HOCHSTÄDTERÉK. Családi album – előhívott múlt / TRANKER KATA kiállítása by Magyar Zsidó Levéltár

CSALÁDI ALBUM − ELŐHÍVOTT MÚLT

H O C H S TÄ DT E R É K

M A G YA R ZSIDÓ MÚZEUM ÉS L E V É L TÁ R

2020.

CSALÁDI ALBUM − ELŐHÍVOTT MÚLT T R A N K E R K ATA K I Á L L Í TÁ S A

HOCHSTÄDTERÉK. CSALÁDI ALBUM – ELŐHÍVOTT MÚLT TRANKER KATA KIÁLLÍTÁSA THE HOCHSTÄDTERS. FAMILY ALBUM – RETRIEVED PAST EXHIBITION BY KATA TRANKER 2019. szeptember – 2020. szeptember Kurátor, szövegek, kutatás / curator, texts, research: FARKAS Zsófia Arculat, grafikai tervezés / graphic design: TAUSZ Gábor Ezra Installáció / installation: NAGY Árpád Angol szöveg / English translation: VINCE-SCHWEITZER Judit A kiadvány megjelenését támogatta: Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és a Nemzeti Kulturális Alap The publication was supported by the Federation of Hungarian Jewish Communities and the National Cultural Fund of Hungary Írta / text: FARKAS Zsófia Grafikai tervezés / graphic design: TAUSZ Gábor Ezra Fotó / photography: BÍRÓ Dávid Angol szöveg / English translation: VINCE-SCHWEITZER Judit, CSEH-SZILÁRD Eszter, Viltin Galéria

H O C H S TÄ DT E R É K CSALÁDI ALBUM − ELŐHÍVOTT MÚLT T R A N K E R K ATA K I Á L L Í TÁ S A

M A G YA R Z S I D Ó M Ú Z E U M É S L E V É L TÁ R

BEVEZETŐ A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár az elmúlt időszakban céljául tűzte ki, hogy kiállításaiban nagyobb teret adjon a kortárs zsidó kultúrának. A tárlatokon a gyűjtemény egy-egy művét mutatjuk be – a kortárs művészethez való lehetséges kapcsolódási pontjaikkal. Kiállításunk a családi fotónak a privát és a kollektív történelmi emlékezetben betöltött szerepét, illetve a képzőművészettel való lehetséges kapcsolódási pontjait igyekszik körüljárni, valamint – gyűjteményünk fotótárának egyes darabjait Tranker Kata kortárs képzőművész szemével láttatva – rávilágít a családi múlt

és a történelem objektív és szubjektív feldolgozásának bonyolult kapcsolatára. A kiállítás megvalósítását hosszú – nem mindigelőre látható lépések szerint alakuló – előkészítési folyamat előzte meg. Tranker Katával kiválasztottuk a gyűjtemény – nagyrészt jelöletlen, ismeretlen –családi fotóalbumaiból a Hochstädter család fényképeit. A család története átível a huszadik századon, ám a számos megmaradt fotó ellenére szinte semmit sem tudtunk a részletekről, a családtagok életéről. A munka itt kettévált, vagyis inkább megkettőződött, hiszen egy párhuzamos – kurátori és kutatói – tevékenységbe fogtunk. Míg mi levéltárakban, családkutatói adatbázisokban a család történetéről próbáltunk minél többet kideríteni a fotók hátulján lévő címek, elejtett információk, illetve a családtagok nevei alapján, addig Tranker előkészítette, majd megalkotta a fotók által

INTRODUCTION The Hungarian Jewish Museum and Archives set itself the goal of giving more space to contemporary Jewish culture. We present certain artifacts of our collection, each with their potential juxtaposition with contemporary art. The exhibition explores the role of family photography in private and collective historical memory, as well as its possible links with fine arts. The various pieces of our photo collection – through the eyes of contemporary artist Kata Tranker – demonstrate the intricate relationship between the objective and subjective processing of family history. The implementation of the exhibition was preceded by a long preparation process of numerous, often unforeseeable steps. With Kata Tranker’s assistance, From among the mostly unmarked and unknown albums of our collection of photos, we selected those of the Hochstädter family with Kata Tranker’s assistance. The history of the family spans the twentieth century, but despite the many preserved photos, we knew almost nothing about the details, the lives of family members. The work here was split in two, or was rather duplicated, as we set out to do two activities - curatorial and research – in parallel. We tried to find out from the archives and genealogical databases as much as possible about the history of the family, based on the remarks, other incidental information and names of

inspirált installáció részleteit, motívumait. Ez a két folyamat nem azonos ütemben zajlott, így néha csak késleltetve hatott egymásra. Végül maga a megvalósult kiállítás is két részre tagolódott: az egyik falon eredeti dokumentumok alapján bemutattuk a család történetét – olyan részletesen, amennyire a fennálló idő és a kutatási lehetőségek megengedték. Nem sikerült például felvennünk a kapcsolatot a leszármazottakkal, pedig bizonyára tőlük még több információt megtudhattunk volna Hochstädterékről. A kiállítótér másik felében a képzőművészeti installáció valósult meg. Tranker Kata szintén alaposan tanulmányozta a családfát, a családtagok kapcsolatrendszerét. Az ő installációja időrendben követi a család történetét, a kiragadott részletek azonban már szubjektív hangon jelenítik meg a család életét, állítanak emléket a fotók központi szereplőinek, Hochstädter Antalnak és Borának, a család század elején született ikerpárjának. A kiállítás voltaképp egy kísérletként is értelmezhető, amely szakít a gyűjtemény, az archívum, a kurátor és a kiállító művész hagyományos szerepeivel. Maga a tárlat is – a megváltozott szerepekhez hasonlóan – mozaikszerűen áll össze. Sem Tranker Kata installációja, sem a család történetét felgöngyölítő levéltári kutatás nem adhatja vissza a család teljes történetét: mind a képzőművészeti, mind a történeti rész e történet egy-egy lehetséges megközelítése csupán, egy-egy út a Hochstadter család emlékének megőrzéséhez. Farkas Zsófia, kurátor

family members indicated on the back of the photos. Subsequently, Tranker prepared and created the details and motifs of the installation inspired by the photos. These two processes did not take place at the same pace, sometimes having a delaying effect on one another. Finally, the exhibition itself was divided into two parts: on one wall we presented the history of the family through original documents in as much detail as time and research possibilities allowed. For instance, we were unable to contact the descendants, though we probably would have been able to learn even more about the Hochstädters from them. In the other half of the exhibition space, fine art installations were implemented. Tranker also thoroughly studied the family tree and the relationship between members of the family. Her installation follows the history of the family in a chronological order. Yet, the extracted details portray the life of the family in a subjective tone, commemorating the twins born at the beginning of the century and the central characters of the photos, Antal and Bora Hochstädter. The exhibition can actually be interpreted as an experiment that broke with the traditional roles of a collection, an archive, a curator or an exhibiting artist. The exhibition itself, just like these changed roles, is composed like a mosaic. Neither Tranker’s installation, nor the archival research can reflect the history of the family in its entirety: both the artistic and the historical parts are nothing more than possible approaches to this story, ways to preserve the history of the Hochstädter family.

