Korean stories for language learners traditional folktales in korean and english julie damron - Down
Korean Stories for Language Learners Traditional Folktales in
Korean and English Julie Damron
Visit to download the full and correct content document: https://textbookfull.com/product/korean-stories-for-language-learners-traditional-folktal es-in-korean-and-english-julie-damron/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant download maybe you interests ...
Learning Korean: A Language Guide for Beginners Julie Damron
Track 015 Two Brothers Who Threw Away Their Lumps of Gold
Track 016 The Golden Ax and the Silver Ax
Track 017 Heungboo and Nolbu
Track 018 The Story of Gyeon-Uh and Jik-Nyeo
Track 019 Stupid On-Dal and Princess Pyeong-Gang
Track 020 The Lazy Boy Who Became a Cow
Track 021 The Mouse in the Shape of a Man
Track 022 The Half Son
Track 023 The Story Ghost
Track 024 The Freshwater Snail Bride
Track 025 The Fairy and the Woodcutter
Track 026 The Fox and the Old Woman
Track 027 The Beggar Brothers
Track 028 The HwasubunBowl
Track 029 The Net Bag for Catching a Tiger
Track 030 The Red Fan and the Blue Fan
Track 031 The Salt Millstone
Track 032 The Magpie That Repaid Kindness
Track 033 The Rat-Snake Scholar
Track 034 The Toad That Repaid Kindness
Track 035 The Manic Goblin
Track 036 A Single Grain of Millet
Track 037 The Three Brothers
Track 038 The Treasure Given by a Goblin
Track 039 A Painting That Will Make Your Wishes Come True
Track 040 A Fake Expert Archer
Track 041 The Taming of the Mother-in-Law
Track 042 The King Has Donkey’s Ears
The Audio Recordings from the enclosed Audio CD may also be Downloaded.
1. Make sure you have an Internet connection.
2. Type the URL below into your web browser. http://www.tuttlepublishing.com/korean-storiesfor-language-learners-downloadable-content For support, you can email us at info@tuttlepublishing.com.
KOREAN STORIES FOR LANGUAGE LEARNERS
J
ULIE DAMRON, Ph.D. & EUNSUN YOU, MA
Contents
Preface
A Brief Introduction to the Korean Language
The Korean Stories
1. Meeting New Friends
2. My Friend, Minsu
3. The Fox Who is the King of Animals
4. The Tiger Who Bowed to the Chestnut
5. A Sleepyhead Baby Bear
6. The Donkey and the Grasshopper
7. The Tiger and the Rabbit
8. A Father and His Two Daughters
9. The Farting Match
10. The Sun and the Moon
11. The Filial Tiger
12. The Tiger and the Dried Persimmon
13. Three-Years Hill
14. The Old Man with the Lump
15. Two Brothers Who Threw Away Their Lumps of Gold
16. The Golden Ax and the Silver Ax
17. Heungboo and Nolbu
18. The Story of Gyeon-Uh and Jik-Nyeo
19. Stupid On-Dal and Princess Pyeong-Gang
20. The Lazy Boy Who Became a Cow
21. The Mouse in the Shape of a Man
22. The Half Son
23. The Story Ghost
24. The Freshwater Snail Bride
25. The Fairy and the Woodcutter
26. The Fox and the Old Woman
27. The Beggar Brothers
28. The HwasubunBowl
29. The Net Bag for Catching a Tiger
30. The Red Fan and the Blue Fan
31. The Salt Millstone
32. The Magpie That Repaid Kindness
33. The Rat-Snake Scholar
34. The Toad That Repaid Kindness
35. The Manic Goblin
36. A Single Grain of Millet
37. The Three Brothers
38. The Treasure Given by a Goblin
39. A Painting That Will Make Your Wishes Come True
40. A Fake Expert Archer
41. The Taming of the Mother-in-Law
42. The King Has Donkey’s Ears
Appendices
The Pronunciation of Korean Sounds: Vowels and Consonants
Reading and Writing Korean Vowels and Consonants
Creating Korean Syllables
Reading and Writing Korean Words
Pronunciation Activity
Reading and Writing Korean Sentences
Korean to English Glossary
English to Korean Glossary
Preface
As a university professor of Korean for many years, I have used numerous books with many different types of students. I have found lots of good Korean grammar books and online programs to use in my courses. Unfortunately, I struggled to find a reading book for true beginners. I wanted to use Korean stories in my classes so that we could discuss the culture that went along with the stories, but every Korean storybook reader that I found was for intermediate level or above. Although the authors claimed it was for beginners, none of them were appropriate for true beginner students. The passages were long, the sentence structures were advanced and the vocabulary was large and complicated. My beginning students asked for level-appropriate material to read in Korean because they felt passionate about reading beyond the functional text presented in their grammar books. It was for them that I started writing this beginning Korean reader.
Korean Stories for Language Learners can be used either by an individual who wants to learn to read and write in Korean or by an instructor in the Korean classroom. Chapters are self-contained and easy to follow. Instructions are in both English and Korean.
The early stories in this book are highly modified from their original version. They become increasingly less modified in later chapters. All chapters have vocabulary words written in Korean, Romanized Korean and in English. Each chapter contains the story written in Korean and pre- and post-reading activities. The book also contains extensive Korean and English glossaries.
At the end of this book a basic explanation of the sounds of Korean (vowels and consonants) is given. This instructs the reader on how to read and write those vowels, consonants and then syllables. The book provides plenty of writing practice for Korean letters before moving on to writing words. There is a helpful pronunciation activity that helps students distinguish between aspirated, tense and lax sounds. Finally, students learn to practice writing basic sentences.
I would like to acknowledge You Eunsun, my graduate student assistant and co-author. EunSun worked tirelessly to help find and modify the Korean folktales used in this book, all while taking courses in her master’s program, teaching Korean and studying for her preliminary examination. She was an amazing asset to this work. I also want to thank my upper-level undergraduate students who edited various versions of this book, and my Korean 101 and 102 students who love studying Korean and whose avid passion for the language and culture prompted me to begin writing this book.
Thanks to Nancy Goh at Tuttle Publishing, to Megan Young who did the majority of the illustrations and to Kim Kyuri for the audio recordings.
Finally, I want to thank my supportive husband, Danny, and my loving kids, Leah, Andrew and Maya, who are the joy of my life.
—Julie Damron
A Brief Introduction to the Korean Language
안녕하세요! Annyeonghaseyo!
Welcome to Korean Stories for Language Learners! This book is designed to help you, a new learner of Korean, establish a foundation in the Korean language and develop a basic cultural understanding that you can then build on for years to come. No matter why you’ve decided to start learning Korean, you are in the right place! After learning to read and write in the first few chapters, you will begin building vocabulary by reading Korean folktales and applying this new knowledge as you begin speaking and writing. As you read, you will not only begin using the language, you will also begin to understand the history of Korean culture. In most countries —especially in a country as old as Korea—the language is closely tied to the culture and vice versa. Learning to appreciate the uniqueness of Korea will help you cultivate a passion for the language as you continue learning. It is often said that a foreigner will never learn to speak Korean well until they learn to love kimchi! You will find that as you build this passion for the people, culture, and history, you will discover a greater motivation to study. Look for ways to use the language as often as you can!
Understanding Korea
Before we dive into the fundamentals of the language, let’s take a look at Korea as a whole. Korea is a beautiful country with a history seemingly as old as time. Today, the country is divided into the
North and South: the Democratic People’s Republic of Korea in the north and the Republic of Korea to the south. Although the governments of these two countries are often at odds, the majority of native Koreans dream of the day when their country will be unified once again. Since the end of the Korean War in 1953, both countries have experienced remarkable net growth, although since the 1970s South Korea has dramatically outpaced growth in the North.
Economic prosperity in South Korea has resulted in large population growth and the development of huge urban centers like Seoul and Busan. In 1942, toward the end of Japanese rule, the population of Korea was around 25 million. Today, 51 million Koreans live in South Korea and about 25 million live in the North. If one includes Koreans living internationally, nearly 80 million people are native speakers of Korean. This makes it one of the most commonly spoken languages in the world.
