Introduction: The Relevance of Studying Multilevel Governance
Nathalie Behnke, Jörg Broschek and Jared Sonnicksen
Why another book on MuLtiLeveL governance?
The notion of multilevel governance (MLG) has gained immense popularity over the past 20 years, pervading large parts of the academic literature (Hooghe and Marks 2001; Bache and Flinders 2004, 2015; Benz 2007; Enderlein et al. 2010; Piattoni 2010). MLG, or the concept of governance at all for that matter, is, however, not just a fashionable catch-all expression among political scientists (see, e.g., for a critical review Offe 2009). On the contrary, the emergence and permeation
N. Behnke (*) · J. Sonnicksen
Institute for Political Science, Technische Universität Darmstadt, Darmstadt, Germany
e-mail: behnke@pg.tu-darmstadt.de
J. Sonnicksen
e-mail: sonnicksen@pg.tu-darmstadt.de
J. Broschek
Department of Political Science, Wilfrid Laurier University, Waterloo, ON, Canada
e-mail: jbroschek@wlu.ca
© The Author(s) 2019
N. Behnke et al. (eds.), Confgurations, Dynamics and Mechanisms of Multilevel Governance, Comparative Territorial Politics, https://doi.org/10.1007/978-3-030-05511-0_1
of MLG are warranted for a number of reasons. Among other things, it captures several fundamental insights about the institutional structures and policy-making processes of modern democratic states.
The frst part of the notion, ‘multilevel’, acknowledges that the vertical division of power between levels of government with some degree of authority is no longer an exclusive feature of federal states (Hooghe et al. 2016). Rather, processes of authority migration (Gerber and Kollman 2004) beyond and below the level of the nation-state have propelled the development of multilevel architectures, inspiring scholarly research to discover patterns and regularities but also challenges to conventional forms and practices of democratic legitimacy under conditions of growing complexity. Consequently, MLG encompasses intra-, transand supranational processes and, frequently, their conjunction. Most prominent cases of new multilevel architectures are devolved states, e.g. the UK and Spain, and, of course, the European Union, the former representing “holding together federalism” dynamics and the latter a new type of “coming-together federalism” (Stepan 1999). The second part of the notion, ‘governance’, acknowledges how processes of political decision- and policy-making have long transcended the exclusive ambit of ‘the state’. Hierarchical decisions taken by parliament and government and implemented by the administration in a top-down manner are today the exception rather than the rule, for multiple reasons. Those reasons include the interdependence of modern political structures, the high complexity of most policies involving spill-overs and incalculable externalities and, coinciding with these, the need for broad involvement of stakeholders in the policy-making process.
Against this backdrop, it is not the theoretical ambition of this book to offer yet another theory of MLG. Rather, it aims to link different strands of recent research on (multilevel) governance, thus highlighting the potential for mutual learning and conceptual spill-overs. First, with the conceptual triad of ‘confgurations’, ‘dynamics’, and ‘mechanisms’, we capture the better part of recent developments in MLG research. Confgurational analyses aim at making sense of constellations of actors, situational incentives and constraints and ensuing strategies of actors for accomplishing their goals. In their eminent book, Hooghe and Marks (2016) emphasized the duality of space and society as a relevant heuristic for studying confgurations of MLG. A dynamic perspective on processes in MLG or on confgurational and institutional changes has emerged only recently (Benz and Broschek 2013a; Behnke and Kropp 2018),
developing concepts such as ‘authority migration’ (Gerber and Kollman 2004) for studying dynamics of multilevel power allocation or investigating the effect of asymmetry for territorial dynamics (Hombrado 2011; Petersohn et al. 2015). In terms of mechanisms, historical institutionalist scholarship provided helpful heuristics, such as layering of institutional changes (Orren and Skoworonek 1994; Broschek 2011) for making sense of seemingly incompatible developments in multilevel architectures.
Second, the contributions in this volume emphasize different strands of governance research, but which are linked conceptually. Assembling them in one volume allows for exploring potential for synergy and mutual learning. The frst part is anchored in the Public Administration perspective grasping the changing nature of State-Society and StateEconomy relations by using governance and network concepts; the second part comprises research based on the Comparative Federalism perspective analysing institutions, processes and dynamics of vertical authority migration in multilevel political systems; in the third part, research contributions from the Theory of Democracy perspective tackle the specifc interdependency of multilevel (vertical) and democratic (horizontal) decision making in terms of separation and sharing of powers; the fourth part is dedicated to concluding perspectives on analysing conditions and variations of multilevel continuity and change.
situating MuLtiLeveL governance: configurations, DynaMics, MechanisMs
Multilevel Governance: A Confguration
How to conceive multilevel governance confgurations lies at the heart of the question of what MLG actually is. One “axis of ambiguity” in the current debate identifed by Tortola (2017) relates to the open question of whether MLG should primarily be perceived as a structure or a process We suggest that it comprises both, structural and procedural features. However, we likewise agree on the necessity to demarcate the conceptual boundaries of MLG more clearly. MLG denotes a distinct pattern of political decision-making marked by several typical features: Processes of decision-making tend to be organized sequentially, taking place across several levels of a polity, whereby the territorial or spatial dimension is relevant in a horizontal as well as a vertical direction. Actors involved
represent formal political authorities as well as often quasi-governmental or even non-governmental actors representing society-based interests. Accordingly, MLG is broader in scope than federalism as it transcends the unitary-federal dichotomy (Hooghe and Marks 2016). Instances of MLG exist within federal states, unitary states or beyond the realm of the nation-state. Thus MLG allows us to capture multifarious confgurations of political decision-making and policy-making processes as well as other patterns of producing ‘common goods’ (see, e.g., Héritier 2002) transcending different forms or constitutions of political systems (spanning various multilevel polities).
MLG confgurations emerge and persist in different world regions and different contexts. In this regard, another “axis of ambiguity” concerned with the applicability of MLG beyond the context of European Union politics, or even cohesion policy (Tortola 2017), is increasingly becoming obsolete. For some time, it was altogether sensible to link MLG with the peculiarities of the EU-system as a complex order defying categorization as either an international organization or a state (Jordan 2001). However, such self-limitation is at least outdated, if not analytically distorting given the diffusion of MLG confgurations in a multitude of national, sub-, trans- and international settings (Kersbergen and Waarden 2004).
Empirical research highlighted and categorized a broad variety of MLG confgurations. Such confgurations emerge within specifc policy domains, in the sense of Lowi’s (1964) famous verdict that policies make politics. Alternatively, they may also take shape through more formalized rules and requirements, as in case of intergovernmental relations. An encompassing effort to map instances of MLG across time and space has been presented by Liesbet Hooghe and Gary Marks (Hooghe et al. 2016). Framing it as regional instead of MLG, Hooghe and Marks track the institutional evolution of multilevel confgurations in 81 countries from all world regions over 60 years. The focus of their ambitious study lies on the creation and empowerment of sub-level political units in nation-states. While this also includes formal federations such as Germany or the United States, for the most part authority has migrated from central governments to non-federal sub-state units. Another recent strand of scholarship, advanced primarily by Canadian scholars such as Chris Alcantara and Martin Papillon, explores MLG confgurations in settler societies (Alcantara et al. 2016; Papillon 2012; Papillon and Juneau 2016). These scholars have deployed MLG to capture
the negotiation of land claim agreements or the emergence of different forms of self-government arrangements for Indigenous peoples since the 1970s. This new approach sets itself apart from traditional scholarship in this area, which analysed the growing complexity of state-Indigenous relationships through a lens of “treaty federalism” (Hueglin 2000, 2013; White 2002). This does not mean that federalism has become obsolete, but it appears as an insuffcient concept to capture qualitatively new developments on its own.
