Müpa Műsorfüzet - Piotr Anderszewski és a Skót Kamarazenekar (2018. május 22.)

Piotr Anderszewski és a Skót Kamarazenekar

2018. május 22.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

mupa.hu

Müpa-élmény gombnyomásra

Kövessen minket közösségi csatornáinkon is:

mupa.hu

3 22 May 2018 Béla Bartók National Concert Hall

2018. május 22.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Piotr Anderszewski Piotr Anderszewski and the Scottish és a Skót Chamber Orchestra Kamarazenekar Concertmaster: Stephanie Gonley Mozart: Piano Concerto in G major, K. 453 1. Allegro 2. Andante 3. Allegretto Poulenc: Sinfonietta 1. Allegro con fuoco 2. Molto vivace 3. Andante cantabile 4. Très vite et très gai Mozart: Piano Concerto in C minor, K. 491 1. Allegro 2. Larghetto 3. Allegretto

Koncertmester: Stephanie Gonley Mozart: G-dúr zongoraverseny, K. 453 I. Allegro II. Andante III. Allegretto Poulenc: Sinfonietta I. Allegro con fuoco II. Molto vivace III. Andante cantabile IV. Très vite et très gai Mozart: c-moll zongoraverseny, K. 491 I. Allegro II. Larghetto III. Allegretto

The English summary is on page 11

The Scottish Chamber Orchestra receives core funding from the Scottish Government.

The SCO’s International Touring is kindly supported

by Gavin and Kate Gemmell and The Binks Trust.

The program is organised on behalf of the Public Foundation for Research on Central and Eastern European History and Society within the framework of the Hungarian Presidency of the Visegrad Group 2017/18.

A Skót Kamarazenekar főtámogatója Skócia kormánya.

A Skót Kamarazenekar nemzetközi turnéjának támogatója Gavin és Kate Gemmell és a The Blink Trust.

A program a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány megbízásából, a 2017/18-as magyar V4-elnökség keretében valósul meg.

4

Egy nonkonform muzsikus

Piotr Anderszewski Fotó © Saint Venant

Amikor néhány éve egy világhírű angol nyelvű lap újságírója párizsi lakásán interjút készített Piotr Anderszewskivel, a szöveg bevezetőjében egyetlen szóval igyekezvén jellemezni az 1969-ben születetett lengyel zongoraművészt, „visszahúzódónak” nevezte őt. Vitatkoznunk kell ezzel a minősítéssel. Valóban visszahúzódó volna az az előadó, aki nemcsak szólóesteket adva járja a világot, de rendszeresen hódol a kamarazene kommunikatív műfajának is (többek közt olyan partnerek társaságában, mint Viktoria Mullova, Gidon Kremer, Frank Peter Zimmermann vagy a Belcea Quartet), zongoraversenyek előadójaként gyakran maga vezényli az őt kísérő kamarazenekart, hanglemezeinek kísérőfüzetében olykor írásban is megfogalmazza gondolatait a megszólaltatott művekről, sőt legutóbbi CD-inek egyikéhez maga készítette, költői filmet mellékelt szülővárosáról, a számára végtelenül kedves Varsóról, a szöveg nélküli képsorokban nem az idegenforgalmi vonzerőre összpontosítva, hanem a történelem okozta ütéseketkopásokat hordozó, „sebzett város” arcát mutatva fel? Visszahúzódó volna az a Piotr Anderszewski, aki már többször is beleegyezett abba, hogy korunk leghíresebb komolyzenei filmese, a francia Bruno Monsaingeon (aki korábban nem kisebb muzsikusokról készített portrét, mint Yehudi Menuhin, David Ojsztrah, Glenn Gould, Szvjatoszlav Richter és Grigorij Szokolov) stábjával elkísérje turnéira, és felvételeket készítsen a Nyugtalan utazó (ez az egyik film nagyon is jellemző címe) próbáiról, koncertjeiről?

Anderszewski aligha visszahúzódó, inkább töprengésre hajlamos, rendhagyó alkatú, intellektuális, konvencióktól idegenkedő művész.

Mit igen és mit nem?

