Page 1

i r o d a l m i

és

ö k o l ó g i a i

folyóirat

2013 | 1 JANUÁr

BÍRÓ ZSUZSA, JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE, NOVÁK GÁBOR, KAPITÁNY MÁTÉ, PETRIK IVÁN, KUTAS JÓZSEF novellái LEVENDEL JÚLIA | A gondoskodás végzete NYERGES GÁBOR ÁDÁM, FECSKE CSABA, PAULJUCSÁK PÉTER, KŐSZEGHY ANNA, JÓNÁS TAMÁS versei SARLÓS GÁBOR | Csak a szél, vagy ennél több? L Í RAI S T A F É T A | VALACHI ANNA | Ady Endre verséről FARKAS HENRIK | A megcsalt gondolkodás NACSINÁK GERGELY ANDRÁS | A láng geometriája Összeolvasás | HORGAS BÉLA B E L S Ő R U H A T Á R | REMÉNYI TIBOR | Az élet szép F O T Ó | TATSUO SUZUKI


A

képzelem sokszor játszott vele ilyen csalfa játékot, egész történeteket színezett ki magában, meghamisított végrendeletről, ügyvédi ármányról, olyanféle bonyodalmakról, mint amelyekről az általa annyira kedvelt Dickens regényeiben olvasott. →

A

rózsát a kurszalon parkjában törte le neki dédapám, és a csók is ott esett meg; mindkettőt a rajtakapás kockázata tette felejthetetlenné. Első látásra sustorogta dédanyám a koporsóban kinyújtóztatott halottnak, tudd meg, első látásra beléd szerettem. →

A

legtöbb hagyományos értelmezés szerint a világ „férfi“ és „női“ jellege, földi és égi, állam és vallás feszül egymásnak, csakhogy Antigoné alkata, szerepe bonyolultabb, semhogy az egyik „oldal“ legyen. Gondoskodásával, szelíd-konok feladatvégzésével megakasztaná a könyörtelen elrendelést, s ezzel vadabbul lázad az istenek, mint Kreón ellen. →

S

enkihóte közelebb bújik a lányhoz, átkarolja a vállát, a hátán érzi a lapockák dudorát, a melltartó pántját. Maga előtt látja a jelenetet: az embertelen, Bolond Lány-mentes jövőben vadgalambok szürke szárnyai csapkodnak a pusztaság fölött, és keresik az ösztöneikben élő képet, az agyonkorrodált vasüstöt meg az algazöld-vörös hajú nőt. →

D

ini bá felvonja ősz szemöldökét, de a szeme vidáman csillog, mikor azt mondja, hogy mindig ezzel jössz, édes fiam, már rajtad röhög az egész reptér, de akkor legalább mondd meg végre, legalább nekem, hogy micsodák is ezek valójában. Angyalok talán? →

A

z egészen közeli, csak az arcot és felsőtestet mutató, a környezetet alig jelző beállítások, a töredékes, néhány szavas párbeszédek, a társadalmi csoportok egymás melletti, de nem együttélésének bemutatása mind azt érzékelteti, hogy ezek az emberek nem képezik a többségi társadalom részét, csak a szükséges mértékben és meglehetősen bizonytalan szálakkal kapcsolódnak hozzá. →

M

ikor bejelentette, hogy irodalomórát tartana, a kövér, trombitahangú magyartanárnő homloka elsötétült. Keskeny száját összeszorította, szeme gúnyosan villant, aztán csak bólintott. →


BÍRÓ ZSUZSA | Tündérváros NYERGES GÁBOR ÁDÁM | Reménylő JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE | Sóbálvány NOVÁK GÁBOR | Sárgaház-blues LEVENDEL JÚLIA | A gondoskodás végzete FECSKE CSABA | Árnyékok; A divatcsináló; Szemüveg KAPITÁNY MÁTÉ | Manga terminál PAULJUCSÁK PÉTER | Éjszakai műszak PETRIK IVÁN | Átkelni egy folyón KŐSZEGHY ANNA | ...és lehanyatlik; titkából senki SARLÓS GÁBOR | Csak a szél, vagy ennél több? JÓNÁS TAMÁS | őszi sóhaj; Romagyar; Vasárnapi leleplezés KUTAS JÓZSEF | Fordított nap