Another source of confgurational variation is the type and number of actors involved, e.g. the degree to which in particular non-governmental actors penetrate formalized routines of decision-making. What is crucial is that a fairly persistent confguration of actors interacts in a recurrent pattern over time. In doing so, confgurations connect different political arenas of collective action. Such arenas reside within the multiple “layers” that constitute a multilevel polity. MLG is akin to the idea of “intercurrence”, a concept advanced by Karen Orren and Stephen Skowronek (2004) in the American Political Development (APD) approach. It suggests conceiving any political order as consisting of ordering “layers” or “arenas”, while actors representing various constituencies are subject to different institutional logics and endowed with different power resources. Confgurations of MLG, however, can also be broader in scope, cross-cutting traditional boundaries between society and the state.
Finally, Fritz W. Scharpf’s actor-centred institutionalism, along with more recent scholarship in comparative federalism, offers a useful point of entry into the investigation of different modes of interaction and power asymmetries found in confgurations of MLG (Bakvis and Skogstad 2012; Behnke and Mueller 2017; Bolleyer and Thorlakson 2012; Broschek 2015a; Mueller 2014; Scharpf 1997). Most generally, such modes differ in terms of the degree of autonomy or interdependence actors enjoy within such confgurations. It is possible to demarcate analytically modes of interaction on a continuum between self-rule on the one hand and shared-rule on the other. Self-rule endows collective actors with autonomy. Accordingly, they can choose to act unilaterally, either in a rather disruptive form that negatively transgresses the domain of other collective actors, implying a considerable degree of hierarchy, or in a less or non-harmful form, for example through mutual adjustment (Benz 2012a). Alternatively, actors can also commit themselves to cooperative strategies of collective action. In contrast, in highly entangled and interdependent confgurations of shared-rule, actors interact
without real exit options in a rather rigid system of joint decisionmaking. These different modes of interaction are not necessarily formalized through constitutional provision, but may also result from de facto interdependencies.
Multilevel Governance Dynamics
The ‘dynamics’ of MLG refers to the patterns and tensions between continuity and change in multilevel architectures. For as complex and interdependent as they must be to perform effectively under conditions of modern state governance, multilevel systems likewise need to be able to constantly adapt to changing environmental or internal challenges. Only if they change can they provide in the long run the necessary stability for political interactions occurring within their structures (Behnke and Benz 2009). Thus, a widespread research interest involves tracking those changes, describing their direction, extent and type, as well as understanding in which way those changes are reactions to certain endogenous or exogenous triggers for change and how they indeed contribute to safeguard stability.
The literature on the “rise of regional authority” has revealed an ongoing trend of “authority migration top-down” (Broschek 2015b) over the last decades (Marks et al. 2008; Hooghe et al. 2016; Keating 2008) manifesting itself in the transfer of authority from centre-level to lower-level jurisdictions. There is, however, no clear direction, or unidirectional pattern, of shifting confgurations. Authority also migrates “bottom-up”, for example from sub-federal units to higher level tiers. This could be observed e.g. in federal systems in the aftermath of the 2007–2008 fnancial crisis (Braun 2011; Benz and Sonnicksen 2018), or the sequence of treaty revisions from Maastricht to Lisbon, which cumulatively furnished EU institutions with more authority in a broad range of policy areas (Fabbrini 2016; Genschel and Jachtenfuchs 2014). Moreover, changing directions of multilevel dynamics have been explored in the horizontal relationship among constituent units (Petersohn et al. 2015), between territorial units and party systems (Lehmbruch 2000; Toubeau 2017), cities in federal and unitary states (Horak and Young 2012) or Indigenous peoples and the state (Alcantara and Nelles 2014; Papillon and Juneau 2016).
Dynamics of MLG are furthermore propelled by the interaction and sometimes friction between multilevel and democratic requirements
of decision-making processes. While governance phenomena are by no means limited to democratic polities per se (Gibson 2013), the democratic dimension of governance adds complexity. The democratic, horizontal division-of-powers dimension requires, among other things, accountability, representation and participation. They have to be reconciled with the vertical division of powers endemic to multilevel arrangements. Not only is complexity multiplied across the several levels involved in the respective governance arrangements; the entangled and often intransparent arrangements of multilevel politics, which may contribute to effective decision making, structurally beg the question how to secure democratic legitimacy.
More generally, dynamics means the ongoing interplay of continuity and change (Benz and Broschek 2013b). At any given point in time, patterns of continuity co-exist with patterns of change. Accordingly, multilevel politics display differential dynamics: At times, change may become predominant while at other times continuity prevails and change only occurs at the margins. Accordingly, the extent and type of shifting MLG dynamics refers to the relative amount of change that can be observed within a given time period, and the form of institutional change.
Explaining MLG Dynamics: Sources and Mechanisms
What, then, explains variation in MLG confgurations and dynamics? What are the distant sources and the more proximate mechanisms of authority migration in multilevel systems? A systematic comparative research agenda must allow for a meaningful exploration of the emergence and dynamics of MLG across time and space, as outlined in Arthur Benz’s work on comparative federalism, MLG and the modern state.
His approach acknowledges the multi-dimensionality of multilevel politics by conceiving them as composed of different “layers” and “arenas”. Instead of siding with either state-centred or institutionalist theories on the one, society-centred approaches on the other hand, Benz strives to identify the mechanisms of continuity and change that operate between and among different arenas of collective action (e.g. Benz 1985, 2012b; Benz and Broschek 2013c; Benz and Sonnicksen 2017).
These frameworks and respective approaches allow for situating MLG within the larger historical and comparative research agenda anchored in the dynamic evolution of the modern state. Benz (e.g. 2012b) builds on recent state theories in the tradition of Stein Rokkan and Albert O. Hirschman,
most notably the work of Maurizio Ferrera (2005) or Stefano Bartolini (2005). At the heart of this approach lies the concept of boundaries, and an important driving force behind the transformation of the state is the ongoing process of boundary re-drawing. This lens brings into focus the long-term consequences of deliberate efforts to make boundaries more permeable for certain transactions over the last few decades (see also Hooghe and Marks 2016). While partial boundary-opening processes facilitated economic growth within the framework of “embedded liberalism” (Ruggie 1982), the turn towards more radically dis-embedded systems since the mid-1970s revealed the more negative externalities caused by increased mobility of goods—and ‘bads’—, capital and information.
Boundaries matter in multilevel politics as they simultaneously limit and enable the exercise of political authority. Self-rule and shared-rule represent different options for collective actors or political units to reassert boundary control. The politics of boundary control in multilevel systems surfaces in two ways. First, it allows sublevel units or societal actors to develop strategies that directly shield them from encroachments from the centre or other territorial units (Rokkan and Urwin 1983; Ferrera 2005; Gibson 2013). Such strategies seek to preserve or enhance local autonomy through self-rule. Second, boundary control can also have a more indirect, anticipatory effect. It gives sublevel units or societal actors leverage to demand concessions from the centre. Most notably, they can agree to refrain from using their boundary-protected authority, or even concede to a partial boundary-opening, in exchange for stronger participation rights. Such strategies seek to suspend or reduce local or social autonomy but strengthen, at the same time, shared-rule mechanisms within confgurations of MLG.
