Anarchism and political change in spain schism polarisation and reconstruction of the confederacion
Anarchism and Political Change in Spain Schism
Polarisation and Reconstruction of the Confederacion Nacional del Trabajo 1939 1979 Maggie Torres
Visit to download the full and correct content document: https://textbookfull.com/product/anarchism-and-political-change-in-spain-schism-polar isation-and-reconstruction-of-the-confederacion-nacional-del-trabajo-1939-1979-mag gie-torres/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant download maybe you interests ...
Crisis of Legitimacy and Political Violence in Uganda, 1890 to 1979 1st Edition Ogenga Otunnu (Auth.)
The Cañada Blanch / Sussex Academic Studies on Contemporary Spain
General Editor: Professor Paul Preston, London School of Economics
A list of all published titles in the series is available on the Press website. More recently published works are presented below.
Peter Anderson, Friend or Foe?: Occupation, Collaboration and Selective Violence in the Spanish Civil War.
Richard Barker, Skeletons in the Closet, Skeletons in the Ground: Repression, Victimization and Humiliation in a Small Andalusian Town – The Human Consequences of the Spanish Civil War.
Germà Bel, Infrastructure and the Political Economy of Nation Building in Spain, 1720–2010.
Germà Bel, Disdain, Distrust, and Dissolution: The Surge of Support for Independence in Catalonia.
Carl-Henrik Bjerström, Josep Renau and the Politics of Culture in Republican Spain, 1931–1939: Re-imagining the Nation.
Darryl Burrowes, Historians at War: Cold War Influences on Anglo-American Representations of the Spanish Civil War.
Andrew Canessa (ed.), Barrier and Bridge: Spanish and Gibraltarian Perspectives on Their Border.
Kathryn Crameri, ‘Goodbye, Spain?’: The Question of Independence for Catalonia.
Pol Dalmau, Press, Politics and National Identities in Catalonia: The Transformation of La Vanguardia, 1881–1931.
Mark Derby, Petals and Bullets: Dorothy Morris – A New Zealand Nurse in the Spanish Civil War.
Francisco Espinosa-Maestre, Shoot the Messenger?: Spanish Democracy and the Crimes of Francoism – From the Pact of Silence to the Trial ofBaltasar Garzón.
María Jesús González, Raymond Carr: The Curiosity of the Fox.
Helen Graham, The War and its Shadow: Spain’s Civil War in Europe’s Long Twentieth Century.
Angela Jackson, ‘For us it was Heaven’: The Passion, Grief and Fortitude of Patience Darton – From the Spanish Civil War to Mao’s China.
Gabriel Jackson, Juan Negrín: Physiologist, Socialist, and Spanish Republican War Leader.
Nathan Jones, The Adoption of a Pro-US Foreign Policy by Spain and the United Kingdom: José María Aznar and Tony Blair’s Personal Motivations and their Global Impact.
Xavier Moreno Juliá, The Blue Division: Spanish Blood in Russia, 1941–1945.
David Lethbridge, Norman Bethune in Spain: Commitment, Crisis, and Conspiracy.
Antonio Miguez Macho, The Genocidal Genealogy of Francoism: Violence, Memory and Impunity.
Carles Manera, The Great Recession: A Subversive View.
Nicholas Manganas, Las dos Españas: Terror and Crisis in Contemporary Spain.
Jorge Marco, Guerrilleros and Neighbours in Arms: Identities and Cultures of Antifascist Resistance in Spain.
Emily Mason, Democracy, Deeds and Dilemmas: Support for the Spanish Republic within British Civil Society, 1936–1939.
Soledad Fox Maura, Jorge Semprún: The Spaniard who Survived the Nazis and Conquered Paris.
Martin Minchom, Spain’s Martyred Cities: From the Battle of Madrid to Picasso’s Guernica.
Olivia Muñoz-Rojas, Ashes and Granite: Destruction and Reconstruction in the Spanish Civil War and Its Aftermath.
Linda Palfreeman, Spain Bleeds: The Development of Battlefield Blood Transfusion during the Civil War.
Fernando Puell de la Villa and David García Hernán (eds.), War and Population Displacement: Lessons of History.
Rúben Serém, Conspiracy, Coup d'état and Civil War in Seville, 1936–1939: History and Myth in Francoist Spain.
Gareth Stockey, Gibraltar: “A Dagger in the Spine of Spain?”
Maria Thomas, The Faith and the Fury: Popular Anticlerical Violence and Iconoclasm in Spain, 1931–1936.
Maggie Torres, Anarchism and Political Change in Spain: Schism, Polarisation and Reconstruction of the Confederación Nacional del Trabajo, 1939–1979.
Dacia Viejo-Rose, Reconstructing Spain: Cultural Heritage and Memory after Civil War.
Antoni Vives, SMART City Barcelona: The Catalan Quest to Improve Future Urban Living.
Dedication
For my daughter, Louise
ANARCHISM and Political Change in Spaın
Schism, Polarisation and Reconstruction of the Confederación NacionaldelTrabajo, 1939–1979
SUSSEX ACADEMIC PRESS PO Box 139, Eastbourne BN24 9BP, UK
Distributed worldwide by Independent Publishers Group (IPG) 814 N. Franklin Street Chicago, IL 60610, USA
ISBN 9781845199364 (Hardcover)
ISBN 9781782845560 (Pdf)
All rights reserved. Except for the quotation of short passages for the purposes of criticism and review, no part of this publication may be reproduced, stored in a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording or otherwise, without the prior permission of the publisher.
British Library Cataloguing in Publication Data
A CIP catalogue record for this book is available from the British Library.
This e-book text has been prepared for electronic viewing. Some features, including tables and figures, might not display as in the print version, due to electronic conversion limitations and/or copyright strictures.
Contents
The Cañada Blanch Centre for Contemporary Spanish Studies x Guest Series Editor’s Preface by Stuart Christie xii
Acknowledgements xvii
Glossary xviii
Introduction: The CNT, 1910–1939 1
Chapter 1
The CNT, 1939–1951: Clandestine Organising in Spain and 14 the Exiled Organisation in France
Chapter 2
Developments within the Spanish Labour Movement and the 36 CNT, 1951–1965
Chapter 3
Anarchist Orthodoxy versus Neo-Anarchism: The Re-birth of 59 Anarchism in Spain, 1960–1970
Chapter 4
The Expansion of the Autonomous Movement in the Early 1970s75
Chapter 5 Towards Anarchism and Reconstruction of the CNT, 1972–197595
Chapter 6
The Process of Democratic Change: From the Death of the Dictator, 115 November 1975 to March 1976
Chapter 7
The Reconstruction of the CNT: November 1975 to July 1976127
Chapter 8
Developments within the CNT: July 1976 to September 1977145
The Cañada Blanch Centre for Contemporary Spanish Studies
In the 1960s, the most important initiative in the cultural and academic relations between Spain and the United Kingdom was launched by a Valencian fruit importer in London. The creation by Vicente Cañada Blanch of the Anglo-Spanish Cultural Foundation has subsequently benefited large numbers of Spanish and British scholars at various levels. Thanks to the generosity of Vicente Cañada Blanch, thousands of Spanish schoolchildren have been educated at the secondary school in West London that bears his name. At the same time, many British and Spanish university students have benefited from the exchange scholarships which fostered cultural and scientific exchanges between the two countries. Some of the most important historical, artistic and literary work on Spanish topics to be produced in Great Britain was initially made possible by Cañada Blanch scholarships.
Vicente Cañada Blanch was, by inclination, a conservative. When his Foundation was created, the Franco regime was still in the plenitude of its power. Nevertheless, the keynote of the Foundation’s activities was always a complete open-mindedness on political issues. This was reflected in the diversity of research projects supported by the Foundation, many of which, in Francoist Spain, would have been regarded as subversive. When the Dictator died, Don Vicente was in his seventy-fifth year. In the two decades following the death of the Dictator, although apparently indestructible, Don Vicente was obliged to husband his energies. Increasingly, the work of the Foundation was carried forward by Miguel Dols whose tireless and imaginative work in London was matched in Spain by that of José María Coll Comín. They were united in the Foundation’s spirit of open-minded commitment to fostering research of high quality in pursuit of better Anglo-Spanish cultural relations. Throughout the 1990s, thanks to them, the role of the Foundation grew considerably.
In 1994, in collaboration with the London School of Economics, the Foundation established the Príncipe de Asturias Chair of Contemporary Spanish History and the Cañada Blanch Centre for Contemporary Spanish Studies. It is the particular task of the Cañada Blanch Centre for Contemporary Spanish Studies to promote the understanding of twentieth-century Spain through research and teaching of contemporary Spanish history, politics,
economy, sociology and culture. The Centre possesses a valuable library and archival centre for specialists in contemporary Spain. This work is carried on through the publications of the doctoral and post-doctoral researchers at the Centre itself and through the many seminars and lectures held at the London School of Economics. While the seminars are the province of the researchers, the lecture cycles have been the forum in which Spanish politicians have been able to address audiences in the United Kingdom.
Since 1998, the Cañada Blanch Centre has published a substantial number of books in collaboration with several different publishers on the subject of contemporary Spanish history and politics. An extremely fruitful partnership with Sussex Academic Press began in 2004. Full details and descriptions of the published works can be found on the Press website. Full details and descriptions of the published works can be found on the Press website.
Within the collection as a whole, there are many references to the Spanish anarchist movement but only one volume dedicated exclusively to the subject, Democracy, Trade Unions and Political Violence in Spain. The Valencian Anarchist Movement, 1918–1936 by Richard Purkiss, published in 2011. That alone would be ample reason to welcome the publication of a major contribution in the field – Anarchism and Political Change in Spain. Schism, Polarisation and Reconstruction of the Confederación Nacional del Trabajo, 1939–1979 by Maggie Torres. This unique work chronicles the tortuous history of the once gigantic anarcho-syndicalist trade union movement from the defeat of Republican forces at the hands of Franco in 1939 to its eventual decline in the 1980s. With insight and empathy, she explains the inevitable recriminations and theoretical divisions of exile in German-occupied France and the gradual rebuilding of the movement in the 1960s and 1970s. In itself a path-breaking study, the volume is enhanced by a prefatory essay by Stuart Christie who experienced personally much of the history so meticulously researched by Dr Torres.
