eXcessica publishing
A Modern Wicked Fairy Tale: Pied Piper © 2019 by Selena Kitt
All rights reserved under the International and Pan-American Copyright Conventions. No part of this book may be reproduced or transmitted in any form or by any means, electronic or mechanical, including photocopying, recording, or by any information storage and retrieval system, without permission in writing from the publisher.
This is a work of fiction. Names, places, characters and incidents are either the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to any actual persons, living or dead, organizations, events or locales is entirely coincidental. All sexually active characters in this work are 18 years of age or older.
This book is for sale to ADULT AUDIENCES ONLY. It contains substantial sexually explicit scenes and graphic language which may be considered offensive by some readers. Please store your files where they cannot be access by minors.
Excessica LLC 486 S. Ripley #164 Alpena, MI 49707
To order additional copies of this book, contact: books@excessica.com www.excessica.com
Cover design © 2012 Willsin Rowe First Edition 2015
Warning: the unauthorized reproduction or distribution of this copyrighted work is illegal. Criminal copyright infringement, including
infringement without monetary gain, is investigated by the FBI and is punishable by up to 5 years in prison and a fine of $250,000.
INTRODUCING MODERN WICKED FAIRY TALES THE NEW COLLECTION
Start now with BLUEBEARD, PINOCCHIO, PETER AND THE WOLF & THE FROG PRINCE
COMING SOON! ALADDIN PIED PIPER RUMPLESTILTSKIN
BLUEBEARD
In this modern version of the fairy tale classic, who wouldn’t want to marry a rock star?
That’s what Petra told herself when she agreed to fly from Minsk to Los Angeles—a mail-order bride to the lead singer of Bluebeard, one of the most popular American rock bands of the twentieth century. The question really was—why would a rock star want to marry her? Find out in this modern take on the Bluebeard fairy tale by Selena Kitt!
Warnings: This title contains elements of BDSM including domination, submission and spanking. It also makes mention of sex, drugs, rock and roll, masturbation, German philosophers, Hindu goddesses, and an incorrigible pug dog who likes to steal things, including your heart!
Cheryl, Manic Readers Reviews, 4/5 Stars!
“...[A] really spicy read. I have read several books by Ms. Kitt, and they are always good. Warning, if you wear eyeglasses, you may want to keep a rag handy to wipe off the fog you will get from reading this book... [The characters] were smoking together. This book will have you looking at fairy tales in a whole new light.”
PINOCCHIO
In this modern version of the fairy tale classic Pinocchio, marine Levi Woodyer—known as “Woody” to his special ops team—is on a medical discharge, a man with a haunted past, a painful present and an uncertain future.
His father watches, powerless to help his son, as Levi slips further between the cracks, and troubled Levi doesn’t seem to be too interested in helping himself. But when his father’s simple bribe finally gets Levi out of the house to a physical therapy appointment, his encounter with former high
school sweetheart, Linnea Fey, just might put him on the path to wholeness again.
PETER AND THE WOLF
In this modern version of the fairy tale classic, Peter and the Wolf, Pete Hunter is a cop determined to punish the men who killed his father. But the Russian mob is a fierce adversary, and their roots in the community run deep. Even Pete’s long-time partner, Konstantin, who left the Demitrovic Bratva years ago to join the force, can’t seem to shake their hold on him.
When the mob orders a hit on Konstantin, Pete not only has to protect his partner from the Russian mafia’s best hitman, The Wolf, he also finds himself falling for the woman they used as bait— Konstantin’s beautiful, young niece, Natalia.
Pete and Natalia quickly discover they have far more in common than they realized—including the fact that they’re falling head over heels for each other. But there isn’t much time because The Wolf is at the door, and Pete Hunter may be the only one who can save them all.
THE FROG PRINCE
In this modern version of the fairy tale classic, The Frog Prince, heiress Darcy Haverford and ex-military beach bum Daniel Colvin find themselves shipwrecked on a desert island together.
Daniel may have the skills to keep them alive—but after living alone with Darcy for a week, he’s not sure he has the patience to keep from wringing her spoiled neck.
But the longer they spend together, the hotter it gets on the island, until the friction between the two of them rises to a fever pitch.
What neither of them knows is that a storm is coming, and the key to their survival may be both discipline andsurrender.
Selenaloveshearingfromreaders! ~| Books | Newsletter | Facebook | Twitter | Blog |~
Get ALL SIX of Selena Kitt’s FREE READS by joining her mailing list!
GETTHESEFREEREADS
ATwistedBard’sTale Hannah’sChoice SiblingLust:IntheBarn Connections Taken
PLUS EXCLUSIVE to Newsletter Subscribers:
BySelenaKitt
High school senior, Moxie, agrees to be moral support for her friend, Patches, who is totally enamored with a college boy, so she
MOXIE
says yes to a double date, even though she has to lie to her parents to do it.
But Moxie wasn’t counting on lying about her age to get into an x-rated movie, and she definitely wasn’t counting on her date’s Roman hands and Russian fingers, or the fact that the pants she’s borrowed from Patches are several sizes too small.
By the end of the night, Moxie finds herself in far more trouble than she bargained for!
BOOK DESCRIPTION
In this Modern Wicked Fairy Tale, Dr. William Pfeiffer is a brilliant researcher who’s never met a problem he couldn’t solve—or a woman who didn’t want to make him hers.
Haley is a single mother struggling to make ends meet as a waitress who quits her job to seek Dr. Pfeiffer out on behalf of her daughter, Piper.
Because Will is doing the final round of testing of his experimental device that allows the deaf to hear again.
And Haley would do anything to help her little girl.
But for the first time, Will encounters several problems he can’t solve.
His boss, Dr. Ratte, is pushing him to get the device to market at an alarmingly rapid rate.
Will has also developed feelings for the strong, beautiful young woman who has come to him for help.
But her daughter is in his study and it’s an enormous conflict of interest.
And just when he thinks he can’t handle another perplexing conundrum, children in the study are slipping into mysterious comas…
By Selena Kitt
Get ALL SIX of Selena Kitt’s FREE READS by joining her mailing list!
Chapter 1
“Dr. Pfeiffer! Lynn Taylor from CNN. Is it true that you got the idea for the ‘Music to My Ears Device,’ or M-TiME, as you call it, on safari in Africa?” The reporter gestured to one of the large diagrams behind Dr. Pfeiffer detailing the new device which could be inserted in the ear like a hearing aid.
“Actually, yes.” Dr. William Pfeiffer nodded in agreement, a sheepish smile spreading over his face as the crowd murmured their disbelief.
He supposed it did sound strange, but truth was often stranger than fiction. He enjoyed their confusion and amusement for a moment, reaching for the bottle of water on the podium and taking a swig. The conference room was jammed with reporters and photographers jostling each other for space. It was standing room only. An ASL reporter stood beside his podium signing for the deaf community, which was well-represented in the audience.
Will adjusted his glasses, cleared his throat, and did his best to make the connection for the media between his safari in Africa and the device he was hoping to test with Hamlen Laboratories that would help the deaf hear again.
“Well, I was actually on safari in Africa, and I had an interesting safari guide—a twelve-year-old boy who knew the territory like the back of his hand—who was completely deaf. Except, he had discovered a certain roar the lions made that allowed him to hear sound.”
Another murmur of disbelief from the crowd. Will’s sheepish smile grew wider and he shrugged.
“I know how it sounds. But it really is true. He said that he’d stopped being a safari guide for a year after he became deaf, but once he discovered his little trick, he kept this sound looped on an iPod and it allowed him to hear again. As you can imagine, being completely deaf out on the savannah as a safari guide would be extremely dangerous.”
The crowd erupted with light laughter.
“So, naturally, given my background, I was fascinated by this phenomenon. I began studying the role of neuroplasticity in the vocalization of lions. In the same way marine biologists study the sounds made by whales. And thanks to my safari guide friend, I was able to isolate the phenomenon. I determined there is a subsonic and supersonic harmonic within the roar of these lions that activated the safari guide’s speaking and hearing related neurology.”
“I’m sorry, Dr. Pfeiffer, but that’s the most ridiculous thing I’ve ever heard.” Lynn from CNN wasn’t having it.
“I understand.” Will pursed his lips and nodded again.
He knew how it sounded. He’d hoped to keep the origin of his invention a secret just for that reason, but the project head at Hamlen Laboratories, Dr. Andreas Ratte, had been so enamored with the story, he couldn’t refrain from telling it like it was his own.
“But I promise you, the science backs up my claim,” Will continued. “From our testing so far, it appears the harmonics are different for each individual. But we are able to isolate those harmonics and when we calibrate the device, it can help develop new neural pathways that bypass the damaged neural paths. Our studies show that the development of these new pathways can be done more easily in children, like my safari-guide friend. Of course, the neural pathways of adults are more complex and tend to be more fixed. But we hope it can be done in adults as well.”
“Dr. Pfeiffer! Dr. Pfeiffer!” The crowd erupted again, seeking his attention, questions at the ready. Will pointed to a short blonde woman who was practically invisible amongst the taller reporters.
“Thank you, Dr. Pfeiffer. Nigel Sheffield from the BBC. Can you give us some idea of the time frame about bringing a related product to market?”
“Oh, I can answer that question best for you.” Dr. Ratte, who was standing by with the rest of Will’s team, stepped up to the podium, pushing Will out of the way.
Will didn’t argue. Ratte was his boss, after all. The thin-lipped man adjusted the microphone for his shorter stature, speaking confidently to the press. He somehow always had a shrewd look on
his face, like he was constantly keeping a secret. He ran a hand through his hair, slicked-back and black, practically preening.
