Dedication
TO MY COMMUNITY THAT lifts me up, because this book reaffirmed to me that no one can succeed alone.
Talia
Chapter 1
I’D NEVER IMAGINED MY scent match could smell so… disgusting.
But his once comforting scent of earthy cucumber moss turned my stomach. There was something wrong with it today. The refreshing notes were weighed down and muddled by a sickly apple pie aroma —one that was very distinctly omega.
An omega who wasn’t me.
My throat closed, my body making every attempt to stop me from breathing. I couldn’t catch that scent again. No way. If it was more than a passing hint, that meant it couldn’t be a mistake—it couldn’t be some stale omega scent filtering in from the hallway outside Benjamin’s condo and just happening to meld with his.
If it hit my senses as strongly as it had when I quietly opened the door with my key, then…
A shiver of revulsion rocked me to my core. With my head going woozy, survival instincts overrode my omega ones. I breathed. I scented it again.
Apples were tangled way too fucking closely with cucumbers for this to be anything but the obvious. My scent match in bed with someone else.
I stared down the narrow entry hallway, and what I spotted at the end confirmed it. Pink lace was draped over the back of a bar stool at his kitchen counter, hanging haphazardly like it had been removed in a hurry. A panting frenzy, maybe. And, draped on the next stool over, was my sweater I’d left over the weekend.
This wasn’t the wrong unit. There was no mistake.
“Fuck, Mel. Look at that tight omega pussy, ready to take my knot.”
My keys slipped from my limp fingers at the muffled words coming from the bedroom. That was my scent match’s voice in his familiar husky tone, urging another omega on. The headboard smacked against the wall a few times and then a feminine screech of pleasure woke me from whatever trance had kept me rooted in place.
Who the fuck was she?
Benjamin was my scent match, my fated mate, and she knew he was taken. She would know he’d met his match based on his scent alone—subtle changes in our scent profiles took hold the second an omega met their alpha or pack. Besides, I’d left my mark all over this apartment.
Little items like my sweater on that stool or my toothbrush in the bathroom. I’d rolled around in his bedding and rubbed my neck across every pillow in the living room. He was mymate.
This was mysecondary home.
And she didn’tfuckingcare?
This ‘Mel’ had overlooked all of the signs and gotten into bed with him anyway?
I got two furious steps into the condo, but Benjamin shattered the instinctual response that had me ready to fight for my claim. “Every time I see you, I love your body a bit more. Beg for the knot, baby.”
Everytime…love…beg…I let the words loop until they registered and what they meant became glaringly obvious. Forcing a steady
inhale, I backtracked to the slightly ajar front door and picked up my keys from the mat.
They’d done it before. This wasn’t some one-time slip-up that Benjamin was going to admit to me tomorrow with tears shining in his eyes as he begged me to forgive him—and so what if it was? Would I really let my instincts keep me with someone unfaithful? If I’d burst into the bedroom and thrown a fit, would I have forgiven him because he was my scent match?
For fuck’s sake. I’d never been anything but happy with my designation, but I wasn’t going to let it rule me. He’d spoken up and broken any hold our connection had, so I was going to…
A keening whine from Mel made goosebumps rise on my skin. Leave.I was going to leave.
There was no way I was interrupting them. If I stayed, what else was I supposed to do? Make myself comfortable on the couch and wait?
He wouldn’t know he’d been caught. I’d barely walked five feet down the hallway, so my scent wouldn’t be prominent enough for him to know I’d been here. I should be at work right now, but a coworker had wanted to swap shifts—he wouldn’t know that. This visit was supposed to be a surprise.
And I guess it was really fucking surprising, now wasn’t it?
Stepping out into the hall, I closed the door and locked it. Everything was the same as it had been before my dreams splintered into a million tiny fragments, and seething questions of ‘why?’
I backed away like the door was going to open and swallow me whole, and then I rushed down the hall and stabbed at the button for the elevator. Keepittogether. He didn’t deserve to make me give in to the throbbing of my eyes as they tried to drip tears down my cheeks. At least not until I was in the comfort of my nest where I could shred every remnant of his scent and have my fathers’ guards burn it to piles of ash.
The elevator dinged and opened.
I stared at my reflection in the mirrored wall. The door threatened to close before I’d stepped inside, but I shoved it open, moved
inside, and turned away from the sad woman who definitely was not going to cry.
Not. Crying.
I didn’t get lucky enough to be left alone on the elevator. At the 11th floor the doors slid smoothly open to let on a beta couple who gave me an odd look before flirtatiously cuddling up against each other. It was like the universe wanted me to completely lose it by showing me everything I’d had until apple pie crashed in and ruined it all.
I could only pray we made it down without anyone else needing to join the journey to the lobby.
The seconds ticked by slower than they had any right to. It never took this long to travel in the state of the art, gleaming metal elevators. Benjamin lived in a penthouse suite in this swanky building—his floor had exclusive keycard access. He usually had to buzz me up before I could use my treasured key to let myself into his unit, but today…
The slight grimace the building security guard had given me when she gave in to my pleas for her to let me up there made a whole lot more sense now.
Oh, fuck. I was going to have to face her on the way out, and she would know. I bet she’d watched my boyfriend take Mel up there a thousand times.
I wanted to be furious that she hadn’t told me, but she’d technically broken the rules by letting me up there today. She’d given me a gift by doing it. A really traumatizing gift, but it was better to know than not, right? I’d been hoping to bond with him soon, but he never would have done it, and I never would have known why.
He might have kept stringing me along forever with promises of bonds and a life together.
Dim light from the cloudy afternoon flooded the stifling elevator when we were finally blessed with an end to the ride. The beta couple held hands as they crossed the lobby, and I took a deep breath of untainted air. It smelled like cleaning products and a
mangled mix of random people’s scents and the cool breeze that was threatening to bring rain to our lovely coastal city.
Most of all, there wasn’t a hint of cucumbers, moss, or apple goddamn pie.
That wasn’t enough to calm the clenching of my heart or the trembling of my hands, but it helped me push back the tears. I’d be calm and collected, give the security guard an appreciative and puttogether nod, and get the hell out of here.
I paused halfway through the lobby, clocking the flaw in my plan for the first time.
James waited with the long black town car at the curb, his suited form leaning against the pristine vehicle. He’d already spotted me—I could tell from the way he straightened, his hand going down to rest just inside his jacket.
My personal bodyguard and driver was on high alert, ready to protect me from any threats that might appear. The area was far from unsafe, but my fathers were paranoid when it came to their daughters. If I went out there, he’d bustle me into the leather backseat and ask me where I wanted to go.
If I didn’t break down at that very moment, I certainly would when he peered at me through the rearview with his fatherly, wrinkled frown and asked if I was alright. There wasn’t enough collectedness in the world for me to withstand that. I’d curl up, sobbing, and he’d take me right home to my family. Which was where the problem laid.
When my fathers found out, they wouldn’t hesitate to kill Benjamin. Jurah, the pack lead and most paranoid of the men who raised me, would deal with it personally before having it cleaned up quietly and discreetly.
I couldn’t bond with Benjamin and I might never want to see him again—but the thought of him being killed made a distressed whine bubble up.
The security guard took a few hesitant steps toward me from her post behind the security desk.
No matter how I begged and pleaded, Jurah wouldn’t be swayed from the course of action he deemed necessary. And cheating on his
daughter was one of many offenses the mafia leader saw as worthy of death.
My scent match would end up living—or rather, dying—the stereotype of swimming with the fishes.
“Are you alright, ma’am?” the guard’s voice echoed through the lobby.
I offered her a weak smile. “Swimming…ly. I mean, I’m doing swimmingly, thank you.”
That catch was weak, and she didn’t buy it, but I kicked my feet into gear again. I needed time to think and plan and figure out how to manage this. I couldn’t do it at home or with James.
So, I had to get away from my bodyguard. My sister Odetta was a pro at that, but I’d never had to before. Although maybe that would work in my favour. James wouldn’t be expecting anything nefarious.
The moment I opened the door, the sounds and smells of downtown assaulted my senses. Someone laid on their horn around the corner and a plume of exhaust billowed behind a city bus. My puffer coat kept the worst of the cold out, but a breeze nipped at my nose and made colour rise in my cheeks. That might help me hide how I’d almost cried on the way down.
“I’m just going to walk around the corner to a friend’s house,” I called out to James, gesturing vaguely. “Benjamin’s going to meet us there for a double date night.”
Was the lie believable? It was the only one I could think of. I watched James’ face, noting the quirk in his eyebrow. “Why don’t I drive, Miss Talia?” He tugged the door handle, opening it. “Don’t want you catching a cold.”
I shook my head. “It’s close, I promise. You remember Eliza from work? She moved recently, and we think her boyfriend and Benjamin will get along.”
I prided myself on how I didn’t stumble over any of the words. We weren’t the closest friends, but James would recognize her name. They’d done a background check on her when we went for coffee after one of our shifts, I was positive.
Sure enough, his eyebrow dropped, and he nodded. “Of course.”