Guest Series Editor’s Preface by Stuart Christie
Maggie Torres’s welcome and rigorous study analysing the CNT’s trajectory during its thirty-five years of clandestinity and exile, describes, convincingly and in satisfying detail, the internal and external vicissitudes and complexities that led, in December 1979, to the steady eclipse of anarcho-syndicalist influence following the CNT’s first Congress in Spain since Zaragoza in 1936: the carrot and stick of thirty-five years of vicious and murderous repression and co-option of militants into the Francoist vertical unions; thirty years of the baleful and corrupting influence of the Gestapo-compromised Federica Montseny (1905–1994) and Germinal Esgleas (1903–1981) controlling an oligarchic mutual aid society in exile, and seeking to control – and betray! –the clandestine union organisation inside Spain; the changing nature of Spain’s labour movement in the 1950s and 1960s; the impact of the guerrilla action groups and Defensa Interior’s direct actions targetting Spanish tourism and its attempts to kill Franco; ‘cincopuntismo’ and the CNT’s relations with the vertical union; the ideological evolution of Spanish anarchism and anarchosyndicalism in the 1960s and 1970s; the Scala-type machinations of the ‘Bunker’ to ensure a seamless, Dr Who-like transition to power and retain control in the brave new world of post-Francoist democracy.
The anarcho-syndicalist National Confederation of Labour, the CNT, played a crucial role in the tumultuous history of twentieth-century Spain, reaching its apogée in 1936–37, during the civil war, when its paid-up membership peaked at around two million. It declined steadily, thereafter, with the erosion of revolutionary morale, military defeat, 35 years years of relentless repression inside Spain and a despondent and bewildered aging exile aggravated by schism, treachery and oligarchy. There is also the important point that post-1939 the MLE-CNT was no longer a trades union but a mutual aid association of exiled ex-comrades – some of whom were employers. Hardly surprising then that between 1947 and 1960, the year before reunification, the membership of the MLE-CNT-in-exile dropped from 23,800 to around 5,000.
At the end of 1975, the first constitutive meeting of the reconstructed CNT took place in Madrid, followed a few months later by a meeting of militants in Sants, Barcelona, tasked with rebuilding the CNT in the interior, a move that did not go down well with the placemen and women who had controlled
the entrenched MLE-CNT bureaucracy-in-exile in Toulouse for the previous thirty odd years. Former minister Federica Montseny and her husband, Germinal Esgleas, secretary general of the Council of the Movimiento Libertario Español (an ad hoc self-serving fusion of the CNT, FAI, FIJL set up in France in March 1939 without reference to the membership) saw the new militants as opportunistic arriviste upstarts threatening their institutional authority as the movement’s rightful and legitimate office holders.
While still an illegal organisation (until 6 May 1977), the CNT operated with impunity holding public meetings across Spain. The first, on 27 March 1977 in Madrid’s Plaza de Toros de San Sebastian de los Reyes, attracted 25,000 with a 15,000 overspill assembled outside. The next, on 28 May 1977 in Valencia’s Plaza de Toros, attracted 40,000 supporters. By July, at a major rally in Montjuïch, Barcelona, the CNT appeared, seemingly fully-grown, with an estimated 300,000 participants.
Later that month (July 22) a four-day ‘happening’, the ‘Jornadas Libertarias Internacionales’ in Barcelona’s Parc Guëll – organised largely by the CNT’s Regional Committee of Catalonia, whose general secretary at the time was the veteran activist Luís Andrés Edo, and the anarchist journal Ajoblanco (19741980) – attracted an estimated 600,000 participants. These were drawn, largely, from a diverse collection of mainly new CNT and libertarian activists and sympathisers.
But the Barcelona of 1977 was a vastly different city to that of 1936, and not many of those present in the Parc Guëll that week had the experience or discipline of the previous generation of militants. Records show that the Catalan CNT of the time issued around 140,000 membership cards, 75 per cent of which had been given to those under 30, 15 per cent to the over 60s’ generation, and the remaining 10 per cent to members aged between 30 and 60.
Despite the initial enthusiasm and a seemingly promising re-birth, the CNT never recovered as a mass labour organisation. At its 1978 peak the CNT National Committee estimated union membership at 300,900, leaving it a poor third to the socialist UGT with around two million members while the Communist Party dominated Workers’ Commissions (CC.OO) claimed 1.8 million.
Even so, the rise in working-class militancy and the re-emergence of a revived anarchist and anarcho-syndicalist milieu was a cause of concern to Spain’s political and business elites who, as a counterweight, needed to reach an ‘understanding’ with the more compliant political parties such as the socialist PSOE, and the Workers’ Commissions and the UGT, to contain and restrain increased radical mobilisation, rank-and-file labour demands and social unrest during the transition to the post-Francoist version of liberal democracy. The carrot of the 1977 Moncloa pacts included government
funding, increased unemployment benefits, legal recognition, a restored patrimony of Republican era assets seized following Franco’s victory, and the promise of political and welfare reforms.
The CNT, the only major union to reject the Moncloa accords, called for a series of anti-Pact protests, the first of which, on 15 January 1978, a 10,000strong demonstration, culminated in a firebomb attack on the Scala nightclub in Barcelona’s Paseo de San Juan in which four maintenance workers in the club died. Two of the victims were members of the socialist UGT, the other two were cenetistas; 75 per cent of the nightclub staff belonged to the CNT.
The attack was an Interior Ministry provocation carried out by Joaquín Gambín Hernández, a police informer infiltrated into a FAI group in Murcia by Spain’s secret police chief (BPS) Roberto Conesa with the authority of Interior Minister Rodolfo Martín Villa. The purpose of the bombing was to besmirch, isolate and destroy the credibility of the nascent CNT unions whose worrying organisational successes in 1976 included intervention within ‘autonomous’ strikes, particularly the three-month long Roca de Gavá strike, despite the opposition of the CC.OO and the UGT – and their support for the general strike in Baja Llobregat.
The state provocation, which implicated members of a Murcian FAI (Federación Anarquista Ibérica) group infiltrated by Gambín, coupled with the FAI’s alleged symbiotic relationship to the CNT and backed up by a vicious, nation-wide anti-CNT media campaign, proved successful, seriously damaging to the union’s standing. The hostile media campaign coincided with the run-up to the first state-sponsored labour union elections in February 1978. Matters weren’t helped by a working-class disillusionment and apathy triggered by the Moncloa pacts, and the factional and schismatic struggles that exacerbated the anarcho-syndicalist union’s existing and long-running internal divisions between two distinct political cultures: the trade unionist and the revolutionary.
By December 1979, when the CNT held its first (Fifth) post-Franco Congress (which culminated in a massive walkout of delegates, largely over the negative influence of the attempts of the FAI and the ‘exilio’ to control the new CNT), membership had dropped from 300,000 to 150,000, later dwindling to around 60,000.
One area in which I take minor issue with the author is over the slightly misleading Godfather role she ascribes to Laureano Cerrada Santos, whose ‘criminal’/illegal enterprises she says – correctly! – funded the Montseny–Esgleas cabal and ‘created a climate of violence within the organisation’. A former railway worker and secretary of the local Paris Federation, Cerrada’s wealth and influence certainly made him, probably, the most powerful single
Preface by Stuart Christie
individual in the CNT, but as a lifelong activist he was committed heart and soul to the CNT. His wartime and illegal post-war operations and largesse funded almost every aspect of the CNT’s logistics, materiél, publishing and Resistance activities – not just the payroll of the Toulouse MLE-CNT ‘notables’ and their placemen, which was the unfortunate corollary that undoubtedly contributed to the malaise of the exile organisation.
Cerrada’s financial commitment to the CNT continued until his ‘convenient’ arrest in 1950, ‘on information received’, for forging new issue Deutschmarks. By the time he came out of prison in 1954 his so-called ‘criminal empire’ had collapsed and he was penniless, no longer in a position to help anyone, although his technical skills as a forger and supplier of documents continued to be used by various action groups, including Defensa Interior, the Grupo Primero de Mayo and the Grupos de Acción Revolucionario Internacional (GARI) until the early 1970s.
Far from Cerrada being the violent one, however, it was Esgleas and Roque Santamaría of the MLE-CNT National Committee who planned to have their ‘troublesome priest’ murdered, as they had tried to do, unsuccessfully, in France in 1938, with Joaquín Ascaso Budria (1906–1977), ex-president of the Council of Aragón, and Antonio Ortiz Ramírez (1907–1996), former head of the Confederal 25th Division in Caspe. This had to do with Esgleas and Montseny’s complicity in secretary-general Mariano ‘Marianet’ R. Vazquez’s (1909-1939) plot to smuggle gold ingots and jewels out of the country after the events of May 1937, the consequences of which were borne, out of loyalty to the union, by Joaquín Ascaso, an innocent comrade of undisputable integrity.
Still unresolved too is the fate of the MLE-CNT funds and moveable assets entrusted to Esgleas’s and Marianet’s care in February-March 1939. Marianet died shortly after the transfer, in June 1939, in a questionable drowning accident in the River Marne leaving Esgleas, the sole co-signatory to the National Committee’s bank accounts (along with the shadowy FAI fixer André Germain (1900-1964) – an eye-witness to the drowning! – who, prior to relocating to Chile in late 1939, purchased two adjoining properties in the Dordogne, one for himself and the other for Esgleas and Montseny, who assumed the name ‘Fanny Germaine’ for a time), who always promised a full fiscal audit of the missing funds to the first full Congress of a reunited and reconciled CNT in Spain, but which never took place. Also unaccounted for are the 2.5 million francs Esgleas received from the Spanish Aid Committee when it was formally wound up in the summer of 1939.
This committee, headed by former prime minister and president of the Cortes, Diego Martínez Barrio, shared out the remaining governmental funds, on a pro-rata basis, to each of Spain’s political parties and organisations, of which 2.5 million francs were divided equally between the CNT and the FAI.