Will joined his team, standing aside to let Ratte lead. He didn’t like being in the spotlight. The place he shined was in the lab. That was his home. Research was his passion. He’d spent so much time in the lab these past five years, his fat, orange tabby cat, Galileo, hardly recognized him. And his grandmother, who still worried that calling New York from Minnesota would cost her long distance on her cell phone, complained he never called her back, and when was he going to meet a girl and settle down and maybe give her a greatgrandchild or two?
But Will didn’t have time for anything else. Hamlen Laboratories had given him the opportunity to develop something that might help deaf children and maybe even adults.
IjustwishMichaelcouldhavebenefittedfrommywork.
It was his one regret. His brother, Michael, had been born deaf. He had been a pure joy to be around. Michael was ten years younger than Will, and the younger boy had idolized his older brother. They had learned to sign together. Michael was bright and had a delightful sense of humor.
But Michael also had cystic fibrosis. He’d struggled to breathe his entire life, spending much of it on oxygen. When Will was twenty and Michael just ten, his younger brother had caught pneumonia. The doctors hadn’t been able to do anything for him and his brother had died.
It was a long time ago now, but he didn’t think he’d ever really gotten over it.
Dr. Ratte continued to answer questions, enjoying the spotlight, and Dr. Pfeiffer let him, even when the questions began to veer into Will’s lane. Thinking about his brother had him thrown off and he was a little emotional. It was better not to have to talk to a crowd full of people.
Before he knew it, the press conference was over, and he was glad to make his escape amidst handshakes and congratulations.
Chapter 2
“Fully funded.” Dr. Ratte looked a little too smug for Will’s taste but he, too, was glad they had gotten the funding they needed. “We can probably go to market within the year!”
“Perhaps.” Will took a drink from his plastic cup, glancing around at the kids and families eating and drinking at Hamlen Laboratories’ expense. Will was surprised Dr. Ratte had decided to have such a large launch party to celebrate, inviting all the Hamlen employees and their families to a company picnic featuring clowns, magicians, jugglers and even mimes. The man was normally a skinflint, but he was clearly gleeful about the success of Will’s device.
“No doubt.” Ratte wrinkled his nose in distaste at Will’s hesitation. He looked genuinely like his namesake. Will almost expected the man to have a tail hidden under his dark gray suit. It was a ridiculous thought that made him smile.
Ratte took that as acquiescence and smiled back. “We’re going to make a billion dollars.”
“And help a lot of people.” Will made a point of reminding the man of the real reason that Will had developed the device in the first place.
His gaze fell to a little blonde girl signing to an older darkhaired boy. Will was fluent in sign language and saw the little girl was asking him to come play in the enormous bouncy house Ratte had rented for the occasion. The boy shook his head, speaking to her instead of signing. The little girl’s shoulders slumped.
She was the reason he did what he did, he thought. Kids like her. Kids like his brother, Michael. What a miracle it would be to give her the gift of hearing.
“Of course, of course.” Ratte agreed with a perfunctory wave of his hand. The man glimpsed someone across the courtyard, and he acknowledged him with a nod. Will saw that it was Dr. Wesler, the president on the board of Hamlen, and knew what was coming next.
“Would you excuse me, Dr. Pfeiffer?”
“Certainly.” Will nodded, watching Ratte scuttle over to suck up to Wesler.
He saw that the little girl had gotten herself an ice cream cone and was licking around and around the chocolate surface, unmindful of the mess she was making all over her face, the melting ice cream dripping down the cone onto her hands. He looked around, wondering who she might belong to.
There were plenty of families signing and lip-reading in the crowd. Most of Hamlen’s work involved the health of the hearing impaired. It was the primary reason he’d taken a job here right out of medical school. Like Will, many of Hamlen’s employees were connected to hearing issues on a personal level.
Will went over to the ice cream station and pulled several napkins from the dispenser before heading over to where the little girl sat at an empty table. He set the napkins on the table in front of the girl, taking a seat beside her.
[Ice cream good but messy] Will signed to the little girl, whose face brightened when she realized he knew her language, but she didn’t reach for the napkins. She was too busy making grooves in the ice cream with her tongue.
It was beautiful picnic weather, the sun bright in a cloudless sky, a light wind mitigating the heat. Perfect ice cream eating weather.
[W-i-l-l] he signed, spelling it out slowly, not sure how good she was yet with the alphabet.
The little girl responded with the hand not holding her cone, signing so quickly that a novice wouldn’t have caught it all.
[P-i-p-e-r]
[How old are you?]
[Five]
[Where is your family?]
Piper, who had eaten her ice cream down to the cone, took a big bite of it, pointing toward the tables by the bar. Will wondered why her family would leave a six-year-old alone. He felt suddenly very protective of her and a little angry at the adults who had left such a small child to wander around the picnic on her own.
Piper made quick work of the rest of her cone and reached for the napkins, crumpling them in her hands, rubbing them up and down over her chocolatey face. Will took one of the napkins from the table and dabbed at the spots she’d missed on her cheeks and chin.
The little girl grinned at him and he saw she was missing one of her front teeth. The gap made her seem even cuter, if that was possible. She was like a little Shirley Temple—minus the ringlet curls. He was enchanted.
[Let’s go find your family] Will signed, wondering if she would go with him to find them.
Children were rightly taught not to follow strangers, and he was well aware of how it might look, a strange man leading a little child through the crowd. He loved children, even though he knew he probably would never have any of his own—he worked too much to settle down—but in this world, a smart man had to be careful about appearances when it came to interacting with anyone under the age of eighteen.
Piper nodded eagerly, sliding off her chair. Her yellow dress, the hem unraveled on one side, came just to her skinned knees. She had several chocolate drips down the front. He noticed that someone had painted her toenails pink. They showed through her white opentoed sandals.
The little girl reached for his hand and Will hesitated, glancing around. He was only trying to help her, for Pete’s sake!
[You’re not afraid to go with a stranger?] he signed. She looked quizzically up at him, her freckled nose wrinkling.
[You’re not a stranger]
[We’ve never met before]
[No] Piper agreed she’d never met his acquaintance. [You’re the doctor my mommy wants to meet]
He blinked in surprise. But before he could ask her any more questions, Piper grabbed his hand—hers was still sticky—making communication impossible as she led him through a maze of clowns and tables full of food with balloons tied to the legs, threading through knots of people both talking and signing. Piper zipped
through the crowd and Will could only try to keep up. He nearly tripped over a chair the little girl skirted around and then he barely avoided a collision with a waiter carrying a large tray of deli meat.
Piper led him down the length of a buffet table that Will eyed with longing. He hadn’t eaten since breakfast—a hard-boiled egg and a cup of coffee gulped down before he left the house—and he was hungry. The roast beef and mashed potatoes looked appetizing. Maybe he would just hastily grab a crab cake? But Piper was on a mission and she wasn’t letting him stop for anything.
Then, suddenly, the little girl halted so quickly that Will nearly tripped over her. He stopped himself, hands moving to her shoulders to steady himself and to make sure she was okay. She looked up at him and grinned, pointing to a pretty, young blonde server, clearly part of the catering crew, standing in front of an empty tray. The young woman looked frazzled and distracted, her gaze skipping through the crowd. When her eyes fell on Piper, she gave a visible sigh of relief, her face relaxing.
“Haley!” The young woman’s boss, who stood a foot taller at least, towering as he admonished her for the empty tray. “Do. Your. Job!”
The man clapped his hands after every word, as if for emphasis.
“I’m sorry, Ian. It won’t happen again.” Haley winced and looked up, way up, at the man reprimanding her. “I was just looking for my daughter...”
“That’s what you said last time.” He crossed his arms, biceps bulging even in his white dress shirt, flipping his sandy hair back with a toss of his head. He might be handsome, if not for the red slashing sneer of his mouth. “I thought you said your daughter wasn’t going to be an issue?”
“She won’t. She isn’t. I mean...” Haley glanced toward Piper and then looked back at her boss.
“It’s enough!” Ian threw up his hands in disgust. “I’m not responsible for your last-minute babysitter issues.”
“I know.” Haley blinked fast and Will could tell she was on the verge of tears. “I’m sorry. I’m really sorry. I just—”
“I know, I know.” Ian rolled his eyes. “You were just looking for your daughter. Which is what happens every single time I let you bring her with you. Instead of doing your work, you’re focused on keeping track of Piper. That girl is almost as much trouble as you are! You’re both troublemakers!”
Haley’s face changed when he insulted her daughter, her eyes flashing with anger. Piper couldn’t hear what was happening, but Will knew she could read the body language, and she clearly sensed the same thing he had—there was trouble brewing. Even the picnic guests had begun to pay attention to the confrontation as they moved through the buffet line.
Piper slipped away from him, heading down the length of the table toward her mother. Will didn’t follow, keeping a respectable distance as Piper yanked on her mother’s black trouser leg, trying to get her attention. He was still close enough to hear Ian reprimanding Haley, even though the man was clearly trying to keep his voice controlled so as not to alarm the guests.
“Your daughter is not on my staff and she is not my responsibility.”
“I know that.” Haley was practically whispering. Piper had moved from pulling on her mother’s pant leg to tugging on her crisp, white, fitted shirt. Haley’s hand moved down to pet the girl’s blonde head. “I said I was sorry. I’ll fill the tray now.”
Piper grew more insistent, signing for her mother’s attention, but the young woman was too distracted and upset by her public upbraiding to notice. Haley wiped her high, clear forehead with the back of her hand, smoothing stray strands of her long, blonde hair back. It was pulled up tight and pinned underneath a little white paper hat.
