Milena: Nem tudom, él-e még az anyukám Kijevben

AKTUÁL Milena: Nem tudom, él-e

Gyermekeiket ölelő, síró Gyermekeiket ölelő, síró anyák, a többnapos utazásanyák, a többnapos utazásban elcsigázott, fáradt aszban elcsigázott, fáradt aszszonyok, róluk szeretettel szonyok, róluk szeretettel gondoskodó, őket biztató öngondoskodó, őket biztató önkéntesek – ez fogadja azt, aki kéntesek – ez fogadja azt, aki felkeresi a beregsurányi és a felkeresi a beregsurányi és a tiszabecsi határt. A Ripost7 tiszabecsi határt. A Ripost7 munkatársai megrázó emberi munkatársai megrázó emberi sorsokkal és áldozatkész sesorsokkal és áldozatkész segítőkkel találkoztak az ukrán gítőkkel találkoztak az ukrán határon. határon.

FOTÓ: AFP

Okszána Kijevből menekült el

Ahogy közeledünk az ukrán határ felé, egyre kevesebb a jármű, csak szemből tűnik fel néha egy-egy ukrán rendszámú autó. A beregsurányi határsorompónál kifelé egy lélek sincs, befelé viszont tömött sorokban, több kilométer hosszan – Mindent bombáznak, várakoznak a belépésre. nincs megállás. A kijevi – Mindent bombáznak, kórházak megteltek sebe- nincs megállás. A kijevi kórsültekkel, de még a men- házak megteltek sebesültek-tőautókra is lőnek. Kész kel, de még a mentőautókra csoda, hogy mi megúsztuk. is lőnek – idézi fel rossz élTelefonon nézem az ukrán ményeit Okszána, aki gyer-híradót, javul-e a helyzet, mekeivel kelt útra az ukrán mert nagyon féltem az ott- fővárosból, és három napon honiakat. A férjemnek is át utazott hol busszal, hol vomaradnia kellett, csak a nattal a magyar határig. gyerekek jöhettek, de ne- Jóformán csak asszonyok künk sem volt egyszerű. és gyerekek jönnek, férfiak Alig fértünk fel a vonatra, alig. Az ukránok mindenkit tümég az ülések alatt és a zetes vizsgálatnak vetnek alá, csomagtartókon is emberek mielőtt átengedik. Aki átjut, voltak! Ráadásul nem is ab- azt busz várja, amelyik a legba az irányba vitt, amerre közelebbi magyar befogadóálmenni akartunk, de mind- lomásra viszi. Itt kap enni-inni, egy. Csak az volt a lényeg, pelenkát a picinek, gyógyszert hogy minél messzebb kerül- a betegnek, átmeneti szállást. jünk ettől a borzalomtól! j Nincsenek már 150 ezerért Nincsenek már 150 ezerért

FOTÓ: RIPOST

Megrázó sorsok

fuvart kínáló hiénák, Beregsurány polgármestere elűzte őket, meg aztán sokan ingyen ajánlanak fuvart, de a vonatjegyért, buszjegyért sem kell fizetniük a menekülőknek. – Ahogy a taxishiénákat sikerült elűzni, úgy a többi problémával is meg fogunk küzdeni – ígéri Herka István, Beregsurány polgármestere, aki minden napját itt tölti. – Olyan sokan segí-

hiénák, tenek, hogy ez nem polgármes- is lehet másként. Aki ide eljut, már biztonságban van, és inkább amiatt aggódik, mi lesz a kint hagyott értékeivel, a házával. Az ilyen labilis helyzetben mindig felüti a fejét a bűnözés. A magyar összefogás lenyűgöző. R Rengeteg önkéntes dolgozik fáradhatatlanul, részben a környékbeli lakosok, részben a segélyszervezetek munkatársai. Az

tenek, h is lehet más

Herka István

FOTÓ: RIPOST

még az anyukám Kijevben

A Ripost7 az ukrán határról jelenti: bámulatos munkát végeznek az önkéntes segítők

Milena a rokonaival érkezett, fogalma sincs, mi lehet a családjával

– Az anyukám, a nővérem és a kistestvérem kint ragadtak Kijevben. Ott már olyan harcok vannak, hogy a bunkerig se tudnak elmenni, nemhogy ide utánunk jönnének. El se tudom érni őket, mert ahol laknak, találat érte a transzformátort, ez a legutóbbi információm róluk. Azóta nincs villany, nem tudják tölteni a telefont, így azt se tudom, élnek-e még egyáltalán. Én éppen vendégségben voltam a Lvivben élő rokonoknál, így úsztam meg. De ahelyett, hogy örülnék, hogy megmenekültem, egyfolytában csak rajtuk jár az eszem. Mi lesz velem itt nélkülük? – kérdezi kétségbeesetten.