Zsofia Farkas, curator 3

ARCHEOLÓGIAI SZÉPSÉG K RUS OV S Z K Y D É N E S

MEGNYITÓSZÖVEG 4

Az a család, amelyiknek a fotóalbuma egy múzeumban van, elveszett. Ezt lehetne finomabban is mondani, de nem érdemes. Hochstädterékre nézve tehát nem sok jót sejtet az, hogy ma itt összegyűltünk. Persze lehetne rosszabb is ennél, de erre még visszatérünk. Előbb azt kellene valahogy tisztázni, hogy kik is Hochstädterék a mi szempontunkból, illetve mi kik volnánk az övékből. Ha épp nem is lehetetlennek, mindenesetre eléggé embert próbálónak tűnik ez a tisztázási munka. Tranker Kata kiállított tárgyai, installációi, kisplasztikái ugyanakkor nagyban segítenek nekünk. Ez egy kicsi kiállítás, mindenki el fog olvasni mindent, ami a falakra van írva, de azért pár szót mégis illene mondanom arról, hogy kik is azok a Hochstädterék. Nem mintha tudnám, nem mintha bárki tudhatná. Az a kevés információ, ami olykor megmarad az ember után, nem hiszem, hogy elég lehet arra, hogy valójában

ARCHAEOLOGIC BEAUTY OPENING SPEECH The family, whose photo album is in a museum, is lost. I could be more subtle, but it is unnecessary to be. Hence, it does not mean any good to the Hochstädters that we have gathered here today. Certainly, it could be worse, but we will come back to this later. First, we should somehow clear who the Hochstädters are from our point of view, and coequally who we are from theirs. In any case, this task of clarification seems rather demanding, if not downright impossible. Now, Kata Tranker’s exhibited objects, installations, sculptures help us exceedingly. It is a small exhibition, everybody will read everything that is written on the walls, but I would like to say a few words about who the Hochstädters are. Not that I know, not that anyone knows. I don’t think that the tiny amount of information, which

felidézzük az általuk jelzett személyt. Az embernek ennél valahogyan többnek kell lennie. Mit mond el két évszám egy egész életről? Mit árul el egy kimerevített kép az arcról, amit gazdája évtizedeken át viselt? Mégis abba kell kapaszkodnunk, amink van: egy-egy fotóba, névbe, évszámba. Van tehát egy család, pontosabban egy házaspár a század elején a Zemplén megyei Gálszécsen. Hochstädter Sámuel és a szépnevű Hochstädter Sámuelné Wirtschafter Regina. Gabonakereskedő és neje. Regináról van itt egy fotó, talán egy nyaraláson készült, egészen átható a tekintete. De mit láttak azok a szemek vajon? Nem is folytatom. Három gyermekük születik, Paula és az ikrek, Bora és Antal. Sámuel 1910-ben még hazafias beszédet mond március 15-én, de alig egy évtizeddel később, az immár elcsatolt területről Budapestre költöznek Hochstädterék. Élnek a Csaba utcában Budán, majd a Lázár utcában Pesten. Az apa kereskedik, a gyerekek tanulnak, az anya, gondolom, igazgatja a család dolgait. Paula később korrepetitor lesz, Bora női szabó, Antal tisztviselő. Hogy a vészkorszakban mi történik, úgy tudjuk, hogy nem tudjuk. Gettó, bujkálás, munkaszolgálat, erőltetett menet, rémuralom. Félelem, bánat és szeretet. Paula, akit a lichtenwörthi munkatáborba hurcolnak, 1945 májusában a bajai rehabilitációs intézményben meghal. A többiek túlélik. A háború után államosítás, társbérlet, miegymás. Sámuel 58-ban, Regina 65-ben, Antal 73-ban hal meg. Bora 99 éves koráig él, élete végén egy ideig a zsidó szeretetotthonban az

remains after someone would be enough to recall the person being signified by it. After all, a person needs to be more than this. What do two dates can tell about a whole life? What can a still image of a face tell about its owner, who wore it for decades? Yet we need to use what we have: one or two photos, names, dates. There is a family, more precisely a married couple at the beginning of the 20th Century at Gálszécs, Zemplén County: Grain merchant, Mr. Sámuel Hochstädter and his beautifully named wife, Regina Wirtschafter. Here is a photo of Regina, may be taken on vacation, with her quiet penetrating gaze. Wonder, what did those eyes see? I’d rather not carry on. They have three children, Paula, and the twins, Bora and Antal. In 1910, Sámuel delivered yet another patriotic speech on the 15th March, but a short decade later, they move to Budapest from the disconnected territory of Hungary. They live on Csaba Street in Buda, then on Lázár Street in Pest. The father is in business; the children are at school, the mother, I assume, oversees family matters. Paula later becomes a tutor, Bora, a dressmaker, Antal, a clerk. What happened during the Holocaust, supposedly we don’t know. Ghetto, hiding, labor, death march, terror. Fear, grief, and love. Paula, who was taken to the Lichtenwörth forced labor camp, died in May of 1945 at the rehabilitation institute