Juan García Oliver and Horacio Prieto were nominated, respectively, to receive these monies on behalf of the two organisations. García Oliver later reported that when he and Prieto visited Martínez Barrio, in the presence of Federica Montseny, they were each handed one-and-a-quarter million francs in 1,000franc notes. ‘The money didn’t even have time to warm our hands,’ he recalled. ‘As we left the Aid office Germinal Esgleas was hovering outside the door waiting for us, like a vulture, to claim the money on behalf of the MLE Executive Council.’ Needless to say, Esgleas’s opposition to government collaboration didn’t preclude him from accepting a divvy-up of government funds.
Montseny’s compromise with the Gestapo – and ipso facto with Franco’s Brigada Político Social, the BPS occurred in 1940 when she was arrested in German occupied Paris in possession of forged identity papers that had been supplied by Laureano Cerrada. In return for a Nazi laissez-passer back to safety in Vichy France, where André Germain had purchased the farms in the Dordogne, she allegedly bartered fourteen cases of highly sensitive SERE files (Servicio de Evacuación de Refugiados Españoles) in her possession. The pass was arranged through her friend, André Berthon (1882-1962), a former Communist pro-Nazi lawyer who worked closely with the Greater Paris Kommandantur, and who had represented Nazi interests in France prior to the Occupation. Montseny later claimed the SERE files were burnt during a fire in her apartment. The Vichy authorities arrested her in August 1941, on an extradition warrant alleging robbery and murder in Spain, but she was released three months later, in November – strange indeed when you consider the sad fate of other less prominent exiles, especially ex-ministers, in Metropolitan France and French North Africa.
The Vichy police arrested Esgleas himself in late October 1941, but he too never faced extradition back to Spain to face a firing squad or the garrotte. Instead, he received a relatively mild three-year jail sentence. The leniency shown to him probably had to do with the fact that he exerted considerable influence within the exile community to oppose collaboration with the Allies. He also openly denounced the resistance activities of anarchosyndicalist comrades such as Francisco Ponzán Vidal (1911–1944), organiser of one of the most efficient Resistance escape and evasion lines of WWII, the Reseau Pat O’Leary.
Ironically, Esgleas was sprung from Nontron military prison 20 months later, in June 1943, by the very people he had denounced – and possibly betrayed – the Spanish autonomous guerrilla groups – in his case by maquisards led by Communist Emilio Álvarez Canossa. All the freed prisoners, including Esgleas, joined the maquis, but – surprise, surprise – he didn’t remain with them long. Within two months he was back home in Salon with Montseny, claiming illness and manoeuvring to reassert his authority over the
CNT both in exile and in Spain. Soon afterwards, in November 1943, the entire Regional Committee of Catalonia was arrested. In fact, six National Committees fell in rapid succession after that. Was it a coincidence? We will probably never know.
The remit of Torres’ study is truly wide-ranging and comprehensive; she has provided a valuable contribution to the historiography of Spanish anarchosyndicalism. Between 1978 and 1981 she interviewed important primary sources: eighteen named eye-witnesses to key events and a variety of anonymous CNT, FAI, FIJL, veterans, militants and activists, as well as autonomous and independent anarchist, Marxist and Catholic group members. She has consulted important CNT document, newspaper and pamphlet archives, and referenced an extensive and useful bibliography.
What is also very clear from this work, however, is that although the old, historic CNT may have gone forever, it was prologue. Whatever happens, Spanish anarcho-syndicalism and the wider libertarian-anarchist-autonomist movements in Spain will surely continue to evolve and develop, and strike out down fresh highways.
Acknowledgements
I want to sincerely thank the many Spanish militants I interviewed in the late 1970s, who gave their time and shared their insights generously, which has contributed in no small measure to the kind of book I have written. I am especially grateful to Carlos Ramos, at the Fundación Salvador Seguí, who has supported me staunchly for many years, and whose help in the writing of this book has been invaluable.
I also want to thank Nick Rider and Chris Ealham, who read earlier draft chapters of the book and gave me useful and thoughtful advice.
A very special thanks goes to Ruth Hayes, ace proof-reader and faithful friend, whose perceptive suggestions and tireless commitment have been crucial for the completion of this book.
I am very grateful to Paul Preston, who has supported and encouraged me over the years, and whose wit and wisdom has been much appreciated. Many thanks also go to Anthony Grahame, Editorial Director at Sussex Academic Press, who has been helpful, kind and efficient throughout the publication process.
I want to give a big thanks to my great friend, Miguel Torres, whose generous support has been priceless, my sister Pat, for her continued support, my loving friends Ann and Mike Luck and family, who have always been there for me and my wonderful women friends in Leamington Spa and London, who have been a constant source of encouragement and inspiration. Finally, I want to thank my darling daughter, Louise, whose presence in my life has made everything possible. I want to dedicate this book to all those who struggled to bring into being a more democratic and equal Spain. Their determination and courage never fail to inspire.
Glossary
An asterisk indicates that the term appears elswhere in the Glossary.
Acción Católica Nacional de Propagandistas (ACNP): the leading elite organisation of the Spanish Catholic Church.
Acción Sindical de Trabajadores (AST*): (Workers’ Trade Union Action) created partly by the Jesuits in 1964, it would later espouse Maoism and become the Organización Revolucionaria de Trabajadores (ORT)*.
Alianza Nacional de Fuerzas Democráticas (ANFD): (National Alliance of Democratic Forces) founded in 1944, it was the most important front of opposition forces under Franco.
Asociación Internacional de Trabajadores (AIT): (International Workers’ Association) founded in Berlin in 1922, it represented forces opposed to Bolshevism, and became known as the Anarcho-Syndicalist International. With around a million workers on its creation, it declined steeply in the 1930s, and became essentially a ‘sister’ organisation of the exiled CNT from the late 1940s, as the latter formed the largest anarcho-syndicalist group within it.
Asociación de Familiares y Amigos de Presos y Ex-Presos (AFAPE): (Association of Relatives and Friends of Prisoners and ex-Prisoners) founded in 1976.
Associaciones de Vecinos (AAVV): (Neighbourhood/Residents’ Associations) emerged in the 1960s.
Ateneo: a libertarian cultural centre.
Autonomía Obrera (AO): (Workers’ Autonomy)
Candidatos Unitarios y Democráticos (CUD):(Democraticand Unitary Candidates) a coalition of CCOO* and USO* candidates in ‘vertical’ trade union elections of 1975, with CCOO* being the stronger partner.
cenetista: a member of the CNT.
Central Nacional Sindicalista (CNS*): (National Trade Union Centre) the state-run ‘vertical’ union created in 1939. Also known as: Organización Sindical Española (OSE*). Commonly known as the Sindicatos Verticales (Vertical Trade Unions).
cincopuntistas: the name given to a group of CNT militants who proposed a five-point reform programme (cinco puntos) in 1965 to Falange chiefs within the ‘vertical’ union.
Círculos de Formación de Cuadros: set up in November 1969 by independents within the Barcelona Commissions to educate workers.
Comisión Técnica Impugnadora (CTI): those who challenged the proceedings of the 1979 Congress of the CNT. They would becomeCNT-Congreso de Valencia (CNT-CV) and later join with other sectors of the CNT to form Confederación General del Trabajo* (General Confederation of Labour) in 1989.
Comité Libertario Antirepresivo (CLA): (Libertarian Anti-Repression Committee) armed group active in the late 1970s.
Confederación Española de Organizaciones Empresariales (CEOE): employers’ association founded in June 1977.
Confederación General del Trabajo (CGT)*: (General Federation of Labour) created in 1989, when the Supreme Court decided that this group could no longer use the initials CNT. The CGT has its origins in those who challenged the proceedings of the 1979 Congress.
Coordinación Democrática (commonly known as Platajunta): (Democratic Coordinator) set up in 1976 by the oppositional fronts Junta Democrática* and Plataforma de Convergencia Democrática*.
Coordinadora de Presos Españoles en Lucha (COPEL): (Prisoners in Struggle Coordinator) founded in 1976.
Comandos Autónomos Anticapitalistas: (Anti-capitalist Autonomous Commandos) armed group active in the late 1970s.
Comisiones Obreras (CCOO): (Workers’ Commissions) ad hoc commissions that emerged during strikes from the late 1950s and became the largest workers’ organisation under Franco.
Confederación Nacional del Trabajo (CNT): (National Confederation of Labour) anarcho-syndicalist trade union, founded in 1910.
Confederación de Sindicatos Unitarios de Trabajadores (CSUT*): (Confederation of Workers’ Unitary Trade Unions) founded in 1976, it was the trade union arm of the PTE*, a Maoist party which worked with the ORT* to form a ‘Minority Tendency’ within CCOO*.
Consejo Nacional del Movimiento Libertario: (National Council of the Libertarian Movement) created in France in March 1939, it fused the committees of the three branches of the libertarian movement, the CNT, FAI and FIJL.
Cruz Ibérica: a far-right wing group active in the 1970s.
ELA-STV*: ELA (Eusko Langileen Alkartasuna) STV* (Solidaridad de Trabajadores Vascos) Basque nationalist trade union, founded in 1911.
Enlace sindical/vocal: workers’ representative on the work’s committee, jurado de empresa*, within the ‘vertical’ union.
Euskadi Ta Askatasuna (ETA): (Basque Homeland and Freedom) Basque nationalist group committed to armed struggle. Created in 1958.
faísta: a member of the FAI.
Falange: Spain’s fascist party, founded in 1933.
Falange Tradicionalista y de las Jons: known as the ‘Movement’, it was the only legal party under Franco.
Federación Anarquista Ibérica (FAI): (Iberian Anarchist Federation) federation of militant Anarchist groups, often known as the ‘specific’ organisation, founded in 1927.
Federación Ibérica de Grupos Anarquistas (FIGA): (Iberian Federation of Anarchist Groups) armed group active in the late 1970s.
Federacón Ibérica de Juventudes Libertarias: (Federation of Iberian Youth) the Anarchist youth movement.
Federación Sindical de Trabajadores (FST): (Workers’ Trade Union Federation) created by members of the Christian organisations, the HOAC and the JOC in 1958.
Federación Universitaria Democrática Española (FUDE): (Spanish Democratic University Federation) Spanish clandestine students’ union created in 1961.