5 17 19 27 35 42 45 53 55 61 63 72 77


XXVI. évfolyam | 1. szám

Szerkesztők Levendel Júlia, Horgas Béla, Horgas Judit Tervezőgrafikus | René Margit Olvasószerkesztő | Bohus Magda Kiadó | Liget Műhely Alapítvány Szerkesztőség címe H-1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4–6. E-mail | info@liget.org Internet | www.liget.org Nagy és Társa Nyomda és Kiadó Kft. Felelős vezető | Szűcs Ernőné

Terjeszti a Lapker Rt. Előfizethető közvetlenül a kiadónál, a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a HELIR-nél (H-1089 Budapest, Orczy tér 1.)

L Í RAI S T A F É T A

VALACHI ANNA | Irodalmi ősök és utódok „párbeszéde“ – Ady Endre: Kétféle velszi bárdok

81

FARKAS HENRIK | A megcsalt gondolkodás NACSINÁK GERGELY ANDRÁS | A láng geometriája

87 95

Horgas Béla | Összeolvasás

101

B E L S Ő R U H ATÁ R

REMÉNYI TIBOR | Az élet szép FOTÓ

TATSUO SUZUKI (Japán)

borító III.


Bír ó Z suz s a

Tündérváros 1. Segélyül hívtam az ismeretet, a hitet és a képzelmet, írja Jókai A jövő század regénye előszavában. Huszonöt évvel később, a millennium évében a képzelem teremtményei valósággal elárasztják az országot. A Városligetben megnyílik a káprázatos ezredévi kiállítás, elindul a földalatti, a Royal Szálló kávéházában naponta többször megtekinthető a Lumière fivérek félórás műsora, feltűnik Pest utcáin az első Benz autó, működőképesnek nyilvánítják Schwarz Dávid léghajóját, amellyel majd Ferdinand Zeppelin ismerteti meg a világot, a tizenkilenc éves Ady neve először olvasható nyomtatásban egy Kossuthra emlékező vers alatt, Vikár Béla vezetésével megkezdődik a honi népzenekutatás, az athéni olimpián egy magyar diák, Hajós Alfréd nyeri el a világ legjobb úszójának címét, Pestet és Budát már az ötödik híd köti össze, majdnem teljesen felépült az Országház, és a Nagymező utcai Orfeum legendás tulajdonosának (aki Krúdy szerint megtanította a budapestieket mulatni), Somossy Károlynak vakmerő álma is valósággá válik: ha a Városligetben