Ian’s attention went from Haley to her daughter, his mouth twisting in anger. “You! Go sit down in that chair and don’t move! Understand me?”
Of course, Piper didn’t understand him. She couldn’t hear him. People often did this around the deaf, forgetting they couldn’t communicate in the usual ways.
Haley glared at her boss, picking up the empty tray, opening her mouth to say something, but Ian had clearly reached his limit. He grabbed Piper by the shoulders and shook her. This got her attention and she cowered, trying to move away from him against her mother. But Ian held fast, turning her and beginning to march her toward a chair at an empty table.
Will had seen enough. He strode down the length of the table, grabbing Ian by the shoulders the same way he’d grabbed the little girl. They were about the same height and build—Will spent a great deal of time at the lab, but Hamlen did have a gym for their employees that he used five times a week before work—so when Ian turned to face this new confrontation, his eyes widened in surprise. Clearly, the man was used to picking on people who weren’t his own size.
Haley had her daughter already, holding her close and cradling her head against her shoulder. Touch was primary for the deaf and the little girl clung to her mother, glaring at Ian from the comfort of her mother’s arms. Will only had time to glance at them to make sure Piper was safe before turning his attention back to the real troublemaker in front of him.
“Duh-doctor Pfeiffer.” Ian recognized him, a fact that Will decided to use. “I... I didn’t...”
“No, you didn’t.” Will kept his voice down, knowing that Ratte would loathe a scene at his celebratory picnic. He wanted to wring Ian’s neck. He wanted to punch him, to keep punching him, until Ian’s face was bloody, and Will’s knuckles stung. But he couldn’t. Not here. Not now. Still, the man needed to be put in his place.
“I’m... I’m sorry you had to see that, sir.” Ian swallowed, sneaking a glance at Haley and Piper, still embracing. “My employee and her daughter... well, they’re both a problem...”
“No, Ian.” Will’s hands were clenched into fists and it took everything he had not to use them. The man looked surprised and taken aback that Will knew his name. “They’re not the problem. You’re the problem.”
“Sir?” Ian looked perplexed.
“If this is how you treat all of your employees—let alone the way you manhandled a six-year-old deaf child—I can assure you that your superior is going to hear about it from me.” Will saw real fear in Ian’s eyes. ”Now, if you ever want to work for Hamlen again, I suggest you apologize to this young woman for the way you treated her and her little girl.”
Unfortunately, it was the best he could do, under the circumstances.
“Oh, I... yes, of course. I’m sorry. I’m sorry, sir. I...” Ian was practically groveling, which was good.
Will pushed him in the right direction. “Not me, Ian. Them. Apologize to them.”
“Right.” Ian faced Haley and Piper, looking sheepish now, cowed. “Listen, Haley, I’m really sorry. I didn’t mean... I understand it has to be hard to find sitters for a deaf kid. And Piper... I... I didn’t mean... can you just tell her I’m sorry.”
Haley stood, her face stained with tears. Piper sniffled and clung to her mother’s side.
“Tell her yourself.” Haley signed [I’m sorry], giving him a nod. “That’s how you say it.”
“Oh.” Ian grimaced, but he awkwardly signed [I’m sorry]
Piper wrinkled her freckled nose at him, and Will pressed his lips together to keep from laughing when she signed [asshole] back at him. Haley caught the motion and gasped, grabbing her daughter’s hand to keep her from saying any more.
“What did she say?” Ian asked, frowning.
“She said, ‘thank you’,” Will lied. He could imagine some future situation where Ian might use the sign Piper had made to say ‘thank you’ and that made him smile.
A knowing look passed between Haley and Will and he saw her suppressing her own amusement.
“Well, good. That’s it, then.” Ian straightened his shoulders, looking relieved.
“Is it?” Will prompted.
“I... well...” Ian stumbled over his words, looking from Will to Haley. Then, it dawned on him what Will was hinting at. “Why don’t
you take the rest of the day off, Haley?”
Will cleared his throat, crossing his arms. His biceps bulged as much as Ian’s had and Ian looked intimidated.
“With pay, of course,” Ian added, managing to sound magnanimous.
“Thank you,” Haley replied softly but she used the sign that Piper had used just moments before to describe the man: [asshole].
Will had to turn his head to hide a grin.
Ian picked up the tray Haley had discarded when she had run to comfort Piper and he left without another word, presumably to do the job that Haley had been neglecting while she was looking for her daughter.
Haley signed quickly to her daughter, so quickly that Will only caught part of it, phrases like [I told you to stay where I could see you] and [don’t scare me like that ever again] and lastly, [you’re not allowed to sign words like ‘asshole’]
Will watched this exchange as Piper responded just as fervently, telling her mother that she’d only left because she saw Dr. Pfeiffer and as for signing certain words, Piper resorted to the rationale of children since the beginning of humans, [but you did it!]
When Piper mentioned him, Haley seemed to remember his presence and she stood and turned to him.
“Thank you for that,” she said, once again smoothing flyaway hairs away from her face. “And for bringing her back to me.”
“A real thank you?” Will asked, lips twitching, threatening a smile, as he signed [thank you]. “Or…?”
Will signed [asshole], grinning.
Haley laughed. “A real thank you. From the bottom of my heart.”
She signed [thank you] and he returned with [you’re welcome].
Piper had taken a seat in the empty chair Ian had threatened to put her in, seemingly exhausted by the entire day. Her thumb had crept into her mouth, a gesture she seemed a little too old for, presumably one that came over her when she was tired or stressed.
“I should take her home,” Haley said, looking fondly at her daughter.
“Sure you don’t want to stay?” Will asked, surprised by his own question. He found himself inexplicably drawn to this woman. He’d even found himself surreptitiously glancing at her ring finger, just to check. He wondered if she had a steady boyfriend. “There are a lot of things for Piper to do. And there’s a concert at dusk. And fireworks.”
Will found himself adding events, as if each new one might tempt her to stay.
“Well…” Haley bit her bottom lip, a gesture he found both endearing and a little sexy.
“I’ll even try to win you one of those big white teddy bears.” Will pointed to one of the many carnival booths, this one in particular designed to take advantage of those who thought they might be skilled enough to hit three underinflated balloons with a very dull dart.
“I wouldn’t have room for it in our little place.” Haley looked at the three-foot bear with regret. “It would have to sleep between me and Piper… and I think it would take up most of our twin bed.”
That answered the boyfriend question, Will thought.
“But… maybe we could stay for the fireworks.” Hayley offered him a shy smile that send sparks through his limbs, all the way to his fingertips and toes.
[Mommy, I don’t feel good] Piper took her thumb out of her mouth to sign. That was just before what was left of her chocolate ice cream cone came back up. Along with what looked like pizza, a corn dog, French fries and perhaps cotton candy. At least, he assumed that’s what gave everything that blueish tinge.
“Oh no.” Haley knelt beside her daughter, putting a hand to her forehead, feeling for a fever while Will collected a stack of napkins from the end of the buffet, helping Haley clean up the front of Piper’s dress the best they could.
“She probably just had a little too much carnival food,” Will said as Haley checked the little girl’s forehead again. “And maybe too much sun.”
“Probably.” Haley picked her daughter up and Piper rested her head on her mother’s shoulder, closing her eyes. “Listen, I really do need to go now… I’m sorry…”
“I understand.” Will did, although he had to admit, he was disappointed they couldn’t stay. He took a little satisfaction in the fact that Haley did, indeed, look sad that she had to go. “You take care of her.”
“Thank you again.” Haley stepped nimbly over the pile of vomit —a janitor was already on his way to clean it up, Will noticed—and started walking away.
He wanted to catch up to her, talk to her. Maybe offer them a ride. He had been thrilled at the thought of her staying, had already been fantasizing about walking around the picnic arm in arm, eating some more carnival food, listening to the concert and sitting on the grass to watch the fireworks finale together, the energetic Piper in tow, of course.
Now that dream was heading away from him through the crowd.
Will moved to follow her when Ratte appeared beside him out of nowhere, Wesler by his side. Wesler had some questions about the new study. Will answered them as quickly as he could, trying to keep an eye on Haley as she walked away. Ratte moved and got in the way, though, and Wesler wanted to know how they were going to protect themselves against liability, testing the device on children.
“Listen, I have to check on something,” Will said, attempting to excuse himself.
But it was too late.
Haley and Piper had disappeared.
Chapter 3
Will couldn’t stop thinking about her.
He’d spent a week getting ready for the next phase of the study and had been busier than he could ever remember being at work.
And still, he couldn’t stop thinking about Haley. He’d find himself checking in new equipment, some of it arriving every hour— the UPS guy was kind of sick of them—and his thoughts would wander to the memory of the way she smoothed her hair away from her forehead. Or the way she squatted down beside Piper, her bottom rounding out her black trousers, her white shirt pulling up in back, revealing a hint of pale skin.
Today was the first official day of the study, and he’d been in and out of various laboratories, trying to coordinate. This phase of the project involved several teams, each with its own unique role to play. Now that equipment had been installed and everyone had been trained, they were ready to begin. But Will was exhausted already. What he really needed was an assistant. His had left and human resources hadn’t yet found someone to replace her.
Will took his well-deserved lunch break in the cafeteria, grabbing an egg salad sandwich and a cup of coffee before secluding himself at a corner table. He should have been focused on the research he was doing at work, but instead his mind wandered to the other little research project he’d been working on.
