat vágott ki színes kartonból és réges-régi karácsonyi énekeket dudorászott. – Ki dörömbölhet ilyen későn az ajtómon, talán a szomszéd rosszul van? – összehúzva magán a köntösét, ajtót nyitott. – Vörösorr egyből nekiesett, és taszigálta az ágyhoz, amelyiken Maci feküdt. Sikoltozva ellenkezett, és a pici is rugdalózott benne, de a dagadt az ágyra szorította. Amásodperc tört része alatt képek futottak rémülettől tágra nyílt szeme előtt: Nagymama falvédője, a kamion, a templomfreskón a megmentett lány lefejezi elrablóját, a sötétség urát… Fuldokolva kapálózott, az éjjeli szekrényen kezébe akadt az olló. Oldalról a disznó torkába szúrta. – A tárgyaláson a férje a királynő lovagjához méltóan viselkedett. – Tisztelt Bíróság! Éppen a legjobbkor, az utolsó pillanatban értem haza, s hirtelen felindulásomban felragadtam az ollót… – Az ügyvéd azt mondta Borinak – mindent összevetve, enyhe ítélet várható. Legfeljebb néhány év. – Kibírjuk, igaz kicsim? – és mosolyogva megsimogatta magzatát. – Ígérem neked, az oviból már mindig apával együtt hozunk haza, és te ott hintázol majd, repülsz kacagva a karjaink között.

Partium

Mór z Krisztina

Dobok ki kell gyászolnom valahogy és nem tudom hogy miért jutott eszembe a száz év magány amit mindig rosszul olvastam lapokat átugorva vagy egy sort aláhúzva mert fontos volt azon a napon született amikor a legjobb a bor cukorfoka (van ilyen ezredik Nap? ) édes asztali desszertboré ahogy a meséimben képzelem aznap autózott majd amikor kiszállt a kocsiból akkor látta egészben a regényét két meddő év után megelevenedett egy falu élete ahol nem történik semmi az asztali bor borostyán fénye kellett ahhoz hogy kiugorjon a kocsiból a bor és egy kérges férfitenyér az illat hogy eszébe jussanak ursulák és combjaik. a combokról jutott eszébe az egész követhetetlen laookon csoport aureliánók és buendiák amaranták és fernandák, josék és ursulák szeretkezve beletört a bicskám mondtad nekem aznap bevallom képtelen voltam elolvasni feküdj a sorokra és hagyd magad vinni az árral. cseppet sem csodálkoztam ez inkább az én világom volt. levélben ócsároltalak mert azt elolvastad akkor már tudtam hogy becsaptál hogy a barátságunk téged csak mulattatott én meg mindent komolyan vettem. lassan rájöttem minden férfinak minimum kell hét hat öt négy nő akikről beszél és mindig ugyanazt mondja más hangsúllyal de mindig marad egy és pont az élet adja ezeket a faramuci helyzeteket odatolja az orrod elé és én megértem mert én vagyok az a nő akit kiszemeltél arra hogy legyen aki rajongva felnéz rád a nőkön át ismerlek meg téged a nő is beszél belőled akár az a borostyán asztali bor ami lassan pimpósodik a szádban foltot hagy egy faasztalon amit már rég kifakított a Nap pattogzik barnája de sorban állókból sosem lesz zseni márpedig mi sorban álltunk fények mikről nem mesélek ne fojtsd belém a szót érezted már hogy fának döntesz egy nőt és istenhez imádkozol könyörületért nem jött a megkönnyebbülés csak mázsás súly azon az éjjelen vadállattá váltál vérszagot akartál azon a napon neveztél remediosnak annak aki a nedvével megy a férfi elé mint egy méh amikor összegyűjti cseppjeit alázatosan magára kenve és az arcomba nevettél melyik aurélióhoz is mész? tudtad hogy erre ugrok és pofoztalak a a versekkel amin a tinta nem száradt meg és csillagok lettek kéken világítóak kéken gurultak fel az égre hogy sohase lássam viszont a fényüket a vázában rothadó liliomok fejét téptem kéjesen miközben a narancs narancsvörös szavakat mantráztam előre-hátra guggolva magamat ölelve hogy kócosan kibőgött szemekkel odarohanjak a vázához a liliomokat a szőnyegbe tiportam és közben még mindig hintázva azt ordítottam hogy gát egy hatalmas gát van bennem és nem tudom szikáran leírni mit érzek nem tudok semmit csak azt hogy ezt a gátat fel kell oldani egy zuhataggal bánom én mivel és ne mondd meg mi vagyok kék csillagok mentek hol volt hol nem volt meséikkel

Partium

élveztem ahogy szétmállanak a virágmaradványok s velük együtt a gyűlölt verseim is utáltad írásaimat mert oda már nem vittelek magammal kirekesztettség? egy ház volt ahová nem engedtelek be egy kert amit neked akartam adni egy fal egy V Á L Y O G F A L morzsák rozsdafarkú madaraknak észak felé repülő madarak miközben fel és le rázott a sírás egy madár és a legnagyobb hold érted? vak kerítések maradtunk „futott ön olajbogyóval a zsebében?” miközben felordítottál kétszer léptem ugyanabba a folyóba minek partján mandragórák félték a kutyák ugatását fülemben felerősödtek a fekete bennszülött dobok tirirá tirirá tam tam és újra ez a tirirá tirirá tam tam és újra mit tudsz te egy nőről – tudod te mitől izzik egy nő szemében a gyűlölet? csak futottam a magam teremtette lúdvércei elől elvágódtam a borostyán gyökerében nem érdekelt a combomon vérző seb felhasadt a szoknyám sebekből véreztem összecsuklottam szemhéjam mögött vörös eső (emlékszel artemiszre? szarvastehenedet a fának döntötted s vadul tépted le rólam őrületruhámat mindent adj nekem vissza amit elvettél hogy nyolckarú pókasszonyként átfonhassalak nyolc lábbal szoríthassalak, miközben csak megvetést érezzek megvetést a férfi iránt jéghideg laterna magica ez életünk filmje elmebaj röhögtél elmebaj ez sárgán reccsenő liliomszirmok narancsizzásában kurvulunk na és? elveszítem minden erőm, szakadt szoknyám tovább tépted és belém hatoltál dühösen gyorsan vadul meg tudtalak volna ölni mélyről tört föl belőlem a párduc üvöltése rázkódott a vállad most te voltál a sérülékeny aki elvesztette minden erejét és én ordítottam a kéjtől minden férfi kéjétől a dobok még mindig – hallottam a fekete dobok őrjöngését tiritárá és újra ez a tiritárá tam

Partium

Radnai István

Átlátszó időfólia olajzöld víztükör olíva csend ágcsontváz tükröződik az élőfák a vízre hajolnak ma nem siet az áradás ülök a semmi szélesen elterül nincs szemhatár nincs semmi nesz az élet ha van valahol rejtezik a magány szélein ül meg szél a vízparton ülök egy felhő árnyékában felriaszt egy váratlan csobbanás

Látszatok az ellentétek világát éljük a mélység partra veti a kavicsokat a semmi habja alá merül a valóság a magam megsemmisül a mi a tengerek mélyén szikla emelkedésünket elárulja a saját súlya tehetetlenségünk a gonosszal szemben öncélú mégis televény a pusztulás kaviccsá morzsolódik az ember ami egyként született egyénné forgácsolódik a mélység a kavicsokat a mi az ént gonoszság felülír minden életet ciklusokra bomlik az egység bezárul a börtön robbannak az égitestek

Partium

Kilátás ablakomból az utcán pucér szellemek járnak üres szatyrokat lengetnek a sarokba lombot ágyaz megkésett lombot zörgő levelet amit a nyakas fa mára levetett s aki nem kellett karácsonyfának bár a sok tűje zöld még kegyvesztett hó nélkül remeg szúrós merev ága dunna-felhők félve járnak égtenger karácsonytalan csonka éjszakán a kékség ami csillagdudvát nevel pelyhes mellű ludakat vár kövéreket várja vedlését sívó a magány az utcán tőkét se látott cefrét vedel

Ébredés téli reggel megkapaszkodom a falakban érzem a leoltott izzó melegét a panel hánykolódik a túlvilágon lyukas kannából öntik a tejet közém és a valóság közé a fák ághegyén megcsillannak illatozó könnyeik ágkarjaikon szatyrok lengnek súlyos díszek magányos asszonyok lépkednek a karácsony elé megrakodva a ködbe bármit beleképzelhetek karácsonyfát s akik valaha éltek és körülállták most becsomagolt ajándékok a fa gyökerei alatt

Partium

Ványai Fehér József

Bánomkert Szürkületbe hulló kerti út, A kökény között botorkáló alak Szemét idők homályára függeszti, S rakja bal lábát a jobb után. Mint zsebbe ragadt savanyúcukorka, Lesz a halálnak utóíze, A pillanaton tort ülhet a törvény, Nyers történet szitál az égből. Mindig csak a nincstelenség és Örökké a semmi, megváltatlanul Lebegnek a napok, kirázza Párnaciháját az Isten és Porhó hull az elnagyolt tájra, belső Kilátót épít az elme s elenyész.

A kirángatott pillanat Mintha ember mozogna ott Nád és gyom között, pedig csak Szél játszik a bugával, szükségét Végző állat guggolna a parkoló Elvadult növényzete árnyékában, Októberi nap, világítsd az utat Bizonytalanból biztosba, süttesd Hasadat nappali hold visszaVerődő sugarával, „változtasd Meg élted!”, ha tudod, bár nem kedvez ez Az „idő” ilyesminek, mégis, Vesd fel fejed és nézz távolabb, Csak kirángatott pillanat lesz a most Valami egészből, de nem felejted.

Partium

MOLNÁR JÓZSEF Molnár József

A kapus Fülöp Márton emlékére Vesztettem, gondolja a kapus, és eldől az ellenkező irányba… Este nem érzi jól magát, talán az izgalom az oka a gyomorgörcsnek. Bevesz egy fájdalom csillapítót, másnap újra edz, és ez így tart egy hétig. Az orvos arcában letaposott virágok… Szürke felhők mögül a hold jégszikráit látja. Megpattant labda, hogy még időben érkezett, mellében üres szavak. Erőtlen kezéből kiesik a toll, amellyel aláírja a kemoterápiát, majd a sugárkezelést. Rákeres az interneten: ez az alattomos rák kivédhetetlen, gondolja, de nem adja fel: nagy célok lebegnek beesett szeme előtt, és erősíteti a gondolat, védenem kell. A legjobb kapuskorban van.

A daganat taktikát váltva meglapul, mint kit jó szándék vezérel, ő csupán tévedésből épít várat, elhitetve környezetével, ez a helyes irány… A harc évek múlva is tart, s amikor kihirdetik a győztest, a szurkolók döbbenten látják, elfogyott a test, s vele a lélek. Saját harcát feladva, a nagy győzelemhez adott hitet. A Csapat szárnyal, mintha angyalok repítenék. A labda az ellenfél hálójában ül, s ha védjük az előnyt, Marci mindig segít.

Partium

A megalkuvó istenek közt „Hogy Ady mit tenne, ha vinnék a házát, és a nője másnak riszálná húsát, miközben megindul alattuk a föld, és az égett lombokat befújja a szél a kéjtől és a félelemtől izzó orrlikaikba?...” Ady örökébe lépve, felszántatlan ugar és dudva a tudatlanság mélyén, örökre betakar a kétség, ki mondja meg a költő helyett az igazat? Kiskirályok húzzák egymást a csillagokig, földjeik, legelőik a mindent szülő nap körül kering; vízre szomjazók ütik el vigyorogva a naplementét, éhezők mossák (képzelt) aranyaikat a folyóparton. Már ha hagyják őket békén. A gyárak (pénz)mosodáinak füstjárta alagútjaiban kamatlábak kergetik a szűkös családra valót: időtlen térben tapossák a hangyát, ki nem másutt akar palotát építeni, hanem itthon, ahol kap majd húszmillióért ócska viskót, amelyhez, mint bitóhoz a hóhér, odaláncolják a gyanútlant, aki, ha veszít, repül… Ez az a szittya föld, melyet Adynak távoli rokonai veszítettek el, és hinnénk, a hősi vér még ma is az élők kapaszkodó kötele, de látod, hogy a bús, bocskoros nemes hiába ölti fogaival össze a földet…, az ma is másoknak terem, ugyanúgy, mint a múltban, és látod, az izzó köveket a néma erdőkben, hol az istenben bízók vakon imádkoznak, szavaik gyengék, s az égi pokol kapui süketek, ma nem hallani semmit a fuldokló sóhajokból, bál van a megalkuvó istenek közt; bátran tapossák a jövőt, amelyet a gyengék vívnak a föld alatti zugokban, mert a föld égett palotái megrendülve, dobálják ki magukból a tévedhetetlen, bőrét vesztő roncsot, a léptei nyomán sötétlő ég alatti halottat, az embert. 60

Partium

Radmila Marković

Téged keres! Ott ápoltam az anyámat az én lakásomban. Agyvérzést kapott. Egy nap, amikor megérkeztem az iskolából, ezzel fogadott: „Haza akarok menni” – Ne tedd ezt velem, kérlek! Hozzám közel van az iskola, az egészségház, az üzletek, az orvosod lakása. Ha innen elmegyünk a te házadba, ennek mindennek lőttek. – Lányom, otthon szeretnék meghalni, a saját ágyamban. Erre nem tudtam mit válaszolni. Ezt a kívánságát nem tagadhattam meg. Összepakoltuk a legszükségesebbeket, találtunk autóval rendelkezőt, és anyus házába költöztünk. Tolókocsiját az ablakhoz helyeztem, sokáig nézte a járókelőket. Volt akivel szót váltott. Az öcsém az akadémián tanult. Mindig nagyon várta őt haza az anyánk, sűrűbben szerette volna látni a ﬁát. Nekem mondogatta: „Ha meggyógyulok, majd az ő gyerekeire is vigyázok, mint ahogyan a tieidre vigyáztam.” Aznap este a szobában félhomály uralkodott, de a tárgyak körvonalait szépen lehetett észlelni. Az anyám hófehér ágya felől valami furcsa hörgő hangokat hallottam, ami már nem először ütötte meg a fülemet az évek során, és megdermedtem, vagy talán megfogalmazhatatlan szorongás, kétségbeesés, féltés és félelem lett úrrá rajtam egyszerre. Hideg lehelet érintette meg a testemet. Tudtam, nagy baj van! Az ágyához rohantam, felkattintottam a villanyt, sejtelmem nem csalt meg. Szeretett szülőanyám becsukott szemekkel, önkívületben, vérpiros arccal mozdulatlanul feküdt, csak a lélegzetvétele volt erősebb a vasnál. Innen a furcsa levegővétel és kifújás. Küzdött az életéért. Orvosért tárcsáztam, oda ültem az ágya szélére, kezembe vettem élettelenül lehanyatló kezét, remegő hangon szólítgattam, vagy csak gondolatban beszéltem hozzá, vagy így is, meg úgy is. Nem tudom. – Küzdj, kérlek, küzdj az életedért! Rajtad kívül senkim sincsen. Ki mesél a gyerekeimnek? Tudod, mennyire ragaszkodnak hozzád. Ne hidd, hogy becsaphattok! Huncutkodtok a hátam mögött. A gyerekek titokban hoznak Neked szalonnát, pedig nem szabad enned. Az ebédeteket felcserélitek, ha nem ﬁgyelek oda. Ők eszik a halat, te meg a paprikást.Azt is tudom, hiába beszélek. Hallgattok mindhárman, meg fogadkoztok, hogy csak egy kicsit kóstoltátok meg egymás ételét, de én láttam, üresek a tányérok. Tudom, hogy hallasz! Figyelj rám! Többé nem tiltom meg az ebédcserét, csak nyugodj meg! Ne hagyd el magad! Mindjárt itt lesz az orvos. A környék legjobb orvosa kezel. Amint megérkezik, minden rendben lesz, de addig, addig anyus nem hagyhatod el magad, hiszen erősebb vagy, mint én! Néztem a változatlanul vérvörös arcát, szorongattam a kezét, megsimogattam a homlokát, igyekeztem lelket önteni belé, de semmi. Vizes ruhával törölgetni kezdtem az arcát, a nyakát, de nem reagált. Hol van ez az orvos is? Tudja, soha sem hívom, ha nincs semmi baj, csak akkor, ha segítsége kell. Igaz, éjfél már elmúlt, de akkor is. Az anyám, az anyám nagyon

Partium

rosszul van. Nem tudok neki segíteni, és ez fáj a legjobban. Most még a szemét sem tudja kinyitni, már sokszor csak a szemével kért: segíts rajtam! Megtettem volna mindent, de nem lehetett. Rendszeresen kapta az orvosságokat, napjában lemosdattam, vigyáztam rá, mint a csecsemőre, csak egészséget, azt nem tudtam adni. Közben az éjjeli lámpa világosságában, a szoba, a szekrény, az ablakok olyan egyhangúan bámultak rám, hogy az szinte fájt. Az ablakon keresztül a vaksötét kíváncsian kukucskált Magányomat, tehetetlenségemet igyekeztek még mélyebbre belém döngölni. Végre! Megérkezett az orvos. – Doktor úr, gyorsan, az anyám nagyon rosszul van. Besietett a szobába, az ágy fölé hajolt. Rögtön vérnyomásmérés, szívhallgatás, kapkodva szedi elő az injekciós tűt, meg az ampullát az ágyhoz lép szorosan. – Segítsen! Húzza fel a hálóinget! Megtettem. – Most ﬁgyeljük, javul-e a mama állapota. Semmi javulás sem mutatkozott. – Megpróbálok még egy adaggal segíteni. Ha az sem hoz eredményt… – Kérem! Segítsen! Ez után sem mutatkozott semmi változás. – Jöjjön, kísérjen ki! – mondta az orvos. – Jövök. – Nagyon sajnálom!Azt hiszem, a mama, nem éri meg a reggelt. Nem válaszoltam semmit. A könnyeim sem áztatták az arcomat. Mintha nem is én lennék, mentem a szekrényhez, kivettem a legszebb ruháját, fényesítettem a cipőjét, pedig fénylett, mint a tükör, fejkendőjét kikészítettem, az olvasóját, és mindent egy helyre raktam. Azután visszamentem a szobájába, leültem az ágya szélére, és ismét fogtam a kezét. Hallgattam. Mi a teendőm? Értesíteni az öcsémet, rögtön jöjjön haza, mert az anyánk haldoklik. Szólni kell a rokonoknak. Közben ott ültem szótlanul. Meddig? Nem tudom megmondani, de a gyerekek ébredeztek. A kislányomnak iskolába kell indulnia, az asszony is hamarosan megérkezik, aki a 3 éves ﬁamra vigyáz, meg az anyámra felügyel, amíg én a munkahelyemen vagyok. Valaki más ült ott, valaki más fogta az anyám kezét szótlanul. Megérkezett az asszony. Megkértem, küldje el a sürgönyt az öcsémnek, jelentse a munkahelyemen, nem megyek be dolgozni. Visszajött a bejárónő a küldetésből. Nem beszélgettünk csak ennyit mondott: „Elküldtem a sürgönyt” Mintha áram ütött volna meg. Felfogtam, mit mondott az orvos. Nem! Nem adom az anyám! Tudtam, az öcsém volt a szeme fénye. Erre a kártyára tettem fel mindent. – Anyus! Anyus! Hallasz? Itt vagyok! Van egy jó hírem! Jön Tibor haza. Még ma

Partium

itt lesz. Tarts ki! Várd meg! Már így is elég régen láttad! Tedd meg az ő kedvéért! Küzdj! Küzdj! Most ismét fogtam a kezét, és hittem abban: sikerül. Mintha egy idő múlva csendesedett volna a lélegzetvétel. Az arcszín sem volt olyan piros. Még csak most igyekeztem lelket önteni belé. Lassan, de megszűnt az a szörnyű lélegzetvétel, még mindig gyorsabb volt a légzés, de már nem volt ijesztő. Elszunnyadtam, mert arra ébredtem, az asszony szólongat: feküdjön le. Majd én itt leszek. – Nem megyek el az ágytól. Valamikor késő délután megérkezett az öcsém. –Anyus, anyus! Itt van Tibor! Láss csodát! Az anyám, még mindig csukott szemekkel, legyengülve, de megemelte az egészséges jobb karját úgy negyven, ötven centire, és tapogatta a levegőt. – Fogd már meg a kezét! Téged keres. Testvérem is felocsúdott fájdalmából. Most ő beszélt, beszélt, és másnap az anyánk kinyitotta a szemét, örült a ﬁának, Tibornak, amit főleg szeme csillogásából és mosolyából észleltünk. Még majdnem két évig élt utána anyus, ahogyan mi szólítottuk meg őt, de a n y u s több volt nekünk, mint amit szóval le lehet írni.

Filep Gergő: Elhagyott tájakon

Partium

CSORBA PIROSKA Csorba Piroska

Ki bont ki? Ki oldja meg ruhám, e félénk testet, idegem ezer ágbogát, érzékeim éhes szivacsát? Ne felejts el! A virágszirom meddig virág és mikortól alom?

Ő Ki magadnál jobban vigyáz rád, szótlanul nézi hullásodat veled.

Megismerhetetlen

Nem választottad.

Arcomat csak tükörben, ahogy visszanéz rám – másképpen sosem látom.

Az Én ketrecében nem lakik senki. Sehol a lehetett-volna-madár. Elgondolt izzó csontjain álmodott emlék a szárny.

Hol a hely, ahol a tükör látható, s nem önnön arcunk, kézfejünk, hanem ő maga, a megvakult víz márványa?

Tollpihe szállong a lézengő levegőben. A törvény alászáll a sorsba. Volt itt valaki, van itt valaki, lesz itt valaki, aki élhetett volna. Tedd a hangsúlyokat máshová! Az irányítást add neki, ki eddig hallgatott. Fogadj szót! Ha lázadsz, lázadj az ellen, aki benned lázad. Segíts neki, hogy lehessen az, aki vagy.

Partium

Csak a felület Csak a felület. Sosem jutsz beljebb. Csak a jelenség, sosem a lényeg. Csak a jelenlét, sosem az öröklét. Az álmok fátylába burkolózva olykor megjelenik előtted a valóság, elillan, elmédbe nem zárhatod, ahogyan tenyeredbe hiába rejtesz fogható kincset, testeddel együtt itt marad, semmit nem vihetsz magaddal, ami anyagból való. Itt marad, mint a többi anyag, megsemmisíthetetlenül. Mégis csak az anyagé a pusztulás. Az elhervadt virág megőrzi szirmát még sokáig, de elveszíti illatát. A test felbomlik, de nem tűnik el. A lélek elillan.

Partium

M. Fehérvári Judit

Kiszínezve ... azt az önfeledt időt kellene idehozva megtalálni, amilyen kacagós volt. A szomszédok kalákában építkeznek, s egy régi pléhteknőben meszet oltok vigyázva, mert fröccsen… Hófehér álom kerül majd a habarcsba, és porcukros teraszról ábrándozik a kőpor, de tisztán látom a házat milyenné lesz majd. Otthonnak fogjuk nevezni, hiszen benne élünk mi, gyerekek, s a szüleink is. Télen pattogó fák illata tölti majd be, tavasszal besurrannak a nap sugarai, nyáron hűs árnya alatt meséket olvasunk, és piknikezünk az udvaron. Ősszel pedig meglessük akácaink búcsúcsókjait… ... azt az önfeledt időt kellene idehozva megtalálni, amilyen kacagós volt. Legszebb ruhánkat vesszük fel, s fürtökben lógunk a régi, sárga, kalauzfülkés villamosokon. A Nagyerdőn mindenki üdvözli apámat, s keresünk egy padot, ahol a vattacukortól ragadó kezeink törökmézbe forgathatjuk, majd a sistergő zsír húzza az orrunk a Lacikonyha felé, s fér még a gyomrunkba kolbász is, meg kemencében született, ropogós héjú kenyér. ... azt az önfeledt időt kellene idehozva megtalálni, amilyen kacagós volt. Családi fotóinkon kutyáink is kacsintanak, mert tudják, a kertünk hatalmas játszótér, ahol a szeretet és szépség rózsákat nevelnek és orgonákat, meg különös nevű szőlőtőkéink lugasai alatt velünk hancúrozhatnak, ha bújócskázunk, s, ha lefetyelve gyorsan eltüntetik cicáink desszertjét, biztosan lesz utánpótlás, mert a hűtőben mindig van élelem elég.

Partium

... azt az önfeledt időt kellene idehozva megtalálni, amilyen kacagós volt. Összebújva énekeltük a „Mennyből az Angyalt…”, s a fenyőfát a Jézuska dísztette a patyolat lepedő alatt, és nem leskelődhettünk, mert alvást színlelve találgattuk, milyen lehet az Égi Ember, az Atya, ki Egyetlen szülött Fiát adta értünk, aki harmadnapon feltámadott, s most a mi vendégünk, akárcsak az Angyalok. ... azt az önfeledt időt kellene idehozva megtalálni, amilyen kacagós volt. Nagymamám a „Vad hattyúkat” olvassa, mi a képeket nézzük a mesekönyvben, s a kert hátulján tenyésző csalánt próbáljuk összefonni, miközben hólyagosra sírjuk a kezeink, s mélyen együtt érzünk a királylánnyal, s keressük a sziklakertben a fehér szirteket, de nem találjuk, mert ez a mese csak Andersen után a miénk. ... azt az önfeledt időt kellene idehozva megtalálni, amilyen kacagós volt. A szüleim moziba jártak, meg táncolni, dédszüleim első világháborús relikviái: sok kitüntetés, néhány kard, egy félig levágott bal kar, az ingujja köré csavarva, s, ha kérdezem, Doberdóról, s Isonzóról már nem a rettegés, hanem az emlékektől megszépítve egy másabb pusztításról, s a segítőkész bajtársakról regél. ... azt az önfeledt időt kellene idehozva megtalálni, amilyen kacagós volt. Ölelések, csókok, élmények, emlékek egy félig kiásott kerti tóról, egy nagyon jól sikerült, egész falat beborító faliposzterről, ahol mégis ott van az a tó a fűzfák alatt, s ismét átélhetjük, milyenek voltak a majálisaink, növényeink, s állataink, a valóságunk, amikor megtaláltuk az önfeledt időt, melyben minden kacagós volt.

Partium

Alkonytalanul Mind megöregedtünk. Arcunkat maszk fedi. Járásunk lassú, mint, aki visszafelé tekint, előre menni nem perspektíva. Ateleobjektív delet mutat, noha sötét van. Nem ismerjük az örömöt, éveink száma determinált. Alkonytalanul élünk olyanokká lettünk, akár a kijárási tilalom. Mind némán tekintünk a jövőbe. Tervezni elfogyott az erőnk, az Ígéret Földje múltunk volt, eszmélni erre most lett időnk. És elveszett a Kánaán, hiába minden: az utcán, a boltokban ránk feni fogát a Kaszás. Alkonytalanul élünk, éveink száma determinált, nem ismerjük az örömöt, mind megöregedtünk, arcunkat maszk fedi, jövőnk is bakacsin fátyol, nevetni elfogyott erőnk, már híreket sem nézünk, mímeljük, hogy ízlik az étel, reggelünk koromsötét, s így borul ránk az éj is, a kinti széllel versenyt fut a járvány, le is tud teperni, ezért vakcinád legyen a hited, ami zsolozsmázva zengjen mégis: „Ne félj!'

Partium

Jahoda Sándor

szolgálatban fekszem az ágyon nézem a plafont szól a zene – dolgozom

emberi dolog belekóstoltunk a szabadságba harminckét egészséges foggal haraptunk rá de nem ízlett nekünk eldobtuk akkor még válogatósak voltunk és pláne ﬁatalok azt hittük jól döntöttünk és tessék – egész nap hányingerünk van

Partium

Petrozsényi Nagy Pál

Miatyánk, ki vagy a mennyekben Volt egyszer egy Kolozs megyei falu. Laktak benne magyarok, románok s itt-ott egy-két cigány. Akadt hely bőven, össze is fértek volna, ha időnként egymásra nem uszítják őket. Hol a moşier (földesúr), hol a pártok vagy maga a kormány manipulált még itt az isten háta mögött is. Ha egy románra mutattak, eltörték a lábát, ha magyarra, a fejét verték be. Kivéve a papnak, akiben mindnyájan csak a lelkipásztort látták. Teltek az évek. Rendszer rendszert váltott, s a régi világ lassan új köntöst öltött.A falu fellélegzett, különösen a papjuk, amikor egy éjjel bezörgettek hozzá. – Dokumenti! (Az iratokat!) – rivallt rá egy forradásos képű alak. – Miért, kik maguk? – Nem kérdezni! Itt csak én beszél – állította lesbe embereit a férfi, kettőt az ajtóhoz, a többit az ablakokhoz. – Tiltakozunk! – húzta összébb pongyoláját a pap felesége. – Ha nem mennek el azonnal, sikítani fogok. – Háráso! – fogta rá pisztolyát a forradásos képű. – De akkor búcsúzni élet. Na, mi az, miért nem sikít? – Mire kíváncsiak? – Ki szeret Gróza? Ki van kommunistás? – Tessék? – Dă-i una peste gură ca să priceapă mai bine! (Verd be a száját, hogy jobban megértsen!) – szólta el magát egy bibircsókos férfi. – Szóval románok – rezzent össze a lelkész. – Persze, gondolhattam volna. – És ha igen? – dugta zsebre fegyverét a forradásos arcú. – Talán nem tetszik? – Felőlem! Isten előtt mind egyformák vagyunk. – Előtte lehet, de előttünk csak venetikok (jöttmentek) vagytok. Betolakodtatok hozzánk, most meg kiűznétek. Ti, minket, – pattogott immár magyarul. – Szerencsére mi vagyunk többen, és most szokotéálát (számot) adtok. – Tehát ezért jöttek. – Ezért is, merthogy régen figyelünk ám. Sokat papoltál, de most mi diktálunk. – Életünk Mindenhatónk kezében van – térdelt le a lelkész. – Ha azt akarja, hogy meghaljak… – Ne félj, nem ölünk meg – vigyorgott a vezér. – Legalábbis addig, amíg kinyögsz egy imát. – Miatyánk, ki vagy a mennyekben… – Továbbá kijelented, hogy ebben az országban mi parancsolunk. Mármint a románok – tette hozzá dölyfösen. – Nektek kuss! – Trăiască! (Éljen!) – vágták rá kórusban a rejtélyes „vendégek”. – Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod… 70

Partium

– Megértetted? – ragadta mellen a keszeg lelkipásztort a vezér. – Hozzád beszélek. De aztán szóról szóra így mondd. Még holnap, a templomban, különben kinyiffantunk. Itt ezzel a revolverrel – mutatott a zsebére –, úgyhogy jól vigyázz! Minden szavadat ez a pisztoly kíséri. – Nem! – gyűrte le félelmét a lelkipásztor. – Teremtőnk házában imádkozni, nem politizálni szoktak. – Kérlek, ahogy óhajtod. Bubu! – vágott szemével a tiszteletes asszony felé. Aférfi az asszonyhoz kapott, leteperte a földre, és csókolni kezdte. – Bitangok! – sietett segítségére a férje, aztán egy pofontól ő is földre perdült. Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, s a pap gyermekei nyargaltak a szobába. Mögöttük bőrkabátos, behemót alak röhögött. – Legat-îi! (kötözzétek meg őket!) – parancsolta a forradásos képű. – Na, meggondoltad magad? – Meg. – Hangosabban! – Meg. Prédikálni fogok. – Jól van, pópa, mi is ott leszünk, nehogy még egyszer meggondold magadat.Addig is, légy szíves, add ide a bukszád! – Tessék! – Ez bizony vékony. Ékszerek, márka, dollár…? – Nincs. – Tiszteletes asszony? Mindegy, majd mi megtaláljuk – intett az embereinek, akik a szobának estek, feltúrták a szekrényt, fiókokat, mindent anélkül, hogy bármit találtak volna. – Kössétek a kályhához! Ejnye de inas vagy! Puhítsátok meg, fiúk! – Istentelen emberek, nem féltek az Úrtól? – Rajta! Félholtra verték, végül abbahagyták, hadd prédikálhasson másnap úgy, ahogy megbeszélték. A falucska hívei lassan gyülekeztek. Asszonyok, öregek tódultak a templomba, akik a pap prédikációiban kerestek gyógyírt. Csakhogy ezúttal inkább ő szorult erre. Homlokát beverték, háta sajgott. Azért megpróbált egyenesen járni, feltapogatódzott a szószékre, és rázendített: Mint szép híves patakra a szarvas kívánkozik… Hívei utána jámbor áhítattal. Valamennyi helybeli: ez a jegyző, az Bálint gazda… – vette számba szorongva nyáját. Csupán az utolsó padban ült… Uram, irgalmazz: a forradásos arcú! – Kedves atyámfiai – rugaszkodott neki, beszélt az alázatról, engedelmességről, majd más témákra siklott. A hívek lopva összenéztek. Pedig a papjuk most is róluk beszélt, csak valahogy másként, mintha attól félne…Az ám, mitől, merthogy fél, azt a vak is látja. A lelkész elhallgatott. Mintha megérezte volna a csalódást, értetlenséget, mert elszégyellte magát.

Partium

– Nézzétek! – kapta le az ütött-kopott talárt, megmutatta sebeit, és mindent őszintén elmesélt. Még azt is, ki ül ott az utolsó sorban. Agyülekezet egyszerre fordult hátra, de ott már senkit sem láttak. – Bocsáss meg, Atyám, hogy kételkedtem benned – horgasztotta le fejét a lelkipásztor. – Kérlek, óvj meg ezután is engem, meg mindenkit, aki segítségre szorul! Adj erőt, önts hitet belénk, hogy soha többé ne féljünk, amiért kicsik, elesettek és magyarok vagyunk. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod… Hogy mikor, kinek és mennyire jött el, bizonyítja az 1990-es marosvásárhelyi pogrom. De akkor már más pap, más szavakkal könyörgött értünk. És az előbbi, akit olyan kegyetlenül elvertek, aztán kiraboltak? Még ugyanaznap váratlanul elhunyt. Állítólag felakasztotta magát.

Filep Gergő: Búcsú 72

Partium

Tóthárpád Ferenc

Itt vagyok honn (Egyszerű dal himnusz helyett) Felnőnek ﬁaink! S számon kérik rajtunk minden tettünk s tétlenségünk, ha igába hajlunk. Itt kiáltott életre anyám, görcseit is itt ruházta rám, béklyóinkat itt szenvedtük el, s bármi érhet távol és közel, ide szállnak sóhajaim vissza. Mint valami átkozott parittya, ha messze is hajít néha a sors, a békémet, a búzát és a bort: csak itt lelem. Itt tanított mindenre apám, vele nőttem földek illatán. Mind itt kaptam azt, ami vagyok… Azt is értik, amit gondolok… Ő tanított patakok dalára, „Légy őszinte, akkor is, ha árva maradsz, ﬁam!” – s tudtam, másra gondol, nem arra, hogy Isten miként korhol: próbára tesz. Itt vagyok honn s európai. Reménykedem, mindig lesz, aki éli nyelvét, s vallja, hogy magyar, érzi azt, hogy az „OK” fanyar még akkor is, ha úgy vagyunk nagyok, mint mennybolton parányi csillagok, s Európa csillagrendszerében magyarságunk tán nem mindig érdem. Isten, tarts meg a reményben, el ne hagyjon hitem! Az én zeném nem lehet rekviem! Örök himnuszt szomjaz, aki issza. Nincs ez másként: innen jöttem, s ide térek vissza!

Partium

Szekeres Nóra

Bőség Két karom roskatag, bőséggel teli. Épp csak magammal nem vagyok emberi. Jutna nekem is elég a jóból, de mást telít a ﬁnom falat, a jó bor. Én teli markoknál epedve várom, mikor hull elém pár morzsa, barátom. Maradékon tengődve egyre fogyok, idegen étken lassan elsorvadok. Éhezem. Nagy lakomákról álmodom. Két karom teli – csak súly a vállamon.

Tér-iszony Valamin kívül rekedtem. És valahol benn ragadtam. Világok közt a sajátommal magamra maradtam. Valaki megosztotta a mindenséget: kimondhatóra és kimondhatatlanra. Megérthetőre és felfoghatatlanra. Itt bolyongok e levegőtlen, nehéz terek között. Ki összerakná a részeket, játékaival új világba költözött. * Ha így van – hát így jó. Hinni kell, hogy a terek közt a szív az átjáró.