5

L i g et 2013 | 1 január


Ős-Budavár néven az eltörökösödött tizenhetedik századi Budát mutatják be – okoskodott Somossy –, akkor miért ne lehetne emelni a tétet? És bankkölcsönökből meg magánhitelekből – óriási összegből –, a legkiválóbb szakemberek bevonásával, alig két hónap alatt a lágymányosi Déli Kikötő helyén felépíttette Európa legnagyobb vigalmi negyedét, egy mű-várost, Konstantinápolyt, az egykori Sztambul azaz Bizánc mását. Vagy ahogy egy mai költő, Kovács András Ferenc írja: „Kezdetben vala három város / Büzantion, Sztambul, Konstantinápoly – / Annak utána pediglen több történelmek...”. Az újságok lelkesen reklámozzák a nagyratörő tervet: „A mesék és a történelem varázsa elevenedik itt meg...” – írja például a Fővárosi Lapok riportere – egy tündérváros! Arról azonban elfelejtkezik, hogy a tündérváros falai főleg fából, gipszből és papundekli elemekből készültek, és a falak között műdervisek imádkoznak, gázsiért... A siker kezdetben minden képzeletet felülmúl. Van olyan nap, amikor negyvenezer látogató kíváncsi erre a tizenkilencedik század végi Disneylandre, és a vizitelők közt ott van a magyar arisztokrácia színe-java, a látványosság szárazon és vízen egyformán könnyen elérhető, a Lánchíd és az összekötő híd éppen úgy odavezetnek, mint a félóránként induló hajók. Belépődíj harminc krajcár. Ebben a dús millenniumi évben nagyjából béke uralkodik. Tucatnyi rebellis diák ugyan házilag gyártott röpcédulákat szór szét, amelyeken tustintával Petőfi jól ismert szavai olvashatók arról, „hogyan mulat a nép”, a veretes szavak azonban el sem jutnak a többség tudatához, a rendőrség rálegyint, később a diákok is belátják, hogy az akciónak semmi értelme. A világban persze vannak turbulenciák. A távoli Zanzibár és Anglia között például háború tör ki, szerencsére csak negyven percig tart. Több mint egy éven át harcol azonban egymással Olaszország és Etiópia, ez utóbbi a függetlenségét védi, végül az etióp erők győznek, örömükben nyolcszáz árulónak bélyegzett eritreainak levágják a jobb karját és a bal lábát. Mussolini – akkor tizenhárom éves, verekedős, sőt, bicskázó kamasz – negyven év múlva majd benyújtja Etiópiának a számlát.

2. A millenniumi ünnepségeket megelőző tíz hónapban a tizenkilenc éves Brunsvick Vincén már nem segít ismeret, hit és képzelem, a közfoglalkoztató intézet sem segít rajta, a közjótékonysági egyesület sem, inkább a kis műhelyek tulajdonosai szánják meg néha, meg Stefán atya a Mária utcai Jézus Szíve templomból – Vince így jut néha szálláshoz vagy ételhez, néha meg fél pénzért, vagy akár ingyen is kiadja neki

6

L i g et 2013 | 1 január