His research had been fruitful. He’d discovered that this wasn’t the first time this particular catering company had worked for Hamlen. In fact, the referral had come from the head of their own cafeteria, an always-smiling, rotund, red-headed woman who was happy to talk about her recommendation. Her brother ran the whole company, she told him. Nepotism at its best. It hadn’t taken Will too long to subtly flirt his way toward his goal—obtaining Haley’s last name and cell phone number.
Unfortunately, every time he tried to call, he received a recorded message saying that the number was “temporarily
unavailable”. He wasn’t sure what that meant, exactly. But it was both annoying and worrisome.
Will took his iPhone from his pocket and clicked his “recent” calls. Haley’s number was there repeatedly. He pressed the number and waited while the phone rang, once, twice, then there was that message again. “Temporarily unavailable.”
He hung up and frowned at his phone, brow knitted in thought. He knew what he wanted to do. But did he dare?
Thehellwithit, he thought, opening his browser and typing in Haley Gaibler 11367. That was the zip code for Haley’s area code. The Google Gods were being kind today, delivering him her phone number, which he already had, and her address, which he did not.
But he had it now.
The question was... would he use it?
Will didn’t want to seem like a stalker or anything. Would it be too strange, to show up at her door? Under normal circumstances, probably. But he couldn’t reach her by phone. And it wasn’t as if he had the wrong number or it had been disconnected. It was just “temporarily unavailable.”
Justgetbacktowork.There’splentyofittodo.
The voice in his head sounded suspiciously like Ratte. Will stood, gulping the rest of his coffee. On his way out of the cafeteria, he tossed the wad of plastic wrap that had encased his egg salad sandwich in the trash. When he reached the elevator, instead of hitting the top floor, where his office resided, he pushed “B” for basement, where his BMW was parked.
11367 was an interesting zip code. Queens, New York. Part of it was very affluent, with huge houses behind locked gates. Another part of it was full of tenements where people lived in little boxes stacked one upon the other. It was this latter part where he found Haley’s address. He pulled his BMW up in front of the apartment building, more than shocked to find Haley and Piper sitting on the front stoop. Beside them were three boxes and two bags, a sad little pile of stuff.
Will wondered if he should just drive past and abandon this idea altogether. But the forlorn sight of Haley and her daughter
huddled together on the stoop—and the fact that it had just begun to drizzle—made up his mind. He parallel parked his car and got out.
Piper saw him first, tugging at her mother’s sleeve before jumping up and clapping her hands, as if his arrival was some amazing feat. Then Haley looked up, and the shame apparent on her face at the sight of him broke Will’s heart.
He was a smart man and it wasn’t too hard to connect the dots. He assumed Haley’s phone was temporarily unavailable because she hadn’t paid the bill. And she was sitting on the stoop with her daughter and their few belongings because they hadn’t paid their rent.
[Hi] Will signed as he approached, smiling at Piper, who was practically vibrating with excitement.
[We’re going on an adventure] Piper signed, her blue eyes bright. [Mommy says there will be kids to play with where we’re going]
[Sounds fun] Will signed, while looking at Haley and asking, “Where are you going, exactly?”
Haley looked down at the pavement. Her hair was down today, and it fell like a yellow curtain to hide her face as she replied, “The women’s shelter.”
“Are you all right?” Will asked Haley, nodding at Piper and smiling when she showed him the action figure she’d been playing with on the porch—it was Wolverine from X-Men.
“I got fired. We got evicted. I had to use a neighbor’s phone to call an Uber to take us to the shelter. Do I look all right?” Haley gave a little laugh, shaking her head.
“I’m sorry.” Clearly, Will’s deduction had been spot-on. Although he hadn’t anticipated that she’d been fired. After what he’d said to Ian at the picnic, he’d decided to fire her anyway? Will fumed but didn’t say anything about it.
“No, I’m sorry. None of this is your fault. I’m fine. We’ll be fine.” Haley put an arm around Piper, who had sat down beside her again, running Wolverine over the pavement. Will made the decision in an instant. He’d come there to ask her on a date, but Haley need something much more than that.
Another random document with no related content on Scribd:
kívántatik, a rab halála bizonyos, főkép ha – mint mindenből meglátszik – a biráknak egy része azt személyes érdekből kívánja.
– Szörnyűség! – szóla Kálmán, fel s alá járva a szobában – s e levél, melyet Tiszarétről kapok. Meg kell őt mentenem, ha még százszor halálra ítélték.
– Levelet kaptál? az alispántól? – kérdezé a másik.
– Nem, – válaszolt Kálmán, – tudod, Ákosnak jobb karja sértetett meg s helyette Etelka írt. Olvasd magad, – tevé hozzá, a levelet általadva, míg arczai Etelka nevénél elpirultak.
A levél így szólt:
«Az irományok, melyek Tengelyitől elraboltattak, a legnagyobb fontosságúak. Okunk van hinni, hogy Ákos, talán egész családunk szerencséje, ez irományok feltalálásától függ, melyek most egy alávalónak kezei közt vannak. A rablást nem Viola követte el. Minden, mit hihetőkép e tárgyban vallott, való. Viola ez egész ügyben nemesebben viselte magát, mint hasonló viszonyok között akárki a világon; szörnyű volna gondolni, hogy ártatlanul halált szenvedett. – Némelyek mindent el fognak követni, hogy elítéltessék, mert ha Viola nem él, Tengelyi irományai iránt senki tanubizonyságot nem tehet. Mentse meg őt! Az első kérés, melyet éltemben önhöz teszek s a nemes mód, melylyel magát a tisztujítás alatt Tengelyi irányában viselte, azon reményre jogosít, hogy nem hiába tettem s valamint Ákos, úgy én örök hálára leendünk lekötelezve e nemes tetteért.
Etelka.»
– Látod, meg kell őt mentenem, ha éltembe, ha üdvösségembe kerül, meg kell mentenem, – szólt szenvedélylyel Kálmán, fel s alá járva.
– Itt nagyszerű gazság történik, – mondá Völgyesy gondolkozva – e levél megerősít mindenben, mit a törvényszék alatt gyanítottam.
– De mit tegyünk? szólt, mindig növekedő nyugtalansággal, a másik. – Lemegyek egyenesen a törvényszékhez s megmondom Macskaházynak: hogy gazember, hogy a tolvaj ő, hogy – –
– Nyugodtan, barátom, – mondá Völgyesy, megfogva Kálmán kezét, ki már az ajtó felé indult, – mindent, a mi zajt üthetne, kerülnünk kell. Azok után, miket eddig e dologban hallottam, Macskaházy maga is csak eszköz s félek, oly emberek vannak érdekelve, kiket te s még kevesebbé Etelka és Ákos, büntető perbe keverni nem akarhattok.
– De talán mégis, ha lemennék, – mondá Kálmán, ki e megjegyzésnek helyességét érzé, – hisz csak egy felmentő szó szükséges.
E pillanatban lépett be János a hírrel, hogy a teins urak már jönnek s Viola halálra ítéltetett.
Kálmán kétségbeesve csapott homlokához. – Átkozott! – kiálta, –hogy épen ma kelle távol lennem. Ákos kérésére, mert tudtam, hogy gulyásunk Violának jó embere s talán az irományokat megszerezheti, tegnap este haza jöttem. Miután gulyásunk azt mondá, hogy Violát nem látta, virradatkor kilovagoltam pusztánkra, hogy csikósunkkal is szóljak. Mikor elmentem, Viola elfogásáról s hogy ide hozzák, még szó sem volt. A puszta jó három órányira van s csak miután ott lovamat jól kipihentettem s már visszafelé jöttem, jutott e levél kezembe.
– Persze, mert nem tudtam, hogy a teins úr a pusztán van, –mondá János, – egész reggel lovagoltam ide s tova, míg egy pásztorembertől hallottam, hogy arra nyargalt.
– Kend, János, nem tehet róla, – mondá Kálmán – átkozott végzetünk! Ha honn vagyok, Violának baja nem lett volna, arra esküszöm; de most miután halálra ítéltetett – –
– És hát aztán? – kérdé János, bajszát pödörve.
– Kend tudja, mi áll e levélben, – szólt Kálmán, – miként mentsem meg most, miután el van ítélve?
– Ha a teins úr Etelka kisasszony, akarám mondani, Ákos úrfi kedveért, – javítá ki magát János, midőn a pirosságot, mely Kálmán arczán elfutott, észrevevé, – Violát meg akarja menteni – –
– Akarom-e? életemet adnám, ha tehetem.
– No akkor ez a kis ítélet nem nagy baj. Hej, teins uram! – tevé hozzá János – ha mind az, ki Magyarországban akasztófára ítéltetett, függene, nem győzné az ember kötéllel.
– Kend elfelejti, – szólt közbe Völgyesy, – hogy statáriumról van szó, ez más dolog, de – –
– Persze, persze – mondá János fenszóval; – teins uram, – tevé hozzá halkan, Kálmánhoz – ne beszéljünk ily dologról idegenek előtt.
– Völgyesy úr előtt bátran szólhatsz – mondá Kálmán fenszóval, – ő mindent tud. S ha módot találhat kend, mely által e szegény embernek életét megmenthetjük, mindent el fog követni, hogy becsületes szándékunkat elősegítse.
– Már ez más – mondá János mosolyogva, – a teins urak különben nem szeretik, ha valakit akasztófára szántak s más beléelegyedik. Megharagszanak néha, ha gratiát kap, hát ily emberre hogyne haragudnának, mint én!
– De hát mily módon akarja kend Violát megszabadítani? – kérdé Völgyesy érdekkel.