Partium

Tóth Olivér

Hegyeim felett Egyszer majd megérkezem Magamról az egyedüliség zöld leveleit Akácfürtökre cserélem Hajadba tűzött gondjaidat fésűdet Ujjaimra cserélem Vallatott keservem gyűrűjét rögeit magamról leseperni Szemeidtől kérem Egyszer ha már megérkeztem A feltérképezett idegenség térképeit felégetem Sikoltó varjak mezejében síró tél leszek Ha közeledbe nem engednek Fagylángos arcomról a pírt az Istenre mérem Szégyenkezzen helyettem Ő Károgva bánkódva kérdéseidben Legyen tanúm minden téblábolásom helytelenségem Egyszer már megérkeztem De el kellett hagyjam Őt s el kellett hagyjalak tégedet Hogy hazérkeztemkor megétessem megértsem A kacagástól zsongó vétkeket vacogó réteket Melyek ellenem lázadtak fel a teremtés első másodperceiben Ércharangként kongatott óda volt a születésem Mikor őt elhagytam s téged megismertelek Hegyeim felett Hogy féltékenységében is vígasztalja terheinket

Tévedsz Ady és Kosztolányi saturészegségétől fuldokolsz úgy tudod megbolydult világ szájaként szórsz igét nem kértél meghallgatást csak saját csönded ukászát a szenvedést mámoros önkínzás tébolyba menekített a pörlés boldogít bólogatsz feletted fejet hajt a megbánás és nem hisz el többé az Isten sem társa sem a rád sem a rólad olvasónak

Partium

hazudni kértél így volt hazudtam nem vagyok semmivel sem adósa a veszett társadalomnak érted sem családomért sem én önző jó cigány vagyok te is de rajos életedbe látva semmi sincsen ami az ha túl mereven ha túl hajlékonyan sem kellő idill Idióta a nyalókád hiába kínáltad készter is hülyén OK művész kiszolgált hallgatás üldöz az év 365 éjjelén én nem te majd megmondod nekik jogosan bocs ott a páholyban a kékszemű csillógó szemű szőke kislány gonosz bár meg-lehet nem tanulta vér által fertőzött honosan az irodalomban a minden hozzád képest értetlen éretlen kurva igaz akinek a sminkelt sikerben a hálában nyöszörgő hálótársa kincs ha van tudat az ember számbavételére szüksége nincs mint költők között is az egyik fél lehet csak gügyébb mégis elolvastad minden versemet az ömlengés undorít kár nem tanultam csak a kötés hossza nyű rojtos lelkemen az igazunk kétszínű szépséges álszajha tulzottan bátorít keserves Múzsa az ihletet egy másikra cserélve fel hirtelen szép játék hinni hazudni kegyelem kötélen csüngő ítéleted éltet talán először és utoljára int szánalmas hang roskasztó e díj félted kiharcolt delírium kanálban hevített drog szenveszt a véna kérted ha legközelebb hívsz hozzád részegülve legyek aki sose téved feléd.

Partium

Szoktattam szívemet -Mai óda József Attilához!Szoktattam szívemet a csendhez Óvatlan kötött kutya a fegyelemhez Szoktattam lelkemet a testhez Nem tűr meg egyet se ezret feszít a kereszthez Szoktattam léptemet a hűséghez Visszatérő álom a maga reményéhez Szoktattam testemet a szegénységhez Étlen és szótlan is ragaszkadik a bőséghez Szoktattam szememet a világváltáshoz Csőcselékként aljasult a napvilághoz Szoktattam számat a szófogadáshoz Csókjaiban símult az áruláshoz Szoktattam tenyeremet az imához Nyitott fészekfejemről símult a zuhanáshoz Szoktattam tudatomat a mindenség urához Szigorú balga férﬁ nem szokhat szoknyához Szoktattam szívemet házasságban élni A tehetlenség kigúnyolt munkával felcserélni Szoktattam ölemet gyermekem súlya alatt henyélni Csavargó fájdalom tanítja őket magasra emelni Szoktattam szerelmemet a napi betevővel beérni Helyettem feleségem könnyeit ölére méri Szoktattam a szavakat halálcsendben élni Nem tudnak torkomon félve megférni

Partium

Dinók Zoltán

Az aranytoll Benedek fásultan ébredt. Nem pihente ki magát teljesen. Halottak napja volt. Író barátjára gondolt, ki már öt éve a temetőben nyugszik. Ki akart menni hozzá, ennyivel tartozik neki. Hisz ilyen két barátot még nem látott a világ. Felöltözött, megmosakodott s busszal kivitette magát. Ahogy megérkezett, a sarki virágárusnál vett egy csokor virágot. Vegyes volt az, volt benne rózsa, liliom, miegymás… Megkereste a sírt, de sokat nem kellett gyalogolnia, itt volt, a sírok elején.Aztán elmerengett.Atemetőőr ﬁgyelmes lett Benedekre. Hozzálépett: – Ezt az embert gyászolja? – Igen. Lajost. Ő egy író volt. – Ismertem. Öt éve halott, igaz? – Igen. De miben érinti ez önt? – Öt évvel ezelőtt visszább is én voltam itt a rendfenntartó, s ő meg az anyjáért jött ki. – Igen – csordultak Benedek szemébe a könnyek. – Az anyjával élt együtt. Ennek az írónak még saját lakása sem volt. Idilli életet élt vele. Én is ismertem az anyját. Még korai barátságunk idején… Rendes asszony volt. Szűkszavú, de rendes… Rosszat nem is tudok mondani róla! – Mindig ő hozzájött halottak napján Lajos. – És most már ő is sírban van! Isten nyugosztalja! Majd a temetőőr elköszönt tőle. Benedek még egyszer lerótta egy imában tiszteletét s hazament. Otthon várta a munka. Benedek arra gondolt, hogy megemlékezést ír barátjáról. Ennyivel szintén tartozik neki. Hozzá is látott. Írta a sorokat egymás után… Mikor kész lett, egy hetilapnak küldte fel. Aztán az író testvérének kezébe került a lap. Igazán meghatották Benedek sorai. Ahogy öccséről írt a lapban. Felkereste az írót. Egy vasárnapi nap kopogtatott be hozzá.Az író Benedek épp főzött. – Ki az? – Gyuri vagyok, Lajos bátyja. Benedek zavarba jött. – Gyere be! Bejött s a cipőjét megtörülte. Benedek a konyhába vezette. – Helyezd magad kényelembe! – mondta neki Benedek. Gyuri kényelmesen helyet foglalt. –Olvastam a cikkedet! – mondta Gyuri.

Partium

– Igen? – Nagyon tetszett. És köszönöm. Most van öt éve, hogy Lajos meghalt. – Igen. Tudom.Azért is írtam a cikket. – Én még kint se voltam a sírjánál. Talán holnap kimegyek. És? Amúgy jól vagy? – Igen. Te? – Én is. –Akkor rendben, az számít. Tudod, az élet megy tovább… Gyuri a táskájába nyúlt. – Mit csinálsz? – Hoztam valamit. S elővett egy aranykeretes tollat. –Az öcsém még ezzel írt húsz éves koráig. Gyuri átadta a tollat Benedeknek. – Ez nagyon szép. – Úgy gondolom, neked adom. – Igazán hálás vagyok neked. – mondta Benedek. – Majd ez örök emlék lesz Lajosról. Benedek meghatottan kicsit elgondolkodott, de valóban így látta ő is a dolog igazságát. – Írógép helyett jó lesz! – Na, megyek. S jókat írj… – Vigyázz magadra! S elment Gyuri. Benedek meg egy füzetben kipróbálta az új tollat. Nagyon tetszett neki. Mikor este lett, úgy gondolta, fogja a tollat, s ezzel ír egy felejthetetlen prózát…

Partium

Tanulmány Cs. Varga István

„... a létfontosságú megértés jegyében:” A szomszédnépek nemzeti himnuszairólX Nemzeti Himnuszunk vizsgálata „sorskérdéseink” tágabb körű elemzésére, a „sors”, és az „idő” összehasonlító, kulturális és nyelvi határainkon túlra is kitekintő kutatására is lehetőséget ad. Kiss Gy. Csaba, irodalom- és művelődéstörténész, a közép-európai nemzetek kultúrájának kiváló ismerője, a szomszédos népek nemzeti himnuszainak és nemzeti identitásukat meghatározó költeményeik a dimenziójában elemzi Himnuszunkat. Tizenhárom kelet-közép-európai nemzet – albán, bolgár, Bosnyák, cseh, horvát, lengyel, magyar, macedón, montenegrói, román, szerb, szlovák, szlovén – himnuszainak összehasonlító elemzését végzi el. „A modern nemzet kialakulásának az útja az a kontextus, amelyben vizsgálni kívánjuk e nemzeti jelképnek a történetét és a versszövegek jelképei tartalmait, a himnuszok haza- és nemzetképét, továbbá azt a hol rövidebb, hol hosszabb folyamatot, amely a jelenlegi állami szimbólum elfogadásához, törvényi szentesítéséhez vezetett.”1 Bemutatja a nacionalizmus és nemzetépítés kelet-közép-európai útjait. Szerinte a nemzet: „művelődéstudományi megközelítésben kulturális közösség. Szimbolikus közösség, mely ugyanazt, ennek a közösségnek körében elfogadott kódot használja, így a nemzet sajátos kulturális jelrendszernek tekinthető.” Térségünkben a történelem különös folyamata sajátos jegyeket hordoz: „…KeletKözép-Európa számára a nemzet viszonylag hosszú ideig többnyire elsősorban kulturális egységet jelentett, az emlékezet és a kommunikáció közösségét, amelynek egy, csak reá jellemző, sajátos tagoltságú kulturális háttér volt az alapja”. A nemzet összetevői sorában a közös származás, az eredet tudata, a nyelv, a politikai-területi hagyományok, a vallás-felekezeti összetartozás voltak a meghatározó tényezők. Ezen a tájon különösen fontos, hogy a kölcsönös előítéletek helyett a szellemi hídépítés legyen a cél.2 Kiss Gy. Csaba a cseh himnusz nyitányából vett, „Hol vagy, hazám?” című tanulmánykötetében Kelet-Közép-Európa 13 népeinek, országainak nemzeti himnuszait3 há1

KISS GY. Csaba: Hol vagy, hazám? Kelet-Közép-Európa himnuszai. Egy nemzeti jelkép történetéhez. Bp., Nap Kiadó, 2011. Csaba GY. KISS: Hymn and Summons. Two Hungarian Poems in seventeen languages. (Audio CD) Budapest, The museum of literature Petőﬁ, 2004. 6-8. 2 DOBOSSY László: A Közép-európai ember. Bp., 1973.; FÁBRY Zoltán: Merre vagy, Európa? Kisebbségek a vádlottak padján. Válogatta, szerkesztette: Kövesdi János. Előszó: Turczel Lajos; Pannónia, Pozsony, 1991. 3 KISS Gy. Csaba: Hol vagy, Hazám? Közép-Kelet-Európa himnuszai. Bp., Nap Kiadó, 2011. (A Hymnus és a Szózat a szomszédos népek himnuszainak tükrében.) Vö. MÁRIÁS József: Hol vagy, Hazám? Életünk c müncheni. katolikus lap, 2011. májusi szám. Ld.: M. J. MEK 4. kötet.

Partium

rom kategóriába sorolja. 1/ Királyhimnuszok, az uralkodót dicsőítő, vallásos jellegű népéneket. 2/ Impulzív, forradalmi énekek. 3/ Ország-himnuszok a honi táj szépségéről, a nemzet sajátosságairól. A magyar Himnusz egy negyedik csoportba tartozik: az emlékezet és a szellemi értékközösség kategóriájába. A fő kérdés: a velünk szomszédos népek himnuszai egymással miben azonosak, hasonlók és miben eltérőek? Közép-Kelet-Európa himnuszainak jellemzője a baljós hang, de végső üzenetük mégsem pesszimista. Jogosan tartja félremagyarázásnak a magyar Himnusz legpesszimistább himnuszként való emlegetését. A „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt” jelentése: meghoztuk az áldozatot, a feláldozást pedig feltámadás követi.4 Aföldrajz térbeli történelem, a történelem időbeli földrajz.A Himnusz költője is megerősíti: a magyarság számára a Kárpát-medencei hon-foglalás olyan jelentőségű, mint a zsidó nép számára az Ígéret földjének, Kánaánnak a meghódítása. A honfoglalása megmutatta a magyarság tehetségét, bátorságát, megkapta, hozzá Isten kegyelmét, és ezer év óta keresztény népként él Európában. Históriai időkről szól a Himnusz ország-címeres nagytotál képe: „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére. A második versszakot szimbolikus, ország-címeres kép zárja: „S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának.”5 Számunkra különösen érdekes a szomszédos népek himnuszainak szövege, dallama és keletkezéstörténete. Részint nálunk is, de különösen a szomszédos népeknél a romantika korában készült a nemzeti mitológia kelléktára. Kölcseynél a Tisza, Duna és a Kárpátok. A lengyel himnuszban a Visztula. A románoknál a Milcov folyó és a Kárpátok a köztudat számára a román népet elválasztó határok, amint a Moldva és Havasalföld, valamint a dunai fejedelemségek és Erdély között. A Közép-európai népek himnuszaiban természetszerűleg megtaláljuk nemzetképük ideológiai sajátosságait is. Nemzetükre vonatkozóan himnuszaik csak véleménynyilvánító afﬁrmatív kijelentést, állítást tartalmaznak arról, hogy miért jó, miért érdemes egyik vagy másik néphez tartozni, országát, földjét, népét szeretni. Az osztrák néphimnuszt Joseph Haydn 1797-ben komponálta. A Császár-kvartettet, az Op. 76. Az Erdődy-vonósnégyesek No 3-as darabjának második tételében megtalálható a Császárhimnusz dallama. Ez a birodalmi himnusz részint sajátos liturgiát idéz.Az I. Ferenc néven. a Német-római Birodalom utolsó császára és az újonnan alakult Osztrák Császárság első monarchája személyéhez szóló változat: „Isten óvja Ferenc császárt”, amelyet Lorenz Leopold Haschka írt. „Gott erhalte Franz den Kaiser.” AHaschka-himnuszt 1854 után hivatalosan is felváltotta és 1918-ig érvényben volt a „Gott erhalte, Gott beschütze unsern Kaiser, unser Land!” – „Tartsa Isten, óvja Isten császárunk s a közhazát!”. Szövegének szerzője: Johann Gabriel Seidl. A császárdal nemzetek fölötti himnusz volt, a Monarchia minden népe saját nyelvén 4

KISS Gy. Csaba: Közép-Európa. Nemzetek, kisebbségek. Bp., 1992. KISS Gy. Csaba: Folyók mint nemzeti jelképek. A himnuszok példái a Közép-Európából. In: Irodalomismeret, 2000/2-3. Vö.: KOVÁCS Sándor Iván: „Dunaiság”, „Tiszaiság”: Berzsenyi „Magyarország” ódája lés Kölcsey „Hymnus”-a. In.: Irodalomismeret, 2000/2-3. K. GY. Cs.: Hymnus – Szózat. (Szerk. HORVÁTH István, MARÓTI István. A Hymnus és a Szózat tizenhét nyelven. (Audio CD), Bp., Petőﬁ Irodalmi Múzeum. 2004. 23-25. 5

Partium

énekelte. Az „indivisibiliter ac inseparabiliter” – a „feloszthatatlan és megoszthatatlan” Monarchia népei saját nyelvükön énekelték: csehül, héberül, horvátul, magyarul, lengyelül, olaszul, románul, ukránul, szlovákul, , szlovénül… A Haydn-himnusz mint osztrák dal kiveszett a jelenkori nemzedékek tudatából. A mai osztrák szövetségi himnusz dallama egy szabadkőműves-dal, amelyet Amadeus Mozart szerzett: „Lasst uns mit geschlung'nen Händen” – „Összekulcsolt kézzel...” Mozart utolsó teljes alkotásának tartották, a KV 623-as számú szabadkőműves kantátát. Ennek volt része a KV 623a jegyzékszámú láncdal a „testvérek, nyújtsátok kezeteket szövetségre” címmel. Az újabb fölismerések szerint a dallam mégsem Mozarttól, hanem annak páholyﬁvérétől, Johann Holzertől (1753–1818) származik. Szövegét Paula von Preradović (Petar Preradović horvát nemzeti költő unokája) írta: „Land der Berge, Land am Strome” – „Hegyek országa, folyómenti ország...”6 Az eredeti és a módosított szövegű, háromstrófás változatban is a versszakok végén kétszer ismétlődő refrének: „Vielgeprüftes Össterreich – Sokat megért Ausztria – Vielgerühmtes Österreich – HíresAusztria; Vielgeliebtes Österreich – SzeretettAusztria.” A cseh himnuszt Jozef Kajetan Tyl írta: Hol van a hazám? 1918 óta ez volt a csehszlovák állami himnusz első része, ma ez a hivatalos cseh himnusz. Csehországról mint földi paradicsomról beszél, ez a vers jelentésének szervező centruma: „Kde domov můj? / kde domov můj? /Voda hučí po lučinách, / bory šumí po skalinách, / v sadě skví se jara květ, / zemský ráj to na pohled! / A to je ta krásná země, / země česká, domov můj, / země česká, domov můj!” Magyarul: „Hol van hazám, / hol van hazám? / Víz hömpölyög a réteken, / fenyőerdők zúgnak a sziklákon, / a kertben tavaszi virág díszeleg, / földi paradicsomnak tűnik! / Ez az a gyönyörű föld, / a cseh föld, a hazám, / a cseh föld, a hazám.” A szlovák Samo Tomásik Hej, szlávok című jelképversének a műfaja: induló. A szláv összetartozást dicsőítő dalt hasonló dallamra énekelték, mint a lengyel a Dabrowskimazurkát, amellyel közvetlen genetikai kapcsolatban áll. Tomásik verse azon a bibliai cseh nyelven íródott, amely az 1840-es évek elején bevezetett új szlovák nyelvi norma előtt a szlovákság egyik (evangélikus) részének irodalmi nyelve volt: „...él még szláv nyelvünk, / ameddig hű szívünk / nemzetünkért dobog”. A nemzet az egész szlávság, amelynek döntő, összetartozást jelentő tulajdonsága a föltételezett közös nyelv, amely Isten ajándéka. Az etnikai-nyelvi nemzet zártabb kategória, mint a másnyelvűeket is befogadni képes politikai nemzeté. A vers végén átkot mond azokra, akik elárulnák nyelvüket. Megjelenik a szlovák nemzeti mozgalom egyik lényeges ideológiai összetevője: a disszimilánsok, az „elfajzottak” elítélése, kiátkozása. Jankó Matúska Nad Tatrou sa blýska – Villámlik a Tátra fölött című műve népdalból eredeztethető. (A csehszlovák állami himnusz második része volt, ma szlovák állami himnusz. 1844-ben az itt szereplő Slovensko kifejezés a szlovákságot és egy meghatározatlan földrajzi tájat jelent. A szlovák himnusz dallama ihletőjének hivatalosan a szlovák Kopala studienku kezdetű népdalt tekintik, amely ugyanakkor nagyon hasonlít egy magyar népies dalra: Azt mondják, nem adnak engem galambomnak. Szlovák nyelvű szövege: „Nad Tatrou sa blýska, hromy divo bijú, / Nad Tatrou sa 6

A jelenkori osztrák szövetségi himnusznak csak német nyelvű szövege van, nincs lefordítva Ausztria nemzetiségei, a horvát, a szlovén és a magyar népcsoport számára.

Partium

blýska, hromy divo bijú, / Zastavme ich bratia, veď sa ony stratia, Slováci ožijú, / Zastavme ich bratia, veď sa ony stratia, Slováci ožijú // To Slovensko naše posiaľ tvrdo spalo, / To Slovensko naše posiaľ tvrdo spalo, / Ale blesky hromu vzbudzujú ho k tomu, aby sa prebralo, /Ale blesky hromu vzbudzujú ho k tomu, aby sa prebralo.” A magyar fordítás: „A Tátra fölött villámlik, vadul mennydörög, / A Tátra fölött villámlik, vadul mennydörög, / Állítsuk meg őket, testvérek, a szlovákok felélednek, / Állítsuk meg őket, testvérek, a szlovákok felélednek. // Ez a mi Szlovákiánk eddig mélyen aludt. / Ez a mi Szlovákiánk eddig mélyen aludt. / De a mennydörgő villámok felkelésre ösztönzik. / De a mennydörgő villámok felkelésre ösztönzik.” A csehek és szlovákok között különös helyet foglalnak el a morvák. Kiss Gy. Csaba derűsen, szellemesen ír a nem létező „morva himnusz”-ról: „a morva himnusz – csönd. Elmondom, miben áll. A morva himnusz a szünet. A szünet a Hol vagy hazám és a Zeng az ég a Tátra fölött között. Ennek a himnusznak nincs szövege. Semmit sem állít, nem hirdet, és nem ﬁgyelmeztet semmire. Se nem szomorú, se nem vidám. Abszolút csöndből van…”7 A szlovén himnusz szövegét France Preserena (1800-1849) író, gondolkodó írta. 1844-ben keletkezett, de a cenzúra miatt csak 1847-ben jelenhetett meg. A formáját tekintve dalforma (carmina ﬁgurata), pohárköszöntő, amelyet Stanko Preml (1880-1965) zenésítette meg. 1989-ben a szlovén nép himnuszául választotta, 1994-ben pedig hivatalosan is nemzeti himnusszá emelte. A szlovén himnusz derűs áldáskívánsága minden népre kiterjed, külön kiemeli a jó szomszédság fontosságát: „Zdravljica: Žive naj vsi narodi / Ki hrepene dočkat' dan, / Da koder sonce hodi, / Preoir iz sveta bo pregran, / Da rojak / Prost bo vsak, / Ne vrag, le sosed bo mejak!” Tandori Dezső fordította magyarra: „Éljenek mind a népek, / kik várják a nagy napot, / mely a földkerekségnek / hoz békésebb virradatot. / Mennyi rab / lesz szabad / és jó szomszéd a nap alatt!” A haza szépségét hangsúlyozzák a közép-európai népek himnuszai. A horvátok néphimnuszát Antun Mihanovič írta 1835-ben. Hrovatska domovina (Horvát haza) címen címen jelentette meg. Josip Runjanin 1846-ban szerezte hozzá a zenét, amelyre inspirálóan hatott Donizetti Lucia di Lammermoor című olasz operája. 1861 Vatroslav Lichtenegger igazított a szövegen, 1891-ben Lijepa naša címen nem hivatalos himnusszá vált. Ezt a funkcióját egészen 1972. június 29-ig töltötte be, amikor hivatalosan is Horvátország nemzeti himnuszává lett: Mihanovič költeménye „szép hazánkról”, „édes honról” szól. A haza földje, szépsége a vers jelentésének szervező centruma: „Lijepa naša domovino, / Oj junačka zemljo mila, / Stare slave djedovino, / Da bi vazda stretna bila!” Magyarul: „Szép a mi hazánk, / megfélemlíthetetlen és híres. / Atyáink régi dicsősége, / legyen velünk örökké.”8 A Szerb Köztársaság himnusza: Bože pravde (Igazság Istene) 1872-ben a szövegét Jovan Ðorđević szerezte, zenéjét pedig Davorin Jenko: Bože pravde, ti što spase / od pro7

KISS Gy. Csaba: A morva himnusz. Bp., Ráció Kiadó, 2009. LŐKÖS István: Hidak jegyében (1974), Magyar és délszláv irodalmi tanulmányok (1982). A horvát irodalom története (1996); Zrínyi eposzának horvát epikai előzményei. Universitas Csokonai Kiadó. Debrecen, 1997. Déli-szláv magyar szellemi kapcsolatok. Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc, 1997. A Kaptoltól a Ludovikáig. Horvát nemzettudat és magyarságélmény Miroslav Krlea életművében. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 1997. Hrvatsko-maarske knjievne veze. Rasprave i lanci. Matica Hrvatska. Zagreb, 1998.) 8

Partium

pasti dosad nas, / čuj i odsad naše glase / i od sad nam budi spas // Moćnom rukom vodi, brani / budućnosti srpske brod, / Bože spasi, Bože hrani / srpske zemlje, srpski rod!” Cirill betűkkel: „Боже правде, ти што спасе / од пропасти досад нас, / чуј и одсад наше гласе / и од сад нам буди спас. // Моћном руком води, брани / будућности српске брод, / Боже спаси, Боже храни, / српске земље, српски род!” Magyarul nyers fordításban: „Igazság Istene, 'ki megmentett / a pusztulástól eddig minket / halld továbbra is hangjainkat / s ezentúl is légy megmentőnk. / Erős karral vezesd és óvd / a szerb hajó jövőjét. // Isten mentsd meg, Isten tápláld, / a szerb földeket s a szerb népet!” Költői tolmácsolásban: „Igaz Isten, ki megmentéd / Pusztulástól önmagunk, / Hallgasd meg most szavunkat, / Te légy eztán gyámolunk! // Erős kézzel vezesd, ójjad / Holnap útján szerb hajónk, / Isten gyámold, Isten tápláld, / Földjeinket, szerb fajunk!” Rendkívül tanulságos a hatalomváltások következtében többször is megváltozott, román nemzeti himnuszok története. A román himnusz ügyében, szövegében számos, különös, korjellemző hatalmi változtatás történt. (Ceaușescu saját kezűleg is „jobbított” az akkor aktuális román himnuszon.) 1989-ben, a tüntetéseken ismét változott a román politikai identitás, a régi etnikai, vallási, lokális identitástudat azonban maradt. A régi, a Deșteaptă-te, române himnuszt kezdték énekelni, amely ma Románia nemzeti himnusza és a Moldvai Köztársaság második számú himnusza. A most hivatalos román nemzeti himnusz szövegét először Un rasunet (Visszhang) címen publikálták az 1848-as forradalom alatt. A Desteapta-te, romane (Ébredj fel, ó, román) néven azonnal a román nemzeti mozgalom egyik fő dalává vált, és nemzeti himnusznak ismerték el. Anton Pann (Antonie PantoleonPetroveanu) szerzett hozzá zenét. Szövege románul: „Deşteaptă-te, române, / Din somnul cel de moarte, / În care teadânciră / Barbarii de tirani! / Acum ori niciodată croiește-[i altă soarte, / La care să senchine și cruzii tăi dușmani!” – Magyarul: „Ébredj fel, ó, román / Ébredj fel, ó, román, ébredj halotti álmodból, / Melybe süllyesztettek barbár zsarnokok! / Most vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot, / Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog!” A román himnusz textusa sok mindent állít, kijelent. Megtalálható benne számos, himnuszba-kódolt nagyromán narratíva: a „római vér”, a „román” Mátyás király, az „ősi román (erdélyi) föld”, nem hiányoznak a „barbár zsarnokok”, és a „kegyetlen ellenség” sem. Az erdélyi szászok (Siebenbürger Sachsen) egy régi, igen kiváltságos, német anyanyelvű, főképpen bányász, iparos és földművelő kisebbség volt Erdélyben. 1910-ben még 250 000 volt a számuk. 2004-ben már csak 15 000-en maradtak. Az erdélyi szászok és svábok többsége 1945 után Németországba költözött, nem kis részüket az 1960-70es években Ceaușescu fejpénzért árusította ki a Német Szövetségi Köztársaságnak.9 9 Származásukra vonatkozóan az egyik felfogás szerint: elődeik a Német-római Birodalom nyugati területéről érkeztek a Magyar Királyságba. Népnevük ellenére a szászországi szászokhoz aligha lehet közük. Eredetileg nem is szászoknak hívták őket. Egy 1191-ből származó oklevélben az Ecclesia Theotonicarum Ultrasilvanorum megnevezés szerepel, egy másik, 1192-es keltezésűben pedig: omnes Flandrenses megnevezésük. Szász, saxones elnevezésük 1206-ből való. Egyes szerzők szerint a magyar kancelláriai iratok szásznak neveztek mindenkit, aki megkapta a szász bányászok privilégiumát. Eredetileg a megnevezésük nem származást, hanem kiváltságot, jogi helyzetet jelölt. Egy másik elmélet szerint IV. Béla a tatárjárás után szászföldi telepeseket hívott az eredeti frankok pótlására, és innen származik az elnevezés.

Partium

A nemzetek, népek, nemzeti kisebbségek himnuszaira gondolva, külön is érdemes szólni Maximilian Leopold Moltke Siebenbürger Volkslied10 című verséről, amelyet erdélyi szász himnuszként aposztrofálnak: „Siebenbürgen, Land des Segens, / Land der Fülle und der Kraft! / Mit dem Gürtel der Karpaten / Um das grüne Kleid der Saaten, / Land voll Gold und Rebensaft! (…) Siebenbürgen, süße Heimat! / Unser teures Vaterland! / Sei gegrüßt in deiner Schöne, / Und um alle deine Söhne / Schlinge sich der Eintracht Band”!11 Magyarul Ritoók János fordításában ismeretes a szász Erdély-dal: „Zöld vetésből szőtt ruhád övét / Kárpátbércek fonják itt köréd, / Bort s aranyt termő hazánk! (…) Erdélyország, édes földünk, / Drága jó szülőhazánk! / Áldott légy örök szépségedért, /Atájaidnak minden gyermekét / Egyetértés fogja át!”12 Moltke versében hangot kap az erdélyi emberek, népek és vallások közötti összhang reménye, amely távoli akkordként az Örömóda (An die Freude) énekelt strófáját idézi, hogy „Erdélyország”, „áldás földje”, ahol a tájak „minden gyermekét egyetértés fogja át”: Erdélyben (Siebenbürgen) a szászok hat-hétszáz évig különösen magas szintű előjogokat, kiváltságokat élveztek. Olyan autonómiájuk volt, hogy az erdélyi fejedelem is csak katonák nélkül léphetett be városaikba. Erdély sajátos identitást meghatározó jelentőségű volt a szászok számára, és maradt a maradékok maradékainál. Ukrajna állami himnusza: a Mihajlo Verbickij görögkatolikus pap által komponált nemzeti himnusz és Pavlo Csubinszkij, a „Scse ne vmerla Ukrajina” – „Még nem halt meg Ukrajna” című, nemzeti-hazaﬁas versének az első versszaka.Arefrénje pedig a második versszak első fele: „Ще не вмерла Україна, ні слава, ні воля, / Ще нам, браття молодії, усміхнеться доля! / Згинуть наші вороженьки, як роса на сонці, / Запануєм і ми, браття, у своїй сторонці! // Refrén: Душу й тіло ми положим за нашу свободу, / І покажем, що ми, браття, козацького роду.” – Magyarul: „Él még Ukrajnának dicsősége, szabadsága, / Jóra fordul az ukrán nép, testvéreink sorsa. / Elpusztulnak elleneink, mint harmat a napon, / Urak leszünk immár mi is a hazai tájon.” Refrén: „Szabadságunkért mi szívünk, lelkünk feláldozzuk. / Mutassuk meg, hogy kozákok gyermekei vagyunk!”

Az erdélyi szász himnusz magyar fordítása megtalálható: Ritoók János: Kettős tükör a magyar-szász együttélés múltjából és a két világháború közötti irodalmi kapcsolatok történetéből. – Bukarest: Kriterion 1980. Autonómiájukat a XIX. század hetvenes éveiben veszítették el, amely olyan haragra gerjesztette őket, hogy 1918-ban, Gyulafehérváron a románok mellett szavaztak – Erdély elszakítása mellett. A két világháború között Kós Károlyék minden közeledése az erdélyi szászokhoz hiábavalónak bizonyult a kisebbségi szolidaritásra. Ceaușescu kvótás-fejpénzes kiárusításukkal 'köszönte' meg a „voksukat”. 11 Hieronymus Ostermayer: Erdélyi krónika (1520–1570), Dacia rövid krónikája (1143–1571). Fordította, az előszót és a jegyzeteket írta: Lőkös Péter. Kolozsvár, Kriterion, 2005. Widukindus Corbeius: A „Szász történet három könyve. Ford.: Magyar László András, szerk., az előszót és a jegyzeteket írta: Lőkös Péter. Bp., Eötvös József Könyvkiadó, 2009. 12 In: BALOGH,Andras F. (Hg.): Siebenbürgisch-deutsche Lyrik. Budapest: Germanistisches Institut der Eötvös Loránd Universität 1994 (= ELTE-Chrestomathien 6.