Beginning in the 1990s, a growing awareness of and interest in the South Korean culture has led to an increase in collective international interest in learning Korean. This expanding sphere of influence held by Korean culture has been termed the “Korean Wave” (or 한류 hanryu), due in part to its sudden expansion. While the main catalyst for the spread of South Korean culture was originally the novelty of and interest in K-dramas and K-pop, Korea’s history and traditional culture are beginning to receive international recognition as South Korea continues developing into a travel destination for local Asian tourists and others alike. Seoul, the largest city on the Korean peninsula and capital of South Korea, is home to around 25 million people. In other words, one out of every three Koreans lives in Seoul! Because the area around Seoul was settled over 6,000 years ago, serving as the capital for various kingdoms and empires throughout its history, the city of Seoul has developed into a thriving metropolis that blends traditional Korean culture with the advances of modernity. This unique atmosphere
attracts millions of tourists every year, allowing foreigners to come and experience the Korean way. These millions of tourists have added a new component to the idea of the Korean Wave, as chefs and internationally minded visitors have returned to their countries with a craving for Korean cooking. The idea of fusion food, or the combining of two foods from different countries, is nothing new, and South Korea’s rise has given way to dishes like the bulgogi burger and the kimchi burrito as restaurants have begun experimenting with the strong flavors unique to Korea. Understanding the Korean culture is crucial to developing a strong ability with the language, and there is no way to become more accustomed to the Korean culture than by learning to love the food.
The traditional Korean diet revolves around rice, vegetables, kimchi, banchan (assorted side dishes), and a hot pepper paste called gochujang (고추장). Even though fast food and other western foods have nearly taken over the diet of younger Koreans, traditional components remain central to the modern Korean diet. One reason the Korean culture is so closely tied to food is because of the traditions associated both with food preparation, and the seasons food is eaten. In November of each year, the country begins an enormous project called Kimjang (김장). Kimjang is the traditional process of preparing kimchi for the coming winter months. For weeks during this period, Koreans spend an enormous amount of time making kimchi and layering it in jars and refrigerators for preservation. Although the mass production of kimchi has led to fewer people participating in this process, for millions it is still an annual event to make kimchi, and some people even travel home to assist their parents in the labor-intensive process. The presence of Korean cuisine in the national culture is well established, and as with language learning in any country, learning to fully appreciate the culture makes a world of a difference when it comes to learning that country’s language.
The Language
Located on the Korean Peninsula in northeast Asia, until about 70 years ago there was no concept of the country of “Korea” being divided into north and south. Before being occupied by the Japanese in the early 1900s, the entire peninsula was ruled as one country by different Korean dynasties. The first of these, the Koryo dynasty, was founded in 918 and continued to 1392, corresponding to the High Middle Ages in Europe and the First Crusade to Jerusalem. “Koryo” (also written as “Goryeo”) is actually where the westernized word “Korea” comes from. After the Koryo dynasty fell in 1392, the Joseon dynasty came into power. The Kingdom of Joseon is considered one of history’s greatest dynasties because it lasted for 505 years, making it one of the longest uninterrupted states in world history. This long period of stability allowed for the pursuit of scientific invention, developing iconic works of literature and art like the Sijo, and even the invention of the Korean writing system, Hangeul (한 글).
Before Hangeul’s invention, the Korean language was written using Chinese characters. These characters were modified for communicating in Korean using systems like hyangchal (향찰), gugyeol (구결), and idu (이두). Since one had to learn the thousands of characters to be literate, writing and obtaining an education were reserved for the wealthy and high class, known as Yangban (양반). Chinese characters are known in Korea as Hanja (한자) and are important for several reasons. The use of Chinese characters as a writing system, along with Korea’s close proximity to China, exposed educated Koreans to the Chinese language. As a result, anywhere from 30% to 65% (estimates vary) of Korean vocabulary is based on Chinese roots. Such words are called Sino-Korean, and share the meaning of the Chinese characters from which they originated. The vast majority of the remaining vocabulary is native Korean, with an increasing number of loan words being borrowed from English, German, and Japanese. Increasing globalization has lead to the
introduction of new ideas into Korea, and often to the introduction into the Korean language of foreign words used to describe these ideas. One example of this is the German word for “work”, arbeit, which is written in Korean as 아르바이트 [areubaiteu] and means “part-time work.” Understanding the roots of the words you learn will be critical for understanding and using the Korean language. As you grow your Sino-Korean vocabulary, you will find that you recognize the meanings of new words that share the same roots. As you develop your native Korean vocabulary, you will find that you have a stronger understanding of the grammar and traditions of Korea.
Hangeul
Originally named Hunminjeongeum (훈민정음), Hangeul, also transcribed as “Hangul,” is called Joseon writing in North Korea (조선 글 joseongeul). It is a writing system unlike any other. While most other systems of writing (like the English alphabet, the Chinese logograms, and the Japanese syllabary) evolved over hundreds and even thousands of years, the modern Korean alphabet of Hangeul was invented by a group of scholars commissioned by King Sejong of the Joseon dynasty in 1444. Now considered one of Korea’s greatest rulers, King Sejong understood the value of literacy, and formulated a plan to give his people the ability to read and write. Although Hangeul is now the official script of both North and South Korea, it was some time before it was recognized as legitimate by all Koreans, and even longer for it to be implemented in official documents. After the script was introduced, the system experienced pushback from educated elites who still believed Hanja to be the only true writing system. Hangeul was even briefly banned in 1504 by a king who didn’t want to see information quickly distributed. However, it was revived in the late 16th century, as Korean poetry such as gasa (가사) and sijo (시조) began being written in Hangeul. Popular support for Hangeul continued to grow as Korean novels grew in popularity, and was solidified when it became tied to the
Korean nationalism movement in the 19th and 20th centuries. The 1890s saw a particularly strong push for widened usage, as the first official document using Hangeul was created in 1884, and with elementary school texts incorporating the script in 1895. The next year, in 1896, the Dongnip Sinmun (동립신문), the first newspaper in Hangeul, began to be published.
During the Japanese occupation, Japanese became the official language of the Korean peninsula. However, native Koreans continued writing with the script, preserving it throughout the colonial period. After the war, Hangeul was standardized and updated for modern life. Although the separation of the North and South Koreans has led to the development of certain differences in vocabulary, pronunciation, and spelling, the characters used by Koreans in the North and the South remain the same.
Now that we know where Hangeul came from, let’s take a closer look at the alphabet. Hangeul is composed of 40 characters (letters) that are combined in all sorts of different ways to form words. In modern Hangeul, there are 19 consonants and 21 vowels. These symbols make up what is called a phonetic alphabet, just like the English alphabet. For example, in order to write “bag” in English, the letters “bag” are put together. Similarly, in order to write “bag,” pronounced “kabang” in Korean, the letters “ㄱ-ㅏ-ㅂ-ㅏ-ㅇ” are put together. Ten of the vowels in Korean are simple vowels or “basic” vowels such as the English “a” sound. All of the rest of the vowels come from combining two basic vowels such as the “ai” sound in the English word “pie.” This may seem pretty complex now, but as you practice and memorize the Korean letters, you will find it useful to understand how they are formed.
There are fewer consonants and they are less complex. There are 10 basic consonants and when we put two consonants together we end up with 19 total consonants. In an effort to help the commoners of his time learn these consonants, King Sejong actually designed the consonants to imitate the shape your tongue and mouth make
when you say them. For example the English sound “k” in Korean looks like “ㄱ” and is supposed to represent what your tongue looks like when you make the sound. Try it. When you make the “k” sound, does your tongue look like the Korean symbol “ㄱ”? We will discuss the vowels and consonants in detail on page 184 but you will find that they are easy to learn. Diligence is going to serve you well as you begin learning Korean. And, while there is much more to say about Korea and how the language came to be, it’s time to dive in. Memorize, recite, read, speak, listen, write, practice, and keep with it!
You’re going to do great.
Once again, welcome to KoreanStoriesforLanguageLearners!
Reference
“The Best Alphabet in the World,” Robin Hansen.