– Azt még nem tudom, – válaszolt ez, – előbb ki kell menni recognoscirungra; de majd találunk módot. Ma nem akasztják fel Violát s mégis fura dolog volna, ha egy egész hosszú éjszakán át nem tudnám őt megszabadítani. – Hisz a teins úr itthon van, pinczéje tele borral, pénz is mennyi kell, kulcs, lajtorja, kötél, ló, hej! – tevé nevetve hozzá – nem hallották-e soha Trenk történetét?
– Öreg János, ha ezt véghez vihetnéd! – kiáltott Kálmán, örömében nyakába borulva. – Parancsolj mindennel, mire szükséged van, ne kimélj semmit, rám is foghatod az egészt.
– Jól van, jól – mondá János, bajszát simítva, – az öreg János sem oly bolond, mint sokan gondolják. Mikor az ember annyi esztendeig a császárt szolgálta, csak tanul valamit. De csengetnek, menjenek a teins urak enni, máskép észreveszik, hogy meuterungot csinálunk, én lenn körülnézek s majd ebéd után szólunk.
– Számolhatsz hálámra, míg élek, – szólt Kálmán Völgyesyvel kimenve.
– Jól van, jól, – mormogott az öreg huszár, – mikor az ember a császárt szolgálta annyi esztendeig és az asperni ütközetet megnyerte és azután Párist is elfoglalta: az embernek nincs szüksége háladatosságra, főkép ha oly ura van, mint az enyém s öreg napjaira nem kell kenyeréről gondoskodnia. No ugy-e, de Kálmán úrfinak jól esnék, ha kisasszonyunk ő iránta volna háladatos, – gondolá magában tovább, midőn a szobából kiment – azt se bánom; derék fiú, úgy megüli lovát, majdnem mint az én uram, pedig az tőlem tanulta. Kálmán s Etelka szép pár, a fiú jól illik házunkhoz. –S ezzel a tiszttartólak felé indult, hol Peti jöve elébe.
Az ebéd, mint olvasóim a történtek után gondolhatják, nem vala a vigabbaknak egyike. Völgyesy s Kálmán elmerülve gondolataikba, ültek székeiken. A vendégszerető háziasszony nem kinálá ételeit senkinek s nem kért engedelmet a rossz főzésért, ámbár a sült, mely jó három órával tovább forgattatott, mint közönségesen, hogy sokat ne mondjak, a legbarnábbak közé tartozott; s az öreg Kislaky, ki a nején történt változást észrevevé s megérté a szemrehányó tekintetet, melylyel e jámbor asszony őt éltében először fogadta, szótlanul ült tányérja előtt. Nyúzó s Kenyházy, kik most ismét hivatalos szokásuk szerint egymás mellett ültek, elkövettek ugyan mindent, hogy a jókedvet, mely kívülről jönni nem akart, belülről azzal pótolják, mi a szentírás szerint az emberi szivet felderíti, de a nélkül, hogy a hatalmas poharak, melyeket kiürítének, a két érdemes úri emberre más hatást gyakorolnának, minthogy az első mindig mérgesebb ránczokba szedte arczát, a másik nagyokat ásított.
Mindenki örült, midőn a hosszú ebédnek vége lett, s főkép Kálmán, ki az utolsó ételeknél alig titkolhatá el türelmetlenségét,
mihelyt a többiek felkeltek, Völgyesyvel oda hagyá a termet.
– No, hogy’ vagyunk öreg János? – mondá Kálmán, mihelyest az öreg huszárt meglátá, ki a folyosón pipázva állt.
– Jól, teins uram! – válaszolt a megszólított – jerünk szobájába, ott elmondok mindent.
– Hát azt gondolod, hogy a szerencsétlent megmenthetjük? –szólt az előbbi, midőn a szobába jöttek.
– Semmi kétség, – válaszolt János – a kit a commandans valami várba be akar ereszteni, vagy mit is mondok, a kit a profusz, mert hisz most teins uraimék a profuszok, ki akar ereszteni: annak kutya baja.
– De, hogy’? miként? szólj!
– Hát csak úgy, – mondá a huszár halkabb, majdnem suttogó hangon. – Tiszaréti tiszteletesünk itt van, s mihelyt látta, hogy Viola e hideg novemberi éjtszakára szabad ég alatt van kikötve, alatta csak kis szalma, hogy lefeküdhessék, mellette szegény felesége s a gyermekek. Úgy dideregnek szegények – pedig Isten ugyse szép gyerek mind a kettő, a kisebbik mindig mosolyog s kapkod bajszom után, az ember nem győzi nézni. – Hát a mint mondtam, mihelyt a tiszteletes úr ezt látta, mindjárt mondta, hogy ez nem szabad, hogy valóságos kinzás és a királyi parancsolatban az áll, hogy ha hideg van, a rabot szabad ég alatt tartani nem szabad. Gondolom magamban én: ej, be okos ez a parancsolat! mert már töprenkedni kezdtem magamban, ha itt a fészer alatt marad, hogy’ szabadíthatjuk meg? mikor a szamarak négy lámpást állítottak melléje, hogy minden mozdulatát láthassák. De erről persze nem szóltam semmit, hanem csak azt mondtam a tiszttartónak, ki maga is ott volt, hogy jobb is lesz, mert bizony csak biztosabb, ha a rabot zár alatt tartják.
– De mit használ ez? – mondá Kálmán türelmetlenül. – Ha Violát bezárják, mivel vagyunk közelebb czélunkhoz?
– Ej, sokkal, teins uram, igen sokkal, – válaszolt János mosolyogva. – Mikor az ember maga van s csinálhat a mit akar, s nem látja senki: akkor az ember sokat vihet véghez. Egynek sokszor több esze van, mint száznak és az ember egymaga erejével is csudákat tehet, csak meg lehessen próbálnia erejét. De mikor az embert mindenfelől nézik és látják, a legerősebbnek is elvész bizodalma. Mihelyt mozdul, tíz rohan rá, s az egész bátorsága csak arra való, hogy kinevessék. Csak tegyék egyszer Violát a polyvakamrába, mert a tiszttartó mondta, hogy más helye nincs, holnapig – – kereshetik.
– De hogy’? – kérdé most Völgyesy, szinte türelmét vesztve a huszár hosszadalmasságán.
– Hát úgy, teins uram, – szólt a huszár, még halkabban suttogva, mint azelőtt. – A polyváskamara a tiszttartó házának tulsó végén van. A magtárból, mely a ház másik oldalán áll, ajtó nyílik egyenesen a tiszttartó pallására, nemde?
– Úgy van, úgy! – válaszolt Kálmán érdekkel – tovább.
– Nohát a magtárból a tiszttartó pallására, mint mondtam, ajtó nyílik. Ha a magtár az enyim, nem csináltattam volna, de a tiszttartó úrnak commoditására van, s most nekünk is.
– Tovább, tovább, – mondá Kálmán, mindig türelmetlenebbül.
– A magtárkulcs – folytatá az előbbi nyugodtan – édes anyjánál van, azt a teins úr megszerzi, úgy-e?
– Meg.
– Más nem is kell. Éjtszaka, ha valamennyien a házban alszanak, elmegyünk a magtárba, onnan az ajtón keresztül a tiszttartó pallására, onnan a kamara fölébe. A kamara csak úgy ragasztatott a házhoz, s pallása csak deszkázva van. Peti czigány mindezt ismeri. Lassan felszedünk két deszkát, létrát eresztünk a szobába, melyen Viola feljön s velünk vissza ki a magtár ajtaján. Ha egyszer künn van, a teins úr gulyása, kihez Peti már elment, lovát készen tartja és az egésznek vége.
Kálmán örömében összecsapta kezét, Völgyesy megvallá, hogy a terv kétségen kívül a legjobb, mit e körülmények között kigondolni lehetett, hogy azonban kivitele még annyi dologtól függ, hogy most már örvendeni idő előtti volna.
– Ha Viola a kamarában és a magtár kulcsa kezemben van –mondá János, – a többiért jót merek állni. A kamarának nincs ablaka, melyen beláthatnának, s ha Viola mindenkit elküldött s aludni ment, csinálhatunk, a mit akarunk.
– Igen, de az őrök? – jegyzé meg Völgyesy. – A tiszttartó, ki a padláson minden zajt meghallhat, s lármát üthet?
– Az őröket magamra veszem, – válaszolt megvetéssel a huszár.
– A commissarius betegen fekszik, s ha a teins úr a főbirót s esküdtet leitatja, úgy, hogy inspectióra nem jön, a mi nem nehéz dolog, s mint jó háziúr a strázsáknak bort adat, hogy a hideg éjszaka meg ne fázzanak: a tiszttartó lármát üthet, a mennyit akar. De ettől nem kell félni; a tiszttartó, ha egyszer fekszik, nem könnyen kel fel ágyából. Csak a kulcsot kapjuk meg, s azután hogy Violát oda zárják, máskép baj.
– Ha más nem kell – mondá vigan Kálmán, – nincs baj, – s ezzel Völgyesyt magával híva, ismét a terembe visszasietett. – Mégis jó fiú az a Kálmán, – gondolá az öreg huszár magában, míg lassú léptekkel a tiszttartólak felé indult, – vétek volna másnak adni kisasszonyunkat. Igen, de ha nem szereti? lehetetlen! – vigasztalá magát belsőképen – nem ül paripáján senki szebben, mint ő. Ily úrfit nem mindennap találunk kisasszonyunknak.