Partium

Alengyel himnusz – magyarságnak is fontos tanulságai Kiss Gy. Csaba rámutat arra a fontos tényre, hogy a nemzethalál gondolata a magyar veszélytudatot, az éberséget mennyire fokozta. Párhuzamként a nekünk ezer éven át szomszédságot jelentő lengyelek himnuszának sorsközösséget bizonyító tanulságait vizsgálja. Az egykor nagy és erős középkori lengyel regnum háromszor is megszűnt a történelem során. Lengyelországot 1795-ben felosztották, a térképről is letörölték. Felosztásának (Rozbiory Polski) 1772-től 1795-ig tartó korszakában, diplomáciai egyezmények alapján, a lengyel-litván nemzetközösség területét felosztották a Porosz Királyság, és Oroszország és Ausztria között. 1807-ben Lengyelország névlegesen független államformát kapott Varsói Hercegség néven, amely 1815-ben átalakult egy nem szuverén Lengyel Királyság. 1918 után a korábbi felosztás előtti területek nagy részén új államok jöttek létre: Lengyelország, Litvánia, Fehéroroszország, Ukrajna, és Danzig Szabad Város. Kisebb lengyel területek Lettországhoz, Csehszlovákiához, és Romániához is kerültek. Néhány hajdani lengyel terület pedig Németország és Oroszország (később a Szovjetunió) határain belül maradt. Lengyelország felosztásának főbb fázisai: I. felosztása: 1772-ben Oroszország, Poroszország és Ausztria között; II. felosztása: 1793-ban Oroszország és Poroszország között; III. felosztása: 1795 – Oroszország, Poroszország és Ausztria között.13 A lengyelek önfeláldozó szabadságvágyát, a lengyel állami függetlenség iránti elkötelezettségét tükrözi a lengyel nemzeti himnusz története. Józef Wybicki író-politikus a 18. és a 19. század fordulóján részt vett a Lengyelország érintő fontosabb eseményekben. Tagja volt 1767-ben a Szejmnek, a Bari Konföderációnak 1768–1772 között, résztvevője a Kosciuszko Tádé által vezetett felkelésnek. Józef Wybicki a Lengyel Légiók egyik fő szervezője Itáliában, majd 1806 és 1809 és között a franciák által elfoglalt lengyel területeken (Varsói Hercegség), Napóleon teljhatalmú megbízottja lett. 1815 után a Kongresszusi Lengyel Királyság magas rangú hivatalnokaként munkálkodott. Wybicki 1797 júliusában Reggio városában írta a későbbi lengyel himnusz szövegét. Eredetileg lelkesítő dal volt, amelyet Jan Henryk Dabrowski csapatainak írt, amikor a tábornok Olaszországban lengyel légiókat szervezett, hogy Napóleon oldalán harcoljanak Lengyelország függetlenségéért. A népszerűvé vált dal Magyarországon 1816 -ban terjedt el. A légionistákkal eljutott a dal Lengyelországba s hosszú évek során – új versszakokkal bővülve – fel-felhangzott harcokban, tüntetéseken egyaránt, s egyre jobban összefonódott a lengyel történelemmel. Végül is a Wybickiféle dalból lett Lengyelország himnusza.14 1918-ban Függetlenségük elnyerésekor, énekelték először az ország himnuszaként. Hivatalos nemzeti himnusszá 1926-ban lett. A Dąbrowski-mazurka dallama igen népszerű volt a Habsburg uralom alatt élő népek között, Magyarországon is elterjedt, az 1816-ban keletkezett „Isten, ki Lengyelhont…” kezdetű népszerű lengyel hazaﬁas dallal együtt. A Dąbrowski-mazurkát a szláv 13

SUTARSKI Konrad: Lengyelország történelme magyar vonatkozásokkal. Püski Kiadó, Bp., 2018. KOVÁCS István: „Egy a lengyel a magyarral”. A szabadságharc ismeretlen lengyel hősei. Történelmi esszék; 2. jav., bőv. kiad., Bp., Magyar Napló, 2013. 14

Partium

népek körében össz-szláv himnuszként is énekelték. (Érdekesség, hogy a 20. században a volt Jugoszlávia himnuszához is a Dąbrowski-mazurka melódiáját használták fel.) A lengyel himnusz hivatalos szövege lengyelül: Jeszcze Polska nie zginęła / Kiedy my żyjemy / Co nam obca przemoc wzięła / Szablą odbierzemy. Két magyar fordítása: „Nincs még veszve Lengyelország, / Míg mi meg nem haltunk, / Hogyha földünk elrabolták, Visszaszerzi kardunk.” – „Nincs még veszve „Lengyelország Élni fog mi általunk,Amit elvett a zsarnokság, Visszavívja hős karunk.” A napóleoni háborúk idején a Lombardiában harcoló Lengyel Légió katonái a Dabrowski-mazurkát, Józef Wybiczki tipikus indulónak tekinthető dalát énekelték. Mélységesen hitték és hirdették: „Lengyelország még nem veszett el…” 1797-ben nem létezett a térképen az a lengyel haza, amelyről a lengyel katonák Itáliában énekeltek, mégis hitték: ha győztesen hazajutnak, újra lengyelek lesznek. A Dabrowski-mazurka, Wybiczki alkotása, 1926-ban vált Lengyelország állami himnuszává. Alojzy Felinski 1816-ban, Sándor cár lengyel királlyá koronázásának első évfordulójára írt és publikált, dinasztikus himnuszokra emlékeztető, Boże, coś Polskę – Isten, ki Lengyelhont… kezdetű költeménye a katolikus lengyelek kedvelt egyházi, templomi éneke, nemzeti imádsága. Istent, Lengyelhont és a szabadságot hangsúlyozza: https://wolnelektury.pl/katalog/lektura/boze-cos-polske.html - footnote-idm6137296 Przed Twe ołtarze zanosim błaganie: / Ojczyznę wolną racz nam wrócić, Panie.15 A XIX. században már nálunk is jól ismerték, a meghonosodott változatban és refrénnel énekelték: „Szent oltárodnál térdre hullva kérünk, szabad hazánkat, oh add vissza nékünk.” Németh László „Tejtestvérek” A 120 évvel ezelőtt Nagybányán született Németh László etikumra emelt minőségeszménye mellett ma különösen időszerű eszméje a „Tejtestvérek” összetartozását tudatosítja. A közép-európaiság vállalásában a szlávság felé hajló Rilke mellett Miroslav Krleža Adyt jelölte meg példaképének. Nem véletlen, hogy a „tejtestvérek” sorsközösségét vállaló Németh László pedig Krležát nevezte mesterének a középeurópaiságban. Krleža nagyon szerette Adyt. Bizonyára imponált neki Ady zsenialitása, A menekülő élet című kötetből A tavalyi cselédekhez című költemény sorsvállaló szemlélete: „Testvéremül elfogadom, / Ki tiszta ember és magyar. (...) Kirabolt, szegény, kis magyar, / Kitárul afelé karom, / Kit magyarrá tett értelem, / Parancs, sors, szándék, alkalom.” A Sírni, sírni, sírni lírai vallomást Krleža fordította horvátra. Adyval együtt hitte: „Dunának, Oltnak egy a hangja, / Morajos, halk, halotti hang. (...) Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?” Különösen szerette A Duna vallomása című Ady-költeményt, amelyben a költő a dunai népek megbékéléséért száll síkra: „»Mindig ilyen bal volt itt a világ? / Eredendő 15

FELINSKI, Alojzy: Boże, coś Polskę c. himnuszát Isten, Lengyelország címmel kiadta: Leon Idzikowski, Kijev, 1916. Lengyel Nyomda

Partium

bűn, lanyha vétek, / Hideglelés, vergődés: könny, aszály? / A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?« / S halk mormolással kezdte a mesét /Avén Duna. Igaz az átok. / Mit már sokan sejtünk, óh mind igaz: / Mióta ő zúgva kivágott, / Boldog népet itt sohse látott. // A Duna-táj bús villámhárító, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték. // »Sohse lesz másként, / így rendeltetett«, / Mormolta a vén Duna habja. / S boldogtalan kis országok között / Kinyújtózott a vén mihaszna / És elrohant tőlem kacagva.” JózsefAttila műveltségünk alaprétegéhez tartozó, időn és téren túlmutató tapasztalati bölcsessége intelem és igazság: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Németh a Most, punte, silta című cikkében rámutat a „tejtestvérek” elnevezés értelmére: „Tejtestvéreinknek neveztem egyszer a szomszédos népeket. Azaz: nem egy anyától lettünk, de egy sors tejét szíttuk. Ez a közös tej üt ki történetünk, társadalmunk és politikai küzdelmeink hasonlóságában. Különösen a Német-római Birodalom és a kelet népviharai közé szorult Duna-kárpáti népek sorsában mennyi az azonos. Még a nagy dátumaik, a nagy politikai és irodalmi szerepeik is csaknem ugyanazok.” Az Egy folyóirat terve című kisesszéjében Németh egy olyan folyóiratról álmodik, amely „nemcsak Kismagyarországé s nem az egyik kisebbségé, hanem mind a négy magyar világé egyszerre. Azontúl, hogy a négy magyar világé, a szomszéd népeké is, amelyek közt szétszóródtunk. Ennek a folyóiratnak elsősorban műveltségünk közös népi elemeit kellene nyilvántartania”, „egymás értékeinek a megbecsülésére” kellene nevelnie. Grezsa Ferenc tömören fogalmaz: „Németh László a közép-európai gondolat eszméit rendszerébe foglalja: a magyarság történetének és irodalmának arculatát a régió sajátos fejlődéséből magyarázza. (...) ...A »tejtestvérek« koncepciója »adottság és vízió« kettősségében alakítja ki: egyfelől históriai alapú, reális helyzetismeret, másfelől viszont programérdekű jövőkép, melyet az idea tisztasága tölt ki.” A szomszéd népek nemzeti himnuszait áttekintve joggal idézzük Ady, Németh László nyomán és szellemében a költő-műfordító Nagy Lászlót: „szomszédaink szellemi értékeit szeretjük és tiszteljük a létfontosságú megértés jegyében.” x Részlet. Cs. Varga István: Kölcsey Ferenc „Nyújts feléje védő kart...”. Hungarovox, Bp., 2020.

Partium

Évfordulók KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES CS. VARGA ISTVÁNT

Be ha Zoltán

A magyar „literatura sacra” tudós misszionáriusa Cs. Varga István 75 Amikor 2019 nyarán a Tokaji Írótábor Hordó-díjával kitüntették, így nyilatkozott hitvallásszerű tömörséggel az irodalom küldetéséről: „Szókratész egy mondásában úgy vélte: »A lélek varázslatos gyógyítója a szép szó.« A szépirodalom, a poézis lényege éppen az etikum és az esztétikum összhangja, a gyönyörködtető, teremtő és termékenyítő lelki erő.” Ha valaki, akkor Cs. Varga István igazán ennek a szellemében és jegyében munkálkodott évtizedeken át és történelmi korszakokon keresztül: hogy irodalmi elemzései és magyarázatai által megértesse és átéreztesse mindenkivel az örök és abszolút értékek magasztosságát és embernemesítő jelentőségét. Szépség, jóság, igazság misztériumát – és humanitás, szakralitás, megigazulás életirányító sugárzását. Mégpedig legalább kettős fényben és tükörben: amiről beszélt és elmélkedett, s ahogyan, amiképpen azt tette. Legendásan nagyívű, megvilágosító, lélekemelő előadásai

Partium

– rendkívüli hatású veretességükkel, sziporkázó gondolatiságukkal és ékesszóló elokvenciájukkal – csak a félévszázados tokaji írótáborban is feledhetetlen eseményeknek számítottak. Jót s jól: a mindenségigézetű klasszikus magyar hagyományok mértékével és elhivatottságával vezetett rá embervoltunk legsajátabb és legelorozhatatlanabb lehetőségeire. Irodalom- és kultúrtörténészi, kritikusi, esszéírói, tanári, szerkesztői pályájának egyik fő eszmevezérlő állócsillaga kezdettől: Németh László. Az ő elévülhetetlen enciklopédikus, lélekforradalmi minőség-, irgalom- és üdvösségtana lenyűgöző távlatokban ragyogtatta fel előtte is az örök emberség és magyarság megmaradásának és legyőzhetetlenségének esélyeit és reményeit, hogy azután ezeket az eszményeket hallatlan érzékletességgel és hitelességgel közvetíthesse (tanulmányok, monográﬁák, konferenciák, kultúrrendezvények, rádiós és televíziós előadások rengetegén keresztül) az azokra fogékonyak számára.Akultúra lankadatlan misszionáriusaként járta be Cs. Varga István a Kárpát-medencét s a távolabbi tájakat, hogy született és autentikus szellemi igehirdetőként – jelképes „eklézsia- és templomépítőként”, a magyar együvétartozás szilárdítójaként – felmutassa és tudatosítsa és terjessze a mindenkori történelmi magyar sorsvállalók, a hivatásrendi írástudók, az égtartó lélekmentők fakulhatatlanul legszentebb igazságüzeneteit. Metaﬁzikai mélységek és átszellemített magasságok bűvöletében tárta elénk régi korok és modern létélmények sugallatait, midőn szakadatlanul a keresztény, népi, nemzeti és európai ősértékek szolgálatában és mindenes átörökítésében serénykedett egész életében. Az emelkedett szellemi honvédelem ihletettségében. A Kárpát-haza, a magyar glóbusz minden szegletét ismerve és magához ölelve, a dunántúli, pannon vidékektől a borsodi, hevesi tájhazákon át a Felvidékig, a Partiumig, Erdélyig, a Székelyföldig és a Csángóföldig jutva, igéző térségeket, régiókat lélekben összekapcsolva és boltozatosan összeépítve. Bölcsőhelye Kapuvár (s ma már a szülőváros díszpolgára), az „ora et labora” imperatívuszával útrabocsátó (de az „orando et laborando” testvér-jeligéjét is megbecsülő) győri bencés gimnáziumban és a debreceni egyetemen nevelkedett, később itt is tanított, meg Egerben, Budapesten, számos intézményben, mások (például az Új Hegyvidék, a Magyar Múzsa) mellett szerkesztette a miskolci Napjaink, a tatabányai Új Forrás, a hatvani Délsziget, az egri Új Hevesi Napló folyóiratot, Egerben él, a többi között Pro Agria életműdíj kitüntetettje – s fáradhatatlanul tevékenykedik tovább minden tájegység géniuszának őrzésében és megelevenítésében – az autochton magyar élet- és erőterek megemelésében. „Többgyökerű vagyok”, „belaktam ezt az országot” – vallja mélyről fakadó örömmel, hiszen ezért tudta és tudja széltében-hosszában, horizontálisan is átfogni a magyar lélek összes földrajzi övezetét, lélek- és létezéstartományát. Csupán amiről könyvek sokaságát írta és szerkesztette – köztük a Bükk, a Mátra, Tokaj-hegyalja, Badacsony, Szekszárd, Somló, Sopron és a többi ősi borvidék és irodalmi kultúrája, meg az elszakított területek és szellemiségük Kárpátaljától a Délvidékig, el egészen a transzszilvániai és moldvai magyarok vidékéig, a „rokonföldek” távoláig, amelyeket a „vándorapostol” Jáki Sándor Teodóz atyával barangolt be –: mind-mind különleges gazdagsággal népesíti be az ő világát és horizontját. A teljes magyar látóhatár, látókör (ez is egyik nagyszabású kötetének címe) a mércéje, a teljes magyar univerzum a szerelme – és otthona. S ami még annál is több: mert világirodalmi erudíciója a környező és a messzi népek alkotásaira is kiterjed. Jeszenyin monográfusaként a nagy orosz költő legkiválóbb ismerője és értel90

Partium

mezője, s rokonnépeink, köztük a csuvasok költészetének a legkitartóbb kutatója és népszerűsítője is ő. S amit Cs. Varga István térben felfed és felfedez, annak mindig megvilágítja az elidegeníthetetlen vertikális: azaz szakrális dimenzióit is. Az artisztikus numinozitás, az ég és föld közötti szent művészet (az irodalmi, zenei, képző- és építőművészeti „ars sacra”) határtalan inspiratív szféráját bontakoztatja ki áttekintő műelemzéseiben és eszmefuttatásaiban. És felmutatva az európai és a magyar szent költészet régi, keresztény középkori hagyományait, sőt archaikus-mitikus, népköltészeti gyökereit is – vagyis időrendiségében is felgombolyítva az imádságok, az apokrif imák, a liturgikus himnuszok, zsoltárok, a religiózus hálaadások, a Mária-énekek, a megtartó vallási tradíciókból sarjadzó műfajok és stílusok rengetegének végtelenül szerteágazó motivikus hálózatait és láncolatait, asszociatív lombozatát. El egészen a modern és kortárs költészet nagyjainak transzcendentális szemléleti és formavilágáig, az istenkereső, hitvalló, fohászos-könyörgő, áldáskérő és menyei vigaszokat remélő megszólalásfajták szinte beláthatatlan sokaságáig: Ady, Babits, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Mécs László, Sík Sándor, Pilinszky János, Nagy Gáspár és a többiek vallásos, spirituális líraművészetéig. Ennek a markáns, jellegadó magyar irodalomtörténeti áramlatnak a legavatottabb kutatója ő napjainkban, azok nyomdokában, akik szintén nem győzték hangsúlyozni magyarság és kereszténység (profán és szakrális egzisztenciális élményeket az egyetemes emberi művelődés és az édes anyanyelv által egybekötve megszentelő) évezredes összeforradását – Rónay Györgytől Czine Mihályig. Isten-, ember-, nemzet- és hazaszeretet meghatározta lét- és hittapasztalat eltéphetetlen egységét, identitáserősítő alapzatát. S így lényegülnek át az irodalomtörténész fejtegetései lélekvezető, tanúságtevő vallomásokká is. Ahogyan végigkíséri a kultúrhistória változatos fejleményeit, s rámutat azok ﬁgyelmeztető, a létrontástól óva intő jelenkori sorsigazságaira. Életes kereszt- és hosszmetszetek, téridő-koordináták bontakoznak ki – a magyar literatúra nemzeti önismeretének és önkifejezésének felmérhetetlenül grandiózus kincsesházát tornyosítva. Amelyben egymásra rímelnek klasszikusok és modernek konfessziói, régiek és maiak beszédes és időtálló öntanúsításai. Egyfajta „adósságtörlesztés” is ez (egyik monumentális tanulmánykötetének a címét idézve) – témákat, műveket, alkotókat illetően. És kultuszteremtés, kultuszápolás is – legbecsesebb szellemi örökségünk védelme. Ennek légkörében sorakoznak fel az ő perspektívájában Gárdonyitól, Móricztól, Németh Lászlótól, József Attilától, Gulyás Páltól, Radnótitól, Nagy Lászlótól Rab Zsuzsáig, Apor Elemérig, Fodor Andrásig, Jókai Annáig, Serfőző Simonig, Utassy Józseﬁg, Tamás Menyhértig, Cseh Károlyig, Büki Attiláig, a Bódva-völgyi Kalász Lászlóig (akiről külön pályaképet is rajzolt) mindazok, akik vallás és vállalás együttes éthoszával táplálták szépirodalmunkat, s akik pedig irodalomtudósi elszántsággal igyekeztek mindezt nyomatékosítani is a szélesebb magyar olvasóközönség számára: Bánhegyi Jób, Hartyányi István, Grezsa Ferenc, Kocsis Rózsa, Rónay László, Tüskés Tibor, Csűrös Miklós, Julow Viktor, Lőkös István, Korzenszky Richárd, Bakonyi István és még oly sokan. Trianon századik évfordulóján, 2020-ban pedig megjelent Cs. Varga István „Nyújts feléje védő kart...” – Kölcsey Ferenc: Himnusz című könyvremeklése. Nemzeti imádságunkról a nemzeti gyász, egyszersmind összetartozás szimbolikus esztendejében

Partium

ilyen horderejű munkát közreadni: több, mint kitűnő irodalomtörténeti és szakavatott ﬁlológiai fegyvertény. Németh László kifejezésével mondhatjuk: „nemzet-ragasztó” sorstörténelmi cselekedet. És az eddigi tudósi életművet mintegy megkoronázó (s az ezt ekként méltató Máriás József szerint is „opus magnumként tételezhető”) teljesítmény. A magyar megmaradást segítő alapmű. Előszavában azt írja a szerző: „Tanulmányom célja a Himnusz elmélyültebb vizsgálata, az eddig kevésbé kutatott értékeinek keresése, felmutatása, értelmezése az ars sacra, literatura sacra, lyrica sacra nézőpontjából: közelítés az interpretatio sacra authentica lehetőségeihez.” S ezt a célkitűzést a szent művészet egyetemes esztétikai alapvetésének összegzésével, Kölcsey Ferenc életrajzának, szülőföld-élményének részletes taglalásával, az európai, középeurópai és magyar himnuszköltészet eredet- és alakulástörténetéről, a kultikus poéma keletkezési körülményeiről, a költemény sorról sora vett jelentéstartalmairól szólva (a szövegvilág kontextuális teljességének, poétikai-retorikai összefüggéseinek aprólékos és akkurátus feltérképezésével): maradéktalanul meg is valósítja. A műnek a reformkorban betöltött szerepéről, későbbi hatástörténetéről, a Biblia vagy a magyar őshistória fényében vizsgált jelentésárnyalatairól és összességében az örökérvényűnek remélt nemzettudatunkat befolyásoló jelentőségéről: páratlan és katartikus szintetizáló igényességgel igazíthat el minket ezek terén és minden más vonatkozásban is ez a példaállító és enciklopédikus jellegű irodalomtörténészi alkotás. Esszéinek, értekezéseinek közzétételével a Partium folyóirathoz is szorosan kötődő Cs. Varga István – Dei gratia – most töltötte be hetvenötödik életévét. Életéhez, további munkásságához köszöntésül mi mást kívánhatnánk, mint Isten bőséges és múlhatatlan áldását!

Filep Gergő: Hócsata 92

Partium

Szilánkok Péntek Imre

Tűnődő jegyzetek Azt hiszem, minden írónak és költőnek álma a színház. A darab, amit bemutatnak a világot jelentő deszkákon. Mert a színdarabírás – csak az egyik tényező. Mindannyian írtunk és írunk – szerintünk – lejátszható szövegeket, párbeszédeket, jeleneteket. Csak az ostoba rendezők nem látják benne a fantáziát. Megjegyzem, valóban a szövegírási kör meglehetősen belterjes, nehéz ebbe betörni. Kell egy kulcsfigura – rendező, dramaturg, művészeti vezető. Mint újságíró, természetesen közel kerültem a színházhoz, illetve a klubhoz. (Rossz nyelvek szerint nem csak a szereposztó díványon, a lényeges dolgok ott dőlnek el, a fehér asztal mellett.) Én kétségtelen Merő Béla révén ismertem meg jó néhány rendezőt, színészt. Ő az évtizedek alatt átküzdötte magát a profik világába, számtalan rendezését láttam, s mint tudjuk: a daraboknak megvan a maga holdudvara. Az ebben keringő figurák – olykor természetesen – hozzá tartoznak a varázskörhöz, a mágikus szférához, a rajongói táborhoz. Neki köszönhettem, hogy a zalaegerszegi színházban közel kerültem Ruszthoz, Tucsni Andráshoz, a színészek közül Farkas Ignáchoz és Fekete Gizihez. Ruszttal még egy interjút is készítettem, ami az Életünkben jelent meg. (Később egy emlékkötetben.) Emlékszem, olykor a szobájában kedvesen elbeszélgettünk, Pécsi Gabit és engem is elfogadott, partnernek tekintett.) Ám a Kortesbeszéd – amit Bélával csináltunk – sikere, felhangjai lassan elültek, Bélától elszakadtam, valami vita is beárnyékolta kapcsolatunkat. Legközelebb Veszprémben nyílt alkalom, hogy színpadra kerüljek. Egy mesejátékkal. A hetvenes évek végéről van szó. Hegyeshalmi László igazgató-helyettes kért meg, hogy dolgozzak át egy Tersánszky –darabot, és írjak hozzá dalszövegeket. Meglehetős kétellyel, bár jó pénzt ígértek, láttam hozzá a dologhoz. És egyre jobban élveztem. Különösen a dalszövegek írását. A színészek is kedvelték a darabot, kifejezetten sikernek számított a darabszám. Akkoriban nyertem egy forgatókönyv-író pályázatot is, s elkezdtük a tárgyalást a rendezővel. Pontosan nem tudom, miért szakadt meg ez az ígéretes kapcsolat. S megszületett néhány egyfelvonásos darab is, de akkor már nem gondoltam a színpadra állításra. Egyre messzebb kerültem a pódiumtól. Emlékszem, még egy dobásom volt. A kilencvenes évek elején, az Egyetemi Színpadon rendeztek költői estet „műveimből”, amelyen bemutatták a Holnapután című szövegemet. Éles Béla adta elő, hihetetlen átéléssel, remek színészi alakítással. Ekkor sajnáltam igazán, hogy nem írtam több hasonló monológot. S persze, ott volt a „hasznos csavargó”, Dinnyés Jóska is, aki többször padlóra vitte a közönséget. Juhász: Himnusz töredéke mindig bejött, mindig megragadta a közönséget. Mint dunántúli jó cimborája, sok helyre eljutottunk, és ahol csak lehetett, elhangzott az Utassy-vers, a Zúg március. Néhány versemet nekem is megzenésítette, amiket itt az Egyetemi Színpadon előadott, de nekem – bevallom – egyik sem tetszett. S őszintén meg is mondtam neki.

Partium

Ezen kissé megsértődött, s a jövőben mellőzte verseim megzenésítését és előadását. De egy csöppet sem haragudtam rá, hiszen az Utassy, Kiss Bence és mások verseit, sőt, leginkább a magáét viszont remek dallamokkal látta el. A Jaj, ne hagyjatok magamra című Utassy-verset, Rédicsen, szinte az orrunk előtt zenésítette meg, s máig egyik legjobb műve. Az én szerencsém Keszthelyen kezdődött, amikor megismerkedtem az Énekmondó Együttessel, illetve Kelemen Gyulával, az együttes vezetőjével és zeneszerzőjével. Egy nagy I. világháborús kiállítást rendeztünk 84-ben, amelyet Tar Ferenccel együtt „állítottunk színre”. Ekkor láttam, milyen gazdag anyaga van a múzeumnak ebből az időszakból. Engem leginkább a kőnyomatos „frontújságok” ragadtak meg, amelyeket meglepő szakértelemmel és kiváló érzékkel szerkesztettek „gazdáik”. S nem csak a tudósítások kápráztattak el: a magyar irodalom színe-java adott kéziratokat ezeknek az újságoknak. Még 17-ben is áradt a bíztatás a hátországból – amit nem lehetett színlelni –, Móricz, Kosztolányi, Juhász Gyula versei és prózái voltak jelen a lapok hasábjain. Mit sem tudtunk ezekről a dolgokról. A műsorban az én dalszövegeim is szerepeltek. És éreztem, hogy ezekkel a fiúkkal meg tudnám értetni magam. A zene is tartalmas és érdekes volt, az öttagú együttes – két lány és három fiú – fülbemászó harmóniái a közönséget is megfogták. S mit ad Isten? Újra találkoztunk Zalaegerszegen, amikor 2003-ban visszatértünk. Örömmel „hallottam”: Gyuláék hangzásvilága nem változott. Ugyanaz a muzikális hang, klasszikus harmóniák, a zenei instrumentumok maximális kihasználása. Finom kis ötletek, szinte virtuóz megjelenítése. Hamar szót értettünk. Azért is, mert ők többször nyúltak a zalai és kortárs költők versei után, számos verset megzenésítettek, előadtak, sőt, műsoron tartottak. Gyulának volt egy ötlete: Pannon lant sorozatcím alatt fussanak a Pannon Tükör által megihletett CD-ék. Pék Pál és Bence Lajos CD-je még így jelent meg, de én aggályoskodtam: ha nem lesz pénz a sorozatra, ha megszakad, nem vet jó fényt az alkotókra. Így aztán a harmadik CD, amely a Pannon Tükör költőinek verseiből állt össze 2008-ban, önállóan, Pannon szó-szedet címmel jelent meg. S végre nekem is lett egy önálló CD-ém, 70. születésnapom alkalmából. Elég sokat vártam rá, de Kelemen Gyuláék kitettek magukért. Személyeskedés lett a címe. S elégedetten láttam, a neten is hozzáférhető. Az együttes jóvoltából „hivatalos” dalszerző is vagyok. Kapom a szakmai lapot is, tájékozódhatok, mi van a piacon? Bereményi tehetségét azonban mindig irigyeltem. Visszatérő körmondatai, ismétlődései, az átélés szuggesztivitása megkap ma is, igaz, nem csak engem. „Versei” ott vannak a polcomon, nem értem, miért nem választ ezekből a Szép versek vagy az Év versei. Maradjunk abban, talán még megérem, amikor ennek is eljön az ideje. *** Covid 19 – újabban ezen a néven fut a minket sújtó járvány. A forrás Kína, az a bizonyos vuhani piac. Az ottani denevérek. A WHO munkatársai legutóbb ott is vizsgálódtak, és elégedetten távoztak. Egyesek szerint az orosz és kínai vakcina azért nem jó, mert a legyengített vírussal dolgozik, a hagyományos, klasszikus megoldással. A Pfizer és a Moderna vakcinája – a már engedélyezett – modernebb megoldással dolgo94

Partium

zik, amit sokan megbizhatóbbnak vélnek.Az orosz és kínai vakcinát már millióknak beadták, egyelőre még senki sem reklamált, megfelelőnek találták. Egy szakértő szerint – minden vakcina, oltás jobb, mint más, mint a fertőzésből való gyógyulás. Már többen jelezték, ők szívesen vállalják az orosz vagy kínai oltóanyagot, csak adják már. Én szolidaritást vállalnék velük, ha erre lenne módom. *** Nem rég olvastam Szálinger Balázs: Al-dunai álom című napló-kisregényét – én ennek titulálom –, és érdeklődve tekintettem át ennek a számomra ismeretlen vidéknek a történetét.AVaskapu környéke már elérhetetlennek tűnt, pedig Orsova neve ismerősnek csengett, itt ásták el 1849-ben a koronát, ez a legdélibb település, ami a magyarság számára a hatávidéket jelentette. S most megdöbbenve láttam, a várost elborította a Dunán épített erőmű által megemelt vízszínt. Ráadásul két ország fogott össze, Románia és Jugoszlávia, hogy az erőmű életképes legyen. Ahogy utána néztem, Ausztriában több tucat erőmű is épült a Dunán, utána a jött a szlovák bősi, majd épült volna a bősnagymarosi vízlépcső és erőmű, és lent a Vaskapu I. és II. már hetvenben elkészült. Mint tudjuk, a bősi erőmű szerződését a magyar fél felbontotta, a hágai bíróság ítélete mind a két felet elmarasztalta, é a feleket kötelezte az eredeti helyzet visszaállítására. Ez máig nem történt meg. A Duna elterelése egy bravúros szlovák megoldás volt, de mélyen sértette a magyar érdekeket. Ha erőművet nem is építettünk szeretett folyónkra, tv-csatornát mi elneveztünk róla. A Dunába folyó patak partján van a nyaraló, amely Jeselnicához, egy közeli faluhoz tartozik, ahol Szálingerék megszálltak. Egy emeletes épület, a házigazdák lent, a vendégek fent laknak. Szálinger alaposan felkészült a vidékből, elolvasta, amit csak talált. A három ország találkozásáról. Románia, Szerbia, Bulgária. (Mi vagyunk a negyedik.) Magyar szórványokkal teleszórt táj ez, Az írói munka mellett kirándulásokra is jutott idő, a környező városkák ismerkedésével. Képet kapunk a régi Orsováról, a víz alattiról és az újról, amely a magasabbra épült a víznél, és néhány lakótelepből áll. Számomra ez az erőmű volt furcsa, nem hallottam róla, a hetvenes években épült a mi Dunánkon. Mi tüntettünk ellene, és a közakarat meg is hozta az eredményt. Nem lett erőmű. Pedig ma milyen jó lenne, legalább egy atomerőmű blokkot megspórolhattunk volna. Barbár tájrombolás vagy látványos és hasznos építkezés. Ki tudná megmondani, hol az igazság? *** Szerkesztői pályám 2016-ban véget ért. Bele is fáradtam, rendesen. Azóta több könyvet sikerült összehoznom, s többnek a tervét megfogalmaznom. Talán azokból is lesz valami. Igen, engem is elért a kor. Szerencsére, a betegség csak módjával érintett meg. Néhány ismerős orvosnak köszönhetem, hogy viszonylag jól vagyok. Bepillantottam az elfekvők, az akkut kezelések világába, a végesség határ zónáiba. Különösebb meglepetés már nem érhet. Gyakran, depressziós időszakomban Németh János keramikus-szobrászművész ismeretsége-barátsága adja vissza életerőmet. 86 éves, de viszonylag jó egészségben van, rendületlen dolgozik. A kisebb plasztikákat szinte folyamatosan készíti, égeti, de olykor akad nagyobb megrendelés is. Pár éve a megyei rendőrkapitányság falára készí-

Partium

tett egy nagyméretű Szent György és a sárkány relief-et, tavaly egy katyni emlékművet fejezett be. S az idén egy ravatalolzó háttért-relief-jét mintázza lelkesen, nagy szakértelemmel. És lelkesen magyarázza: a mű melyik részébe építi be a latin mondást: Pax vobiscum! Béke veletek! *** 2003-ban elköltöztünk Fehérvárról. Néhány dologban sikeresek voltunk, másokban viszont nagy kudarcok értek. 1969-ben éppen Zalaegerszegen tanítottam, egykori tanárom, a megyei művelődési osztály vezetője, K. Lajos nagyon bízott bennem, értékelte akkori verspublikációimat, egy új középiskola alapítójává tett, ahol magyart tanítottam. Akkor, huszonöt évesen én is lelkes voltam, komolyan vettem a tanítást, és meglepetésemre – később – néhány tanítványom nagyra értékelte ezt. Volt egy akcióm, ami alaposan eltért a tanmenettől, megbeszéltük a gyerekekkel olvasmányaikat, meglepetésemre, a leglustább is aktív volt, élénken vitázott, érvelt talán Berkesi valamelyik könyvének érdekében. Akkor még lelkes gyűjtő voltam, albérletem pincéjét teleraktam tejes köcsögökkel, tálakkal, korsókkal. A véglegesség igényével dolgoztam, egy ﬁatal baráti körrel jártuk a vidéket. Olykor egy-két tanítvány lakására is elmerészkedtünk. Renomém csak nőtt, amikor az Elérhetetlen föld megjelent.Anyám is megkeresett, hogy miket írok róla… „anyám, mintha boszorkány lenne, hátára nőtt a fűzvessző köteg” Hogy jutott az Elérhetetlen földhöz, el sem tudom képzelni. Persze, beutazni Zalaegerszegre, nem volt akkora probléma akkor sem. (Ha Utassy barátom verseit és édesanyja reakcióját néztem, akkor még enyhén megúsztam a dolgot.) Egyszóval, ez volt a kezdet. Nem akartam én innen elmenni. Aztán jöttek mindenféle kényszerek, csábítások, hívogatások. És írtam egy látnoki mondatot, valamelyik könyvem fülszövegébe. „Az egérutak valahol összeérnek.”. És valóban, összeértek, lassan több mint tizenöt éve.