새로운 친구들 만나기
Saeloun Chingudeul Mannagi
소피아: 안녕하세요. 제 이름은 소피아입니다. 저는 미국 사람입니다.
민수: 반갑습니다. 제 이름은 민수입니다. 저는 한국 사람입니다.
소피아: 민수 씨, 안녕히 가세요.
민수: 안녕히 가세요.
Sophia: Minsu: Sophia: Minsu:
Meeting New Friends
Learntousesimplegreetings.
Hello. My name is Sophia. I am American. Nice to meet you. My name is Minsu. I am Korean.
Mr. Minsu, goodbye. Goodbye!
Vocabulary
안녕하세요 annyeonghaseyo hello
제 je my
이름 ileum name
저 jeo I
미국 migug America
사람 salam a person
반갑습니다 bangabseubnida nice to meet you
한국 hangug Korea
씨 ssi Mr. (or Mrs.)
안녕히 가세요 annyeonghi gaseyo goodbye
Comprehension Questions
a.
b.
c.
d.
Where is 소피아 from?
Where is 민수 from?
How do you say “hello” in Korean?
How do you say “goodbye” in Korean?
Writing Activity
You just met a Korean friend. You need to say “hi” and introduce yourself.
Write “hello,” your name, and where you are from.
내 친구, 민수
Nae Chingu, Minsu
민수는 학생입니다. 민수는 아침에 일찍 일어납니다. 민수는 아침
밥을 먹고 학교에 갑니다. 민수는 소피아를 만났습니다. “안녕하세
요?” 소피아가 인사합니다. “안녕하세요.” 민수도 인사합니다. 민수와
소피아는 학교에 가서 공부를 합니다.
My Friend, Minsu
Thisstoryisaboutastudent,Minsu.
Minsu is a student. Minsu wakes up early. Minsu eats breakfast and goes to school. Minsu met Sophia. “Hello,” Sophia says hi. “Hello,” Minsu says hi, too. Minsu and Sophia go to school and study.
Vocabulary
학생 hagsaeng a student
아침 achim morning
일찍 iljjig early
아침밥 achimbab breakfast
학교 haggyo a school
먹다 meogda to eat
가다 gada to go
만나다 mannada to meet
인사하다 insahada to greet
공부 gongbu to study
Comprehension Questions
a.
b.
c.
d.
Is 민수 a student?
What did 민수 do before going to school?
Who did 민수 meet on the way to school?
What did 민수 and 소피아 do at school?
Writing Activity
Write about what you usually do in the morning.
동물의 왕 여우
Dongmul-ui Wang Yeou
어느 날 여우가 숲 속을 걷고 있었습니다. 갑자기 호랑이가 나타
났습니다. 여우는 호랑이가 무서웠습니다. 하지만 여우는 호랑이에게
말했습니다. “내가 무섭지? 나는 동물의 왕이야!”
호랑이는 믿지 않았습니다. 여우는 호랑이에게 자기 뒤를 따라오
라고 말했습니다. 동물들이 여우 뒤의 호랑이를 보고
. 호랑이는 여우 가 동물의 왕이라고 믿었습니다.
The Fox Who is the King of Animals
Thisstoryisaboutacleverfox.
One day, a fox was walking in the forest. Suddenly, a tiger appeared. The fox was afraid of the tiger. However, the fox said to the tiger, “Aren’t you afraid of me? I am the king of animals!” The tiger did not believe the fox. The fox told the tiger to follow behind him.
The animals ran away because they saw the tiger behind the fox. The tiger saw how afraid all the animals were and believed that the fox was truly the king.
Pre-Reading Questions (answer in Korean or English)
a.
제목을 보세요. 여우가 동물의 왕입니까?
Look at the title. Do you agree with the idea that the fox is the king of all the animals?
b.
여우는 옛날 이야기에서 보통 어떤 성격을 가지고 있습니까?
What are common characteristics that foxes have in folktales?
Vocabulary
동물 dongmul animal
왕 wang a king
여우 yeou a fox
어느 날 eoneunal one day
숲 속 sup sog in the forest
걷다 geod-da to walk
갑자기 gabjagi suddenly
호랑이 horang-i a tiger
나타나다 natanada to appear
무섭다 museobda scared
하지만 hajiman however
말하다 malhada to say
믿지 않다 midji anta to not believe
뒤 dwi behind
따라오다 daraoda to follow
보다 boda to see
달아나다 dalanada to run away
믿다 mid-da to believe
Culture Notes
In Korean traditional folktales, the fox usually appeared as an animal that was smart and very good at deception. In some stories, foxes get out of dangerous situations by deceiving others. In other stories, they deceive others to prey on them or to put them in danger. In Korean society, like most societies, people who behave like a “fox” should always be avoided.
Comprehension Questions
a.
b.
c.
이 이야기 속 여우는 정말 동물의 왕입니까?
Is the fox in this story really the king of all the animals?
동물들은 왜 여우를 보고 도망갔습니까?
Why did the animals see and then run away from the fox?
여우는 왜 거짓말을 했습니까?
Why did the fox lie?
Writing Activity
If you were the fox in the story, how would you escape from the tiger?
One day, a tiger was walking in the forest. The tiger was very hungry. Just then, the tiger saw a hedgehog. The tiger bit the hedgehog. The tiger was hurt because of the hedgehog’s quills. The tiger could not eat the hedgehog. The tiger was still hungry. The tiger saw a chestnut burr while walking in the forest. The tiger thought that the chestnut burr was a hedgehog. The tiger was scared, so he bowed to the chestnut.
Pre-Reading Questions (answer in Korean or English)
a.
b.
호랑이가 밤을 무서워합니까? Are tigers afraid of chestnuts?
밤송이를 본 적이 있습니까? 어떻게 생겼습니까?
Have you ever seen a chestnut burr (outer shell of a chestnut)?
What does it look like?
Vocabulary
어느 날 eoneu nal one day
호랑이 horang-i a tiger
산 속 san sog in the forest
걷다 geod-da to walk
배가 고프다 baega gopeuda hungry
그때 geu ddae at that time
고슴도치 goseumdochi hedgehog
보다 boda to see
산 속 san soge in the mountains
깨물다 ggaemulda to bite
가시 gasi quill
아주 aju very, so
아프다 apeuda to hurt
먹을 수 없다 meugeul su eobda cannot eat
계속 gyesok still
밤송이 bamsong-i chestnut burr
~라고 생각하다 lago sang-gakada to think something
무섭다 museobda scared
그래서 geuraeseo so
절을 하다 jeol-eul hada to bow
Culture Notes
In real life, tigers are very dangerous animals. However, in Korean traditional folktales tigers are depicted as foolish and slow. This is because tigers used to be commonly seen in Korea and were not necessarily feared. However, they were still dangerous animals that men could not beat. This dichotomy led writers to portray tigers as being funny and humorous in stories.
Comprehension Questions
a.
b.
c.
호랑이는 왜 고슴도치를 먹지 못했습니까?
Why couldn’t the tiger eat the hedgehog?
호랑이는 밤송이를 보고 무엇이라고 생각했습니까?
What did the tiger think when he saw the chestnut burr?
호랑이는 왜 밤송이에게 절을 했습니까?
Why did the tiger bow to the chestnut burr?
Writing Activity
Have you ever misjudged someone or something because of an outer appearance? Write about a similar experience that you have had.
Jamkkuleogi Agi Gom
A Sleepyhead Baby Bear
Thisstoryisaboutababybearthatwasasleepyhead.
A baby bear lived in the forest. He slept in and went to school late. His classmates teased him. They teased him because he didn’t wash his face. He went to a pond and washed his face. His face became clean. He smiled at the pond. The pond smiled back at him.
Pre-Reading Questions (answer in Korean or English)
?
Look at the title. What do you think this story is about?
당신의 나라에는 아기곰 이야기가 있습니까?
Does your country have a story about baby bears?