Amerikai úton. Családi fényképeit 1990-ben adja be a múzeumnak, és azán még eltölt tizenhat évet úgy, hogy nem beszél a családról. Persze lehet, hogy beszélt valakinek, de azok nem mi voltunk. Hozzánk, ha mondott is valamit, szavai nem juthattak el. Hogy volt-e Antalnak vagy Borának felesége, férje, gyereke? Nem tudjuk. Farkas Zsófia kurátor komoly nyomozást folytatott azért, hogy mi jobban megismerhessük a képeken szereplő alakok történetét. Nem rajta múlott, hogy nem tudunk többet. És ahogy most itt állunk, könnyen olyan érzésünk támadhat, mintha egyre kevesebbet tudnánk. Hiszen érezzük, ami most nem derül ki, talán sosem

fog. Kérdés persze, hogy kell-e nekünk tudni bármit is, van-e közünk hozzá, miránk tartozik-e ez a dolog? Akárhogy is, amikor ezen gondolkodunk, amikor ezeket a képeket nézzük, amikor Antal és Bora életét próbáljuk előhívni, közben tudjuk, érezzük, hogy valójában az eltűnésük szemtanúi vagyunk. Nem támaszthatjuk fel őket. Nem lehetünk mi a családjuk. Ez, fájdalom, nem a mi albumunk. Úgy látom, Tranker Kata sem valamiféle feltámasztásra vagy jóvátételre tesz itt kísérletet. Nem akarja a bensőséges fotókat arra használni, hogy bennfenteskedjen. Nem tesz úgy, mint aki közel került ehhez a családhoz, sőt, mintha minden tárgyába valamiféle eltávolító gesztust is beleépített volna. És milyen szépek ezek a távolságtartó tárgyak! Annyi úton el lehetett volna indulni egy ilyen képanyag feldolgozásával, és ebből a sok útból annyi lett

in Baja. The others had survived. After the war, there was nationalization, corenting, and other things. Sámuel died in 1958, Regina, in 1965, Antal, in 1973. Bora lived 99 years, spending some time towards the end of her life in a Jewish retirement home on Amerikai Road in Budapest. In 1990, she donated her family photos to the museum, and then she lives another 16 years without saying a single word about her family. Maybe she did, to someone, but they weren’t us. Even if she did say something, her words could not reach us. If either Antal or Bora had a spouse or child, we don’t know. Curator, Zsófia Farkas, did a severe investigation of finding out more about the history of the persons on the photographs. It wasn’t up to her that we cannot know more. And as we stand here, we can quickly feel like we gradually know less and less because we can sense, that those things that don’t come to light know, maybe never will. Of course, it is uncertain if we should know anything at all; if we have anything to do with it; if it is our business anyway. Anyhow, when we start to contemplate, when we look at these images, when we try to recall the life of Antal and Bora, we already know that we are witnessing their vanishing. We cannot resurrect them. We cannot be their family. It pains me to say, but it is not our album.

volna közhelyes, didaktikus, érzelgős vagy akár arrogáns. Abban, amit Tranker csinált, többek között az is üdítő, hogy úgy beszél, olyan tárgyi nyelve van, ami mindezektől a veszélyektől tökéletesen megóvja. Azt mondtam az előbb, hogy szépek ezek a tárgyak. Igen, de úgy, hogy közben nem azok. Nem is tárgyak ezek, hanem bizonyos értelemben leletek inkább. És annyiban szépek, amennyiben egy ásatáson előkerült csorba agyagcserép szép. Ez ilyen archeológiai szépség. A fotókat és a mögöttük felsejlő történeteket, az egész elveszett családot Tranker tehát nem kiegészíteni igyekezett érzésem szerint, hanem mintegy az üzenetüket végiggondolva kísérelt meg velük a maga anyagán keresztül párbeszédbe lépni. Hochstädterék képeit is anyagként fogta fel, mást nem tehetett, s a két anyag egymás mellé, egymásra, egymásba helyezésével igyekezett kialakítani egy közös teret, közös kontextust. Tranker ugyan kiemel olyan jellegzetes részleteket a képekről, mint a kezek, az ágak, a frizurák, vagy olyan motívumokat az élettörténetből, mint az ikertestvéri lét, de ezekből nem próbál mesterségesen történetet előállítani. Éppen ellenkezőleg, mindvégig hangsúlyozza a töredékességet, s egyben reflektál a múzeumi prezentáció szükségszerű velejárójára, a tárgyak, képek, szövegek egymás mellé rendelésének kényszerére is. Még éppen felismerhető az egyik plasztikán Antal alakja a tőle nem messze látható fotóról, de a férfi arca már eltűnt, és a tárgy felülete azt sugallja, hamarosan még ennyi sem marad belőle. Ehhez hasonlóan arctalanok már az

As I see, Kata Tranker doesn’t try to resurrect or redeem them neither. She doesn’t want to use intimate photographs to pose as an insider. She doesn’t pretend to become close to this family. Moreover, as if she even built up a distancing gesture into her objects. And how beautiful these distancing objects are! There could have been so many ways to begin to deal with such a set of images, and plenty of these ways could have been cliché, didactic, emotional, or even arrogant. Among other things, this is also refreshing in what Tranker does, she talks in a way, in the language of materials, which protects her perfectly from these dangers. As I said earlier, these objects are beautiful. Yes, while they aren’t really. These are not even objects in a sense, but rather artifacts. As beautiful as a chipped clay-tile found at an excavation would be. It is a kind of archaeologic beauty. Tranker does not amend the photos, their stories hiding behind them, and the whole lost family. Instead, by thinking through their messages, she tries to enter a dialogue with them throughout her subject. She considered the Hochstädters’ photographs as material, she couldn’t do anything else, and by placing the two materials next to and into each other, she created a common ground, a mutual context. Although she highlights certain typical features on the images, such as the hands, the branches, the hairdos, or motifs of the life stories like the twin

ikrek is, és a tárgyak összessége azt sugallja, az erózió megállíthatatlan. De nem tragédiaként mutatja ezt be, hanem a maga természetességében. Illetve annyira tragikusan csak, amennyire maga a létezés eleve tragikus. Mint egy antik sírfelirat: „Nem voltam, életre keltem és most megszűntem lenni: ez az élet.” Tranker Kata tárgyaiban ezt a feloldódó tragikumot lehet tetten érni. Kőzúzalékkal kevert papírmaséja úgy mutatja magát súlyosnak a vitrinüveg mögött, hogy csak sejteni tudjuk, valójában nagyon könnyűnek kell lennie. Úgy látszanak réginek és töredékesnek táblái és figurái, hogy tudjuk, újak és hibátlanok. Judaikáknak tűnő edényei úgy illeszkednek bele a múzeum terébe,