az ágya felét az öreg Tófalvi úr, aki azt állítja magáról, hogy vándorszínész volt és negyvenkettőben Fehérváron együtt lépett fel Petőfivel a Párizsi naplopóban. Amikor eljön a hétfő reggel, Vince mindig beáll a munkaközvetítő elé a sorba, apokaliptikus reggelek ezek, a várakozók tömege félelmetesre dagad, veszekedések, szitkozódások és panaszszavak keverednek a kisgyerekek sírásával, a felügyelő üvöltve osztogatja parancsait, nem csoda, ha törzsvendégei „földi pokolnak” nevezik ezt a József körúti irodát, Vince azonban csak mosolyog, mert aki nem töltött el egy évtizedet pesti árvaházban (ő nyolcéves korától tizenhét éves koráig), annak fogalma sem lehet e szavak értelméről. Vince azonban azt is tudja, hogy a legrosszabb is bármikor jóra fordulhat, a semmi is átalakulhat valamivé, vele ez már megtörtént egyszer; állt a Kissalétrom utcai ház előtt, ahol munkát remélt, kőzúzásról volt szó egy kőbányai telken, de a megbízást kiadták már másoknak, „ne búsulj, amilyen széllel-bélelt vagy, az első félórában összerogynál...” – vigasztalta az egyik szerencsés, akit viszont felfogadtak. Szóval állt ott a zuhogó esőben annak a Kissalétrom utcai háznak a kapujában, a zsebében huszonöt krajcár, ez volt minden vagyona, egy éjszakai fekhely vagy egy ebéd ára, mire költse, létkérdés! Egy ilyen szédelgő, mint Vince, örökké választásra kényszerült, a hátán cipelte a semmi felé irányuló lét súlyát, megszokta, nem zúgolódott, ha nehéz volt a döntés, versekkel számolta ki a megoldást, sok verset tudott kívülről, az árvaházban általában olvasással múlatta az időt, egy gazdag ember hagyta az intézményre egykori könyvtárát, amelynek talán egyetlen haszonélvezője ő volt. Ezúttal Reviczky Gyula egyik opuszából választott két verssort: „Úgy tekints az emberekre, / Hogy a föld se jó, se ferde...”, a betűk összegéből kellett kiolvasni a választ, a páros szám az ételt jelentette, a páratlan Tófalvi úr fél ágyát. Korunk egyik csodája, hogy a jelenségek nagy részét immár nevükön tudjuk nevezni, mondogatta az öreg színész, ha némely viharos éjszakán rejtélyekről vagy borzongató dolgokról diskuráltak. Ő maga nem hitt sem vallásban, sem babonákban, meggyőződése volt, hogy a közelgő huszadik században minden megoldatlan megoldódik majd, lélek és test rejtelmeire fény derül, technika és társadalom tökéletesedik, „és körtánc lesz, üveggolyó és lépesméz...”, mondogatta átszellemült arccal. Vince boldogan hallgatta ezeket az ábrándos szavakat az eljövendő boldog korról (ami már csak egy kőhajításnyira van), és amihez képest az éhgyomor, a hideg és egy fél ágy csak átmeneti kellemetlenség volt, mint egy hűvös fuvallat. Állt tehát a Kissalétrom utcai ház kapujában, magában mormolta a verset, az ajka mozgott, és Mózer Fülöp, üvegfújó mester éppen kijött a házból, és megkérdezte, volna-e kedve egy néhány órás munkához, óránként hét krajcárért? És ez volt a pillanat, amikor Vince sorsa nagyot fordult, ahogy azt az Ókori istenek és titánok című könyvben olvasta egykor, ez volt a pillanat, amikor Tükhé, a szerencsés fordulatok

