CSERHÁTI JÓZSEF

A népszerű „Culi” 1958-tól 1967-ig védte a Stécé kapuját, magára húzta a magyar címeres mezt az utánpótlás- és a B-válogatottban, a visszavonulása után pedig a Nógrádi Szénbányáknál töltött be magas vezető állásokat. Két ízben is a város alpolgármestere volt, sikerrel vezényelt le egy sokmilliárdos vízközmű-beruházást. Stb., stb. Most pedig tényleg nyolcvanéves lett... De menjünk sorjában! Cserháti József 1939. május 11-én született Rónabányán; édesapja tanító volt, akit 1945-ben áthelyeztek Baglyasaljára, ahol az iskola államosítása volt a teendője, és a család is odaköltözött. Egy időre a házukba fogadták családjával a budapesti otthonából kibombázott Bóna Kovács Károly szobrász- és festőművészt, aki hálából az egész famíliát lerajzolta, és e képeket főszereplőnk ma is féltve őrzi lakásában. A fiatal fiú a baglyasaljai általános iskolában, majd a gépipari technikumban is színjeles tanuló volt, de aztán az 1956-os forradalom alatt tizenhét évesen – miután testnevelő tanára beszervezte – nemzetőrként védte a rendőrkapitányságot. Megtorlásul az ország összes egyeteméről kitiltották, de a korábban már odaítélt szovjet ösztöndíját is törölték, és örülhetett, hogy egyáltalán nagy nehezen engedték leérettségizni. Sőt: apját, aki a megyei tanács művelődési osztályát vezette, két hétre börtönbe is vetették, azzal az indokkal: nem akadályozta meg, hogy a forradalom alatt a fiatalok az utcára kivonuljanak. Aztán persze kiengedték, és a továbbiakban a baglyasaljai iskola igazgatója volt. Az ifjabb Cserháti József időközben már apja tanácsára jelentkezett a baglyasi focicsapatnál, ahol előbb a jobb szélre tették, ám – ahogy mondja – egy egyeneset sem tudott rúgni a labdába, és ezért nagyon elkeseredett. De az apja kitartásra biztatta, és aztán az edzője, Géczy Pál – az SBTC első NB I-es csapatának kapusa – jó szemmel észrevette, hogy a fiúból kiváló kapus válhat. Be is állította a háló elé, ami telitalálat volt, és főhősünknek egy életre el is döntötte a sorsát. A tehetséges ifjú ugyanis egyre jobban védett, bekerült a Baglyasalja felnőttcsapatába, amellyel 1957-ben feljutottak az NB II-be. Ekkor már az élvonalbeli SBTC-nél is felfigyeltek rá, és az év nyarán Kálmán Lajos, a bányászcsapat elnöke átigazolási céllal megkereste. A fiatal portásnak egyetlen kérése volt: intézzék el, hogy a tiltás ellenére mégis vegyék fel egyetemre. Megígérték, és így Cserháti „Culi” – ahogy a szurkolók becézték – a legendás fekete–fehéreknél folytatta a pályafutását. A fiatal kapus az élvonalban 1958. november 8-án, rögtön egy fővárosi élcsapat ellen mutatkozott be, amikor itthon a Vasas ellen a Cserháti József –Sándor Gyula, Jancsik Mihály, Oláh Dezső – Szojka Ferenc, Dávid Róbert – Bablena László, Vasas Mihály, Csáki Béla, Bodon Tibor, Taliga Ferenc öszszeállítású fekete–fehér gárda Bodon, illetve Csordás Lajos góljaival 1:1-es döntetlent harcolt ki. Az újonc Cserháti pedig olyan jól védett, hogy megragadt a csapatban, majd a legendás Oláh Géza 1959-es visszavonulása után sok évre kibérelte magának a bányászcsapat egyes számú mezét. Jól futott a csapat szekere is, amelyben Szojka Ferenc volt az agytröszt, a nagyszerű játékosok – akik évek óta együtt futballoztak – egymás gondolatát is ismerték, és a szívüket is kitették a pályán. Cserhátinak is egyre jobban ment a védés, 1959. május 1-jén bemutatkozott a magyar utánpótlás-válogatottban, amellyel Berlinben 2:0-ra győztek az NDK ellen, és nem restelli bevallani: elsírta magát, amikor 50 ezer lelkes néző előtt hallgatta a Himnuszt. Erre azután még több lehetősége is nyílott, hiszen egy hónap múlva már a felnőtt magyar B-válogatott címeres mezét viselhette. 