Egyfajta „szelíd lázadás” magatartása viszont kétségkívül jellemző rá. Világsikerű pályája, nemzetközi híre is egy ilyen mindent félresöprő, következményekkel mit sem törődő gesztussal kezdődött. A róla szóló életrajzokból, cikkekből többnyire nem maradhat ki, és bármilyen sokszor idézték már fel, itt is meg kell említenünk: huszonegy évesen, a jelentős presztízsű Leedsi Nemzetközi Zongoraverseny elődöntőjében, mi-

közben a zsűrinek játszott, egyszer csak félbehagyta a muzsikálást, felállt a hangszer mellől, és kisétált a teremből. Más, ha effélét tesz, feláldozva a vágyott sikert, legtöbbször azért folyamodik a szokatlan gesztushoz, mert tiltakozik valami ellen: kifogásolja a körülményeket – a fűtés hőfokát, a világítást, netán a hangszer minőségét, vagy azt, hogy a fotósok zavarják a játékban. Anderszewski a saját muzsikálásával volt elégedetlen, s így inkább lemondott a továbbjutásról.

Ez a kíméletlen, önmarcangoló maximalizmus máig jellemzi a művészt, aki egyébként már tizennégy évesen felvételt nyert a Varsói Zeneakadémiára, de a hangszer mellett végzett odaadó munkát, az elmélyült és önfeláldozó gyakorlást csak jóval később kezdte igazán komolyan venni. Igényessége olykor arra készteti, hogy egy koncerten a műsor valamely többtételes darabját ráadásként teljes terjedelmében megismételje – mert az első elhangzás minőségével nem volt elégedett. Világhírű zongorista létére nem akar a „virtuóz repertoár” előadói közé tartozni – Liszt zenéjét például kertelés nélkül „szörnyűnek” nevezi, és lengyel születése ellenére sem vált eltökélt Chopin-specialistává. Rendkívül koncentrált Bach- és Mozart-produkciói sokkal jellemzőbbek rá.

Számunkra fontos, hogy anyai ágon magyar származású – szívesen emlékezik vissza gyermekkorának nyaraira, amelyeket nagyanyja budapesti lakásán töltött. Varsó, Budapest és Párizs mellé idekívánkozik az Amerikai Egyesült Államok említése is: Anderszewski tizennyolc évesen ösztöndíjjal egy évet töltött Los Angelesben, a Thornton School of Music (University of Southern California) hallgatójaként.

A későbbi években olyan művészek mesterkurzusait látogatta, mint Murray Perahia, Fu Csong vagy Leon Fleisher. Perahia nevének említése az inspirációforrások között a mai hangverseny összefüggésében azért is fontos, mivel Anderszewski hajdani mestere minden idők egyik legnagyobb Mozart-előadója, a zongoraversenyekről készített felvételei etalonértékűek.

Zongoraverseny mint önarckép Vajon melyik a legfontosabb műfaj Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) életművében? Opera, szimfónia, zongoraszonáta, egyházi zene? Ki merne egyet kiemelni és a többi fölé helyezni ezek közül? Egy biztos: a zongoraverseny feltétlenül a kihagyhatatlan legfontosabbak közé tartozik. Lényeges hangsúlyozni, hogy nem általában a versenyművekről van szó a zeneszerző termésében, hanem nyomatékosan a zongoraversenyekről. Egyrészt ez a műfaj a maga huszonhét alkotásával a gyermekkortól a legutolsó évekig végigkíséri a mozarti életutat, a zeneszerző alkotói fejlődésének

PIOTR ANDERSZEWSKI ÉS A SKÓT KAMARAZENEKAR

5

6

minden állomásáról tudósítva. (Mert bármilyen furcsa, Mozart is fejlődött: a kései zongoraversenyek sokkal érettebbek és jelentősebbek, mint a koraiak.) Másrészt a zongoraverseny Mozartnál rendkívül személyes műfaj: e művek szólóit Wolfgang Amadé (aki sohasem nevezte magát Amadeusnak) többnyire saját magának írta, s a bécsi évek zongoraversenyei egyfajta „promóciós” feladatot is betöltöttek, hiszen ezeket szólaltatta meg Mozart a városban adott nyilvános hangversenyein, úgynevezett „akadémiáin”.