FOTÓ: RIPOST

érkezőknek nemcsak ellátásra és fedélre van szükségük, de emberi szóra, törődésre és megnyugtatásra is, és persze információra, hiszen fogalmuk sincs, mi lesz most velük. Sokan csak egy batyuval menekültek a háború borzalmai elől, anyák és gyermekeik hátrahagyták a parancsra bevonuló édesapát, nagymamák és unokáik otthon hagyták a nagypapát, hogy vigyázzon házra, jószágra. – Félünk, hogy ha mind eljönnénk, elfoglalnák a háIbolya (jobbra) nehéz szívvel hagyta ott kis házukat

FOTÓ: RIPOST

zunkat, és amikor majd z visszamegyünk, már csak az v üres falakat találnánk – keseü reg az ötgyermekes r Ibolya.

A szomszédos tiszabecsi határállomáson a beregsuráh nyihoz hasonló látvány fogad: n átkelésre váró menekültek á az ukrán oldalon és az értük a érkező autóbuszok, segítők é a magyar oldalon. Aki kettős a állampolgár, annak valamivel á könnyebb, mondják, mert a k legtöbbjüknek vannak rokole nai, barátai ideát, de ha egyik n sem, legalább a nyelvet érs tik. t Az ukránok viszont nem beszélnek magyarul, sokan b még angolul sem, és tartam nak a magyaroktól. n

– Hiába írtuk ki ukránul is, hogy segítünk, sokan meg se mernek állni, félnek tőlünk. Volt olyan is, aki azt hitte, az étellel-itallal meg akarjuk mérgezni – avat be Mátyás Henrietta, aki 120 kilométerről érkezett a tiszabecsi határra, hogy segítsen.

De nemcsak magyarok és ukránok jönnek, hanem sok más náció is: marokkóiak, ghánaiak, nigériaiak, etiópok, pakisztániak, olyan fiatalok, akik Ukrajnában járnak egyetemre. Mint a nigériai orvos, Jamila és a férje. Jamila a mesterképzést végezte Harkivban, de már a háború első napján útnak indultak haza négy hónapos csecsemőjükkel. – Azt hallottuk, hogy civilekre is lőnek, lelőttek már anyukát, apukát és a gyermeküket is a háborúban, pedig senkinek nem ártottak. Nem akartunk mi is ilyen sorsra jutni! Ezért inkább ott hagytunk mindent – meséli Jamila. Négy napon át utaztak buszon, vonaton, mire eljutottak a magyar határra, és még hosszú út áll előttük Nigériáig. Magyar segítség nélkül sosem jutnának haza.

AKTUÁL

Mátyás Henrietta önkéntes segítő a tiszabecsi határátkelőnél

– Mi 120 kilométerről jöttünk, Ibrányból. A párom szabadnapos, én édesanyámra testáltam át az otthoni feladataimat, hogy itt segíthessek. Hoztunk szendvicseket, ásványvizet, tartós élelmiszert, tisztálkodószereket, pelenkát, mindent, amire a menekülteknek szükségük lehet. Ukránul is kiírtuk, hogy segíteni szeretnénk, de még így is sokan továbbmennek szótlanul. Azok után, amin keresztülmentek, nem bíznak a magyarokban sem.

Prokaj Gábor, Egerszólát alpolgármestere a településen összegyűjtött segélycsomagokat hozta Tiszabecsre, aztán itt ragadt Megrázó sorsok

– Gondoltam, ha már itt vagyok, nem fordulok rögtön vissza, elkél a két erős férfikéz. Melegedősátrat építettünk, vizet hordtunk 15 literes vödrökben az iskolai konyháról ki a határra a teafőzéshez, és mire az első forduló véget ért, már mehettünk is a következő adagért. Úgyhogy végül szabadságot kértem. 36 órája dolgozom egyhuzamban, de nem a fizikai megterhelés a nehéz, hanem a mentális. Olyan szívszorító jeleneteknek vagyok tanúja, hogy bizony nálam is eltörik a mécses. j gy j , gy y

kél a lite-

FOTÓ: RIPOST FOTÓ: RIPOST

Garai Anzselika önkéntes segítő a beregsurányi iskolában

– Kárpátaljai születésű vagyok, onnan jöttem Magyarországra férjhez. Az ungvári egyetemen tanultam, így beszélek oroszul és ukránul is, úgyhogy ahogy meghallottam, hogy itt segítségre van szükség, nyilvánvaló volt: itt a helyem! Anynyira rémültek, akik gyerekekkel érkeznek, azt se tudják, merre menjenek. Nem beszélnek magyarul, legtöbben más idegen nyelven sem, ezért kell, hogy valaki a saját anyanyelvükön szóljon hozzájuk. Szükségük van a vigasztalásra, biztatásra, ne érezzék úgy, hogy itt a világvége. Vállalkozó vagyok, belefér, hogy kihagyok egy hetet a munkából. Ez igazán nem nagy veszteség az övékéhez képest – int pártfogoltjai felé.