Frente deJuventudes: (Youth Front) a far-right wing group active in the 1970s.
Frente de Liberación Popular (FLP): (Popular Liberation Front) founded in 1957.
Frente Libertario (FL): (Libertarian Front) this group took its name from the newspaper it produced from 1967. These were CNT dissidents who had either been expelled or had left the ‘official’ CNT from the 1960s. These militants created the Grupos de Presencia Confederal in 1961 which produced the newspaper.
Frente Revolucionario Anti-Fascista Patriótico (FRAP): (Anti-Fascist Revolutionary Patriotic Front) armed group active from the mid-1970s.
Front Obrer de Catalunya (FOC): (Catalan Workers’ Front). Catalan section of the FLP.
Fuerza Nueva: (New Force) neo-fascist group active in the 1970s.
GARI (Grupos de Acción Revolucionaria Internacionalista): (International Revolutionary Action Groups)groups formed in France for the support of prisoners of the Movimiento Ibérico de Liberación* active in the early 1970s.
Grupos de Afinidad Anarco-sindicalista (GAA): (Anarcho-syndicalist Affinity Groups) groups that emerged within the CNT in 1977/8 to challenge the lack of democracy within the organisation.
Grupos Autónomos Armados: (Autonomous Armed Groups) armed groups active in the late 1970s.
Grupo Autónomo del Movimiento Libertario: (Autonomous Group of the Libertarian Movement) armed group active in the late 1970s.
Grupos Obreros Autónomos (GOA): (Autonomous Workers’ Groups) emerged in 1969-1970 in Barcelona.
Grupos de Resistencia Anti-fascista Primero de Octubre (GRAPO): (First of October Anti-Fascist Resistance Groups) formed in 1975, it was the armed wing of the Partido Comunista de España Reconstituido (PCr)*.
grupúsculo: an extremely small political group.
Guardia de Franco: (Franco’s Guard) a far-right wing group active in the 1970s.
Guerrilleros de Cristo Rey: (Warriors of Christ the King) a far-right wing group active in 1970s.
Hermandades Obreras de Acción Católica (HOAC): (Workers’ Brotherhood of Catholic Action) workers’ organisation founded by Catholic Action in 1947.
Junta Democrática: (Democratic Junta) launched in July 1974 by the Communist Party leader, Santiago Carrillo.
Juventud Obrera Católica (JOC): (Catholic Youth Workers) young workers’ organisation founded by Catholic Action in 1947.
jurado de empresa: work’s committee within the ‘vertical’ union.
Liberación: (Liberation) a split from ZYX in 1975.
Liga Comunista Revolucionaria (LCR): (Revolutionary Communist League) Trotskyist group founded in 1971.
Movimiento Comunista de España/Movimiento Comunista (MCE/MC): (Spanish Communist Movement) influenced by Maoism and originally a split from ETA, it became MCE in 1971. Its name was changed to MC in 1976.
Movimiento Comunista Libertario (MCL): (Libertarian Communist Movement) formed in 1975.
Movimiento Ibérico de Liberación (MIL*): (Iberian Liberation Movement) armed group active in early 1970s. One of its members, Salvador Puig Antich, was executed by the Francoist regime in 1974.
Movimiento Libertario Español (MLE): (Spanish Libertarian Movement) a creation of the exile organisation in Toulouse after 1939, it fused the three branches of the Anarchist movement, the CNT, FAI and FIJL. Often referred to as MLE-CNT.
Nueva Izquierda Universitaria (NIU): (University New Left) the FLP’s student body.
Organización Comunista de España-Bandera Roja (OCE-BR): (Spanish Communist Organisation-Red Flag) influenced by Maoism, it was created in 1970.
Organización Revolucionaria de Trabajadores (ORT*): (Revolutionary
Workers’ Organisation) a Maoist-influenced organisation created in 1970 by members of the AST*.
Organización Sindical Española (OSE*): (Spanish Trade Union Organisation) ‘vertical’ state-run union set-up in 1939. Also known as CNS*.
Partido Comunista Español (PCE): (Spanish Communist Party) founded in 1921.
Partido Comunista Español, Marxist-Leninista (PCE-ML): (Spanish Communist Party, Marxist Leninist) a pro-Chinese split from the PCE, founded in 1963.
Partido Comunista de España Reconstituido (PCr*): (Reconstituted Spanish Communist Party) influenced by Maoism, this group was formed in exile in France. Its armed wing was GRAPO*.
Partido Nacionalista Vasco (PNV): (Basque National Party) important Basque nationalist party, founded in 1895.
Partido Obrero Revolucionario/Español (POR/PORE): (Revolutionary Workers’ Party/Spanish Revolutionary Workers’ Party) formed in 1969, the POR suffered various splits from 1971 and became the PORE in 1974.
Partido Socialista Obrero Español (PSOE*): (Spanish Socialist Workers’ Party) Spain’s oldest party, founded in 1879.
Partido Socialista Popular (PSP): (Popular Socialist Party) formed in 1974, this party had its origins in the Socialist Party of the Interior, created in 1968 by Professor Tierno Galván and some of his followers.
Partido Socialista Unificado de Cataluña (PSUC): (Unified Catalan Socialist Party) Catalan section of the PCE, created in 1936.
Partido del Trabajo de España (PTE*): (Spanish Labour Party) formed in 1969 and influenced by Maoism, it was called Partido Comunista de España (internacional) (PCE(i). In 1975 it became the PTE*.
Plataformas de Comisiones Obreras: (Workers’ Commissions’ Platforms) alternative workers’ commissions in Barcelona, active from 1969/70 to 1972.
Plataforma de Convergencia Democrática*: (Platform of Democratic Convergence) set up by the PSOE in June 1975.
POUM (Partido Obrero de Unificación Marxista): (Unified Marxist Workers’ Party)dissident communist party, founded in 1935 by Joaquin Maurín and Andreu Nin.
Secretariado Intercontinental (SI): (Intercontinental Secretariat) the national committee of the CNT exiled organisation in Toulouse (‘orthodox’ sector).
Sindicato Español Universitario: (Spanish University Union) founded by the Falange in the 1930s, it became the ‘vertical’ union in the universities under Franco.
Sindicato Unitario (SU): (Unitary Trade Union) the trade union arm of the ORT*, founded in 1977, after the ‘Minority Tendency’ (the Maoist groups ORT* and PTE*) left CCOO* in 1976 and set up their own unions. (PTE* founded the CSUT*).
Solidaridad grupos/colectivos (Soli): (Solidarity groups/collectives) Anarchist-influenced groups which emerged in 1969/70.
Solidaridad de Obreros Cristianos de Cataluña (SOCC): (Catalan Christian Workers’ Solidarity) Catalan nationalist workers’ union founded in 1958. In 1961, it dropped ‘Christian’ from its name, and became Solidaridad de Obreros Catalanes
Solidaridad de Trabajadores Vascos (STV*): (Solidarity of Basque workers) Basque nationalist trade union founded in 1911. (Also known as ELA/STV*).
Tácito group: an influential group of senior civil servants/under-secretaries and government advisers who were one of the major champions of a ‘reform from within’ the institutions of the Francoist state.
Treintistas: a group of thirty cenetistas who espoused revolutionary syndicalism and disagreed with the ‘revolutionary gymnastics’ strategy of the FAI in the 1930s.
Triple A: a far-right wing group active in the 1970s.
Unión de Centro Democrática (UCD): (Union of the Democratic Centre) a party created by Adolfo Suarez to contest the first democratic elections in June 1977 and became the governing party after winning them.
Unión General de Trabajadores (UGT): (General Workers’ Union) trade union arm of the PSOE*.
Unión Sindical Obrera (USO): (Workers’ Trade Union) created by members of the Christian organisations, the HOAC and the JOC in 1960.
Unión de Trabajadores Sindicalistas (UTS): (Syndicalist Workers’ Union) created in 1964 from a Left-wing split in the Falange.
Vanguardias Obreras Juveniles (VOJ): (Vanguard of Youth Workers) a youth workers’ organisation founded by Catholic Action in 1947.
ZYX: a publishing house that first published texts through HOAC* networks but later became independent from the Church and published clandestinely. ZYX militants also formed discussion groups and gave lectures.
People are trapped in history and history is trapped in them.
James Baldwin
Introduction
The CNT, 1910–1939
The Confederación Nacional del Trabajo (National Confederation of Labour, CNT)was founded in Barcelona in October/November 1910, and at its first Congress in September 1911, represented 140 trade unions and almost 27,000 workers. The CNT was created on the basis of direct action syndicalism, federalism and anti-politicism (it refused to enter the parliamentary arena), and would have its greatest strength in Catalonia, the Levante (Valencia and Alicante), Andalusia and parts of Galicia. The ideological influences within the anarcho-syndicalist CNT were many: Bakunin’s notion of the insurrectionary strike, the anarcho-communist emphasis on the commune, or community, and revolutionary syndicalism, with its idea of the importance of the daily struggle, its commitment to class unity, and its tactic of the (wellprepared) general strike.1
The CNT had its origins in Solidaridad Obrera (Workers’ Solidarity), created in Barcelona in 1907, by both Catalan Socialist and Anarchist leaders, at a time when both were influenced by the ideas of revolutionary syndicalism and its idea of class unity, which emanated from France since the turn of the century. This cooperation was short-lived, however, as the Socialist Party, Partido Socialista Obrero Español (Spanish Socialist Workers’ Party, PSOE) entered into an alliance with Republicans from 1909 and from then on followed a parliamentary road. The cooperation with Anarchists in Solidaridad Obrera, had, in any case been unprecedented, as the PSOE, and its union, Union General de Trabajadores (General Workers’ Union, UGT) were almost mirror images of the CNT, with their strategy of cautious strike action, parliamentary participation and their notion of gradual socialist change. The Socialists were stronger in Madrid, amongst skilled and white-collar workers, and in the iron and steel industry in Bilbao, in the Basque country, and in the Asturian mines. In these latter regions, however, they were frequently contested by more radical tendencies, which the Madrid leadership often found difficult to control.