Partium

SZ. Sz.TÓTH TóthGYULA Gyula

A tanár naplójából Visszaszámlálás Európa költői arcai. A kommunista költő. Sokáig ezt tartották Louis Aragonról Magyarországon, így is tanították. Pontosabban azokat a verseit közvetítették, amelyek a kommunizmus, a szocializmus, a szovjet-rendszer felől/felé szóltak dicsérőleg. Manapság a vegyes és viharos Európában Aragon nem kerül elő, a francia irodalom is elvétve. Most a vírusjárvány a folyamatos nagy téma, nagy(okoskodó) politikával felcímkézve. Régi és áthangszerelt ideológiáktól sem mentesen. Hát, hogy állunk a nemzettel a globalizációban? Keresem Franciaország irodalmi gyökereit, sokat találok. De ilyenekről keveset hallok a követett francia híradásokban. Mire jó a költészet? Hát akkor lássuk: Aragon. Versei magyar fordításban több kötetben is előfordulnak. Sok szép, színes költeménye mellett biztos pont: Du poète à son parti – Pártjához a költő, így fordította Baranyi Ferenc A montmorency-i szerelmesek című válogatásában. Ami nincs egyik kötetben sem: Je vous salue ma France. Költők, korok – versek, megítélések. József Attilát proletárköltőként tanultuk a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban. Később, saját jogon, megtudtuk, nagy költő volt. Ady is hirdette: „Sohse hull le a vörös csillag.” Ebben tévedett. „A csillagok csillaga” – ezt nyomban felhasználták. Tévedtek.Ady gyönyörű verseket írt. Nagy Géza kanditátusi meghallgatásán Jean-Paul Sartre volt a téma. A jeles kérdezők, a kötelező magatartás okán arra is várták a választ: mennyiben volt Sartre a Szovjetunió barátja. Mert itthon annak mutatták be (Camus ellenében is), filozófus, noha egzisztencialista, de a kommunizmus híve. Ezt kellett volna kidomborítani. Nagy Géza nem adta olcsón a bőrét, hogy igen, rendben, csak legyünk már túl az egészen. Körüljárta a kérdést. Igen, de sokszor bírálta a szovjet rendszert, a francia kommunista pártot is. A végén már fáradt is volt, és kissé ingerülten leszögezte: más kommunistának lenni Franciaországban és más Magyarországon. Aragont hozta fel. Ő olyan kommunista, aki pompás polgári lakásban lakik, és fehér kesztyűs inasa van. (Anyolcvanas évek elején történt. A kanditátusi értekezést elfogadták. Értékét jelzi, hogy Fehér M. István még kézirat formájában is beletette 1980-ban megjelent könyvének, Jean-Paul Sartre bibliográfiájába.) Francia ismerőseimmel többször cseréltünk kulturális csomagot. Most, a nehéz helyzetben Adyt ajánlom nekik: „Az Élet él és élni akar...” Nyersfordításomban: 'La vie vit et elle veut vivre'. Megértik, de van szebb is. Intés az őrzőkhöz – négy műfordítást találtam. (Az intés: appel, avis, avertissement – felhívás, figyelmeztetés.Armand Robin: Avis aux veilleurs. Az ominózus mondat: „La Vie elle est vie, et vivre elle veut.” (Megjegyzés: a vivre ige 'vie' ragozott alakja furcsa, nem is az, inkább 'est vie' szerkezet, a folyamat és a szótagszám érdekében. Forrás: Kányádi András, l'intertextualité dans harmonia caelestis: traduire ou copier? Inalco, Paris http://real.mtak.hu/38867/1/ hstud.25.2011.1.7.pdf) A lényeg az alliteráció: vie, vit, veut, vivre, csupa V. Keresünk vele egy szót: Victoire – győzelem, diadal. Gyönyörű! Az Ady-vers franciául győze-

Partium

delmeskedik, meggyőzi barátainkat a magyar líra erejéről. (Amit több dolgozatban magam is megírtam és publikáltam.) És hogy állunk Aragon költészetével? Magyarul több válogatás jelent meg, színesen bemutatva a palettát. Gazdag líra. De a Je vous salue ma France című vers nincs meg. Videofelvételen hallgatom a költő előadásában. Csodálatos. Így kezdődik: Je vous salue ma France arrachée aux fantômes… Köszöntöm Önt kísértetektől tépett Franciaországom és a második versszak első sora: Je vous salue ma France aux yeux de tourterelle Üdvözlégy gerlice szemű Franciaországom Még nyersfordításban is érezhető, de különösen a teljes vers megindító. (A sematikus képet kerülendő, az 1994-ben kiadott francia nyelvi tanítási programomban – Correspondances – Aragon ezen verse is szerepel. Csak a rend kedvéért.) És dallal pezsdíthetjük hangulatunkat. Íme: Ma France. Jean Ferrat, a költő, énekes állítólag Aragon hatására írta ezt a dalt. (Előadásában meghallgatható a youtubon.) Szóval, színesebb, mélyebb, gazdagabb a költők lírája, mint azt a közvetítők sugallatra készült válogatása sejteti. Jó ezt tudni a mai küszködő Európában. Donc, soyons des veilleurs. Legyünk hát őrzők! (2020. április 24.) Anyelv zenéje.Abeszédnek van zenéje. Ez akkor tűnik fel különösen, ha ennek hiányát észleljük, leginkább a televíziós műsorok nagy részében. Jellemzően az ismeretterjesztő műsorokban, a híradókban. Gyors tempó, szünet, hangsúly, hanglejtés nincs, ritmustalan szövegmaszlag, amit eleinte nem is veszünk észre: mert érdekes a téma. Fokozatosan valami zavarni kezd, zúg a fejünk… hát a beszéd. A viszonylag hosszú téma alatt, ugyanazt többször is előadják, közben a narrátor kellemetlen hangszínezettel, megállás nélkül nyomja. Szinte hadarás elszenvedői vagyunk. A beolvasónak időre kell teljesíteni, ami belefér. Ledarált szövegzuhatagot zúdítanak az ember fejére. Holott például a ritmusérzék velünk született, a kisgyermeknél megvan, aztán elkezdjük rongálni. Egyre magasabb iskolába lép az ifjú, annál rosszabb az eredmény. A beszédnek van dallama: hangsúly, hangerő, tempó, hanglejtés… ó és szünet! a pauza szerepe óriási a zenében így van ez a nyelvben is. József Attila (is) nagy művésze ennek: „Tehervonatok tolatnak, /a méla csörömpölés / könnyü bilincseket rak / a néma tájra”. Vagy: a „Külvárosi éj” csöndjében a vonatfütty: nagyot szól, a csönd felerősíti a hangot. (És ezt hűvös fényjelek árnyalják, és egyéb zörejek tisztítják.) A versbeszéd zenéje. Prózában is (elő)segíthető, lásd fonetikai és fonológiai ismeretek. Gósy Mária kiváló munkákat ajánl: „beszédpercepciós fejlesztő modulok”. (A beszédtechnikai tréning a Zsolnai–programban napi gyakorlat volt, a levegővétellel indultunk.) Régebben a rádióban, televízióban feltétel volt a szép beszéd, kiváló tanárok voltak: Wacha Imre, Montágh Imre, Fischer Sándor. Ha a tanuló a zeneiskolában a vizsgadarab előadásakor rendre nem veszi ﬁgyelembe az előjegyzéseket, lezúdítja a művet, nem kap diplomát. Ha a zenész a próbajátékon hasonlót produkál, nem kerül be a zenekarba. A kóruséneklés mindezt ötvözi. Mi van a „beszédes” pályákon? A beszéddarab előadása előjegy98

Partium

zések nélkül folyik. Minél magasabb szintű a képzés, annál jobban tűnnek el a beszéd alapkövetelményei. Fő a tudományosság! A tévés pályára kerülés alapfeltétele, úgy tűnik a napi gyakorlatból: milyen gyorsan tud a jelölt bizonyos szöveget letudni – időre megy az olvasás. Mint az üzletben a pénztárnál: a pénztárosnak időre kell dolgozni, ezért nyomja a tempót, csúsztatja az árut a leolvasóra, a vevő alig győzi kapkodni, csak gyerünk, be a bevásárlókocsiba, a többit majd kívülebb. A zene, a dallam nélküli beszédfolyamnak nagy a veszélye: a hallgató nem érti, de beveszi. És nincs, mire hivatkozni, hiszen nem tudja pontosan felidézni, mit is hallott. Be/csapda. Lőttek a gondolkodásnak. Hasonló vélemények olvashatók az E–nyelv honlapon. (2020. február 2.) Pedagógusi pálca. A tavalyi év vége felé kaptam a hírt Oláh Andrástól: „Csoda a Képes Géza Iskolában”, video, a mátészalkai általános iskoláról készült. Képes Iskolának is nevezhetjük: a tananyag képekben való megjelenítése, illeszkedő, rövid szöveggel, lehet ismereterjesztő művészi dekoráció, beborítja a falakat, a lépcsőket, kikerülhetetlenül benne van, aki ott jár. „Szeretlek, tehát követelek!” Ez fogadja a belépőt, ez az iskola pedagógiájának vezérlő elve. „Egy iskola filozófiája” címmel örömmel írtam meg elismerésemet Andrásnak és Pénzes Ottó igazgató úrnak, akitől hamarosan levél érkezett. Köszönte soraimat, és bizonyságul, hogy nem járunk messze az igazságtól két írást mellékelt: A tálentum és a küzdelem, A tanító úr pálcája. Hitvallás, szakmáról, emberről. Hát jól sejtettem: itt átgondolt filozófia munkál, leírva és a gyakorlatban. És összhangban. A küldött háttéranyagok azt bizonyítják, hogy nem szóvirágok vannak összefűzve, hanem fogalmi–elméleti rendezettség áll össze. Hosszan szólhatnék róluk (kedvem is lenne), de most csak röviden. Az oktatási modell is átgondolt, egyetértek vele (Gazsó Ferenc, Zsolnai József is ilyesmiben tevékenykedett) – Tudás, tálentum, küzdelem. A mai habzó locsogásban a Tudásból nem engedhetünk – „Nincs alku”.) A másik a „pálcás”, nagy pedagógiatörténet kerekedik. A pálca egyszerre szimbolikus és gyakorlatias. Szép írás! Pedagógiatörténet történelmi folyamatban, eszmetörténeti szakaszokkal vonultatva. Én is keresem, lásd Rejtőzködő felvilágosodás. A (f)elvilágosodás nyomában, Partium, 2019/1., tavasz, 100-105. (A pálca nálam is visszatérő elem. Az általános iskolában körmöst kaptunk vele, a tanító úr osztogatta, ha kellett, ha nem. A nem indokolt ütés érzékenyebb volt. És vonalzót használt, 1955, Pécs, Belvárosi Ált. Iskola, 4. oszt. Délután hittan is volt, ott szentképet kaptunk, az jobban esett. Érdekes idők voltak azok, összetettebb elemzéseket érdemelnek.) És ma nekem is van pálcám. Éppen a digitális korban. Valahogy hozzám szegődött, a kivetítőre azzal mutogatok. Jobb, mert nem takarja el a képet. Nem úgy, mint amikor a sportszakértők magyarázzák a focit, és kezükkel eltakarják a jelenetet. A pálca tehát hasznos, képviseli a múltat összekötve az újjal. Hangulatos. A diákoknak sincs ellenére.) A tanító úr karmesteri pálcája... (A franciák a tanítót maître-nek, mesternek hívták, és úrnak: monsieur le maître. Erről (is) már lemondtak.) Egyébként középiskolai tanárként, már a végzés előtt a kisiskoláskor felé fordultam, jelezve, a tanár is tanít/ó. Ezt néhány felsős kolléga furcsállotta. Ők mit csinálnak? Tanárkodnak? Néhányan belátták, már itt a bökkenő.

Partium

No, ennyi kis epizód után vissza a főtételre. Tehát Pénzes tanító úrnál a rész és az egész áll össze, alaposan rendbe szedve, folyamatba téve, szinkrónia–diakrónia összehangolva. Szóval, gratulálok! Meg is írom, és javaslom, a dialógus esetleges folytatásához fussa át, ha teheti, az „ajánlott irodalmat”, tőlem, az azonos hullámhosszok előkerülnek. (A 12. noteszkönyv melléklete éppen egy oktatási összegfoglalót tartalmaz. A helyettes igazgatónál, Oláh Andrásnál ott a könyv, esetleg kinyomtatható az a rész. De megnézem, találok-e még a polcon.) Ha az iskolai gépezetben alkalma adódik, és kedve támad, szóljon vissza, a párbeszédet folytathatjuk. És ha úgy ítéli meg, segíthetek valamiben, jelezze, kérem, szívesen teszem, ha tudom. Jó egészséget kollegiális üdvözlettel. A pedagógusi pálca nem varázspálca. Valami olyasmi, amilyet Mátészalkán (és még több magyar iskolában) „suhogtatnak”. Értő szeretettel. (2020. január 22.) A szabadság fogságában. 100 éve született Frederico Fellini. A Magyarországon vetített filmjeit láttam. 1945 után, tévé nem lévén, moziba jártunk. A szovjet filmeken kívül sok francia, angol, cseh és más ország filmje is vetítésre került. A olasz filmeket különösen kedveltük: egy másik világba vittek el bennünket, megismertük az olaszok, számunkra sokszor furcsa életét, szokásaikat, humorral átszőtt fordulataikat, gesztusaikat. A Fellini-Róma című filmje különösen nagyhatással volt rám. Drámát láttam, történelmet, emberi sorsokat. Szubjektív elemekkel táplált művészi realizmus egy tűnődve figyelő alkotótól. Az esztéták, a kritikusok neorealizmust is emlegettek. Meg azt is, hogy Fellini elárulta azt. Miért is? Mert értékválságról filmezett, filmes értekezések a finnyás értelmiségről. Az európai értelmiség a háború után rosszul érzi magát, vezérideológiát keres. Fellini bemutatja: tulajdonképpen az a baja ennek a nyugati értelmiségnek, hogy nem tud örülni, nem tud örülni annak, ami van. Boldogságot keres, de nem tudja megbecsülni, „értetlenül téblábol légüres térben”. (Csejk Miklós, Magyar Nemzet, 2020. január 20.) Az értelmes, fontos gondolatok helyett a felszínen mozognak. Fellini kimondta, hogy nem szereti, ha az emberek becsapják egymást. Tévúton a gőgös moralisták, mondja ma Lánczi András. Ők azok, akik nem szeretik a valóst, a realizmust, a természetes renden felül keresik igazukat. Mert a természetes renden felülállóknak tételezik magukat. És ideológiai-politikai légzsákokba menekülnek. Nem tudnak élni a szabadságukkal. Látványosan vergődnek. Hát másokat is igyekeznek rávenni, magukkal húzni – zaklatnak. Madách Nyegléje már figyelmeztetett: a sír szélén majd elámulunk, hogy mennyit nem tudunk. csak egymást akartuk rászedni. Pedig érettségi tétel is volt. Mikor lesz érett az ember? Hát, nem egyetemi bizonyítvánnyal a zsebében. Bár, ma ez már nem értelmiségi jelenség. Nézzünk hát Fellinimozit! Felszabadít. (2020. január 25.)

100

Partium

Sarusi Mihály

Mózeshitűek minálunk Mert zsidók – mózeshitűk (izraeliták) – minálunk is voltak. Spitzertől Kohnig (1830-1952), mög vissza (2010-) Az első zsidót 1830-ban jegyzik föl: 3 mózeshitű az 1.343 lelkes Kisiratoson, nyilván 1 család – olvassuk a csanádegyházmegyei évkönyvben.Az 1835. évi türelmi adó kirovása Csanád megyében, itt ez alkalommal egy zsidót vesznek számba: Spitzer Isák ő, aki „2 frt. pengőben” összeggel szerepel az összeírásban. Ekkor az utóbb legjellegzetesebb kisiratosi zsidó családnévnek mondható Kohn-nal legközelebb (Csanád)Apátzán találkozhatunk: Kóhn Áronra 4 pengőforintot róttak ki türelmük jeléül a hatóságok. A következő jellegzetesebb adatok a kisiratosi mózeshitű magyarokról – helybéli magyar zsidókról – (izraelitáinkról) az alábbiak. Mivel mára rég eltűnt innen a zsidóság – s nem azért, mert olyan nagy mehetnékjük volt, a körülmények váltak nekik időközben elviselhetetlenné – s csak az emlékük él, úgy gondoljuk, kicsit többet időzhetünk náluk falurajzunk e fejezetében. Tiszteletünk jeléül is. Amikor lehet, Három-Iratosra – a teljes Puszta-Iratosra, Iratos pusztára – (a három Iratos nevezetű szomszédfalura) tekintve. Főként a tömösvári katolikus püspökség évkönyvei (Schem. Csanad.) nyomán. 1830: az első zsidó a faluban 1835: Spitzer Izsák a böcsületös neve az első mózeshitűnek Szalbek- (azaz Kis-) Iratoson 1837: 12 zs. a faluban 1838: 3 zs. 1841: 8 + 4Almás-Iratoson 1852: 18 + 8 + 10 Nagy-Iratoson 1861: 16 5 13 1873: 48 12 6 1880: 43 4 4 + 7 Hatháza 1886: 39 1 5 + 4 Villa Dom. Iratos 1898: 46 10 1902: 73 (Almás-Iratossal együtt) – Almásyiratos akkor már nem falu, kiürült, csak egy kocsmája van.Az ezt működtetők lehettek zsidók; a többi kisiratosi. 1916: 39 5 (Almásiratos helyén kocsma működik) 1918: a zsidó üzletek és a környező uradalmak kifosztása 1920: 22 magát egyébnek jegyeztető zs.

* Részlet a szerző LÖNNI VAGY NEM LÖNNI című írói falurajzából.

Partium

101

1930: 41 Kovách G. háromlapos falutörténete szerint, Varga 3 zs. nemzetiségűről s 23 izraelita vallásúról tud 1941: a Kisiratoson is uszító zsidófaló volt kürtösi román bíró, Kokosel kivégzése a vasgárdista „forradalom” leverésekor 1941: 53 „egyéb” nemzetiségű, köztük a zsidók is 1944. szeptember: rátörnek Kohnra, magyar katona zavarja ki onnan a fosztogatókat, védi meg a zsidó családot 1952: az utolsó mózeshitű család, Kohnék távozta 1980: még állnak a Zsidótemető sírkövei 2010: së híre, së hamva a Zsidótemetőnek (a Zsidó-gyöpnek is alig); Kohn izraeli leszármazottja kárpótlást kap, a visszanyert vendéglőt bérlővel működteti Kereskedők, kocsmárosok A Schem. Csanadiensis 1830-ban három zsidót említ az 1343 lelkes faluban, az 1835-ös türelmi adó kirovásában Kisiratosról S p i t z e r Isák szerepel, nyilván az ő családja volt az első Kisiratoson a mózeshitűek közül. Utóbb a nevével nem találkozunk. Hogy az első háború kezdetéig megsokszorozódjék a számuk. Spitzer kereskedő vagy kocsmáros (netán egyszerre mindkettő), mint a többi későbbi iratosi mózeshitű (többsége). A két háború közt zsidó Iratoson: 1. H e r m a n (n)…, a felesége Róza néni, róla nevezték el a kocsmát (és kereskedést) a Tódáson, kocsma és fűszerüzlet egymás mellett (Kovács monográﬁa-kéziratában az 1950-as években összeírt kocsmárosok közt „/Roza/ F r e u n d Rózsa”; 2. Kónék… (K o h n) a Kis utca sarkán; 3. F r i d m a n (F r i e d m a n n?) Marci vegyeskereskedése, méteráru üzlete, rőfös kereskedése, ahol most a méterárú van (a Magazin), szemben vele Sándor Miska kocsmája; 4. Gizi néni – F r i d m a n rokona, a Malomnál – bálteremmel! Akkoriban ez a négy zsidó család élt itt! (öKM 1980) Ugyanő (öKM) máskor más névsorral áll elő: „R ó t zsidó, K ó n… F r i d m a n, vegyes, rőfös, rőfös kereskedő volt. A Tódás közepén a zsidó (H e r m a n n?) Róza néni kocsmája és fűszerüzlete egymás mellett… Megint máskor: az 1930-as években Kohn, Friedmann, Róza, és Gizi néni a kocsmájával. Á d l e r borbély félzsidó volt, korcs – mondja más. A Nagyfaluban élt a családjával. Bizonyos emlékek szerint A d l e r a falukutatóval rokonságba keverödött, mert hogy a falurajzíró Sarusi öreganyjának a testvére Ádlerhön mönt vóna feleségül, tehát az Ádler leszármazottak nekünk unokatestvéreink vónának. Lönnének. (Löhetnek.) (Isten éltesse űket!) A máig legtöbbet emlegetett, zsidó kézben lévő vendéglő a K o h n-féle csapszék, melyről falurajzunkban több helyen ejtünk szót. Valaha szatócsbolt, s természetesen a család otthona. A kommunizmus kitörését követően földműves-szövetkezeti kocsma; ma újra Kohn-kézben, bérlő által működtetett csárda. Úgy emlegetik a helybéliek, hogy Kohn László volt a vegyesbolt utolsó zsidó tulajdonosa, 1952-ben Palesztinába 102

Partium

ment. A Kohn-féle ház 1882-ben S c h e r f e r D., 1902-ben F i s c h e r B. tulajdona (kataszteri térk.). „Kónék” ma is kocsma Csárda népi megnevezéssel, kerthelyisége van, a ház Kis utcai oldalán üzlethelyiség, amely hol ilyen, hol olyan kereskedésnek, kisvállalkozásnak (pl. egy időben fodrászatnak) ad helyet. Scherferről nem tud a falu, Fischer ma is él Iratoson, nem tudni, van-e köze a Kohn-féle ház100 évvel ezelőtti tulajdonosához. 2010-ben az utolsó iratosi Kohn lánya Izraelból visszaigényelte és vissza is kapta a csárdát, amelyet ezek után tőle bérli Szatmári Pál. A kocsmáros (kis)iratosi nagygazda 2012-ben regéli embörünknek: ‒ Kohn Laci vót itt az utolsó zsidó, aki 1952-be elmönt Izraelba. A lánya, Erzsike is möghalt. Üvé vót a ház. Vót két lánya és ëgy fia. Erzsike nénivel még tanálkoztam, mondtam neki, hogy ez az ű házuk vót!Afiú Iván. ‒ '79-tül tartom karba ezt a kocsmát. Hogy visszakapta a gazdája, bérbe vöttem. S c h ö n b r u n n Kálmán ruhás üzlete a Szalbekné házaként is tisztelt, kocsmaként, később Magazinnak használt épületben működött. Schönbrunt, kocsmárosként, említi Kovács monográfia-tervezete is. 1918. „...november 3-án délelőtt hazatért katonák, asszonyok és gyermekek élén betörtek Scbönbrunn Kálmán helybeli vagyonos kereskedőnek a községháza melletti ruhás üzletébe s azt kifosztották” – olvassuk Csanádvármegye Hivatalos Lapjában. (Ez vót minálunk az „őszirózsás forradalom” ‒ előzetes a „tanácsköztársaságból”?) 1980 táján az öregek 1918-ról szólván másra, s nem Schönbrunnra emlékeznek, illetve összekeverik az 1918. novemberi és az 1944. szeptemberi zavargást: ez utóbbi alkalommal ugyanis Hászt fosztották ki. A Hász-család 1882-ben tűnik föl Iratoson: a kataszteri térkép szerint a Tódáson K l e i n Fáni háza ekkor már H a a s z Bernáté.Az 1902-es térkép azt bizonyítja, hogy a Haaszok beljebb költöztek: H. Józsefé a Templom utcában a későbbi Sándor Miska kocsmája. Az 1944. szeptemberi román-, zsidó-, úrellenes zavargás idején a megvadult nép az akkor már Hászék kezében lévő áruházat (s kocsmát?) rabolja ki. Haászt említi Kovács monográfia-tervezetének kocsmárosösszeírása. A hajdani földesúri lakból lett kereskedés a két háború közt – az 1930-as években – egy ideig F r i d m a n Marcié, akinek itt vegyes és rőfös kereskedése volt. A II. világháború után megszűnt Sándor Miska szemben lévő kocsmája, a zsidó kereskedők elmentek a faluból, s ebből a kereskedésből lett egy időre a község legnagyobb ivója. R ó z a n é n i k o c s m á j a ‒ Tódás közepén a zsidó Róza néni kocsmája és fűszerüzlete (az 1930-as években), egymás mellett volt. Talán H e r m a n n Róza (Hermann felesége) volt a mulatóhely zsidó csaplárnéja – a Kovács féle falumonográfia-tervezetben szereplő kocsmáros-összeírásban így szerepel: „(Roza) F r e u n d Rózsa”. F r i e d m a n n-leszármazott a László (az egyik László) család (?). L á s z l ó János mérnök, a szövetkezet volt farmvezetője (kb. egyidős a falurajz szerzőjével) 2003. Szent Mihály hava 20-án regél közös barátjuknál, Almási orvosnál magáról, a falujáról, a kolhozról. Félzsidó, mondják róla. Máskor Zsidó a neve. 2010-ben magyarázzák

Partium

103

róla: „László Janó anyja Fridman. Balrúl a második ház vót Fridmanéké a Malomnál, nemrég lëbontották. A vót nagyáruház is az üvék vót. G i z a n é n ié, Janó nagymamájáé vót a későbbi magazin.” Úgy emléköznek, a Zsidótemető utolsó sírkövei a Friedmannoké volt, azokat László Janó (tsz-közgazdász), Fridmann Gizi unokája, Fridman Manci ﬁa gondozta. Őt már (mérnökünket) – pár évvel társalgásunk után ‒ a (katolikus) temetőben hantolták el. A külön izraelita sírkert addigra megszűnt. A közvélekedés szerint ő (volt) a téesz és az azt váltó társas gazdaság igen ügyes „pénzügyminisztere”. Mint mondják, nélküle csődbe ment volna a kollektív, de már rég csődöt jelentett volna az új társas vállalkozás is. 2016-ban jelzik Aradról, hogy él kisiratosi származású Friedmann Németországban: a kilencvenegynéhány éves Jenő a családjával. 2018-ban megint megüti a fülem a Gizi nénit emlögető nóta!Azt mondja, hogy… Lëmögyök a, lëmögyök a pince fenekére, fölülök a, fölülök a hordó tetejére. Addig iszom, míg csak bor lösz, azután mög, kisangyalom, a szódavíz is jó lösz, ëgyször möntem el a ligetbe sétálni. Dombon van a, dombon van a Sári Gizi néni háza, van is annak, van is annak férjhöz adó lánya. Sári Gizi néni arra kéröm, kösse mög a, kösse mög a kutyáját, në ugassa, në ugassa lë a lánya babáját! A legöregebbek emléközete, mög a hozzánk igazított nóta őrzi Gizi néni s korcsmája történetit. S c h w a r t z Albertról könyvből szerzünk tudomást. 1881-ben Kisiratoson született, a Tömösvárt 1930-ban megjelent bánsági Ki kicsoda? ír róla: a temesvári Victoria kalapgyár főrészvényese és vezérigazgatója. Talán az egyetlen gyáros, aki közülünk származik, ezért a teljes szócikket idemásoljuk. „Schwartz Albert a temesvári Victoria Kalapgyár rt. főrészvényese és vezérigazgatója, 1881-ben Kisiratoson, kereskedőcsaládból született. A középiskola elvégzése után Lippán a kereskedői pályán praktizált, majd New Yorkban a kalap- és kalaptompkészítést tanulmányozta, végül visszatért és letelepedett Temesvárott; 1919-ben megalapította a Victoria kalapgyárat, mely 1924-ben 5 millió lej alaptőkével részvénytársasággá alakult. A Victoria-sportegyesület elnöke, a Lloyd-club, a Gyáriparosok Szövetségének, a mentőknek, tűzoltónak aktiv és pártoló tagja. A sportok közül a footballt s az asztali-tenniszt kedveli. Gyárának és családjának szenteli minden munkásságát. Felesége, szül. Heimann Malvina a jótékonyság terén buzgólkodik.” Kisiratoson kezdte, s ki tudja, hol végezte.

104

Partium

Jelös zsidó helyök Az eddig soroltak mellett sokat emlögetött hely a Z s i d ó – t e m e t ő, amely 1911ben a térképen mint Izraelita temető jelenik meg. A községi – római katolikus ‒ sírkert végében volt, külön. Az öregek emlékezete szerint a II. világháború idején, a vasgárdista lázadás előtt a kurticsi román nácik által fölizgatott és megszervezett helybéli, négy-öt román származású magyarból álló alkalmi „vasgárdista” rohamcsapat egy éjjel lerombolta a Zsidótemető sírköveit. Az összetört kövek egy része 1985-ben is látható a gyomverte Zsidótemetőben ‒ hogy 25 év elteltével se híre, se hamva ne legyen az egésznek. (A falurajz szerzője máig sajnálja, hogy akkor nem írta össze a köveken olvasható neveket.) A Z s i d ó g y ö p rosszul – gyakran semmit sem ‒ termő föld a Tódáson túl. „Inkább nádas, csátés rész vót, a tódási embörök kertvégét nyaldosta. Víz állt rajta nyáron is, mellette Gyékényös, Falu-düllő. A határnál nádas vót, föl së törték” – állítja társai körében az egyik arrafelé tulajdonos gazda, és ebben a társaságban e helymegnevezés többször előkerül. „A zsidóknak nem vót főggye, gyöpje! Ezt a nevet nem ismerjük” – mond ellent érdeklődésünkre 2003-ban a valahai téesz egyik gazdasági vezetője, a helybéli születésű mérnök, László János. A faluban azokon kívül, akiknek azon a környéken volt – netán van – földje, nem ismeri senki a Zsidó-gyöp megnevezést. Meglehet, csúfnév volt. Hogy miért, csak találgathatunk. Zsidó családjaink Adler (Ádler) – „félzsidó”, XX. sz. 2. fele, XXI. sz. legeleje Fischer (Fiser) – 1902-ben a későbbi Kohn-ház az ő kezén Freund – kereskedő-kocsmáros család a XX. sz. első felében Friedmann/Friedman (Fridman) – 1930-as évek; a László, „félzsidó”-ként számon tartott Fridman-leszármazott család a XX. században. Gizi néni (a kocsmájával) Fridmanné Haasz (Hász) – 1882-től 1944-ig emlegetik Hermann (Herman) – Róza: tán a korcsmáros (Hermanné Freund) Roza néni Klein (Klájn) – 1882, a Tódáson Kohn (Kón) – 1952-ig, amikor az utolsó K. elment Izraelba László l. Friedmann Roth (Rót) – említi öKM, és hivatalos irat Róza néni kocsmája és fűszerüzlete a Tódáson, l. Hermann Scherfer (Serfer) – 1882-ben a későbbi Kohn-ház tulajdonosa Schönbrunn (Sönbrun) – XX. sz. 1. fele Schwartz (Svarc) – S.Albert, XIX/XX. sz. Spitzer (Spiccer) Izsák – 1835, az első (nevén nevezett) zsidó a faluban

Partium

105

Együttélésünk „Szeptember derekán deret kérnek. Kérik a deret, mondják a parasztok a zsidókra és nagyon haragszanak rájuk. 10-15-e közt mindig megfagy a paradicsom, aztán jön a jobb idő. Ilyenkor ünnepelnek a zsidók. Három nap; bőjtölnek, szagulják a birsalmát” – emlegette, míg élt, (öreg Kurtucz) Misa bátya. Hogy nem véletlen emlékszik minderre a falukutató szülőapja, igazolja a Magyarországi zsidó ételek című könyv. Mert mit nem olvashatunk ott: birsalmát szagolgatnak a szeptemberi böjtben a zsidók a zsinagógában. Nem hogy zsinagóga, tán imaterem sem volt – vagy mégis lehetett elegendő mózeshitű ehhöz is Iratoson?... ‒, de a hit gyakorlása nem maradhatott el. Odahaza sem. Csak: fura, idegen volt tőlünk. (Ahogy általában a zsidóság, amely elütött tőlünk szokásban, viseletben, nyelvben, foglalkozásban, hitben, viselkedésben, majdnem mindenben.) (A lényegben nem; hogy emberek vagyunk; ne adj Isten magyarok.) Hogy attól még békében élhessünk egymás mellett. Sőt, együtt. A zsidó ﬁúknak szalonnát adtak, cserébe a falusi gyerekek sült libacombot kérnek. Néha a fél libát kihozták nekünk – emlékezik 1979-ben az 1920-as, '30-as évekre öreg Kurtucz (Misa bátya). Roth nevű birtokosa is volt – valameddig – a falunak: 1851-ben megvett egy darabot Szalbekéktól, hogy azt később dombiratosi földre cserélje. Roth József nevét senki sem említi, csak hivatalos iratban maradt nyoma nyilván rövid ideid tartó ittlétének, pontosabban annak, hogy kisiratosi föld volt valaha a kezén. S nem tudni, milyen nemzetiségű illetve vallású volt. (Rótra csak öreg Kurtucz Misa emlékszik…) Aradon a Rácfertályon apád benézett egy kupleráj ablakán: ‒ Szakállas zsidó nyalta a fagylaltot. Fúj! – nevetett undorodva Csabán fél évszázad múltán emlegetve a dolgot. Kíváncsinak kíváncsi volt rá, de annyira azért nem. Csabán legjobb barátainak egyike a haláltábort megjáró zsidó kereskedő volt. A felesége, Marika néni jól főzött, ízlett a Kurtucz családnak. Ahogy (a Gondossá lett) Glückéknek is Kurtuczné Farkas Bözsikéé. „Birsalma” (és szagulgatása) nélkül. Avagy avval együtt. (Birsből készült minálunk is a legﬁnomabb befőtt.) Megvoltunk egymással. Sőt, jól. Iratoson innen, Iratoson túl – még az öreg Makra hegye, Arad-högyalja előtt valamivel.

106

Partium

SZÖLLŐSSYTIBOR Szöllősy Tibor

A fekete bárónő Taracközt (Kárpátalja) a Keleti-Kárpátok lábainál, ott, ahol a Tarac hullámai a Tiszába fodrosodnak, a szendergő nagyközséget, „nem jegyzik” a művelődéstörténet krónikásai. A fafeldolgozó iparáról, bútorgyártásáról valamikor ismert települést 7 ezer, túlnyomórészt ruszin-ukrán lakja, magyar nemzetiségű megközelítőleg 20-25 van, ám a Halottak napja előtt „képviselve voltak” korok és nemzetiségek is: a „régi”, vagyis „magyar” temetőben régi-új sírt szenteltek be,Alexandra Jersova, özv. Zichy Mihályné földi maradványainak hantjára emelt emléket, a Fekete Bárónő síremlékét. A szürke grániton fekete márvány kereszt, rajta a felirat: Alexandra Jersova, Zichy Mihályné, 1919. november 4. (oroszul és magyarul). Az újraszentelést József atya, nagybocskói és taracközi görög katolikus és László Károly técsői református lelkészek végezték, egyházi énekeket adott elő a helybeli egyházi kórus, majd Mokán Mihail, a taracközi önkormányzat polgármestere és az esemény krónikása emlékeztek a Zichy házaspárról, egyben ismertetve a személyhez kötődő történeteket. …Csicsery-Rónay István, Zichy Mihály festőművész dédunokája: – … Dédnagyanyám észt anyának és orosz apának volt a gyermeke. Dédnagyapám 1843 és 1845 közt pesti tanulmányai befejezése után Bécsbe Waldmüller, az akkor híres festő és tanár tanítványa volt, mikor a mestert felkereste a cári udvar küldötte, hogy felkérje: legyen Katalin főhercegnő házi rajztanára. A mester elhárította a megtisztelő és jól jövedelmező felkérést, tanítványát, Zichy Mihályt ajánlotta, akinek képei: Mentőcsónak, Krisztus a kereszten, Keresztlevétel már osztatlan sikert arattak. Néhány hónapos olaszországi tartózkodás és tanulás után Zichy Szentpétervárra kísérte Katalin főhercegnőt. Megérkezése után – január volt (azok az orosz telek!) – megbetegedett. Nem lévén kórház, a cár által kiutalt házban kezelték, irgalmas nővért is rendeltek mellé – Alexandra Jersovát. A felépülést viszont egy másik „kór” követte: a ﬁatalok egymásba szerettek, házasság lett belőle. Az esküvőt Zichy Mihály kívánságára nem az ortodox egyház szertartása szerint végezték, ami anatémát vont maga után: Zichynét kiközösítette a keleti egyház. Ettől az időtől fogva mindig – mintegy gyászként – csak feketében járt, gyűrűjeit is fekete szalaggal vonta be. A Zichy házaspárnak négy gyermeke volt: egy ﬁú és három lány. Olga, a harmadik leány, Tomka Jenő máramarosi ügyvéd és taracközi földbirtokos felesége lett (A Tomka-Rétyi-Gazda család fejei voltak a vidék és egyben Taracköz iparosításának pionírjai) A családanya és gyermekei életük jelentős részét Zalán élték le, míg a családfő, Zichy Mihály, négy orosz cár udvari festőjeként Szentpétervárott, és gyakori utazásai során Európa jelentős szellemi központjaiban alkotott 1906-ban bekövetkezett haláláig. Az özvegy, aki Zalán ekkor már egyedül maradt – a cári udvarban persona non grata lévén –, az első világháború kitörésekor, 1914-ben, Olga leányához, Tomka Jenőnéhez költözött ahol 1919-ben elhalálozott és a „régi” temetőben lett eltemetve, amikor is nem jelölték meg sírját (a temetési szertartáson csak a közvetlen családtagok vettek részt.)