hogy valójában semmiféle szakralitás nincsen bennük. S az anyag együttesen úgy igyekszik egy családtörténetre reflektálni, hogy ő maga nem fabrikál közben elbeszéléseket. Minden egyes eleme különálló gesztusként is értelmezhető, de mind beleilleszkedik egy nagyobb dialógusba is. Nekünk, nézőknek, elsősorban erre a szavak nélküli párbeszédre kell érzékenynek lennünk.Hochstädterék története, ahogy minden elveszett család története, szomorú. De nem volt az az életük. Akkor sem, ha tragikus eseményeket is meg kellett élniük, nem is egyet. Ha végignézünk a képeken, látni fogjuk, hogy közülük számos vidám pillanatokban készült. Ami, ha másra nem, arra mindenképpen figyelmeztet bennünket, hogy sem a bánat, sem az öröm nem egynemű, és pláne nem örökké tartó. Mivel egy család privát fotóiról beszélünk ma itt, gondolom számítani lehetett rá,

existence, she doesn’t try to fabricate stories artificially. On the contrary, she emphasizes its fragmentation coherently and reflects on the necessary concomitant of the museum presentation, the compulsion of juxtaposing objects, images, and texts. Antal’s figure is still recognizable on one of the sculptures based on the photo of him, not far from it, but the face of the man has disappeared; the surface of the object suggests that soon even less will remain of it. Likewise, the twins are also faceless, and the complexity of the objects implies that the erosion is unstoppable. Nevertheless, it is not presented as a tragedy, instead in its naturalness. Respectively, just as tragic as our existence is. Like an ancient epitaph: ‘I wasn’t, I came to life, now I stopped existing: this is life.’ In the works of Kata Tranker, we can find this dissolved tragedy. Her paper-mâché mixed with gravel; shows itself seemingly massive behind the vitrine glass, and we can only guess that it must be light. Her tables and figures seem old and fragmented; meanwhile, we know that they are new and flawless. Her Judaica-like bowls assimilate in the museum space without carrying any sacrality. The material all together reflects the family story without constructing its narratives. Each piece can be understood as an individual gesture, yet all of it is part of the broader dialogue. We, the spectators, have to be sensitive primarily to this word-less conversation.

hogy előbb-utóbb idézni fogom Tolsztoj híres kezdőmondatát az Anna Kareninából. Hát tessék: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” De szerintem nincs igaza, a boldogság is épp annyira sokféle és kiismerhetetlen tud lenni, mint a bánat. És az elmúlás sem jelentősebb, mint amilyen az élet maga volt. Ezért vagyunk most itt, nézzünk csak körül!

The story of the Hochstädters, as every lost families’ history, is somber. Still, their lives weren’t. Not even if they had to go through tragic events, not only one. If we look at the images, we will see that plenty of moments were happy ones. It reminds us that neither sorrow nor happiness are homogeneous, let alone perpetual. Since we are talking about the private photos of a family, it is inevitable for me to quote Tolstoy’s famous opening sentence from Anna Karenina. Here it goes; ‘Happy families are all alike; every unhappy family is unhappy in its own way.’ I reckon he is not right; happiness can be as diverse and unknowable as grief. Neither is passing more significant than life itself. It is why we are here today; let’s look around.

Hochstädter Bora kisgyermekként, 1911

H O C H S TÄ DT E R É K

CSALÁDI ALBUM − ELŐHÍVOTT MÚLT

THE H O C H S TÄ DT E R S FAMILY ALBUM – RETRIEVED PAST A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében több

olyan családi hagyaték található, amely fotókat is tartalmaz. A fényképek – hol klasszikus albumokba téve, hol csak rendezetlen halmokban – a levéltár polcain gyűlnek az egymás mellett sorakozó szürke, leltári számmal ellátott dobozokban. Az archívumban kutatható privát fotók látványa több okból is megrendítő. Ezeket a személyes emlékeket ugyanis nem családi körben nézegetik a leszármazottak, hiszen valamely családtag – sokszor egyedül maradva – az intézményre bízta az emlékezés feladatát, és ezzel új nézőpontokkal gazdagította a múzeum és levéltár művészeti, antropológiai és közösségi funkcióját. A XX. század történelmének traumái, veszteségei, a földrajzi határok változása miatt a magyarországi családok egy részének a nemzethez fűződő viszonya, hovatartozása nemritkán bonyolult, nem egyértelmű. Emiatt a családi fotók gyakran identitásképző tárg yakká váltak: eg y-eg y fotó szerepe

The Hungarian Jewish Museum and Archives set itself the goal of giving more space to contemporary Jewish culture. We present certain artifacts of our collection, each with their potential juxtaposition with contemporary art. The exhibition explores the role of family photography in private and collective historical memory, as well as its possible links with fine arts. The various pieces of our photo collection – through the eyes of contemporary artist Kata Tranker – demonstrate the intricate relationship between the objective and subjective processing of family history. The implementation of the exhibition was preceded by a long preparation process of numerous, often unforeseeable steps. With Kata’s assistance, From among the mostly unmarked and unknown albums of our collection of photos, we selected those of the Hochstädter family with Kata’s

felértékelődött, és akár a családtagok világszemléletének – a hazáról, az otthonról, a nemzeti identitásról vallott nézeteinek – elsőszámú krónikása lett, miközben sosem ismert családtagok, helyszínek, családi tárgyak létezéséről is tanúskodott. A család, a családi emlékezet így a kulturális emlékezetkutatás központi elemévé vált. Számos hazai és külföldi kortárs képzőművész figyelme fordult az elmúlt időben a privát fotó felé – bolhapiacon, lomtalanításnál talált fényképek, családi fotóalbumok vagy akár egész archívumok váltak műveik kiindulópontjává. Ezek a művek azonban olykor a családi fotók tucattermékekké válására vagy az amatőr művészet kánonba emelhetőségére világítanak rá. De arra is látunk példát, amikor saját vagy idegen családi fotókat felhasználva a művészek egyfajta pszichológiai folyamatként próbálják megjeleníteni, feldolgozni családi történetüket, traumáikat. A privát fotók kutatása olyan kezdeményezések középpontjába került, mint például a Centropa Közép-európai Kutatási és Dokumentációs Központ vállalkozása: a Zsidó élettörténetek a huszadik században című projekt keretében tizenöt országban készítettek életútinterjúkat és gyűjtöttek képanyagot. Az interjúkészítők célja a zsidó családok mindennapi életének dokumentálása volt, amihez a legjobb forrást a privát fényképek jelentették. Magyarországon fontos kezdeményezés a Kardos Sándor operatőr által összegyűjtött, mintegy másfél millió privát fotó archívuma (Hórusz Archívum) vagy a mára már széles körben ismert Fortepan, a szabad felhasználású, közösségi fotóarchívum, amely