1959 júniusában a svédországi Eskilstunában a mieink 6:3-ra győztek, de a hazaérkezés után valami történt... „Tanulni akartam, és a tarjáni vezetők már két éve csak ígérgették az egyetemi felvételemet. Meguntam az üres hitegetést. Az unokatestvérem, dr. Cserháti István, aki később a szegedi egyetem rektorhelyettese volt, elintézte, hogy felvételi vizsga nélkül bekerüljek az orvosi szakra, ha a csapatukban védek. S amikor Svédországból beérkeztünk a Keleti pályaudvarra, én a salgótarjáni helyett a szegedi vonatra szálltam fel. Itthon ki is tört a botrány, Pothornik József bányaigazgató berendelte a szüleimet, és közölte: ha két napon belül nem megyek haza, minden rokonunkat elbocsátja a vállalattól. A szüleim kétségbeesetten telefonáltak, én pedig – nem volt mit tenni – végül is három hét után visszatértem Salgótarjánba.” Hazatért, és itthon továbbra is jól futott neki a szekér. 1960-ban bekerült a római olimpiára készülő válogatott keretbe, de végül egy balszerencsés sérülés miatt itthon maradt. Az SBTC viszont nagyszerűen szerepelt, az 1960/61-es idényt – Titkos Pál edző vezérletével – az ötödik helyen zárta, ezzel a vidék legjobbja lett. Ebből az idényből különösen emlékezetes volt, amikor 1960. november 27-én, Salgótarjánban 11 ezer néző előtt a Cserháti József – Agócs Lajos, Jancsik Mihály, Oláh Dezső – Szojka Ferenc, Salgó György – Krajcsi József, Vasas Mihály, Csáki Béla, Répás Gábor, Taliga Ferenc MINDENT A LEGMAGASABB SZINTEN! CSERHÁTI JÓZSEF ÖNMAGÁNAK IS BEVEZETTE A FOLYAMATOS MUNKARENDET Már „Culi” is nyolcvanéves?! – kérdez vissza focirajongó ismerősöm, miután elárultam neki, miért kerestem fel baglyasaljai otthonában Cserháti Józsefet, a Salgótarjáni BTC egykori kiváló kapusát, vezetőjét. Hát igen, rohan az idő, a hajdani erős vidéki futballfellegvár emléke mindinkább a múlt ködébe vész, és a régi szép idők hősei is átlépik az egyre vaskosabb „ikszeket”, a mind magasabb kerek évfordulókat.  FOTÓ: HEGEDŰS MÁRK  VALÓSÁGOS KIS SPORTMÚZEUM LÁTHATÓ CSERHÁTI JÓZSEF BAGLYASALJAI HÁZÁBAN A KÉPES SPORT ÉS LABDARÚGÁS C. MAGAZINOK PLAKÁTSZERŰEN FELNAGYÍTOTT KÉPEIVEL, CSAPATFOTÓKKAL, FUTBALLEREKLYÉKKEL ÉS DÍJAKKAL

 CSERHÁTI JÓZSEF, AZ SBTC KAPUSA

összetételű csapat Csáki, Vasas, ill. Orosz Pál góljaival 2:1-re legyőzte a Ferencvárost. Hasonlóan nagy meccs volt 1961. május 10-én a tarjáni SBTC–Újpest találkozó, ahol a Cserháti József – Bablena László, Jancsik Mihály, Oláh Dezső – Szojka Ferenc, Salgó György – Krajcsi József, Vasas Mihály, Bodon Tibor, Menczel Iván, Taliga Ferenc alkotta gárda Vasas (2), ill. Várhidi Pál (11-esből) találataival 2:1-re verte meg az Újpest legénységét. A kapus legemlékezetesebb meccse mégis az 1961 augusztusában lejátszott csepeli mérkőzés volt, amikor a 90-ből 85 percig a Stécé 16-osán belül pattogott a labda, míg ők csak négyszer mentek előre – de 4:0- ra győztek! „Ma sem értem, hogyan akadt belém minden labda” – mondja nevetve, de tény, hogy akkor minden bejött neki. Aztán Cserhátit végre-valahára, 1961-ben felvették a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre, és megkezdhette tanulmányait. Ekkor azonban Baróti Lajos szövetségi kapitány az 1962-es chilei világbajnokságra készülő keret tatai edzésén közölte vele: „ha egyetemre akarsz járni, akkor nem vehetlek figyelembe, mert a tanulás