A teremben az előbbieken kívül az ifjak Vándoryt találák, ki miután kérését a törvényszék tagjai elébe terjeszté, élénken czáfolá az ellenvetéseket, melyeket főkép Zátonyi s a báró kérése ellen tettek; az első, mert mint mondá, a nép fogalma szerint statarialis gonosztevőt szabad ég alatt kell tartani; a második, mert ez úri háznak még több nyugtalanságot okozni nem volna illő. De a tiszteletes kívánata Kálmán szülei s főkép anyja által oly hévvel pártoltatott, hogy az ifjak közbeszólása e czél elérésére szükséges sem vala.
– Nem tartom ugyan szükségesnek, – mondá Macskaházy nyájasan, – hogy a rab szobába zárassék. Az utasítás világosan téli időről szól, s Viola, úgy hiszem, a hideg szelet, mely künn fú, megszokta.
– Ha nyaka megfázik – gunyolódék közben Nyúzó, – holnap nyakravalót kap.
– Ne enyelegj, – folytatá Macskaházy sóhajjal, midőn a rossz hatást, melyet a főbiró szavai, esküdtjét kivéve, mindenkire tettek, észrevevé, a – dolog nagyon is komoly. A mint mondám, nem tartom ugyan szükségesnek, főkép a felsőbb utasítás értelmében nem tartom annak, hogy a rab más helyre tétessék által. Ha azonban tisztelt háziasszonyunknak ezzel legkisebb kedvet szerezhetünk, épen nem ellenzem Vándory úr kívánatát, – feltéve, hogy a biztosságról gondoskodva legyen. Az ablakok rostélyozva, az ajtó bezárható állapotban, s hogy a szükséges strázsák felállítása el ne mulasztassék.
– Ha a teins urak parancsolják, – szólt most közben a tiszttartó, ki Vándory után szinte feljött, – én a rabot oly helyre tudom tenni, hol semmi ablak nincs.
– Igen, pinczébe – jegyzé meg Zátonyi, – mindjárt gondoltam, ez lesz a legjobb.
Vándory felsóhajtott.
– Nem, nem, – mondá a tiszttartó – pinczéinkben bor van, oda nem ereszthetek senkit, a teins uraságnak jószágára, mi rám bizatott, vigyáznom kell; de a pelyvás kamarába. Az lakattal zárható, köröskörül nincs ablak, s ha az ajtó elébe csak egy strázsát állítanak, Viola oly biztos, mintha Munkács várában volna.
Vándory s főkép Kislakyné felszólaltak a terv ellen is, de miután megjegyzésök, hogy a kamarát nem fűthetni, még Kálmán által sem tartatott fontosnak: határozattá lőn, hogy a rab a kamarába zárassék, s maga Nyúzó esküdtjével s Macskaházyval, ki a rab biztosságáról tulajdon szemeivel akart meggyőződni, elkisérék Vándoryt a tiszttartó házához, hogy az áttételnél jelen legyenek.
–
Vigyázz magadra, – mondá Völgyesy Kálmánhoz, midőn hátrább maradva a többieket követék, – mikor a hideg kamara mellett nyilatkozál, Macskaházy gyanakodó tekintetet vete reád.
– Igazságod van, – szólt a másik, homlokára csapva, – mihelyt politikára van szükségem, mihelyt csak egy kis ész kell: kész az ostobaság. De majd helyre hozom, ha meglátjuk a kamarát, annyit mondok ellene, hogy –
– Ez is hiba volna, – szakítá félbe Völgyesy mosolyogva, – hadd őket magokra, s ha pelyvás kamarátok a legrosszabb hely házatokban, bizonyos lehetsz, hogy Viola oda záratik.
Völgyesynek e jóslatát a történet igazolá; s miután Macskaházy túlvitt óvatosságból kérdezé, jó materiából épültek-e a falak? s a tiszttartó méltósággal megjegyezte, hogy teins Kislaky úr curialis épületeit sárból rakni nem szokta, egy asztal, pad s kevés szalma vitetett a kamarába, az ajtó elébe két strázsa állíttatott, s Viola minden jelenlevők teljes megelégedésével a jéghideg kamarában maradt Vándoryval, ki miután rabjának több testi kényelmet szerezni nem tudott, legalább vigasztaló szavával akará deríteni éltének vég pillanatait.
Az öreg Kislaky azalatt nejétől követve fejfájás ürügye alatt szobájába vonult, s míg Zátonyi s a báró fel s alá járva egy másik szobában, háziurok nevetséges gyengeségéről, Vándory bolond philanthropiájáról s Völgyesy szemtelenségéről szóltak, nem egy vágyó tekintetet vetve az asztal felé, hol a tarokk-kártyák feküdtek, s csak Macskaházy és Nyúzó váratott, hogy játszáshoz fogjanak: addig a háziúr fejét kezére támasztva ült kandallója mellett, mély gondolatai között felejtve még azt is, hogy pipája régen elaludott.
– Trézsi lelkem, – szólt végre az öreg, nejéhez fordulva, ki szokása ellen munkátlanul ült mellette, s majd férjét, majd a kandalló ropogó tüzét nézve, szinte szomorú gondolatokba mélyedett, – én szerencsétlen ember vagyok.
Kislakyné felsóhajtott, de nem szólt. A jó asszonynak magának is úgy látszott, hogy derült életökre sötét felhő borult, mióta házukban
egy ember fordult meg, bármily gonosztevő lett légyen is, kinek Kislaky életét megmenthette volna.
– Úgy-e Trézsi, – folytatá az öreg szomorúan, – te sem fogsz szeretni úgy, mint eddig, még Kálmán sem? Mindig az fog eszetekbe jutni, ha láttok: lám, ez az öreg ember megmenthette volna életét s nem tette.
Kislakyné néhány vigasztaló szót monda közbe, férje szomorúan csóválta fejét. – Nem, nem, Trézsikém, én jól tudom, én megmenthettem volna ez embert, s ő mégis meghal. Vére lelkemen fekszik.
A jó asszonynak szive megesett szomorúságán, s a helyett, hogy mint akará, szemrehányásokat tegyen, azzal vigasztalá, hogy a feleletteher, ha csakugyan az itéletért valakit felelet terhe nyom, egyaránt fekszik mindenik biró vállain, hogy egyébiránt már többször életében vett büntető törvényszékekben részt, s bizonyosan mindig a törvények s meggyőződése szerint itélt.
– Az más, egészen más! – válaszolt Kislaky szomorúan. – Más törvényszéknél az ember kimondja voksát tiszta meggyőződése szerint, s a mit a többség határoz, az történik. Oly eset, hol a rabnak élete csak egy ember szavától függne, nem fordul elő. Az itélet feljebb megy a királyi táblához, a felséghez, s ha végre a gonosztevő a legkeményebb büntetést kapja is, senki szemrehányást nem tehet magának, hogy a rab halálának ő maga volt oka. De itt, ha meggondolom, hogy csak felmentő szavazatom, sőt nem is az, hanem csak annak kimondása kivántatott, hogy a rab rendes biráinak adassék által, s hogy én halálára szavaztam, hogy én tulajdon kezeimmel adom át hóhérjának e szerencsétlent: ez borzasztó! Teheti-e ezt oly ember, kinek szive van, érdemli-e az, a ki tette, hogy valaki szeretve közelítsen hozzá?!
– De ha így veszed a dolgot, – mondá Kislakyné, kinek szemei könyekkel teltek, – miért szavaztál, az Istenért, halálra?
– Miért? – szólt a háziúr felkelve székéről s fel s alá járva szobájában, – mert gyáva, haszontalan ember vagyok, mert midőn
körülöttem mindenki azt mondá, hogy magamat nevetségessé teszem, ha a zsiványt el nem itélem, nem tudtam ellentállni; mert Macskaházy s a többiek azt kiabálták, hogy ha Viola vallomása a perhez csatoltatik, a Rétyek még inkább megboszankodnak reám, s eszembe jutott, hogy azon esetben Kálmánunk Etelkát nem kapja meg. Völgyesy is elment s magamra hagyott, mintha minden összeesküdött volna ellenem.
– Én Rétyékről ily gazságot nem tehetek fel, – monda gondolkozva a nő.
– Én sem – válaszolt Kislaky, – Macskaházynak alávalósága az egész,… s én becsületes nevemet, lelkem nyugalmát vesztem általa!
– Nyugtasd meg magadat, – szólt felesége, megszorítva kezét, –becsületes nevedet nem fogja senki megtámadni.
– Dehogy nem. Völgyesynek talán igazsága van; most, midőn a dolgot nyugodtan átgondolom, magamnak is úgy látszik, hogy a jegyzőkönyv nem rendesen szerkesztetett. Kinek fogják ezt hibául tulajdonítani, mint az elnöknek, nekem. De hagyján; mondják, hogy szamár vagyok, mondjanak akármit, én nem bánom, de ha kimegyek házamból s e szerencsétlen embert látom, kit künn határomon felakasztottak, s kinek életét megmenthettem volna, ha eszembe jut felesége s gyermekei, kik lábamhoz borulva könyörögtek életeért: éltem nyugalma elveszett.
– Nem fog elveszni, – szólt közbe Kálmán, ki az alatt halkan a szobába lépve, apjának végszavait hallá. – Ha atyámuram nem ellenzi, Viola szabad még ma, s vére ez egyszer senkinek lelkét terhelni nem fogja.
A szülék bámulva megfordultak. – Ne tréfálj fiam, – mondá az öreg Kislaky, – a mit mondasz, lehetetlen.