A versenymű, amely a barokk kor óta az európai zene egyik legnépszerűbb, „szórakoztató” műfaja volt, a könnyedség, a mutatósan virtuóz szólók komponálásának feladatát rótta a zeneszerzőre – nem volt illendő ebben a műfajban elvontnak lenni.

Mozart kivételes alkotói bravúrja, hogy nem lázad a könnyed játékosság, a derű, a reprezentatív hangszeres fogalmazásmód kötelmei ellen, hanem mindezekhez alkalmazkodva, ezekkel együtt vagy ezek ellenére hoz létre zongoraversenyeiben – s kiváltképp az 1781-et követő bécsi életszakasz ilyen műfajú műveiben – kivételes mélységet, gondolatgazdagságot, komplexitást. Ez a sok belső érték nem „követelő jellegű”, nem ad „feladatot” a hallgatónak: az, ha akarja, észreveheti, milyen mélységet, bölcsességet, kifinomultságot feltáró alkotásokkal van dolga, de ha akarja, azt is megteheti, hogy felszínesen, egyfajta szellemi nemtörődömséggel sodortatja magát a dallamok hullámaival.

Ez a Mozart-zongoraversenyek „shakespeare-i” vonása: mindenki a saját pillanatnyi szellemi készültségének megfelelő szinten tud kommunikálni e daraboknak azzal a rétegével, amely hozzá szól. Ráadásul az említett kései, bécsi zongoraversenyek egyre több zenés színházi elemet tartalmaznak, „operásak”, fúvós szólamaik választékosan kidolgozottak, lassú tételeik pedig nemegyszer olyan áhítatos imádsághangon szólalnak meg, hogy nincs az a szakrális, liturgikus kompozíció, az a Benedictus vagy Agnus Dei, amely tisztábban, átszellemültebben és emelkedettebben fordulna az Örökkévaló felé, mint ezek az Andanték vagy Adagiók. Mozart a zongoraversenyekben a legsajátabb hangján beszél, a legszemélyesebb mondanivalóját fogalmazza meg és a legteljesebb képet adja világszemléletéről.

Mozarti derű A Köchel-jegyzékben 453-as számot viselő G-dúr zongoraversenyt (17. művét e műfajban) Mozart életének legérettebb pályaszakaszában, a bécsi évek idején, huszonnyolc évesen, 1784 tavaszán írta – a befejezés dátuma, mint arról a zeneszerző saját feljegyzése tanúskodik, április 12-e volt. Ezt a darabot történetesen nem magának

komponálta, hanem egy kivételes tehetségű tanítványának, Barbara Ployernek ajánlotta. Az akkor tizenkilenc éves hölgy egy sarmingsteini fakereskedő és adószedő lánya volt, s akkortájt (édesanyja halála után) Bécsben lakott nagybátyjánál, a királyi udvarhoz bejáratos Gottfried Ignaz von Ployernél. Mozart nem egyedül ezt a versenyművet ajánlotta Ployer kisasszonynak (aki a korabeli beszámolók szerint csodálatosan játszotta a kompozíciót), nem sokkal korábban, 1784 februárjában a K. 449-es Esz-dúr zongoraversenyt is neki dedikálta. (Ennek bemutatóján azonban maga a zeneszerző játszotta a zongoraszólamot.) A G-dúr zongoraverseny első elhangzásáról nem tudunk biztosat, de valószínűsíthető, hogy ekkor Barbara Ployer lépett fel. Mozart június 9-én ezt írta apjának: „Holnap Ployer ügynök úrnál, Döblingben, falun, akadémia lesz, amelyen Babette kisasszony előadja az új G-dúr versenyművet, én a kvintettet és utána ketten a két zongorára írt nagy szonátát. Paisiellóért elmegyek kocsival, hogy meghallgassa a művemet és a tanítványomat.”

A G-dúr zongoraverseny érzékletesen példázza, milyen az, amikor Mozart fölényes tökéllyel egyezteti össze a népszerű hangot a legigényesebb tartalommal és mélységgel. A kompozíció nyitótételét felhőtlen, napfényes derű jellemzi, játékossággal és könnyedséggel: csevegő hang, ám ez a csevegés egyszersmind költői és emelkedett is, és egy-egy elkomolyodó gesztus olykor hirtelen széles távlatokat nyit, mélységeket sejtet ebben a zenében. Ezek a mélységek azután félreérthetetlenül feltárulnak a lassú tétel átszellemült, bensőséges vallomásában, ebben a meghitt és befelé forduló Andantéban, amelynek jelentős a súlya, s amelyben, olykor moll területekre kalandozva, sötétebb harmóniai színeket is kikever a zeneszerző.