But what, then, are the more distant sources that animate mechanisms of MLG dynamics? For Arthur Benz, making reference to Hirschman (1970), exit, voice and loyalty are important driving forces behind shifting governance confgurations. Loyalty indicates changing patterns of identifcation among citizens with political communities constituted on different territorial scales. As the consequences of increasing boundary permeability became more perceptible, change-seeking collective actors such as political parties, interest groups or social movements put into question established ties of loyalty. A new political cleavage between “winners” and “losers” of globalization has manifested itself in an ongoing contestation between sub-state units such as municipalities, regions
or constituent units in federal states, nation-states and supra- or international entities (Kriesi et al. 2008). While well-educated and cosmopolitanminded citizens tend to appreciate the empowerment of emerging sites of political authority like the EU or cities (Barber 2013), the resurgence of nationalist and authoritarian sentiments indicate an equally powerful counter-discourse seeking to reinforce exclusively defned political communities within the realm of established or developing nation-states.
Shifting patterns of loyalty correspond with different institutional responses. In case of exit, sub-level units or societal actors seek withdrawal from a political community, e.g. because it is perceived as incapable of producing public goods or prone to distributing them asymmetrically. Soft exit strategies do not per se aim at breaking up a multilevel system, but rather strengthening sub-level units’ autonomy through self-rule capacities. Hard exit strategies like secession, however, put at risk not only the integrity of the polity but also societal peace. Like in cases of exclusive nationalism or protectionism, exit strategies start from the premise that regaining control through boundary closure is possible and desirable. Exit strategies may result from failed efforts to restore trust and confdence in the responsiveness of the multilevel order. More often than not, exit succeeds voice. Voice, in turn, comprises strategies to improve the relationship through communicating complaints, grievances and demands for institutional reforms. This may also be achieved through shared rule. Rather than deploying unilateralism, actors accordingly seek to develop consultative, co-operative or even collaborative modes of interaction to address problems. Addressing voice through proactive boundary governance may thus prevent the mobilization of exit strategies. The mechanisms of loyalty, exit and voice in processes of boundary re-drawing provide thus a powerful tool for describing, understanding and explaining confgurations and dynamics of MLG in various settings and historical periods. It is this rather broad framework that builds the rationale for assembling contributions on rather diverse felds and instances of MLG, as displayed below.
MuLtiPLe PersPectives of MuLtiLeveL governance
With the above conceptual outline in mind, this book provides an argument for the broad applicability of basic notions of multilevel dynamics which can be used to cross-fertilize different strands of research in political science. Those different strands of research share common interests:
in processes, institutions, and power structures that frame the coordination of joint decisions and actions in complex political architectures. Together, the following contributions aim at describing patterns and trajectories of change of those architectures and at theorizing conditions and consequences of those dynamics. Consequently, those research strands can greatly proft from acknowledging the common body of concepts and pieces of theory. This edited book highlights those commonalities and thus advances the broader use of an encompassing conceptual framework to understand and explain how governing works in a complex world.
The following section delineates the types of empirical puzzles and analytical problems that pertain to the different perspectives on MLG. They have been taken up by the contributors in their empirical and conceptual analyses of various aspects of multilevel governance and structure this edited volume.
Governance Beyond Typical State Actors
Contributions in this section address aspects of governance within the modern state. But who or what is ‘the state’, and how does ‘it’ act? In the classic ‘Weberian’ theory, the state is marked by the exercise of a legal monopoly of power and a hierarchical organization not only of the state apparatus, but also of the relationship between ‘the state’ and society. ‘The state’ steers society in a top-down perspective; i.e. by setting regulations and incentives, or nudging its citizens to act in a desired way. In practice, however, the state was never as omnipotent as that theory suggested. The empirical underpinning of this insight, alongside worldwide trends of dis-empowering state sovereignty, contributed to the ascent of the notion of ‘governance’ as an umbrella term for capturing diverse trends in public policy- and decision-making or the production of public goods beyond the sole and exclusive jurisdiction of the state (Benz and Dose 2010; Mayntz 2006). It highlights precisely this diversifcation in the modes of providing public tasks and services. Negotiations, networks and market-like mechanisms complement interactions among state actors, between state and non-state actors across or between state and society representatives. This long-term perspective on the interaction between transformations of the state and the emergence of governance as an analytical tool is highlighted in Arthur Benz’ contribution (see also Benz 2008, 2012b).
In public administration research, while governance as networks was a widespread way of interpreting the notion of governance (Schneider 2010; Rhodes 1997), coordination research also discovered the value of the concept for analysing the various coordination relations within the public sector and between the public and the private sector (Peters 2015). This is the focus of Nathalie Behnke’s contribution. In policy and implementation research, the concept of the ‘cooperative state’ gained prominence (Benz 1994; Dose 1997), regarding the observation that e.g. regulatory standards for environmental protection are not always imposed unilaterally and hierarchically, but rather negotiated with industries and lobby groups (Töller 2012). Nicolai Dose adds new considerations and evidence to this topic in his contribution. Increasing variation of actors involved and modes for decision-making begs, however, questions of legitimacy and accountability for executive action. The normative consequences of increasingly complex decision situations for administrative actors guided by unclear values and norms is the subject of Wolfgang Seibel’s contribution.
Multilevel Confgurations and Actors
Multilevel politics is fraught with considerable complexities resulting from various interdependencies that exist between jurisdictions. As a consequence, actors at different levels of government, from municipal over local and regional to the national—and sometimes the supranational—levels, need to take those complexities into account in their strategies for policy-making. Contributions assembled in this section bring to the fore core challenges actors from different scales encounter when engaging in a multilevel environment. A basic condition for the interaction of actors at different levels of government is the vertical power distribution. Claims for authority in specifc policy felds can be disputed or altered in the long run. In their contribution, Dietmar Braun and Johanna Schnabel identify unresolved authority conficts in specifc policy felds as an important trigger for dynamic change in MLG. They argue that the long-term stability of MLG structures mainly depends on the modes of interaction that actors choose to solve such conficts of authority.
Classic studies of comparative federalism typically focus on interactions between the federal and the regional levels, but municipal and local
Another random document with no related content on Scribd:
Bagration hercegnő szegény volt és tehetsége, szépsége szerezte meg egy napról a másikra a fényt, mely körülvette; Vilhelminának mérhetetlen gazdagsága politikai hatalmát szolgálta. Az orosz udvar számára kémkedte végig Európát ő is. Fontos titkokat súgott a pétervári udvar fülébe, sötét haját beleszőtte a hálóba, mely megfojtotta Napoleont, de a titkok Metternich közelébe vitték, a kivetett csapda rabul ejtette a kancellár szívét, de rabul ejtette a hercegnőt is, aki ujjongva, szerelmesen borult a hódító karokba, melyek nemrég még vetélytársát, a kis Katarinát ölelték. Akkor elvette tőle Metternichet, de most a kongresszuson oda kellett adnia cserébe a cárt, és az összes fejedelmeket, míg ma este végre belépett hozzá is az uralkodói kegy, a legnagyobb fényességben. Kinek van jussa hozzá, ha nem neki? Alig egy éve, nála, az ő birtokán, találkozott először a Napoleon elleni szövetség három koronás feje, Ferenc császár, a porosz király és Sándor cár, egyszerre léptek be három felől, három ajtón, hogy egyik se lássék hatalmasabbnak az elsőségben. Így gondolta ki a hercegnő és Metternich akkor borult le először asszonyi elméjének nagysága előtt.