– Meglehet törvényesen az, – válaszolt az ifjú jókedvüen. –Valamint törvényesen lehetetlennek tartatik, hogy két tanu szintúgy hazudjon, mint egy, vagy hogy biró részrehajló lehet s csalódhatik; azonban hála az égnek, vannak még más lehetőségek is.
– A statáriumnál nincs felebbvitel, – sóhajtott az apa.
– Dehogy nincs – mondá a fiú, – azon felebbvitel, mely minden földi dolgoknál megvan. A felebbvitel a jövőhöz.
– Nem értelek, – szólt az öreg bámulva.
– Én értem, – vága közbe anyja, kinek szemei az egész idő alatt kedves fia mosolygó arczain függtek – el akarod szöktetni, nemde fiam?
– Úgy van, kedves anyám. Felebbezzük a pert. Ha Viola kiszabadul, vagy más biró, vagy végre élete végén Isten elébe kerül, s ott a mai törvényszéknek itélete új biró által fog megvizsgáltatni. A dolog törvényesen lehetetlen; de valamint sokan censurára úgy megtanulják hazai törvényeinket, hogy azokat, melyeket kebleikben a világra hoztak, elfeledik: úgy én e nem tanult törvényeket tartom eszemben, s nem bánom egy cseppet sem, ha az egész világ azt mondja is: Viola megmentése törvényes tekintetekben nem helyesen történt,… csak belsőm mondja, hogy jól cselekedtem.
Kislakyné imádta fiát, s olvasóim képzelhetik az érzést, melyet ezen mosolygó arczczal, de mély érzelemnek hangjaival kimondott szavak benne gerjesztének. – Igazságod van, – mondá örömragyogó szemekkel, – embertelen törvény, mely azt rendeli, hogy egy szegény szerencsétlen embert itt tulajdon határunkon akasztassunk fel. Isten is megáld érte, ha megmentheted.
– Igen, de – szóla közbe az öreg Kislaky, kinek arczán a rövid örömsugár után, mely rajta átfutott, midőn Viola megmenthetésének lehetőségéről hallott, most ismét azon bizonytalanság vala észrevehető, mely e becsületes embert, valahányszor tőle valaminek elhatározása kívántatott, elfogá – én nem látom át, miként –
– Azt bizd rá, – szakítá félbe a szólót neje, – mihelyt Kálmán első szavait hallám, meg valék győződve, hogy termékeny fiatal eszével valami módot gondolt ki – –
– Ez egyszer édes anyám csalódott, – szóla nevetve Kálmán – a termékeny fiatal ész, mely Viola elszöktetésére módot talált, az öreg
János s a vén Peti czigány esze volt; hanem a mód azért jó marad. –S itt Kálmán elmondá János tervét, melynek végrehajtása Violának a kamarába záratása által már megkezdetett.
– Hát azért ellenezted úgy, hogy Viola jobb szobába ne tétessék? – mondá Kislakyné, – nem foghattam meg.
– És mi másért? – válaszolt Kálmán. – De a mint látja, nekünk tervünk kivitelére két fontos dolog szükséges: a pincze- és a magtárkulcs. Magyarországban, főkép törvényes dologban, e kettő nélkül nem mehetünk semmire E kettőt, édes anyám, ez egyszer rám kell bízni.
– Teljes szivemből, – mondá az asszony, ki most egész derültségét visszanyerte, s asztalfiókjából sok közül két nagy kulcsot vett ki, melyet Kálmánnak általadott. – Ne kimélj semmit, igyák ki egész pinczénket, adass tokajit a hajdúknak, ha szükséges, csak mentsd meg e szerencsétlent.
Az öreg Kislaky azalatt nagy léptekkel, látszólag a legnagyobb felgerjedésben járt fel s alá szobájában. – Mi bajod, öregem? –mondá neje nyájas hangon, midőn utána ment s kezét vállára tevé.
– Arról gondolkozom – szóla az öreg megállva, – mi szörnyű helyzetbe hozott gyengeségem. Hatalmamban állt, hogy a szerencsétlent megmentsem, egészen a maga rendén, törvényesen tehettem azt, s most, hogy hibámat jóvá tegye, fiam valóságos criminalitásba keveredik, talán elrontja élete szerencséjét, s én nem is mondhatom, hogy ne tegye.
– Ne gyötörje magát agyrémekkel, – mondá Kálmán, – már miként ronthatnám el éltem szerencséjét az által, hogy e szerencsétlenen segítek?
– Ha Rétyék megtudják, hogy Violát te mentetted meg, –válaszolt apja, – ismered az asszonynak szenvedélyességét. Már azt is, mit a tisztújításnál Tengelyiért tevél, ki tudja, fogja-e valaha megbocsátani?
– A mi azt illeti – szólt Kálmán nyugodtan, – nincs mit aggódnunk. Én sem Rétytől, sem nagyságos nejétől kegyelmeket nem kívánok; s a mi Etelkát illeti, e sorokból látni fogja, hogy e dologról máskép gondolkozik. – S evvel a János által vett levelet apjának átadá.
– Angyali teremtés! – szólt anyja, ki férjével együtt olvasá Etelka sorait. – Igazságod van fiam, Violát meg kell mentened.
– Az első sorok, miket Etelkától életemben kaptam, – mondá Kálmán lelkesülve, – ha gonosztettet kívánna tőlem, én megtenném, s hát még ezt!
– Isten mentsen meg, hogy visszatartóztassalak, – szólt az öreg visszaadva a levelet, – czélod szent s nemes. De mindamellett törvényeink szerint mégis büntett. Ha nem sikerülne! Ha megtudnák! Remegek.
– Ha nem sikerülne? – válaszolt Kálmán jókedvűen – de hát mi szükséges sikeréhez más, mint hogy a hajdúk lerészegedjenek s hideg éjjel Nyúzót s esküdtjét a szobában tartsuk. Az ajtó, mely a magtárból a tiszttartó padlására vezet, a mi oldalunkról van bezárva; nincs nehézség, nálam van a pincze- s magtárkulcs!
– De ha mégis megtudják? – mondá az apa még mindig nyugtalanul, – ha criminalis pert kapsz?
– Criminalis pert? Nem tudja, édes apám, – mondá Kálmán nevetve, – hogy a büntető kereset közgyűlésen határoztatik el? S mit féljünk? nálam van a pincze- s magtárkulcs! – S ezzel Kálmán a kulcsokat, melyeket elébb diadalmasan felemelt, zsebébe dugva, elment.
– Boldog fiú! – mondá anyja, szeretetteli tekintetet vetve utána –hogy is ne lenne szerelmes Etelka belé!
– Boldog! – sóhajta Kislaky, a kandalló mellé ülve, – csak ne tudja meg senki e tettét; szép tett, igaz, de criminalitas.
– Ne kinozd magadat ily gondolatokkal.
– És ha eszembe jut, hogy mindezt elkerülhettük volna, ha felmentő itéletet mondok.
– Minek törődni ezen? Viola megszabadul s nyugodt lehetsz.
– Mégis szörnyű törvény, – sóhajtott az öreg háziúr, – mely becsületes embert annak tesz ki, hogy ha teljesíti, egész életében többé nyugodtan ne aludhassék.
És a jámbor házaspár hallgatva ült egymás mellett, míg az asszony, a vacsorára teendő készületekre emlékezve, kiment, s Kislaky, pipára gyújtva, tarokkozó vendégeit keresé fel, kik számos contrájok között a háziúrról s főfájásról, mely állítólag távollétét okozá, rég megfeledkeztek.
Mondják, nincs nehezebb dolog, mint embereket észre hozni, s meglehet, igaz. Hisz mióta a föld tengelye körül forog s rajta emberek körüljárnak, hány kísérté meg e nehéz feladatot! s hány tapasztalta, hogy hasztalan fárad! – Nehéz dolog embereket észre hozni; de vannak alkalmak, midőn az is nehézséggel jár, hogy őket eszöktől megszabadítsuk, – s Kálmán ez este százszor átkozá végzetét, mely úgy látszott, nem engedé, hogy Nyúzót lerészegíthesse. Macskaházyról nem is szólok. Az ügyvéd azon teremtések közé tartozott, kik mindig józanok. – Ennél Kálmán még kísérletet sem tett. A többiek, a bárót sem véve ki, nagy erőltetés nélkül, mintegy önként teljesíték fiatal gazdájok kívánatát. De a főbiró, mint szikla, melyen a zápor nyom nélkül patakzik le, mint sziget, melyet a tenger árjai hasztalan mosnak, a legjobb vörös s fehér bor hatalmának ellentállt. Nyúzó közönségesen kerti borral élt, s Kálmán pinczekulcsát arra használta, hogy azon jó, de közönséges vörös s fehér bort, melyet Kislaky vendégei máskor kaptak, a legerősebb egri s hegyaljaival cserélje fel. A főbiró nem tartozott azok közé, kiken – mint mondani szoktuk – soha a gyengeség erőt nem vesz, s magok olvasóim Garacson oly állapotban látták őt, minőbe őt most Kálmán helyheztetni kíváná; de a gyűlölt Völgyesynek jelenléte Macskaházynak intései, leginkább pedig a nemes dicsvágy, hogy eddig szerzett hirét, mint Taksonymegyének legerősebb ivója, ne koczkáztassa, oly tökéletesen ellensúlyozák a bornak hatását, hogy ivási remekletei után is a részegségnek még semmi nyomai nem mutatkoztak.
– Le akarsz részegíteni, úgy-e? – mondá Nyúzó, miután ismét egy pohár vörös bort ürített ki, oly képpel fordulva Kálmánhoz,
mintha keserű orvosságot ivott volna. – Hagyj fel ily bolondságokkal. Nincs ember, ki engem részegen látott.
