hogy a többi dolgozó nem szúrta ki a titkukat. Mert kis híján olyanok voltak, mint mi. Továbblépett a vezetőség, nyilván belátták, hogy az otromba masinák ideje lejárt. És milyen kecsesen mozogtak ezek, hohó, néha alig tudtam megállni, hogy meg ne tapogassam őket. Csak hát arra nem gondoltak, hogy egy jó takarító minden apró részletet észrevesz, végtére is ez a munkám, na ne szórakozzunk már! Ott volt például a szemük. Azt azokról a japán mangarajzfilmekről mintázták, persze annyira nem túlozták el, de azért az így is nyilvánvaló volt, hogy aránytalanul hatalmas a szemük és embertelenül sötét a szembogaruk. És ott volt a mosolyuk. Na nem, ez nem az a vicsorgó stewardess mosoly volt, ettől meghűlt az emberben a vér, így mosolyoghatott a Gonosz a Bibliában, de engem nem zavart, engem lenyűgözött. Arról nem is beszélve, hogy csontfehér volt a bőrük, és mindegyiknek festett a haja, és úgy összevissza állt, hogy emberibb legyen, de ettől csak még árulkodóbbá vált. Csodálatosak voltak és gyönyörűek, legszívesebben egész nap őket törölgettem volna, persze nem tettem, mert hülye azért nem vagyok, ahogy vicceskedve mondani szoktam, na nem miattuk, szerintem őket nem zavarta volna a dolog, inkább az utasok miatt. Nem sokkal megérkezésük után gyökeret vert bennem a vágy, hogy én is közéjük kerüljek, hogy úgy tekintsenek rám, mintha egy volnék a fajtájukból. Kiborgoknak neveztem el őket, nem kell kiröhögni emiatt. Van a reptéren egy öreg szekuritis, magas és inas és ősz hajú, a Dini bá, korábban bányász volt, aztán meg fotós, azt hiszem, és akkora tenyere van, hogy beleférne a fejem. Ez a Dini bá valahogy úgy bánik velem, mintha én lennék a Pinokkió, ő meg a Dzsepettó, mindig olyan elnézően mosolyog, még akkor is, amikor a fejét csóválja, és az neki az elmélete, hogy rám férne már egy jó dugás. Az egyik nap éppen vele beszélgetek, Dini bá támaszkodik a büfé pultjánál, és kávét hörpölget, és minden korty után elégedetten felsóhajt, és azt dörmögi, hogy nem is tudom, milyen príma meló ez. Elmasírozik előttünk három kiborg, karcsúak, finom arcúak, egyszerre lépnek, mint a katonák, egy pillanatra mindenki rajtuk felejti a szemét. Merev testtel, áhítattal figyelem őket, ahogy távolodnak, közben pedig érzem, csak úgy a szemem sarkából, hogy Dini bá meg engem figyel, és mosolyog. Aztán meg hallom, hogy leteszi a kávéspoharat a pultra, nyújtózik egyet, a dereka roppan, majd bejelenti, hogy ilyen kikent-kifent majmokat csak a tévében lát az ember, úgy vonulnak át a terminálon, mint valami kis kurvák. Erre feléje fordulok, és ráförmedek, hogy már nem a bányában van, Dini bá, ezek pedig itt különben sem emberek, úgyhogy csak ne majmozza meg kurvázza le őket. Dini bá felvonja ősz szemöldökét, de a szeme vidáman csillog, mikor azt mondja, hogy mindig ezzel jössz, édes fiam, már rajtad röhög az egész reptér, de akkor legalább mondd meg végre, legalább nekem, hogy micsodák is ezek valójában. Angyalok talán? Egy pillanatig habozok, mert
47
L i g et 2013 | 1 január