TOLNAI KLÁRA

Közelebb állnak hozzá a drámai szerepek, de az utóbbi időben többször kellett használnia a humoros oldalát, és örül, hogy nevettetni is tud. Már gyerekként forgatott meséket és kitalált történeteket, majd tizennyolc éves volt, amikor minden félelme megszűnt a színpadon.

 A LÉGSZOMJ CÍMŰ KISFILMBEN

„Akkor érzem jól magam, ha olyan darabokban szerepelhetek, ahol a néző elgondolkodhat a saját életén is” – mondja a fiatal színésznő, aki bátran játszik lakásszínházban is, szerepelt A mi kis falunkban vagy a Pappa Piában, játszott Bárka Színházban és az Átrium Film-Színházban. Legmeghatározóbb színházi munkája az elmegyógyintézetbe került Gizella alakja a Megszállva című darabban. Foglalkoztatják a traumákat feldolgozó szerepek, de szereti a humort és az iróniát is. Nem is beszélve a zenéről, első dalához már elkészült a videoklip, de dolgozik egy kisfilmen, aminek ő az egyik írója. Salgótarjánban az Erdő című előadásban mutatkozott be. Ismerkedjenek meg egy kedves személyiséggel és sokoldalú egyéniséggel, Tolnai Klára színésznővel, aki nagy elődjéhez hasonlóan szintén Nógrád megyéből indult, Szügyből.  Tolnai Klára színésznő. Milyen reakciókat vált ki a neve az emberekből, a kollégákból? – Azt érzem, hogy többet várnak el tőlem emiatt, és folyamatosan ösztönöz, hogy a legmagasabb szintet hozzám ki magamból. A szüleim nem tudatosan választották ezt a nevet. Koraszülöttként, másfél kilósan jöttem a világra, az is kérdőjeles volt, hogy életben maradok-e. De mesélték, hogy a születésem után egy nappal már keresztbe feküdtem az inkubátorban. Apukám már akkor azt mondta: „Na, ezt a kislányt nem kell félteni!” A névhez visszatérve, anyukámtól a születésem után közvetlenül megkérdezték, hogy mi lesz a nevem, és ő akkor döntötte el: „Klári. A legjobb barátnőm után, Klári.” Így lettem Klári. Anyakönyveztetve: Klára.  Mikor tudta meg a névazonosságot Tolnay Klárival, és milyen hatással volt önre? – Ez legelőször az általános iskolában jött elő. Énekórán népdalokból feleltünk, és a tanár bácsi így hívott ki: „Művésznő, halljuk, mit tud!” Akkor kicsit megilletődtem, de miután remegő hanggal elénekeltem a dalt, és elmeséltem otthon, mi történt, mindenre választ kaptam. Utána sokat érdeklődtem a legendás színésznő, Tolnay Klári lénye és munkássága iránt, főleg amikor megtudtam, csupán egy faluval arrébb nevelkedett, mint én. Mohorán. A művészet iránti vonzalmam azonban már jóval azelőtt bennem volt, hogy tudtam volna ezekről az összefüggésekről. Abban az időszakban már írtam otthon dalszövegeket és dalokat az unokatestvéremmel és a legjobb barátnőmmel, aminek a zenei alapja a régi, jó öreg szintetizátor volt, vagy a számítógépes játékok zenéi, amire szintén kitaláltunk saját szövegeket. Még saját albumborítót is készítettünk, amire különböző fényképeket ragasztottunk, felírtuk a dalok címét és a művésznevünket. A szóló albumomon Clare-ként „debütáltam”, az együttesünk neve pedig Vibes és Kleme volt.  