It is not surprising that two almost diametrically opposed labour movements should emerge in Spain, as the country is characterised by extreme uneven development and, from the early nineteenth century, almost continuous political crisis, as Spain tried to modernise and create a constitutional state. Anarchist influences were always stronger in areas which experienced the
greatest problems with modernisation, such as Catalonia – home of the first industrial revolution in Spain – and Andalusia, where day labourers worked in slave-like conditions on the large estates of the latifundio. Anarchism had also put down deep cultural roots in these regions, with its emphasis on education, its fervent anti-militarism, its feminism and veneration of work, its abhorrence of the prison system and its compassion for all sectors of the ‘disinherited’ – whether urban or rural – and its profound anti-clericalism.
From the creation of the CNT in 1910, Catalonia, particularly Barcelona, became the CNT’s main stronghold. It was in Barcelona that it became a mass movement during the first world war, when the city experienced rapid industrialisation and urbanisation. By 1919, the CNT had organised almost the entire Barcelona industrial working class within its unions. This extraordinary achievement was the result of the new structure of the organisation, Sindicatos Unicos (Industrial Unions), approved in 1918, which overcame the limitations of craft unionism and organised workers according to their trades in one union.2 This new industrial structure – brainchild of leading trade unionist Salvador Seguí – was deemed necessary to deal with the mass of new recruits who flooded into the organisation from 1916, and to counter the strength of the employers, well organised in their associations and extremely intransigent to worker demands. The influence of the Russian revolution can also to be seen in this decision, as the first socialist revolution had a profound impact upon the CNT, especially as it coincided with a major state crisis in Spain itself in 1917. Indeed, the CNT joined the UGT in a revolutionary strike in August 1917, when it appeared that army and bourgeois discontent with the monarchical regime could bring about political change. The defeat of this movement convinced the CNT that to secure a revolutionary transformation, workers had to be well organised and prepared, a notion associated with the anarchosyndicalists within the organisation.3
The new industrial strength of the CNT can be seen in the Canadiense strike in Barcelona in 1919, one of the most remarkable strikes in the history of the Spanish labour movement. This strike was in a company that supplied electric power to Barcelona and was essentially a strike for union recognition. The strike lasted 44 days and brought industrial Barcelona to a virtual standstill. CNT printers imposed a ‘red censorship’ on newspapers in Barcelona to prevent employers breaking the strike by threatening workers with dismissal. Despite the many attempts by employers to derail it, the strike continued and the authorities were forced to negotiate. This was a huge success story for the CNT and for the Barcelona working class. General wage rises were granted, all imprisoned workers would be freed, all workers were to be rehired without penalties, and the eight-hour day was conceded.
Not all employers recognised these gains, however, and the Catalan employers federation, the Fomento del Trabajo (whose leaders were organised
politically in the Catalan bourgeois nationalist party, the LLiga), threw down the gauntlet to the CNT. During the following years, despite some brief periods of feeble Government attempts to bring about reconciliation, Barcelona was the scene of unprecedented violence, as the CNT and Catalan employers waged all out war. A new force appeared on the scene in 1919, the Sindicatos Libres (Free Unions), composed of Carlists and former cenetistas, 4 created by the Right to counter CNT strength. By 1920, Barcelona was militarised under the civil governor, Martínez Anido, who was given carte blanche to eradicate the syndicalist menace. It was a military solution and was answered by one of the bloodiest periods of terrorist action in Spanish history.
During the following few years armed gunmen from the employers, the CNT and the Libres fought it out on the streets of Barcelona, in scenes that resembled the ‘Wild West’. In this context we see the growth in power of the armed groups within the CNT, some of whom, such as members of the group Los Solidarios – Buenaventura Durruti, Juan García Oliver and Francisco Ascaso – had been deeply affected by the Russian revolution, and have been known as the anarcho-Bolsheviks. It could be that their revolutionary fervour was ‘displaced’ in shoot-outs with employers and by enacting bank robberies to finance the armed struggle. But moderate syndicalists, such as Salvador Seguí and Angel Pestaña, were deeply worried about this development, which severely undermined the CNT’s union strength and mired the organisation in a type of violence which was difficult to erode.
It was during this period that we see a growing division between moderate syndicalists and radical Anarchists within the CNT. At the 1922 Congress of the CNT, Seguí and Pestaña succeeded in getting a ‘political’ motion approved which proposed a constructive role for the CNT in the life of the nation and was a direct attack on the armed action groups within the organisation. The tone of this Congress was anathema to the radical Anarchists, who made a bid to control the organisation, and began to toy with the idea of a purely Anarchist movement, along the lines of the Argentinian movement, which split from the syndicalists in 1915. A purely Anarchist organisation was needed, they argued, because of the ‘syndicalist deviation’ – the progressive bureaucratisation of the unions – which the Anarchist movement had to combat. The founding of the Spanish Communist Party in 1921 was undoubtedly another spur to action, as it proved definitively, for the Anarchists, the failure of syndicalism to unify the working class.5
All union work was halted from 1924, as the organisation was outlawed after the coup by General Primo de Rivera – with the king still on the throne – a coup hatched in Barcelona and backed by the major industrialists in the city. The debates between syndicalists and Anarchists continued, however, in a whole plethora of libertarian publications until the crackdown to 1927. The idea of the unity of the Anarchist movement gained momentum, and finally,
in 1927, the Federación Anarquista Ibérica (Iberian Anarchist Federation, FAI) was founded in Valencia. The founding meeting was attended by Anarchist groups from France, Portugal and Spain, various regional and local groups and a naturist group.6 The most important point on the agenda was, of course, the relationship with the CNT, and it was decided that members should join both organisations, thus creating a broad Anarchist movement. A ‘moral unity’ compromise (trabazón) was established in the face of police and political repression, but once established formed the basis of the relationship between the two organisations throughout the Second Republic and civil war and gave the FAI a presence on the defence committees, action committees and prisoners’ committees, bodies where FAI influence was particularly strong.
During the last years of the Dictatorship the CNT – under the moderate syndicalist Juan Peiró as secretary – took part in various conspiracies with Republicans to bring down the Regime. It even took part in the meeting by Republicans and Socialists at San Sebastian, in August 1930, which set up the revolutionary committee for republican change. So, at the onset of the Republic, in April 1931, the CNT was in the hands of the moderate syndicalists, Peiró and Pestaña, men who welcomed the Republic, believing it would allow the organisation to grow and develop, a fundamental requisite if the CNT wished to administer a revolutionary society. They believed that the Republic would abolish the hated mixed juries of the Dictatorship – state bodies where workers and employers negotiated – which prevented the CNT from using its tactic of direct action, and hoped that organised labour would be free to pursue its legitimate demands. Indeed, there was enormous hope within the CNT for republican change, and in Barcelona both leaders and workers voted overwhelmingly for the Esquerra Republicana de Catalunya (Catalan Republican Left) in the municipal elections which overthrew the King in April 1931.
Yet, within a very short period of time, the moderate leadership was ousted, and the FAI and the radicals took over the positions of power within the organisation, including the editorial of the Catalan newspaper, Solidaridad Obrera. This was an amazing feat, for at the end of the Dictatorship the FAI only had a few dozen militants. The growth in support for the FAI and the radicals during the first months of the Republic has to be seen in the radicalisation that took place within the labour movement from 1930–1931, and the Government’s response to it, which undermined the reformist republican project and thus the position of those who supported it within the CNT. For the period from 1930 witnessed extraordinary levels of strike action, as workers struck for a backlog of grievances built up under the Dictatorship. The labour movement was extremely radicalised by the Republican success, especially the land workers in the south and workers in the large industrial cities, who were experiencing great hardship, as a deep international economic crisis had
Another random document with no related content on Scribd:
– De nem te… nem te fogod meg!
Ezt félelmes könyörgéssel mondta, amit Róza még nem ismert, ami borzalmasan csiklandozta, ami várakoztatóan rémitette, mint egy vad kopogás, éjjel, az ajtaján.
Másnap reggel Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága sokáig tünődött, hogy mi dolga is akadhatna a városban s miután meglelte a kellő ürügyet, elindult. Minden ablaküvegen nézegette az orcáját; két és fél óra hosszáig öltözködött. Az érverésén a várakozás izgalma volt észlelhető. A Siebenberg-utca elején, Redlien könyvesboltja előtt, megállott, – először állott meg életében Redlien könyvesboltja előtt. Fejét a kirakatba hajtotta és ijedező csiklandást érzett a nyakán, mintha valaki belé akarna markolni. Ebben a pillanatban valaki beleszólt a nyakába:
– Ertzum grófot gondolja, ugyebár? Oh, ő nagyon el van foglalva… De nem óhajt kissé arrébb jönni innen, nagyságos asszonyom?
– Ah. És mivel foglalkozik a barátja?
– Az önkéntesi évét szolgálja, nagyságos asszonyom. Most szabadságon van itt.
– No de ilyet, csakugyan? Mondja, még mindig olyan, mint azelőtt?
Lohmann pillanatra se jött ki a sodrából, pedig Róza mindig csak a barátja felől kérdezősködött. Ellenkezően, mintha mulatott volna Rózan. Róza akkoriban a »Kék Angyal«-ban is mindig ugy érezte, hogy Lohmann kineveti. Senki másnál nem érezte ezt, csak Lohmannál. Most is egészen beleizzadt ebbe a gondolatba. Lohmann cukrászdába invitálta, mire Róza dühösen válaszolt:
– Van jobb dolgom. Csak menjen maga!
– Kissé soká állunk már itt az utcasarkon, nagyságos asszonyom, a kisváros hiuz-szeme mindjárt észreveszi.
Felnyitotta Róza előtt a cukrászda ajtaját. A müvésznő nagyot sóhajtott és besuhogott. Lohmann menet közben kissé hátramaradt és még egyszer megbámulta, mily pompásan érvényesül Róza hosszas dereka; mily kitünő a frizurája; milyen előkelő könnyedséggel viseli a szoknyáját; mivé változott, mióta nem látta. Azután csokoládét rendelt.
– Kegyed hires személyiség lett azóta, ugyebár?
– Na, na – mondta Róza és másra terelte a beszédet:
– Hát maga? Maga mit müvelt? Hol bujkált, amióta nem láttam?