He closed the door and I flashed a smile before turning on my heel. It was the illusion of freedom—but he’d tail me. My sisters and I had convinced our fathers that we didn’t need 24/7 surveillance once we were eighteen and wanting to be out in the world. That only meant we would have privacy when we were inside reasonably secure locations like private homes and apartment buildings and, in my case, the hospital where I worked. Well, except Odetta, but she was a different story.
James, or one of the other bodyguards, would wait outside whichever building he saw me enter, ready to drive me to the next secure location.
I rushed through the streets, trying to find a building that I’d be able to get into. When I saw someone hovering in the lobby of a quaint-looking one with a cluster of privacy-granting trees out front, I swung down the sidewalk and paused in front of the intercom.
The buttons I pressed only took me through the directory, but when the person strode out I caught the door and shot them a smile. They barely paused, looking at the lit-up intercom screen and deducing what I’d hoped they would—that I’d been let in.
No security guard graced the lobby of this building, giving me freedom to stride through it and find a back exit that wasn’t alarmed. It took me into a small visitor parking area, and I grabbed my phone from my pocket.
The tiny tracking device embedded in the simple red case that protected my phone wasn’t obvious. I wasn’t supposed to know about it, but my sisters had been clued in to the presence of a tracking device on them pretty fast after they’d been planted. We knew from their experiences that to be truly tricking anyone, you had to ditch the case and turn off GPS.
Even that only worked for a while, but hopefully long enough for me to process away from everyone.
Hiding the phone case under a thin layer of dirt behind a bush, I patted my purse at my hip. Phone, wallet, and keys. It was all I would need to leave the house if I were a civilian. Right now, that’s all I was.
With James comfortably watching the front of the building, I began to weave through back alleys, hoping to find somewhere I could scream or plot or both.
Talia
Chapter 2
I’D NEVER WANDERED DOWNTOWN without my parents or a guard before, but I knew every street name and landmark. It had been one of our lessons when we were kids—Banfield city geography. Hart, the least overbearing of our four fathers, had made up songs and dances and games to teach us every cross street in the city.
We’d been young enough not to realize his ulterior motive for going so in depth.
Some parts of the city simply weren’t safe to wander for an Alfieri daughter.
If I stayed in Fayworth, the downtown borough, I’d be safe as long as I was cautious. I’d had it ingrained in my core memories by Hart that the border of Fayworth was Main Street to the north and Lidell Way to the south. But if I reached Lidell Way, I’d already gone too close to an area that could get me killed.
The territories shifted over the years as my fathers gained control or lost it, but Fayworth’s boundaries never changed. It had been a
neutral area the entire time I’d been alive—if I were harmed by anyone associated with the other families or their criminal organizations here, a city-wide war would break out.
My fathers didn’t shy away from violence, but they didn’t want that.
A street sign up ahead claimed I was at the corner of Mayfair and First, nearing the eastern edge of Fayworth, but I didn’t need to wander farther. Beyond the signs, a motorcycle roared and careened out of a parking lot filled with other bikes. The building at the far side of the parking lot was grungy and grey, dirty cement out front and a stern-faced security guard posted at the door. Its neon sign claimed the dive bar was The Hidden Barrel.
I certainly didn’t fit in with my puffer coat, pressed long-sleeve blouse, flattering tan trousers, and cranberry rose omega scent, but they would have alcohol. The more I’d walked, the more I’d realized a drink was exactly what I needed. Well, a drink or ten.
Here, I’d stand out but wouldn’t be the loudest or most unruly one. It was better to get a little sloppy at a place like this than get rich bitch side-eye from everyone at the high-end lounges I usually went to for casual drinks.
And I could handle bikers.
Hart had taught me my ABCs and geography and math, but Nico had made sure every one of his children could knock even an alpha out cold.
The streetlights blinked on above me as I jaywalked across Mayfair, the dreary afternoon turning into early darkness. I’d drink until an answer to my Benjamin problem became apparent, and I’d be gone before the guys around here got bold and rowdy. James could even come pick me up, and I’d deal with the talking-to I’d get from my parents. Eliza just might be taken off the ‘approved friends’ list if I claimed she’d brought me here of all places.
I didn’t hesitate as I stepped up to the door, grabbing the sticky handle. The security guard blinked at me, but I’d hauled back the poster covered wood and disappeared into the humid bar before he had a chance to say a word.
Inside, rock and roll classics blared from the speakers, but the chatter of men was louder. A lot of alphas turned their heads to me when I stepped inside, nostrils flaring, but I had too much singleminded focus to be swayed by the attention.
They’d go back to their pool and beer pints quickly enough. I might be unbonded, but I was scent matched. That dampened my appeal to most other alphas.
There were only a few women here, all betas, some in motorcycle club vests and some wearing barely anything while hanging off the arms of bikers. Luckily, the place wasn’t too full and I found a seat at the bar, blissfully alone. A female bartender stepped up to me with a raised eyebrow. She didn’t comment on how much I didn’t fit in, only asking for my drink order.
“I want two shots of whiskey and a whiskey sour.”
“For yourself?” Her gaze scanned me—puffer coat or not, she clocked my small stature.
“Fine. One shot for now, and a whiskey sour.”
She nodded, allowing it. The bartender might end up being my saving grace, since I wasn’t in the mood to save myself. I didn’t drink much and my natural tolerance wasn’t high. Omegas couldn’t down shots of whiskey like they were nothing. It was a biological downside of the designation.
Fuck, I didn’t even like whiskey, but tequila was more of a ‘fun night out with the girls’ drink, while whiskey screamed ‘I’m drinking to forget.’ Maybe if I got blackout drunk, I could burn the scent of apple pie from my nose and memory.
“Pace yourself, hun.” She placed my drink and shot down in front of me. “This isn’t a good place for a pretty omega like you to let loose.”
I knew she was right, but tossed back the shot anyway, chasing it with the whiskey sour. My nose wrinkled at the taste. “I’ll keep that in mind, thank you,” I said politely.
Watching me worriedly, she moved across the bar to help a couple of new patrons. I felt eyes on me from all angles, and my chest burned from the whiskey. This was probably a terrible idea, but the
thrill of slipping away from James and the pounding aggression of the bar’s music had kept me from crying.
I didn’t want to cry over Benjamin at all, but definitely not before I had a solution.
My next gulp of lemony sour went down so fast I almost choked. Irrational despair punched me in the throat any time I considered my scent match dying.
Then, my non-omega emotions tried to say that I wanted him to die after what I’d walked in on—but I didn’t. Since the moment I found out my parents were violent criminals, I’d wished they weren’t. I didn’t follow in their footsteps. I righted their wrongs where I could.
Benjamin wasn’t going to turn me into something I wasn’t.
I wanted him to live, just maybe not as much as my tender and clingy omega side did.
The only way he was going to was if my parents—especially Jurah —never suspected a thing and never heard the story of Mel in his condo. Which meant… I’d probably have to see my cheating scent match again. A few more times, at least, so I could ease my parents into the idea that I might break up with the man I’d been in love with for almost two and a half years.
The rest of my drink went down smoothly. I’d work on the idea of seeing his stupid face again later. Right now? Another round.
“There’s a bar down the street that would be much more suitable for a preppy princess like you,” a husky voice said behind me.
I spun on my bar stool, my knees bumping against a body, and sucked in a breath. Sandalwood and brown sugar made me dizzy with lust, this alpha’s scent strong as it surrounded me. My core clenched, and I snapped my thighs together against the flood of slick.
The whiskey hadto have hit me already. I’d never had a reaction like this to an alpha before, not since the first time I’d met Benjamin and the scent match had locked into place. Yet this man was… tantalizing.
I couldn’t help but stare at him, biting my lip to avoid a vocal whimper.
There was a casual authority to his stance, and I couldn’t tell if his clothes were artfully worn, or ripped and faded from use and time. The black leather vest slung over his t-shirt was clearly cared-for, and I realized why when I spotted the patch on the right side of his chest.
AlphaChariotsMotorcycleClub.
The words were weaved into a logo of a chariot and clouds, and not a speck of dirt marred the light-coloured threads of fabric.
I might be in Fayworth, but motorcycle clubs were still dangerous for me. That didn’t stop me from moaning softly.
His body snapped to attention—back straight, bulge obvious in his jeans—and he stared at my mouth as I took in his unfairly perfect features. Scruffy stubble dusted his cheeks, and there were no clean lines like Benjamin used to keep his appearance crisp. His honey brown eyes stared at me, concern warring with sexual interest. The mussed dark brown hair that framed his face was begging me to run my fingers through it.
And he had tattoos that I was suddenly desperate to trace with my tongue.
They ran up his neck, the art depicting the tops of trees and peaks of mountains. Curving behind his ears, they disappeared from view and I dragged my attention back to his full lips.
“Did you hear what I said, sweetheart?” he asked, frowning deeply.
He’d watched me check him out in painstaking detail. I’d even moaned, overcome by his scent. Normally I would have been embarrassed, but tonight I wasn’t. Was my boldness an effect of my simmering anger over Benjamin’s betrayal, or the whiskey quickly working to inhibit my judgment?
“No, I didn’t. I was distracted.” I smiled politely.
I had heard him, but I couldn’t say I remembered every word by now.
“Well, I said I could point you to a bar down the street where you’d fit in a bit better. A bar where omegas go.”