assistance. The history of the family spans the twentieth century, but despite the many preserved photos, we knew almost nothing about the details, the lives of family members. The work here was split in two, or was rather duplicated, as we set out to do two activities - curatorial and research – in parallel. We tried to find out from the archives and genealogical databases as much as possible about the history of the family, based on the remarks, other incidental information and names of family members indicated on the back of the photos. Subsequently, Kata prepared and created the details and motifs of the installation inspired by the photos. These two processes did not take place at the same pace, sometimes having a delaying effect on one another. Finally, the exhibition itself was divided into two parts: on one wall we presented the history of the family through original documents in as much detail as time and research possibilities allowed. For instance, we were unable to contact the descendants, though we probably would have been able to learn even more about the Hochstädters from them. In the other half of the exhibition space, fine art installations were implemented. Kata also thoroughly studied the family tree and the relationship between members of the family. Her installation follows the history of the family in a chronological order. Yet, the extracted

jórészt elhagyott − például lomtalanításokon talált − fényképeket tartalmaz. Ilyen tevékenységet végzett az 1982–1983 között működő Művelődéskutató Intézet is, amelynek archívumába számtalan privát fotó és életinterjú került Bán András műkritikus és Forgács Péter képzőművész kutatása és gyűjtése eredményeképp. Ez a gyűjtés is inspirálta Forgács Pétert a Privát Magyarország című sorozatának elkészítésekor, mely a harmincas és negyvenes években otthoni használatra, amatőrök által készített filmeken alapul, s a privát fotó/film képzőművészeti felhasználásának egyik kiindulópontjaként tekinthető. A privát fotó képzőművészeti felhasználásának egyik

ismert és nagyhatású példája Christian Boltanski zsidó származású francia művész munkássága: Boltanski konceptuális munkáiban, installációiban sokszor talált fotók segítségével ismeretlen embereknek állít – szinte síremlékszerű – emléket. A fotó a pillanat emlékművévé válik, amikor az ismeretlen családi fotókon szereplő embereket a művész „kiemeli” a tömegből. Boltanski művei különösen fontosak a zsidó családok emlékezete szempontjából, hiszen a holokauszt miatt e családok számára feldolgozhatatlan nehézséget jelent a halottakra való emlékezés, a gyász vagy maga az elmaradt temetés – az emlékezés egy tisztázatlan, feldolgozatlan, befejezetlen folyamat lesz. A kortárs magyar képzőművészetben is találkozhatunk olyan művekkel, amelyek fotók alapján vagy a fotók felhasználásával készültek. Fehér László vagy Méhes László fotórealista képei annak idején, megszületésükkor éppúgy

details portray the life of the family in a subjective tone, commemorating the twins born at the beginning of the century and the central characters of the photos, Antal and Bora Hochstädter. The exhibition can actually be interpreted as an experiment that broke with the traditional roles of a collection, an archive, a curator or an exhibiting artist. The exhibition itself, just like these changed roles, is composed like a mosaic. Neither Kata’s installation, nor the archival research can reflect the history of the family in its entirety: both the artistic and the historical parts are nothing more than possible approaches to this story, ways to preserve the history of the Hochstädter family.

provokatívan hathattak, mint az avantgárd művek, hiszen az akkori magyar kultúrpolitika nem szívesen látta a korabeli Magyarország valóságos „állapotát”, annak szürkeségét. A rendszerváltás utáni kortárs képzőművészet szívesen használja fel a bolhapiacon, lomtalanításnál talált fotókat is. Az alkotók nem csupán a családi fotók tucattermékekké válására világítanak rá műveikben, hanem gyakran családi fotóikat felhasználva formálják saját identitásukat, próbálják felgörgetni és megjeleníteni családi történetüket, traumáikat (például Esterházy Marcell, Csáky Marianne). A Hochstädter család történetéről, a családtagok sorsáról nem sokat tudtunk mind ez idáig, fotóalbumuk az 1990-es

években került gyűjteményünkbe. A kortárs képzőművészeti installáció és a friss levéltári kutatásunk során felderített tényanyag egymás melletti bemutatásával, ha nem is egy kerek egész családtörténet tárul fel előttünk, de felsejlik a történelem objektív és szubjektív olvasatának komplexitása. A mindannyiunk számára ismerős beállítások, a sokszor különböző években, de ugyanott készült fotók az „akár az én családom is lehetne” érzést sugallják. Ugyanakkor itt egy konkrét családtörténet részletei jelennek meg, így most a múzeum tölti be a fotó emlékező funkcióját. Hiszen, ahogy Susan Sonntag fogalmaz: „a fotó halhatatlansággal ruházza fel a kép témáját és szereplőit” – megfellebbezhetetlen bizonyítékként, hogy a Hochstädter család létezett.

TRANKER K ATA

( 1 9 8 9 , S Z É K E S F E H É RVÁ R )

K ATA TRANKER ( 1 9 8 9 , S Z É K E S F E H É RVÁ R , H U N G A RY ) TRANKER Kata 2012-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, a kortárs képzőművészet legfiatalabb

generációjának egyik kiemelkedő alakja. A hazai és külföldi egyéni és csoportos kiállítások mellett nemzetközi rezidenciaprogramokon is részt vett, 2014-ben Derkovits Gyula ösztöndíjban részesült. Munkái megtalálhatók számos hazai és nemzetközi magán- és közgyűjteményben. Komplex installációi, objektjei, kollázsai személyességük ellenére egyfajta kollektív emlékezethálóként jelennek meg. A legtöbbször kőből, papírmaséból, fából, papírból, műgyantából készülő tárgyegyüttesek konceptuálisak, mégis zsigerien hatnak, asszociatívak, nehéz eldönteni, hogy képzőművészeti, néprajzi vagy régészeti tárgyegyüttesek-e – amolyan határtárgyak. Tranker művészetének fontos eleme, hogy gyakran használ fel talált fényképeket – tehát nem saját családi fotóit –, és munkáiban különféleképpen módosítja őket. Ez a művészeti módszer nála mégis egy személyes családi esemény-