Partium

107

Öt éves taracközi tartózkodása során senkivel nem érintkezett, nem tartott fenn kapcsolatot, nem járt kinn a közösségben, csak a kúria parkjában sétálgatott talpig feketében, ami egy közszájon forgó témának adott alapot: Fekete Bárónénak nevezték a babonáktól sem mentes taracköziek – így emlékeztek rá még az ötvenes-hatvanas években is. Özv. Varga Mihályné /86 éves/ mesélte: – Édesanyánk évekig volt a Tomka család főszakácsa. Mi, gyerekek, gyakran elkísértük édesanyánkat a kastély kapubejáratáig, de belépni már nem volt szabad az udvarba. A kastély nagy, szép, oszlopos épület volt, amit mi csak egy pillantásnyira láttunk, mikor kitárult a kapu. A főúri lak hatalmas park közepén állt, sok-sok fa, cserje és rengeteg virág közepette. Mindezt hatalmas kerítés övezte, majd három méter magasan, mi, gyerekek, be-bekukucskáltunk a réseken. Többször is láttunk a Fekete Bárónőt, aki hosszú fekete ruhában, fekete esernyővel a kezében sétált a parkban. Kuncogtunk is, mert ha sütött a nap, akkor is így volt felöltözve, a kezében ott volt az esernyő. Nem tudtuk, hisz honnan tudhattuk volna, hogy az napernyő volt. Édesanyám mesélte, hogy a temetőbe még ők sem kísérhették ki, csakis a család tagjai. A temetkezési hely felderítése hálás és izgalmas feladatnak bizonyult, mert: elköltöztek a szemtanúk, az egyház irattárát megsemmisítették, a „régi” temetőt – úgy harminc éve – bezárták, az ottani, helyszíni keresgélések, kutatások se vezettek – kezdetben – eredményre, mert a Tomka-Réty-Gazda család temetkezési parcellájában (is) elporladoztak, összetörtek a sírkövek, olvashatatlanokká váltak a feliratok. A gyakori levélváltás a két dédunokával: Csicsery-Rónay István és a Cincinnatiban élő Réty Gazda Lajos urakkal egyre közelebb vitt a talány megoldásához, mígnem sikerült egy korabeli „halottas” könyvben a következő bejegyzést fellelni: a 166. oldalon, 54-es sorszámmal a következő volt olvasható: Név: özv. Zichy Mihályné JersoffaAlexandra Vall.: r. katolikus Kor: 83 év. Megh.: 1919. nov. 4. d. u. 9 óra Házastársa családi és utóneve: Zichy Mihály Halál oka: tüdőgyulladás. Az idézet irattárban olvasható egy korabeli bejegyzés is, ami arról tanúskodik, hogy 1908. május 8-án elhunyt Tomkaházi Tomka Emília, 13 éves, akinek szülei: néhai Tomkaházi Tomka Jenő és Zichy Olga voltak, azaz az utóbbi a harmadik Zichy-leány. Igazi ﬁntora a sorsnak, hogy Zichy Mihály, aki „elment egy szabadabb s míveletebb földre, Oroszországba, ott kellett élnie és halnia” – amint az Ady Endre írta, a „Cár Őfelsége Festőművésze”, az Orosz Akadémia tagja, aki a párizsi világkiállításra megfestette „A pusztítás géniuszának diadala”-t, aki Liszt Ferencnek, Victor Hugónak, ifjabb Dumasnak, Jókai Mórnak, Ilja Csavcsavadzénak volt barátja, akinek Sota Rusztaveli: Tigrisbőrös lovag c. eposzához készített 34 illusztrációjáért Tbiliszben szobrot emeltek, aki Munkácsi Mihály közeli barátja volt, akinek munkái Maxim Gorkij lakásának falán díszlettek: Madách illusztrációk annak „tiszteletére”, hogy Gorkijt rávette: fordítsa oroszra a Tragédiát, aki Petőﬁ,Arany, Lermontov, Gogol műveit tette vizuálisan még nagyobbakká, aki Európa, a művelt világ ünnepelt és tisztelt művésze volt – Oroszország108

Partium

ban talált második otthont, ott halt meg, orosz nemzetiségű felesége pedig tizenhárom évvel túlélve őt, magyar földben talált örök nyugalmat. Epilógus helyett: A sors kegyes volt hozzám, mert évekig (2011-ben bekövetkezett haláláig) élő kapcsolatban voltam Csicsery-Rónay Istvánnal, a festőművész dédunokájával, aki – többek között – vendégül látott Zalán, ott lehettem a Nemzeti Galériában rendezett magyarorosz Zichy-kiállításon 2007-ben, ám ami legértékesebb: „első kézből” értesülhettem több adatról, információról a nagy művész életéből. Az alábbi „anyaggal” is megtisztelt, ami a Pécsi Zichy kiállítás megnyitására állt össze és válasz volt az általam megfogalmazott kérdésre: – Hogyan él benne, a dédunokában a híres felmenő Zichy Mihály emléke? – Zichy Mihály hatalmas tehetségét nem tekintette öncélúnak. Azt írja: „A művészet nem fényűzési cikk, kötelessége, hogy teljes meggyőző erejével a kor haladó eszméit szolgálja.” Ezek az eszmék az ő hite szerint a szabadság, mindenféle erőszak elutasítása, a megváltó béke, az emberi jogok teljessége volt. Így lett ő az előhírnöke korunk nagy emberjogi követeléseinek. Így lett ő ma meglepően korszerű. Sokak számára különös ellentétnek tűnik, hogy ezektől az eszméktől áthatva négy évtizedet élt az orosz udvarban, mint egymás után négy cár festője. Csakhogy tudnunk kell, hogy az udvarban ő mint egy előkelő idegen – magyar emigráns – élt, munkája mellett művészetének eszméit is szolgálhatta, és működését csupán a cár bírálhatta. (Tegyük hozzá, hogy csak egy ilyen esetről tudunk.) Ő maga írta le: „Az orosz cárok relatív függetlenséghez szoktattak. Most még semmi kedvem kemény nyakamat kis szatrafák igájába hajtani.” Ám nemcsak művészi szabadságát tartotta meg, hanem politikai eszméit is érvényre tudta juttatni (pl.:a „Zsidó mártírokat” is ott festette). Ahogy egyik írásában leszögezte: „Hosszú életemben még nem volt arra eset, hogy véleményemet, meggyőződésemet eltagadtam és a mondani méltót ki nem mondtam volna.” Így vált szükségszerűvé számára, hogy a hatvanas években Csernisevszkijjel, az orosz forradalmi demokrata mozgalom vezérével megismerkedjék. Sőt kész volt arra, hogy az ő fő művét, a „Mit tegyünk?”-et rajzaival illusztrálja. Több szakértő véleménye szerint Zichy „Szibériai fogoly” c. festménye Csernisevszkijt ábrázolja. Furcsa érzés lehetett az egész udvar bizonyára legműveltebb embereként a hiányos műveltségű udvaroncok, a csak örökölt rangjuk miatt a cári környezetbe került protokoll-listások között élni. Nem csoda, hogy magát a történelmi fejedelmi udvarok legtehetségesebb ﬁgurájának, az udvari bolondnak a hasonmásaként látta. Számos képen szerepel a csörgősipkás pojáca, amint szinte kívülről szemléli a bolond kavalkádot, ami körülötte zajlik. Zichy demokratikus érzelmeit mutatja, hogy párizsi tartózkodása alatt a Párizsi Magyar Egylet elnöke lett és mindenben – sokszor anyagilag is – támogatta a másfélszáz kisiparosból és munkásból álló társaságot. Amikor 1874-ben Párizsba érkezett, nagynevű felfedezője, Théopile Gautier már halott volt, de lánya a szalonjában a francia szellemi élet legjelentősebb alakjaival hozta össze. Itt ismerkedett meg Victor Hugo-val, akivel kölcsönösen tisztelték egymás művészetét. Hugó politikai nézetei, republikanizmusa, messianisztikus hite a jövőben nagy hatást gyakorolhatott Zichyre.

Partium

109

Párizsban ismerkedett meg Liszt Ferenccel is. Hamarosan komoly barátság alakult ki közöttük, hisz szellemiségük annyi közös vonást tartalmazott: az emberiség iránti szeretet hatalmas ereje, nagylelkűség, mely nem szeret kapni, de adni annál inkább, az – akár az – egyházuktól független, vallásos hit, művészetüknek a romantikában gyökerező közös eseményei, és – nem utolsó sorban – magyarságuk mély megélése. Lisztnek Zichy lánya, Zsóﬁa (nagyanyám), kiváló tanítványa volt és zongoraművésznőnek készült. Zichy háláját azzal fejezte ki, hogy egy allegorikus rajzát („A zene elkíséri az embert a bölcsőtől a koporsóig”) Lisztnek ajándékozta, aki utolsó zenekari műveként ezt az alkotást zenésítette meg. Magyarságuk mellett Zichy és Liszt világpolgárok is voltak, és hosszú életük során bejárták szinte egész Európát és kapcsolatba kerültek a kor nagy szellemeivel. Igen, ők ketten voltak századunk legeurópaibb magyarjai. Párizs után Zalán töltött háromnegyed évet, majd Grúziába utazott. A szabadság eszméjének szolgálatában nem habozott részt venni a georgiai (grúz) nép felszabadító mozgalmában – pedig ez épp az oroszok gyarmatosító törekvései ellen irányult –, és Rusztaveli eposzának illusztrálása útján a grúz történelmi öntudatot máig ható módon erősítette. A Kaukázusban kellett felismernie, hogy eszményeinek művészete útján való megvalósítására sehol Európában nem talál helyet. Az új francia köztársaság akkor még túlságosan konzervatív volt az ő mércéje szerint. Magyarországon pedig, kilenchónapos ottléte alatt méltatlan mellőzésben volt része az uralkodó – klerikális, sőt művészi – körök részéről. Így 1883-ban úgy látta, hogy a legnagyobb alkotói szabadságot és legfüggetlenebb életet mégiscsak az orosz udvarban remélhette. Elfogadta hát III. Sándor cár nagylelkű ajánlatát és visszatért eredeti alkotóműhelyébe, Szentpétervárra. Életének utolsó 23 évében már nem látogatott haza, de hűségének hazájának olyan tanújelét adta, amelyen „Az ember tragédiájához” vagy Arany balladáihoz rajzolt illusztrációi voltak. És ezek bizonyultak a „Pusztítás géniusza” mellett talán legnagyobb alkotásainak. Volt egy nagy terve is: Gorkijjal megbeszélte, hogy utóbbi fordításban kiadják „Az ember tragédiáját” oroszul. Sajnos erre már nem kerülhetett sor. Zichy Mihály igazi nagysága valójában csak most kezd nyilvánvalóvá válni. A „Pusztítás géniuszának diadala” Zichy halála után öltött gigászi jelentőséget. A két világháborúban, a holokausztban, a harmadik világ milliós nagyságrendű emberirtásaiban. De ezek nyomán megszületett és érvényesülni kezd az élet és az emberi méltóság fokozott tisztelete, az emberi jogok, a nemzeti identitás nagyobb megbecsülése, vallási téren az ökumenikus mozgalom. Lehet-e kétségünk az iránt, hogy Zichy Mihály a művészet nyelvén a Ma emberéhez szól? Kedves tanítványához, Maryhez írt levelében pedig megtalálhatjuk életének egyetlen értelmét: „Nincs igazán nagy tehetség, ha nem járul hozzá az emberiség iránti szeretet hatalmas ereje.” Mint érdekességet írom: Madách Az ember tragédiája illusztrációját tervezte, amiért meg kellett szakítani oroszországi tartózkodását. Azzal a kérdéssel fordult III. Sándor cárhoz, hogy adjon neki három hónap szabadságot, és természetes, hogy megindokolta kérését, azaz ecsetelte Madách művét, vagyis a minden oroszok cárja volt az első, aki tudomást szerzett a legnagyobb magyar drámáról Oroszországban. 110

Partium

Czirják Árpád

Balkán (Földrajzi félsziget vagy kulturális térség? Nyugat vagy Kelet? No és Székelyföld?) (az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés századik évfordulójára emlékezvén) (egy sajátos vélemény) Ki nem szereti a földrajzot? Unott óráimban agyﬁtnesszként az iskolai földrajzatlaszt lapozom. Megint. Újra és újra. Egyik kedvenc olvasmányom. Hosszasan elidőzve nyugisan böngészgetem. Soha nem tudok betelni vele. Itt van mindjárt Dél-Európa! Íme, a Földközi-tenger latin nyelvcsaládhoz tartozó népei, katolikus országai, a 36-47fokos északi szélességi körök közötti nagy félszigeteivel, azokon mind területük, mind népességük szerint Európán belül elég nagy országokkal (és egyben elég nagy hatalmakkal is – értsd: NATO-tagként amerikai katonai-védőszárny alatt, EU-tagállamként pedig európai-gazdasági védőszárny alatt – minél nagyobb egy ország, annál nehezebb csődbevinni és/vagy megtámadni), hol sok a napsütés (napelemek!) és hosszú, meleg a nyár (a tél enyhe, havat nem látó, fagypont fölötti hűvös, őszies esőkkel – keveset kell fűteni!), sok a többnyire közeli tengerpart (nyaralás!), a déli gyümölcs és a hal (egészséges táplálkozás!). Nyugatról kelet fele haladva lapozok, az A4-es nagyságú oldalakon a térképész 1:5.000.000-es felbontást használ, azaz a térképen egy centi a valóságban 50 kilómétert jelent. Elsőnek északon a mára már teljesen medve-mentes Pireneusok által határolt Ibéria található (legmagasabb csúcsa pont a hegylánc közepén: a 3.404 méter magas Pico de Aneto – odaát már Franciaország van), mondhatjuk akár Délnyugat-Európának is, bár ezt a kifejezést senki sem használja. A félsziget nyugati részén területe és népessége szerint is egy Magyarország nagyságú ország: Portugália – fővárosa Lisszabon, ott, hol a Tejo, mely spanyol földön eredve északkelet-délnyugat irányba át nem szeli az országot, az Atlanti-óceánba nem ömlik. A félszigetet azonban mégiscsak területe és népessége szerint is egy nagy ország (s egyszersmind Európán belül egy elég jelentős hatalom is), Spanyolország uralja – fővárosa Madrid, a félsziget közepén helyezkedik el. Mindkét ország a reneszánszkori nagy földrajzi felfedezések nyomán világhatalom volt, de nyelvük ma is világnyelv, Latin-Amerikában mindenképp. Mindkét ország adott világszínvonalú művészeket, most nem sorolom őket, hisz nem lexikont lapozok, még kevésbé tankönyvet – ezekre a világhírű művészekre a magyar wikipédián is rábukkanhatunk az adott országok címszavainál, itt most legyen elég kedvenc drámaíróim felemlítése: kapásból mondom Vega, Calderón, Lorca neveit. De ne feledkezzünk meg a Portói Teatro Nacional São Joãoról sem, mely Európa egyik legjobb színháza, lévén, hogy az Európai Színházi Únió tagja. A félsziget déli csücskénél Afrikától, és egyben az Atlanti-óceánt a Földközi-tengertől is elválasztó, tengerszorosról elnevezett, a többségében spanyolok által lakott, ám a nemrégi népszavazásokon britnek maradt gyarmat: Gibraltár, a katonai támaszponttal – ezzel

Partium

111

ellentétben északkeleten, a Pireneusokban, Andorra – ez egy katalán városállam (társhercegség). A tengerszoroson a fantasztikum iránt rajongók hidat álmodoznak, de az itt uralkodó természeti adottságok miatt a híd létének túl nagy lenne a kockázata. Ott van Spanyolország és Franciaország óceáni határvidékénél, Bilbao – Vitoria – San Sebastián vidékén az autonóm Baszkföld – az ETA terrorista szervezet 9 évvel ezelőtt még robbantgatott ott. A félsziget északkeleti partvidékén pedig, Barcelona (metropolisz – több mint egymillió lakosú város) központtal, szintén egy autonóm vidék, Katalónia... A következő oldalon északon az Alpok által határolt, csizma alakú Appenninifélsziget, melyen mind területében, mind népessége szerint szintén egy nagy ország (és egyszersmind Európán belül egy elég nagy hatalom) terül el: Olaszország – fővárosa a félsziget közepén, a hasonló nevű hegylánc délnyugati oldalán, az északról eredő Tevere-folyó mentén: Róma, de további metropoliszai: északnyugaton a Verdi-operák ősbemutatójáról híres Teatro alla Scala di Milánó és a vitatott Krisztus-lepelről elhíresült Torinó, délnyugaton pedig nem is a Vezúv, mint vulkán, hanem sokkal inkább a megoldatlan szemétügyéről elhíresült Nápoly, bár legtöbbünknek sokkal inkább a nápolyi szelet nevű édesség jut eszünkbe. Az ország területén két enklávé: északkeleten a szintén olasz nyelvű San Marino városállam (közigazgatási formája szerint a világ egyik legrégebbi köztársasága), Róma egyik kerületeként pedig az egész katolikus civilizációt (is) meghatározó latin nyelvű pápai állam (a világ legkisebb országa), a Vatikán (a több mint hétmilliárd lakosú Földünkön a kereszténység az iszlám mellett az egyik legnagyobb világvallás: több mint egymilliárd hívőt számlál), s bár itt ez a hivatalos nyelv, mégis nehezen képzelhető el, hogy a hivatalnokok a hétköznapokban egymás között tényleg ezt a nyelvet beszélnék... Fenti érvelési technikám alapján itt is csak kedvenc drámaíróim említem meg – kapásból: Machiavelli, Goldoni, Gozzi, Pirandello (aki irodalmi Nobel-díjat is kapott – szerintem megérdemelten). De ne feledkezzünk meg a Piccolo Teatro della Città di Milánóról, de a Teatro di Romáról sem, hisz Európa legjobb olasz színházai, lévén, hogy az Európai Színházi Únió tagjai. A félsziget északi határának a wikipédia a Pó-folyót adja meg. Nos, én a vonalzót a térképre helyeztem, a félsziget két északi pontja közé, azaz Genova és Velence közé. És nem a Pót adta ki ez a képzeletbeli egyenes, sőt, e folyót átlósan metszte! De ha e félszigetnek valóban a földrajzi határát keresnők északon, megengedném azt is, hogy Ibériához hasonlóan itt is egy hegységet nevezzünk meg: az Alpokat – a síparadicsom legmagasabb csúcsa északnyugaton, a francia határnál a 4.807 méter magas Mont Blanc-csúcs (a francia megnevezés szó szerint „fehér hegy”-et jelentene). És sokat nem is tévednők! Ez esetben a túl szigorú matematikusi vonalzóm Genova és Velence közötti képzeletbeli egyenese helyett az Alpok kifele dagadó, azaz domború félköríve zárja közre északon Olaszországot: nyugatra Franciaország, északra a németek, több kisebb országra felosztva (Svájc, Ausztria), keletre Szlovénia. A hegységen keresztül pedig sok hosszú alagút, ezek közül a közútiak szinte mindegyike alagúttüzen is átesett már... Tanulság? – Utazzunk villamosított vasúton, az áruforgalmat lebonyolító teherautók is á lá RO-LA, mert ezek biztonságosabbnak tűnnek, hisz ezeken egyelőre még nem volt egy alagúttűz sem!!! A félsziget északkeleti részén, az osztrák határ vidékén, valahol az Alpok délkeleti részén a többségében németek által lakott dél-tiroli autonómia – Bolzano vidékén. Na, 112

Partium

ez is milyen érdekes: az Alpoktól délre németek laknak! Ha másról nem, akkor Tania Cagnotto világhírű műugrónőjéről biztos, hogy ismerős, hisz hosszú győzködés után végül nemrég aktfotómodellkedett a világ legrangosabb férﬁ magazinjának, az olasz Playboy 2013 áprilisi számának!!! A harmadik oldalon végül ott van a Balkán! Területét tekintve ez a félsziget is nagyjából ugyanakkora, mint előbbi kettő, hisz a térképész a léptéken nem változtatott, s egy A4-es oldalra ez is elfért. Nos, bár ez a félsziget se nem nagyobb, se nem kisebb előbb említett kettőnél, mégsem egy nagy nemzetállam határozza meg a területét, mint Ibéria esetén Spanyolország (s, na jó: kicsit Portugália is), vagy az Appennini-félsziget esetén Olaszország, mert területet és népességet is tekintve sok kis ország megfér egymás mellett. A Balkán-félsziget alakja, előbbi kettőtől eltérően, „V”-betű-szerű, melynek legészakibb pontját a két, felfele nyíló-szélesedő ágát, előbbi félszigetünkhöz – az Alpokhoz hasonlóan, szintén egy kifele dagadó – domború félkörívként elhelyezkedő hegység, a Tátra zárja le – legmagasabb pontja a 2.655 méter magas Gerlachfalvi-csúcs. Szeretem ám én is Samuel P. Huntington érvelési technikáját (én nem egyszerűen csak egy kiváló kultúrﬁlozófusnak tartom), magam is a XX. század elejét venném alapul e térségben uralkodó jelenlegi gondok okainak a keresésében, hisz ebből nőtt ki a mi jelenünk: előbb Nagy-Magyarország, aztán kicsit később, ennek felbomlása után, nem túl hosszú ideig, Nagy-Románia is. Valamikor, nem is olyan régen tehát, ez a két szomszédos ország elég nagy volt a Balkánon – egy olyan múltban, melyet nem képes még ma sem elhomályosítani a romantika szertefoszló ábrándvilága, s melyet még ma sem lehet olyan egyszerűen a történelem-tankönyvek lapjaira tuszkolni, mint rég elfeledett és túlhaladott múltat! A Balkán nemcsak egyszerűen egy földrajzi félsziget, hanem (kulturális, geopolitikai) térség is: a rajta fekvő sok kis ország közös történelemmel rendelkezik. Északra a törökök is csak a Tátráig merészkedtek el, s az Osztrák-Magyar Monarhia is csak eddig terjedt ki. A törökök például (és többnyire más birodalmi törekvésekre is érvényes volt ez) sem északabbra, Krakkó irányába, sem nyugatabbra, Prága, Bécs (Dévény), Velence irányába, sem keletebbre, Lviv (Verecke), Odessza irányába nem terjeszkedtek tovább. Túl nagy – túl nehéz dolog volt nekik átkelni a hegyeken... Huntington is ezt az 19oo-as osztrák-magyar birodalmi szempontot használja A civilizációk összecsapása c. 1996-os, korszakalkotó könyvében, mely máig meghatározza e különböző országokból bár, de hasonló történelmi múlttal rendelkező térség jelenét: görögök, rómaiak, Bizánc, törökök, osztrák-magyarok, nácik, szovjetek, most meg az észak-amerikai, euro-atlanti, nyugati civilizáció. Huntington érvelési technikája mellett azonban szeretem az iskolai födrajzi atlaszom térkép-lapjára a Balkán-félsziget két északi csücske közé helyezni a vonalzóm, s ez a képzeletbeli egyenes a 46-fokos északi szélességi körvonalat követve, sőt azt valahol „félúton” metszve is, Monfalcone és Nikolaiv (Trieszt – Odessza) között Szlovéniát (fővárosa: Ljubljana) és Magyarországot (Budapest) nem, de Horvátországot (Zágráb), Szerbiát (Belgrád) igen, érdekes módon a Bánságot (központja: Temesvár), Olténiát (Krajova), Munténiát (Bukarest), Dobrudzsát (Konstanca), Budzséákot (a Besszarábia és a Fekete-tenger közötti régiónak nincs magyar megfelelője) igen, de Kőrösvidéket (Nagyvárad), Erdélyt (Kolozsvár), Székelyföldet (Marosvásárhely), Moldvát (Jászvá-

Partium

113

sár), Besszarábiát (Kisinyov), Gagauziát (Komrat) már nem foglalja magába ez a képzeletbeli, túl szigorú matematikai egyenes. Érdekes. Ám a geográfusok hajthatatlanok, és nem fogadják el földrajzi határként a képzeletbeli egyenest. A geográfus geográfiai határt keres, és a wikipédia szerint ez a Balkán-félsziget esetén északon a Száva – Duna folyók. – Ha jól megnézzük, ez a „V”-alakú Balkán-félsziget ez utóbbi esetben úgy nézne ki, mint egy gombóc nélküli vigyorgó fagylaltostya. De ahogy az Ibériai-, Appennini-félszigetek esetén a vonalzó mellett félkörívként kiterjeszkedő hegyeket határoztunk meg, úgy a Balkánon is adódik Monfalcone – Nikolaiv között az Alpok-Tátra-Dnyeszter-folyó. Keleti határként szándékosan nem a Kárpátokhegységet írtam, hanem a Tátra-hegység közelében eredő, és Odesszától nem messze délnyugatra a Fekete-tengerbe ömlő, a néhai Nagy-Románia keleti határát jelentő Dnyeszter-folyót. A Balkán-félsziget déli csücske a görög Peloponnészoszi-félsziget. Északnyugaton Monfalcone városa, ahol az Alpokból eredő, az olasz-szlovén határ mentén folyó Isonzó ömlik azAdriai-tengerbe, délnyugaton Olaszország és Görögország között a Jón-tenger. A Balkán-félsziget délkeleti határa Görögország és Törökország között az Égeitenger, mely jelen pillanatban kőolaj-földgáz témában konfliktusos vidék. Mivel mindkét ország NATO-tag, ezen jellegű problémáit is egymás között és békés, diplomáciai úton kell(ene) megoldja. Aztán a Dardanellák-tengerszoros, majd a Márvány-tenger, Mikes Kelemen száműzetésének helyszínével, Rodostóval, végül a Boszporusz, mely Európát Ázsiától választja el, s melyen át két közúti függőhíd is ível – a tengerszoros alatti metróalagút átadását jövőre tervezik. A Balkán-félsziget északkeleti határa a Dnyeszter-folyó torkolatáig a Fekete-tenger. Nos, ha előbbi két dél-európai félsziget (szinte) színtiszta latinos nyelvű és katolikus vallású, addig a Balkánon nemcsak két világ, de egyenesen három civilizáció találkozik – ütközik össze, és egymástól nem is határolhatók el oly élesen – sokkal inkább egymásbamosódnak: nyugati katolicizmus, keleti ortodoxia, közel-keleti iszlám. Az én Monfalcone – Nikolaiv közötti „vonalzós Balkánom” muzulmán országai: Bosznia (fővárosa Szarajevó); Albánia (Tirana) és Koszovó (Prishtina), no meg határvidékeik – ez utóbbi tisztázatlan státusú régió: nemrég Szerbiához tartozott, ám albánok lakják ezt az albán határhoz simuló vidéket: az önként kikiáltott függetlenségét nem minden állam ismerte el; no meg természetesen Törökország európai része, de észrevehetünk muzulmán foltokat Dobrudzsában, s Bulgária román határvidékén elterülő, valamikor Nagy-Románia részét képező Kvadriláteren belül is éppúgy, mint Bulgária és Görögország határvidékén is. Ezek a tengerszerű muzulmán szigetek arra engednek következtetni, hogy a Balkánon valamikor régen egységes tömbként összefüggő muzulmánhit volt az uralkodó, gondoljunk csak az évszázadokkal ezelőtt itt jelenlévő török uralomra, ha nem másra, akkor a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájára: Mohácsra. Magyarország területén maradtak is ez időkből üres mecsetek, közfürdők, várak, lásd: Buda, Eger, Pécs, Szigetvár eseteit, no meg Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem c. eposzát, ill. Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regényét – helyük valóban a magyar irodalom-tankönyv gyöngyszemei között van. Az én Monfalcone – Nikolaiv közötti „vonalzós Balkánom” keleti, ortodox, cirillbetűs országai: Szerbia (fővárosa Belgrád), Montenegró (Podgorica), Észak-Macedónia (Szkopje), Románia (Bukarest) előbb említett déli régiói, Bulgária (Szófia), Görögország (fővárosa Athén, de az országon belül ott az Athosz-hegységi autonóm kolostor114

Partium

köztársaságot). – Érdekes módon azonban Románia például, bár keleti-ortodox, mégsem cirill-betűs, hanem latin, azaz dél-európai ország... A Balkán ezen keleti-ortodox országainak európai úniós csatlakozását, nevezetesen a posztkommunista Romániáét és Bulgáriáét Huntigton érvrendszere nyomán jómagam is Brüsszel egyik legnagyobb politikai tévedésének tartom (bár az EU elhamarkodott léptei csak a NATO Fekete-tenger irányába történő keleti terjeszkedését követik), mely döntés mögött a piaci terjeszkedés rablógazdasági érvei (az euró bevezetése a posztkommunista kelet-európai kis országok gazdaságának gyengüléséhez, elszegényedéshez és munkanélküliséghez vezetett, mint a német birodalmi-álkapitalista törekvések valamiféle posztmodern Gestapo-reminiszcenciája a XXI. századi fejlődés nevében: pénznemük az új és hatásos fegyver a kis országok elnyomására, kirablására, majd elpusztítására (a nagy hal fölfalja a kicsi halakat?!...) saját jóléti? – dúsgazdag!!! szintjük tartására egy olyan szellemiekben is fejlett, civilizált világban, melyben bőségesen jutna mindenből mindenkinek (mert mit látni városaink szélén lévő globalizált nagy áruházainkban? – minden nap zárás után az el nem adott termékeiket hajítják a kukákba, miközben a szemétdombon kotorásznak a szegény emberek, s mindezt csak azért, mert „nem tudják” – sokkal helyesebben mondva nem akarják féláron eladni, még a saját alkalmazottaiknak sem adják oda, még a rászorulók között sem osztják szét humanitárius megfontolásokból, mert az már „veszteséget” jelentene számukra, s másnap reggel úgyis jön a friss áru, s azt kell a polcokra kipakolni, ők csak a pénzt látják szemük előtt, a minél több pénzt, az embereket már nem látják... pontosabban mondva nem akarják látni...) – hogy mi jó lenne abban, hogy Németország saját szomszédos kis országait megnyomorítsa, nem igazán tudni – de hát erről szól nemzeti drámánk, a Bánk bán is, nem mellesleg két nemzeti ünnepünk is a szabadságharcról szól: március 15 és október 23) egy káoszban leledző ország irányába erősebbnek bizonyultak (az iskolai földrajzatlaszok 1 : 5 milliós felbontású térképoldalain Románia és Bulgária ugyanazon az oldalon szerepel, mint ahogy a brüsszeli politikusok is egy lapon kezelik e két országot, s a multinacionális cégek marketingje is ez alapján működik: bármely vásárolt terméken a feliratozás kétnyelvű: román és bolgár), s állításom a 2007-es csatlakozásuk után eltelt 14 év visszafejlődött valósága is visszaigazolja: e két ország Európa rémévé vált, nemcsak cigánybűnözőikkel való elárasztása által, hanem mint az EU alapértékeit sem teljesítő országok: sem működőképes demokrácia, sem egészséges kapitalizmus nem mondható el ezen országokról, sok esetben a jogállamiság kérdése is megkérdőjelezhetővé válik, a hatalmon lévő politikai elitet pedig a legutolsó sorban érdekli az európai integráció – számukra ideológiai kérdések nincsenek (földrajzilag Románia amúgyis Európa része), legrosszabb esetben is csak pénzügyi kényszerek (EU-i, NVA-i, VB-i), de még azokat sem veszik igazán komolyan: az ország jövőjének egyre durvább eladósodását egy végtelenségig tartó jövőbe tolják ki Eugéne Ionesco abszurd színháza nyomán szabadon. – De ha durvábban is fogalmaznók, akkor sem tévednénk túl sokat: míg az ország szabad szemmel láthatóan fejlődött az elmúlt 32 év alatt, addig az államapparátus berendezkedése ugyanaz a korrupt, nepotista, bürokrata, ultranacionalista, szeku-manipulált, az egészséges jogállamiságba, demokráciába és piacgazdaságba minduntalan belebeleavatkozó, több esetben azt lebénító maradt, mint amilyen az 1980-as évek végén volt, legtöbb esetben ugyanazokkal a bőrüket átmentett emberekkel, sőt, bizonyos értelemben még Bulgáriánál is mélyebb szintre süllyedve... Románia számára Európa nem jelent már szinte semmi mást, mint egy szépen lobogó zászlót, melyet a vörös zászló he-

Partium

115

lyébe tehetnek ki. Nem véletlen, hogy Szíria után Romániából menekült el a legtöbb ember: Nyugat-Európába, és évek óta eszük ágában sincs hazajönni! A saját hazájából menekül el a román nép, a saját Romániájából űzik el őket a politikusok, annyira kezd rükverc-politikájával visszafele rendezkedni be az ország, az 1989 előtti szintjeire degradálódva! Emil Constantinescu volt államelnök szállóigévé vált egyik utolsó mondata volt: „Legyőztek a szekusok!” De az őt követő államelnök, Traian Băsescu sem volt ennél különb, amikor kijelentette, félig komolyan, félig tréfásan: „Romániában soha nem lesz demokrácia!” Talán Románia politikájának egyetlen iránya ma Ruanda lenne? Ha ez így van, annál inkább érthető lenne a székelyek szeparatizmusra törekvő autonómia-csírái, akár a szélsőségeseknek az az elképzelése is, miszerint Székelyföldnek újra egyesülnie kellene Magyarországgal, hogy legalább a magyarok éljenek itt Romániában a Székelyföldön úgy, mint egy magyarországi: jól, nyugati szinten! Első lépséként, ha a területfoglalást nem is eszközölheti Magyarország (nem lévén közös határa a Székelyfölddel), legalább a határon túli embereire vigyázhat: a határon túli magyarok állampolgárságát azért már megadta, 2010-ben vezették be, s 8 év elteltével már az egymilliomodiknak is megadták. A bukaresti politikai elitnek ma 6 prioritása van: a katonaság (a Trump által a NATO nevében kért GDP 2%-át néhány éve már meg is adták, olyan körülmények között, hogy Románia külső ellenség nélkül is a teljes összeomlás szélén áll, saját intézményei vannak lebénulva, egyre gyakrabban, és nem a pénzhiány miatt), a szeku-utód titkosszolgálatok (évről évre egyre növekedő költségvetése), az ortodox egyház (jelentős számú hívők nélküli településeken nemrégiben nem kis állami pénzekből emelt templomaikkal is – főleg a többségében magyarok által lakott székelyföldi településeken), Moldva annektálása (ha a romániai magyarok helyzete nem rendeződött az elmúlt több mint száz évben, hogyan lesz rendezve majd a Moldvával való újraegyesülés után a romániai magyaroknál sokkal népesebb orosz kisebbség helyzete, akik mögött egyenesen maga Putyin áll?), az oktatás és egészségügy szétverése. Az országból addig fognak emigrálni a románok, míg nem marad senki más hátra, mint az öregek, gyerekek és a betegek. Egy halom külföldi adóssággal, Görögország csődjének szélén... Infrastrukturálisan is a fővároson kívül csak a tengerpart és a Prahova-völgye érdekli... (Románia identitászavarának aligha lehet célpontja az ország területén több mint 1 millió 237 ezer magyar üldöztetése, melynek több mint fele él a Székelyföldön, minden településen többséget alkotva. És látszik is, hogy azokon a településeken, ahol magyar a polgármester, ott rendezett, tiszta, szép, bár szegény a környezet... Sajnos Románia 1989 óta nem a nyugati fejlődés irányát választotta, de az 1989 előtti időszakokra való degeneráció irányába haladt: EU minden mutatója szerint az utolsók utolsója lett, még a legnyugatiasabb, legliberálisabb, legkapitalistább, legpatriotikusabb román politikai elit is nagy élvezettel veri szét a saját országát, és még mindig van mit szétverjen, még mélyebb és mélyebb rétegekre süllyedjen, amikor a restitutio in integrum vallási, nyelvi diszkrimináció alapján történő lenullázását, vagy a korrupcióra elmenő nagy milliárdokat látjuk szinte nap mint nap, büntetlenül, és akkor az 1989-es rendszerváltás, az 1990-es „fekete március”, meg a bányászjárások máig titkos eseményeinek tisztázásáról még nem is beszéltünk. Már maguk a románok is menekülnek saját Romániájukból. Az elmúlt évtizedben majdnem annyian menekültek el Romániából, mint ahányan Szíriából a háború miatt! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy maguk a románok is szégyellik saját nemzeti identitásukat felvállalni, s már nem csak Nyugaton, ahol bűnözőknek nézik, és nem véletle116

Partium

nül... De Romániának még a jogállamisága is megkérdőjelezhető, s hogy ezt a nagyhatalmak miért nem tették mindmáig meg, csakis üzleti érdekeikkel magyarázható.) Érthető, hogy Erdély magyarsága miatt vették fel Romániát is a NATO-ba és az EUba. Az azóta eltelt időszak azonban nem hozta be a várt előrejelzést: Erdélynek nem sikerült a maga nyugatias színvonalára emelnie Havasalföldet és Moldvát, sőt ellenkezőleg: eme utóbbi kettő húzta le a maga alacsonyrendű, keleti, ortodox szintjére Erdélyt. Szállóigévé váltak az olyan román katonadalok, mint: „Meghalunk! Harcolunk! Erdélyt nem adjuk fel! Erdélyt! Moldvát! És Havasalföldet!”, meg a: „Mi románok vagyunk, mi románok vagyunk, mi itt örök időktől fogva urak vagyunk...”, no meg: „a Dnyesztertől a Tiszáig / a magyarok vegyék a bőröndejeiket...” A nyugati politikai elit ugyanis az optimista verziót vette ﬁgyelembe... Tévedtek. Hisz nem ismerték eléggé meg a román nép genetikáját, azt, hogy hajlamos a degenerációra, a visszafejlődésre. Erősebbnek bizonyult a nyugati gazdasági érdek... Szerény véleményem szerint az Európai Únió egyik legfontosabb feladata az esztelen Fekete-tenger irányába történt keleti terjeszkedés helyett sokkal inkább a belső megerősödése kellett volna – kellene legyen – erre egyre inkább égető szüksége lenne, hisz egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy még létrejöttének alapjai is kezdenek egyre inkább ingoványossá válni, bizonyítja ezt a közelmúltban egyre inkább felbukkanó tragikus jelenségei: katonai szempontból zéró (mondjuk ez az én szememben egy jó dolog, hisz Európát amúgy is kis területű országok alkotják – és a világatlaszt nézve még a legnagyobb Németország is az) – ezt a funkciót a NATO látja el; az egységes szabályok a kicsikre igen, a nagyokra már nem érvényesek (a kétirányú kölcsönösség elvét az egyirányú kiszipolyozás vette át) – az üzleti alapú párbeszéd, alku, megegyezés helyét szép lassan, észrevétlenül átveszi az erősebb nagyok parancsa, bár engedni igazából ők engedhetnének leginkább; éles ellentét ﬁgyelhető meg Nyugat és Kelet, Észak és Dél között (Izland, Norvégia köszöni szépen jól megvan EU nélkül is); külpolitikája zéró; problémák esetén mindenki a saját hazájának érdekeit védi (protekcionizmus, vámok és határőrzés visszaállítása); a nemrégi gazdasági válság nyomán csődbement – csődbevitt kis országoknak elegük lett az EU-ból; az északi, erősebb pénznemmel rendelkező országoknak pedig veszteséges lenne az eurózónához való csatlakozás... Európai Egyesült Államok? – Egy soha meg nem valósulható utópia! A Balkán-térség nyugati határai viszont Olaszország, Ausztria, közöttük meg a déltiroli autonómia, továbbá Csehország. Északon a posztkommunista Kelet-Európa legnagyobb országa (terület-népesség-hatalom szempontjából is), Lengyelország határolja. Keleten pedig szintén egy nagy ország határolja, jelenleg eléggé problémás, Ukrajna, egészen pontosabban a már említett Dnyeszter-folyó. Problémás térség ez, Ukrajna magyarok által is lakott Kárpátaljával (Ungvár, Munkács, Huszt vidékén mintegy 150.000-en vallják magukat magyarnak), kissé keletebbre pedig a románok által is lakott Bukovinával (Csernyivci a központja) – a kettős állampolgárságot Ukrajna nem ismeri el (aminthogy sajnos az EU-tag Szlovákia sem) – mindkét előbb említett régiót az Orosz Duma szélsőséges képviselője, Zsirinovszkij Ukrajnától az adott szomszédos országokhoz csatoltatná – történelmileg – vissza (mert a jelenlegi népesedési arányok szerint itt is ukránok élnek többségben, noha elszórtan bizonyos belső helységekben nem feltétlen ők alkotják a többséget), aztán továbbhaladva délkelet irányába ott van még a románok által lakott félkommunista-féloroszbarát Besszarábia (Kisinyov a fővárosa), melynek Ukrajnához simuló keleti sávja a románok-ukránok-oroszok által kábé egy-egyharmadnyi