Lohmann készségesen felelt. Egy ideig a brüsszeli kereskedelmi akadémián tanult, azután pedig Londonban gyakornokoskodott az édesapja barátjánál.
– Képzelem, sokat mulatott – szólt Róza.
– Nem, egyáltalában nem – mondta Lohmann érdesen, szinte megvetően és az ismert szinészi pózzal. Róza oldalról pislogott rá, félő tisztelettel. A fiu egészen feketébe volt öltözve és fekete, széleskarimáju kalapját nem vette le a fejéről. Az arca talán még sárgább és markánsabb lett azóta; simára volt borotválva; és félig lehunyt, sötét és furcsán háromszögü szemhéjaival sanditott valamerre, ahol semmi sem volt.
Róza kényszeriteni akarta, hogy ránézzen. Azt is szerette volna tudni, megvan-e még a régi bozontos üstöke.
– Miért nem veszi le a kalapját? – kérdezte.
– Igaza van, nagyságos asszonyom – mondta Lohmann és szót fogadott.
Sötét haja dus fürtökben borult oldalt a homlokára, akárcsak régen. Lohmann most egyenest Rózára nézett.
– A »Kék Angyal«-ban, nagyságos asszonyom, nem törődött ilyen csekélységekkel. Hogy megváltoznak az emberek. Hogy megváltozunk mindannyian. És két rövid esztendő alatt.
Lohmann ismét félrenézett és nyilvánvalóan más dolgok foglalkoztatták. Róza nem is merte neki megmondani, hogy ez a megjegyzés sziven találta. De lehet, hogy nem is őt értette. Legalább a hangjában volt valami különösen sokatjelentő.
Lohmann Breetpoot Dóra asszonyra gondolt, amikor azt mondta és arra, hogy mennyire megváltozott, akár csak az az eszménykép, amit magával vitt róla lelkében. Lohmann a nagyvilági hölgyet szerette Dórában. Ő volt a város »grande dame«-je. Egyszer Svájcban megismerkedett egy angol hercegnővel és ennek az ismeretségnek a ceremóniája még mindig érzett a mozdulatain. Voltaképpen az angol hercegnőt képviselte azóta ebben a városban. Hogy az angol nemesség a legelső az egész világon, abban senkinek sem volt szabad kételkednie. Később egyszer Délnémetországban, egy prágai lovag csapta neki a szelet, akkoriban az osztrák arisztokrácia egy rangba került az angollal… Bámulatos, mennyire imponált mindez Lohmannak és hogy milyen jóhiszemü világitásban látta a dolgokat; a legbámulatosabb azonban az, hogy mindennek össze-vissza nincs még két esztendeje. Most visszajött a városba – és közbe Dóra ugy összezsugorodott, mintha gummiból lenne. Breetpooték háza félakkora se volt, mint régen és odabenn a házban egy kis vidéki asszonyka üldögélt. Nem volt más, mint egy kis vidéki asszonyka. Igaz, hogy a nyakán még mindig a régi szép exotikus kreolfej ült, de ennek a kreolfőnek a szájából vidékies kiszólások röpködtek! Ó divatu és helytelenül értelmezett ruhákba öltözött. Még annál is rosszabbul, esetlenül sikerült egyénien müvészi jelleggel. És hogy fogadta őt, aki messze földről
jött, mintha üdvözleteket várt volna tőle, azután még azon is sopánkodott, hogy nem ide való szegény, az isten háta mögé. Furcsa, hogy ezt azelőtt észre se vette. Igaz, hogy akkoriban alig szólt hozzá az asszony, szinte meg se látta. Akkor diák volt, most ur, most kacérkodott vele, megpróbálta belévonni a »társaságba«, hogy jelentéktelen személyének keretet adjon… Lohmannt fojtogatta a keserüség. Az ócska puskára gondolt, amit akkor mindig készenlétben tartott, – a legkomolyabban – arra az esetre, ha kitudódnék a szerelme. Még most is melankólikus büszkeség fogta el, ennek a gyerekkori szerelemnek az emlékén, amely oly sokáig, egész felnőtt koráig tartott: szégyen, komikum, talán kis undor érzése is járt vele, de még sem szünt meg. Kunszt, Gierschke és a többiek ellenére sem szünt meg, az imádott asszonyt követő számos utód is csak fokozta. Mikor ott éjjel, megcsókolta a háza kapufélfáját! Óh, az gyönyörü volt, azt nem lehet egykönnyen elfelejteni. Rájött, hogy mennyivel jobb, mennyivel nemesebb volt akkor. (Hogy is képzelhette magát akkor blazirtnak. Most igazán blazirt volt.) A legértékesebbet kapta Breetpootné, amit valaha is adhatott egy nőnek. Most, mikor a lelke üres lett, ostromolta őt… Lohmann a dolgokat a visszhangjuk kedvéért szerette, a szerelmet a nyomán járó keserü magányért, a boldogságot legfeljebb a fojtogató vágy miatt, amely a gégéjét reszelte. Ezt a kisszerü, szimpla smokk nőcskét alig állta, mert az egykori érzéseinek melankóliáját eltorzitotta. Mindent rossz néven vett tőle, még a szegénység nyomát is, amelyek – rajta még nem – de a szalonjában már jelentkeztek. Lohmann tudta, hogy Breetpoot rosszul áll. A gyengédség és a könnyes szánalom milyen viharát keltette volna fel benne ez az eset akkor. Most csak azt látta, hogy a nő gráciáért való fáradozásai élénk ellentétben állnak a beköszöntő szegénységgel és már előre szégyelte magát Breetpootné méltatlan pöffeszkedése miatt, hogy a szegénységgel majd hivalog és mégis tagadni fogja. Lohmannt az is sértette, hogy ha rátekintett; sértette és megalázta, mikor a lelkébe tekintett és látta, mi történik ott. Mit mivel az élet. Elzüllött. A nő is elzüllött. Mikor elment, kinos-biztosan érezte, hogy suhannak az évek és hogy az ajtó egy szerelem mögött záródott be, amely annyi volt, mint a fiatalsága.
Ez a megérkezés után való napon történt. Nyomban utána találkozott Ertzummal és aztán a Siebenberg-utcában mindketten találkoztak Rondáékkal. Ebben az obskurus fészekben ez csak természetes is. Bármily rövid ideig is tartózkodott Lohmann a városban, máris hallott beszélni róluk; és az öreg Ronda tettei az emberi különcségek iránt való érdeklődését erősen felkeltették. Megállapitotta, hogy Ronda jellemvonásai, amelyek két évvel ezelőtt jelentkeztek csak, többé-kevésbbé már teljesen kidomborodtak. De még jobban tetszik neki Frölich Róza fejlődése. A »Kék Angyal« énekesnőjéből nagystilü demi-monde lett! Mert végül annak látszott az első pillanatra. Csak akkor ütközött ki a kispolgári nő is, hogyha közelebbről is megnézték. Mindenesetre nagyszerü dolgok történtek. Amerre sétált a házaspár, kalapok köszöntötték! És a nőt mindenütt, akárhol szellőztette a parfümjét, alázatos kiváncsiság fogadta. Ő és a városi publikum kölcsönösen ugratta egymást. Róza ugy viselkedett, mint a város szépe, annak nevezték őt és el is hitte az embereknek. Igy volt ez valaha Breetpoot Dórával is, a nagyvilági toalettjeivel? Lohmann maró iróniát látott abban, hogy most Frölich Rózával foglalkozott. Emlékezett még arra az időre, midőn mindkettőjükre verseket csinált; mikor a szerelme boszuvágyában azáltal akarta bemocskolni Breetpoot Dórát, hogy – nevével a szivében – a másik csókjaiban a bün zamatját akarta magába szivni? A bün zamatját? Most, hogy nem volt többé szerelmes, nem értette, mi a bün. Az, hogy a szive nem vert többé Breetpootnéért, nem használt Rondánénak sem. Ha Breetpootné háza előtt elmenne vele, egy ina se rándulna meg. Lohmann ugy érezte, egyszerüen egy elegáns kokottot vezet a kiábrándult és istentelen városon.
Ertzumot inkább nem vitte magával. Ertzum mihelyt meglátta a nőt, vadul csörtetni kezdte a kardját és a hangja érdes és durva lett. Ertzum képes volt arra, hogy megint fülig beleszeressen. Ertzum számára mindig élt a jelen, – mig Lohmann a délelőttien-üres cukrászdában Frölich szinmüvésznő mellett is az egykori hangulatok ködös utóizét szürcsölte pohárkájából, amelyet sohase ivott ki körömcseppig.
– Öntsek kis konyakot a csokoládéjába? – kérdezte Lohmann. –Igy nagyon jó.
– Azután ezt mondta:
– De, hogy mennyi mindent beszélnek önről a városban, nagyságos asszonyom!
– Ugyan? – kérdezte éberen.
– Azt mondják, hogy ön és az öreg Ronda egészen felforditották a várost és mindenkit tönkretettek.
– Igen? Éltünk. És nálunk mulattak az emberek, – bár igazán nem vagyok valami nagyon jó háziasszony.
– Ezt beszélik. És hogy miért tette ezt Ronda, azt senkise tudja. Azt gondolják, hogy a játékból él. Én mást hiszek el. Mi ketten, nagyságos asszonyom, jobban ismerjük őt.
Róza megdöbbent és hallgatott.
– Ő az a zsarnok, aki inkább megsemmisül, semhogy bármi korlátot türjön. Ha valaki gunyosan elrikkantja magát, – a sikoly áthatol éjjel az ágya bibor függönyén, álmában is meghallja és vérfürdő kell neki, hogy meggyógyuljon tőle. Ő kitalálta volna a felségsértést: hogyha már oly régen fel nem találták volna előtte. Ha valaki a legőrültebb önzetlenséggel borul eléje, akkor is lázadást sejt benne. Az embergyülölet az ő marcangoló gyötrelme. Hogy körülötte tüdők lélegzenek, amelyeket ő nem szabályoz, ez már epével és boszuval tölti el, a szétpattanásig fesziti idegeit. Csak egy motivumra van szüksége, a körülmények véletlen találkozásain – arra, hogy a Hünengrabot megrongálják és a többi eseményre; csak arra van szüksége, hogy a hajlamait és az ösztöneit felcsigázza valami, például egy nő – és a pániktól szorongatott zsarnok a csőcseléket a palotába hivja, gyilkosságra és gyujtogatásra kapatja, az anarchiát isteniti!