Kata TRANKER graduated in painting from the Hungarian University of Fine Arts in 2012. She is one of the most prominent representatives of the youngest generation of contemporary artists. Besides numerous collective and solo exhibitions in Hungary and abroad, she participated also in international artist residency programs. In 2014, she was the recipient of the Gyula Derkovits scholarship. Her work have been included in major private and public collections in Hungary and abroad. Her complex installations, objects and collages appear as a collective web of memory, in spite of their personal nature. Her objects, made of stone, paper mache, wood, paper, synthetic resin are conceptual, and still have a visceral effect, invoke associations, making it difficult to decide whether they are pieces of fine art, or ethnographic or archeological objects – as they are somewhat fuzzy.

hez kötődik: saját, Alzheimer-kórban szenvedő nagyapja azt a tanácsot kapta, hogy a kór lassítása érdekében nézegessen családi fotókat, és próbálja felismerni a rajtuk szereplő családtagokat. Az itt látható installáció által az ő látószögéből kerülhetünk közel a kiállítás középpontjában álló Hochstädter család történetéhez. Tranker Kata saját képzőművészi szerepéből kibújva, már-már a kurátor vagy a régész szemével közelít a fotóalbum bemutatásához. Mint ahogyan a Hochstädter család történetében is „pótlásra” várnak a hiányok, a „kitöltendő” hézagok, úgy fonják körül, pótolják ki a papírmaséból készült elemek a hiányzó sorsok, családtagok történetét. A feledésbe merülést megakadályozó műgyanta, mint egy foszília, őrzi a család emlékezetét. A kőszerű tábláknak, domborműveknek, kis szobroknak funkcionális szerepük is van, hiszen a szó klasszikus értelmében is keretezik a fotókat. Ha azonban alaposabban megnézzük a motívumokat, láthatjuk, hogy a domborművek, szobrok a családtörténet személyes motívumaiból épülnek fel: megjelenik a gálszécsi zsinagóga látványa vagy a fotóalbum két főszereplőjének, Hochstädter Borának és Hochtädter (Hódosi) Antalnak az arcképe is. Az installáció különböző elemei Antal és Bora életének olyan aspektusaira világítanak rá, mint az ikersors, illetve a XX. századi lehetséges férfi− és női életutak párhuzamba állítása. A szobrok és domborművek sematizáltak, gyakran szinte teljesen személytelen jelleget öltenek. A fotók személyes jellegétől eltávolodva, így a tárgyak, emberek sorsának kollektív/általános szférájába jutunk. Távolról nézve az

Kata Tranker often uses photographs as a means of artistic expression – not her family’s photos – adapting them in a number of ways. In this manner she memorializes people whose only “trace” is preserved by a photo, a date or a place name. The installation on display offers her subjective approach to the history of the Hochstädter family, the central topic of the exhibition. Superseding her role as an artist, Kata Tranker almost assumes the role of the curator or the archeologist in presenting the photo album. In a similar vein as the hiatus, the gaps in the family history of the Hochstädters call for filling in, her paper mache slabs span the missing elements, the history of family members. The synthetic resin preventing oblivion, like a fossil, perpetuates the memory of the family. The stonelike plaques, reliefs, statuettes have a specific function: they literally frame the photos. Taking a closer look at the motifs, one can identify the personal themes of family history appearing on the reliefs and statues: the façade of the synagogue of Gálszécs (now Sečovce in Slovakia), or the portraits of Bora Hochstädter and Antal Hochstädter (Hódosi), the two protagonists of the album. The elements of the installation highlight such personal aspects of the lives of Antal and Bora as the twin fate or life path choices in the 20th century by men and women.

installációt, a fotók maguk is régészeti tárgyakká válnak, a körülöttük lévő elemek pedig egy ismeretlen korból és kultúrából származó archeológiai leletekként jelennek meg. Az installáció közepén látható, judaikára emlékeztető tárgyak egyaránt utalhatnak a zsidó családok mindennap használt vallási tárgyaira vagy az installációtól néhány méterre látható állandó kiállítás tárgyaira, azok egyfajta replikáiként. Tranker Kata a Hochstädter család emlékezetét − a sterilnek ható vitrinbe zárva − kivételes érzékenységgel próbálta megőrizni, így szinte az az érzésünk, hogy az ő családi nappalijukból néznek vissza ránk.

The statues and reliefs are simplified and often quite impersonal. Detached from the personal nature of the photos, we arrive at the collective/general sphere of human fate. Viewing the installation from a distance, the photos become archeological objects, together with the surrounding elements , dating back to an unknown period and culture. The statuettes placed in the center of the installation allude to Judaica, which could be a reference to the sacral items used by Jewish families in their daily routine, and also to the permanent exhibition of the Jewish Museum on display nearby, as their replicas. Kata Tranker treasured the memory of the Hochstädter family − enclosed in a show case –with utmost sensitivity; one even has the impression that family members’ photos are looking back on us from their living room.

A H O C H S TÄ DT E R CSALÁD THE H O C H S TÄ DT E R FAMILY

A fotóalbum középpontjában álló ikerpár, Hochstädter Bora (más helyeken Boriska vagy Barbara) és Antal története a Zemplén megyei Gálszécsen kezdődik, itt születtek 1907. október 10-én, Hochstädter Sámuel gabonakereskedő (1875–1958) és a Hochstädter Sámuelné Wirtschafler Regina (1883–1965) ikergyermekeiként. A házaspárnak ekkor már volt egy gyermeke, Paula, aki 1906-ban született. A család tagjai apai és anyai ágon egyaránt felvidéki, asszimilálódott zsidók voltak, településük – Gálszécs – és a környék megbecsült, tisztes polgárai. A Hochstädter házaspár tagjai valószínűleg szüleik révén találkoztak, akik jól ismerték egymást: Hochstädter Simon és Wirtschatfler Sámuel – a korabeli lapok tudósításai szerint – aktívan részt vettek Gálszécs kulturális és üzleti életében. A Zemplén című lap 1910. március 19-i száma például megemlíti, hogy Zemplén vármegye március 15-i ünnepségén a gálszécsi kereskedelmi kör elnöke, Hochstädter Samu mondott „hazafias” beszédet.