mellett nem tudsz eljárni az edzőtáborozásokra”. Cserháti ekkor véglegesen döntött! „A tanulást választottam, és ezzel a címeres meznek búcsút intettem. Úgysem lettem volna A-válogatott, Grosics Gyula szilárdan őrizte a helyét, mellette lehettem volna 10–12- szer tartalék. Az élet is bizonyította, hogy jól döntöttem.” A remek kapus ezután egyszer még magára ölthette a címeres mezt, amikor 1962 bányásznapján a B-válogatott Salgótarjánban 3:3-at játszott a lengyelekkel. Végül is Cserháti kilencszer védett az utánpótlás-válogatottban, és háromszor – a svédek, a belgák és a lengyelek ellen – erősítette a B-válogatottat. Azután a Stécénél nagy változások történtek, a vidékbajnok csapat erősségei közül Jancsik Mihály, Dávid Róbert, Bablena László, Csáki Béla és Bodon Tibor visszavonult, Vasas Mihályt pedig elvitte az MTK. Új csapatot kellett kialakítani, ami nem ment könnyen, és a gárda 1963 nyarán kiesett az NB I-ből. „A csapat piacképes játékosait el akarták vinni más klubok. Szojkát a Fradi, Ferenczet az Újpest, engem a Vasas, az Újpest és a Diósgyőr csábított. Kitört a cirkusz. Pothornik József és Jakab Sándor, a megyei pártbizottság első titkára behívatott, kérdőre vont bennünket. Elmondtuk: ha a csapatnak továbbra is az NB I-es szintű feltételeket biztosítják a gyors visszatérés reményében, akkor maradunk.” Így is lett. Cserháti az NB I/B-s száműzetés alatt állította fel a csúcsát: 810 percig nem kapott gólt. Ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Stécé 1964-ben visszajutott az élvonalba, ahol meg is szilárdították a helyüket. Büszke arra, hogy 1961. július 30-tól 1965. augusztus 29-ig 114 bajnoki mérkőzésen védett megszakítás nélkül. Aztán „Culi” megsérült, és mind több idejét, erejét lekötötte a tanulás, a diplomaterv megírása, a készülés az államvizsgára, és egyre kevesebbet védett az NB I-ben. Amikor 1967-ben bányamérnöki oklevelet kapott, fel is hagyott a játékkal. S mivel az élet a legnagyobb rendező, a kiváló kapus, ugyanúgy, ahogy 1958-ban itthon a Vasas ellen debütált az élvonalban, 1967. május 17-én is a piros–kékek ellen, a Cserháti József – Kmetty József, Ferencz Gyula, Vertig József – Bánkuti István, Toldi Miklós – Kriskó Lajos, Németh Miklós, Szalay Miklós, Taliga Ferenc, Jeck Ferenc összeállítású együttessel búcsúzott. Ám ekkor félidei vezetésük után 4:2-re veszítettek. „Taligával ketten maradtunk hírmondók a kilenc évvel azelőtti csapatból” – említi. Elmondta: elégedett a labdarúgó-pályafutásával, hiszen bejárta a fél világot, Nyugat- és Kelet-Európát, Egyiptomot, Algériát és Szibériát. Olyan kiválóságok ellen játszott, mint az Aranycsapat tagjai közül Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lantos Mihály és Bozsik József, vagy az aranylabdás Albert Flórián. „Szojka Ferivel én szerepeltem együtt a legtöbbször: 151 alkalommal küzdöttünk közösen az SBTC sikereiért” – említi. Hozzáteszi: a sportnak köszönheti az akaraterejét is. Egy kis statisztikáért sem megy a szomszédba! „1958 és 1967 között 183 tétmérkőzést játszottam. Ebből 58 mérkőzés győzelem (32%), 60 döntetlen (33%), és 65 vereség (35%). Tehát 65%-os arányt mutatok, amikor pontokat tudtunk szerezni. A 183 mérkőzésen 1 millió 407 ezer ember nézte a fellépéseimet. Az én meccseimen, amikor Salgótarjánban játszottunk, 543 ezer 500 néző volt, ami átlagosan 6000 néző. Amikor idegenben játszottunk, ott 863 ezer 500 fő, 10 ezer ember nézte a meccseket” – sorolja. Cserháti a visszavonulása után műszaki csoportvezető lett