– Foglaljon helyet, felség, boldoggá és büszkévé tesz jelenléte, higyje el – mondta kedves méltósággal Vilhelmina.
A cár leült, aztán rendes szokása szerint, egyenesen a dologra tért, hevesen, könnyedén, ellentmondást nem tűrő hangon:
– Hercegnő, kegyednek szakítania kell Metternichchel.
– Miért? – kérdezte kicsit ijedten és nagyon sértődötten Vilhelmina.
– Mert én kívánom.
– Nem tehetem, felség, nagyon szeretem őt.
A hercegnő felállt, méltóságos volt és szép. Gyémántokkal és sötétpiros rózsákkal teleszórt ruhájában elérhetetlenül büszkének látszott, de a cár ismerte őt:
– Szakítania kell, kegyed nem lehet barátnője egy… egy –néhány pillanatig kereste a sértő meghatározást, aztán mély meggyőződéssel teli hangon jelentette ki – egy állami irnoknak, még ha az osztrák birodalom első hivatalnoka is, mert ez a barátság kizárja kegyedet az orosz udvar köréből.
Az asszony megdöbbent, idegesen játszott a nyakáról lecsüngő gyöngyfüzérrel és halkan ismételte:
– Szeretem őt, felség.
A cár is felállt most már, és megfogta a hercegnő gyöngyökkel babráló nagy, puha, fehér kezét.
– Hallgasson rám, én szeretem kegyedet, meg akarom menteni egy rossz embertől. Én jó ember vagyok, nem szívesen lennék gonosz, hercegnő, de ha továbbra is az ellenségem barátnője maradna, nem tehetnék másként, meg kellene fosztanom birtokaitól, az ön gazdagsága Oroszországban van, Vilhelmina.
A fehér ujjak remegni kezdtek a cár kezében, a súlyos fenyegetés lefegyverezte a hercegnő szerelmét és a csók, melyet kegyetlen uralkodója forró kezére nyomott, új, más büszke szenvedélynek hódította meg ingatag szívét.
A cár mindig biztosabbnak érezte magát, ha fejedelmi hatalma helyét, férfiasságának varázsa foglalta el és míg Katarina vendégei sorra távoztak, a kis hercegnő pedig halkan, boldogan suttogta rózsaszínű szobája illatos homályában: à bientôt, nem sokára; azalatt ő diadalának teljes tudatában, Vilhelminának diktálta a szakító levelet Metternich számára.
Győzött, mégis győzött, ez fájni fog, mert tudta mindenki a nagyok világában, mennyire szerette a kancellár a sötéthajú hercegnőt, aki akaratos volt és lágy, ravasz és érzelmes, vallásos és könnyelmű, hideg és odaadó, olyan kiszámíthatatlan összevisszaságban, hogy még Metternichet is zavarba ejtette és örökös izgalomban tartotta fölényes elméjét és hideg szívét.
Ezalatt a rózsaszínű vendégszobában hosszú napok fáradságát és izgalmát pihente ki mély álomban Franciska, nem sejtve, mennyi szenvedélyt gyújtott lángra öntudatlanul, első, édesen átaludt bécsi éjszakáján.
Schönbrunn.
Másnap korán reggel, alig hogy az őszi nap belopódzott Bécs szűk utcáiba, Franciska egy csukott bérkocsiban ült Metternich mellett.
– Schönbrunnba – mondta a herceg a kocsisnak halkan, úgy hogy a portás nem hallhatta, Franciska sem, de még az inas sem, aki az ajtót tárta ki és a takarót terítette lábukra.
A város még csendes volt, akik a fényt, a nagyvilági zajt adták ajándékba az öreg polgári utcáknak, az éjszakai mulatságot, zeneszót, táncot és dalt pihenték ki gazdag lakásaikban. A kongresszus még aludt és Franciska a kocsi ablakából régi formájában láthatta a császárvárost, az előző este szédítő, ragyogó emberáradata nélkül.
A kocsi végiggördült a Burg udvarán, elhaladt az őrség előtt és a néma kövezeten nagyot koppant a lovak patkója.
– Még mindenki alszik, – szólalt meg Metternich – de a császár már ébren van, ő fél hatkor kel, hét előtt misét hallgat és hét után néhány perccel már íróasztalánál ül. Persze ezzel a jó, vagy rossz tulajdonságával már sok embert zaklatott ki ágyából.
A herceg beszélgetést akart kezdeni, de Franciska csak hallgatva bólintott és nem kapcsolt érdeklődő kérdést a mondottakhoz. A mi Metternich számára túlságosan korai unalmas kirándulás volt, egy szokatlan bérkocsiban, az az ő szemében érdekes élménnyé lett,
melynek minden pillanata egy idegen várost mutatott meg neki, még sohasem látott változó képekben.
Amíg az ember előre néz, míg reménykedik, míg küzd, míg célja felé halad, olyan valószínűtlenül szép is tud lenni az élet. Minden reménység, minden szó biztatás, vérpezsdítő, új tettre hívó, mert el kell érni a megálmodott csudák, a beteljesedés gyönyörű országát, azt a színes szép országot, mely bizonytalan ábrándokban él csupán, amelyet nem látott még senki, de a dobogó leányszívekből ki nem irthatja képét világok véres csalódása sem.
A beteljesedés csillogó városa felé sietett Franciska is és ő sem tudta, hogy annak minden házát sötét kövekből építette a kiábrándító keserűség, mert az odavezető ösvényt gyémántokkal hinti tele egy tárgytalan, mérhetetlen, forró vágyakozás. Milyen szép úton lenni és milyen szomorú minden megérkezés. Franciska sorsa úton volt még és ő nagyon sietett tovább. A szürke Burg ablakai bátorítóan pislogtak feléje, az oszlopok mögül pedig mintha láthatatlan tündérek suttogó hangja biztatná: – Siess, siess!
Franciska mosolygott, sugárzó, boldog pillantást küldött a sötét épülettömegnek, melyet annyi század már halott stilusából róttak össze ilyen nagyra, hatalmasra.
Amint kiértek a várfal nagy kapuján, egyszerre színesen, zajosan nyilt ki előttük a világ. A Burg kapuja előtt, az utak mentén, vásárlók tömege ostromolta Bécs híres kofáit, akik teli torokból kiabálták: –Lemoni grossi, Bamarandschen siassi, Haring frischi.
A külváros lakói felkeltek már, alkudtak, nevettek, tréfáltak, haragudtak: tarka összevisszaságban, és megbeszélték százszor is, hogy hatvan szilva egy krajcár és csak harminc őszibarackot adnak két krajcárért.
Lábnyi magas porban vagy tizenöt, húsz fiáker várt utasokra, itt könnyen hozzájuk lehetett jutni a várkapun innen is, túlról is és nem kellett járműért szaladni sem a Michaelplatzra, sem a Laimgrubéra.