Úgy tudom, hogy kisgyerekként otthon meséket játszott, de nem akárhogy, kamerával forgattak történeteket. A nyilvános szerepléstől viszont ódzkodott. Mikor fordult ez át? – Valamiért féltem a kudarctól, hogy kinevetnek. Pedig amikor nagy nehezen rávettek, hogy kiálljak egy verssel vagy egy dallal, általában nagyon jó visszacsatolásokat kaptam, nyertem meg versmondó- és dalversenyt is. Emlékszem, hogy Kati néni, az általános iskolás osztályfőnököm mindent felajánlott: csokit, fagyit, bármilyen édességet (a csoki! az az egyik gyengém). Még a csillogó matricáiból és felajánlott, amiket imádtam, és sokat kellett, hogy dolgozzam értük, mert öt piros pont egy „csijjogó-vijjogó” matrica. És még így sem nagyon tört meg a jég, csak nagyon ritka, varázslatos pillanatokban. Viszont otthon imádtam játszani. Kilencéves voltam, amikor apukám vett egy kamerát, hogy megünnepeljük a családi eseményeket: születésnap, karácsony, halászléfőzés a kertben, miközben a gyerekek pattognak. Aztán a legritkább esetekben használtuk erre. Elcsentük a testvéremmel, az unokatesóimmal és a legjobb barátnőmmel a kamerát. és leforgattuk a kedvenc meséinket, sorozatainkat. A Varázslatos álmok több részt is megélt. Mi voltunk a tündérek, akik megvédték a földet és az embereket a gonosz támadásától. Én általában Mars tündér voltam, a Tűz erejével bíró. Azt hiszem, a mai napig őt választanám. Vettünk fel Paula és Paulinát is, de az csak egy részig volt érdekes a számunkra, emlékszem, ahogy Paulinaként megfordulok a kamerába könnyes szemmel, miközben Carlos Daniellel veszekszünk. Elég hamar bele tudtam élni magam különböző élethelyzetekbe. Aztán elkezdtünk saját történeteket kitalálni, és alig vártuk a hétvégéket. Forgattunk a padláson, a nappaliban, az udvaron, a garázsban. Emlékszem, egyszer horrort vettünk fel, és Emő kezét telefröcsköltük ketchuppal, mintha véres lenne, és rögzítettük, ahogy a keze kiesik a garázsajtón. Utána napokig nem mertünk lemenni a garázsba… Imádtunk magunk által kitalált történeteket leforgatni és eljátszani. Ebből aztán az lett, hogy a többiek kinőttek belőle, én meg nem.  Tizennyolc évesen ment meghallgatásra, majd színésznőként játszott a Bárka Színházban, az Átrium Film-Színházban, a Bethlen Téri Színházban, a Sanyi és Aranka Színházban és különböző lakásszínházakban. – Az első meghallgatásomnál nagyon élveztem a felkészülési folyamatot, hogy elemezhettem a szerepet, tanultam a jeleneteket, a dalokat. Amikor ruhákat néztem magamnak, észrevettem, hogy közben azon gondolkodom, ő vajon melyiket venné meg magának, és közben próbáltam megérteni a karakter mélyebb rétegeit is, hogy miért hoz meg egy olyan döntést, ami külső szemlélő számára érthetetlen, hogy milyen

 A THE LAST KINGDOM CÍMŰ SOROZATBAN

motiváció vezérli. Annyira vágytam rá, hogy eljátsszam ezt a szerepet, hogy közben nem maradt időm félni. Emlékszem, amikor mentem a metrón a castingra, majdnem visszafordultam, úgy izgultam, de aztán szerencsére kinyílt az ajtó, leszálltam a metróról, és onnantól a lábaim saját életre keltek, mintha vittek volna magukkal. Amikor felléptem a színpadra, ott megtört a jég. Minden félelmem megszűnt. Szinte semmire sem emlékszem, csak az érzésre, hogy bizsergős, hogy éles, hogy fény, hogy szárnyaló, hogy öröm