Vocabulary
아기 곰 agigome a baby bear
숲 속에 sup soge in the forest
늦게 잤다 neukke jatta to sleep late (past tense)
학교 hakgyo a school
늦게 갔다 neukke gatta to go late (past tense)
반 친구들 ban chingudeul classmates
놀리다 nolida to tease
씻지 않다 ssitjianta to not wash
얼굴 eolgul face
갔다 gatta to go (past tense)
연못 yeonmot pond
깨끗해지다 kkae kkeut haejida to become clean
웃다 utta to smile
Comprehension Questions
곰이 어디에서 살았습니까? Where did the bear live?
곰이 왜 늦었습니까? Why was the bear late?
누가 곰을 놀렸습니까? Who teased the bear?
곰이 무엇을 했습니까? What did the bear do?
Writing Activity
Many years have passed since this story. Now the bear is grown up. Write about where you think the bear is and what he is doing now.
A grasshopper was singing in a tree. A donkey wanted to sing well like the grasshopper. The donkey asked the grasshopper, “What do you eat to sing so well?” The grasshopper answered, “I only eat dew.” The donkey started only eating dew. A few days later, he got sick and died.
Another random document with no related content on Scribd:
marquise idegei felmondták a szolgálatot. Alig ismerek rá: a szédítő bukás után lelkében ő még egyre tovább bukik, feneketlen mélyre hanyatlik a kishitűség, a rettegés ingoványába… Összetörve ül egy sarokban, rezzen minden neszre, s azok a finom kezek, melyek még pár napja a leghatalmasabb országot kormányozták, tehetetlen tördelik egymást. Az első napokban még remélt, de most már feladott mindent. Eleinte hírt várt herczeg barátaitól, aztán alázatos minisztereitől, a hű Bernis-től… végre már boldog lett volna, ha utolsó inasa felkeresi. De hát hogy is mertek volna régi híveink velünk törődni? Én vigasztaltam őt képtelen beszédekkel:
– Az istenért, asszonyom, ne essék kétségbe! Majd ha felgyógyul a király, meglássa, visszaveszi…
– Magad se hiszed, a mit mondasz, – zokogott a marquise, – hisz leszámoltam én már mindennel, csak a világ hálátlansága bánt! Nem hogy a nagyok, a kiket én nem tettem nagyokká, feledkeznek meg rólam, de nem jutok eszükbe még barátaimnak, cselédeimnek – még koldusaimnak sem! *
Még most is dobog a szívem… Ma igazán azt hittem, elvesztünk! Kopognak, én nyitom az ajtót, egy köpenybe burkolt, aranysujtásos ember áll előttem, – biztosra vettem, a mitől a marquise tart, teljesedik, t. i. a királyné elfogat és börtönbe hurczoltat bennünket. Egy sikolylyal már be akartam csapni az orra előtt az ajtót, mikor egyszerre észrevettem, hogy az ismeretlen se nem katona, se nem rendőr, hanem versaillesi lovász-öltönyt visel. Mosolygott… Mire magamhoz tértem, már úrnőm is ott állt mellettem. Úgy örült, hogy végre versaillesi egyenruhát lát megint!
– Kicsoda vagy?… Tán bizony egyszer valamikor nálam is szolgáltál?
– Nem, asszonyom… engem ide küldöttek –
– Kicsoda?
– Asszonyomnak egy igaz barátja…
– De kicsoda?
– Azt nem tudom, nem mondták. Csak azt mondták: az az igaz barát kéreti Pompadour marquiset, jöjjön el az Eremitage kertjébe egy bizalmas szóra. Én majd elkisérjem, – a kocsi ott vár a túlsó sarkon…
– Kelepcze, – tőrbe akarnak ejteni! – kiáltott fel a marquise.
– Az Istenért, ne menjen el! – toldottam meg én.
– Azt is üzenteti a jóbarát, ne féljen asszonyom semmitől.
– De hát ki az, – férfi vagy nő?
– Nem tudom…
Soká töprengtünk a dolog felett. Végre úrnőm mégis elhatározta magát. Kiosontunk a házból, – az aranyozatlan versaillesi kocsi csakugyan ott várt a sarkon. A lovász köpenyébe burkolódzott s felült a bakra, – tovavágtattunk. Egész úton lázasan törtük a fejünket: ki lehet az a rejtélyes barát? A herczegek és marsallok közül senki se merne ilyesmit koczkáztatni… még leginkább valami alantas közeg lehet a jó barát, tán ép Lebel, vagy valami más komornyik. Hisz Lebel ép az Eremitage főfelügyelője, – persze, hogy ő az a rejtélyes jóakaró! Neki van valami fontos közleni valója… Ez a feltevés cseppet sem kedvetlenítette el úrnőmet, boldog volt, hogy bármi áron is visszajuthat, ha csak egy perczre is, Versaillesba…
Kerülő utakon végre megérkeztünk. A park kis hátsó kapuja nyitva volt, – nekem feltünt, hogy a mint beosontunk rajta, az ott álló gárdista az inkognito jeléül «hátra arczot» csinált, s úgy tisztelgett fegyverével… Lovász barátunk előre futott, mi a nyomában siettünk tova a nyirott bokrok alatt, melyeknek árva galyait már nyelte a ködös, téli alkonyat. Végre a naplemente vörös csíkjai közt megpillantottuk az Eremitage kecses falait. Oh, a boldog idők, mikor még úrnőm pásztornőnek öltözve itt várta friss tejjel királyi kedvesét!… Lihegve értünk a lépcsőhöz, – persze, hogy Lebel a rejtélyes jó barát! Hisz ott áll, vár reánk…
*
– Lebel, – suttogja a marquise – hát magának mégis eszébe jutottam? Köszönöm…
De a komornyik még csak nem is mosolyog, csak mereven int, menjünk befelé. Bemegyünk: Luynes herczeg és felesége állnak ott, ép oly mereven, mint Lebel.
– Herczegem… herczegné…
Némán intenek: csak menjünk beljebb. A marquise előre fut, én egy szalonnal hátrább maradok s ép utol akarom érni, mikor az ajtón át látom, hogy úrnőm a másik teremben zokogva borul térdre valaki előtt és felsikolt: – Felség!…
Ki az, – a király? Nem, – szívdobogva láttam: a gyertya halvány fénye mellett egy szenvedő, szelid arczú nő kel fel a bergère-ről és nyújtja kezét a térdelőnek. A királyné volt, a jó királyné!…
Én, mintha gyökeret vert volna a lábam, mozdulni se mertem. Tán azért hallottam meg egyet-mást beszédjükből.
– Marquise, – szólt a felséges asszony halkan – ön nem a királyt, hanem a férjemet vette el tőlem. És lássa, most… bukásában… én mégis gondolok önre!
– Oh, hisz jó felséged az egyedüli…
– Azt hittem, kajánul fogok örülni e fordulatnak, de nem tehetek róla: jobban tudok én megbocsátani, mint gyűlölni. Lássa, most csak sajnálni tudom önt…
– Királyné!…
– Önt elhagyta a király… most tán meg fogja érteni, hogy mit szenvedtem én, mikor engem hagyott el a férjem önért. Úgy éreztem, szenvedésünk valami titkos kapcsot teremt közöttünk, hát
azért hivattam önt. Egy embert szerettünk, egy embert siratunk… Beszéljen!
Soká beszélgettek halkan, – aztán, mintha együtt sírtak volna tovább. A végén a királyné ezzel búcsuztatta el úrnőmet:
– Ne féljen a fiam boszújától. Én mindent megteszek önért…
…
Ma már harmadszor voltunk ott titokban a felséges asszonynál. Ezúttal keveset hallhattam meg a beszédjükből, csak annyit vettem ki, hogy a királyné vallásos életre igyekszik téríteni úrnőmet.
– Szegény bűnösök vagyunk mindannyian. Én boldog leszek, ha egy lelket megmenthettem az örök üdvösségnek. Menjen kolostorba, édes barátnőm, – én ott sem fogom elhagyni önt, majd fölkeresem… Reám mindig számíthat…
– Köszönet, felség, – ismételgeté úrnőm. S csókokkal halmozta el a jó királyné kezét.
– Megteszi, úgy-e?
– Megteszem, igérem… *
Versailles, 1757. február.