Franciska meg szeretett volna állni egy pillanatra, hogy körülnézzen egy kissé, de a kocsi sietett tovább. A herceg kedvetlen
lett a zajban, elbágyasztotta a por, és a Glaci fái, zöld, őszi pázsitja sem üdítették fel a kora reggel szokatlan órájában. A herceg nem szerette a nappalt, szép számára csak az éjszaka volt, természetes fény csak a gyertyák fénye és a napvilág fölösleges luxus, melynek éles, vad sugarai elől erőszakkal hunyódnak le az előkelő szemek.
A külváros csúnya, a külváros piszkos, a herceg szája széle idegesen remegett, itt azok laknak, akik csak arra jók legfeljebb, hogy eltapossa, de biztos távolból, közel nem érve hozzájuk.
Végre a Schönbrunnba vezető útra gördült a kocsi, a herceg nagyot sóhajtott, bágyadt mosolya gúnyossá élesült és kissé előrehajolva Franciska arcába nézett:
– Nem is kíváncsi kisasszony arra, hogy hová megyünk?
Franciska nyugodtan kiállta a vizsgálódó pillantást:
– Mindenesetre érdekel, ha hercegséged közli velem, de ha nem mondja meg előre, úgy majd megtudom, ha odaérünk.
– Olyan nagyon bízik bennem?
– Mint az atyámban, – felelte ártatlan, szép hittel Franciska.
– Ah! – szisszent fel a herceg, ezt először hallota életében, még saját leánya is úgy bízott benne csak, mint egy gavallérban, mint egy nagyeszű, nálánál idősebb férfiban, de mint egy atyában?… Ez a fiatal teremtés valóban éles fegyverekkel védi magát a szerelmi támadásnak még a lehetősége elől is.
– Kisasszony, – szólalt meg ismét Metternich, – kegyednek tisztába kell jönnie jövőjével, még sok mindent kell megbeszélnünk, mielőtt Schönbrunnba érünk.
– Schönbrunnba?
– Schönbrunnba, kisasszony.
– Schönbrunnba, ahol Mária Lujza és…
– Igen, kisasszony, oda viszem kegyedet, ahol Mária Lujza, felséges császárunk leánya él a kis fiával.
– A kis Napoleon, – suttogta Franciska.
– Téved kisasszony, a herceg neve Ferenc és ő a császár unokája; Franzl, úgy szólítja őt felséges nagyapja.
Franciska bocsánatkérő könyörgéssel szorította keblére a Napoleon-képes kis medaillont. Nem szabad elárulnia magát, mit szólna a herceg, ha csak sejtené, hogy szívének minden dobbanása ezé a veszedelmes, nagy, titkos rajongásé? Nem fogja sejteni soha, elrejti előle nagy gallérja, kis bársonymellénykéje, be van zárva a lelke legmélyére egyedül, biztos helyen és még erősebben szorította magához a sima arany ékszert. Ekkor egyszerre valami belevágott a bőrébe, megsértette fájdalmasan, úgy hogy ijedten kapta el a kezét a medaillonról. A vörös daru, a Hardenegg ajándéka tolakodott oda, arról megfeledkezett, észrevétlenül, élesen csúszott a forró szorítás alá.
A vörös daru a fiatalság, a szerelem madara, és a szőke gróf, aki adta! Elszállt ábránd, egy perc szeszélye, mely messze tűnt. Most Schönbrunnba megy, a Napoleon fiának kis kezét tartja majd kezében és beszélhet azzal a nővel, akit a császár szeretett. Aztán hátha ő, épen ő… És már látta, amint megszökteti és viszi haza Elba szigetére Napoleonhoz a feleségét és a gyermekét, ha százszor vérzik is el az önfeláldozásban. Rajongó lelke régi imádatától vezetve, megtalálta újra az ösvényt, melyen haladnia kell, minden mást feledve. Nemes, nagy kilátásban nyilt meg előtte a jövő és ő tiszta szívének odaadásától elvakítva, észre sem vette, hogy ő, ki az uralkodó iránti szeretetből még alig néhány óra előtt rajongva szegődött a herceghez, most Metternich ellen is árulásra készülődik… Hardenegg, Jósika, a cár, Metternich… suhant át hirtelen lelkén és megborzongott… De nem volt ideje a kellemetlen gondolatot végiggondolni és örült, mikor Metternich újra hozzája fordult:
– Kisasszony, kegyed nem felel? Mit szól tervemhez? Azt hiszem ott jó dolga lesz és a cár nem fog kegyedre rátalálni. Mária Lujza
Őfelsége csendes kis udvara körében boldog lesz biztosan; Őfelsége jó és lágyszívű. Ha elmondom, hogy kegyed elhagyatott, szegény, nincsen otthona, befogadja tudom, és helyet talál egy szép, okos leány számára hölgyei között. Nos meg van velem elégedve, Franciska?
– Boldog vagyok és hálás leszek hercegségednek.
– Ami a hálát illeti, Franciska kisasszony, én maradok adósa kegyednek mindenképen, de ha megtenné kedvemért, csak arra kérem, jegyezze fel mindennap benyomásait, amit lát és tapasztal, ha az ember olyan érdekes környezetbe kerül, mint kegyed most, ezt sohasem szabad elmulasztania, – mondta könnyedén Metternich, mintha nem is ez lenne a legfontosabb és Franciska egyetlen rendeltetése.
Nem telt bele egy rövid óra és Schönbrunnba ért a kocsi; a fákkal szegett széles útról, már messziről látszott a nagy francia kastély, úgy amint Mária Terézia hagyta utódainak örökül, sárga falával, sok zöld zsalujával. Behajtottak a tágas udvarra, az oszlopos feljáró elé, beléptek a fehér boltozatos előcsarnokba, honnan széles lépcső vezetett a császárné lakosztályához.
Egy darabka Franciaország élt elrejtve itt. Mária Lujza francia titkárt hozott magával, francia hölgyeket, francia szellemet, és Páris utáni vágyakozást, ruhákban, szavakban és szomorú sóhajokban.
Napoleon hűtlen asszonya epedve gondolt a Tuilériákra, a letűnt pompára, a francia üzletekre, összetört trónjára. Minden francia volt schönbrunni otthonában, csak halkan, édesen növekedő szerelme volt osztrák. Neipperg gróf lassan, biztosan lopta haza Ferenc császár leányának idegenbe szökött szívét.
Metternich jól rendezte ezt is. Mária Lujza apja parancsára ment feleségül Napoleonhoz gyermeki megadással, mert a mindenek felett szeretett lieber, guter Papa úgy akarta, de lágy lénye könnyen formálódott minden erős kézben és a császár annyira magáévá tette, hogy követte volna őt Elba szigetére is azonnal.
Azonnal nem engedték, az apai tekintély magához ragadta és aztán az asszonyismerő kancellár egy férfikezet keresett ki, egy hódításhoz szokott, szerelmes vágyat ébresztő kezet, hogy formálja hát most már ő ezt a formálható asszonyi szívet.