van bennem, hogy játszhatok a többiekkel. Újra vannak társaim hozzá. Onnantól már nem volt visszaút. A Bárka Színház volt a kezdete mindennek. Spolarics Andreától tanulhattam a színészmesterséget, aki fegyelmet, alázatot, tűpontosságot és játékosságot tanított nekünk. Hogy ne féljünk a sok váltástól, merjünk sokszínűek lenni, és hogy a gondolat a lényeg mindig, az legyen tiszta, a mögöttes tartalom, ami a sorok között van. Hálás vagyok, hogy egy olyan közegben kezdhettem el a színészmesterséget tanulni és aztán gyakorolni, ahol fontos kérdéseket feszegető darabokban játszhattam. Ilyen volt például A harmadik hullám című darab, amit Tasnádi István írt és Vidovszky György rendezett, vagy Dorota Maslowska Lángoló kerékpárja, amit Kamondi Zoltán rendezett. Ezek az előadások megerősítettek abban, hogy akkor érzem jól magamat, ha olyan darabokban szerepelhetek, ahol a néző elgondolkodhat a saját életén is, gyengeségein, tükröt tart, hogy jó-e minden úgy, ahogy van, vagy esetleg van, amin érdemes lenne változtatni, meglépni önmagunkat. A Katona József Színház Sufnijában, Az Ifjúsági program keretein belül megcsináltuk Georg Büchner Woyzeck című darabját Woyzeck-etűdök címen. Külön izgalmassá tette a darabot, hogy váltogattuk a szerepeket az egymást követő jelenetekben. Hol Marie szenvedélyességét képviseltem, hol Woyzeck lázálmát, imádtam azt a fajta kísérletezést és bátorságot, amit ez a közeg megengedett, hogy bármilyen szélsőséges ötletet vihettünk a próbákra. Ráadásul sok be is kerülhetett belőlük az előadásba.

2019 / 2 Az Átrium Film-Színházban egy formabontó előadásban játszottam, de nevezhetjük inkább élőadásnak is, ugyanis budapesti éjszakából merített történetek elevenedtek meg a színpadon úgy, hogy közben több kamera vette, hogy mi történik velünk, szereplőkkel és a vásznon, mint egy filmet nézhette a közönség élő adásban. Droszt–Budapest–Éjszaka–Taxi címmel játszottuk, és Radnai Márk rendezte. Annyira szerettük ezt az előadást, hogy a takarásból mindig néztük egymás jeleneteit. Közben évekig játszottunk egy darabot, először WomeniTEA címen, ahol öt női ikon magánszféráját mutattuk meg, (Gia Carangi, Margaret Thatcher, Frida Kahlo, Janis Joplin, Sylvia Plath). Kíváncsiak voltunk, hogy ezek az elismert női karakterek hogyan dolgozhatták fel a négy fal között a sikereiket és a kudarcaikat. Mik lehetnek a közös vonások bennük és bennünk. Mi az, amit érdemes, és mi az, amit nem érdemes megtanulnunk tőlük? A darabot közösen írtuk (Tolnai Klára, Tóth Réka, Matócza Tünde, Papp Kinga Lívia, Németh Ági) önéletrajzi könyvekből, filmekből, cikkekből, improvizációkból és a saját fantáziánkból merítve. Játszottuk a Fogasházban és különböző stúdiószínpadokon. Aztán NŐközelben címmel csináltunk egy másik változatot, kicsit át kellett írnunk, mert lakásszínházban akartuk tovább játszani. A néző ott lehetett a szereplő konyhájában, nappalijában, sőt még a fürdőszobájában is. A hangvétel emiatt sokkal intimebbre váltott, egyszerűbbre, filmesre. A néző, aki néha csak fél méterre ült tőlünk, úgy érezhette, mintha lenne rajta egy láthatatlanná tévő köpeny, és