“I’m fine here.”
I turned back to the bar and tipped my head to the bartender, pushing my empty glass away. She nodded at me, finishing up with the other customers.
The alpha pulled out the stool beside me with a sigh, sitting down. His feet could touch the floor while seated, while I’d had to practically climb onto this damn thing. “You realize you’re in a biker bar full of alphas, right?”
“I saw the patch,” I said. “And I can scent you just fine.”
“Then why are you still here?”
“Because I wanted some whiskey.”
He was silent while the bartender got me another shot and another whiskey sour, placing a beer in front of him without him asking. He took a big swig that matched my swig of my mixed drink. “There are a thousand better places to get whiskey in this city, sweetheart. Fuck, a thousand better places downtown, let alone the other boroughs.”
“And I chose this place. I like it here.”
I was being intentionally difficult now. Liking it was going a bit far. Before his heady scent had swirled around me, the warm air had smelled mostly of sweat and stale beer. The lack of windows and fresh air was stifling—my puffer jacket wasn’t helping.
I shrugged it off my shoulders and placed it in my lap, offering him a saccharine smile as I settled in.
With a sigh, he shifted on his seat to get comfortable right alongside me. “Fuck. Well, if you’re going to be difficult, I guess we’ll be on babysitting duty tonight.”
He lifted his hand, waving at someone across the bar. I avoided the urge to glance over, but he’d said ‘we.’ Did he have pack members here?
Wouldtheysmellasgoodashedid?
Mustering up a glare, I aimed it at him. “I’m far from a baby.”
“You’re younger than me.”
“I’m twenty-two. You can’t be much older than thirty.”
“Are you going to be this annoying all night?” He smirked and tapped his fingers against the lacquered wood counter. It drew my attention to his knuckle tattoos, which seemed to be random
numbers. I was sure it meant something to him, but I couldn’t figure it out.
“If you find me so annoying, leave me to drown my sorrows alone,” I said.
Tossing back my second shot of the night, I again chased it with the whiskey sour. It tasted just as horrible as the first time around, but the buzz was hitting me and making it all worth it.
“Woah there, little omega.” The new voice came from behind me. A calloused hand reached over me and grabbed the glass. “A night out is better if you’re still able to walk, don’t you think?”
Liquid courage had me glaring over my shoulder and reaching out to steal my glass back. I didn’t make it far before a wash of fresh alpha scent hit me, and I groaned. Loudly.
Autumn leaves. This one smelled like autumn leaves on a cloudy day, crisp and earthy.
Clenching my thighs wasn’t doing shit to stop the slick from dousing my panties, and there might be a puddle on the bar stool I sat on. My scent was out of control, and being scent matched didn’t make it completely unappealing to unmated alphas. I was being stared at hungrily by the whole bar, and the original man cursed, blocking my view of our audience.
“Fuck, sweetheart,” he muttered. “Don’t you have an alpha to take care of you? I can tell you’re scent matched, but you’re perfuming up the place like you haven’t been touched in months.”
My cheeks went crimson. I couldn’t explain this response. Alcohol? It had to be. Although… A little flag popped up in the back of my mind, waving frantically. My alpha-to-be had been happy to get knot-deep in another omega, but he didn’t knot me often. He said he didn’t have the time to wait for us to detach after the act—even though I’d told him more than once that cuddling and purring while we were curled together and sated was my favourite part of sex.
Stopping without a knot wasn’t anywhere near as satisfying for me, especially when his sloppy efforts to get me off barely resulted in one pathetic orgasm.
I hadn’tbeen properly taken care of in a really fucking long time.
Irritation simmered, but it wasn’t all at Benjamin. I’d accepted his half-assed orgasms and no knots. My cucumber-coloured glasses painted over all his flaws. Thank god I’d never gone off suppressants and relied on him for a heat.
The warmth to my cheeks was more angry than embarrassed now, but I still had two alphas staring at me. Each of them were very interested in my response.
“That’s a long story,” I mumbled. “Stop smelling so good, and I’m sure I’ll stop perfuming.”
“Yeah, Mercy, stop smelling so good,” the new man teased the first. “Keep a hold on your pheromones, man.”
Mercy’s eyes narrowed at him over my shoulder. If I wasn’t mistaken, they’d both moved a tiny bit closer, cushioning me in an alpha sandwich. Ineedtonotthinkaboutthat.
“Four, she fucking moaned when you got here, so I’d say you’re part of the problem. Get Arsenal over here. His scent usually has more of a calming effect.”
It was clear Mercy was the man in charge. The pack lead. Maybe a position of power in their motorcycle club, too. Four did as he was told, autumn leaves receding and being swallowed by the mass of other scents in this building.
I bit back a whimper.
What the fuck was wrong with my body tonight? My intense desire was disorienting and odd considering my scent match, as much as I wasbasking in the presence of these alphas.
Maybe they were right about slowing down on the drinks.
“Can I get a water?” I whispered, glancing up at Mercy.
His expression softened and he nodded, waving down the bartender. I prayed water and this Arsenal person would soothe the throbbing need between my legs.
Chapter 3
West IT WASN’T EVERY DAY an omega stepped confidently into The Hidden Barrel.
And it definitely wasn’t every day that a poised omega with a potent cranberry rose scent took interest in our pack.
Mercy had approached her out of concern. The Alpha Chariots had strict rules around treatment of omegas, but this bar had all sorts of customers. Some of them were less scrupulous than us, maybe even the kind of alphas who would fuck a sweet thing like her without consent. Our pack lead couldn’t leave her alone and at risk, and I couldn’t fault him for that.
But I’d ignored him when he’d gestured for me.
A woman like that could be nothing but trouble for us.
Of course, Conrad had no such hangups. He’d trundled right over to the two of them, and the little omega’s scent had spiked enough I was drenched in it across the room. A low growl rumbled in my
throat at the thought of how many random alphas were getting a hit of this sweetness.
“Arsenal, should we do anything?” Hawk asked me hesitantly.
I sighed. Our small, three-alpha pack were the leaders of our motorcycle club—or at least, we would be when Grave stepped down. Mercer led our pack and would head the club too, but in a moment like this, they knew not to approach him without cause.
I was second in command, the one questions were directed to when Mercy wasn’t available. Conrad—Four Leaf was his road name, because he was a lucky little shit—was too goddamn casual to be a leader in any capacity.
“Anyone approaches the omega, beat the shit out of them,” I said.
Hawk nodded, then turned to the pool table where our club was playing some rounds and relayed the order. I kept a hand wrapped around my cold beer glass, unable to look away from her. My cock was rock hard, my knot practically throbbing with the desire to sink inside her.
Conrad strode back to me, and I bit back a groan. I downed my beer in seconds, trying to cool the heat rushing beneath my skin.
“I’m not going over there,” I muttered to my packmate.
“Mercy wants you.” He smirked, a big, dopey smile.
“Whatever he needs, I can have someone else bring it over.”
“He wants you. Thinks your scent will soothe her, you know?”
I glanced over at the omega with waves of dark brown hair cascading over her shoulders. It was perfectly tamed, smooth and silky. The strands begged for me to run my hands through them, but I couldn’t ruin their pristine, gel-touched appearance.
That would only be the first step in corrupting her, and she surely deserved a life of peace and quiet and expensive clothes. Not a raucous pack of criminals.
“Why would my scent soothe her?” I asked, scoffing. He shrugged. “You can control your pheromones better? I dunno, man. It’s not like your scent soothes me.”
Locking gazes with Mercer across the room, I lifted an eyebrow. He jerked his head to gesture me over, and I grumbled under my breath.
Just like that, a suggestion became an order. My pack lead clearly thought it was necessary for me to calm this omega down, as if there weren’t better options. Like, say, getting her out of this alphafilled grungy bar.
I made my way over, and Conrad strode along behind me, an extra skip to his step. People parted to let us through—the Alpha Chariots may not run this bar or this part of town, but everyone knew who we were. They respected us and knew better than to fuck with us.
Out of respect for Mercy, the amount of attention on the omega had diminished. Though, there was only so much alphas could do to fight against their instincts. And an omega as aroused as this one? It didsomething to alpha instincts.
“What are you expecting me to do here?” I demanded of Mercer, stopping a good couple feet from the omega.
She’d been turned away from me, all attention on Mercer, but at my voice she spun on her stool. Stunning chocolate brown eyes widened, and there was anotherspike of cranberry roses. I couldn’t stop my growl at her reaction to me—which was absolutely not what my pack lead had in mind. This was notworking.
Spinning on my heel, I almost ran right into Conrad’s chest. He hadn’t cleared out from behind me, and no matter what I said about him, the cocky asshat was bulky. I wouldn’t get past him if he didn’t want me to, and he was grinning down like this was his favourite form of entertainment.
“Thought your scent might calm her down,” Mercy said. “It’s had that effect on omegas before.”
The tiny growl that burst forth wasn’t me this time. It wasn’t an alpha at all, and I froze.
“Holy shit,” the woman gasped. “Um, that wasn’t intentional. At all. I think… uh… you might have been right about the drinking. I should stop now.”
“Too late, little omega,” Conrad said. “You’re already going to be drunk for a good few hours.”