Olyan hirtelen jött ez a nagy fordulat, hogy alig tudok számot adni magamnak a mai nap titokzatos eseményeiről. Mi ez, – varázslat?
Versaillesben vagyunk ismét… Úrnőm nem mehetett el ma délután a királynéhoz az Eremitageba. Nagyon elkésve én futottam oda egyedül. A felséges asszony reszkető hangon kérdezte:
– Mi történt, hol a marquise? A király tán börtönre vettette…
Hűvösre vált a délután s a kastély alatti parkon vigasztalanul borongott át a késő őszi szomorúság. Károgó varjuk szálltak el a táj felett s lassú szárnycsapásaikkal meg-megszaggatták a gyűlekező köd hosszan húzódó fátyolait. Az elárvult lombozat már csak tüzes színében őrizte a forró nyár emlékeit s most, hogy a naplementi szellő átsóhajtott rajta, vergődve szakadtak el galyaiktól az utolsó levelek. Tévetegen szállingóztak alá az út avarába lábainkhoz… Halkan beszélgetve jó ideje sétálgattunk már együtt: a ház asszonya, meg én. Régi jó barátnőm volt s most, hogy a tájékra vetődtem, önkénytelen a kastély szomorú vendége felől kérdezősködtem. Mikor a mellékösvényről a park fősétányához értünk, az öreg dáma megfogta a karomat.
– Nézze,… ott jön!
Fellegekbe fulva ép akkor nyugodott le a nap s a füstös, vörös csíkok fénye még egyszer megvilágította a kastély barokfedelét. Végignéztem a ködbe-vesző, hosszú sétányon. A sorakozó bükkfák csupasz gallyai, mint ezer meredt kar, feketén rajzolódtak ki s ivük alatt egy nyúlánk, magas női alak állott a sárga avarban. Talpig feketében volt, – egy hirtelen mozdulattal ép akkor állhatott meg. Mintha aggodalmasan figyelt vagy hallgatózott volna, mutatóujját sebesen a halántékához kapta s ijedten hajolt előre. Öreg barátnőm felsóhajtott: – «igy megy ez már évek óta…»
Nem tudom, meglátott-e bennünket, vagy sem, de lehajtott fővel egyszerre sietve indult meg felénk. Jött azzal a nyugtalanító elevenséggel, melylyel a rögeszme kergeti a beteg lelkeket, jött
utóbb már fulva, lihegve. Egyszerre aztán ott állt előttünk, mint egy szomorú jelenés. Megdöbbentem. Még mindig szép, sőt tán fiatal is volt az a keskeny, finom arcz, de valami örökös, halálos ijedtségtől sápadt. Megragadta a karomat s jobb keze mutatóujjával ismét a halántékához kapott.
– Hallotta? – kérdezte.
A hogy hallgatózott, elkezdett egész testében reszketni.
– Hallotta a lövést? Most!… most… Oh egek – –
Aztán a szivéhez kapott és behunyta a szemét. Öreg barátnőm ekkorra már gyöngéden átfogta a derekát és csitítva vezette tovább. Mentek csöndesen előre a bükkfasétányban a naplemente vérvörös csíkjai felé.
Leültem a korhadó lóczára s hosszan elgondolkoztam a felett a pisztolylövés felett, melyet ez a szegény asszony egyre hallani vél. Hiába, – szerelemben ép azok a legtragikusabb helyzetek, a hol voltakép senkise hibás, és a hol mégis bűnné válik minden, még a lemondás is.
I.
Ösmertem én, ha csak futólagosan is, mind a hármójukat, –ösmertem a szelid és tudós német professzort, Belinszky Henriket, a feleségét, a szép és komoly Orbán Ilonát, sőt találkoztam Szobránczy Ákossal is. De ő akkor még nem szerepelt az asszony életében… Emlékszem a kaszinóból erre a mélázó szemű, tán kissé ideges és zárkózott idealistára, ki senkivel se beszélt és karosszékében ülve csak gondteli arczczal bámult maga elé órákhosszat.
Én, nem tudom már micsoda alkalomból, párszor meglátogattam a tudós Belinszky tanárt. Ott laktak ők kint Budán egy elvadult kert közepén, egy elfelejtett régi házban. Könyvtár volt ebben a furcsa
lakásban minden szoba, s valóságos könyvbarlang volt magának a mesternek a dolgozószobája. Lehetett akkor vagy ötvenkétéves, de sokkal idősebbnek látszott. Ez a szemüveges német óriás azok közé a galamblelkü filozófok közé tartozott, a kik tán sohasem is voltak fiatalok, hanem naiv lelkesedésükben örökké gyermekek maradtak. Torzonborz szakállas arczából annyi örömteli jósággal tudott az emberre nézni! Alig volt nyelvünk eredetének alaposabb ismerője nála s bizony azért még mindig csak törve beszélt magyarul, – hát sziléziai német volt ő, ki a diákévek alatt szemüvegen át, könyvből olyan lelkesen megszerette Magyarországot, hogy elhatározta: nyelvkutatásunknak fogja életét szentelni. Hozzánk költözött, aztán bejárta a Don, Krim s az Ural tájait s kereste az avar és kozár nyomokat nyelvünkben. Végül pedig meg is házasodott.
A tudós tanár megható gyöngédséggel tudta elbeszélni élete ez egyetlen idylljét. Ép Erdélyből tért haza, hol az ó-székely irást akarta kibetűzni, mikor egy félreeső völgy düledező udvarházában tanúja volt egy régi magyar uri család végső pusztulásának. A világtól elfeledve a legnagyobb nyomorban akkor halt meg Orbán Ábris, a híres gavallér, ki miután mindenét elkártyázta, itt a vadonban húzta meg magát gyermekleányával. A kis Ilona ép tizenötéves lett, –rokon és barát nélkül ott állt a világban egyedül, koldus árván…
– Tudja, úgy megsajnáltam szegénykét! – mondta a jó professzor. – Felhoztam Pestre és taníttattam, betettem a tanítóképezdébe. Apja, anyja voltam egyszerre… Csak a negyedik évben, akkor keveset lehettem vele; hosszú hónapokig Németországban kellett időznöm. És mire visszajöttem, nem ismertem rá többet a tizenkilenczéves szép hajadonra…
Belinszky tanár zavarba jött és szinte szégyenkezve sütötte le becsületes szemét.
– Negyvenhatéves voltam már, de hát mit tehettem róla? –beleszerettem. Soká nem mertem bevallani neki, míg végre egy napon… Ilona! – tette hozzá aztán hangosabban.
Megigazította szemüvegét és boldog mosolylyal tárta fel a szomszéd szoba ajtaját. Női szoba volt ez, de szintén könyvekkel
telve s az iróasztal mellől most kissé fáradtan kelt fel a fiatal asszony. Sötétszőke haja keretében sajátságosan finom és tartózkodó arcz volt ez, melynek komolyságát csak emelték az elül összenőtt, dús szemöldökök. Nyugodt, de mélytekintetü szeme erős belső életet árult el.
– Íme, itt az én kis munkatársam! – mondotta a professzor vigan, – nyelvgyökök és ragok közt élünk, ezer mértföldre a jelentől, de azért boldogok vagyunk, úgy-e?
– Igen, nagyon boldogok, – felelte az asszony merengve.
– Bizony, már hat esztendeje, úgy-e?
Most is emlékszem: Belinszkyné valami végtelen hálás gyöngédséggel nézett a férjére.
II.
Hat esztendeje volt már férjnél, – nos nem sokkal ezután történt, hogy találkozott Szobránczy Ákossal. Találkoztak egy kongresszusi ünnepélyen, hová a híres professzornak el kellett mennie, –véletlenül egymás mellé kerültek a vacsoránál. És nem volt ez a fiatalos szerelem villámcsapása: két ilyen magában élő, bizalmatlan léleknél az a villámcsapás nem hathatott keresztül a tartózkodás és a kételyek vértjén. Mindketten szenvedtek ők már az életben eleget arra, hogy védve legyenek minden ellen, – még a hirtelen boldogság ellen is. De hát van mégis egy dolog, a mi össze tudja kötni a mélyen érző lelkeket: a szomorúság s ők valami rokonszenves meleget éreztek egymás melankóliájában.