Partium

117

arányban lakott, orosz függetlenségét kikiáltott, ám senki által el nem ismert Transznisztria (Tiraszpol a központja). És végül ott van még Budzséák is, ahol ukránok (40%), bolgárok (20%), oroszok (20%), románok (12%), gagauzok (4%) vegyesen, ki itt-ki ott alkotván rendkívül tarka-barka többséget, élnek. Budzséák Moldva Köztársaságtól (fővárosa Kisinyov) délkeletre, a Fekete-tengerig elterülő, vegyes lakosságú, valamikor a XX. század I. felében Nagy-Romániához tartozott régió (északkeleten a Dnyeszter folyó, délnyugaton Románia határolja), magyar megfelelője nincs. Komrat központtal pedig Besszarábia délnyugati része Gagauziaként autonómia. Zsirinovszkij „túlzott kiszólása” azonban a valóságban nem realizálható, hisz Kárpátalján, Bukovinában is ukránok laknak többségben. Kárpátalján csupán 12%-os a magyarság részaránya, tehát még autonómiát sem tudnának kérni, mint például Ausztria – Olaszország között ahogy ez egyébként a németek által többségében lakott Dél-Tirolban (Bolzano) van. Visszacsatolni Magyarországhoz pedig kész utópia, hisz a demográfiai adatok ilyetén megváltoztatásával a jelenleg 99%-ban magyarok által lakott Magyarország nem lenne mit kezdjen annyi kárpátaljai ukránnal (3-4 új megyével), hisz csak nem toloncolhatja ki őket, vissza a szomszédos Ukrajnába! (És mindezen ténymegállapítás, árnyaltabban ugyan, de érvényes a románok által 19%-nyi arányban lakott ukrajnai Bukovina—Románia esetében is.) Hisz az elmúlt fél évszázadban láthattuk, hogy Csiáo erőszakos módszerei sem tudták a romániai magyarság számát jelentősen csökkenteni... Ettől függetlenül a közelmúltbeli (trianoni) Nagy-Magyarország romantikus eszméje, mint túlfűtött érzelmi töltet, továbbra is ott fog maradni minden magyar ember fejében, hisz a nagyság egyszersmind erőt is jelent, látjuk ezt a férfi testépítők esetén éppúgy, mint a darwini állatvilágban... Konkrét településekre lebontva, földrajzi terület szerint ezek a népesedési arányok elvétett foltszerűségükben, sőt, távol az anyaország határvidékétől akár pontszerűen is jelentkezhetnek, csak úgy, egymagukban, mint sok kis „városállam-enklávék lehetőségei” – akárha szeplők az arcon, tehát az uralkodó jelenlegi ukrán (és hajdani orosz) többségi lakosság szerinti újabb (demográfiai) határvonalak itt sem rajzolhatók meg: a közelmúltbeli idők folyamán a nemzetállam-eszmeiségű központi politikák erőszakos nyomulása miatt a hajdani többségi lakosság egynemű tömbszerűsége megtört, széttöredezett, és végül finomvegyes lett itt minden, akár a lecsó meg a zakuszka... – De még jó, hogy van alternatíva: a kisebbségi sorsba önhibáján kívül, történelmi okokból került, magáramaradt, mindenki által elhagyatott közösségek a szegénység, a nyomor, az elcigányosodás, a szemétdomb elől elmenekülhet, mint vert kutya, s áttelepedhet a szomszédos anyaországba: kinek bejön, kinek nem – elképesztő történetek vannak e témában is a sikeresebb, s az elszomorítóbb végkifejletekről is! El lehet-e képzelni a munkanélküliségnél nagyobb tragédiát? E Tátráig kiterjesztett Balkán-félszigeten, mely emígyen már Balkán-térségnek nevezendő, a legnagyobb ország mind területében, mind népessége szerint Románia (mely egyáltalán nem nevezhető nagyhatalomnak, sőt igazából hatalomnak sem – ezt csak a posztkommunista Lengyelország volt képes megcsinálni magának), északkeleti fekvése is nagyon kedvezett geopolitikai szempontból a NATO-nak a tengerparti konstancai bázisával a nemrégi közel-keleti harcterek (iraki, afganisztáni háborúk) miatt, újabban pedig az ukrajnai zűrök miatt lehet hasznos a földrajzi fekvése, konkrétan a többségében oroszok által lakott, korábban széleskörű autonómiát élvező Krím-félsziget Oroszországhoz 118

Partium

való csatolása – és az esetleges további orosz többségű, az ukrán fővárost, Kievet is átszelő Dnyeper-folyótól keletre lévő ukrajnai területek orosz szakadár törekvései. De geopolitikai előnyeit a NATO révén egy-két évtizeddel korábban Magyarország is kihasználta, a délnyugati részén fekvő taszári bázis által Jugoszlávia nem vérmentes felbomlása miatt. Problémát jelent még az orosz gáztól való téli függés is, hisz a Balkán még semmilyen szempontból nem olyan fejlett, mint Nyugat-Európa, ahol olyan nagyhatalmak vannak, mint például Anglia, Franciaország, Németország, hogy ezt az ügyet (is) könnyedebben kezelhesse, lenyomva ezt a kínzó függést alternatív energiaforrásaival, hisz a mi esetünkben a belföldi gázfogyasztás több mint fele az oroszoktól jön, bár, ha jól megnézzük, Anglia Európa legészaknyugatibb országa, területe akkora, mint Európa legdélkeletibb országáé, a Romániáé, mégis Angliának háromszor több lakosa van... Aztán ez a gáz-ügy meg problémás lehet a Kígyók-szigete körüli közelmúltbeli ukrajnai cirkusz miatt is, nemkevésbé az amerikaiak által kiaknázásra kész, ám a Greenpeace és a helyi lakosság által (valószínüleg orosz hátszéllel) széles körben és nagyon erősen elutasított palagáz esetei is. – Palagáz esete tehát, mely terén Lengyelországban például a fejlemények más irányba haladnak... Amint előbb említettem, itt is érvényes, talán túlságosan is véresen, Huntington korszakalkotó könyve, A civilizációk összecsapása című: bár ő a XX. század eleji OsztrákMagyar Monarhia utolsó éveihez köti érvrendszerét, alaptétele az azóta eltelt demográﬁai változásokon túl (lásd a világháborúk után újrarajzolt országhatárokon belül a többségi vallás és nemzet teljes országterületre való kiterjedése a kényszerűen ottmaradt szomszédos, idegen vallások-nemzetek elsorvasztására) is érvényes maradt: szerinte a többségében katolikus országok a nyugati, az ortodoxok pedig a keleti világ meghatározói (én kaján vigyorral szoktam mondani, hogy mindkettő keresztény), a határfelületeken pedig konﬂiktusos régiók, mint például a Székelyföld, melynek központjában, Marosvásárhelyen, a kisebbségi magyarság fekete márciusi pogromnak volt szenvedő alanya rögtön a kelet-európai kommunista diktatúrák bukása után. Még jó, hogy nem fajult el a helyzet Jugó szintjére! De a Romániában többségében magyarok által lakott Székelyföld esete nem hasonlítható össze a Koszovóéval, mert Székelyföldnek nincs határa Magyarországgal, mint Koszovónak ahogyan van Albániával! Ugyanakkor Székelyföld esete nem hasonlítható össze a Transznisztriáéval sem, mert a többségében oroszok által lakott Transznisztriát keleten Ukrajna, nyugaton a románok által többségében lakott Besszarábia határolja, míg Székelyföldet minden oldalról Románia zárja közre, hisz Románia területén helyezkedik el, s ez a Székelyföld ráadásul Románia közepén, ahogy mondani szokták, egyenesen az ország „szívében”, úgy is lehetne rá tekinteni, mint egy etnikai enklávéra, mint egy szigetre, és ezáltal a többséget alkotó nemzetrész felől nyomuló asszimilációs törekvések a széleiről már jól ki is kezdték – a székelyföldi magyarságot a szélekről támadják leginkább ezek a pusztító törekvések: a hivatali köztisztségviselésekből való kizárás, a munkaerőpiacról való mellőzés, a vegyes házasságok. Ezek egyenes következményei a nagyobb arányú munkanélküliség, elszegényesedés, elcigányosodás, gyerekvállalás elmaradása, az anyaországba történő nagyobb mértékű kivándorlás... Természetesen igaz, hogy ez a magárahagyatott kis közösség megpróbál önszerveződni, de az elmúlt 32 évben az RMDSZ szavazótáborának évről-évre történő csökkenése világosan bizonyítja, hogy a tartós, széles körű jólétet képtelen önmagának létrehozni; ami elérhető, az egy szűk elit, a felső tízezer megerősödése...

Partium

119

Persze Csiáo kommunista diktatúrája még ennél durvább eszközöket is használt a romániai magyarok elnyomására, úgymint az erdélyi magyarok ősromán területekre való munkahelyi kihelyezése, munkatáborok a Duna-deltában, a transzfogarasi út-, ill. a Csatorna-építésnél, ősromán területekről származó lakosok erdélyi városokba történő betelepítése az ipar fellendítése, ill. a demográﬁai arányok megváltoztatása érdekében, a Szekuritáté üldöztetései-hurcoltatásai... Székelyföldön pedig nincsenek autonómia-párti terrorista szervezetek, paramilitáris szervezetek, ilyetén fegyveres erők, mint Baszkföldön az ETA, vagy Észak-Írországban az IRA volt. Az RMDSZ nemrégi, (közigazgatási + gazdasági-fejlesztési [tőrténelmi]) eurorégióra vonatkozó sikeres aláírásgyűjtését pedig a hivatalosságok egyszerűen bedarálták a laskavágón, noha a régió lakosainak messzemenő többsége (Eugéne Ionesco abszurd színháza nyomán szabadon – még maguk az itt lakó románok liberálisabbintelektuálisabb-nyugatiasabb, kisebb része is) még ennél is többet, azaz egyenesen autonómiát szeretne. Hovatovább kapott az alkalmon a bukaresti hatalom, s minden székelyföldi intézmény központját Brassóba helyezte: vasutak, országutak, pénzügy, posta, villanyszolgáltaó központjai mind brassói székhelyűek – a székelyföldi gazdasági fejlesztési régióközpont paradox módon maradt Gyulafehérváron... De a székelyföldi autonómiától jobban félnek Bukarestben, mint a székelyek Bukaresttől, mert akkor félő, hogy az ország más régiói is autonómiát szeretnének... S a rémálom: az ország szétesése lenne, mert ezek az autonóm területek, a Csiáo-eszmeiségű nacionalista szeku rémforgatókönyve szerint, a Krím-félszigethez hasonlóan, a szomszédos országokhoz csatlakoznának. Pedig nem is olyan rég, a székelyföldi autonómiát, valamikor a XX. század II. felében, Csiáó még megengedte (igaz, szovjet felsőbb utasításra – parancsra, és ahogy a szovjet katonák kivonultak Romániából, az autonómiát is azonnal lenullázta, és az 1956os forradalom utóhatásaival egybeötvözve keményen elkezdte a romániai magyarok üldözését, mely folyamat az 1989-es rendszerváltás és 2007-es európai csatlakozás után is mindmáig egyre hisztériásabb abszurdumokkal zavartalanul tart) – Románia euroregionalizációjának egyre égetőbb kérdése pedig pont a székelyföldi eurórégió (a jelenlegi, mindhárom, természetesen többségében RMDSZ által uralt, Kovászna, Hargita és Maros megye magyarok által többségében lakott keleti fele) létrehozásának a veszélyessége miatt tolódik egyre távolibb közeljövőkbe... A székelyföldi autonómia azonban ellenkezik Románia Alkotmányának első cikkelyével, mely kimondja a román nemzetállam szuverén, független, egységes és oszthatatlan voltát. (az 1918-as gyulafehérvári erdélyi magyar autonómia-nyilatkozatot az azt követő román kormány azonnal lenullázta) Ennek értelmében mindenféle székelyföldi autonómiatörekvés, lett légyen akár etnikai alapú eurórégióról is szó, román nemzetbiztonsági kérdésnek minősül, s ennek következtében mindenféle magyar nemzeti identitást kifejező szimbólum tiltandó, a zászlóktól kezdve a címerekig (a magyar zászló a revizionizmus, a székely zászló a szeparatizmus vádjával), himnuszéneklésig, le akár a mindennapok szintjén a közintézményekben a nyelvhasználatig is, hisz Romániában a hivatalos nyelv a román – csak a román. A magyar nemzet határai Trianon óta azonban nem esnek egybe Magyarország jelenlegi országhatáraival! Ki az a nagyokos, aki azt mondta, hogy háború nélkül nem módosíthatók az országhatárok? – Hát ha csak az 1989 utáni Kelet-Európát nézem: háború nélkül felbomlott a Szovjetunió, (újra) meglett Észtország, Lettország, Litvánia, Moldva, Ukrajna, Fehér120

Partium

oroszország, aztán háború nélkül szétesett Csehszlovákia, meglett Csehország és Szlovákia, aztán leomlott a berlini fal, egyesült a két Németország, a többségében oroszok által lakott hajdani ukrajnai félsziget egyesült Oroszországgal, és felbomlott Jugoszlávia, igaz, hogy közülük csak Szlovénia úszta meg háború nélkül... És akkor mi az, hogy a magyar nemzet határai nem esnek egybe Magyarország országhatáraival? Nem egyedi az eset! Tessék megnézni Észak-Írországot – egyesülni akar Írországgal, de már mióta! Tessék megnézni Skóciát! Függetlenséget akar! Katalónia szintén függetlenséget akar, akárcsak Baszkföld. Spanyolország minduntalan be akarja kebelezni Gibraltárt. Mint ahogy Franciaország is Belgiumot, Luxemburgot és Monacot is. És nem a szélsőségesek, hanem a mindenkori hatalmon lévő kormány a széles körű francia néprétegek által támogatva. Főleg a közelmúltbéli adóparadicsomi botrányok után! Németország is egyesülhetne Ausztriával, Svájccal, Liechtensteinnal, Olaszország is bekebelezhetné San Marinot, Máltát... Románia is minduntalan egyesülni akar Moldvával... Nekem már ne mondja senki sem, hogy ez csak a Jobbik erőfeszítése, mikor a nagy nyugat-európai hatalmak is ezt csinálják... Vagy ott a másik megoldás, Franciaország is, Magyarország is ezt csinálja: adjunk állampolgárságot határon túliaink számára, ezzel vonzzuk be őket az anyaországba. A román kormánynak sokkal inkább hálásnak kellene lennie, hogy az 1989-es rendszerváltás óta a magyar kormány annyi pénzt szán a határon túli - erdélyi magyarokra, ami Romániának is jó, mintsem újabb magyar honfoglalásként, revizionista törekvésként fogni fel! Hisz az erdélyi magyarok száma Trianon óta évről évre csak fogy, jelenleg pedig már csak demográﬁai szempontok miatt is abszurdum lenne Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása, amikor többségében románok lakják, magyarok csak a Székelyföldön, és Partium Szatmárnémeti – Zilah – Nagyvárad háromszögének vidékén vannak többségben! A 99%-ban magyarok által lakott Magyarország nem lenne mit kezdjen annyi erdélyi románnal... Pedig a székelyeknek is megvan a maguk külön zászlaja, melyet Magyarország Alkotmányának első cikkelye alapján (mely a minden magyarért vállalandó felelősséget hangsúlyozza) Budapesten a Parlament épületére is kitűztek, van címerük is, himnuszuk is („Ki tudja merre, merre visz a végzet...”), „fővárosuk” is (Marosvásárhely), alternatív történelem-tankönyvük is, róvásírásuk is (amit már ők maguk sem nagyon értenek), regionális márkáik – levédett termékeik is (például a kürtös-kalács), még „autójelzésük” is van (SIC) a latin Terra Siculorumból... Noha maguk a székelyek (is) mind-mind magyarul beszélnek, tehát magyarok, nemde? Bezzeg az olasz konyha! A pizzát és spagettit az egész világ átvette tőlük, minden étterem étlapján szerepelnek! S a magyarok? A lángost s a kűrtős-kalácsot? Nem ismeri senki sem! Pedig hát... Ó Ó Ó Szinte biztosan állítható, hogy nem is igazán magyar ember az, aki nem olvasta el Tamási Áron Ábel c. regénytrilógiáját, vagy nem ismeri Benedek Elek meséit, a székely népköltészetet, népviseletet, néptáncot, népzenét, Nyírő József (újabban nagyon felkapott, ám Tamásihoz képest még a XX. századi magyar irodalom-tankönyvek szerint is értékében kissé alulmaradó) irodalmát, vagy a világhírű Nagy Imre festményei közül egyet sem tekinthetett még meg, esetleg még soha nem fordult meg Pünkösdkor a csíksomlyói búcsún, vagy ne látta volna a 2000-ben készült, Az élet vendége – Csoma-legendárium c. ﬁlmet, esetleg nem fordult volna meg Zágonban a Törökországi levelek írójának a szülőfalujában, a Mikes-kúrián... De a Székelyföldnek nemcsak ilyen erőteljes, meghatározó,

Partium

121

szinte már-már világhírű kulturális kirajzása volt-van, hisz ezek mellett, vagy jobban mondva mindezeken túlmenően, talán épp a mindenkori bukaresti hatalom e régiót kiszipolyozó és visszafejlődését támogató politikája révén középkori, már-már archaikus viszonyait őriztette meg ezáltal, s még mindig akkora turisztikai potenciálja van (mint valami Dél-Tirolnak), hogy nem is lehetne itt most mindent felsorolni, de talán a gyógyfürdőivel lehetne kezdeni... Még a vak számára is világosan látható, hogy a Romániát nem tudni milyen szemétdomb fele immár 32 éve vezető Dâmboviţa(a román fővárost átszelő folyó)-parti mindenkori bukaresti hatalom, bármilyen liberális, nyugatias, szabad szellemiségű, felvilágosult elméjű is lenne, már a Székelyföld megnevezésétől borzong a háta. Mert mi is az, hogy Székelyföld, azaz Székely föld, székely föld? – Az ő szemeikben ugyanis nem lehet semmiképp sem székely föld, azaz a székelyeké a (román) föld, hanem Románia, Ro-má-ni-a, azaz román föld! Ennek következtében a székely az idegen jött-mentnek minősül, aki az ősi szent román földet bitorolja, és szánt szándékkal kerülik ezt a terminust, mindenfele, és legnagyobb jóindulatukban még az esti tévéhíradók időjárásjelentése, miközben bármely más országrészt fennen büszkén nevezi meg történelmi regionalitásának tudatában, addig Székelyföldet (eme kettős mércéje szerint) szó szerint (csak) „Erdély keleti része”ként nevezi meg, féli kimondani a Székelyföld megnevezést, és már csak a gépjárművek Maros, Hargita (azaz Csík), Kovászna (azaz Háromszék)-megyei rendszámai láttára elkapja a túlfűtött, érzelgős, hazaﬁ indulat. „Románia a románoké, csak a románoké – a magyarok menjenek csak szépen vissza oda, a saját országukba/hazájukba, ahonnan jöttek: Magyarországukba mind vissza! (ahogy Csiáonak szép jó pénzekért sikerült 1968 – 1989 között 236 ezer németet [szászt, svábot] Németországba, 40 ezer zsidót pedig Izraelbe küldeni, akár egyenként is vissza...)” Kérdés viszont, hogy ha ez az ultranacionalista utópisztikus elgondolás Trianon százéves évfordulójára nagy nehezen valahogy mégis sikerülne, azután annyi cigányt majd hogy fognak Indiába „visszaküldeni”? A Balkán-térség legügyesebb, s ezáltal egyszersmind legnyugatibb, legeurópaibb országai, kedvező földrajzi fekvésük – nyugati közelségük miatt: Szlovákia és Szlovénia – nemrég tértek át az euróra. NATO-tag: Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Románia, Bulgária, Albánia, Görögország, Törökország, Horvátország, Montenegró, Albánia, Észak-Macedónia. – A NATO keleti terjeszkedése sem mindig Huntington érvrendszerét vette ﬁgyelembe: a NATO elsősorban egy militáris szervezet, számára egyrészt fontos volt a Baltikumtól az Adriáig való egységes sáv („posztmodern civilizációs? – katonai! Pénzügyi-gazdasági – nagyhatalmi befolyási frontvonal...”) létrehozása a nemrég csatlakozott Lengyelország – Csehország – Szlovákia – Magyarország – Szlovénia – Horvátország ággal (más néven a „visegrádi négyek” – tulajdonképpen a földrajzi KözépEurópa...), másrészt viszont eme ág délkeleti, fekete-tengeri lábának létrehozása sem volt mellőzhető Románia felvételével, ill. a már tag Törökország – Görögország közötti keletbalkáni űrt Bulgária felvételével lezárni. Nem EU-tag: az ázsiai fekvésű Törökország, a muzulmánAlbánia és Bosznia, no meg a volt Jugó olyan tagállamai, mint Szerbia, Koszovó, Észak-Macedónia, Montenegró. De sem NATO-, sem EU-tagnak nem kötelező lenni! A NATO alapító okirata szerint 20 év tagság után bármely tagország kiléphet e szervezetből – igaz, eddig ilyesmi még nem történt meg! Annál inkább az EU-ból való kilépés, melyet elsőkéntAnglia vitt véghez. (folytatása a Partium következő számában)

122

Partium

Szili István

Tizenkét hónap Január A január a télben születik. Ködben vagy zizegő hóesésben, förtelmes zimankóban, ólmos eső alattomos lucskában, vagy dermesztő hidegben. Átvirrasztott, felhevült éjszakában születik, részeg kurjongatásban, hunyorogva ölelkező révülésben. Nem csendes ez a születés, nem észrevétlen, mert januárral az év is megszületik, legalább is az emberek így tudják. Márpedig ezeréves a szabály, hogy az újat, az új születését ünnepelni kell. Amiként a régit, az elmúlót eltemetni, elsiratni. Azt, hogy melyiket miként is, miféle hevülettel és átéléssel, a jóérzésen kívül már nem szabályozza semmi. Márpedig az újévi hejehuja nem tesz jót az évnek. Nem tesz jót azért sem, mert neki másféle tervei vannak. Titkolt, titkos tervei. Amibe ugyanúgy belefér a féktelen vidámság, mint a mélyfenekű búbánat. Az év már csak ilyen: marékszám osztogatja meglepetéseit. Ehhez képest mi a január? Semmi. Egy kis hideg, egy csepp kellemetlenség. Máskülönben: nyugalom. Igen, ez a nyugalom lenne az igazi értelme, amit egyedül csak az értelmes ember nem ér fel ésszel. Nem csoda, hiszen a pince mélyén hevíti magát, hogy tombolhasson, hogy megmutathassa a januárnak: ő bizony nem nyugszik. – Jól van – gondolja a Január, majd nyugszol máskor. Van még tizenegy jó barátom, azok is a rendet vigyázzák, majd azok helyre billentik az egyensúlyodat! Máskülönben nem csak az év születik januárral: valaha, jó régen én magam is ugyanezt a vakmerőséget merészeltem. Világra jövetelem így hát egybefonódik a hónapok, az év elejével, talán ezért is van úgy, hogy én többre becsülöm, jobban tisztelem. Nem fázom tőle, de rideg keménységét mindig eszemben tartom. Megcsodálom és értékén becsülöm hó-pazarló jókedvét, síkos csusszanós jegét, kabátujjba bújni akaró ádáz szelét. Soha meg nem unom bámulni a fehérbe tett világot, a legtisztább öltözéket, a dermesztéssel óvót, rideg puhasággal takarót. Mert ez a január igazi arca: hóhullásos vagy csillagszórós éjszaka és napsütésben szikrázó fehér takaró. Amit csak az ég kékje tesz valamennyire elviselhetővé. Az ég kékjére csak az éjszaka bársonyfeketéje felel: hol csillagokkal, hol komótosan ballagó Holddal, hol meg orra buktató vaksötéttel. Amiben azért a hó fehére jánosbogár fénnyel ugyan, de világít, és megóv a rossz lépéstől. A január múlékony hónap. Majd mindenki azt várja, hogy elmúljon. Talán csak a gyerekek nem ilyen mulasztó kedvűek: ők azt szeretnék, ha sohasem múlna el. A gyerekeket elvarázsolja a hó ragyogása, az arcpirosító hideg csipkelődése, a mámoros száguldás lefelé a lejtőn. Reccsen, roppan, durrog a jég, felidézi a veszélyt, ami alatta és alattomosan megbújik.Akorán érkező alkony vérözönt mázol a lassan terjeszkedő felhők hasára, csakis azért, hogy az öregség kapujában tébláboló gazda azt mondhassa: „Hónap hó lössz!” Igen, ennyit mond csak, ennyi is éppen elég, hogy utána nézzen, jól betámogatta-e az ólat kukoricaszárral. Aztán a maradék vörhenyes fényben húz még három-négy vödör vizet, és bekészíti az istállóba. Ugyanoda teszi a hólapátot is, meg a vesszőseprűt. Aztán, 'hogy odakint elmúlik a vörösség, és minden egyformává válik, beül az istálló sarkába állított százéves dikó szénaágyára, egészen az ősszel született kisborjú mellé.Akis állat egyforma ragaszkodással bökdösi őt is, meg a folyton féltékenykedő anyját is, szeretné, ha ők ketten kiegyeznének az iránta érzett féltés és szeretet mikéntjében. A gazda a dikó alól ku-

Partium

123

korica-csuhét nyalábol az ölébe, és a petróleumlámpa bányamély fényénél nekiáll kötözőt sodorni a megnedvesített levelekből. Hej, a szőlő kötözésének még messze van az ideje, de amikor amaz idő eljő, ő már egy percet sem tudna ilyesmire áldozni. A kisborjú beletörődik, hogy a gazda nem vele foglalkozik, és döfölni kezdi az anyját, aki ettől a vad követeléstől egészen eljámborodik, és habos tejjel tölti be Egyetlene mohó száját. Nem mindenkinek van ilyen szerencsés sorsa. Az erdőben, még a hótól is védetten a szederindák bokor-szövedéke alatt disznócsalád pihen. Az anyakoca várandósan, majd 'hogy felnőtt süldői egymásnak vetett háttal, legalább onnan eltanácsolva a hideget. Ha volna rá érkezésük, megtudhatnák, hogy másnap reggel hajtóvadászat kezdődik. Aminek veszedelmétől úgy is megmenekülhetnének, ha zörgésre, emberi kiabálásra, kutyaugatásra fittyet hányva a bokrok alatt maradnának. Ennyi belátása azonban csak a kiöregedett vadkannak van, aki ezért is idáig minden emberi ravaszságot megúszott. Persze ő mégsem a hebehurgya fiatalok jótevője, de még az alkalomadtán pásztorórákat nyújtó kocáé sem: őkelme önző, magányos remete.Amásnapi hajtás aztán leteríti a süldőket, csak a koca menekül meg, hisz akár hetek múlva lefialhat. A kanra fenekedő vadászok most már egész kutyafalkával állnak elő, hogy lássák, a fekete remete hogy' bírja a szorongatást. Bírja az, ameddig bírhatja. Egyik kutya felhasított hassal kerül át a kutya-másvilágba, a másik csak felrepül a szederinda tetejére és ezer tüske horga csal ki belőle ordenáré hangokat. Nincs kedve a kannak a bokrokat elhagyni, de amikor a maradék falkával a nyomában mégis kitör, úgy vág át a hajtók vonalán, hogy öröm nézni. No, ezt már üldözheti a golyó…Agazdájuk meg a kutyákat keresheti, ha túlélik azt, ami még rájuk vár. Vad hangoskodás a vadászat, a január csendjéhez cseppet sem illő. Lám, a sólyom tudja ezt, egy kukkot sem szól, még az áldozata sem, mégis megszerzi a napi eledelét. Csak a fácánkakas, idegenként ebben a tájban, csak ő nem érti, miért kéne csendben maradnia, amikor estefelé felgallyaz egy alkalmas fára. Ha eljő az ideje, majd megtudja, de akkor már késő lesz. Telik-múlik a január, néha megengedi a szélnek, hogy enyhüljön, hogy apassza a folyton magasodó havat, de csak azért, hogy a következő adag is elférjen. Valami távoli csilingelés-féle hangjait hozza közelebb a szél: fogatos szán közeledik. Nem vidám kisasszonyok ülnek rajta, hanem a gazda egy gőzölgő trágyakupacon. Kint a határban még az út sem látszik, de a lovak így is odatalálnak, ahova kell.Ahol aztán a leszórt trágya csúnya ragyákat olvaszt a hóba, legnagyobb örömére a fogoly-népnek: lesz hová bújni a süvítő szél elől. Aztán másféle csilingelés hallik: vidámabb, könnyedebb. Ah, hiszen amonnan már a bohókás február közeleg, vidám, zajos farsangi seregletével. 2014. január 10. Február Mit?! Hogy ez már a tél vége? Igen, igen. Valaha valóban az volt. A tél utolsó nagy erőfeszítéseinek, vagy ha úgy tetszik, a tavasz legelső incselkedéseinek hava. Olyan nevezetes napokkal, mint a Gyertyaszentelő (barlangjából előjövő vagy visszabújó medvével), vagy a „jégtörő” Mátyás, amely napok jósló képességükkel reménykedni segítettek a tavaszvárás türelmetlenkedő idejében. Mostanában azonban már nem kell jövendölni, hiszen a tél még el sem kezdődött, máris vége van. Helyette egyvégtében tavasz van (vagy minek is nevezzük e rend124

Partium

hagyó időben). A hőmérő, mintha csak fázna, még a holdfényes éjszakában sem merészkedik nulla fok alá. Persze sohasem volt kötelező elhinni sem a tapasztalatokat, sem a jövendöléseket. Erre már siheder koromban rájöttem. Mert átéltem már áprilisi hófúvást, láttam márciusi ibolyákat és utóbb egyre inkább a februári kivirágzást is. Az egész tél olyannyira langyossá vált, hogy hónak még nyomát sem látni benne. Legalább is errefelé így volt. Másutt talán másként, de ott sem tartott sokáig. Mármost hogyan idézzem meg az igazi februárt, ha az ennyire nem áll kötélnek? Pedig micsoda gyönyörűségesek voltak a mély hóba temetkezett, dombra fel-dombról le szántók! Ránc, rög, göröngy sehol, csak a végtelen szemkápráztató márvány-simaság. Csillogó páncéllá fagyott hókéreg, megdermedt hófúvás, járhatatlan messzeség. Életnek semmi nyoma. Vagy mégis?! Ott, ott a határjelző bokorsor alján mintha mozdult volna valami! Őzek, vagy csak nyulak? A Nap szorgalmasan melengeti a szélvédett helyet, ki is kezdi a havat: itt-ott előbarnállik az őszről ottmaradt aszott fűcsomó. Jó az most alomnak, és ehető is. Bár ha ez nincs, a fakéreg és a friss hajtások rügyei is megteszik. Sovány koszt, de már nem sokáig, mert a hó alatt zsendül a vetés, sarjad a fű. A cinegék fütyülnek a télre. Akár a szél: minden résbe, ágszövevénybe beférkőznek. A szél céltalanul, csak úgy fúvó jókedvéből, a cinegék viszont eleség után kutatva. És mivel egész télen át látni lehet őket, ez azt jelenti, hogy megtalálják, amit annyira keresnek. És ha mégsem, azt mi csak ritkán látjuk, amint egy gyors sólyom pontot tesz a cinegelét végére. Legfeljebb a havon piroslik egy rózsaszín vérfolt és vergődik a szélben néhány odafagyott tollpamacs.Afebruár már csak ilyen: ad is, vesz is, közömbös és könyörtelen. Mindenki vigyázzon magára, ahogyan csak tud. Ha nem tud, pórul jár. Mint az a vadnyúl, amelyik – nem bírva a korán jött téli szerelemmel – egy réten felejtett szénacsomó havas szélárnyékába fialt, és csenevész fiókái odafagytak a megolvadt hófészek oldalához. Kár értük, nagy kár… Ennek ellenére a február mégis a nagy buja vidámságok ideje. A sok-sok odabent-lét, sötét szobában kuksolás kicsalja az egyre hosszabbodó verőfényre az embereket. Még az öregeket is, hadd pezsdüljön egy kicsit a vérük. Mert a fiataloké valósággal forr: űződnek, kergetőznek, hóban hemperegnek, mosdatják egymást, összeölelkeznek, láthatóan minden ok nélkül. Azaz dehogyis! Okuk van rá ezer, hiszen fiatalok! Itt a farsang, évezredek óta a fékezhetetlen tavaszérzet pajzánkodó testi megnyilvánulása, a tél elűzésének bohóckodó rítusa. Ebbe aztán minden belefér, amit a test és lélek megkíván, vagy vulkán-módra kivet magából. Különösen beleférnek ez idáig elfojtott, dermedésből kibontakozó szerelmes vágyak. Van persze a februárnak másféle titka is. Ott rejtegeti a szőlőhegyek komor pincéiben, ott nevelgeti hűvös, koromfekete csendben az ősztől örökölt, akkor még hebehurgya borait. Egészen addig, amíg egy gyertyafénnyel célba juttatott üveglopó nagyot nem kortyol az aranyló nedvekből, ami csak azért is, gyöngyözve-buzogva a felszínre, a Nap színe elé kívánkozik. A farsangi jókedvnek nem árt e föld mélyéből előbukkanó támogatás, sőt! Már hangolnak is a hangszalagok, előbb rekedtesen, majd egyre tisztábban, harsányabban, és akárcsak a pohárba csurrantott bor, kikívánkozik a fagyos levegőre a télen magába fojtott nóta. Megmozdulnak a lábak, toppantanak néhányat, megrezdülnek a csípők, forogva szoknyákat lebbentenének, forgatnának – ha volna kiét, kivel. De a nagy kavargás, táncos forgalom odabent marad a rejtekhelyén, a félrecsapott kalap alatt. Csak a nóta marad, noha már az sem a régi, csak a régen voltnak tétova hangos emléke.