Mindezt abszolút gondtalan, fütyülni valóan egyszerű témájú, vidám variációs finálé követi, amelynek dallamát – vagy valami ahhoz hasonlót – az állatokat igen kedvelő Mozart akkortájt vásárolt, kedves seregélye énekelte a zeneszerzőnek. Persze az is lehet, hogy a madárka csak azt utánozta, amit Mozart előzőleg eldúdolt számára – a seregélyek kitűnő utánzók. Mindenesetre a madarat ebben a fináléban Mozart szerzőtársának tekinthetjük, s ez a G-dúr zongoraversenyt különlegesen kedvessé teheti számunkra.

Kirándulás egy vágyott világba A két világháború közötti korszak nyugati zenéjének fontos stílusirányzata volt a neoklasszicizmus. Ez a zeneszerzői törekvés visszaidézte a régi korok formáit, hangvételét, kifejezésmódját, sőt harmóniarendjét és műfajait is, de mindezt természetesen elváltoztatva, átrajzolva tette, más színekkel, ízekkel, fűszeres

PIOTR ANDERSZEWSKI ÉS A SKÓT KAMARAZENEKAR

7

8

disszonanciákkal és hangsúlyokkal, no meg nem kevés iróniával-távolságtartással, úgyhogy a neoklasszikus művek minden megidéző hajlamuk ellenére nagyon is a saját korukról szóltak – többek közt e kor és a múlt ambivalens viszonyáról.

A neoklasszikus meghatározás egyébként valójában pontatlan, hiszen e művek egy része nem a klasszika, hanem a barokk stílus inspirációjából táplálkozik – mégis ez a terminus technicus terjedt el általánosan. A neoklasszikus komponálásmód egyik első és mindenképpen legjelentősebb képviselője Igor Stravinsky volt, de rajta kívül is jó néhányan akadtak – s igen különböző alkotók –, akik hosszabb-rövidebb időn át komponáltak neoklasszikus darabokat: ilyen volt Respighi, Prokofjev, Hindemith, sőt még Richard Strauss is neoklasszikus törekvéseknek hódol Az úrhatnám polgárban.

Bartókot is megérintette a neoklasszikus stílus neobarokk válfaja: a Stravinsky-hatást eláruló II. zongoraverseny zakatoló ritmikája egyértelműen erre utal.

A francia zeneszerzőkre a párizsi körökkel élénk kapcsolatot ápoló Stravinsky neoklasszicizmusa hatott termékenyítően: a neoklasszikus gondolkodásmód megjelenik Milhaud, Honegger és Francis Poulenc (1899–1963) műveiben is. Leginkább talán Poulenc alkatához illett ez az irányzat, hiszen az ő zenéjét egyébként is sokszor jellemezte az áttetsző hangzás, az elegancia, a csevegő hang, a lekerekített formálás, a gondtalan hangvétel – egyfajta nemes értelemben vett komolyzenei szórakoztatás igénye.

Sinfoniettája 1947-ben keletkezett, négytételes kompozíció. A mű csupa könnyedség, pezsgés, táncos ritmus és szellemes fordulat, kontraszt és lendület. Bízvást állíthatjuk, Poulenc Sinfoniettája olyan, mintha a francia zeneszerző a 20. század közepén megírta volna a maga „Mozart-szimfóniáját”. Már csak azért is, mivel a művet a kidolgozás, a színvilág, a hangszerelés terén is mindvégig megalkuvásmentes igényesség jellemzi. A darab ősbemutatója Londonban zajlott le 1948. október 24-én: a karmester Poulenc honfitársa, a kortárs repertoár iránt elkötelezett Roger Désormière volt.