a fénykorát élő, 15 ezer főt foglalkoztató Nógrádi Szénbányáknál. Közben a focitól sem szakadt el, mert az SBTC-nél 1967 végén szakosztályvezető lett. „1968-ban mi voltunk az első tarjáni küldöttség, akik az akkori testvérvárosba, Kemerovóba látogattak – akkor hoztuk a medvét, amely a Dolinkában volt látható” – említi. Büszkén eleveníti fel, hogy Marosvári Béla edzővel együtt rakták le a későbbi bronzérmes csapat alapjait. Amellett, hogy a legendás mester sokaknak megtalálta az ideális posztját, a kérésére hozták a fekete-fehérekhez – többek között – Varga Sándort,

Gecse Ferencet, Magyar Lajost, Horváth Ferencet és Kajdy Tibort. Erről Cserháti egy anekdotát mesél: „A mester kérte, hogy hozzuk el azt a Varga gyereket Balassagyarmatról. Agócs Lajos intézővel átruccantunk az Ipoly-parti városba. Beültünk az Ipoly vendéglőbe, ahol kijött egy fiatal pincér. Azt mondtam neki: barátom, ha Vargát előkeríted, kapsz ezer forintot. Mondta: uraim, minden további nélkül! Bement, felöltözött, kijött, és bemutatkozott: Varga Sándor vagyok! Kajdyt viszont Gyarmat után szedtük le arról a tehervonatról, amelyen ő volt a fékes, ott írattuk vele alá az átigazoló lapot.” A Nógrádi Szénbányáknál közben Cserhátit 1971-ben – párton kívüliként! – munkaügyi (bér- és norma-) osztályvezetővé nevezték ki. „Hogy abban a rendszerben ez mit jelentett, nem kell ecsetelnem” – említi. „Mindez azt is jelentette – folytatja nevetve –, hogy amikor a Stécé vasárnapi idegenbeli mérkőzései után éjjel kettőkor értünk haza, másnap reggel hatkor akkor is megborotválkozva, nyakkendőben kellett lejelentkezni Pothornik József vezérigazgatónál, akivel egyébként az idők során nagyon jó viszonyba kerültem.” Cserháti ugyanezen évben a közgazdasági egyetemen tervmatematikusi oklevelet szerzett. 1975-től a Magyar Szénbányászati Tröszt bérügyi szakértői bizottságának vezetője lett. Közben újra felkérték, hogy segítse az SBTC-t. Máig fájlalja, hogy 1977-ben a megyei vezetők úgy ítélték meg: a gyengülő bányavállalat már nem képes fenntartani a klubot, és elvették tőlük a focicsapatot, megalapították az STC-t. Nagy elégtételt érzett, amikor 1984-ben mégis visszakapták a labdarúgókat, akiket újra a szárnya alá vett. De közben a Nógrádi Szénbányáknál is zajlott az élet. „Zsuffa Miklós vezérigazgatósága alatt 1981-ben mi vezettük be a magyar bányászatban a folyamatos munkarendet, és ezért kormánykitüntetést is kaptam” – említi Cserháti, akit 1985-ben a cégnél termelési főmérnöknek és a vezérigazgató műszaki tanácsadójának neveztek ki. Következzék azonban egy újabb anekdota! „Zsuffa Miklós a Központi Ellenőrző Bizottság tagja volt, és felkért, hogy segítsem a munkáját. Jöttek a szigorúan bizalmas anyagok! Egyszer csak a fejéhez kapott: te Culi! Párttag vagy te? S rögtön intézkedett, hogy vegyenek fel az MSZMP-be. Így indult el a politikai pályafutásom!” Aztán Cserháti 1989 végén nyugdíjba ment, és előtérbe került életében a politika. Az MSZMP megszűnése után a Munkáspárt tagja lett, és 1990-ben Baglyasalja önkormányzati képviselőjévé választották. Az új képviselő-testületben az SZDSZ és az MDF közötti patthelyzetben a baloldal jelentette a mérleg nyelvét. Országos visszhangot keltett, hogy az antikommunista SZDSZ Salgótarjánban koalícióra lépett a Munkáspárttal. A szabaddemokrata Tolmácsi Ferenc polgármester mellé Cserhátit alpolgármesterré választották. A humán területek vezetője lett, ahol nagy feladat volt a rendszerváltás után az oktatás és az egészségügy önkormányzati rendszerbe illesztése, de sok önképzés mellett tapasztalt szervezőként munkatársaival ezt a teendőt is megoldották. A tisztségéről azonban egy év után lemondott, miután nem sikerült az akció, hogy Salgótarjánról leválasszák – és az így hozzájuk kerülő busás helyi adók révén „fényesre szidolozzák” – Baglyasalját. No, de 1994-ben jöttek az újabb választá

