ÚSZÓ-SZIGETEK

TITICACA UROS INDIÁNOK ÚSZÓ-SZIGETEK: A TITICACA-TÓ KINCSEI

A Titicaca-tó az Andokban, Peru és Bolívia határán található. A nyugati rész Peru Puno nevű régiójához tartozik, a keleti pedig Bolívia La Paz megyéjéhez. 8300 km²-es területével a Titicaca-tó Dél-Amerika legnagyobb édesvizű tava. A tó átlagos mélysége 160 m, a legnagyobb mélysége 280 m. A Balatonnál tizenháromszor nagyobb, és közel 4 ezer méter magasan fekszik. A tó évi középhőmérséklete 10 °C körüli.

Több mint 25 folyó ömlik a tóba, és 41 természetes sziget teszi változatossá, továbbá a 110 úgynevezett úszó-sziget. Ezek közül a legrégebbi 160 éves.

Az uros indiánok nagyjából kétezren lehetnek, és a Titicaca-tavon a saját maguk által készített szigeteiken élnek, amelyeket a vízben növő totora nádból készítik. Az alap a gyökérzet, erre szövik rá nádból az újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan cserélni kell, mert a víz alatt eláznak. A nádszigeteket kötéllel rögzítik a tó aljához, de nagyobb viharok után megtörténhet, hogy az indiánok arra ébrednek fel reggel, hogy a szigetük darabokra tört, vagy nagy távolságra elúszott.

Nem mindegyik úszó-szigetet engedik látogatni, hogy az idegenek ne zavarhassák az őslakosok mindennapi életét. Az itt lakók úgy jellemzik magukat, hogy ők a víz és a menny között élnek. Általában egy sziget 30 méter átmérőjű, s 5 család lakja. Az uros indiánok ajmara nyelven beszélnek, s totora nádból font, úgynevezett Caballitó csónakokkal közlekednek. Úgy tartják magukról, hogy ők a legrégebbi őslakosok az egész földkerekségen.

Az uros indiánok nem szeretnek keveredni más népekkel, sőt a törzsön kívüli házasságokat sem nézik jó szemmel, inkább magukban éldegélnek a mesterségesen „épített” szigeteken. Azt tartják, hogy ők nem tudnak belefulladni a vízbe, s nem csap beléjük a villám sem, ami persze nem így van, elég sűrűn történik baleset például az úszó-szigeteken élő kisgyerekekkel, akik belepottyannak a vízbe, s mivel nem tudnak még úszni, odavesznek.

Az úszó-szigeteken élő uros indián családok általában naponta három kilogramm halat szoktak fogni, aminek a 75%-át azután elviszik a legközelebbi szárazföldi városba, Punóba a barter piacra, ahol más élelmiszerekre cserélik, így például krumplira, quinoára, kölesre, kukoricára. Pénzmozgás nincs, csak árucsere, mint száz évvel ezelőtt.

A fő táplálék ezen a tájon: nádakat húznak ki a tóból, a gyökerét lehántják, s elkezdik enni. Ez a Titicaca-tó „banánja”. Kicsit édes. A Titicaca-tavon ejtett madarak, s a fészkekből elrabolt tojások a hétvégi „lakomák” fő fogásai. A főzésnél vigyázni kell az asszonyoknak, nehogy túl nagy tüzet rakjanak, mert akkor percek alatt leéghet a lakóhelyük.

Minden lakos mezítláb jár a szigeteken, furcsa, hogy a nád nem vágja el a lábukat. A kunyhókban néhol van nádból font ágy, de a többség a nádtalajon fekve alszik.

Az iskoláskorúak a saját kis totora kajakjaikkal járnak valamelyik nagyobb szigetre tanulni, ahová Punóból érkeznek oktatók.

A szigeten élő nők kézimunkáznak, szőtteseket készítenek, ezeket árulják a turistáknak.