A beszélgetés folyamán önkénytelen elcsudálkoztak, hogy olyan egyformán gondolkoznak.
– Valóban sohse hittem volna… mondotta Szobránczy Ákos, – az ember a legjobb barátaival, úgy látszik sohse ismerkedik meg! Hogy eddig nem találkoztunk!…
– Mi sehova se járunk, – felelt Belinszkyné elgondolkodva, – és nem is a férjem, hanem én nem vágyódom a világba. Tudja, én sokat szenvedtem gyermek- és leánykoromban, annyit, hogy még mindig örülök az egyhangú békének…
– Igaza van. Különben én se járok már sokat társaságba.
A fiatal asszony félénken kérdezte:
– Bizonyára… csalódott?
– Hisz ha legalább csalódtam volna! nevetett Ákos keserűen.
– Akkor… ráunt?
– Azt sem, – de tudja, az ember belefárad a keresésbe. Nem jó az, annyi szép álmot szőni s annyi idealizmussal menni neki a világnak! Könnyű a józan embereknek, de lássa, én ma harminczhárom éves vagyok és még mindig várom, hiába várom a boldogságot! Azt a nagy szerelmet, a mit megérdemelnék! Fáradt vagyok és ideges.
Belinszkyné kiváncsian nézett a kissé sápadt, szőke fiatal emberre. Mintha igazában csak most látta volna meg először. Maguk se tudták, miért, de beszélgetésük mindegyre bizalmasabbá vált.
– Lássa én szerencsésebb vagyok önnél, – mondotta az asszony, – én sohse érek rá szép álmokat szőni. Boldogság, szerelem? Mikor a férjem megkért, elcsodálkoztam… de aztán belenyugodtam, mert Henrik bácsinak – akkor még így hívtam –mindig igaza volt. És igaza is volt, mert boldog vagyok. Olyan áldott, jó ember, neki köszönhetek mindent…
Mikor felkeltek az asztaltól, álmélkodva néztek egymásra.
– Valóban, mintha már nagyon régóta ismerném… mondotta Ákos melegen. – Mint régi barátok ismerkedtünk meg…
Aztán elváltak. De ennek az estének az emléke nem hagyott mélyebb nyomot az Ilona lelkében. Örült annak a felfedezésnek, hogy az embernek a távolban is lehetnek ösmeretlen barátai s
egyenes lelke naiv örömével mondta el benyomásait a professzornak. Előbbi életébe visszamélyedve bizonyára nem nélkülözte volna a Szobránczy ösmeretségét. Ákos még másnap töprengve gondolt a beszélgetésre, de aztán megadóan vont vállat és ment fel hivatalába, a minisztériumba. Ösmerte ő a hirtelen rokonszenv e muló fellegeit és czéltalannak tartotta az egészet. Jobb szerette magányát és bizonynyal nem ment volna el Belinszkyékhez, ha egy legközelebbi véletlen találkozásnál maga a professzor meg nem hívja. Márczius folyamán aztán többször ellátogatott a budai remetelakba. A tudós tanár méltányolta széleskörű műveltségét, az asszony pedig mindjobban szerette dallamos hangját hallani. Ilona nagyon boldognak érezte magát s mégis valahogy jól esett neki az a boldogtalanság, a mi ebből a hangból reááradt. Érdekelni kezdte az Ákos keserűsége, és mert őszintén segíteni szeretett volna rajta, minduntalan az ő szerelemtelen életébe helyezkedett bele. Véget nem érő beszélgetésekbe, költői ábrándokba mélyedtek, melyekből hovatovább mind álmélkodóbban ébredtek fel. Utóbb már nem is kellett beszélgetniök többé, csak együtt hallgattak s ez mindennél kellemesebb volt. Ákos aztán néha a zongorához ült és játszott.
Egy kora áprilisi estén Szobránczy már alig szólt egy szót, csak órák hosszat mesterien játszotta Chopint. Mikor az utolsó, töprengő mazurka is elhangzott és felállt, beszélni akartak volna, de nem tudtak, – nem merték a bűvös hangulatot megszakítani. Ákos búcsúszó nélkül ment el és Ilona sóhajtva kelt fel karosszékéből. Leült iróasztalához, hogy folytassa férje munkáját, de agya zsibbadt volt és a toll kiesett ujjai közül. Úgy érezte megful. Kinyitotta az ablakot s a holdfénynyel a tavasz első meleg szellője balzsamosan áradt az arczába. Sajátságos láz járta át tagjait.
– A tavasz! – mormogta meglepődve és összerezzent. Sohse vette még eddig észre…
Másnap maga se tudta miért, elégedetlen volt magával és panaszkodott a férjének, hogy nem tud dolgozni. A professzor csitította, de ő csak leült iróasztalához és szinte kedvetlenül gondolt arra, hogy Szobránczy majd eljön és megzavarja. Valahogy haragudott rá, hibákat keresett benne… De Ákos nem jött el és
mikor nagy sokára eljött, egyáltalán nem találták meg többé az előbbi költői hangulatot. Mindketten tartózkodókká lettek, – Ilona szinte ellenségesen hallgatott. Szobránczy pedig keserűvé és gúnyossá vált. Így telt el a tavasz és nem is békéltek meg csak a nyár elején, mikor Belinszkyék hosszabb útra készültek DélOroszországba. Ekkor valahogy megdöbbentek, – zavarodottan siettek kibeszélni magukat, de minduntalan elakadt a szavuk. Ilona volt a nyugodtabb: ő még mindig nem ébredt fel… de Ákos a válás pillanatában azt érezte, hogy ezredrészét se mondta el annak, a mit el akart mondani. Megigérték, hogy írnak egymásnak.
Nos, ezalatt a három hónap alatt nőtt nagyra a Szobránczy Ákos szenvedélye. Míg az egyszerűbb, vagy indulatosabb sziveknek egymás közelsége kell a megnyilatkozhatásra, – addig e benső életü, mélyérzésü lelkeknek ép a távollét kellett, hogy kiküzdhessék magukban szerelmüket: Ilonának, hogy felébredjen, Ákosnak meg, hogy nagyon is éber és bizalmatlan szivét elaltassa. Mikor magában volt, jobban el tudott bánni kételyeivel. Ezerszer átgondolta azt a tavaszt, szive dobogott a megszakadásig, – és még se tudta, még se merte elhinni, hogy itt az igazi! Mikor annyira fáradt volt már a szerelmi kisérletezésektől!… Csakis akkor vesztette el a fejét, mikor burkolt czélzásaira Ilona nem felelt s egyre kevesebbet írt neki. Akkor ő csak annál több levelet küldött utána s egészen kétségbeesett. Szeptemberben már mindennap kifutott Budára nézni, megjöttek-e? Mit akart voltakép? Megijedt ettől a kérdéstől, aztán rimánkodott tisztességesebb énjéhez: csak egyszer akarna még vele beszélni, megvallani neki… Hisz akkor tán úgy is válniok kell – – Végre egy napon nyitva találta a házat. Hallotta az Ilona lépteit… Vajjon lát-e majd reményt a szemeiben? De csak rémület volt a kijövő fiatal asszony arczán.
– Az Istenért! Henrik beteg… nagybeteg!
Mintha forgószél kapta volna meg őt, egyszerre feledte a kettőjük dolgát, – feledte hosszú időkre. A szerelmes ember mindent szeret abban, a kit szeret még a másért való aggodalmát is és Ákos gyöngéd szive egész hevével látott neki a betegápolásnak. Borzasztó időket éltek át, – heteken keresztül kínos aggodalomban virrasztottak a szegény professzor felett. Mintha minden elmosódott volna közöttük, ott ültek egymás mellett idegenekként és csak susogva váltottak egy-két szót az orvos rendeleteiről. Mikor Ilonát elnyomta az álom, Ákos egy párszor félve rápillantott más szemekkel, de a beteg egy nyögésére menten szégyenkezve fordította félre a tekintetét… Nem tudta, nem sejtette egyikőjük sem, hogy e közös aggodalmuk mögött ép ez alatt nőtt legnagyobbat szenvedélyük. Az orvos még mindig nem tudott megnyugtatót mondani. Szobránczy azt hitte, az asszony eszét veszti annak az utolsó krizisnek az éjszakáján, ott állt kint az ebédlőben a borongós hajnalban, mikor végre Ilona halkan belépett.