titkon ott lenne egy másik ember otthonában, ahol olyan dolgokat is lát és hall, amibe nem avatjuk be a szomszédot, de sokszor még a hozzánk legközelebb álló személyt sem. Az újraértelmezett darab írói Tolnai Klára, Tóth Réka, Papp Katika, Papp Kinga Lívia. Az én szerepem Gia Carangi volt, aki a ’80- as évek végéig szupermodell volt, viszont 26 évesen meghalt AIDS-ben. Az édesanyja gyerekkorában elhagyta őt, ezért állandó szeretetéhsége irányította, ami sebezhetővé és labilissá tette. Egyfolytában kívülről várta a megerősítést, próbálta betölteni az űrt. Esténként éjszakai klubokban különböző drogokkal próbálta enyhíteni a fájdalmát. Úgy gondolom, hogy az ő útja egyértelműen megmutatja, nem mindegy, milyen módszereket alkalmaz az ember arra, hogy feldolgozza a gyerekkori traumáit, és éri meg bármi áron követelni a figyelmet és a szeretetet. A Bethlen Téri Színházban pedig Csehov Medve című darabjának csináltuk meg a horrorszínházi változatát. A darab nyomokban tartalmaz Csehovot. Preiszner Miklós, az új darab írója, aki az egyik rendezője is Laboda Kornéllal együtt, hozzám nagyon közel álló ironikus humorral írta meg ezt az előadást. Ez a darab szinte minden színházi szabályt áthág, amit ismerünk. A történet egy társulatról szól, akiknek Csehov: Medve premierjük van, de bizonyos akadályozó tényezők miatt veszélybe sodródik az előadás, és kérdés, hogy be tudják e fejezni a darabot. Összecsúszik a színház és a valóság, tele van öniróniával a szakmánk iránt. Egyre súlyosabb és fontosabb kérdések is felmerülnek útközben fekete humorba csomagolva, mint például, mit képes az ember áldozni a sikerért, ha gyors úton akarja megszerezni? És megéri-e?  Komoly szerepet kapott a Megszállva című darabban, amely Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója című írása alapján készült. Nyomasztó szerep, nehéz feladat. Hogyan készült rá? – A Megszállva című darab életem eddigi legmeghatározóbb színházi munkája. A rendezője Paolo Antonio Simioni, akit az egyik mesteremnek tartok (az Actor Studióban tanult, ahová olyan színészek jártak, mint Al Pacino, vagy Robert de Niro), a Sztanyiszlavszkij–Strasberg módszerrel dolgozik. Évekig jártam színész workshopjaira, tréningjeire. Ezzel a darabbal a munkát Rómában kezdtük el, próbáltunk Szegeden és Budapesten is. Paolo Rómában él, a dr. Brennert alakító Rédei Roland Szegeden, én pedig Budapesten. Így ingáztunk hárman. Volt ennek egy varázsa. Mindig volt lehetőség egy kis újratöltődésre, szerep átgondolására, elmélyítésre, míg a következő városban, vagy országban folytattuk a próbákat. A Megszállva című darabunk Csáth Géza írásai nyomán készült el, főként Az egy elmebeteg nő naplója című műve ihlette. Én Gizellát alakítom benne, egy fantasztikus íráskészséggel megáldott, kényszerképzetektől gyötört nőt, aki paranoid téveszmékkel bekerül az elmegyógyintézetbe, azt hiszi, hogy belé költözött a gonosz, és orvosának könyörög, hogy mentse meg tőle a lelkét. Az orvos viszont már egy ideje képtelen az írásra, kiégett, úgyhogy őt lenyűgözi ez a kiapadhatatlan történet, ami a nő fejében van a világról, és amit szenvedélyesen folyton csak ír ki magából. Nagyon féltem ettől a szereptől. Attól, hogyan juthat el odáig egy ember, hogy nem tudhatja biztosan, amit érzékel, az valóság-e; hogy nem bízhat a saját ítélőképességében, a saját emlékezetében. Mindent elolvas-