The story of the story of Bora Hochstädter (aka Boriska or Barbara) and Antal Hochstädter began in Gálszécs (now Sečovce in Slovakia) in the former Zemplén county, on October 10, 1907, when the twins were born, as the children of Sámuel Hochstädter, grain merchant (1875–1958) and his wife, née Regina Wirtschafter (1883–1965). The couple already had an infant daughter, Paula, born in 1906. The family, both on the paternal and maternal sides hailed form Gálszécs in the historical Upper Hungary region. They were assimilated Jewish families, esteemed members of the community. The Hochstädter couple met, most probably, through their parents, who knew each other well. Simon Hochstädter and Sámuel Wirtschafter – according to press coverage at the time – were actively involved in the cultural and business life of Gálszécs. The local paper, Zemplén, reported March 19, 1910, that on the occasion of the March 15 celebrations of Zemplén County, Sámuel Hochstädter, chairman of the local trade circle, gave a “patriotic” speech.

Gálszécs ekkor Zemplén megye járási székhelye volt, a korabeli képeslapok szerint rendezett és barátságos, több mint 3000 lakosú kisváros. 1910-ben lakosainak csaknem 30 százaléka zsidó (945 fő). Az 1930-as népszámláláskor összeírt 3930 lakos közül azonban a zsidó polgárok száma már mindössze 21. A város a trianoni békéig tartozott Magyarországhoz, ma Sečovce néven Szlovákia része a Kassai kerület Tőketerebesi járásában, lakosainak száma meghaladja a nyolcezret. 1911-ben költözött a család Budapestre, ekkor Paula öt-, az ikrek pedig – Antal és Bora – négyévesek voltak. Az ekkor 36 éves Hochstädter Sámuel itt folytatta korábbi tevékenységét: a cégjegyzékben bejegyzett „mezőgazdasági termékbizományi üzlettulajdonosként” gabona-nagykereskedelemmel foglalkozott, irodája a Zsigmond utca 6.-ban volt. A család első otthona a − közvetlenül a Széll Kálmán tér közelében levő − Csaba utca 7.b számú ház egyik III. emeleti lakása. Minderről több forrás mellett onnan is értesülhetünk, hogy a Színházi Élet 1923. márciusi számába a 16 éves Antal beküldte a lap egyik rejtvényének megfejtését. A család innen költözött át 1935-ben Pestre, a Bazilika közelébe, a Lázár utca 14.-be. Az I. emelet 5. számú, évi 900 pengő lakbérű, kétszobás, fürdőszobás (WC, konyha) lakásban öten éltek, a szülők és három gyermekük: a korrepetitor Paula és az ikrek (Antal és Boriska), akik mindketten magántisztviselők ekkor.

Gálszécs was the district seat of Zemplén county at the time, an organized and friendly small town with more than 3,000 residents. In 1910, over 30 percent of the locals were Jewish (945 people). The 1930 census registered as Jewish merely 21 out of the total 3931 residents. Gálszécs was part of Hungary until 1920. Today, it is Sečovce, and belongs to the Trebišov District in the Košice Region of Slovakia, and has over 8,000 inhabitants.

In 1911, the family moved to Budapest; Paula was 5 years old, the twins, Antal and Bora, were 4. Sámuel Hochstädter, 36 years old by then, decided to pursue his businesses in Budapest. According to the commercial register, his office was located at 6 Zsigmond street (now Frankel Leó); Sámuel was a grain wholesaler, the “owner of agricultural commodity business”. The family’s first home in Budapest was at 7/b Csaba Street (close to Széll Kálmán Square), occupying an apartment on the third floor. We know this from many sources, including also the March 1923 issue of Színházi Élet magazine, which published it as the address of 16-year-old Antal, who sent in the solution of one of the puzzles published in the paper.

Az 1945. márciusi népösszeíráskor is a Lázár utcai lakásban él a Hochstädter család, de már csak négy tagja tartózkodik itt. A szülők, valamint Boriska (foglalkozásként ekkor „női szabó” bejegyzéssel) és Antal (tisztviselő). Mint a Magyar Nemzet 1945. május 12-i számában olvasható gyászjelentésből kiderül, Paulát az egyik hegyeshalmi halálmenetben Lichtenwörthbe hurcolták. A november 9-én lezajlott razzia során letartóztatott nőket először az óbudai téglagyárba vitték, majd nyilas- és csendőrfelügyelet mellett, gyalogmenetben, embertelen körülmények között hajtották őket Hegyeshalomig, ahol azután átadták az SS különítményének. Hochstädter Paula innen került december elején részben gyalog, részben vagonokban szállítva, a lichtenwörthi munkatáborba, egy fűtetlen gyárépületbe mintegy 2500, nagy többségükben női fogolytársaival együtt. A kegyetlen

kínzásoknak az előrenyomuló szovjet csapatok vetettek véget. 1945. április 2-án szabadították fel a tábort, ahol mindössze 800 túlélőt találtak. Közülük is csak 300-400 fogoly jutott haza Budapestre. Sokan meghaltak a felszabadításuk utáni hetekben is a helyi kórházakban a deportálás során elszenvedett sérülések, betegségek következtében. A lichtenwörthi női foglyok története 2014-ben, a haláltáborok felszabadításának 70. évfordulójának tiszteletére rendezett megemlékezések kapcsán került előtérbe, és vált igazán ismertté. Ekkor bukkantak fel azok a receptgyűjtemények, amelyeket a legnagyobb éhínség közepette a foglyok diktáltak egymásnak, otthonukra emlékezve, gondolatban felidézve az egyes ételek szagát, ízét. Paulát – a családi fotóalbum korábbi képe szerint sugárzó tekintetű 39 éves fiatal nőt – rendkívül rossz állapotban szállították Bajára rehabilitációra, és bár 1945 tavaszán, az összeírás idején még élt, de május 6-án végül belehalt a