– Meg van mentve!… az orvos mondja, élni fog… oh, köszönöm édes jó –
Arcza csakúgy ragyogott, alakja szinte felszabadult, megnőtt. Tárt karokkal sietett a hű barát felé. Keze már-már a férfi vállát érintette, mikor egyszerre torkán akadt a szó, lába gyökeret vert.
Karjai lehanyatlottak. Alig hallhatóan suttogta:
– Köszönöm…
Ákos reszketett egész testében: «Ilona!»… De az asszony még sápadtabban hátrált előle. A hogy fölvetette tekintetét, szemeik találkoztak. És elmondtak, bevallottak egymásnak mindent… Ilona felébredt.
Felébredt, – de nem tavaszi boldog hajnalra, hanem vigasztalanul komor őszi naplementére, melynek egén perczrőlperczre enyésztek a remény tűnő fényei. Bármerre próbált is menekülni, nem látott többé a sötétben… Az a nyugvó, mélyen érző lélek végre hát mozgalomba jött, de az öröm, mely hullámzásba hozta, nyomban pusztító viharrá lett felette. – Mialatt a lábbadozó beteg a szomszédban szunnyadt, Ilona ott gyötrődött magában és törte a kezeit. Már nem sírt többet, csak merően bámult a levegőbe. Olykor riadtan vetette fel a fejét és hitetlenkedve nézett körűl az olyan ismerős könyvtárszobában.
– Bűnös asszony vagyok! – suttogta, a halántékához kapva és megijedt a maga hangjától, – de nem, még nem. És nem is leszek az soha! Az érzésemről nem tehetek… de annak az áldott jó embernek rosszat tenni nem fogok. Őt elhagyni… soha!
– Hát akkor mit tegyek? – Segély után nézett körül. Megrázta a fejét. «Rajta, fel, – felkelni!» mondotta határozottan.
Többszöri sikertelen próbálkozás után végre talpra állt és kiegyenesedett.
– Igen, le akarom, le fogom küzdeni, ha belehalok is… – Lassan elindult a betegszoba felé. Feje kábult volt, – az elmult napok emlékei zavartan folytak össze agyában. Azóta Ákos már többször volt náluk és be akart hatolni, «csak egy szóra», de ő sohse fogadta.
– Leküzdöm… már le is küzdöttem, – mormogta és letérdelt az ágy mellé. Megragadta s megcsókolta a férje kezét.
A beteg fölébredt:
– Te vagy az, édes gyermekem? Miért sírsz… hiszen már jobban vagyok!
– Oh hál’ Istennek! – zokogott Ilona.
Odakint csöngettek.
– Bizonyosan Szobránczy, – mondta a tanár gyönge hangon, –hadd öleljem meg…
Felesége ijedten kelt fel.
– Ne, – ne ereszszük be! Pihenned kell…
V.
Teltek a napok. A beteg állapota rohamosan javult, nappal már a kereveten nyugodott, sőt járni is próbált. Ilona még mindig nem beszélt Ákossal, – Szobránczy mint eddig, úgy ezután is kijárt Budára, sőt most párszor sikerült is behatolnia a betegszobába. De Ilona nem mozdult a férje párnája mellől, görcsösen fogta a kezét és mialatt a professzor beszélt, csak esdeklően nézett vendégükre. Küzdött kétségbeesetten és hitte, remélte, hogy legyőzi érzelmeit…
Egy napon végre az orvos előadta a terveit. Nincs többé veszély, de a betegnek okvetetlen hosszabb időre délvidékre kell költöznie.
– Jobb ma, mint holnap, – mondotta, – a tanár úrnak semmi esetre se szabad itt maradnia ebben a nedves-hideg világban.
A professzor persze kötelességeire hivatkozott. Az alkudozások alatt lépett be Szobránczy.
– Igen, – erősködött az orvos, – legalább egy évre el kell mennie innen. Mikor indulhatnak?
A szegény tudós végre is megijedt:
– Oh, hát a napokban, úgy-e Ilona? Ilona elsápadt, Szobránczy is összerezzent.
– Egy évre!… suttogták mind a ketten úgy szólván egy lehelletben. És az asszony most már nem kerülte az Ákos tekintetét, hanem nézett a szemeibe reménytelenül.
– Hát bizony bucsuznunk kell! – mondotta a professzor megadóan, – nem akarom önt többet kifárasztani, édes jó
Szobránczy barátom Isten áldja meg… És aztán hosszan megköszönte a hű ápolását.
Ákos felkelt és búcsúra nyújtotta a kezét Ilonának. A szivük szakadt meg… érezték, hogy nekik valahogy másként kellene búcsúzniok és mégis nem tehettek mást, hidegen, udvariasan kezet fogtak.
– Ilona úgy érezte, nem birja tovább. Mikor látta Szobránczyt eltűnni az ajtóban, futott a lakás legutolsó szobájába és a fejéhez kapott:
Ezután a búcsú után ne lássam egy évig?… Megőrülök! Hisz arra csak van jogom, hogy egyszer utóljára beszélhessek vele s megmondjam neki, hogy… hogy nem szerethetem – –
Eltelt másnap, harmadnap: Szobránczytól semmi hír nem érkezett. Ilona azt hitte, eszét veszti. Hogyan, Ákos elhagyta volna őt?… Hisz pár nap mulva már utazniok kell!
Végre a következő nap délelőttjén megkapta azt a levelet. Szobránczy Ákos írt, hogy beteg és kérte, látogassa meg őt.
Komor, késő őszi délután volt. Három óra lehetett már s Ilona kimenőre készen ott állt az ablaknál. Bámult ki a dermedő világba, szeretett volna feleszmélni, de nem tudott: a gondolatok eszeveszett hajszával kergették egymást agyában s ő egyiket se tudta megfogni. Tán már huszadszor tette le kalapját.
– Őrültség, én egy tisztességes asszony, hogy mehetnék egy legényember lakására? – De aztán eszébe jutott, hogy Ákos beteg s hogy milyen odaadással ápolta volt az ő betegét.
– Beteg – folytatta ijedten, – ki tudja, mi baja van!… Bűn az, ha azt mondom neki, hogy válnunk kell?… Megyek, megyek!
Már ott volt az ajtónál s még egyre visszafordult. Maga is megdöbbent, hogy így szinte búcsúzott a lakásban mindentől… Úgy érezte, valami láthatatlan nagy súly nehezedik a vállaira, a mi alatt össze fog roskadni. Háromszor is bepillantott a betegszobába, férje nyugodtan aludt s az ujonnan érkezett német rokon őrködött mellette. Kirohant és egy nagyot lélegzett. Mintha az egész ház és egész multja beláthatatlan messzeségbe sodortattak volna tőle…
Aztán kocsiba ült és végig robogott a városon. Megálltak a néptelen, elegáns utczában. Majd kiégett a szeme, mikor megkérdezte: itt lakik Szobránczy Ákos úr?…
Az ajtó becsukódott s ő szívdobogva támaszkodott oda a félrehúzott, nehéz függönyhöz. Azt érezte: egész eddigi élete bezárult mögötte s ő soha többet vissza nem mehet azon az ajtón a kint hagyott emlékekhez. A délután fénye álmosan szűrődött be a szobába s első perczre alig látott valamit a derengő homályban.
Hátul égett a tűz a kandallóban s fellobbanó lángja olykor megcsillant a műtárgyakon és megvilágította a puha keleti szőnyegek virágait. Csend volt, – most egyszerre felkelt valaki az ódon karosszékből. Csak az arczát láthatta a sötétben, ép mert olyan sápadt volt… Jött feléje Ákos, küzdve magával, olykor megmegállva. Alig tudott megszóllalni:
– Bocsásson meg… Nem vagyok talán olyan beteg, mint maga gondolta. De ne féljen, – nem tőrbe akartam én csalni, – nem volna az méltó a mi szerelmünkhöz…
Ott állt előtte s félrehajtva fejét nézett rá végtelen gyöngéden.