Renner Ágnes önkéntes segítő a Máltai Szeretetszolgálatnál

– Elvégeztem egy vészhelyzetkezelési képzést, de kisebb viharkárok után ez az első komolyabb bevetésem. A munkahelyemen jó fejek a főnökeim, így át tudtam adni másnak a futó projektjeim. Úgy éreztem, ez a kötelességem: dolog van, jönni kell, segíteni kell.

A határon már az első napokban rengeteg adomány összegyűlt. Most már azt kérik, hogy inkább a gyűjtőközpontokba vigyék az újabb adományokat

Nagy Fanni önkéntes segítő a tiszabecsi iskolában

Az ide járó gyerekek most rendkívüli tanítási szünetet kaptak, mert kellett a hely a menekülteknek. Nagy Fanni (a képen jobbra) is ide járt. – Először csak a tornaterem telt meg, azután az aula, és mostanra az összes folyosó is. Itt lakom szemben, ebbe az iskolába jártam, mindenkit ismerek. Amikor láttam, hogy mi folyik itt, rögtön beálltam a csatasorba. Amúgy külföldön dolgozom, de csak áprilisban kell kimennem Görögországba, úgyhogy van időm. Négy nap után tegnap volt az első éjszaka, amikor ágyban aludtam, mert minden kézre szükség van. Ráadásul az elején magunk voltunk, időbe telt, mire jöttek máshonnan is.

FOTÓ: RIPOST FOTÓ: RIPOST

Cserép Emese a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa – kijutott neki a nehéz helyzetekből

– Fél évre rá, hogy elkezdtem itt dolgozni, jött a koronavírus, ami meghatározta az elmúlt két évet. Persze voltak más küldetések is: villámárvizek, a horvátországi földrengés, de ez a mostani háborús helyzet felülmúl minden eddigit. A feladat persze ugyanaz: ellátni a rászorulókat élelemmel és információval, és ami mindig a legnehezebb: annak a megszervezése, ki hogyan tud továbbmenni olyan biztos helyre, ahol fedél kerül a feje fölé. Arra is tekintettel kell lennünk, hogy a családok együtt maradjanak. Óráról órára egyre többen jönnek...

AKTUÁL Megrázó sorsok

A Kijevtől nem messze lévő Vaszilkivben is pánikszerűen vásároltak az emberek, amíg volt mit

A menekülőket a határon buszok várják, először is meleg helyre szállítják őket, és kapnak enni, inni

Aszlán a Donyecki A lá D ki Népköztársaságból érkezett g

– Azerbajdzsánban születtem, a feleségem meg Üzbegisztánban, de ez a keveredés a Szovjetunióban természetes volt, senki nem kérdezte, honnan jössz. Mára viszont minden megváltozott. A Donyeck-medencei Szlovjanszkban éltünk, ami hol ukrán, hol orosz kézre került, és mindenki azt firtatta, mi melyik oldalon állunk. Ebből nagyon elegünk lett, és úgy döntöttünk, hogy eljövünk, még mielőtt valami bajunk lesz. Csak arra nem számítottunk, hogy útközben is lépten-nyomon megállítanak. Mindig azt gondolták, hogy csecsen vagyok, de hát nem szabad szakállat viselni? Nem elég, hogy lassan jöttek a vonatok és kivilágítatlanul, nehogy az orosz repülőknek könnyű célpontot jelentsenek, még állandóan le is szállítottak minket és vallattak, hogy mit akarunk. Mit akarnánk? Túlélni! m, a feleségem a keveredés es volt, senmegválSzlovkrán, hol nki azt llunk. és úgy még Csak y útegálák, t i? k a nennyű állant és Mit

FOTÓ: RIPOST

Zsolt nem akart a frontra menni

– A feleségemmel és a két gyermekünkkel indultunk neki, mert féltem a besorozástól – meséli a Kisgejőcről érkezett Zsolt. – Lemberg nincs olyan messze tőlünk, és ott már robbantottak. Mivel van magyar útlevelünk, át tudtunk jönni, ráadásul a sógoromék már nyolc éve itt élnek, így helyünk is van. De úgy tervezzük, hogy ha lecseng minden, visszamegyünk, csak attól félünk, hogy túl nagy drágaság lesz. Korábban egy dollár 27 hrivnya volt, most felszökött 35-re, és csütörtökön már lisztet sem lehetett venni. Ha más alapvető élelmiszerek is hiánycikké válnak, nem lehet majd ott megélni.

FOTÓ: RIPOST FOTÓ: RIPOST