From here the family moved to Pest in 1935, and took up residence on the first floor of 14 Lázár Street, located close to the Basilica. They rented apartment 5 on the first floor for 900 Pengős annually. The apartment, consisting of two rooms, a bathroom, a toilet and a kitchen was home of the five-member-strong family: the parents with their three children. Paula worked as a vocal coach, the twins, Antal and Boriska were also wage earners. According to the records of the March 1945 population sampling, the a Hochstädter family still resides in the apartment on Lázár Street, but only four of them. The parents with Boriska (whose recorded occupation was “women’s tailor”) and Antal (clerk). As the obituary, published May 12, 1945 in Magyar Nemzet reads, Paula was dragged in a death march to Lichtenwörth in Lower Austria. During a raid on November 9, women arrested were first taken to the brick factory of Óbuda (Altofer), from where they were sent on a brutal death march to Hegyeshalom on the western borders of Hungary, under the supervision of Arrow Cross militiamen and the Gendarmes. At the border crossing the marchers were handed over to an SS commando unit. From here, Paula Hochstätdter was taken to the Lichtenwörth slave camp early December, partly on foot and partly in kettle cars. Almost 2,500 inmates were crammed into an unheated factory building, mostly women. Soviet troops put an end to the cruel exploitation and tortures; they liberated the camp on

táborban kapott betegségeibe. Erről a Magyar Nemzet 1945. május 12-i számából értesülhetünk. Innen az is kiderül, hogy 31 hónapja, azaz 1942 novembere óta nem látta Antalt, aki valószínűleg munkaszolgálatos volt. A Lázár utcai lakásban a családból tehát négyen maradtak, de – az akkori rendeleteknek megfelelően – közös társbérletben éltek a lakás másik szobájába beköltöztetett négytagú családdal. A Hochstädter család háború után életben maradt tagjai közül először az édesapa, Sámuel halt meg 1958-ban, őt követte felesége, Regina 1965-ben, majd – a családnevét időközben Hódosira változtató – Antal 66 évesen, 1973-ban. Az apa és a báty halálhírét feltehetően ugyanaz a személy (valószínűleg Bora) közölte (azonos a közlemények szóhasználata: „kínos szenvedés után”). Végül 33 évvel később, 2006-ban 99 évesen halt meg Bora, aki hosszú ideig feküdt az Amerikai úti zsidó kórházban. A farkasréti zsidó temetőben két sír őrzi a család emlékét. Az egyikben nyugszik Antal, valamint édesapja és apai nagyanyja (Hochstädter Simonné Pollák Erzsébet), aki 1848-ban született, és 1927-ben 69 éves korában hunyt el. A másik – reprezentatív – síremlékben Bora anyai nagymamája (Witschäftler Sámuelné Kleimann Betti 1851–1921), Bora édesanyja és Paula nyugszik, akit valószínűleg Bora temettetett át ide 1974-ben, egy évvel Antal halála után. Nem sikerült adatokat összegyűjteni a Hochstädter család többi tagjáról. A családi fotóalbum tanúsága szerint Borának volt férje, de valószínűleg sem neki, sem Antalnak nem született gyermeke. A három gyermek édesanyjának, Reginának – ahogyan ezt a mellékelt családfa mutatja – hét testvére volt (három lány és négy fiú), leszármazottjaik listája nem teljes, kiegészítésre szorul.

April 2, 1945, where they found merely 800 survivors. Only 300-400 inmates returned to Budapest. Many died in local hospitals in the weeks following liberation of the camp, due to injuries and diseases suffered during their ordeal. The history of the female inmates of the Lichtenwörth camp came to the fore in 2014, in connection with the 70th anniversary commemorations of the liberation of death camps, and became known to a wider public. It was then that a recipe collection was discovered, written by the prisoners of the camp, stricken by hunger and deprivation. Paula, a once radiant woman of the family photo album, was now 39 years old, and in a very poor health condition when she was transported to rehabilitation to Baja (Hungary). Although at the time of the sampling, in April 145 she was alive, on May 6 she passed away due to the diseases acquired in the camp, according to the obituary published Magyar Nemzet on May 12, 1945. The obituary also notes that she had not seen her brother, Antal, for 31 months, i.e. since November 1942, who must have been in forced labor. Four of them stayed in the apartment on Lázár Street, but, in accordance with the regulations of that time, they lived in a co-tenancy with another family of four who were moved in the other room. Of the Hochstädter family members surviving the war, Sámuel passed away first in 1958, who was followed by his wife Regina is 1965. Antal, who had changed his name to Hódosi meanwhile, deceased

in 1973, at the age of 66. The death notes of the father and the son were most probably communicated by the same person (Bora), as the communiqués have an identicalphrasing: “in painful suffering”. Bora died 33 years later, at the age of 99, in 2006, after a lengthy stay in the Jewish hospital on Amerikai Road. Two graves at the Jewish Cemetery in Farkasrét keep the memory of the family. One is the final resting place of Antal, his father and his paternal grandmother (Mrs. Simonné Hochstädter née Betty Pollák), born in 1848-ban and passed away at the age of 69, in 1927. The other – more stately – grave holds the remains of Bora’s maternal grandmother (Mrs. Sámeulné Witschafter née Betty Kleimann (1851–1921)), Bora’s mother and Paula. We believe Paula must have been exhumated and her remains transferred here in 1974 by Bora, a year after Antal’s departure.

No further information is available on other members of the Hochstädter family. According to the family photo album, Bora was married, but presumably without a child, similar to Antal, who had no children, either. The mother of the three siblings, Regina had seven siblings herself, as shown on the family tree: (three girls and four boys); the list of their descendants is incomplete, and needs to be supplemented.

A H O C H S TÄ DT E R CSALÁDFA THE H O C H S TÄ DT E R FAMILY TREE

eredeti levéltári fotók, papírmasé tárgyak befoglaló méret: 600 x 238 cm 2019

R É S Z L E T A K I Á L L Í TÁ S B Ó L

eredeti levéltári fotók, papírmasé tárgyak befoglaló méret: 600 x 238 cm 2019

R É S Z L E T A K I Á L L Í TÁ S B Ó L

eredeti levéltári fotók, papírmasé tárgyak befoglaló méret: 600 x 238 cm 2019

R É S Z L E T A K I Á L L Í TÁ S B Ó L

eredeti levéltári fotók, papírmasé tárgyak befoglaló méret: 600 x 238 cm 2019

R É S Z L E T A K I Á L L Í TÁ S B Ó L

©Farkas Zsófia, Krusovszky Dénes, 2019 Budapest, 2020 ISBN 978-615-6166-03-6 A kiadó előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül sem a teljes mű, sem annak bármilyen részlete semmilyen formában (fotókópia, mikrofilm vagy más információhordozó) nem sokszorosítható és terjeszthető. Kiadja a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Budapest, 2020 1075 Budapest, Síp utca 12. E-mail: info@milev.hu www.milev.hu 56