tam, amit csak találtam róla: pszichológiai jelentéseket, a naplóját. Meg akartam érteni, hogy milyen gyerekkori trauma vezette őt oda, milyen mély szégyenérzet lehet az, amikor az ember a tudatalattijával kreál magának egy „Lényt”, aki kényszeríti őt általa elítélendő, erkölcstelen dolgok megtételére. Ezekre a dolgokra igazából ő vágyik, de nem meri magának se bevallani, mert valószínűleg olyan szexuális trauma érhette, amivel egyedül nem volt képes szembenézni. Az anyjának pedig – aki beteg volt, ápolni kellett, gyűlölte a másik nemet, és rettegett attól, hogy a lánya elhagyhatja őt egy férfi miatt, és majd nem fog gondoskodni róla – neki pláne nem beszélhetett róla. Nagy felismerés volt nekem, ahogy tanulmányoztam őt, hogy milyen mély lelki sérüléseket okoz az emberben, ha nincs legalább egy vagy két olyan barátja, bizalmasa, akivel teljesen őszinte lehet, tabuk nélkül, cenzúra nélkül. De a legnagyobb probléma az, ha saját magával nem őszinte az ember. Csáth Géza így ír erről: „Ha saját magunknak hazudunk, annak már jó ára van. (Apró kis neurózisok, fóbiák, ellenszenvek, depressziók, meghasonlások.)” Ez a próba életem egyik legtöbb próbatételével megáldott folyamata volt. Két-háromórás alvásokkal. Folyamatosan egy beteg gondolatokkal létező nőt játszani, aki minden, a fizikai világból jövő szép dolgot a sátántól valónak tart, a világot sötétnek és gonosznak látja, és egyetlen igazi tiszta vágya az, hogy szabad legyen és szeressék, de a szerelmet nem tudja tisztán megélni, mert az is bűntudatot ébreszt benne, hogy szerelmes az orvosába, a szabadságot pedig az jelentené neki, ha a lelke kiszabadulna a testéből. Ez alatt a próbafolyamat alatt kezdtem el még jobban figyelni rá: szükségem van arra, hogy valami egyensúlyban tartson, amikor az embernek ennyire nincs ideje pihenni, vagy regenerálódni, hogy kimenjen az erdőbe sétálni, vagy futni. Úgyhogy elkezdtem meditálni. Mindegy, hogy hajnali négykor feküdtem-e le, vagy korábban, vagy később, mindig kitisztítottam a fejemet. Ötperces próbaszünetnél beraktam a fülembe valami olyan zenét, ami megnyugtat. Nagyon szeretem Max Richtert. Itt tanultam meg, hogyan tudod magadat egyben tartani akkor is, ha a körülmények az ellen vannak. És ez nagyon fontos, szerintem az életben mindenkinek. Sok mindent megléptem magamban ez alatt a próbafolyamat alatt, és már a második előadásnál itt élhettem meg, hogy szárnyalok, hogy végig benne vagyok, hogy a kicsi térben láthattam, ahogy az egyik néző szemében megcsillan a könny, amikor mondom a monológot. Volt, aki az előadás után zokogva ölelt meg, hogy megköszönje. Minden előadás előtt azt kívántam, legyen olyan, mint egy terápia. A monológoktól, a dialógoktól, ahogyan léteztünk a darabban, oldódhassanak a nézőkben a blokkjaik, fájdalmaik, elfojtásaik. Könnyekkel, vagy ha úgy van, nevetéssel. Hiszen erre is jó a színház.