Partium

125

Hiába, így van ez, amióta világ a világ. Csak a február újul meg évről évre, újra meg újra.Azt mondod, megújul?! Jaj, dehogy! Hisz az a baj, hogy még a tél is megváltozik! De ezen már éppen eleget keseregtem… 2014. február 10. Március Azt kérdezed, mikor lesz már végre március? Megmondom én, de jobb lenne, ha magad vennéd észre. Nem a naptárból, mert az gyakran hazudik. Elhiteti veled, hogy már itt van a tavaszidő, de te csak szürke hófelhőket látsz, vagy mélán kitartó ködöt, fázón összebújó verebeket. Mikor hát? Nos ﬁgyelj csak! Amárcius akkor van itt, ha egy kora reggelen sűrű eső váltja fel a cél nélkül keringő hópelyheket, és szaporán bevonalkázza a derengő szürkeségét. Megereszkedik a hó, átvizesedik, már nem csak az esőtől, hanem egyre inkább maga magától. – Esik eső karikára – tanítgatja neked a régi nótát a bácsikád, az eső miatt a fészer szájában állva.Az aznapi kinti munka ugyan oda van, de a gazda örül az esőnek, azért is idézi fel a nótát. Akkor is itt van már a március, ha az esti árnyék, az öreg akácfa árnyéka naplemente előtt éppen öt perccel átér az utca túloldalára. Magán az utcán piszkos-sáros hó van, vagy legalább is annak loncsos-lucskos maradványa. Napközben szaporán csurran és csorog, de éjszakára néha még jégpaplan alá költözik. De ez sem tart sokáig, elkopik, elvásik a hó, mert az árnyék egyre merészebb, már ránő a szemközti kőfalra is, amíg csak a Nap szem elől nem téveszti. Ilyenkor, már másnap reggel fülelhetsz a rét felé: a kerteken túli vizek fölött csapongva, feketén-fehéren meg-megbillen valami, és jajongva rídogál panaszosan, holott örülnie kellene. Végre itt vannak a bíbicek, e kedvesen kényeskedő márciusi madarak! Ha bíbic van, gólya is van, vagy lesz napokon belül. Honnan jön? Sohasem látod, de egyszer csak ott álldogál a tavalyi fészkén, vagy csak a közelében, vagy a szomszéd kéményen, és ha megunta a tollászkodást, verebeket hessentő suhanással elvitorlázik a rét felé. Ha bíbic és gólya van is, a fecskéket még ne keresd, azok még a déli szelet lovagolva a messzi tengerpart fölött száguldoznak. Szólnak viszont, versengve fuvoláznak a feketerigók. Na, ők aztán tudnak örülni a márciusnak! Már javában építkeznek: kint felejtett kenderkóc, madzag, drótdarab, mohacsomó, lenyesett ágacska – általuk mindmind építőanyaggá válik. És hát ne feledd! – ha módod nyílik rá, látogass el az erdőktől barnálló dombok ívhalmai közé és hallgasd, hallgasd meg az énekes rigót is! Öröme, dalos buzgósága, strófákba szedett vallomása valósággal szívszaggató. És a hóvirágok?! Azokat nem említed? Azok is a márciusi erdő gyermekei! Dehogyisnem! És máris megidézed a kora tavaszi erdő reszketeg, fehér-zöld mintájú szőnyegét, a fanyar virágillatot, a nekibátorodott dongóméheket, a föléd terülő kék eget, a benne megmerülő majd felemelkedő, köröket kerülő házasulandó ölyveket! Óh, tavaszi erdő, hogyan is felejthetnélek! Fűzöld hunyorjaidat, jácintkék csillagvirágaidat, görbe fatörzsekre vont puhabársony mohatakaródat, kisárguló sombokraidat, hallgatag, ősöreg kőszikláidat… Ott vagyok ilyenkor az erdőben, testestől-lelkestől, kipirulva, csatakosan, anyámnak gyűjtött hóvirágcsokorral a kezemben. Ott vagyok még estefelé is, elmerülve a földillatú párában és szurkolok a szalonkáknak. Puska meg ne szólaljon, barbár szenvedély ne lihegjen! A drága titokzatos madár billegve elhúz a fejem fölött: így szép ez az ajándék, így felejthetetlen, nem véres sebzetten, szárnyszegett élettelenségben, bokor alá zuhantan. 126

Partium

No persze, jut eszembe, a rét jóval közelebb van, mint az erdő. Ezért hát a március ott sokkal könnyebben tetten érhető. A mélyedésekben páncélkék hóvizek csillognak, vibrálnak, locsognak az ádáz böjti szelek kellemetlenkedő örvényeiben, de ez már nem zavarja sem a szerelmeskedő békákat, sem a víz alól kibukkanó fűszál-lándzsákat. A vízszegély terjedelmes mocsarában nagy kerek levelek bújnak elő, egymással versengvebontakozva, hogy napfényre csalják sárarany virágaikat.A'gólyahír' – ekképpen rikít, sárgállik, a neve egyet jelent a tavasszal, mert ezek az igazi tavaszvirágok, valódi megújuláshírnökök, őrült festő pazarló festékfoltjai. A távoli nagy hóvíz-tocsogók felől viszont reggeltől estig hallható a kitartó madárzsivaj, egy sürögve nyüzsgő szárnyas világ harsány életjele. Furcsán mekegő sárszalonka légimutatványok, cankó-füttyentések, céltalannak tűnő bíbiclibegések, sebes sirályszárnyalások, megfontolt gólyaséták, állhatatos gém- és kócsag leskelődések, réce-versengések, még a rétihéja portyázása is – mind-mind együtt, egymás közelében. De csak az öreg fűz odúrejtekében nyílik rá alkalom, hogy mind ez ne maradjon titokban. Még az sem, hogy a függő cinege szemlét tart a víz fölé lógó halványzöld hajtásokon: melyikre lehetne építési engedélyt szerezni. Ez hát a márciusi rét. Majdnem ugyanilyen még hetekkel később is, de akkor már a gólyahír megtépázott sárgájában, szaporán versengő zöld füvekkel és főleg nem annyira fázósan. És másutt?Aszántókon?Aszőlőben? Ott talán nem tesz körsétát a március? Óh, dehogynem! Úgy a hónap vége felé kimerészkednek az első szekerek a dűlőutakra, vagy csak a gazdák gyalogosan, és szemlét tartanak a földeken: átvészelte-e a telet a vetés, lehet-e már szántani vagy boronálni, netán tavaszi magot elvetni.Agabonák szépen zöldellnek, de a föld még ragad, véletlenül sem porzik.Anyúl sáros bakancsot ragaszt magára, dehogy is rohan el, nincs is mi elől, legfeljebb az éhség okán kéne a helyét változtatni. Ám, ahogy néhányszor végigsuhint a széles mezőn a csípős böjti szél, és a vizeket magával ragadja, egyszer csak porzik a megkergülve ugrabugráló nyúl lábnyoma, és a gazda másnap befogja a Sárgát meg a Derest, hogy elvégezze azt, amit az idő megkövetel. A tél során öregebb lett ugyan egy kissé, akár csak a nyikorgó vetőgép, amin azonban könnyebb segíteni, mint a maga állapotán. Eszébe jut a szőlő, a metszés, a borfejtés, a présház újra nádazása, mert a téli szelek szétcibálták a rossz avas nádat, és az így támad keskeny résen bever a szapora eső. A vetősorok szépen bevonalkázzák a szántót: borsó kel majd ki ott nemsokára, ha az idő is engedi. Ennyi borsót még az életében se vetett, hiszen kiskertbe való az, asszonynép kezére való, nem a szántóra. De hát mit tegyen, ha erre kényszeríti az élet! Ha borsót kell vetnie, hát legyen borsó. És a háta előre megbizsereg – borsódzik – amikor a betakarítására gondol. Mennyivel jobb ilyenkor a szőlőben! Ha az ember megfárad egy kissé, leül a szalmadikóra, lehajt egy-két pohárnyit a 'szelíd'ből, és eszébe jut a ﬁatalsága, amikor még ketten ültek a dikón, s ha úgy fordult, nem csak ültek. Jaj, de az ugyancsak régi tavasz volt, régi március! És hát egy még sokkal régebbi: az, amikor a présház épült. Amit ugyan ő még nem láthatott, de így március közepén mindig felidézte, felidéztette vele a szemöldökfába vésett évszám: 1848! Előtte persze az is, hogy ki volt az építő: Órosz Miháj. Így, ezenmód. Nagy idők, hát hová lettetek? Mi lett belőletek? A választ egy bodros felhőt hajszoló langyos fuvallat hozza, hogy oda is, azokba a szűk horhosokba is elterítse, beköltöztesse a márciust, ahol eddig még a tél lapult. (2014. március 25.)

Partium

127

Szemle G. Komoróczy Emőke

Kelemen Erzsébet Pillangók című vizuális kötetéről Kelemen Erzsébet számára – aki a rendszerváltás körüli időszakban kezdte írói, költői pályáját – már nem számított „tabunak” a (Párizsból hazatért) Magyar Műhellyel való kapcsolattartás, sem az avantgárd költészet, amely a magyar irodalom „mostoha gyermeke” volt fél évszázadon át. Ő, aki már az ideológiai „tűrés” és „tiltás” kemény kategóriáit nem ismerte, „friss szemmel” tekintett a teljes magyar költészeti hagyományra. Így természetesnek tartotta, hogy Kassák életműve és a párizsi Magyar Műhely körének vizuális költészete a hagyomány része, s nem kell fenntartásokkal kezelnie azt a poétikai-szellemi gazdagságot, amely a Magyar Műhely hazatértével végre itthon is polgárjogot nyert. Papp Tibor, Bujdosó Alpár, majd a Magyar Műhely hazai körében felnövekedett L. Simon László vizuális munkáival foglalkozva elsajátította a régi és az új képköltészettel kapcsolatos elméleti tudnivalókat is (doktori disszertációját Papp Tibor vizuális költészetéről írta). Így természetesen felismerte, hogy a magyar kultúrát nem kell kerítéssel védeni az új formáktól, hiszen azok a (még régebbi) hagyományban gyökereznek; s a jelenkor virtuóz formakultúrája nem „megsemmisíti”, hanem gazdagítja, kiteljesíti a magyar költészet színes palettáját. Jelenkorunkban, amikor a vizuális művészetnek szinte fontosabb szerepe van az emberi „töltekezésben”, a gondolkodásmód formálásában, mint a tradicionális művészetnek, a lineáris szövegeknek, már nem számíthat „botránykőnek” az, ha valaki látványköltészetbe kódolja érzelmi-intellektuális felismeréseit, élményeit, és az esztétikai „szépnek” hódolva vizuálisan is megjeleníti azokat. Kelemen Erzsébet számára „minden kép és költemény”, amint azt L. Simon Lászlónak ajánlott lettrista kompozíciójában írja (a vendégszöveggel a pályatárs L. Simont idézi) – tehát a lét reális és metaﬁzikai síkja képnyelven (is) megragadható. Sőt! A képírás a kultúra legősibb rétegeihez tartozik: a sumer agyagtábláktól az egyiptomi, majd a görög hierogliﬁkus jelekkel teleírt különféle tárgyakig (mint a pánsíp-, a bárd-, tojás- és madáralakzatok, az égitestek mint szimbólumok stb.). A kora-keresztény katakombaművészetben is használták ezeket az egyezményes jeleket (kehely-, csillag-, kereszt-, szív-, rózsa-, láng-, oltár-, kard- és spirál-alakzatok, Krisztus-monogram stb.). Egyházi költészetünkben a színvonalas poétikaoktatásnak köszönhetően a 17-18. században mind a katolikus, mind a protestáns iskolákban virágzott a latin nyelvű vizuális irodalom – amint arról Kilián István professzor kitűnő tanulmányából (A régi magyar képvers, in: Vizuális költészet Magyarországon I., Magyar Műhely Kiadó, 1998) értesülhetünk. Ugyanő tárta fel (kötetnyi példát bemutatva) a mágikus betűnégyzetek (kubusok), a különféle betűhalmazok, kereszt-alakzatok, piramisok stb. titkát, amelyek a számkabalisztikát is felhasználva készültek a kor alkalmi költészetét magas színvonalra emelni, különösen a pálos és a piarista liturgikus gyakorlatban. A párizsi MM-triász (Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor) a vizualitás olyan széles körű, nagyszabású panorámáját teremtette meg, amelyben egész 20. századi történel128

Partium

münk és az emberi létezés szinte minden szférája, vetülete kódolva van. Vagyis a magyar látványköltészet – Kassák Lajos, Tamkó Sirató Károly, Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Kondor Béla, Tandori Dezső stb. ilyen irányú kísérletei nyomán és mellett – az ő poétikai gyakorlatukban domináns műnemmé vált, amely jelentőségében, a történelmi igazságot felmutató tematikájával, elementáris poétikai nyelvezetével hagyományos nemzeti költészetünk legjelentősebb teljesítményei mellé állítható. Papp Tibor térképversei, logo-mandalái, órakölteményei, dinamikus költészete, Bujdosó Alpár ikonikus agyagtáblái, Nagy Pál intellektualizált video-szövegei olyan asszociatív kapcsolásokat teremtenek történelem és költészet, valóság és szubjektív élményvilág között, amelyek révén hitelesen feltárul előttünk mindaz a tengernyi szenvedés, gyötrelem, amelyet népünk a II. világháború idején és azóta folyamatosan az ezredforduló során átélt. Szó sincs tehát arról, hogy a vizuális költészet csupán „játékosság”-igényünket, rejtvényfejtő képességeinket hozná mozgásba (természetesen azt is). De valójában mélyen elgondolkodtat mindarról, ami velünk, körülöttünk történt, történik, és párbeszédet kezd velünk. Nem véletlen, hogy az újabb felnövekvő nemzedékek – már ezen a tradíción iskolázódva – egyre gyakrabban és egyre nagyobb művészi igénnyel használják a különféle képvers-formákat (Petőcz András, Géczi János, B. Szabó Zoltán, Tóth Gábor, L. Simon László, Török László, Vass Tibor, Zalán Tibor stb.); tovább alakítva-variálva, kimeríthetetlen leleménnyel formálva alkotásaikat. Kelemen Erzsébet is az „újítók” közé tartozik; méghozzá azzal a különös kiváltsággal, hogy – nőies látásmódja és életszemlélete következtében – rendkívül érzékeny, mondhatnánk: érzelmes líraisággal alkotja meg vizuális munkáit. Műveiből egy szubjektív női arckép is kibontakozik, méghozzá abból a viszonylag ritka nő-típusból, aki mély együttérzéssel, ráhangolódással ﬁgyel a külvilág történéseire, és szerettei, családja mellett költőtársaira, az irodalmi és a társadalmi élet jelenségeire is rezonál, nem zárva ki önmagát azokból a lelki-szellemi áramlatokból, amelyek révén metaﬁzikai énünk kitágul és a hétköznapokon túli/felüli magasabb szférák „üzenetét” is kódolni képes. Finom, lágy formái, harmonikus pasztellszínei eleve bizonyos „égi ragyogást” közvetítenek. Vidám-színes Órakölteményben állít emléket mesterének, Papp Tibornak (In memoriam Papp Tibor), amelyben nem a gyászt hangsúlyozza, hanem az időn és téren túlmutató diadalmas Életet. Az óra aranysárga számlapján különféle színű betűk és számok ropnak táncot; kiemelkedik közülük az immár halhatatlan költő „sírfelirata”: „örök élet – idő- és térbeli korlátok nélkül”. Új kötetének címe, amelyet nemrégiben eltávozott édesanyja „áldott emlékének” szentel, már önmagában véve is erre az éteri könnyűségre utal; s még inkább Pillangók című logo-mandalája, amely a földi szférákat elhagyó „csodálatos anya” lelkének földi pillangókkal kísért mennybe szárnyalását Mária mennybevételének csodájával kapcsolja össze. A szövegegyüttesbe beépíti a Lorettói litánia képanyagát (Mária aranyház, hajnali szép csillag, drágagyöngy stb.), aki „a lélek lepkeszárnyain” átlebbent az Örökkévalóságba „imára kulcsolt kézzel”. „Beteljesült pillangóléted”. A mennybolt mélytónusú kékje szelíden öleli magához az Örök Hazába visszatérő hófehér lélek-pillangót. De családja többi tagjáról, tagjához is hasonló gyöngédséggel, fényteli szeretettel írjarajzolja költeményeit. Gordonkaművész lánya, Angelika esküvőjére Gyönyörű nap / Bellissima giornata címen kétnyelvű (olasz-magyar) kompozíciót készít (Davide Francesco Crottival kötött házassága alkalmából). A gordonka-alakzatot kirajzoló kétnyelvű szövegegyüttes („angyalok vigyáznak rád” / „angeli ci custodiscano”) és maga a különleges jelrendszerrel összeállított – oda-vissza működő – szöveg (mint ékszer-költemény)

Partium

129

választékos udvarló-versként olvasható, az Énekek énekére emlékeztető betéteivel („karomba zárt királyi lakosztály” – „sudaras éden” – „Kedvesem / az Úr ajándéka vagy” – „kinyíló virág” – „örök jel / csillag / ragyog homlokunkon” stb.). Ugyancsak Angelikának szól a Gordonka óraköltemény, meleg-bordó alapon a húrokat összekötő holdfény-híddal. A húrokat alkotó szöveg: „csillagzó éjszakák / fodrozódó vízhullám / virágszirom-percek / tündérkert-ragyogás // búzamezők / olajfák / mézillat / virághajtás”. A választékos, különleges szóhasználat ugyancsak az Énekek éneke alaphangulatát közvetíti – az édesanya boldog ragyogását, amint lányát útjára bocsátja égi áldás kíséretében. Az ő „hozománya” a Zenélő óra is (aranysárga alapon hangjegyek játéka, hogy „aranyló gordonka-hang / levendula-íz / gömbölyded szép percek” kísérjék további útján: legyen ilyen boldog egész élete). De felnőtt történész-fiára (Zolcsák Tamás), akinek hobbija a fotózás, ugyancsak anyai büszkeséggel tekint. Gyönyörű négyzetalapú órakölteményt készít fia fotójának felhasználásával: az Erzsébet híd hajnali fényben tündököl, a szöveg kitágítja az időkeretet: „Minden percben hajnali pillanatkép”: „madarak napragyogta röpte / minden percben áldás / folyamnyi szómolekulák / az objektívre simuló vízcseppek”. Ugyancsak fia fotóit építi be a magyar vizuális irodalomban egyedülálló képvers-sorozatába (Bezárt ablak III., illetve Kinyitott ablak II., IV.), amelyeket jelképesen könyve élére állít (a szobájába zárkózó ember tudata sötét és reménytelen; de ha kinyílnak ablakai a világra, a „bezárt” élet kitárul a teljes valóság felé, az Élet szépségeire, a csodálatos, napfényes külvilágra). Mint a Jordán vize fölött feltündöklő hajnalfény – úgy ragyog fel életünk fölött a „gyógyító szó”. Kelemen Erzsébet úgy éli meg az életet, mint a teremtett, Isten által megalkotott világ csodáját és gyönyörűségét. A Hajnalban, az Alkonyatkor, a Logo-mandala I-II. „titkos epifániaként” szemlélhetők. A Teremtés szépségében gyönyörködve, a hajnali és az esti fénysugárzásban, „a bíbor csillámú időtlenségben” önkéntelenül is „áldjuk az Örökkévalót” – „az örök Ragyogót”. A költőnő, aki maga is a zene varázslatában él, átadja magát a Mindenség szerelmének: „leülök egy megfáradt fatörzs mellé / tízhúrú hárfával / fuvolával lanttal / dicséretet zengek”. De nemcsak a magánélet boldogságát, hanem társadalmi létünk, történelmünk máig élő és ható gyógyulatlan (gyógyíthatatlan?) sebeit is elénk tárja. Megrendítő képkölteményekben eleveníti meg a II. világháború időszakában elhurcoltak sebeit, az orosz Gulág mintájára nálunk is kialakított kényszermunkatáborok áldozatainak tragikus sorsát (Elhurcoltak; Térképvers Kelemen András nagyapa emlékére). A családi tragédiát mint a magyar nép közös tragédiáját mutatja be – a „megszomorított és megalázott” nemzet közös sorsaként. L. Simon Lászlónak A kommunizmus természetrajzáról című esszéjéhez kapcsolódva készíti Succisa virescit című logo-mandaláját, amelyben arra utal, hogy még rendszerváltásunkat is megmérgezte az eltorzult hatalom emberölő (azaz sátáni) szellemisége: a „méregként belénk ivódott / csalárd hatalomátmentés” / „ott ahol a másik cél helyett eszköz / a narrativitás visszhangja”. De bízzunk benne, mindennek ellenére „a megnyesett fa mégis kizöldül”. Ez a logo-mandala, fűszín-zöld színével, reményt sugároz: bármi történt is, „él nemzet e hazán” – ahogy a Szózat sugallja. Kelemen Erzsébet még ennél is mélyebbre ereszkedik le történelmünk kútjába, amelynek titkait az Örökéltű tölgyek őrzik. A „sebzett tájakon” több évszázadon át megélt közös sors egymástól elválaszthatatlan testvérré tette az itt élő népeket. Különösen erős kötelék volt, van a magyar és a lengyel nép között (voltak közös királyaink, uralkodó130

Partium

házaink egymással házasodtak; mindkét nemzet sokat szenvedett más népek uralma alatt, olykor még nemzeti létük is veszélyeztetve volt). A két ország – mint két „örökéltű tölgy”, melynek gyökerei „a föld alatt messze futnak […] láthatatlanul egybefonódtak” (Stanisław Worcell) – az „együtt elmondott fohász” által sorsközösségbe kovácsolódott, ezért létük és erőteljességük szinte egymástól is függő, kölcsönös feltétellé vált az idők folyamán. E logo-mandalának – amely a szarvasi lengyel-magyar konferenciára készült – „testvérpárja” A történelem kisimult lapjai között című „örökzöld” betűkkel rajzolt kompozíció, amelyben költőnőnk a „kettéfeszített fájdalom” oltárára helyezi „a kegyelem hajnalán” a megszentelt kalácsot: a húsvéti feltámadás jelét. Gyönyörű gyűrű-költeményt is készít az oltárra helyezett „megszegett kenyér”-ről (Oltár kövén); valamint Az ezeréves tölgyről, amely tanúja történelmi szenvedéseinknek és csodás gyógyulásainknak. A szörnyű közös fájdalmakra, a két nép, a családok és az egyének megaláztatásaira feloldást is kínál a költő: a szárnyaló madár alakjára komponált képverse a népköltészet szabadságszimbólumát, a felszálló pávát juttatja eszünkbe; a szárnyakon diadalmas, élénk színekkel ragyogó szöveg: „a megsebzett szárnyak begyógyulnak / a lemészárolt bárányok életre kelnek / harmadnapon hajnalban / a csillagfák alatt” (Megsebzett szárnyak – Kelemen nagyapa emlékére). Kereszt logo-mandalájában (Megszabadít) emléket állít a szenvedőknek, a kivégzett, elpusztított mártíroknak, a történelem ártatlan vértanúinak; méghozzá hármas vízszintes ággal: 1. „a lecsöppenő vér / a töviskoszorú szenvedés”; 2. a középső kereszt-ág mint a corpus kitárt két karja a megváltásra utal: „a megtört kenyér” – „a megszegett kenyér” között vérvörös színnel tündököl a „megszabadít” szó; a 3. kereszt-ág: „önmagadtól / kőre vésett sebeidtől”. A megváltás tehát nagyon is konkrét, mindnyájunkra vonatkozó lehetőség, amint azt a függőleges ág mutatja: ha megbocsátunk a történtek miatt (akár kínzóinknak, ellenfeleinknek is), „a ragyogó fény” – Krisztus (szeretet)lángja – megszabadít „a sötétség hatalmától”. Vagyis a megváltás tőlünk is függ: Krisztus véráldozata kaput nyitott számunkra a menny felé – a konkrét valóra váltáshoz a mi közreműködésünk (az őszinte megbocsátás) is szükséges. A véráldozat tehát nem hiábavaló. Ha látszólag vereséget szenvednek is az áldozatok, valójában ők készítik elő a többiek, az utánuk jövők megszabadulását. A vér mint misztikus erő lemossa a szennyet: a történelemről, az egyedekről, a közösségről – adott esetben a nemzetről. Ilyen „megtisztító” szerepe volt a bolsevik iga alatt nyögő nemzetek számára 1956-nak – elsősorban Magyarországon, de kisebb mértékben a lengyeleknél, sőt a többi „szomszédainknál” (NDK, Románia, sőt később szlovák testvéreinknél is). Kelemen Erzsébet, aki még nem is élt 1956-ban (hiszen 1964-ben született!) Lettrista-minimalista órakölteményben állít emléket a forradalomnak: az óra kék számlapján (mintha a levegőben lennének) színes számok és betűk keringenek. A 48 és az 56 mint kiemelt kronosztichonok élénk-piros színükkel magukra vonják a ﬁgyelmet: a két szám voltaképpen összetartozik egymással: két nagy, dicsőséges (bár levert) szabadságharcunk megkísérelte megfordítani a történelem kerekét. Ezért a történelmi emlékezetben mindkettő diadalmas „feltámadásunk” szimbólumaként maradt meg. Még távolabbra visszanyúlva, kisebb szám-jegyekkel a 8, a 20 is fontos dátumot jelez: a Szent István-i államiság jegyében (augusztus 20.) ünnepelhetjük ma már kiküzdött szabadságunk emléknapjait. S hogy a költőnő mennyire hiszi és reméli mindazt, amit költeményeiben megjelenít, imaszerű, hit- és küldetés-tematikájú kompozíciói is igazolják. Lengyel és magyar nyelven készített különleges logo-mandalája (Az Igazság szabaddá tesz titeket) Szent II. János

Partium

131

Pál pápa Edelény védőszentjévé avatásának ünnepére készült: „Övezz fel minket / bátorsággal pajzzsal / Wadowice szülötte / éltető forrás / egyházunk fő apostola / Európa védelmezője / igazság szent őre / meg nem születettek szószólója / életünk oltalmazója – legyünk igaz nemzet”. A nagytekintélyű, de alázatos szívű pápa, akinek közbenjárása Magyarország és Lengyelország közös oltalmazójánál, Máriánál megmentette KözépEurópát a többévtizedes bolsevik terrortól, égi Édesanyánk védelmébe ajánlotta mindkét nemzetet („Totus Tuus ego sum / et omnia mea tua sunt”). Kelemen Erzsébet tehát őt kérleli: „hallgasd meg imánkat / városunk védőszentje, / igazság szent őre”. Másik nagyszabású, görög-kereszt alakú logo-mandaláját pedig Kocsis Fülöp érsekmetropolita atyának ajánlja: „imád akár a szenteké / sudaras cédrusfa / a pusztában / manna ég-föld legjava” – „füvet sarjaszt / forrást fakaszt” – „értünk mindnyájunkért / kalászt növeszt pirkadatra” (A főpásztor imája). Különlegesen bonyolult, nyolcágú logomandalában buzdít a költőnő az állandó imára (Csak kérned kell), hiszen saját tapasztalatából tudja: az ima segít. Ha bármi bajunk van – kiemeli lelkünk a magányból, Isten felé fordítja tekintetünk: „megóv szelek orkánjától / felövez erővel pajzzsal” – „ha gyenge a hited / füvet sarjaszt éltetőt” – „megtölti kiürült poharad / megadja örömöd” s „a gyógyító szót”. Ha kéred; „mert Ő megmondta: / csak kérned kell, / hogy hegyeket mozgass”. A hívő embernek számtalan tapasztalata van erről. De mit tegyen az, aki nem hisz? Az Úr megmondta ezt is: „csak kérned kell”, és megkapod a hitet is. A bonyolult, sokágú logo-mandaláknak számtalan olvasata lehetséges – pusztán kombinatív, kreatív készség kell hozzá, hogy a legkülönfélébb módon kapcsolatba hozzuk egymással az egyes szintagmákat. Maga a szerző is mindegyikhez kínál egy sajátos, egyéni olvasatot – ezzel mintegy párbeszédbe kezd a befogadóval, felszólítva őt, hogy rakja össze a saját egyéni olvasatát. Ezáltal dinamikusabbá, többértelművé válik maga a kompozíció is; de még fontosabb talán, hogy az olvasó/szemlélő értelmezési kultúrája is fejlődik általa. Így a képversek, logo-mandalák több irányban mozgatják meg a befogadói fantáziát, mint a hagyományos lineáris szövegek: az olvasó a szöveg-darabkákat kedve és ízlése szerint összerakva akár maga is kreálhat belőlük egy új verset. Ebben rejlik a vizuális költészet hatóereje és játékossága. Egy gyönyörű, csillag alakú mandalában Kelemen Erzsébet a mennyei fényt és ünnepet varázsolja közénk: „gyöngyházfény-emlékek / aranyló homokszemcsék / holdudvarfény-ölelés” várja már itt lent a földön azokat, akik mélyen és igazán hisznek; hiszen „a kitárt szentélyben”, „az arasznyi csendben” átlényegül a szív (A csillagkövön). És mintha ehhez kapcsolódna a kötetet lezáró remény-színű minimalista költeménye is: Boldogok az irgalmasok, akik már evilágon átélhetik Isten irgalmas szeretetét, amely megbocsátó kegyelemmel vonja magához mindazokat, akik kitárulkoznak embertársaik felé és irgalmasak velük. Ők hidat alkotnak a két világ (földi-égi) között – amit a költő a Pósa Zoltánnak ajánlott „ékszer”-költeményében érzékeltet (Múlt és jövő metszéspontján). A sokágú logo-mandalának egy lehetséges olvasatát is megadja (de természetesen mi, befogadók, másként is összeállíthatjuk): „Két part között / alkotásod / madonnaarcú költemény […] igazgyöngy-fohász / sebes folyón híd / kivont arkangyalkard”. Védi az értékeket, és messzire űzi a Gonoszt: „szófelhőkön láng / madonnaarcú költemény […] két part között / igazgyöngy-fohász”. A választékos szóhasználat itt is jelzi: ha az égi fény beragyogja a földi tereket, eltűnik a Rossz életünkből, s mi is szinte égi magaslatra emelkedünk. Meg kell említenünk még a különlegesen szép, tarka röpködő madarakkal díszített Csodaszép madár című kompozíciót. Ennek szövege ugyanis Szent Pio atya egykori 132

Partium

jóslatára vonatkozik: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre”. A szerző eme jövendölés kulcsszavaiból állította össze a logo-mandala egyes szintagmáit, kiegészítve saját teremtő fantáziája képeivel: „magyar hazánk”, e „csodaszép madár”, „az Úr küldötte” – „ragyog akár az Esthajnalcsillag” Európa egén. Egyszer majd még, „páratlan dicsőséggel”, „kirepül a kalitkából”. De e jóslat – mint minden „jövendőmondás” – csak akkor lesz érvényes, ha hallgatunk az Idő szavára, s nem térünk le az Igaz útról (amelyről, sajnos, ezeréves történelmünk során bizony sokszor letértünk!). Ragyogó zöld alapú Óra logo-mandalában jeleníti meg Kelemen Erzsébet a messiási parancsot: „kelj fel és járj!” – kövesd az Igét, s „az erőtlen Európa tér-idejében” légy „betlehemi csillagfény”, „adventi áldozás után / összehajtott kehelykendő”. Ha szó és tett nincsenek összhangban egymással – elveszünk. De megmaradunk, ha újra megtanulunk imádkozni és kérni az Úr kegyelmét. „Mert Ő megmondta / megóv szelek orkánjától / megadja örömöd / felövez erővel pajzzsal / ha gyenge a hited / megtölti kiürült poharad / füvet sarjaszt éltetőt / hogy hegyeket mozgass” (Csak kérned kell). S akkor, ha már erőre kaptál, s (újra) egységes leszel – „virágot bontanak / a magányos fák / a porból a csillagok felé” emelik koronájuk, „amikor felkel a Nap” (Virágot bontanak). Ezt a gyönyörű virágokkal ékesített kompozíciót tekinthetjük költőnőnk hitvallásának, üzenetének nemzete, hazája, az országot irányító politikusai számára. Isten velünk van – csak mi is legyünk Vele! Képvers-kötetében Kelemen Erzsébet – Papp Tibor mintájára – a vizuális költészet szinte minden műfaját felvonultatja. A fentieken kívül készít igen szép, ízléses, színes Gyűrű-költeményeket; játékosságát és virtuozitását bizonyító lettrista/minimalista kompozíciókat stb. Érdekes lettrista kísérlete a háromlábú m betű átváltozása négylábúvá, majd a kétlábú „v” háromlábú „w”-vé, avagy az u betű átalakulása n-né (Metamorfózis III.). A mesterségbeli tudást próbára tevő, nagy odaﬁgyeléssel készített kubusai – azaz betűnégyzetei, amelyek minden irányban olvashatók és értelmes szavakat adnak ki, szintén nagy műgondot igényeltek. Papp Tibor 25×25 Bűvös négyzet című kötete volt számára az útmutató e tekintetben; de Kelemen Erzsébet 3×3-kat, 5×5-ket, sőt egy 7×7-t is készít (méghozzá a Kelemen névre), amelynek összerakása nagy odaﬁgyelést kíván. Versszövegek címen pedig két érdekes háziszőttes-szerű színes (bordó-fekete, illetve fekete-fehér) szövegvariációt állít össze, amelyek akár házi áldásként is jól mutatnának a falon. Hasonlóképpen a Kék üde szirom és a Muskátli-lila menüett spiráljai is. Ezekkel a különleges konstrukciókkal bizonyítja – Papp Tibor művei nyomán – a képköltészet hihetetlen formagazdagságát, és azt is, hogy az avantgárd művész valóban mindig kész az újításra, s kimeríthetetlen fantáziájával folyamatosan bővíti-gazdagítja a művészet formakészletét. Így oltja be a hagyományt új és újabb formáival, amelyek a későbbiekben már bárki számára „használható” formakészletet kínálnak. (Kelemen Erzsébet: Pillangók / Magyar Műhely Kiadó – Budapest, 2020/)

Partium

133

Oláh András

A padlástérben – avagy kis magyar kor- és kórtörténet A kelet-európai sorsot – azon belül is a magyarság történetének utolsó 60-70 évét – állítja új prózakötete középpontjába Pósa Zoltán. A címében az „Ezeregy éjszaka meséi”-re utaló, de inkább Boccaccio Dekameronjának felépítésre hajazó mű sajátos szerkezetét az adja, hogy egy szerelmi kerettörténetbe ágyazva 18 novellát tár az olvasó elé oly módon, hogy azokat a novellák szerzője – a kerettörténet fiatal egyetemi hallgatója – mutatja be barátnőjének az első együtt töltött éjszakájukon. A mű másik érdekessége, hogy a szereplők jelentős része beazonosítható, valóságos személy – ami azt is jelzi az olvasó számra, hogy a fiktív elemek mellett valóságosan megtörtént események is színezik az írásokat. A helyszín pedig az író szülővárosa, Debrecen. Azon belül is a Püspöki Palota és a kötet borítóján is felbukkanó egyetem jelenik meg markánsan az írásokban. A főhőst (Martint) részben önmagáról, részben a fiáról mintázta szerző. A csodabogárnak számító „fehérruhás álomlovag” többnyire négy egyetemista lány társaságában tölti a szabadidejét. Zsabó, az obszcén humorú kisvárosi hercegnő a csoport vezéregyénisége. Valamennyiük közül a legszabadabb gondolkodású. Szülei disszidáltak, önállóan él – a nagymama alkalmi felügyelete mellett. Lulu és Brunella egy Nagyváradközeli faluból érkezett (egyébként mindketten székelyföldi származásúak), míg Judit egy ősdebreceni értelmiségi család sarja. Ők négyen kötnek fogadást arra, hogy melyiküknek sikerül először ágyba csalni a szerelmi álomvilágban élő srácot, aki annyira elvont figura, és oly mértékben bele tud mélyedni saját eszmefuttatásaiba, hogy gyakran azt sem veszi észre, ha a panelház tetején napozó lányok beszélgetés közben leveszik a bikinifelsőt. Amű első része (Előjáték: az álomlovag szülőháza, avagy a fehérzakós költő lelki háreme) – bár alapvetően a jelenkorban játszódik –, alkalmanként apró részletekben (a családok történetén keresztül) visszaviszi az olvasót egészen az 50-es évekig. Martin hezitáló típus, mindig talál indokot a dolgok „elmajdolására”. Ez mutatkozik meg a lányokkal való kapcsolatában is. Nincs bátorsága, hogy elkísérje őket az erdélyi kirándulásukra, „mert félt attól, hogy közöttük ezáltal valami végérvényesen megvalósul”. Ahhoz is hónapok hosszas vívódása kell, hogy a kiszemelt Judit irányába az első lépéseket megtegye. A szerelem „beérésének” helyszíne is érdekes. A már emlegetett Püspöki Palota padlástere – Martin gyerekkorának búvóhelye, olvasóoduja – ad alkalmat arra, hogy a fiatalok egy hosszas „irodalmi előjáték” után végül a szeretkezésig is eljussanak. Az intim környezetben felolvasott novellák pedig gyakorlatilag időrendben haladva mutatják be az elmúlt évtizedek középkelet-európai valóságát. Felvillantják az 56-os forradalom emlékét, a Kádár-korszak puhadiktatúrájának évtizedeit, bepillantást engednek a korabeli diákéletbe, megismerhetjük a „három T” korszakának sajtószemléletét, és kapunk némi információt az irodalmi élet akkori viszonyairól is. Pósa Zoltán úgy állítja pellengérre az egykori elvtársias világot, hogy közben – Mar134