Mozarti ború Említettük, hogy Mozart korában a versenymű virtuóz, szórakoztató műfaj volt, amelyben nem illett elvontnak és bonyolultnak lenni. Tegyük hozzá: e keretek között a komoly, súlyos, netán tragikus tartalom sem volt elfogadott, mert a versenyművektől a közönség nem ezt várta. Mozart huszonhét zongoraversenye – sőt összes versenyműve, beleértve a hegedű- és kürtversenyeket, a fuvolaversenyeket, az oboa-, klarinét- és fagottversenyt – mindössze két olyan alkotást tartalmaz,

amelyet a zeneszerző moll hangnemben komponált.

Az egyik a d-moll (K. 466), a másik a ma este megszólaló c-moll zongoraverseny (K. 491). Az utóbbi a 24. a mozarti zongoraversenyek sorában: a zeneszerző 1785/86 telén komponálta, és maga adta elő a bécsi Burgtheaterben, 1786 áprilisának elején.

A súlyos gesztussal induló, erős sodrú, sötét tónusú Allegro nyitótétel már az első ütemekben világossá teszi, hogy ez a zene nemcsak moll hangnemű, de tragikus atmoszférájú is, ráadásul drámai elemeket tartalmaz, színpadot idéző vonásokkal, ami nem csoda, hiszen közel járunk a Figaro házassága komponálásához – csak éppen itt a főként dúr hangnemekben írt operával ellentétben moll tónus uralkodik. A zene tartása Wolfgang Amadeus Mozart figyelmet keltő, s a nyitótéma retorikus szűkített szeptimugrásai (fisz–esz; e–desz) a tétel dallamvilágának még bizonyos barokkos archaizmus auráját is kölcsönzik. A Larghetto szinte transzcendens nyugalmú Esz-dúr zene, a béke és egyszerűség vidéke, de ismét jellegzetesen operai hangvétellel, igaz, ez az operaiság ezúttal egy elmélkedő, csendes cavatináé. A fináléban (Allegretto) Mozartnak sajátos módon sikerül összeegyeztetnie két jellegzetességet: a moll dallam sötét hangulatát és az ennek ellenére bizonyos derűt-energiát sugárzó indulókarakter lendületét és bizakodását. (Később Beethoven is hasonló eszközzel él a maga c-moll zongoraversenyének fináléjában.)

A c-moll zongoraverseny zenei gondolkodásának egységét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a variációs tétel témája ugyanúgy magában hordozza a kromatikus fogalmazásmód némiképp barokkos jegyeit, mint a nyitótétel alapdallama. A végkifejletben a zene kivilágosodik: a zongoraverseny az úgynevezett maggiore-hangnemben, C-dúrban fejeződik be. Az imént nem véletlenül említettük párhuzamként Beethoven nevét: az utókor által különös becsben tartott c-moll zongoraverseny egyik nagy csodálója Beethoven volt – a másik Brahms. A mai hangversenyen a G-dúr zongoraverseny és a c-moll koncert egymás mellé helyezése lehetővé teszi, hogy a mozarti kifejezésmód és hangulatvilág két pólusát, a felhőtlenül derűset és a tragikusat egymás közelségében pillanthassuk meg. Írta: Csengery Kristóf

PIOTR ANDERSZEWSKI ÉS A SKÓT KAMARAZENEKAR

9

10

A Skót Kamarazenekar 1974-ben alakult meg Edinburghban. Első karmestere, Roderick Brydon közel egy évtizeden át vezette az együttest; a későbbiek közül a magyar közönség számára Jukka-Pekka Saraste, Ivor Bolton és a kamarazenekart jelenleg is irányító Robin Ticciati neve és munkássága ismerős. Vendégként is olyan jelentős művészek léptek és lépnek fel a zenekar élén, mint Charles Mackerras, Olari Elts és Emmanuel Krivine. A Skót Kamarazenekar a nemzetközi mezőny egyik legjobbja, amely hazáján, Skócián és Nagy-Britannia egyéb tájain kívül világszerte rendszeresen koncertezik, s a törzsrepertoár műsoron tartása mellett a kortárs zene ügyét is elkötelezetten szolgálja: fennállása során eddig több mint száz kortárs művet rendelt meg és mutatott be.