 Salgótarjánban egy vígjátékban, Osztrovszkij Erdő című darabjában, Akszjusa szerepében mutatkozott be márciusban. Hogyan találták meg a szereppel, és hogy érezte itt magát? – Nagyon nagy nyitottsággal és szeretettel fogadtak. Hatalmas öröm számomra, hogy Nógrád megyében, ahol felnőttem, nyílt egy olyan színház, ami fiatal kora ellenére már számos színvonalas darabot és művészt tud felvonultatni. Ezért is volt külön megtiszteltetés, amikor megkeresett Andó Ákos, a színház értékesítési vezetője. Kezébe akadt a Gyarmati Hírek régebbi interjúja, amiből kiderült számára, hogy nógrádi származású vagyok. Aztán meghívtak egy beszélgetésre a színházba, Susán Ferenccel, a színház produkciós igazgatójával és főrendezőjével, az pedig egy szép véletlen volt, hogy akkor kerestek Akszjusa szerepére színésznőt. Nagyon hálás vagyok, amiért engem bíztak meg azzal, hogy eljátszhassam ezt a nagyon tiszta, tüzes, erős igazságérzettel és szenvedéllyel bíró lányt. Sokat segített Susán Ferenc, a darab rendezője, hogy milyen irányba keresgéljem Akszjusát. Sándor Zoltán, a darab dramaturgja, ha valamin elakadtam, mindig mondott egypár olyan mondatot, amin elgondolkodva tovább tudtam fejteni a karaktert, hálás vagyok nekik és a színészeknek, akik hihetetlen figyelemmel voltak irányomba is és egymás felé is. Adtak nagyon jó technikai tanácsokat is. Tudtunk közösen gondolkodni, fejtegetni. Remélem, hogy dolgozom még ezzel a színházzal és csapattal együtt legközelebb is! Akszjusának ami a szívén, az a száján. Ő nem irányítható, mert az ő gondolatait, cselekedeteit, a szívét, nem lehet megvenni. Még Gurmizsszkajának sem sikerül, pedig ő megszokta, hogy az van, ahogy ő fütyül. Ez a lány nem hódol be se hatalomnak, se pénznek. Fiatal kora ellenére azonban nem egy unalmas naiva, csípős a nyelve, ha kell, és a végsőkig tud küzdeni azért, akit szeret.  Milyen szerepeket szeretne eljátszani? – Egyre inkább olyanokat, amelyek megmutatnak egy problémát, ahol van egy blokk a karakterben, amit nehéz megugrani, vagy úgy tűnik, nem is lehet, de aztán mégis történik valami, aminek a hatására a karakter elkezdi összeszedni magát, és kibontakozik. Azzá az emberré válik, aki mégis képes meghaladni saját magát. Most a magánéletemben is ez izgat. A Jacques Audiard által rendezett Rozsda és Csont című filmből szívesen eljátszanám Stephanie szerepét. Marion Cotillard alakította hidegrázósan, hogyan kezd új életet a vagány, csinos nő, aki egy baleset folytán elveszíti a két lábát. Vagy játszanék olyan nőt, akit bántalmaztak, megmutatva, hogy hogyan néz szembe és dolgozza fel a traumáját. Nagyon szívesen játszanék olyan szerepet is, mint A szolgálólány meséjéből Offred karaktere, mert nagyon szeretem az iróniáját, a humorát, ugyanakkor a szívósságát, hogy micsoda borzalmakat kell átélnie, milyen karakterfejlődésen megy végig, és megmutatja, hogy egy ember, egy anya milyen erős tud lenni, ha a gyerekéért küzd, hogyan válik harcossá, ugyanakkor mélyen belül megmarad a lágysága, a nőisége is. Szerintem nagyon fontos mondanivalója van ennek a sorozatnak. Ugyanakkor nagyon vonzanak még mindig az igazi lázadó figurák, akik azért annyira izgalmasak, mert nem akarnak semmilyen szabálynak megfelelni. Szívesen játszanám Susanna Kaysen Észvesztőjéből Lisát. Ő az egyik olyan karakter, aki régóta érdekel, gondolkoztam is