Huszonhárom éves volt a franciák ex-császárnéja, üde és fiatal, egy gyengéd, jó, de ezer gonddal terhelt, majdnem nyárspolgári érzelmű, figyelmes férj helyett, szerelmes lovagot kapott cserébe, a játékos, könnyed, suttogó szavú Neipperg grófot. És Mária Lujza már nem siratta Napoleont, már nem készült Elba szigetére, nem kellett apai parancsnak eltiltania a levélírástól, mert folyton növekvő szerelme letörölte könnyeit, Bécshez láncolta édes reményekkel és súlyos drága bilincseket rakott fehér, könnyed csuklói köré.
Életének franciaországi rövid, szép álmából megtartotta amit lehetett, ékszereit, ruháit, melyeket Napoleontól kapott, a titkárát, udvarhölgyeit, kiket Napoleon választott számára, a szépségét, mely a nagy császár oldalán virágzott ki, Páris fényűző városában. Mikor mint Napoleon menyasszonya elhagyta Bécset, a császár kedvenc kis kutyáját és kanári madarát hozatta el neki meglepetésül hazulról, a többit mind ő adta neki és felesége az ajándékok özönéből igyekezett megőrizni minél többet, csak épen azt akarta elfeledni, aki elhalmozta gazdagsággal és kincsekkel, aki életre ébresztette asszonyi lényének minden báját, s az igénytelen kis osztrák hercegnőből császárnét teremtett a világ számára.
Mikor a Napoleon udvarának fényes libériáját viselő inas ajtót tárt a kancellárnak és Franciskának, Mária Lujza még ágyban volt. Csak tíz óra felé kelt fel és tizenegykor együtt dejeunézett kis udvarával.
– Jelentse ittlétemet Montebello hercegnőnek – mondta Metternich az inasnak.
A lakáj távozott és Franciska bámulva nézett szét a teremben, melynek bútorait még Mária Terézia válogatta össze és ahol Napoleon is lakott egyszer, rövid ideig, mint hódító.
– Mire gondol, Franciska kisasszony? – kérdezte Metternich. –Vagy talán fél? Nem kell semmitől sem tartania. Montebello
hercegnő Mária Lujza Őfelségének első udvarhölgye, igen kedves, finom asszony, francia, itt egyelőre minden francia. Egyelőre –ismételte nyomatékkal. – De azért ne értsen félre, én nagyon szeretem a franciákat, soká éltem Párisban. Kissé könnyelmű emberek, túlzásra hajlók! Higyje el, Napoleont is egy történelmi túlzásnak lehetne nevezni egyszerűen és röviden.
A szomszéd terembe nyíló ajtó kitárult és egy őszülő, finom hölgy állt a küszöbön, még hallhatta Metternich utolsó szavait, mert gúnyos, kissé megvető mosollyal nézett a hercegre.
– Jó reggelt grófné – köszönt a kancellár meghajolva.
– Jó reggelt – felelte ridegen Montesquiou grófné, a kis Napoleon Ferenc nevelőnője. – Montebello hercegnő a császárné Őfelségénél van, azonnal értesítik hercegséged ittlétéről.
– Köszönöm grófné és addig is engedje meg, hogy bemutassam ezt a fiatal hölgyet. Boldog vagyok, hogy Müller Franciska kisasszonyt én kísérhettem el Őfelségének udvarába.
Franciska mélyen meghajolt a grófné előtt, az őszhajú hölgy kegyesen bólintott és Metternich újra megszólalt:
– Azt is engedje meg grófné, hogy a kis herceg hogyléte iránt érdeklődjem.
A grófné kiegyenesedett, finom feje köré magasztos szenvedés font glóriát, egy szomorú országé, egy összetört tróné volt szívének minden hűsége, gyengédsége, jósága, meg egy kis szőke gyermeké, Napoleon fiáé. A császár bízta gondjaira még akkor, mikor mint a világ ura, hódító boldogsággal köszöntötte születését. Milyen gyönyörű márciusi reggel volt az, száz ágyúlövéstől zengett az ujjongó Páris és Napoleon először tartotta karjában a római királyt, az egyetlen gyermeket, aki már királynak született. Aztán visszatette a Montesquiou grófné ölébe. A hűséges karok szent fogadásban fonódtak a kis Napoleon köré, ott, ahol a fényben, a kábító öröm mámorában, mérhetetlen hatalom szimbóluma volt az a nyöszörgő emberbimbó, de a grófné most sem hagyná el kicsi kedvencét, mikor az osztrák császár birodalmában egy letűnt
nagyság utolsó emlékét őrzi szőkén viruló gyermeksége; neki ma is az, aki volt, egyetlen urának egyetlen fia, a repülésre teremtett sasfiók.
Megvédi ő kis kedvencét mindenki ellen, ha kell. Élénk pírral hervadó arcán lépett közelebb Metternichhez és hidegen, gőgösen válaszolt:
– Ha hercegséged a római király őfelsége iránt érdeklődik, úgy megnyugtathatom, őfelsége egészséges és a szomszéd teremben tartózkodik, ahol felséges édesanyja születésnapjára festi le őt Isabey.
A hatalmas kancellár mosolygott és mintha észre sem venné a grófné haragját, nyugodtan mondta:
– Grófné, én nagyon szeretném meglátogatni a kis herceget, Franciska kisasszony is bizonyára boldog lenne, ha minél előbb láthatná Ferenc császár Őfelségének unokáját.
– A Napoleon fiát – suttogta Franciska és összekulcsolva kezét könyörgő pillantással leste a választ.
A grófné hosszan nézte a fiatal leányt, ő meghallotta csendes szavait és ragyogó tekintetében szövetséges hűség fénylett feléje. Ki lehet? Honnan jött? Miért jött? A grófné szíve várakozó izgalomban dobbant meg és a rendesnél is nagyobb méltósággal válaszolt Metternichnek:
– A római király őfelsége bizonyára örülni fog a látogatásnak, mihelyt Isabey távozott, hozzá vezetem hercegségedet.
Igy harcoltak mindig, minél haragosabban ismételte a grófné: a Napoleon fia, őfelsége a római király, annál határozottabban válaszolta Metternich: Ferenc császár unokája, őfensége a kis herceg.
A grófné elhagyta a termet, de az ajtóból mégegyszer visszanézett, Franciskát nézte, látni akarta, hogy nem változik-e meg arckifejezése, nem vált-e egyetértő pillantást a gyűlölt
Metternichhel? Vigyáznia kellett minden szóra, minden mosolyra, mert a kancellár sohasem jött hiába Schönbrunnba, minden látogatásával kincseket vitt el magával, ellopott valamit abból, ami nagy császárja emlékét őrizte, ami láthatatlan koronaként ragyogott a kis Napoleon fürtös fején. A grófné látott hazudni a Franciskáéhoz hasonló tiszta, ártatlan tekintetet, hiszen a császár szőke felesége is áruló már, kacagó szeme nem néz a multba, a mától kér csak új örömöket. Gyászfátyolt a császárért a grófné viselt egyedül, a többiek körülötte élénk, virágzó színek között akartak mindent feledni, ami volt és remélni, ami lesz, Napoleon nincs többé, halott nagysága semmit sem adhat már, éljen hát az, kinek hatalmában meghúzódhatnak a ledőlt trón száműzöttjei.
A rombadőlt birodalom első menekültje, az ifjú Mária Lujza, kacagva emelkedett fel csipkés párnái között, mikor jelentették neki, hogy Metternich herceg sürgős ügyben beszélni szeretne vele.
– Vajjon mit akar a herceg? – kérdezte kíváncsian Montebello hercegnőtől.