Partium

tin és Judit diskurzusa révén – folyamatosan szembesíti az olvasót ennek jelenkori következményeivel. Azzal, amit magunkkal cipelünk a múltból, amitől nem tudunk megszabadulni, mert ráragadt a társadalmi gondolkodásra, és fojtogat azóta is kérlelhetetlenül. Amegszépült (megszépített) emlékek, az idealizált viszonyok különösen azokra vannak hatással, akik nem élték, nem szenvedték meg a korszak gyötrelmeit. És persze azokra is, akik megkapták a „koldusluxust”, a viszonylagos jólétet, a nyugalmat, a biztonságot. Ami sokakkal el is feledtette a forradalom utáni kegyetlen terrort, a megtorlásokat. S hogy mennyire viszonyítás kérdése minden, arra jó példa Judit megjegyzése, amikor kifejti a Martinnal folytatott diskurzus során, hogy „Abban voltunk talán a leghülyébbek, hogy bedőltünk a nyugat üresen csillogó, globalista (…) reklámuniverzumának, amelynél, úgy tűnik, a Trabant, telek, társasház három téje is többet ér.” A történetek „fele szól azokról, akik lemaradtak minden vonatról”. A „Dromedár” börtönviselt hordárja például hiába szeretne jó útra térni, a szándékát nem értik meg. Végre célt tűzött ki maga elé, értelmet teremtett az életének, volt miért dolgozni, de a reményt nyújtó kapaszkodót, a maga számára kiszemelt (és félretett) bútordarabokat eladták előle. Ezzel szemben – „Az újkori evangélista” története – szinte példázatként értékelhető. A kufárszellemet mellőzni akaró, és munkáját a másokra való odafigyelésre és a szeretetre építő gyümölcsárus a piac kedvence lesz – holott kezdetben megvetették, utálták. Aművek egy része fikcióra épül. Ilyen a nyitónovella is, mely egy polgárháború rémképeit vetíti elénk szláv és magyar nevű szereplőkkel – és egy beszélő nevű fővárossal (Csernobúgyet), s a pusztítás áldozatai azok lesznek, akik a megbékélést akarják – s akik visszaálmodják a Nagy Háború előtti Hunniát. A novellák többsége azonban nagyon is valóságos elemeket dolgoz fel. Van olyan, aminek az eredetére is fény derül a kerettörténet két szereplőjének beszélgetése során: ez pedig „A kártya, avagy úgy kell magának, miért nem vágta szájon” című írás, amely a kötet talán legsikerültebb alkotása. De a Krajcs Albert figurájába bújtatott diákújságíró sztorijai is valóságalapúak. (Az ő személyében is Pósa Zoltánt vélhetjük felfedezni. Különösebben nem is titkolja ezt az egybecsengést, hiszen a fiút társai Gregory Corso neve nyomán Korsó Gyuriként is emlegetik – miként Pósa Zoltán is használta ezt a művésznevet.) S hogy a helyzet még egyértelműbb legyen, olykor egy-egy Pósa-vers is felbukkan a szövegben. Érdekesek a pozsonyi garabonciást, a lézengő rittert megidéző történetek is. Különös figyelmet érdemel a szövegek egymásra és egymásba épülése. Ugyancsak izgalmas vállalkozás a „Ballada a művészet hatalmáról, vagyis megváltó balzsam” című mű is, amely egy Tabi László-ötlet kifordítása, példázattá emelése. A szövegben aktuálpolitikai utalások is előfordulnak. Ezek ma talán még furán hatnak, ám 20-30 év múlva mindez már történelem lesz, és az olvasó is múltbeli elemként tekint majd rá. Pósa Zoltán – aki köztudottan az üzenetet hordozó, filozofikus irodalom híve –, ezúttal is egy tanulságokkal szolgáló, iránymutató történetekkel teletűzdelt, sokszínű és olvasmányos könyvvel lepte meg olvasótáborát. (Pósa Zoltán: Az ezerkettedik, avagy az első éjszaka [Coldwell Art Kiadó, Budapest – 2019])

Partium

135

Unitárius szemmel Támba Renátó

Úrvacsora Az egyházi élet legjelentősebb ünnepe a húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. Jézust pénteken keresztre feszítettek a latrok között, megváltva ezáltal az emberiséget egész bűnétől, de a harmadik napon feltámadt. Jézus tehát legyőzte a halált, úgy, ahogyan tavasszal a természet föltámad tetszhalálából. Jézus feltámadása a szellem és az életerő megújulásának ünnepének is tekinthető kiterjesztve a keresztény szimbolikát az egyetemesebb érvényű jelentések tartományára. Húsvét napjáig negyven napig a hívők böjtöt tartanak, vagyis nem vesznek magukhoz semmilyen húsételt, emlékeztetve Jézus negyven napig tartó önmegtartóztatási gyakorlatára; a húsvét a magyar nyelvben egyébként pontosan arról kapta nevét, hogy ez az első nap, amikor újra magunkhoz vehetjük a húst. Húsvét napján szokás úrvacsorát venni, ami pedig nem másból áll, mint a Krisztus testét szimbolizáló kenyérből és az Ő vérét jelképező borból. A kenyér helyett szerepelhet ostya, néhol még torta is, a bor pedig alapvetően vörösbor. Az úrvacsora jelenségkörével számos művészeti alkotás foglalkozik, gondolva itt például Ingmar Bergman 1963-ban készült Úrvacsora c. filmjére vagy Csók István Úrvacsora c. olajfestményére, mely az „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” címet is viseli (1890). Jelen írásban e kép rövid bemutatására teszek kísérletet, miközben érzékeltetni kívánom azt, hogy miféleképpen került át a téma a cselekményes-anekdotikus népi életképfestészetbe, s hogyan épült be a hétköznapi és eszmetörténeti narratívába az Úrvacsora motívuma. Csók István igen fiatalon festette ezt a képet, 1890-ben, 25 évesen, s a Szénagyűjtőkkel együtt került kiállításra a Műcsarnok téli tárlatán még ez évben. Csók pusztaegresi parasztlányokat festett meg ezen a képen, amint az Úrvacsorához járulnak, nagy áhítattal merülve el az ünnep szakrális élményében. Faluhelyen igen jeles ünnepi eseménynek számított ez, mint azt mutatja a lányok és asszonyok kiöltözöttsége is. Csók páratlan színérzékkel vitte vászonra a jelenetet, a szín- és fényhatások elevensége, a reflexgazdagság teszi hitelessé, élővé a festményt, miközben a templombelső világosszürke, kopár falai között játszódó halk szavú jelenet szereplőit a visszafogottság, az alázatosság, a saját sors transzcendens alapon való elfogadásából fakadó egyszerű vallási áhítat hatja át. E típusok azonban hús-vér emberekké válnak a visszafogott, ám mégis gazdag színvilágú festményen, s e figurák nélkülözik a beállítás, keresettség minden szándékát. A mű teljesen földhözragadt jelenetet nyújt: az egyenletes fényelosztás és a lefokozott kolorit egyaránt a puritán erkölcsű falusi ember higgadt, racionális, józanészre apelláló felfogását juttatja kifejezésre, egyúttal – a mozgáselemek, a gesztusok révén – érzékeltetve a rituális jelenet bensőséges voltát is. A protestáns istentisztelet e meghitt pillanata ugyanakkor mégiscsak viszonylag prózaian került itt ábrázolásra, hiszen még a lelkész is háttal látható, s a kenyeret magukhoz vevők alakjait is csak jelzésszerűen mutatja be az alkotó. Az előtérben látható 136

Partium

két ﬁatal leány itt a főszereplő, akik már túl vannak a kenyér és bor vételén, s komoly, tiszta, friss arccal jelennek meg előttünk, kezükben zsebkendővel máris indulnak a helyükre. A leányok üde arca, az ablakokon át beszűrődő szórt fény mind-mind a vallásos élmény komolyságát hangsúlyozzák, s így válik e kép Wilhelm Leibl Imádkozó parasztasszonyok c. naturalista jelenetének párdarabjává, hiszen mindkét mű a hétköznapok színtelen valóságában helyez el egy mégis mély értelmű vallásos mozzanatot, melynek során az egyén közelebb kerülhet Jézushoz, illetve Istenhez. Csók István tehát egyszerű, de érthető nyelven volt képes ábrázolni a falusi társadalom egyik legmélyebb jelentésű vallási eseményét. Hiszen az úrvacsora-vétel a vallási-erkölcsi megújulás, megtisztulás zálogának tekinthető, s általa az egyén úgy érezte, hogy szerves részévé válhat a Krisztus szenvedéséről és feltámadásáról szóló történetnek, illetve megerősödött saját hitközösségéhez tartozásának tudata is.

Csók István: „Ezt cselekedjétek az emlékezetemre!” (Úrvacsora). 1890. Olaj, vászon, 136,5x111 cm. MNG A kép forráshelye: Száz szép kép. https://mek.oszk.hu/03200/03290/html/elemzes.htm [2021.02.15.]

Partium

137

Ádám L. A ila

Heltai Gáspár Háló fordítása (1570) a „Sanctae Inquisitionis Hispanicae Artes” (1567) 1 új (latin-angol) kritikai kiadása (2018) tükrében

138

Partium

139

140

Partium

141

142

Partium

143

144

Partium

145

146

Partium

147

148

Partium

149

150

Partium

151

152

Partium

1. táblázat A Háló és az Artes tartalmi és szerkezeti eltérései Háló Consalvius Reginaldus által iratott és kiadott ANNO DOMINI 1570

SANCTAE INQUISITIONIS HISPANICEA ARTES Reginaldus Consalvius Montanus, Heidelberg, 1567

[Ajánlás: Antitrinitárius teológia]

The Preface

ELSŐ RÉSZE Az ördeg hálójáról... [Elöljáró beszéd: Segesvári hitvita] MÁSODIK RÉSZ [I.]II.-XII.

Part 1. Certain Devices of the Holy inquistion of Spain [1.1-1.12.]

XIII. RÉSZ Az példákból, melyekből meglátszik,…

Part 2. Certain Special Examples by Which One May…

XIV. RÉSZ Külön jeles emberektől és mártíromokról,…

Part 3. Testaments of Certain Pious Martyrs…

Bevezetés I. Pontius János Légionei II. Gonsalvus János, egy prédikátor III.[Négy asszony Sevillából]

Introduction [3.1.] Don Juan Pance de Leon [3.2.] Juan Gonsález, a Preacher [3.3.] Four Woman of Seville, Isabel de Baena, Maria de Vírués, Maria de Corneo, Maria de Bohóqeuz [3.4.] Hernando de San Juan [3.5.] Julián Hernandez [3.6.] Juan de Leon, a Monk of the Monastery of San Isodoro of Seville [3.7.] Franciska de Chaves [3.8.] Cristobal de Losoda, Phisician [3.9.] Cristobal Arellano [3.10.] Garcia Arias, called of maestro Blanco [3.11.] Doctor Juan Gil, Preacher in the Cathedral of Seville [3.12.] Doctor Constantino de la Fuente teaching Canon of the Cathedral of Seville

IV. A Szent Jánosi Ferdinánd V. Júliai Ferdinánd VI. Legionei János, a Szent Isodorus szörzetbeli barát VII. Czavesia Franciska VII. Losoda Kristóf, orvos IX. Arellaniai Kristóf X. [Doktor Egyed János, kanonok, sevillai székesegyház]

VÉGEZŐ BESZÉD 1

A dőlt (kurzív) a kihagyott, beiktatott vagy áthelyezett fejezeteket, míg a vastag szedés az egyezőket mutatja. Részletes magyarázat a szövegben.

Partium

153

Albe -Nagy Ákos István

Kislányomnak a magyar szabadság ünnepének hajnalán Tente baba. Tente. Csitt, kicsi kincsem. Aludj vissza. Korán van még. A hajnal fényei még alig pislákolnak. Aludjál nyugodtan, csöppnyi szerelmem. Apa itt van, nincs mitől félned. Tessék, itt a cumid is. Úgy, ügyesen. Hunyd le a szemedet. Álmodj még valami szépet. Ahogyan száz évekkel ezelőtt e nap hajnalán álmodtak valami szépet a szabadságról ifjú vérű titánok és ősz öreg bölcsek nyugtalan éjszakák után. Álmodj szívem te is bátran, merészet és nagyot, mert a te álmod lesz az eljövendő korok valósága. Ahogyan az egykoriaké lett a miénk. Mert mit kívánt egykor a Magyar Nemzet? Hogy legyen béke, szabadság és egyetértés. És hála nekik, ma szabadon gőgicsélve ünnepelheted e szent, hármas áldást. Nem is tudod, hogy milyen nagy ajándék ez angyalom. A béke. Hogy most nyugodtan visszacsukhatod a szemedet, és alhatsz még egy órácskát. És nem kell egy szakadt rongyba pólyálva anyád ölében menekülnöd ágyúk, puskák, vészriadók fülsüketítő zajától. Hogy nem kell menekülnöd kiéhezett, kegyetlen katonák vérszomja elől. Hogy anyád melléből boldogan szívhatod bármely órában a meleg tejecskét, és nem kell meddő melleken lógva, hidegtől kililult, didergő ajkacskákkal kivárni a hátralevő még kitudja hány ínséges napot, hónapot, tán évet. Istenem, de szerencsés vagy te, szentem. Aludj hát békésen, anya meg apa, s a te boldog jövődet szőve álmaidban. Magyar megnyugvás: ez a Magyar Békesség. Lám, most görbül a szád széle. Tán valami rosszat mondtam volna? Vagy biztos rosszat álmodsz. Tán neked is fáj a sok békétlenség szerte a világban. Vagy a génjeidbe ivódott már a mindent átható rettegés? Ne sírj bóbitám. Itt biztonságban vagy. Apa itt van. A sötétben is itt van veled. És itt is lesz, amíg csak akarod. Engem nem vesznek el tőled, mint azt a tízezer, százezer és millió apát, akik csatasorokban meneteltek a halálba. Mert bizony, hogy voltak ilyen gyermekek és csecsemők. Akik mellől elvették apát meg anyát, akik fölül elvették a tetőt s az atyai áldást, s akik alól kihúzták a bölcsőt s a földet. A jó, porhanyós, termő anyaföldet. Gyerekek, akiktől elvettek mindent! Akiknek csak rettegés maradt és feneketlen sötétség. Akiknek nem volt biztonságuk, mint neked, mert csak bizonytalanságuk volt. És nem volt békéjük, mint neked, mert csak békétlenségük volt. És nem voltak álmaik, mert csak álmatlanságuk volt. S amikor ezt neked mesélem, nem egy-két családról és gyermekről mesélem ezt. Hanem egy egész gyermeknemzedékről. Egy egész nemzet gyermekeiről. Ám Istennek hála, ezek a gyermekek és csecsemők is felnőttek, ahogy remélhetőleg te is felnősz majd egyszer, és nekik is lettek új gyermekeik és csecsemőik. Utódok, akik megörökölték apáik fájdalmát és veszteségeiket. S szállt az örökség nemzetékről nemzedékre. S szállt ez énrám s terád is kicsi kincsem. Ezért lett az ő fájdalmuk a miénk is egyben. Mert mi is ebből a fájdalomból születtünk és ebből táplálkoztunk, hogy most az ő fájdalmaikat örömre válthassuk újdonsült életünkben. Ezt nem felejthetjük el soha, szerelmem. S már is mosolyogsz?Apán mosolyogsz tán? Vagy mért virult ki arcocskád?Azt gon154

Partium

dolod, mi, hogy ez butaság? Pedig nem butaság, életem. Valamikor apa is gondolt butaságokat. Például azt gondolta egyszer, és azt merte mondani, hogy Trianon csak egy mese, egy mítosz. Azt gondolta, és azt merte mondani, hogy Trianon nem fájhat és nem is gyászolható. Bizony-bizony apa mondott ilyet egyszer. De csak egyszer. Aztán rájött, hogy tévedett, de akkor már késő volt. Sok érzékeny ember lelkébe taposott szavaival, akikre azelőtt nem gondolt. Nem gondolt azokra, akiknek nagyapját vagy nagyanyját elszakították a családtól. Nem gondolt azokra, akiknek ősei ínséges időket éltek, mert elvesztették otthonukat, munkájukat, s nem hagyhattak örökségül semmit, csak a kiszolgáltatottság iszonyát és saját kétségbeesésüket. Apa nem gondolt azokra, akiknek szülei árván nőttek fel szabadságharcok, világégések, diktatórikus vasöklök és egyéb durva atrocitások miatt, s ezáltal maguk is elhidegültek gyermeküktől. És apa nem gondolt azokra sem, akik el sem tudták gyászolni mindezt – veszteségeiket, traumáikat, szeretteiket, mert egy negyven-ötven évig tartó hatalmi rendszer azon ügyködött, hogy elnémítsa gyászuk fájdalmát és kilúgozza könnyekkel teli emlékezetüket. Apa nem gondolt ezekre a lelkekre és emberekre. De most már gondol őrájuk. Itt a te kiságyad mellett is őrájuk gondol. És bocsánatot kér, hogy az ő gyászoló lelkük megengesztelődjék. Apa a következő fontos dolgot tanulta, és azért mondja mindezt el neked e derengő hajnalon, hogy te is okulj belőle, kislányom, ha majd egyszer nagy leszel. Jegyezd meg: mások fájdalma a mi fájdalmunk is. Mások öröme a mi örömünk is. És nekünk osztoznunk kell egymással. Magyar együttérzés: ez a Magyar Egyetértés. Ám van valami, amitől nagyon féltelek, édes csillagom. Bár furcsa most ezt kimondanom, de tán most még kimondhatom, mert úgy sem érted egyetlen szavamat sem. Egytől nagyon féltelek. Attól az egytől, amelyért őseink tán a legtöbbet, s a legádázabbul küzdöttek – milyen abszurd is ez… A szabadság, kedvesem. Ez az ezerarcú, se eleje se vége, féktelen és formátlan, kívánatos, de csalóka szabadság az, amitől óvnálak. Ezért az ideáért harcoltak őseink foggal-körömmel. Te persze végképp nem tudod, hogy ez milyen lehetett. Hiszen még fogad sincs. Nekik viszont ezért az egy csodáért vásott el mind a harminckettő. A Magyar Szabadságért. És a megszerzéséhez nem volt elegendő csupán a negyvennyolcasok harca. Közel százötven év szabadságharcát kellett megvívni, hogy végre te és én szabadok legyünk. Hogy te és én ma szabadon dönthessünk, dolgozzunk, éljünk és szeressünk. Hát itt van. Megkaptuk. Most itt fúj a Magyar Rónán a Magyar Szabadság szele. De egyáltalán nem olyan, amilyennek azt elképzeltük. Mert ez a távolból könnyű, nyári hűs szellőnek tűnő szabadság, közelről egy mindent felborító, magába szívó forgószél káosztölcsérje. És nekünk most azon kell dolgozunk, hogy valahogy megszelídítsük, befogjuk ezt a vad szelet. A szabadság szelét. Mert félő, hogy az ember, vagyis te és én, apa és lánya áldozatául esünk a viharnak. Nem tudunk mit kezdeni ezzel az óriási szabadsággal, és minden eddigi értékünkkel és kincsünkkel együtt magába ránt ez az ország-világot felőrlő, fenevad tölcsér, míg végül a Magyar Szabadságból csak egy kis gyarmatra szabottság marad. Mert a szabadság könnyen lesz szabadosság. És ahol mindent szabad, ott semmi sem marad. Mert a szabadság fellazít minden kötőszövetet és szétbomlaszt minden erős szövetséget. Felold, elhomályosít és relativizál minden tiszta határt. S ebben a puha, lagymatag és képlékeny szabadságmasszában elkeveredik majd minden olyan érték, amelyben mindaddig szilárdan hittünk. A szabadság tehát nem lehet szabadosság. Nem lehet könnyelműség. Nem lehet „ahogy esik úgy puffan” életérzés. A szabadság egy olyan egyetemes és természetes

Partium

155

alapvető emberi jog, amely ugyanakkor felelősség is. A szabad sajtó, például, nem jelentheti azt, hogy bármit írhatunk nyilvánosan. Mert minden szavunknak súlya van a jövőnkre nézve. Ezt most már apa is megtanulta. A szabad választás nem jelentheti azt, hogy bárhogy dönthetünk, mert döntéseinknek súlya van a jövőnkre nézve. És a Magyar Szabadság sem jelenthet „magyarán: azt csinálok, amit én akarok” hozzáállást, mert Magyarságtudatunknak súlya van a jövőnkre nézve. Aki pedig nem kamatoztatja azt, amije adatott, attól még az is elvétetik, amije van. Tehát magyar felelősség: ez a Magyar Szabadság. Mindezt azonban nem tudom, picim, hogy meg tudom-e neked tanítani kellőképpen az évek során. Mert apát is néha megcsapják, és becsapják ennek a színes világnak a furcsa és érdekes, bódító szelei. Mert ma talán sokkal nehezebb megállni az őrhelyeinken, amikor minden út és lehetőség adva van, hogy elcsatangoljunk. Nem könnyű ez kincsem. De ma éppen ezért fontos, hogy itt üljek a szobádban hajnalok-hajnalán, s virradásig elmeséljem mindezt neked. Hogy újra és újra emlékezzünk és emlékeztessünk, hogy mennyi vér és verejték folyt le a Dunán, Olton és Tiszán, hogy te most itt aludd csöndesen álmodat. És ha majd egyszer felébredsz, és megszólalni támad kedved, akkor magyarul szólhass meg: békében, egyetértésben, szabadon. Becsüld meg ezt Lányom. Becsüljük ezt meg!

Tóparti randevú 156

Partium

Felhős Szabolcs

Szoboravatás Idén nyáron az Unitárius Alkotók Társaságra arra készül, hogy felavatja a kocsordi unitárius központot, s a Balázs Ferenc-mellszobor templom mögött elhelyezett másolatát, amelynek eredetijét már korábban felavattak a lakiteleki Panthenonban, továbbá a nyári rendezvény keretein belül átadásra kerül majd egy művészeti különdíj Oláh András költő, a Partium főszerkesztője részére. A rendezvényhez terv szerint szeretetvendégség is kapcsolódni fog. Az eredeti mellszobor Szabó Imreﬁa Béla alkotása, s 2008. április 26-án került felállításra a Lakiteleki Népfőiskolán. Az akkori ünnepségen elhangzott többek közt Gálfalvy György megemlékezése a mészkői unitárius lelkészről és Dr. Rezi Elek teológiai tanár előadása Balázs Ferenc hit- és életszemléletéről. Beszédet mondott továbbá Rázmány Csaba és Lezsák Sándor is, illetve Bagi Ferenc plébános és Szabó Tamás lakiteleki református lelkész szentelte fel és áldozta meg a szobrot. A ﬁatalon elhunyt lelkész bronz büsztjét Szabó Árpád, az Erdélyi, Rázmány Csaba a Magyarországi Unitárius Egyház püspöke és Lezsák Sándor, az Országgyűlés elnöke leplezte le.Az esemény résztvevői egy jódarab alabástromot helyeztek el a szobor talapzata előtt. A lakiteleki szobor talapzatán az alábbi szöveg áll: „Balázs Ferenc unitárius lelkész, író, népművelő 1901. október 24-én született Kolozsváron. Az Unitárius Kollégiumban érettségizett, teológiát végzett, majd egyházi ösztöndíjjal Angliában és az USÁ-ban tanult. Hazatérése előtt járt Japánban, Singapurban, Burmában, Irakban, Konstantinápolyban, Indiában. Eljutott Kőrösi Csoma Sándor sírjához, több napot töltött Ghandinál és Rabindranath Tagorénál. 1930-ban Torda közelében, Mészkőn vállalt lelkészi állást. Itt kötött házasságot az amerikai egyetemen megismert „vikingek lányával”, Christine Frederiksennel. Balázs Ferenc azAranyos menti faluban, Mészkőn eltöltött hét esztendő alatt próbálta meg ál-

Szabó Imreﬁa Béla: Balázs Ferenc mellszobra

Partium

157

mait megvalósítani. Templomot épít, orgonát vásárol, iskolát és lelkészi lakást bővít. Vidékfejlesztő szövetkezet alapít, dalárdát és színjátszó csoportot irányít, dán mintára népfőiskolát szervez. Íróként részt vesz a marosvécsi Helikon Találkozókon. Sikerek és kudarcok jellemzik közösséget formáló küzdelmét. 1937. május 22-én halt meg, korai halálát tüdőbetegség okozta. Az erdélyi írótársak nevében Tamási Áron búcsúztatta. Művei: Mesefolyam (1922), Bejárom a kerek világot (útirajz, 1929), Ifjúsági daloskönyv (1931), Kis hittan (1932), Aranyosszéki tervek (röpirat, 1933), Közérthető evangélium (1935), A rög alatt (emlékirat, 1936), Zöld árvíz (regény, 1936), Új ember vallása (1937).”

Kocsordi Unitárius Templom Több mint tíz éve tehát, hogy felavatták a lakiteleki Balázs Ferenc-szobrot, idén pedig Kocsordon kerül felavatásra annak másolata, összekötve a Balázs Ferenc művészeti díj átadásával Oláh András költő részére, aki maga is számottevő szerepet tölt be az unitárius szellemi és kulturális életben. Továbbá 2021 nyarán avatják fel a turisztikai célú látogató épület és kertet is.

158

Partium

Kopogtató Tarpai Zsóﬁa

Uram Látlak reggelente, felöltöztetsz. Szeretném, ha betöltenéd az utcát. Indulj el újra és a sarokról vedd észre, hogy hullik a hajam. Uram. Minden nap félhatkor kelek. Várok. Dohosak a falak, és csak egy fekete rádióm van. Semmi másom. Zörögnek a csontok. Hallgasd. Valaki sikít és nincs rajta cipő. A kő felsérti lábát, és belefúródik Nem imádkoztam az este. Azon gondolkodtam, hogy mikor? a húsába, eltöri ereit és más ízt ad vérének. Mikor öregedtél meg így? Uram. Mikor ért véget a háború? Uram.

Uram.

Énekelj nekem. Milyen hangja van az utolsó kenetnek. Hát az elmének? mikor valaki megőrül. Uram. Szeretem a köveidet. Nekem adod-e őket? Festek rájuk napot, csillagot, meg édesapámat. Aztán langyos vízben uram, megmosom lábad.

Partium

159

Beregszásznak Éjszaka van. Itthon vagyok. Fáradt volt a határ, most még átengedett. Pedig menekülő vagyok. Hazamenekülök. Sokan akarnak hazajönni. Egy buszmegállóra festett magyar zászló. Romokban mind a kettő. A megálló, ki tudja, hány nap múlva dől össze. S lesz törmelék, lesz por. Ott már nem fognak buszra várni. A pirosról lepattogott a festék. Fél feltűnőnek lenni. Elűzi magát a falról. Aztán lesz szilánk, lesz szemét a romok alatt. Ott már nem jelezhet hazamenekülő autóknak. Nem vennék észre a portól. Elszíneződik a vörös, vegyül a kosszal, természettel és mindazzal, mi elhullott azon az utcán.

Egy kóbor kutyának kiabálják: helyedre! Egynek mondja a száz. És van-e helye a kutyának, ha valaki nem fogadja be? Ismerem a templomtornyokat, a papok, lelkészek ruháját. Beszélek a temetőkkel, hajamban a sírok és elszáradt virágok. Préseltem rózsát, liliomot és gazt. Fontam koszorút és sértettem fel térdem kaviccsal. Megkeresztelkedtem a Vérke vízében. Emeltem keresztet a Kárpátok alatt. Voltam kígyó, mikor kihűlt a testem. És vártam, hogy eltapossanak. Van kertem, szárnyam és imádságom. Tükörképem az árnyékom fölött. Foszlik a kabátom széle, és jöjjön érte az, kinek a jövője törött. Kinyújtom a karom, gyertek, kapaszkodjatok. Kémleljük az eget. S ha madarak repülnek fölöttünk, egyet lehívunk és imádkozni együtt tanítjuk meg.

160

Partium

Besenyődi Judit

Névnapomkor Mosdass meg mint egy vándort, ha hosszú útról hazatér. Csavarj fehér plédbe, rajzolj világot, mely talán egyszer utolér. Fektess meleg öledbe, érezzem van még helyem valahol a világban. Költöztesd szívem csendedbe, hogy elhiggyem létezik ez a valóságban. Altass el és álmodd meg álmaim szebb lesz úgy a holnap. Reggel aztán ébreszd fel vágyaim Mert várhat még új nap. Őrizd babád, óvd mindenem, tudom megtart a te kezed, s ha ezekkel megvagy kedvesem Holnap előröl kezdheted.

Filep Gergő: Kilátásaink

Partium

161

Hírek Elhunyt Felhős Szabolcs (1943-2021)

2021. március 15-én elhunyt Felhős Szabolcs, a Partium folyóirat kiadója, szerkesztője

Felhős Szabolcs 1943. november 21-én született Karcagon. A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán és az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szerzett magyar-orosz szakos tanári diplomát. Nyugdíjazásáig Vásárosnaményi Rákóczi Ferenc Gimnázium és a Városi Könyvtár alkalmazottjaként dolgozott tanárként és könyvtárosként. Ebben a minőségében számtalan irodalmi rendezvényt, író-olvasó találkozót, könyvbemutatót szervezett. Hitéleti feladatait a beregi unitárius szórvány létrehozójaként és gondnokaként teljesítette. Arendszerváltás idején alapítója volt a Magyar Demokrata Fórum vásárosnaményi szervezetének, kezdeményezője és működtetője a Balázs Ferenc Népfőiskolának, a Kelet-magyarországi Szabadelvű Protestáns Körnek, a Partium Műhelynek és az UART-nak. 1994-től szerkesztője és kiadója a Partium irodalmi és művészeti folyóiratnak.

162

Partium

Sándor Szilárd

Elmaradt találkozásaink után Felhős Szabolcs és Dinnyés József emlékére Néma a betü, néma a hangjegy néma a mondat, néma a dallam, de mélyen visszhangzó csendben Isten szava mozdul halkan. Megragadni, megtagadni ezerszer is vallomásban hitet tenni dadogással de soha sem elszaladni. Párbeszédben élve élni fényes zeneszóban égni ritmust verni a világnak amire szavaink vigyáznak. Elmaradt találkozásaink után foltos marad lélekruhánk, kiszínezve szótlan versünk megint szegényebbek lettünk. Legyen áldott az emlékük a megöröklött remény vigasztalja szeretteit fényt gyújtson a gyász egén. Ámen Jobbágyfalva, 2021.

Partium

163

Elhunyt Farkas Árpád (1944-2021)

Február 7-én életének 77. évében súlyos betegség után elhunyt Farkas Árpád Kossuth-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a Háromszék napilap volt főszerkesztője.

Farkas Árpád 1944. április 3-án született Siménfalván. Általános és középiskoláit Székelyudvarhelyen, egyetemi tanulmányait pedig Kolozsvárott (a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar szakán) végezte. 1963-tól tagja volt a kolozsvári Gaál Gábor Körnek, írásai megjelentek az Utunkban, a Korunkban és az Ifjúmunkásban. 1967-ben szerepel a Vitorla-ének című, ﬁatalokat bemutató antológiában. 1968-ig Vajnafalván tanított, 1968-tól Sepsiszentgyörgyön élt, a Megyei Tükör munkatársaként dolgozott. 1968-ban jelent meg első kötete, a Másnapos ének, de számos antológiában is szerepelt. 1971-től a marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztőségének lett tagja. Egyre több önálló kötete lát napvilágot (versek, publicisztikai írások, gyermekeknek szánt munkák). 1990-től a Látó című folyóirat szerkesztője, majd 1993-tól 2010-es nyugdíjba vonulásáig Háromszék főszerkesztője. Írásaiból átsüt a transzszilván világlátás, a nemzetféltés. Műveiben – Sütő András szavait időzve – „drámai módon ábrázolta az erdélyi magyartalanítás néma rettenetét”. Farkas Árpád munkásságát számos díjjal ismerték el, többek között már 1985-ben megkapta a Román Írószövetség prózadíját, 1993-ban a József Attila-díjat, 2002ben a Balassi Emlékkardot. 2016-ban a Magyarország Babérkoszorúja-díjjal tüntették ki, 2018-ban Kossuth-díjat kapott, 2019-ben Sepsiszentgyörgy önkormányzata Pro Urbe-díjban részesítette.

164

Partium

Elhunyt Budaházi István költő, népművelő, könyvtáros (1951-2021) Budaházi István egy mátészalkai könyvbemutatón (2016)

Budaházi István Mérkvállajon született 1951. március 11-én. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában, a középiskolát Mátészalkán végezte. Volt segédmunkás, raktáros, majd a Bessenyei György Tanárképző Főiskola történelem-népművelés szakán szerzett diplomát. Ezt követően több szatmárvidéki településen dolgozott népművelőként, könyvtárosként. Verseivel először egy tehetségkutató pályázaton hívta fel magára a ﬁgyelmet. A Napjainkban Serfőző Simon mutatta be. De szerepelt az Alföld, a Kortárs, a Partium, a Polísz, Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle és a Kincskereső hasábjain is. Első önálló kötete „Hozzon jó hírt a szél” címmel jelent meg (Nyíregyháza, 1985). 1993-ban költözött a megyeszékhelyre, és az induló Új Kelet című napilap munkatársa lett. Tagja volt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületnek és a Váci Mihály Irodalmi Körnek. Tíz önálló kötete jelent meg – köztük több gyermekeknek szánt kiadvány is. Emellett tucatnyi antológiában is megtalálhatók írásai. Amikor 2016-ban napvilágot látott Az utolsó évszak hangjai című válogatott és új verseket tartalmazó gyűjteménye, úgy nyilatkozott, hogy már nem akar több verset írni, mert ebben a kötetben mindent elmondott, ami még elmondható. Mindennek ellenére 2020-ban „Újra szól a hívogató” címmel megjelent egy gyermekekhez szóló verseket és meséket tartalmazó válogatása, ami azt jelezte, van még mondanivalója a világ számára.

Partium

165

Kossuth-díjat kapott Vári Fábián László

Nemzeti ünnepünk, március 15-e alkalmából Áder János köztársasági elnök Kossuth-díjat adományozott Vári Fábián László költőnek a Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során megalkotott, a kárpátaljai magyarság nemzettudatát erősítő művei, szenvedélyes hangvételű, gazdag képi és formavilágú lírai alkotásai, kordokumentumként is szolgáló, egyszerre drámai és humoros, önéletrajzi ihletettségű regényei, valamint sokoldalú néprajzi gyűjtői, műfordítói és irodalomszervezői tevékenysége elismeréseként. A jelenleg is Kárpátalján élő költő, műfordító és néprajzkutató 1951. március 16án született az Ugocsa megyei (jelenleg Nagyszőlősi járás) Tiszaújlakon. A nagyszőlősi magyar középiskolában érettségizett 1968-ban, majd magyar nyelv és irodalom szakra járt az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára. Egyetemistaként tagja volt a Kovács Vilmos szellemi irányítása alatt működő Forrás Stúdiónak, és később bekapcsolódott az első kárpátaljai magyar polgárjogi mozgalomba. 1978-ban diplomázott. A mezővári középiskolában magyar nyelvet és irodalmat tanított 1976-tól 1997-ig, később a beregszászi magyar főiskola tanára lett. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alapító tagja, 1992 és 1996 között a szövetség egyik alelnöke volt. A Magyar Írószövetségnek 2001 óta választmányi, 2007-től elnökségi tagja. Jelenleg a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának és az Együtt folyóirat szerkesztőbizottságának az elnöke.

166

Partium

Nagy Zsuka az idei Bella István-díjas

Nagy Zsuka A Magyar Kultúra Napja alkalmából 2021. január 21-én átadták a Bella Istvándíjat, melyet ezúttal Nagy Zsuka nyíregyházi költő vehetett át a Polgárok Háza közgyűlési termében. A díjat az egykor Érden élő Bella István (1940–2006) Kossuth-díjas költőről nevezték el. Alapítói: a Magyar Írószövetség és Érd Megyei Jogú Város Önkormányzata. A Bella István-díjat az a költő kaphatja meg, aki munkásságában kötődik a nemzeti irodalom értékes hagyományaihoz (Bella István életművének szellemiségéhez is); a költői, műfordítói pályán már eredményeket ért el és a ﬁatal vagy a középnemzedékhez tartozik.

Partium

167

Iancu Laura költő vehette át a Ratkó József-díjat (Csutkai Csaba felvétele)

168

169