Frölich Róza eltátotta a száját. Lohmann igen meg volt elégedve saját magával. Az efajta hölgyeket rendszerint ugy szórakoztatta, hogy azok nem tehettek egyebet, mulyán eltátották a szájukat. Különben kétkedően mosolygott. Most csak egy elvont lehetőséget hajtott a végletekig. Az öreg, nevetséges Ronda egész históriáját –
tudta – nem mesélheti el. Mert még nagyon is az iskola perspektivájába látta őt és nehéz szörnyüségeket elképzelni arról, aki nem régen együgyü iskolai feladatokat diktált neki az orleánsi szüzről.
– Roppant rokonszenves nekem a maga ura, – tette még hozzá Lohmann mosolyogva, mire Róza őnagysága még jobban elképedt.
– Önt is mindenütt dicsérik, mint jó háziasszonyt, – mondta aztán.
– Na, hát tudja, pompás lakásunk van, annyi szent. És azután…
Róza elkezdett hencegni.
– Nálunk első a vendég. Semmit sem sajnálunk tőlük. Néha fejtetőre állanak, az se baj. Halálra nevetné magát, ha köztük lenne. A maga kedvéért még a kis bögrét is elénekelném, pedig soha sem szoktam, mert kicsit nagyon is erős.
– Nagyságos asszonyom ellenállhatatlan.
– Maga már megint gunyolódik?
– Ön tulbecsül engem, minden tréfáló kedvem elmult, amikor önt viszontláttam. Nagyságos asszonyom, ön bizonyára tudja, hogy ebben a városban ön az egyedüli nő, aki valamit számit.
– Hát aztán, – mondta Róza elégedetten, de csöppet sem csodálkozva.
– Már csak a toalettje is. Ez a rezedazöld posztóruha már egymagában kielégithetné a legmagasabb igényeket. Nagyon illik hozzá a fekete kalap is. Ha szabad valamit kifogásolnom, a pointlace stóla a ruhán, az idén már nem igen divatos.
– Ne mondja.
Róza közelebb huzta a székét.
– Igazán? Akkor becsapott az a disznó. Még ezer szerencse, hogy nincs kifizetve.
Elpirult; és gyorsan kijavitotta magát:
– Azért ki fogom fizetni, egye fene, de hordani nem fogom, nem. Efelől egészen nyugodt lehet.
Róza boldog volt, hogy elégtételt adhatott Lohmannak; hogy ha csak ily kis dologban is rábizhatta magát. Amily mértékben kiábrándult az urából, oly mértékben nőtt a Lohmann iránt való becsülése, határtalanul. Még a divathoz is ért. Lohmann megint nagyon finoman kezdett beszélni.
– Mi mindent jelenthetett ön, nagyságos asszonyom, ezeknek a kisvárosiaknak! Királynője volt a vérnek és az aranynak, a romlás istennője. Egy Semiramis, mit tudom én! Mindenki hanyatt-homlok rohant az örvénybe.
És minthogy Róza szemelláthatóan nem birta követni ezt a gondolatmenetet, Lohmann magyarázgatta:
– Ugy értem, hogy a férfiak nem nagyon sokáig kérették magukat. És egy ujjára tiz férfi is jutott, ugyebár?
– Oh, maga tuloz. Igaz, hogy szerencsém van itt és sokan szeretnek, igaz.
Róza ivott; Lohmann ezt mind nagyon jól tudta.
– De hogy képzeli, hogy én itt olyan életet élek, – ah – mi jut eszébe… Ne higyjen ilyet rólam és Róza nyiltan Lohmann szemébe nézett.
– Annyi az egész, hogy mindenki leülhet velem csokoládét inni és kuglófot enni.
– Én is leülhetek? Akkor most én vagyok soron?!
Lohmann hátravetette a fejét és összehuzta a szemöldjeit.
Róza csak lehunyt szempilláira nézhetett.
– Csakhogy, – folytatta Lohmann – ha jól emlékszem, én csak az utolsó lehetek önnél? Akkoriban gyakran hangsulyozta ezt
nagyságos asszonyom! Eszerint hát – és Lohmann szemtelenül tágranyitotta a szemét – a többiekkel már végzett?
Róza nem boszankodott, csak szenvedett.
– Ah, kis fiu, maga nem is tudja, mit beszél. Itt van Breetpoot. Ez bizony megadta az árát. Mert szegény feje elkezelte Ertzum pénzét… Jesszusom, mit mondtam.
Csak későn vette észre, hogy mit mondott és ijedten nézett a csészéjébe.
– Ez öreg baj – jelentette ki Lohmann, szigoruan és sötéten. Félig elfordult Rózától és egyikőjük se szólt egy szót sem.
A müvésznő végre félénken megszólalt:
– Nem én voltam egyedül az oka. Ha tudná, hogy kunyorált. Mint valami gyerek, biz Isten, mint valami gyerek. Az az odvas fogu! Az egész ember olyan, mint egy nagy odvas fog. És, el se hinné, tudja, hogy meg akart szökni velem? Az a cukorbajos majom, na köszönöm szépen.
Lohmann megbánta, hogy csak egy percre is erkölcsi kétségei támadtak, ennél a mulattató komédiánál. Ezért igy szólt:
– Egyszer csakugyan elmennék az ön szoaréjára.
– Meg van hiva! – kiáltotta gyorsan és boldogan őnagysága. –Csak jöjjön! Egész biztosan számitok magára. De most már mennem kell, maga maradjon ülve. De – igaz – mégse hivhatom meg.
Róza panaszkodva hajlongott jobbra-balra, tördelte a kezeit.
– Nem lehet, mert Ronda már a multkor mondta: no most elegen vagyunk és senkire se vagyok többé kiváncsi. Már egyszer kravallt is csinált e miatt. Érti, ugye…
– Tökéletesen értem, nagyságos asszonyom.
–
No jó, azért ne lógassa mindjárt földig az orrát, azért meglátogathat, ha nincs ott senki. Például ma délután ötkor. No de most rohanok.
És a legnagyobb sietséggel kisuhogott az ajtón.
Lohmann nem is tudta hirtelenében, hogy mi történt vele; hogy esett bele ebbe a nőbe. Sejtette, hogy a romlás varázsa igézte meg.
Talán mivel a szegény Ertzumot is a tönk szélére sodorta a kedélyes és vulgáris cinizmusával ez a vicces és ordináré Vénusz. És Ertzum még mindig szerette. Ertzum a pénzéért legalább boldog lehetett volna. Lohmann hidegen ment hozzá, egy szikrányi tüz se égett benne. A barátja helyett ment hozzá, aki hosszu szenvedés jogán megérdemelte volna. Mily lehetetlennek tetszett ez két évvel ezelőtt. Emlékezett, hogy akkoriban Ronda iránt részvétet érzett, őszinte, nem kaján részvétet érzett az öreg iránt, aki már el volt veszve és ki akarta őt dobni az iskolából. Most pedig a feleségéhez megy. Mit nem csinál az emberből az élet, gondolta Lohmann még egyszer, melankólikusan és büszkén.
Mikor Lohmann becsöngetett Rondáékhoz, a lakás belsejéből hangos szitkozódás fogadta. A cseléd zavartan nyitotta ki előtte a szalón ajtaját.
Odabenn Frölich Róza őnagysága izgatottan vitatkozott egy emberrel, aki cédulát szorongatott a markában.
– Mit akar maga? – kérdezte Lohmann. – Ah, ugy. Mennyi az? Ötven márka! Érdemes azért annyit lármázni?
– Hja, uram, – felelte a hitelező – éppen ötvenedszer vagyok mán itt, minden márkáért ippeg külön gyüttem ide.
Lohmann kifizette és elküldte.
– Nagyságos asszonyom, nem veszi rossz néven – mondta kissé zavartan Lohmann. Furcsa helyzetben volt; ezzel fizetett meg azért, amit elkövetett. De most már nem állhat meg ötven márkánál; ez ellen berzenkedett a büszkesége.
– Ha már elkezdtem, nagyságos asszonyom, nyiltan megmondhatom, arról beszélnek, hogy anyagi gondokkal küzd.
Róza görcsösen összekulcsolta az ujjait és megint szétvette. Fejét tanácstalanul mozgatta a tea-gown-ja gallérjában. A szállitói, a szerelmesei, az uzsorásai által zaklatott napjai végigdöngtek az agya velején és ott a feléje tartott pénztárca degeszre van tömve drága, meleg bankókkal.
Róza küzködött. Nem akarta, hogy megvásárolják. Lohmanntól meg éppen nem hagyja magát megfizetni.
– Ah, nem is igaz – mondta – semmi sem kell.
– Kérem. Egyébként megtisztelve éreztem volna magamat, nagyságos asszonyom.
Közben futólag Breetpoot Dórára gondolt és arra, hogy most ő is nyomorba jutott és ki tudja, talán pénzért is kapható?… Hogy Rózának még mindig időt engedjen a meggondolásra, a tárcáját –nyitva – odatette az asztalra.
– No csücsüljünk le – mondta a nő és aztán vidáman másról kezdett beszélni.
– Juj, de jó kövér erszénye van!
Mikor Lohmann hidegen hallgatott, megint megszólalt:
– Aztán mire költi a pénzét? Még gyürüt se hord.
– Semmire se költök.
És Lohmann nem törődve azzal, hogy megérti-e Róza, kijelentette:
– A nőknek sohase adok pénzt, mert nem akarom magamat megalázni. Különben is nőnek lehetetlen pénzt adni. Ugy vagyok velük, mint a képekkel, amelyekért mindenemet odaadnám. De
lehet-e megvenni a müvészetet? Látok az üzletben egy képet, elviszem magammal a róla való álmot. Vagy bemenjek az üzletbe és meg is vegyem? Mit veszek meg? A vágynak nincs szükségre pénzre, a beteljesülés pedig semmit se ér.