He stepped around me. The bastard knew that I wasn’t about to flee anymore.
Not when the tiny vixen had growled possessively over me. There was no other explanation for an involuntary sound immediately after hearing my history of soothing omegas—ones who weren’t her.
I felt a similar irritation at the knowledge that she had a scent match—at least one alpha who’d no doubt touched and kissed and fucked her. Instincts riled me to fight him and show her that we were better, and she could reject him to choose us instead.
I turned just in time to watch Conrad discreetly sniff her hair and adjust himself in his pants. He leaned against the bar on the opposite side from Mercer. Between the three of us, she was all boxed in.
Most omegas might be scared with a bunch of tattooed, scarred biker alphas surrounding them. Not her. She was biting her lip and squirming in her seat, gaze ping-ponging between us like she couldn’t decide who she enjoyed looking at the most.
“Does my scent calm you down, then?” I grunted the question at her.
The rosy splash of colour on her cheeks deepened. “Possibly. In theory. I mean, you smell like warm wool and smoke, and I want to wrap myself up in it.”
“But?”
“Well, the goal was to get me to stop… perfuming, right?”
Mercer nodded, but there was a twinkle in his eyes, like he always knew it was never going to fucking work. “Yeah, princess. That was the goal.”
“It’s not really doing that,” she admitted.
All of us—along with the rest of the damn bar—already knew that. I didn’t think I’d ever in my life had an omega this wet for me.
It was torturous that we couldn’t do anything about it. For one thing, she was drunk. For another, there was the scent match issue. The woman wasn’t bonded, but fooling around with a scent matched omega was a risk none of us should take.
Alphas didn’t take kindly to their territory being invaded—since she hadn’t rejected the match, she was his territory until she did. We shouldn’t garner negative attention with Grave still in control of the club. And we couldn’t put herat risk of retaliation from her alpha.
Another random document with no related content on Scribd:
A korlátlanságra törekvő akarat: az elbizott akarat.
A korlátlanságra törekvő akarat osztályába tartozik a tragikai jelenségek legnagyobb része. Az egyént maga akaraterejének rendkívüli mértéke emeli a fenség magaslatára; ennélfogva, ez által sarkalva, ebben bizakodva törekszik önállóságra, függetlenségre, uraságra, hatalomra. Megtagadja függését, alárendeltségét, kapcsolatát az egyetemes irányában, mint Prometheus, Faust, Ádám, M Sátánja, a maga akaratát egyetlen és végső czélul tűzvén ki, ennek valamennyi természetes és jogos korlátját lerontani igyekszik, mint Ajas, III. Rikhárd, Wallenstein. Az egyéni akarat föltétlen és általános érvényt tulajdonít magának s erejével síkra száll isten és ember ellen, a ki csak gátolni, korlátozni akarja. Az ilyen törekvések is kétfelé ágaznak: az egyiknél az önzésen, a másiknál az elbizottságon s a belőle folyó erőszakosságon fekszik a súly. Igaz, hogy, a tragikai jelenségek körét tekintve, az önző akarat is legtöbbször elbizott s szükségkép erőszakos, az ilyen meg rendszerint önző: de a bennök uralkodó eszmei mozzanat különbsége nemcsak lehetségessé, hanem szükségessé is teszi ezt a megkülönböztetést.
Az elbizott akaratnál, melyet meggondolatlansága, rohamossága, magában való túlságos bizakodása vezet a tragikum lejtőjére, kétségkívül szintén megtalálhatjuk az önzést, de leplezetten vagy öntudatlanul. A hős saját meggyőződését, akaratát, hitét törekszik
érvényesíteni, a nélkül azonban, hogy törekvését önzőnek tekintené.
Sőt alig bír ez önzésnek tudatával. Ellenkezőleg, meg van győződve róla, hogy az érdek, melyet képvisel, egyetemes: érdeke a felekezetnek, az országnak, az emberiségnek, érdeke azoknak is, a kik nem ismerik vagy nem akarják ismerni. Magát a közérdeknek, az általánosnak hivatott képviselőjeül, szószólójául, harczosául hiszi. Küzdelmére a jogot nemcsak egyéni erejében keresi, hanem az egyetemes akaratban, mely még tudatlanság, elnyomás, pillanatnyi érdekek által elfojtva rejtezik ugyan, de mihamarabb össze fogja szedni magát. Hivatása, szerinte, az egyetemesnek nem ismert vagy félreismert jogában gyökerezik; ezt a jogot neki kell kivívnia, nem a maga, hanem mindenek javára, ha máskép nem megy, erőszak által. Elbizakodásában azt hiszi, hogy az egyetemes eszméje tisztábban él benne minden másnál, s jogot ad neki minden ellen. Így daczol az «emberszerető» Prometheus egy zsarnoki világhatalommal; így lép föl Brutus a közszabadság érdekében; így dühöng Torquemada az emberiség üdvét veszélyeztető eretnekség ellen; így támad ki Petur a nemzet jogai mellett; így veti latba tudományát, ékes szólását, egész tekintélyét a török szövetség mellett K Verbőczije. Mind abban bizakodnak el, hogy a közt szolgálják, annak az ügyét képviselik s bizonyos szempontból igazuk is van. A jelenség, melylyel bennök találkozunk, mintegy átmenetet képez, az istenit magukba fogadó s erejöket annak áldozó alakoktól a merőben önzőkhöz. Ők is nagyobbára csak eszköznek tekintik magukat, egy felsőbb akarat végrehajtóinak, egy magasabb czél kitűzőinek, egy igazabb meggyőződés hirdetőinek. Egyéniségök, számos esetben, csak mintegy önkénytelenül, elnyomhatatlan belső hatalmánál fogva lép előtérbe, bontja ki magát, erőszakosságával egy felsőbb parancsnak hódol: míg az önző előre tolakodik. E viszonyt Brutusnak és III. Rikhárdnak egymás mellé állított képe eléggé megmagyarázza. A súly a felfogásban rejlő tévedésre esik. Ezt az egyén akaratának teljes erőszakosságával képviseli, az egyetemesben foglaltató oly hatalmak ellen, melyek jogosúltabbak s ennélfogva erősebbek is nála. Ő maga ugyanannak tartja magát, a mi az egyetemessel öszhangban levő hős; de csak tévedésből. Ez valósággal a legfelsőbbet képviseli; ő meg azt, a mit maga egyoldalúlag tart legfelsőbbnek. Ez úgy szolgálja az egyetemest,
hogy teljességében tiszteli; ő meg, mikor szolgálni kivánja, egyszersmind megsérti. Egyik kezében áldozatot visz oltárára, a másikkal üszköt dob rá.
A történet, a mithoszok s a költészet elég, ide vonatkozó példával szolgálnak. A hitehagyott Julianus császár lelkét, kora ifjuságától fogva, egy nagy gyülölet és egy nagy lelkesedés töltötte el. Az első keresztyén császárok zsarnoksága kiirtotta családját, s őt magát is, életét és szabadságát, szakadatlanul fenyegette. Testi és lelki elnyomatásában kiírthatatlan gyülölség fogant meg irántok és a keresztyénség iránt, melyet képviseltek. Az új egyháznak csak visszataszító jelenségeit látta: a papok hivalkodását és szenvedélyeit, viszálkodásait és gőgjét. Sanyaruságában titkon olvasta a régi görög és római remekirókat s szivében rajongás ébredt a letünt világ iránt, melyet azok feltártak előtte. Nazianzi Gergely és Vazul, kikkel Athénben egy iskolába járt, felismerték komor titkolózása okát és szertelen becsvágyát, s felkiáltának: «Mekkora veszélyt nevel magának a birodalom!» De egy nagy embert is nevelt, kinek lelki ereje és hősiessége, nemes szánakozása és nagylelkűsége oly ritka tüneménynek tetszik e sülyedő korban. Marc Aurélt választotta példányképeül. Császári trónra jutván, erővel fel akarta forgatni a dolgok új rendjét. Azt hitte, az emberiséget erőszakkal fosztották meg régi eszményeitől, melyek boldoggá és nagygyá tették, s neki most erőszakkal kell azokat újra reákényszerítenie. Eszméiben és erejében egyiránt elbizakodott. A régi tudományt és művészetet elválaszthatatlannak gondolta a pogányságtól, s ennek kényszerű visszaállításával az egykori fény földerülését, sőt a birodalom hajdani életerejének és hősiségének föléledését várta. A keresztyén egyház az ő korában már üldözővé lett a pogányokkal és eretnekekkel szemben; Julianus, a nagy lelkek vonzalmával, az üldözöttek pártjára állt. A keresztyén papok kiváltságait elvette, villongásaikat szította s eltiltotta őket és híveiket a klasszikai tudományoktól. A hellenizmus dogmatikusává lett s a Helios-, Rhea és Asklepios-kultuszt általánosítani akarta. Szenvedélye hevében nem vette észre, hogy már az ő saját lelkében is csak módosúlva és átalakúlva él a régi hit, mely elvesztette életerejét. Még kifejezéseibe is behatott az új tan: Rhea «a szűz
istenanya», Asklepios «az istenfiú». A delphii orákulum, melytől Julianus sorsát kérdeztette, néma maradt, s Apollo oltárát, hova áldozni ment, üresen és elhagyottan találta. Keserű szavakban vallja be csalódását. Erőszakos küzdelme, melyet Róma régi nagyságáért vívott, a ktezifoni csatamezőn végződött, hol hősi halált halt: ellenségei, a parthusok, egy keresztyén legenda szerint, az Úr angyalai voltak. A galilæai ellen folytatott harczában ránk nézve ezuttal főkép az a mozzanat érdekes, hogy e harczban ő váltságot keresett a romlott világnak.