rajta, hogy jó lenne színházban megcsinálni. Érdekel a Harcosok klubjából még Marla Singer szerepe és Tyler Durdené is. Igen, az még jobban, mint Marla. Bár nőként erre vajmi kevés esélyem lenne… Színházban szívesen kipróbálnám magam a Cabaret-ban Sally Bowlesként, mert szeretem annak a karakternek a sokszínűségét, annyi minden van benne! Lennék Csehov Sirályából Nyina, nagyon szeretem az orosz klasszikusokat. De kipróbálnék egész más karaktert is, mint én, például Pintér Béla Szutyokjából Rózsi ARCKÉP

ARCKÉP figuráját. Szeretem a nagy átváltozásokat, azokban mindig sokat megtanul az ember önmagáról. Vagy szívesen játszanék Tündét, vagy valami hasonlót, aki harcol a földért, a bolygóért, és megtanítja az embereket, miért érdemes a szívre és a megérzésekre hallgatni. Ha Szepes Mária Vörös oroszlánját megfilmesítenék, abban biztosan szeretnék játszani. Mennyire izgalmas lenne annyi különböző karaktert alakítani, ahány életet ott leél, ahány hibát elkövet és aztán szépen lassan tanul belőlük, és önmagára ébred, mert mindegyik élet egy lélektőből fakad.  Beskatulyázni biztosan nem lehet, eddig is nagyon különböző karaktereket formált meg, elég, ha csak A mi kis falunk vagy a Munkaügyek filmsorozatokra, a Pappa Pia című vígjátékra, a Kincsemre, vagy a The Last Kingdom című angol történelmi sorozatra gondolunk. Mi áll közelebb önhöz? És a színházi előadások, vagy a filmek vonzóbbak? – Teljesen más idegrendszert követel a film és a színház. A film nagyon intim, és szeretem benne, hogy ha eléggé azonosulok a karakterem gondolataival és érzéseivel, akkor csak elég élni a kamera előtt, nem kell rápakolni semmit. A kamerának nem lehet hazudni, mert mindent lát. Őszinteséget követel. És nagyon erős figyelmet és összpontosítást, mert sokszor lineárisan nem összefüggő jeleneteket veszünk fel egymás után, és egy pillanat alatt kell teljes átéléssel belekerülni akár egy szélsőséges drámai jelenetbe úgy, hogy lehet, első nap veszed fel az utolsó jelenetét a filmnek, vagy az egyik kulcsfontosságút. A színházban másfél hónapos próbafolyamat van, amíg felkészülhet az ember. Keresgélhet, botladozhat, kísérletezhet a társakkal. A színházban megélhetem azt, hogy a karakter lineárisan haladva van ott az előadás elejétől a végéig. Szeretem, hogy minden ott, akkor történik. Hogy mindegyik előadás más. Ha én változom, úgy változik a karakterem is. Szeretem, amikor érzem, hogy a közönség ránk van csatlakozva, hogy velünk élik meg a pillanatokat. Együtt nevetnek és együtt sírnak ki velünk olyan fájdalmakat, amikkel otthon egyedül esetleg nem mernének szembenézni. Szeretem azt, hogy nagyon sok műfajban kipróbálhattam már magam. Filmen inkább a vígjátéki, színházban pedig inkább a drámai karakterekkel találtak meg eddig jobban. Én most kipróbálnám azt is, hogy milyen az, amikor ez megfordul. Inkább drámai szerepekben érzem magam otthonosabban, közelebb állnak hozzám, de az utóbbi időszakban többször kellett használnom a humoros oldalamat is, és örülök, hogy nevettetni is tudok. Most forgattunk le egy kisfilmet, aminek én vagyok az egyik írója Bánovits Ottó mellett, aki rendezi. Légszomj a címe. A történet a családon belüli erőszakról szól, és arról, hogy a lány hogyan dolgozza fel a múltat. Ez elég drámai lesz, ugyanakkor pont azt az állapotot mutatja be, amiről beszéltem, hogyan indul el az ember azon az úton, hogy feldolgozza a feldolgozhatatlant. Nagyon várom, hogy kijöjjön már.  