– Nem tudom – felelte az udvarhölgy.
– Mondja meg neki, hogy…
Az ex-császárné hirtelen elhallgatott, fejét hátrahajtotta rózsaszínű szalagokkal átfont párnájára és halk nevetéssel jegyezte meg:
– Kár, hogy így nem fogadhatom.
Mária Lujza tudta miért sajnálja; virágzó, telt fiatalságának a habos ágy volt a legjobb keret. Amint rózsaszínű selyem hálóköntöséből kibontakozó fehér karját szőke feje alá tette, élőképe volt Napoleon kijelentésének, mely szájról-szájra járt nászéjszakája után:
– A legbájosabb asszony a világon, jó, naiv és üde, mint egy rózsa.
Pedig mi volt ő akkor mostanhoz képest? Napoleon hiúsága számára a meghódított osztrák főhercegnő, egyébként egy igénytelen kis leány. Hirtelen kifejlődött, széles kebléhez még nem teltek hozzá vörös, vékony, gyermekes karjai, szétálló fogait még nem takarta el tudatosan pirosra érett szája, az a lecsüngő alsóajkú Habsburg-száj, amely akkor csak gyámoltalan volt, most érzékivé tüzesedett vágytól piroslott. Himlőhelyes, vörös foltos arcocskáját még nem simította el a szépségápolás művészete és halvány, élettelen kék szemét még nem töltötte be a diadalmas asszony biztos kacérsága.
Mária Lujza nő volt, igazi nő, asszony, a szó legszorosabb értelmében, odaadó, simulékony, gondtalan, gyerekes együgyűségében engedékeny, férfiszóra hajló. Hihetetlenül apró, gödrös kezecskéjével tudott zongorázni elég jól, tudott festeni csinosan, tudott simogatni felületes gyengédséggel, de semmit sem tudott megfogni igazán, a legapróbb tárgy is mintha kicsúsznék ujjai közül, mintha mindjárt elejtené.
Hogy gyűlölte Montesquiou grófnő úrnőjének puha kezét, ha valamihez hozzányúlt, mindig sikoltva szerette volna kiáltani:
– Jaj, eltöri!
És Napoleon a szívét, meg egyetlen fiának sorsát tette le ezekbe a kezekbe. Szegény Napoleon!
– Mit mondjunk Metternichnek felség? – kérdezte Montebello hercegnő.
Mária Lujza a rózsaszín ágyban tágra nyitotta kék szemét: – Vajjon mit akarhat ilyen korán? – ismételte kíváncsian.
– Ha felséged tudni kívánja, kegyeskedjék felkelni és értesül róla hamarosan, – jegyezte meg hatalmas udvarhölgye, akit barátnőjének tekintett a franciák ex-császárnéja, de aki inkább külön testben élő akarata volt.
– Egy óráig legalább eltart, míg felöltözöm, az oly hosszú idő. –Mária Lujza még mélyebben simult párnái közé, de aztán hirtelen felült:
– Azonnal fogadom a herceget, pongyolát veszek és a kis szalonban beszélek vele, – mondta vidáman.
Mária Lujza számára már nem élt semmiféle etikett, az itthonit elfeledte, a franciával nem törődött, megkérte a lieber Papat, mikor hazajött, hogy „en particulière“ szeretne élni, mint egy gazdag, független nő, akinek senki sem parancsol, csak mindennap változó gyermekes szeszélye, asszonyos makacssága, sok múló vágya.
Hirtelen ledobta takaróját és selyem papucsába csúsztatta pici lábát. Párisból hozta még az arannyal himzett két apró remekművet és onnan hozta a pongyolának nevezett, vagyont érő csipkeálmot is, melyet a komorna sietve borított felséges úrnője vállaira.
Milyen csinos, gondolta Metternich, mikor bevezették a kis szalonba, melynek egyik aranyos karosszékéből, a Mária Lujza bodros feje mosolygott feléje. Valahányszor látta ezt a porcellánszerű szőke asszonyt, mindig a kis Marie Lujz’ jutott eszébe, akit még Bécsben is csúnyának találtak, alig négy és fél éve és aki hálás szavakkal köszönte meg mindenekfelett kegyes, jó atyjának, ha Ferenc császár Őfelsége egy-egy ruháravalóval megajándékozta.
– Nos, herceg, mi újság? – kérdezte a csipkeerdő mélyéből egy kíváncsi hang, amint egyedül maradtak.
– Nagy kéréssel jöttem felségedhez – mondta meghajolva a kancellár.
– Örvendek, ha teljesíthetem – felelte könnyed bájjal Mária Lujza. Nagyon tisztelte Metternichet; a lieber Papa megmagyarázta, hogy elsősorban az ő bölcs tapintatának köszönhető szabadulása
Napoleon karmaiból és mint engedelmes, hálás leány, föltétlenül hitt mindig abban, amit a lieber Papa parancsolt, vagy mondott neki.
A kancellár finoman, szellemesen adta elő Franciska történetét, a császár daruvadászatával kezdte, a cár küldetésével folytatta, Franciska elhagyatottságának szomorú rajzával adott az egésznek érzelmes, szép színezetet, és azzal fejezte be tarka meséjét, hogy ezt az értékes, különös leánykincset másra nem bízhatja, csak Mária Lujza felséges tapintatára és nincs hely számára sehol a világon, csak a schönbrunni udvar csendjében.
– Végül pedig, – jegyezte meg hódoló tisztelettel, – minden, amit elmondtam titok, mély titok, nem tudja senki és nem is szabad megtudnia senkinek.
– Titok? – kérdezte érdeklődve a felséges asszony.
– Hogyne felség, – felelte a kancellár – ha a cár rátalálna, az vesztét okozná szegénynek és nagy baj lenne mindnyájunkra nézve.
– Nagy baj?
– De milyen nagy, felség.
– És én mit csináljak vele, mit gondol, kedves herceg?
– Én tudom, hogy felségednek nincsenek előítéletei, – hízelgett ügyesen a kancellár – a leány igaz, nem magas születésű, de Felséged nemes lelke ilyesmivel nem törődik, majd akad számára hely a legbájosabb, legfinomabb fejedelmi udvar körében. Nagyon csinos a kicsike.
– Csinos? Szeretném látni. Mikor hozza el?
– Már itt van és ha felséged óhajtja, azonnal bemutathatom,
– Kérem hívja gyorsan, látni akarom. Milyen a haja, a szeme? Hát a ruhája? Oh be érdekes!
Mária Lujza szinte tapsolt örömében, ez egyszer végre változatosság, ujság volt egyhangú életében.
– Nagyon szép? – kérdezte még egyszer, mikor Metternich már távozóban volt.
– Szép, felség.
– Szebb mint én, bizonyosan szebb?
– Az lehetetlen, felség.
– Tudom, hogy azt csak úgy mondja. – Mária Lujza nagyot sóhajtott. – Nem is hiszi, én mennyire nem vagyok megelégedve magammal, mindig azt hiszem, hogy mások szebbek.
Metternich elcsudálkozott a bizalmas közlésre, a fejedelmi asszony pedig szomjasan várta a híres nőhódító válaszát.
– Engedje meg, felség, Schönbrunnban nincsenek tükrök? –kérdezte finoman a kancellár.