Az ő eszményét, a görög-római tudományt és művészetet, feltámasztotta a renaissance Firenzében. A mily rajongással küzdött érte egykor Julianus, oly mély gyűlölet égett ellene Savonarolában, a ferrarai dominikánusban. Kiszáradt arczán és beesett szemgödreiben a régi keresztyénség aszketikus szelleme lángolt. Utálta a pogány filozófiát és művészetet, melyek az egész világot meghódították és eltérítették az istentől. «Az emberek Aristotelessel, Platóval, Vergillel és Petrarcával tömik meg a füleket s mitsem törődnek lelkök üdvösségével; a sok könyv helyett miért nem tanítják azt az egyet, melyben a törvény és az élet benne foglaltatik.» Így gondolkodott a filozófiáról és a költészetről. «Mit szóljak rólatok, keresztyén festők, kik félmeztelen alakokat ábrázoltok? Kiknek ilyes képeitek vannak, pusztítsátok el őket s bizonyára istennek és a Szent Szűznek tetsző dolgot cselekesztek.» Így a művészetről. A képzelet megújhodását az erkölcsi újjászületéssel akarta elnyomni. Róma, a pápai udvar, bűnös Babilon volt előtte, az új Athénné varázsolt Firenze a romlás tanyája, s az egész olasz nép irtózatos örvények felett tévelygett. A pogány míveltség az érzékinek kultuszát támasztotta fel s ez ellen küzdött ő lángszavával Brunellesco fenséges kupolája alatt, a firenzei dómban. Annak tulajdonított minden nyomort, sülyedést, zsarnokságot. Az «elégedetlenek és kétségbeesettek prédikátora» volt. Rajongása, melylyel az érzéki embert erőszakkal ki akarta tépni a keresztyénből, prófétává tette. Malakiás és Jeremiás heve, gyötrelmei, szenvedélye vettek erőt lelkén s János mennyei jelenései az ő szemeinek is megnyiltak. Látásai voltak, jóssá lett. Irtózatos jövendőmondásai a hazáját fenyegető veszedelemről, a vérfürdőkről, idegen hódítóról: részben
beteljesedvén, rendkívüli tekintetre emelték. A Mediciek elűzetése után kezébe kerűlt Firenzében a főhatalom. Új állami, társadalmi és erkölcsi rendet alapított, melynek kegyetlen szigorúsága csak az istenit tekintette s üldözőbe vette az emberit. A hiúság minden eszköze: selymek, ékszerek, drágaságok félretétettek; ünnepélyek, vendégségek, játékok eltiltattak; a szeretet parancscsá lett, mint az uzsora megszüntetése. Savonarola aszketikus rendje, mely minden világi gyönyörüségnek hadat üzent, egy ideig közlelkesedéssel találkozott, egyetemes akaratnak tetszett. Körmenetek töltötték meg az utczákat; a gyermekek zsoltárokat és himnuszokat énekeltek; a lányok szűzen akartak maradni férjhezmenetelök után, vagy kolostorba vonúltak; halálos ellenségek ölelték át egymást s adták vissza az igazságtalanul szerzett javakat. A vad ájtatosság, melyet Savonarola prédikált, máglyára hordta Lorenzo da Credi és Fra Bartolommeo képeit, Boccaccio és a klasszikus költők kéziratait s velök megbecsűlhetetlen értékű drágaságokat és műkincseket. E láz nem tarthatott soká. Az emberekben fel kellett támadnia végre is a megtagadott emberinek. Fel is támadt s Savonarolát máglyára hurczolta: áldozataként az elbizott akaratnak, mely tulajdonképeni önzés nélkül is zsarnokká tette. Ebből a szempontból tekintve pályáját, félreismerhetetlenül tragikus az. L nem innen tekintette, hanem saját szubjektiv hangulatából, mely Savonarola oldalán fogott állást s benne csupán az isteninek hivatott s teljes jogában levő képviselőjét látta. Époszt írt róla; de minden igyekezete daczára sem kerűlhette ki, hogy olvasója a döntő momentumban ne hősének, hanem ellenfelének, Marianonak, adjon igazat. Savonarola vakon és erőszakosan cselekedett. Erőszakosságával azonban az üdvöt követelte az emberek számára, melynek ő csupán prédikátora kivánt lenni. Országa fejévé Krisztust tette s oly országot akart megvalósítani ebben, mely «nem e világból való». Maga egyszerű barát maradt a San Marco kolostor szűk czellájában. A pápa méltóságokkal akarta megnyerni; de ő azt válaszolta, hogy nem vágyik sem kalapra, sem mitrára, óhajtása csak olyan kalap, melyet mártirvér fest bíborosra.
A Prometheusa nemcsak halálos ellensége a korábban segített Zeusnak, hanem az emberiség jótevője is, «a
legemberszeretőbb dæmon». Épen e miatt hasonlanak meg. E miatt sújtja őt a gyötrelmek minden nemével a világ új istene. Az embert ki akarta írtani a föld színéről s új nemet teremteni helyébe; a pusztulásra ítéltet Prometheus fogta védelmébe s mentette meg vakmerő ellenszegülésével. De egyebet is tett érdekében: az Olympról rablott tűzzel egy új, fensőbb rendeltetésű embernek és életnek lett teremtőjévé. Ő ismertette meg a csillagok járásának titkát, a számokat és betűket; ő ajándékozta az emlékezetet; igába fogta a barmot és lovat s feltalálta a tengerész hullámszegő vitorlás hajóit; megkereste a föld gyomrában rejlő érczkincseket s megtanította a gyógyító szerek használatát és a jósjelek rejtelmeit.
Meglandítám a fáklyafényt, a hol Előbb sötét volt Az emberek Minden tudást csupán nekem köszönnek
Az általa osztott áldások a szellem felszabadúlását jelentik. Törekvésében azonban megsérti a határokat, melyekkel az istenek magukat a halandóktól elválasztották: a bilincseiből felszabadított, folytonos haladásra törő s czéljaira minden eszközzel rendelkező emberi szellem nem fogja tiszteletben tartani az isteni akarat által kijelölt korlátait. Prometheus tűzrablásával megszületett a tragikum. Zeus még csak most alapított hatalmának csorbításán haragra gyúl s a væ victis gőgjével és kegyetlenségével bünteti azt. Isteni lénye még nem tisztúlt meg a jog és rend istennőjével, Themisszel, való egybekelése által. A legmagasabb csak mint puszta erő, mint kényszer mutatkozik benne. Ezzel szemben azonban a Kaukazus sziklájához lánczolt Prometheus is megfelelő erőt képvisel. Mikor az Erő és Kényszer leszögezik, Hefaistos is megszánja:
Mi sajnos ez nekem, Prometheusz!
De a titán büszkén tűr és hallgat. Semmi kín, semmi kényszer nem veheti ki belőle azt, a mit Zeus szabadúlása váltságáúl kiván: a jóslatot, mely a trónját fenyegető veszélyt illeti. Két asszonyról beszélt, kiknek fia nagyobb lesz atyjánál; ha azok egyikével összekel
Zeus, elveszti uralmát. Az égiek hallják s Hermes megjelenik, fölvilágosítást követelni tőle. De Prometheus elszánt daczczal hallgat és tovább szenved. Mikép tud szenvedni! Az öntudat, hogy csak jót akart és tett, s belső erejének elbizott érzete nem engedi, hogy hódoljon. Isten fölé emeli magát. Mily fenséges képe a lelki és testi erőnek, az akarat hajthatatlanságának, közönyével a kínok és erőszak iránt: egyedűl a kietlen magányban, keze-lába a sziklához szögezve, melle átverve a gyémánt-ékkel. Midőn Zeus követe még iszonyúbbakkal fenyegeti, így válaszol:
Mit ő csaholt, tudom. De ellenünktől
Szenvedni nem gyalázat! Ám azért
Csapjon reám, ha kell, a tűznek ős Két csíkja bár; a lég a bősz vihartól
Rezegjen, és a menny dörögve zúgjon; A földtekét talpában és tövestől
Rengesse förgeteg, s a tengerek Hulláma vad zajgás között verődjék
A csillagoknak égi útjaig;
A Tartaros éjébe sújtsa testem, A sors sebes örvényitől ragadva: De engemet megölni még se fog
Íme az egész titáni költészet őse. Mint S mondta, nem: egy tragédia, hanem: a tragédia.