– Eljöttem, – suttogá Ilona az ajtófélfához kapaszkodva, eljöttem megmondani magának, hogy… hogy… – Tovább nem tudta mondani. Viharszerű szédület fogta el… Már csak az Ákos szemeit látta s ezek a szemek most egyszerre mintha egész közelből néztek
volna rá, úgy hogy ő behunyta az övéit. Ajkai égni kezdtek és zsibbasztó forróság áradt egész valójába.
Ott volt a karjai közt. Hosszú csók volt az, hosszú, mint egy édes örökkévalóság, mely alatt két ember lelke kicserélődik. És nem érzéki diadal, hanem rajongó tiszta hév: a tizennyolczéves leány első csókja, a mit elkésve kap meg huszonhatéves korában… asszony korában. Ajkaik alig tudtak elszakadni egymástól. Végre
Ilona feje az Ákos vállára hanyatlott, de szemét még mindig nem nyitotta ki. Kezeik keresték egymást és a hogy görcsösen összefogódzkodtak, úgy érezték, immár semmi se tudná őket többet elválasztani.
Egyszerre Ilona felriadt és elképedve nézett Szobránczyra:
– Végem van… most már bűnös asszony vagyok! megcsókoltam egy másik embert…
Ákos megadóan hajtotta le a fejét.
– Ne mondja bűnnek azt, a mi nekem a legszentebb – az én szegény szerelmem…
Aztán szokatlan hévvel ragadta meg az asszony karját. Elszánt komolysággal nézett a szemébe.
– Ilona, értsen meg! nem akarok én bűnös szerelmet, – nem fér az meg az én becsületes lelkemmel. Jőjjön, üljünk le. Azért kérettem ide, hogy nyugodtan beszélhessek magával. Most kell határoznunk… Keressünk jövőt szerelmünknek, – módot, menekvést ebből a rettenetes helyzetből. Segítsen nekem, – én már megőrülök…
Leültek egymás mellé s kezet kézben tartva lázas sietséggel kezdtek el beszélni. Halkan suttogtak sokáig: keresték a kibúvó ajtót, melyen át megmenthették volna boldogságukat.
Törték a fejüket, meghányták-vetették az egész reménytelen helyzetet, vitatkoztak, megpróbáltak mindent. Hiába… Ákos összecsapta a kezeit és keserűen kiáltott fel:
– Hisz én is ember vagyok! nekem is van jogom a boldogsághoz! Végre itt a várva-várt eszmény… és nem lehet az enyém! Van igazság az égben? Ilona, – menjünk világgá…
Ilona eltakarta arczát. De aztán felkelt.
– Nem, – azt a jó embert nem hagyhatom el soha!
Ákos arcza elváltozott.
– Hát akkor mit teszünk? – kérdezte sötéten.
Egymásra néztek: megdöbbenve, azzal a sivár kétségbeeséssel, a mi már nem ismer tanakodást, a mi már itélet. Agyukban a gondolatok veszedelmes örvénye kezdett keringeni – homályosan érezték, hogy most már nem ők rendelkeznek magukkal, hanem valami láthatatlan rémes hatalom sodorja őket az ismeretlen felé. Olyan vigasztalan volt a világ odakint, olyan kaján és ellenséges! Menekültek előle, egy forró ölelésben tapadtak egymáshoz.
– Ilona, angyalom. – fuldokolt Ákos, – se veled, se nélküled… Szeretlek minden fájdalmammal… Szeretlek mindhalálig! – –
– Mindhalálig… ismételte halkan Ilona, és erre a szóra, úgy érzé, valami csudálatos fényesség gyúl ki a lelkében. Arcza lázban égett, – rajongva, átszellemülten kiáltott fel.
– Ákos, hallgass rám… meg tudnál halni értem?
Szobránczy szilajon vetette fel a fejét.
– Meg. – Aztán rekedten tette hozzá: és te, – meg tudnál halni velem?
– Tied vagyok Ákos, – együtt halunk meg!…
Borzongva keltek fel s léptek hátra. És a hogy egymásra néztek, érezték, mint száll le kettőjük közé valami fagyos rém: a végzet, a halál. Lassan közeledtek ismét és aztán szótalan fogtak kezet. Sokáig hallgattak, végre Ilona törte meg a csöndet!
– Ákos… mikor?
Szobránczy arcza kemény kifejezést öltött. Nyugodtan odament egy szekrényhez. Mikor visszajött, letette a kis forgópisztolyt az asztalra.
– Bűn volna ez? – tépelődött komoran, – hisz meghalni, lemondani csak szabad!
– Ákos, suttogta Ilona a kebléhez kapva, – ide czélozz, a hol úgy fáj, a szivembe.
Szobránczy kínosan jajdult fel:
– Én öljelek meg téged? Nem tudnám megtenni angyalom… soha, soha! Előbb én halok meg. Aztán te jösz, – légy erős. Együtt halunk meg…
– Együtt!
Az a láthatatlan hatalom mind rémesebben sodorta őket magával. Búcsúztak emlékeiktől.
– Anyám… – susogta az asszony – atyám! Oh, hogy látom őt magam előtt… És Henrik, a jó, az áldott…
Aztán Ákoson volt a sor. Ilona segíteni akart neki, de ő csak szenvedélyesen szorította magához.
– Nincs nekem rajtad kívül senkim, a kitől búcsúzzam!
És ettől fogva egyre kétségbeesettebben tapadtak egymáshoz. Nem mertek «utolsó», csak «utolsóelőtti» csókokat adni, – nem merték egymás kezét elereszteni. Sok idő telt el… Végre Ilona kiszakította magát. Mint a ki nem birja tovább, eltakarta arczát és rohant a szoba közepére.
Szobránczy Ákos felkapta a pisztolyt és sietve lépett utána. Átkarolta hátulról és mialatt ajka a visszahanyatló arczot kereste, a maga szivének irányozta a revolvert.
– Még egy utolsóelőtti csókot, Ilona! – most egy – utolsót…
Dördült a fegyver. S az asszony rémes sikolylyal fordult meg.
VII.
Vérében ott vonaglott előtte a szőnyegen Szobránczy Ákos és a kandalló fénye élesen világította meg eltorzult vonásait. Ilona jajveszékelve borúlt rá s abban a perczben mindent feledve, csak arra gondolt, hogy az a drága kedves, borzasztó kínokat szenved és neki segíteni kell rajta.
– Egek… Ákos… mit tettél?
Feltépte a ruháját. Csak úgy ömlött alóla a vér
– Jer… jer… hörögte a haldokló.
De az asszony nem értette. Csak annál kétségbeesettebben borult rá, ölelte és csókolta szederjes ajkait.
– Hisz itt vagyok… itt vagyok…
Élesztgette, ápolta eszelős gyöngédséggel. Fogta a fejét és zokogva rimánkodott neki:
– Ákos, – ne hagyj el. Felelj!
De Szobránczy szemei már üvegesedni kezdtek.
– Oh de fáj! – susogta kínosan, – borzasztó meghalni!…
És Ilona nézte, az élet mint enyészik el előle és csak tehetetlenül törte a kezeit. Ott térdelt Ákos felett, – ki tudná megmondani, mennyi ideig? Teltek a nehéz perczek, félórák után órák… Még mindig szorongatta a hűlő kezet, de zokogása már elfuló nyöszörgéssé vált. Utóbb csak üres szemmel, néma fájdalommal meredt a drága kedvesre.
Akkor egyszerre valami neszre felriadt. A kandallóban összeesett a zsarátnok és sötét lett a szobában. Pillanat mulva a novemberi sötétségen át halaványan szűrődött be az utczai világítás fénye és kisértetiesen esett a halott elváltozott, torz arczára. Ilona iszonyodva ugrott talpra. Rekedt kiáltás szakadt fel melléből s karjait meredten