Búgva kacagott erre Mária Lujza, aztán kicsit duzzogva tolta még előbbre vastag alsóajkát:
– Ön mindig hízeleg nekem, herceg. De most menjen, hívja gyorsan kis védencét.
Nagy, világos szobában, ugyanabban, ahol még Mária Terézia fogadta kacagányos testőreit, ahonnan Mária Antoinette indult útnak Franciaországba, ahol II. József búsult ibolyás, pármai asszonya után, ahol Napoleon szőtte a wagrami csata tervét, ezen a reggelen egy huszárruhás apró gyermek állt és a napsugárkévében ott ragyogott mellén a becsületrend csillaga.
Franciska előtte térdelt a földön és egy játékszert tartott kezében. Csak néhány napja kapta a kis Napoleon a színes fából faragott regimentet, amely mozgatható faollóra volt elhelyezve, úgy, hogy a különböző ujjnyomásokat követve, parancsszóra helyezkedtek a lovasok a legkülönbözőbb állásokba.
– Vigyázz! – kiáltotta a fiúcska, kivonva apró kardját.
Mint egy hadvezér állt, gyerekesen feszes tartásban és vékony hangján csengőn kiáltotta a vezényszavakat, míg Franciska boldog kábulatban dirigálta két ujjával a katonai parádét.
Őfelsége a római király meg volt elégedve, végre türelmes játszótársa akadt, Montesquiou grófné megsimogatta égő arcát és meleg pillantása gyengéden kutatta a Franciska mosolyát. Olyan őszintének látszik, vajjon igazán nem hazudik?
– Mademoiselle lejön velünk a kertbe? – kérdezte kedvesen.
Franciska szeme fénylett, a lelkét adta válaszul, a szó már alig kellett és semmit sem jelentett, amint halkan, elfogultan dadogta:
– Köszönöm grófné… boldog vagyok… olyan boldog…
A kertbe nyíló nagy ablakok tárva-nyitva voltak és beáradt a haldokló október minden szépsége. Szemben a hegytetőn a Mária Terézia híres gloriettje fürdött a napsugárban, a hegy lábánál a szökőkútból magasra szökellő vízkévék a szivárvány minden színében tündököltek, a nyírott fák között fehér testű görög istenek örültek utoljára a nyárnak, a virágágyakban reménykedve emelték fel fejüket a késői virágok, az utak kavicsán aranyos levelek röpködtek és várták a hímzett ruhás kis fiú tavaszi lépteit.
A grófné kézen fogta Napoleon Ferenc Károly Józsefet és intett Franciskának:
– Gyerünk, Mademoiselle.
De akkor Metternich jelent meg az ajtóban és véget vetett a reggel napos, önfeledt pillanatának.
– Franciska kisasszony, a felség látni óhajtja kegyedet.
Franciskának mennie kellett, egy utolsó pillantást vetett az imádott, szőke gyerekfejre, most dől el majd, hogy utoljára látja-e, vagy soká, mindennap, minden órán.
Oh be széppé is tette az izgalom, forró reménység égett tágra nyilt szemében, mikor ott állt Mária Lujza előtt a kis szalonban.
– Jöjjön közelebb, Mademoiselle – szólott őfelsége kegyesen.
Franciska közelebb lépett és a szőke, fehér csipkehalmaz élénken mozdult meg a karosszék mélyén. Mária Lujza is fiatal volt, kortársa állt előtte, egy szép leány, barna selyem ruhában, vörös mellénykében, aranyos hajjal. Egy szép, magas, könnyed mozgású leány, akinek nyugtalan ajkai remegtek az izgalomtól.
– Csinos, nem, nagyon szép – bólintott Napoleon hitvese. – Tud zongorázni? – kérdezte aztán hirtelenül.
– Tudok, felség.
– És rajzolni?
– Azt is egy keveset.
– A ruháját hol csináltatta? Szép! Nekem nincs egyetlen ilyen barna ruhám sem. Nem is volt. Pesten varrták?
– Magam varrtam, felség.
– Nekem is varrna egy ilyen ruhát?
– Ha felséged parancsolja.
– Oh nagyon szeretném, én a világ összes szép ruháit szeretném.
– Az én ruháim oly egyszerűek felséged ruháihoz képest –mosolygott Franciska.
– Oh az nem baj, mert nagyon jól illik kegyednek, Mademoiselle. Vajjon nekem is illenék?
– Bizonyára, felség.
Metternich az ajtóban állt, mintha ott sem lenne, de szeme vizsgálódva járt egyiktől a másikig. Világos, hogy Mária Lujzának tetszik Franciska, a barátnőt keresi benne, fiatal pajtást a sok komoly nő után, akik körülvették eddig. Senkije sem volt neki, testvéreitől, régi barátnőitől elidegenedett, fényes ruhái, pompás megjelenése még szelid mostohaanyját, Ludovika császárnét is eltávolították kis Lujzerljétől. Az ifjú főhercegnők irigykedve nézték és bizalmas
szavukkal részleteket kutattak különös házasságából, tudni akarták mindenképen, milyen volt a gonosz zsarnok a gyengéd órák szerelmes perceiben.
Metternich győzött tehát, ha Franciska itt marad Mária Lujza közelében, végre megnyílnak számára a schönbrunni udvar titkai is. Ezzel a kis francia fészekkel szemben eddig tehetetlen volt a jól szervezett Geheimpolizei, most végre bejuttatott ügyesen egy biztos, finom kémet, az ő aranyhajú, engedelmes Franciskáját.
Ezt is a cárnak köszönheti, a cárnak, akit legyőzött megint egészen és diadalmas mosoly villant meg gúnyos ajkai körül, amint mélyen meghajolva, hódolatal mondta:
– Felséged engedelmével most távozom, Franciska kisasszonyt felséged gondjaira bízom, vigasztalja meg őt mindent bearanyozó jóságával.
– Gondoskodni fogunk róla, herceg – felelte kegyesen Mária Lujza.
XIII. FEJEZET.
Elszálltak a darvak.
Beállt a csúnya őszi idő, már napok óta szünetlenül esett és zajosak lettek a kávéházak, néptelenek az utcák. Fini néni kandallójában nagy fahasábok égtek meleg fénnyel, várva Franciskát. Hardenegg alig tudta már féken tartani türelmetlenségét. Hiába magyarázta magának, míg az esőt és sarat nézte, hogy ebben az időben soká tart az út Budáról Bécsbe, nehezen jut előre Franciska, vágyakozása újra meg újra kiűzte a város kapuja elé és elment messze-messze a széles úton arra, amerről szerelmét várta.
November volt, a darvak rég elszálltak, érre kellett gondolnia Hardeneggnek szünetlenül. A kedves madarak útmutató, segítő társai, elvezették Franciskához, de már nem kísérhetik hozzá aranyhajú boldogságát.
Egy estefelé, mikor gyújtogatni kezdték az olajlámpákat a szűk utcákban és már két hét telt el azóta, hogy Budára küldött Franciskáért, kopogtatás verte fel ábrándjaiból. Hardeneggnek minden apró nesz ígéret volt az idegölő csendben és türelmetlen örömmel szólt:
– Szabad!
Hírnöke lépett be a szobába kimerülten, egyedül. A hű legény sejtette, hogy fájdalmat fog okozni gazdájának és zavartan forgatta ujjai között a visszahozott levelet.