Mi lelkesíti Brutust Cæsar ellen? Eszményképe lehet a derék embernek: tele van nemességgel, hősiséggel, igazságérzettel, gyöngédséggel és emberszeretettel. Van öröme Cæsar szerencséjén s könnye szeretete miatt. Tekintélye, melyre az elégületleneknek szüksége van, lelki nagyságán alapszik. Midőn tépelődő lelke sugallataira, Cassius bősz kifakadásaira, a házába lopott felhívásokra hallgat s kimondja a végzetes szavakat, hogy: Cæsarnak meg kell halni, önző gondolatokról nála szó sem lehet. Maga úgy tudja, úgy vallja:
Személyes ok nem indít ellene, Csupán a közjó.
Az összeesküvésbe egyedűl republikánus álmodozása, polgárerénye és szabadságszeretete hajtják. Nem tűrheti a fő hatalmat egy kézben, a máséban ép oly kevéssé, mint a magáéban. Valamint legjobb barátját megölte Róma javáért, nála ugyanazon tőr van készen számára, ha honának halálát tetszendik kivánni. Egyéni vonzalma daczára gyilkolja meg Cæsart, nem mivel őt kevésbbé szerette, de mivel Rómát jobban szerette. Gyászbeszédében halálát jótéteménynek mondja, melyben a város minden polgára osztozik. Mellőzve most a természeti és erkölcsi törvényen ejtett sérelmet: a jót, melyet tenni akart, már erőszakossága is megsemmisíthette. A maga egyéni akaratát tévesen és elbizottan azonosította az egyetemessel; ez sérelmesnek érezte azt és visszahatott rá. A nép, mely Brutust kiabálja cæsarnak a megölt helyett, nem érzi jónak, szükségesnek a gyilkosságot, nem fogja fel okát; neki már másféle szükségei vannak, másféle jót vár A tettnek inkább erőszakossága, mint üdvös volta hat rá; az összeesküvők részéről önzésnek, a maga részére sérelemnek nézi. Antonius beszédének hatása csak e nép természetes lelki tartalmát hozta nyilvánosságra. Nemcsak Cæsar megölése volt erőszakosság, hanem a mód is, melyen az összeesküvők hazájokat boldogítani akarták. Ez máskép kivánt boldogúlni s a szabadság hősei által megsértve érezte szabadságát. De Brutus tiszta jelleme és eszményi rajongása hódított; a birodalomra polgárháborút, magára és terveire bukást hozott.
«A zsarnokok, szerencsétlenségünkre, többnyire nemes jelleműek», mondja K Z a Ködképekben. E szavak röviden és találóan jellemzik a tragikai jelenségeknek azt a faját, melyről épen szó van. Ezt érezteti, mélyen és élesen, hőse, Jenő Eduard gróf is. Ő is elbízott akarattal, erőszakkal akarna boldogítani mindenkit, családját, ismerőseit, jobbágyait. De ezek a jóllétet kevesebbre becsülik, mint a függetlenséget, melyet áldozatúl követel érette. Népboldogító tervei egymás után dűlnek halomra s csupán meghasonlást, gyűlöletet és keserűséget arat. Ez indulatok hullámzása eltemeti önzetlenségét s csak erőszakossága marad, melyből családi szerencsétlensége, teljes pusztulása következik. Természetes fejlődése a korlátlanságra törekvő akarat ezen, látszólag önzetlen formájának. A harcz heve az egyént mind
messzebb és messzebb ragadja, s az ellenállás, melyre alig számított, az akadályok, melyeket nem várt, egyre jobban ingerlik. A mint elbizottsága inkább és inkább erőszakosságra hajtja s erőszakoskodása folyton sértőbbé lesz: egymásután szaggatja el kötelékeit azokkal, kiket önzetlensége csatolt hozzá. A mily mértékben erőszakoskodik az egyéni akarat minél általánosabbá lenni, annál szűkebb körre szorúl. A kik azonosították is vele magukat, már nem közös törekvésök képviselőjét látják benne, hanem elnyomójukat; elszakadnak tőle s ellene fordúlnak. A szenvedély lázában, melyet a csalódások s a magára hagyottság táplálnak és fokoznak, az önzetlenségnek még színe is elvész. Az akarat, mely kezdetben fensőbb czéloknak látszott szentelni magát, végre maga lesz czéllá. Önzése leplezetlenűl áll előttünk.
Ez az átmeneti forma az elbízott akaratról az önzőre. Megtestesülését láthatjuk Coriolánban. Rettentő erejét, csodálatos hősiségét hazájának szenteli. A közjó gondolata, keresése vezérli tetteit s Corioli ostromára csak azt hívja, a ki hazáját magánál többre becsüli, mint a hogy ő tesz. Az alacsony, személyes érdeknek még gondolata is távol van lelkétől. Cominius azt mondja róla:
A zsákmányt megveté. A drágaságokat silány szemétnek Tekinté csak. Kevesbet követel, mint Mit a fösvénység adna.
De ő nemcsak a külső ellenségtől félti hazáját. A közjót elválhatatlannak hiszi az arisztokracziai elvnek, a tanácsnak uralmától, melyet a forrongó, kenyeret követelő nép megcsorbítani igyekszik. Nemcsak bensőleg gyűlöli a tömeget; ellene fordúlt lelke féktelen gúnyban, sértésekben, szidalmakban nyilatkozik. A lázongókat megtámadja, hogy miért zúgnak az érdemes tanács ellen, holott az istenek után az tartja rendben őket, különben egymást falnák fel. A senatus hatalmának teljessége, az ősi jogrend sértetlen fentartása: ezt kivánja. A mint Savonarola a keresztyént és embert nem ismeri öszhangban egymással, úgy Coriolan is elfeledkezik az emberről a polgár mellett. A tömeg azonban emberi
jogait követeli, vérének árát, életének feltételeit: ő megtagadja. A heves tusában önérzete gőggé fajúl s az ellene áskálódó tribunokkal és zúgó néppel szemben már ép oly elbízott és erőszakos, mint önző. Előtte már nem a tanács és Róma egy jelentésű, hanem Coriolan és Róma. Sőt lázban tomboló szenvedélye még tovább ragadja. Gőgje nem képes elviselni a sérelmet s midőn Brutus tribun kimondja számüzetését, a haza ellenségének nevezve őt: már akkor valóban az. Ő, ki előtt egykor a haza gondolata volt a legelső, melyet életénél többre becsűlt, így kiált a népre:
Az ellenség tollának lebbenése
Ejtsen kétségbe. Legyen hatalmatok Mindig, védőtöket száműzni, s végre Butaságtok… tégyen nyomorú Szolgáivá olyan nemzetnek, a mely Egy kardcsapás nélkül hódíta meg! Megvetve a várost miattatok, Hátat fordítok… Széles a világ.
Ez már az önző akarat, mely nem ismer urat s csak önmagát képes szolgálni.
A korlátlanságra törekvő akarat: az
önző akarat.
A korlátlanságra törekvő akaratnak elbízott formáját láttuk s utána azt az átmenetit, melyben már az önzőhöz hajlik. Az önző akarat nincs tévedésben eszméje, iránya, czélja felől, mint amaz: csak saját erejének mértéke felől. Saját egyes voltának teljes tudatával lép föl. Tudja, hogy akarata csak a magáé, czélja csupán ennek föltétlen érvényesítése; de erejét olyan rendkívül nagynak érzi, mely nem férhet meg korlátai között s nem érheti be egyességével. Mindazt, a mivel szükségkép összeütközik, a mi vele szembeszállhat, kicsinyli és megveti. E megvetésből merít jogot minden korlát lerontására s a maga egyéni akaratának legfőbbé tételére. Pereat mundus, dum ego salvus sim. A ki legerősebb, annak van legtöbb joga uralkodni: ebből indúl ki. Erejét mindenhatónak érzi s valóban mindenhatóvá akarja tenni. Felmagasodva, elbizottság, ész és hősiség által, ujjat húz az istennel s szétrombolására tör a világ rendjének, melyben az általános tökéletesség fejezi ki magát. Itt következik csalódásra ébredése, magánál nagyobb erővel találkozása, leveretése. Firdúzi Kaj Kávusz sáhja, ki nem érve be földi uraságával s elcsábítva egy gonosz szellem által, trónján ülve sasokkal ragadtatja magát az ég felé, magasba, túl a napon, honnan aztán összezúzva hull alá.