Fotó © Marco Borggreve

Summary The soloist for this concert, Piotr Anderszewski is regarded as one of the outstanding musicians of his generation. In recent seasons he has given recitals at London's Royal Festival Hall, the Wiener Konzerthaus, Carnegie Hall New York and the Mariinsky Concert Hall in St Petersburg. His collaborations with orchestra have included appearances with the Berlin Philharmonic and Berlin Staatskapelle orchestras, Chicago and London Symphony orchestras, Philadelphia Orchestra and Royal Concertgebouw Orchestra. Recognised for the intensity and originality of his interpretations, Piotr Anderszewski has been singled out for several high-profile awards throughout his career, including the prestigious Gilmore award, given every four years to a pianist of exceptional talent. An active recording artist, Piotr has also received a number of awards and accolades for his many releases throughout his career.

The pianist will be accompanied by the Scottish Chamber Orchestra, which was founded in 1974 in Edinburgh. It is one of the most significant ensembles on the international scene and also enjoys interpreting contemporary works in addition to its core repertoire, also promoting the development of modern music by commissioning its own works. It has premièred more than 100 contemporary works to date. In the course of its history, it has been conducted by such luminaries as Jukka-Pekka Saraste and Ivor Bolton, and the orchestra’s current musical director is Robin Ticciati.

The concert programme features two works by Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) bookending a 20th century piece. Both Mozart’s Piano Concerto in G major (K. 453; 1784) and his Piano Concerto in C minor (K. 491; 1785/86) emerged from the great composer’s years spent in Vienna, recognised as his most mature creative phase.

The performance of the two works together is striking as the piece in G major represents Mozart’s effortlessly clear sound, while the composition in C minor demonstrates his tragic, dramatic side, allowing the audience to visit both poles of the composer’s emotional world in a single evening. The piano solos of both creations are extraordinarily sophisticated, and their orchestral arrangements are characterised by the refined diversity of the most mature of concertos.

Between the two Mozart works, we will hear a neo-classical work by French composer Francis Poulenc (1899–1963) in the form of the sparklingly spirited, four-movement Sinfonietta, written in 1947 by member of the group Les Six. The breezy work with its colourful orchestration was first performed in London in October 1948, with Roger Désormière on the conductor’s podium.

SUMMARY

11

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Trisztán és Izolda

Rendező: Cesare Lievi Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám

2018. június 7., 13., 16.

Anja Kampe Fotó © Sasha Vasiljev

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

A bolygó hollandi

Művészeti vezető: Fischer Ádám Rendező: Kovalik Balázs Vezényel: Michael Bode

2018. június 8., 10.

Ric Furman

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Tannhäuser

Rendező: Matthias Oldag Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám

2018. június 14., 17.

Sophie Koch Fotó © Vincent Pontet

Baráth Emőke, Philippe Jaroussky és az Ensemble Artaserse

Részletek Händel Rodelinda, Ariodante, Giulio Cesare és Rinaldo cimű operáiból

2018. szeptember 13.

Philippe Jaroussky Fotó © Simon Fowler

EURÓPAI HIDAK 2018 – A BALTIKUM ÉS LENGYELORSZÁG

Szeryng 100: Baráti Kristóf és Jakub Jakowicz

Bach szonátái és partitái szólóhegedűre

2018. szeptember 22.

Baráti Kristóf Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

FELFEDEZÉSEK

Madaras Gergely és a Savaria Szimfonikus Zenekar

Közreműködik: Balog Alexandra – zongora, Győri Noémi – fuvola Vezényel: Madaras Gergely

2018. szeptember 30.

Győri Noémi Fotó © Emmer László

előzetes,

AJÁNLÓ

Vigye haza az élményt!

Megújult ajándéktárgyaink a Vince Könyvesboltban!

mupa.hu

Élmény!

Minden tekintetben.

BUDAPESTI

Wagner:

2018

WAGNER

NAPOK június 7-17.

Trisztán és Izolda 2018. június 7., 13., 16. / 16.00

Peter Seiffert, Anja Kampe, Matti Salminen / Liang Li, Boaz Daniel, Neal Cooper, Schöck Atala Közreműködik a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar Vezényel: Fischer Ádám

mupa.hu

Stratégiai médiapartnerünk:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

Emberi Erőforrások Minisztériuma

Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Várnai Péter A címlapon: Piotr Anderszewski Címlapfotó: Saint Venant A szerkesztés lezárult: 2018. május 15.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!