A téli szünet utáni első rendezvényen öt színművésznő nyitotta meg Mohorán a Tolnay Klári Emlékházat: Vándor Éva, Balogh Erika, Pásztor Erzsi, Bajza Viktória és Tolnai Klára. Milyen érzés volt ott lenni? – Csodálatos volt! Mohora, ahol Tolnay Klári gyerekeskedett, egy falura van onnan, ahol én nevelkedtem. Mi minden vasárnap Mohorán keresztül mentünk át mamiékhoz a családi ebédre. Amióta megnyílt ez az em

2019 / 2 lékház, mindig megnéztem a feliratot, és mindig szerettem volna eljutni oda. Aztán bekövetkezett. Alighogy beléptem a házba, elkezdtem visszafogottan pityeregni a meghatódottságtól, mert én addigra szinte az összes filmjét láttam már, olvastam a könyvét, amit ő írt, és nagyon sokszor megkérdezték már tőlem, hogy nem vagyok-e rokona a művésznőnek? Egyszer ott voltam egy megnyitón is, ahol Őze Áron mondta el József Attila A Dunánál című versét, olyan szép, nemes egyszerűséggel, hogy teljesen magával ragadott. Márciusban vehettem részt a megnyitón Balla István bőrész, az emlékház létrehozójának, vezetőjének meghívására, akinek többszörösen is hálás vagyok. Egyrészt azért, mert eszébe jutott, hogy ennyire ízlésesen, gondosan kialakítsa egy ilyen színészóriás emlékházát, mint Tolnay Klári. Másrészt azért, hogy ott lehettem a megnyitóján ezekkel a nagyszerű, fantasztikus színművésznőkkel. Nagyon izgultam. Ott volt tőlem fél méterre a Pásztor Erzsi, hát alig kaptam levegőt, olyan izgatott voltam, nemhogy még szólaljak meg én is a saját sztorijaimmal, de ő rögtön olyan humoros történeteket mesélt, hogy az ember elég hamar átjutott ezen az állapoton, mert nem lehetett nem annyira nevetni, hogy már fájt a rekeszizmunk. Vándor Évával előtte két nappal mutattuk be Osztrovszkij Erdőjét. Ő amellett, hogy fantasztikus színművésznő, és bármilyen műfajban játszik, mindig nagyon erősen hat rám, emberként is egy csoda. Rengeteget segített nekem a másfél hónap alatt. Hallhattam Bajza Viktóriát énekelni, amitől libabőrös lettem, olyan gyönyörű volt, és találkozhattam Balogh Erikával is, akinek szintén nagyon örültem, mert eddig csak vászonról láttam őt. Hálás vagyok, hogy részt vehettem, nekem nagyon sokat jelentett.  Nem beszéltünk még arról, hogy kiskora óta dalokat ír. – Az, hogy írásban fejezzem ki azt, mi van bennem, már gyerekkorom óta létszükségletem, akár dalként írom, akár versként, akár történetként. Ez nekem nem újdonság, sem a közeli szeretteimnek. Az újdonság az, hogy most már érzem, szívesen megmutatnám a saját gondolataimat is. Ideje megmutatnom a saját hangom. Az első dalomhoz már leforgattuk a videoklipet, amihez én találtam ki a jeleneteket és a helyszínt is, mert amikor írtam a dalszöveget, filmszerűen jöttek a képek. Készülnek a demók, amiket tervezünk megmutatni kiadóknak. Közben egyre több projektbe hívnak énekelni, és nagyon élvezem, hogy ez a részem is kinyílik. Egészen más állapot ihletett állapotba kerülni, mint bármi más az életben. Egy kegyelem, amikor az ember csatornaként működik, megteremtődnek az új gondolatok, az új dallamok, és lesz belőle egy új Dal. Van egy mondat, amit a családunk jó barátja mondott nekem egyszer, és azt éreztem, igen, ez az a mondat, ami kifejezi, amit érzek: a zene nem más, mint létra ég és föld között.

Dudellai Ildikó