Ha a történetben példák után nézünk, első sorban találkozunk Napoleon alakjával, melynek tragikai elemeit oly erőteljesen fejezte
ki F a német néphez intézett beszédei egyikében. Igen érdekes utalásokat, fejtegetéseket találhatunk e tárgyra nézve K F nek és gróf D J nek egymással váltott leveleiben is. Az uralkodói erőnek, a hősi nagyságnak megtestesülése ő; magában egyesíti a fenségnek megannyi tényezőjét. Kezdetben úgy látszik, mintha az emberiséget akarná szolgálni: sasszeme biztosan fölismerné s hatalmas karja győzhetetlenűl védelmezné javát. De hamar beáll a fordulat. Beáll pedig nem az ellenállással kihítt szenvedély forrongása, hanem a diadal mámora által. Nem a küzdelem és a szenvedések, hanem a siker és győzelem csábítják rá. Épen ez különbözteti meg őt, elég élesen, az előtte ismertetett jelenségektől. Sért, mielőtt sérelmet szenvedne. Hite géniuszában, mely oly rendkívül magasra emelte, mindent lehetségesnek és mindent megengedettnek tekintet vele. De mindvégig lelkesedés táplálja s abszolut akarat vezérli. A mi a népfölkelés előtt ellenébe állt, mindkettőnek híjával volt, pedig csak egy, az övénél még erősebb, abszolut akarat által vala legyőzhető, melyet nem önző, hanem egyetemes czél állít síkra. «Kétségtelenűl igaz, mondja F , hogy az erkölcs, a szabadság mindennek föláldoztatását követelheti; hogy mindennek föl kell áldoztatnia, azt ő helyesen látta s határozta el magában. És ő bizonyára utolsó lehelletéig szavának fog állani; erről kezeskedik akaratának ereje. Csakhogy nem az ő önző terveinek kell föláldoztatnia; hogy ezeknek áldoztassék, arra még ő maga is igen nemes; az emberi nemzet szabadságának kellett volna magát föláldoznia s mindnyájunkat magával együtt, és akkor én s mindaz, a ki a világot úgy tekinti mint én, örömmel rohantunk volna utána az áldozati szent lángok közé.»
«Így a jók minden erejének egyesűlnie kell legyőzésére. Mert az ördög országa nem azért van, hogy legyen s az ingadozó, sem istennel sem ördöggel nem tartó uratlanok által békén tűressék, hanem hogy szétromboltassék s lerontása által dicsőség legyen az isten nevének. Ha ez az ember ostor az isten kezében, nem arra való, hogy meztelen hátunkat tartsuk oda s csorgó vérünkkel áldozzunk általa istennek, hanem hogy széttörjük.» Majdnem
ugyanezt az eszmét fejezi ki B híres epigrammja is Napoleonról:
Nem te magad győztél, hanem a kor lelke – szabadság, Melynek zászlóit hordta dicső sereged.
A népek fényes csalatásba merűlve imádtak, S a szent emberiség sorsa kezedbe kerűlt; Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú
A mely kéz felemelt, az ver most porba viszontag: Benned az emberiség űgye boszúlva vagyon
Julius Cæsart, az akarat hatalmának megfélemlítő képviselőjét, tettekben nem igen jellemzi S . Megalapított nagyságában vezeti elénk, melyet ereje rakott és védelmez. Már oly magasan áll fölötte a világnak, hogy bukása fenekestől fel fogja forgatni azt. Féktelen dölyfe természetes álláspontnak tűnik fel, melyről a saját egyéni erejénél fogva ily szédítő csúcsra emelkedett ember a levívott s alatta nyüzsgő világra tekinthet. Mindössze három mozzanat az, mely a tragédiában erősebb fényt vet alakjára. Egyik Cæsar kaczérkodása a koronával. A czirkusban háromszor tolja vissza, mindig szelídebben, az Antonius által nyújtott koronát; a visszautasítás habozó módja nem maga fölött való szilárd erejének, hanem belső tusájának bizonysága, az akarat és kénytelenség, a vágy és okosság között. E csupán elbeszélt jelenethez kiegészítőleg csatlakozik utóbb Decius csele, ki a korona igéretével csalja őt a tanácsba s ezzel a tőrbe. Itt Cæsar gyarlóságát látjuk, lényének sebezhető oldalát, melyet fedetlenűl hagyott; itt látnak szíve mélyére Cassiusék. E momentum későbbi tételeinket fogja magyarázni. De van S drámájának két olyan jelenete is, mely egyenesen Cæsarnak önmagán és másokon zsarnokoskodó erejét s gőggé fajúlt önérzetét juttatja kifejezésre. Igaz, hogy inkább csak szavakkal; de igaz az is, hogy az abszolut felsőség érzetét, melylyel Cæsar lelke tele van, sohasem jellemezte S erőteljesebben és megrázóbban, mint e pompázó és mégis szenvedélyes, nagyzó és mégis szigorú stíllel, e fenséges szavakkal, melyek majdnem a tettek erejével hatnak ránk. Az egyik jelenet, midőn Calpurnia és a jósok intik a veszélyre, mely márczius idusán a tanácsban fenyegeti s ő ez intések és kérelmek daczára is menni készűl. A gonosz jelek úgy a világot, mint őt illetik; azaz Cæsar annyi, mint a világ. Egy szolga
hírül hozza, hogy a jósok nem találtak szívet az áldozati baromban. Kész rá felelete:
Ez, istenektől gúny a gyávaságra: Szivetlen marha volna Caesar úgy, Ha félelemből honn maradna most De nem marad Jól tudja a veszély, Hogy nála Caesar még veszélyesebb: Mi két oroszlán, egy napon születtünk, De a korosb és rettentőbbik én
Mindazon, a mi embert fenyegethet, a természet és élet veszélyein, fölülállónak érzi magát: igazi földi istennek. A mi csak ijeszti, ha arczát fogja látni: semmivé tűnik. Utóbb azonban ingadozni kezd, hajt felesége szeszélyére s egy perczig maradni akar. De még engedékenységét is erőnek tudja éreztetni kifakadása. Nem mondhatja, hogy nem mehet, még kevésbbé, hogy nem mer; mit vigyen hát hírül Decius? Ne hazudja talán betegnek? Akarata az ok; mondja, hogy nem akar: ezt elég tudni a tanácsnak. Ime, a mi Calpurniával szemben engedékenység, a tanácscsal még azt is hajthatatlan, abszolut akaratként kivánja éreztetni. Azonban mégis megy s a senatusban játszódik le a másik jellemző jelenet. Még a kérés is sérti, hogy visszabocsássa Publiust, kit száműzött. Dölyfe, melylyel a hajlongó Metellus Cimbert fölrugással fenyegeti, mint az ebet, kíméletlenné és durvává lesz. Engesztelő vonása, hogy az alacsonyság, képmutatás, rossz kopóhizelgés képzete lázítja föl, s ez csak az igazi fenségre hathat lázítólag. Majdnem azt mondhatnók: minél erősebb a kifakadás, annál erősebb a fenség érzete. Valamennyien kérik; de Cæsar így felel:
Volnék, miként ti, hajlanám; ha kérni Tudnék, hajthatna kérelem. De én
Szilárd vagyok mint éjszak csillaga, Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre Hasonló nincs az égnek boltozatján. Számatlan szikra festi az eget, És mindenik tűz, fénylő mindenik; De egy vagyon csak, mely helyén marad:
Úgy a világ is fel van bútorozva
Emberrel, s embervér, hús mindenik
S érző; de minde szám között csupán
Egyet tudok, ki víhatatlanúl
És rendületlen megmarad fokán
Hogy ez én vagyok, hagyjátok megmutatnom
E szavak nemcsak mértéktelen elbizakodást, hanem mérhetetlen nagyságot tolmácsolnak. Egyszerre érezzük bennök, mily erővel küzdötte fel magát, mily semminek tekint mindent magán kívül, mikép tombol önzése s mikép készíti elő, okot és alkalmat adván rá, vesztét.
Ez az önző akarat jellemzi Edvárd királyt, A balladájában. Belovagolja a walesi tartományt, megtudni, hogy boldog-e népe. De ez nem önzetlenség, hanem ironiája annak. Mert ő olyan boldognak akarja látni a népet, mint az igába hajtott barom. Így lenne biztosítva uralma, önzése. Többet akar mint Cæsar; azt, a mit a kényszer hatalma ki akar csikarni a lelánczolt titántól. Lenyügözni, rabigába hajtani a szellemet. Walesi bárdot keres, ki tetteit zengje s nevét dicscsel ejtse. Mikor aztán hiába keres ilyet s valamennyi ajakáról csak átkokat hall, ötszázat küld máglyára. Azt hiszi, dühe megsemmisítette a lelket is, mely bennök lakott s neki ellenszegűlni mert. De csalódása nem soká tart; nemezise nyomban fölkeresi, alig vágtat keresztül a tűzfényben égő tartományon. A szellem, melyet meg akart ölni, bebizonyítja halhatatlanságát, s mintegy elszakadva a testtől, mely fölött a király zsarnokoskodhatott, kisértetként üldözi s ötszáz ajakkal zúgja rá átkát. A babyloni vizeknél zengő zsoltáríró ajakán is ilyen alkalom zendítette meg a legfenségesebb himnuszok egyikét: a kik őket elvitték és megrontották vala, a raboktól vigasságos éneket követelnek a Sion énekei közűl; de ők fűzfára akasztották hegedűiket s csak átkuk van tömlöcztartóik számára. Ilyen természetű zsarnoki törekvést éreztet A és T Heródese s az utóbbinak perzsa királya az Üres koporsóban.