– Láttalak bruderkám, – szólt az esküdt, barátságosan mosolyogva, – s pedig emberségesen részeg voltál.
– Kicsoda? – kiáltott Nyúzó.
Zátonyi, ki két könyökére támaszkodva, mély gondolatokba merülten nézé Macskaházyt, ki ép a kártyákat keveré, a lármára felnézett s megjegyzé, hogy csakugyan szép statarialis eset, melyet ma láttak. – A tizenhatodik, melynél életemben jelen vagyok s mindeniknél végeztünk valamit.
– Az nem tartozik a dologhoz, – mondá haragosan Nyúzó, – én kérdeni akarom ezt az én esküdtemet –
– Nem tartozik a dologhoz? – szakítá félbe Zátonyi, mindazon elevenséggel, melyet nehézzé vált nyelve engedett. – Nem vagyunke most is statarialis eljárásban? A törvényszék együtt marad, míg az ítélet végrehajtva nincs.
– Bolondság! ez sem tartozik a dologhoz, – válaszolt a másik, fejét haraggal rázva – mikor én Kenyházyt akarom kérdezni –
– Bolondság! – szakítá félbe a táblabiró, a kiosztott kártyákat, melyeket épen kezébe vett, méltósággal az asztalra csapván, –mikor én mondom… mit is akartam mondani… igaz, ez nem bolondság, domine spectabilis, kövesse meg magát, gondolja meg kivel beszél s hol szól. A hely szentségét vegye figyelembe, mi itt statarialis sedria vagyunk.
Nyúzó mindig türelmetlenebbé vált. Kálmán, ki egy becsületes veszekedéstől czéljának elérésére többet remélt, mint még hegyaljai borától is, helybenhagyást integete Zátonyinak, míg ez nagy önmegelégedéssel folytatá: – Igen, igen, semmi tréfa! semmi nevetség! míg a gonosztevő kivégezve nincs, mi mint statarialis biróság ülünk együtt. Benn áll az instructióban; mint statarium eszünk, mint statarium tarokkozunk, mint statarium –
– Ne kiabáljon a teins úr úgy, – harsoga a főbiró betartva füleit.
– És én akarok kiabálni és én fogok kiabálni, – folytatá Zátonyi mindig hevesebben, – s szeretném látni, ki fog megakadályoztatni benne. Én Taksony-megyének oly táblabirája vagyok, mint bárki más; most harmadikszor candidáltak alispánnak.
A báró, ki a vitatkozás alatt kártyáit megnézve hatalmas játékra készült, a lehető legnagyobb türelmetlenséggel játszásra inté társait, de hasztalan. Minden tárgyak között, melyek felett emberek vitatkoznak, nincs egy, melynél több lárma s keserűség támadna, mint ha az forog kérdésben: ki józan köztök? s sok ember, ki soha életében egy pohár bort nem emelt ajkaihoz, hajba kapott legjobb barátjaival, csakhogy józanságát senki kétségbe ne vegye. Ki várja, hogy akár Nyúzó, akár Kenyházy ez alkalommal oly könnyen megnyugodjanak, főkép miután Kálmán mindent elkövetett, hogy vitájok keserűségét nevelje, s a főbiró Völgyesy ajkai körül gúnymosolyt vélt észrevehetni, melyet nem tulajdoníthatott egyébnek, mint hogy e gyűlölt ellenség azon merész ajánlkozásának kivihetőségén kételkedik, miként ő, Nyúzó Pál, minden pohárra, melyet Kenyházy iszik, hármat ürítend ki, a nélkül, hogy megrészegednék.
– Már barátom, a mi sok, sok, – mondá Kálmán, – ezt soha életemben nem hiszem.
– Nem hiszed? – kiálta Nyúzó.
– Nem én, – válaszolt Kálmán, – fogadok akármibe.
– Jól van; két fejős tehén, agaram ellen.
– Nem bánom, noha az agár nem sokat ér, úgy is elveszted.
– Áll a fogadás, ide a poharakkal.
Kálmán alig titkolhatta el belső örömét. Macskaházy mindent elkövetett, hogy a fogadás visszavonassék; Kenyházy azonban nevetve kiüríté első poharát. Nyúzó, igérete szerint, felhajtott utána hármat, s a játék valamivel lármásabban tovább folyt.
Míg Kálmán ily módon az urakkal foglalatoskodott, addig János nem kisebb sikerrel működött a hajdúk s őrök között, úgy hogy egy kislaki parasztot s egy vén hajdút kivéve, ki maga is katonaviselt ember vala, nyolcz óra után alig találkozott valaki az udvarban, kit a legnagyobb hizelgő józannak mondhatott volna.
A rabnak kamarájában, melynek ajtaja elébe épen e két józanabb őr állíttatott, mély csend uralkodott. Miután Vándory, ki őt a vallás vigasztalásaival a halálhoz elkészítette, távozott, neje ment hozzá, s azóta az őrök, ha néha fülöket az ajtóhoz tevék, csak a halk suttogást vevék észre, melyben a két szerencsétlen egymástól végbucsút vett, a főbirónak szigorú parancsolata szerint csak kilencz óráig levén megengedve akárkinek, hogy a rabbal szólhasson.
E külső csend leirhatlan nyugtalansággal tölté Violának s nejének szivét. Sokszor gondolt életében azon halálra, melynek most elébe megy. A pillanattól, hol a szentvilmosi erdőben megfogatott, sorsa el vala határozva, s ő nem kért, nem mentegeté magát birái előtt, nem annyira büszkeségből, mint mivel tudta, hogy minden ebbeli fáradsága sikertelen. A halál végre mi más, mint éltünk elvesztése, s vajon az élet e szerencsétlennek mit nyujtott olyast, minek veszte felett kesergenie lehetett volna? Maga, neje s gyermekei, kiknek szeretete azon egyedüli kincs, mely neki e világon megmaradt, nem lesznek-e boldogabbak vagy legalább nyugodtabbak, ha a szerencsétlenség, melynek szüntelen fenyegető veszélye egész éltöket egy hosszú kínná teszi, végre megtörtént? Hisz mit tehet ő nejeért, ki általa házi boldogságának örömeitől megfosztatott s földönfutó koldussá tétetett? Mit tehet gyermekeiért, kiknek atyjok neve szégyenbélyeget süt életökre, kiknek nem kivánhat, kiktől nem kérhet mást, mint hogy példáját soha ne kövessék? – Ha majdan nem leszek, – így gondolkozott magában – senki e vidéken Violáról szólni nem fog. Ki tudja? talán nőm is végre el fogja felejteni az elátkozott teremtést, ki egész életére csak kínt s szégyent hozott. Gyermekeim megváltozott névvel máshol fogják keresni szerencséjöket, s minden jó lesz ismét. Jobb ma, mint holnap meghalni – s Viola oly nyugodtan várta sorsát, mint kit egy hosszú ideig előrelátott csapás ér, melynek gondolatával rég megbarátkozott. Ez élet iránti közönyösség nem oly ritka népünk
között, mint azt olvasóim talán gondolják. – Valamint a rosszabb római imperatorok korában bámulattal látjuk a könnyűséget, melylyel annyian öletöktől majd önként, majd a zsarnok parancsolatára megváltak s valamint e tüneménynek okait nem annyira a stoa tanainak befolyásában, mint azon practicus meggyőződésben kereshetjük, hogy az életen nem sok veszíteni való van: úgy népünk könnyen válik meg életétől, hol napibére vajmi sokszor nem éri fel a fáradságot, mellyel érte szolgált. – Maga Violának neje, mikor a halálos itéletnek meghallása után ismét eszmélethez tért, nyugodtabb vala, mint előbbi kétségbeesését látva, valaki gondolhatá. A fenyegető vész, mely fejök felett annyi ideig lebegett, lecsapott, – e világon nem vala többé semmi, mitől félniök kellene; –s a végső reménynyel eltünik nyugtalanságunk is.
Az öreg János jó hirei felzavarák e nyugalmat. A vén katona eleinte feltette magában, hogy az egész megmentési tervet az utolsó perczig Violával nem közli. – Isten mentsen meg! – így szólt Kálmánhoz, midőn ez azon szándékát nyilatkoztatá ki, hogy a szegény embereket tovább reménytelen állapotukban hagyni nem akarja, – a teins úr mindent elrontana. Ha az asszony megtudja, hogy férjét megszabadítjuk, nem fog uralkodhatni magán, észreveszik és akkor vége mindennek. Legjobb, ha utolsó perczig nincs reményök, akkor legalább senki változást rajtok észrevenni nem fog.
Jánosnak okoskodása oly helyesnek látszott, hogy Kálmán által ellenmondás nélkül elfogadtatott, s az öreg huszár később önmagán tapasztalá, mennyire veszélyes valakire titkokat bizni, midőn vén bolond létére – mint később többször életében mondá – alig találkozott Violánéval magányosan, alig látá ez asszony szótalan kétségbeesését, midőn az egészet maga kilocsogá, s a leirhatlan boldogság kifejezését látva, mely a szerencsétlennek arczán egyszerre átsugárzott, örömében észre sem vette, hogy ha e pillanatban valaki a szobába lép, Zsuzsi szerencsés mosolygásából, melylyel Jánosra tekintett, igen sokat gyaníthatott volna. Ki tehet róla! az élet, bármennyit beszélünk tervekről s előre tett számításainkról, nem sakkjáték. A legildomosabb játszó tudva, hogy nyerése nem kizárólag ügyességétől, hanem nagyrészint a sorstól