És undorodva fordult el a pénztárcájától. Nyomban vulgáris nyelvre is leforditotta, amit mondott:
– Azt akarom mondani ezzel, hogy én már mindentől megcsömörlöttem.
Róza döbbent tiszteletet érzett iránta, de minthogy az ideáljával kissé évődni is akart, megjegyezte:
– Szóval maga csak az ételre meg az italra költ.
– Mire másra költsek?
És Lohmann ránézett, összeráncolt homlokkal, olyan szemtelen lánggal a szemében, mintha ezt kérdezné:
– Megvegyem magát, nagyságos asszonyom?
A vállát vonta Lohmann és aztán mindjárt felelt is arra, amit a nő nem mondott ki:
– Az érzéki szerelem utálatos.
A nő porba volt sujtva. Aztán félénken megszólalt, kómikusnak találta a megjegyzést és igy szólt:
– Deeehogy.
– Fel kell emelkedni – szólt Lohmann. – Meg kell tisztulni, szárnyalni kell. Lovagolni, mint Parcifal. Valószinüen a huszároknál szolgálok és mülovaglást is tanulok. A cirkuszi mülovasokat kivéve, Németországban nincsenek százan se, akik emberül meg tudnák ülni a lovat.
A nő felkacagott.
– Hát bolond Auguszt akar lenni. Szerbusz kolléga. No maga jól adja.
Aztán felsóhajtott:
– Emlékszik még a »Kék Angyal«-ra? Hej, szép idők voltak azok. Lohmann megdöbbent.
– Lehet, – szólt gondolkozva – hogy igaza van. Az az idő szép volt.
– Az ember a kedvére nevethetett, nem kellett ezekkel az alakokkal lődörögni. Emlékszik, mikor mi ketten táncoltunk és jött Ronda és magának a vörösfüggönyös ablakon kellett menekülnie… Tudja, hogy még mindig megfojtaná egy kanál vizben? – Róza izgatottan nevetett.
Róza félfüllel még mindig az ajtóra figyelt; – és szemrehányóan nézett Lohmannra, mert teljesen rábizta a jelenet rendezését. Nem baj, megcsinálja egyedül. Lohmannért tüzbe tudott volna menni: először, mert mindegyiket megengedték neki, csak ő volt tilos. Ezt nem birta el. Aztán, mert a régi boldog időkből, amelyekre most sóhajtva emlékezett, maradt benne egy kis titkos vágy, Ronda bizalmatlansága és szörnyü gyülölete miatt és ezt Lohmann higgadt meggondolása és idegenszerü finomsága a szédületig szitotta.
Végül: mert ez a kaland nagyon veszélyes volt. Mert Lohmann körül a levegő katasztrófákkal volt vemhes és a robbanás gondolata kéjesen csiklandozta Rózát.
– És milyen nagyszerü verseket irt akkor – szólt a nő. – Most már nem ir. Emlékszik még arra a holdas versre, amit egyszer énekeltem, hogy röhögtek az emberek?
Ábrándosan a szék támlájára támaszkodott, a jobbkeze ujjait a mellére szoritotta s elkezdte magasan és halkan:
Ragyog a hold s a csillagoknak ezre
Elénekelte az egész szakot és arra gondolt, hogy ez az egyetlen dal, amit nem szabad énekelnie; és folyton Ronda arcát látta maga előtt. Félelmes volt ez az arc; de kissé kómikusan kendőzött és Ronda a tükrös szelencét (»bellet« felirással) a kezében tartotta.
Szivem zokog, a csillagok nevetnek.
Lohmann kellemetlenül feszengett a dal hallatára s szerette volna elhallgattatni. De Róza már belekezdett a második szakba.
Ragyog a hold
Ekkor azonban megreccsent az ajtó és Ronda sunyin a szobában termett. Róza hosszan felorditott és a sarokba röpült, Lohmann széke mögé. Ronda szótlanul lihegett; és Róza olyannak találta, ahogy az ének alatt elképzelte. Ronda szemei épp oly utálatosak voltak, mint tegnap. Miért is nem ivott tegnap kamilla-teát, gondolta a nő rémülten.
Ronda erre gondolt: most mindennek vége. A munkája, a mindent megsemmisitő büntető expediciója hiábavaló, hisz Lohmann megint Frölich szinmüvésznőnél kuksolt. A nőt az egész emberiség fölé helyezte, nap-nap után azon fáradozott, hogy eléje rakja, amit másoktól elrabolt; – és most a felesége a legszörnyübb vizióját valóra váltja, együtt látja az ő arcát és Lohmann arcát, amelyben minden gonosz és gyülöletes összpontosul. Mi fog történni? Frölich szinmüvésznőnek vége és vége Rondának is. Halálra kell itélnie Rózát és véle önmagát is.
Egy kukkot se szólt; – és hirtelen torkonragadta a feleségét. Ronda hörgött közben, mint hogyha őt fojtogatnák. Egy másodpercig megállott és lélegzetet vett. A nő ezt a másodpercet felhasználta és sikoltott:
– Lohmann az érzéki szerelmet utálatosnak tartja, épp most mondta.
Ronda ujra torkonragadta a feleségét. Ekkor azonban mindkét vállán hatalmas ránditást érzett.
Lohmann ragadta meg, csak ugy kisérletképpen. Nem tudta, vane itt valami szerepe; azt hitte csak álmodik. Erre nem volt elkészülve. Okos és logikus képzeletében Ronda különös fejlődése simán és bizonyos távolságban folyt le, mint egy könyvben. Ilyen kézzelfoghatóság nem történt benne. Lohmann az öreg tanárjáról érdekes elméletet csinált magának; de figyelmen kivül hagyta Ronda lelkét; – a lelke örvényes mélyeit, félelmes és megszenesedett sivárságát, emberfölöttien átkozott és önrontó voltát. Amit Lohmann nem értett, azt most nagyon is hamar megértette és megijedt –megijedt a valóságtól.
Ronda feléje fordult. Közben kisiklott a karmai közül Róza, károgva a másik szobába illant és csattogva magára zárta az ajtót. Egy pillanatig kábultan ődöngött Ronda; aztán felkászolódott és Lohmann körül keringett. Lohmann, hogy a helyzet ura maradjon, az asztal mögé állott, a tárcáját fogta és simogatta. Azon töprengett, mit is kell mondania. Hogy nézett ki szegény Ronda! Őrült szemein szines verejtékcsöppek cikkáztak, hápogó állkapcsain tajték fehérlett, hasonlitott a pókhoz és a macskához. Nem volt éppen kellemes dolog, hogy görbült csápjait feléje nyujtogatta. Mit lihegett?
Érthetetlenül dadogta:
– Nyomorult… még merészeli… Megfogni… végre meg kell fogni… Ide adni, mindent ide kell adni!
És ekkor Lohmann kezéből kitépte a tárcát s elrohant vele.
Lohmannak az ijedelemtől földbe gyökerezett a lába: mert látta, hogy itt büntényt követtek el. Ronda, az érdekes anarchista, nyiltan büntényt követett el. Minthogy az anarchista erkölcsi kuriózum és érthető véglet, nem csoda, hogy büntényt követett el, amely az emberi hajlamok és érzések végső felfokozása. Ronda azonban Lohmann jelenlétében a saját feleségét is meg akarta fojtani és a tetejébe még ki is rabolta őt. Erre a kommentátor megakadt, a jóakaratu szemlélő már nem tudott többé mosolyogni. Lohmann
szelleme, amelyet még nem tett próbára ilyen hihetetlen esemény, levetett magáról minden cafrangot és a »büntényre« egész vulgárisan azt felelte, hogy »rendőrség.« Nagyon jól tudta, hogy ez nem valami különös ötlet, de a vállát vonta: »mit tegyek?« és habozás nélkül indult el. Határozottan indult el, a másik szoba ajtaja felé, hogy megrázza a kilincset. Világosan hallotta, hogy Róza bezárta magát; de kötelessége teljesen meggyőződni, hogy a nő Ronda távozása után nem került-e gyilkos férje körmei közé… Aztán Lohmann elhagyta a házat.
Elmult egy óra; akkor aztán egyre növekvő tömeg jelent meg az utca sarkán. A város ujjongott, mert Ronda letartóztatását elhatározták. Végrevalahára! A város megszabadult a saját büne tudatától, a végső leszámolás még messze volt. Ocsudva a körülöttük fekvő erkölcsi hullákra tekintettek és látták, ideje volt már, hogy végezzenek velük. Miért is vártak ily sokáig.
Egy hordókkal agyonrakott söröskocsi a fél utcát eltorlaszolta és egy másik kocsi kanyarodott be a szük utcába; azon ültek a rendőrség hivatalnokai. A sarki gyümölcsöskofa loholt utánok; Dröge, a szatócs, az öntözőcsövét cipelte.
Ronda háza előtt tombolt a csőcselék. Végre megjelent Ronda a rendőrtisztektől körülvéve. Frölich Róza bomlottan, kócosan, görcsös rázkódással, bánattal és kuszó alázattal hozzátapadt, a nyakán csüngött, felolvadt benne és sirt, mint a záporeső. Lohmann várakozása ellenére elfogták Rondával együtt. Ronda őt is a zárt kocsiba emelte, amely sötétre volt függönyözve; és Ronda ziláltan keresett valamit a bőgő zavarban. Valaki a bőrkötényes sörös-kocsis mögül előrehajtotta sápadt csibészpofáját és vinnyogott: – Jaj de ronda!
Ronda a szó után szaglászott, amely már megint nem diadalkoszoru volt, csak egy utána röpülő piszok – és felismerte Kieselsackot. Ronda rázta az öklét, nyakát előre nyujtva a levegőbe hápogott: de Dröge ur tömlőjéből a vizsugár pont a szájába fröccsent. Vizet okádott szegény, hátulról még egyszer bele rugtak, a
felhágóra bukott és hanyatt-homlok a kocsi párnájára rogyott, a sötétbe, Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága mellé.
***
END
OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK RONDA TANÁR UR (REGÉNY) ***
Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.
Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.