 A VIDÉK LEGJOBB CSAPATA 1961-BEN. HÁTUL, BALRÓL: MANYASZ SÁNDOR VEZETŐ, BABLENA LÁSZLÓ, VASAS MIHÁLY, CSÁKI BÉLA, BODON TIBOR, TALIGA FERENC, TITKOS PÁL EDZŐ. KÖZÉPEN: SZOJKA FERENC, JANCSIK MIHÁLY, DÁVID RÓBERT. ELÖL: SÁNDOR GYULA, CSERHÁTI JÓZSEF, MENCZEL IVÁN

2019 / 2 sok, amikor az MSZP és a Munkáspárt vette kezébe a város vezetését, Puszta Bélát választották polgármesterré, aki Cserhátit tette maga mellé alpolgármesternek. Ez időben az okozott politikai feszültséget, hogy a Munkáspárt vezetője 1996-ban követelte: szakítsák meg a koalíciót az MSZP-vel. A tarjáni képviselők erre nem voltak hajlandók, ezért mind a hatan kiléptek a pártból, és függetlenként folytatták az önkormányzati munkát. Cserháti 1998-ig, a ciklus végéig maradt alpolgármester, majd – a focihoz visszatérve – arra is büszke volt, hogy a baglyasi pályán 1998. december 3-án, az Újpest elleni mérkőzésen felragyogott a villanyfény. A képviselősködést még 2006-ig folytatta a munkát, s ennek végeztével Pro Urbe-díjat vehetett át. A tapasztalt szakember 2001-től 2013-ig a Salgótarján–Vizslás–Kazár–Mátraszele Víziközmű Társulás vezetője volt, a négymilliárd forintos beruházás mintegy 15 ezer embert érintett, és az országban alig akadt párja annak, hogy a nagy munka lezárása után tetemes nyereséget osztottak szét a négy önkormányzat között. Cserháti József az eddigi életpályáját summázva elégedettnek mondja magát, hiszen 45 évnyi munkáját 5 kormánykitűntetéssel, 16 évi politikai pályafutását Pro Urbe-díjjal ismerték el. 25 évi tanulás után 3 diplomát szerezett, 15 éves sportmúltját 3 bajnoki címmel és válogatottságokkal zárta. Ám azóta sem ül a babérjain: az utóbbi évek munkájának „termése” a tavaly átadott bányászati emlékhely Baglyasalján, de még mindig vannak újabb tervei. Manapság azonban már jobbára a család tölti ki a napjait. Első házasságából született a lánya, Gertrúd, aki Salgótarjánban él férjével és fiával. Második feleségét, Margót a szénbányáknál ismerte meg, akkoriban a számviteli osztályon dolgozott, később a baglyasi iskola gazdaságvezetője lett. Neki is van egy lánya, Andrea, aki Budapesten lakik férjével és két kislányával. A nagyszülőknek a három unoka mindig nagy örömet szerez. Kiegyensúlyozott családi életet élnek baglyasaljai otthonukban, amelyet az év lakóházává is választottak. Szép kertjük van, melyben csak a fűnyírás a feladata – mondja nevetve „Culi” bátyánk. Végül újra szóba kerülnek a legendás fekete-fehér színek. A régi sporttársak közül leginkább Ferencz Gyulával ápolja a közel hatévtizedes barátságot. Mint említi: „Én a Salgótarjáni Bányász Torna Club játékosa és vezetője voltam, más formációk nem érdekelnek.” De azért nem tagadja, hogy aggódik az SBTC-ért, szeretné, ha a városnak a régi futballhagyományokhoz méltó csapata lenne. „Azt látni kell, hogy amíg nem találunk a bányához hasonló tőkeerős céget – amely hajlandó szponzorálni a csapatot –, addig csak a szépre emlékezünk” – mondja. „Örülnék annak, ha jövőre a Salgótarjáni Bányász Torna Club megalakulásának 100. évfordulóját méltóképpen megünnepelhetnénk” – hangsúlyozza végül sokak közös óhaját.

Balás Róbert