A világköltészetnek az az alkotása azonban, mely e helyütt legtanúlságosabbnak látszik, III. Rikhárd. A legszélső, legöntudatosabb önző akarat, a gonosz fensége benne testesűl
meg. Nem ismerünk hőst, ki oly tiszta tudatában volna egyességének, különbözőségének s elváltságának az egész világtól, akarata önző voltának s annak, hogy a rend, melynek megalapítására törekszik, visszás. Központja ő maga, mozgató lelke a gonosz. Sehol sem fejezi ki magát világosabban és és élesebben, mint VI. Henriknek néhány jelenetében s különösen a befejezőben, midőn a királyt meggyilkolja. Idomtalanságát hajtogatva, folytatja:
Ha testem az ég hát így formálta: lelkem
Egyenlő félszeggé pokol tegye
Testvérem nincs, nincs egy testvérvonásom, S szeretet, ez égi szó az ősz fejeknek, Csak a hasonlók lelkében tanyázzon, Bennem ne! Én csak én vagyok magam. Clarence vigyázz, elzárod a fényt előlem: Sötét napot hozok reád ezért; Jóslatokat sugdosva szerteszórok, Hogy Eduárd remegjen élteért, S hogy meggyógyúljon, halálod leszek. Henrik király s hercegje halva már: Rajtad a sor! aztán a többiek. Mi sem vagyok, mig minden nem leszek.
A természet magcsúfolja s ő ebben mintegy hivatását ismeri föl, útmutatást rá. A külső ferdeségnek feleljen meg a belső félszegség, a természetinek az erkölcsi. Lábbal jött a világra, szinte sietve vesztére törni azoknak, kik jogát bitorolják. De nemcsak megcsúfolta, meg is ajándékozta fényesen. Idomtalanságában is nagyobb mindenkinél. Hősi kardját már ifjú korában villogtatja a st.albansi és wakefieldi csatatéren s életeért a bosworthi mezőn a kétségbeesés megrendítő erejével harczol. Mily hatalmas egy ember! Nemcsak gonoszsága tölt el iszonynyal, de rendkívüli nagysága szinte részvétünket is felkorbácsolja. Félünk tőle és féltjük egyszerre. Lelkében gyűlölet és boszú a York ház ellenségei iránt, bősz lázadás az igazságtalan természet ellen, az észnek rendkívüli élessége és felsősége, a szellemnek félelmes erélye akarata végrehajtásában, kikerűlhetetlen éleslátás és fáradhatatlan tetterő. Nincs előtte semmi szent; kiszakítja magát a családi kötelékből és
föléje helyezi az erkölcsi törvénynek: Rikhárd az első és utolsó, a jog és a kényszer, az egyetlen hatalom. Már a towtoni csata után, mely Eduárd diadalával végződött Henrik király fölött, tisztában van czéljával:
Ha trón Rikhárd számára nincs, Mi más gyönyört ád néki a világ?
A kik útjában állanak a trónig és azután, meghódítja, leigázza, legyilkoltatja. Tud mosolyogni s ölni mosolyogva, csikart könyűkkel nedvesíteni arczát. Épen nem szépíti gonoszságát, szinte elvek szerint cselekszik, s mint egy franczia eszthetikus megjegyzi: megteremti a bűn morálját. Büszke és gonosz, dühös és ravasz, s minde tulajdonait szellemi ereje teszi félelmesekké. Színt adhatna még a kaméleonnak. Nem válogat az eszközökben, sőt szatirikus is: utánozza a nemes érzések és alázat hangját, a szív fölindulásainak hevét; mindezt olykor nem is azért, hogy czélt érjen s az embereket megcsalja, mint inkább csak a maga személyes mulatságára s az ég boszújára, melyet kinevet. Henrik király Rosciusnak nevezi őt, komédiásnak, ki új meg új halált hoz színre. Pokoli játékot űz áldozataival, ép úgy azokkal, a kiket meg akar nyerni, mint azokkal, a kiknek vesztét határozta: Annával is, Buckinghammel is. Bitóra küldi nemcsak ellenségeit, hanem hiveit is, ha pillanatnyi szeszélyének úgy tetszik. Még a szeszély is, az akaratnak e játéka, törvényévé lesz az ő mindenségének.
Rikhárd példája mutatja, mily körűlmények között találjuk meg a gonoszban, az önző akarat legszélső fokán, azt a fenségbeli kiválóságot, mely a tragikumnak elmaradhatatlan eleme. Akkor, ha ellenei eltörpűlnek vele szemben s ő maga végetlen erőnek tűnik föl, melyben a szenvedély korlátlan hatalmával az elme rendkívüli élessége szövetkezik, az általa képviselt visszás elv megalapítására és megvédelmezésére. A hol akár a szenvedély hatalma, akár az elme élessége hiányzik a gonoszból, kívül marad a fenségen. Kívül a cselszövő, de erejével nem imponáló Biberach ép úgy, mint S erőszakos Grittije, kinek cselvetései durvák és képtelenek: hiányzik szenvedélyéből, hogy úgy mondjuk, az
észszerűség. A gonosznak fenséges jelenségét, saját világához való viszonyában is, érezteti a nyomorék Rikhárd és nyomorúlt környezete. Észbeli ereje nemcsak daczát fokozza és kitámadását segíti az egyetemessel szemben, hanem az igazság furfangos kiforgatásával megkeresi az alapot is, melyben megnyugodjék. Rikhárd a puha kéjelgés napjaiban a férfias tetterő zaklató hevével menti gazságát: mivel e tánczos, kéjekbe merűlt, szépelgő világ nem ad helyet neki, teremt ő magának új, másik világot, a melyben helye legyen. Ha a természet rendje az ő alkotásában fölfordúlt, nem arra utasította-e, hogy a mindenség rendjét, a belsőt és külsőt, fordítsa föl? Ez az igazolásra törekvés jellemző vonása a gonosznak, mely, hogy erejét teljes mértékben kifejthesse, önkénytelenűl is szükségét érzi a magával való megegyezésnek, bármilyen halk belső vádak elhallgattatásának, a megnyugvás bizonyos nemének. Ebben valami elnyomhatatlan, titkos hódolat rejlik az egyetemes iránt. Azt mondja: igazságtalanság történt vele, s kap ezen az igazságtalanságon, hogy általa igazolja magát. Emlegeti társtalanságát, egyedűliségét. Mikor, Eduárd és Lady Grey jelenete után, először részletezi vad iróniával rútságát, eszébe jut a szerelem, nem mint édes gyöngédség, hanem mint piperés puhaság. Kineveti magát érte:
Vajjon lehetne-é szeretni engem: Oh szörnyű balhit csak gondolni is!
A fenség általában föltételez bizonyos magányt, mert hisz a hős föléje emelkedik egész környezetének, melyből igazán senki sem követheti. E magány emeli a fenséget, mert kitartásához végetlen erő szükséges. Gondoljunk S Philoktetesére, ki egyedűl, gyámoltalanúl és betegen kínlódik Lemnos kopár partjain. Minél önzőbbé lesz az akarat, annál teljesebb az egyedüliség, mely végűl egész kisérteties kizártsággá komorúl. Macbethet abban a mértékben hagyják el hivei, a mint törekvése inkább és inkább önzővé válik. Az emberiség boldogságát kereső Ádámot végig kiséri útján Évája; de az önző Fausthoz csak csalódás köt ideig-óráig egyegy lelket, s egészben igazi emberi társsaság nélkül futja meg pályáját. V csak a gonosz magányosságát emeli ki, mely a dolog természetében rejlik. A szélsőségig vitt önző akarat, mely
alapját képezi, természeténél fogva kizárja a társulást. A gonosznak nemcsak a jók, hanem a gonoszok is ellenségei: az önzés nemcsak az önzetlenséggel, hanem még inkább más önzésekkel ütközik össze. Ha tán bizonyos czélra szövetkeznek is, egyesűlésöknek, erkölcsi tartalék híján, semmi összetartása, semmi állandósága nincs: magától, szükségszerűleg szétbomlik az. A zsarnok, mint a kifacsart czitromot, eldobja gazsága eszközét; a rablók összevesznek a préda osztályán.
Ádám és Faust.
M Ádámja és G Faustja mindegyik a korlátlanságra törekvő akarat példája, még pedig amaz az elbízott, ez pedig az önző formáé.
A korlátlanságra törekvő akarat képezi családi hasonlatosságukat; ez a közös jellemvonás, mely rokonoknak mutatja őket. Tragédiájok támadáson kezdődik ama korlátok ellen, melyek eléjök, s velök minden ember elé, szabva vannak. Útainkat egy láthatatlan kéz vezeti, melyet ép oly kevéssé foghatunk meg, mint a hogyan nem lehetünk el nélküle. Faust inkább megfogni, Ádám inkább nélkülözni akarja. Amaz tudásának és akaratának határtalansága mellett is kicsinynek érzi magát; nyomasztónak helyzetét s szűknek a határt, a meddig szemei hatni képesek; kielégíthetetlennek sovárgását, s tehetetleneknek az eszközöket, melyek tudása és vágya kielégítésére birtokában vannak: meg nem engedett és oktalan módon tör ki e szűk körből, hogy a mindenhatóság részese legyen. Magát elégtelennek érzi magának: ezen alapszik kitámadása, s e keserv lódíttatja meg vele tragikumának kerekét, melyet aztán a pokol hajt az ég felé. A tehetetlenség kínja gyötri s e kíntól szeretne szabadúlni. Világosan nem is kér egyebet Mefisztótól, mint hogy e gyötrelemtől mentse meg, bármilyen áron:
Mi túl van, nem tekintem sokba, Csak e világot döntsd előbb romokba, A másik kelhet azután.