7

L i g et 2013 | 1 január


Jámbor n é B alog T ünde

Sóbálvány D

édanyám déltájban kelt, hosszú flanel hálóingére fölvette egyik kopott slafrokját, majd botjára támaszkodva kisántikált a gangra. Ép száránál fogva szeméhez emelte okuláréját és ezen a hevenyészett lornyonon keresztül hordozta végig tekintetét a kúpcserepekkel takart téglakerítésen, a tüskés vadrózsákon és az elvadult bodzabokrok nagy, fehér ernyőkkel teleszórt sötét boglyáin, egészen a kitéglázott udvar végében keresztben álló alacsony épületig, türelmetlenül várva, hogy kilépjen az ajtaján valaki az ott lakók közül, akibe beleköthet, akit eláraszthat dühös kitöréseivel, lecsőcselékezve együtt és külön-külön valamennyiüket, de nem jött elő senki, így csalódottan visszament a házba, figyelni a vén ingaóra mánusait, hogyan múlatják az időt, mikor láthat hozzá a vacsorafőzéshez.

19

L i g et 2013 | 1 január


Menyei már felhagytak vele, hogy etessék, semmi sem volt a kedvére való. Sótlan, mondta mindenre, hogy tudtok ilyen ízetlenül főzni?, és összeütött magának egy kis rántott levest. Nem tud kivel veszekedni, az a baja, néha már azt gondolom, csak azért törte el a lábát is a télen, hogy törődjenek vele, mondta Anka néni, a rác menyem, ahogy dédanyám nevezte, és Flóra néni rábólintott, csak meg ne fulladjon attól a sok méregtől, amit nem tud magából kiadni, és álszent arccal böködte tovább a kerek rámára feszített vásznat. Mondhattok akármit, a tatát tényleg szerette, szólalt meg ekkor Ida néni, és a hosszú monológra gondolt, amellyel dédanyám búcsúzott a Kántortól a virrasztás hajnalán, de soha nem merte elmondani senkinek, mert az öregasszony szavaitól lúdbőrös lett a háta. Nehéz illat ülte meg a szalont, ahol dédapámat felravatalozták, hervadó virágok émelyítő pusztulásszaga és leégett viaszgyertyáké. Körben, a fal melletti székeken aludtak a fáradt siratóasszonyok, ki-ki abban a pózban, ahogyan rázuhant az álom. Egyszerre altatta el őket egy varázslat: kezek álltak meg a levegőben, szájak a malaszttal teljes kimondása közben, egyik-másikuk nyitott szemmel aludt. Senki és semmi se mozdult, csak a halott szakálla nőtt alig hallható sercegéssel a sötétben, és hulló szirmok neszezése borzolta a csend felszínét. Amikor azonban az első hajnali fénypászma szétzilálta a gyászszoba fülledt homályát, dédanyám felkelt a karosszékből, odament a ravatalhoz, karomszerű, öregségtől foltos ujjaival belekapaszkodott a Kántor vállába, megrázta, majd füléhez hajolva sebesen beszélni kezdett. Ida néni erre a suttogásra ébredt, eleinte nem is értette dédanyám szavait, olyan valószínűtlen volt az egész, nem is merte elmondani senkinek, hogy mit látott, azt hitte, álmodik. Dédanyám búcsúját, az öregasszony szájából illetlen, sőt, groteszk, az átkokkal és fohászokkal tűzdelt szerelmi vallomást azonban soha nem felejtette el, és elnézőbb lett rigolyáival, mint a többiek. Ida néni megbújt a nehéz, pezsgőszínű függöny árnyékában és maga sem tudta, jól látja-e, hogy anyósa, miközben végigsimít a Kántor beesett orcáján, becsúsztat valamit viaszszínű ajkai közé. Ha műveltebb lett volna, talán azt gondolja, hogy egy pénzérmén villan meg a kelő nap alacsonyan járó fénye, egy Kharónnak szánt obuluson, de mivel a Halpiac utcai suszter házában született, és nem volt klasszikus műveltsége, arra a kézenfekvő megállapításra jutott, hogy alighanem sódarabkát lát, egy szilánkját anyósa vitrinben őrzött köveinek. A sókristályokat valami erdélyi fürdőhelyről hozták a Kántorék, ahol családi pletykák szerint hatvan évvel ezelőtt megismerték, és első látásra megszerették egymást. Dédanyám onnan hozta a csorbult szirmú kővirágot is. Egykor eleven rózsaszál volt, a sóvári forrásból rakódott rá fakózöld sóburka, akárha jég fagyott volna rá, és Ida néninek eszébe jutott a plüssbe kötött családi fényképalbum fotográfiája a fiatal

20

L i g et 2013 | 1 január


Kántorról és arájáról. Atalier Sóvár 1866, ez volt a fénykép aljára írva. Dédanyám a hálószoba sarkába állított kanapén aludt a Kántor halála óta, a magasra bevetett ágyakat soha többé nem bontotta meg. Úgy álltak évekig, szabályos rendben, letakarva, nem engedett hozzányúlni senkit. A pókok zavartalanul telepedtek meg fölöttük, egyre sűrűbb hálót szőve, áttetsző ezüst baldachint, hosszú szálakat feszítve ki a mennyezet stukkócirádái, a szekrények faragott sarkai és az ágyak magas támlái közé. Dédanyám többnyire Sóvárról álmodott, azonban éberen aludt, és az óraütésre felriadva mindig a Kántor lépteit hallotta a másik szobából, de mire kikecmergett dunnái közül, odaát már nem talált senkit. Nehezen aludt el újra, inkább csak szundikált, és félálomból félálomba esve újra és újra felidézte a régi időket, kivált a sóvári nyaralást. Kibírhatatlan forróság volt azon a nyáron, amikor dédanyám szüleivel Sóvárott fürdőzött, és amit még a legöregebbek sem tapasztaltak ezen a vidéken, éjszakára sem hűlt le a levegő. Mindenki menekült a hőség elől, Erdély tavainak meleg, sőt, jéghideg vize is ki-kilöttyent medréből, annyian tapickoltak benne, s az aszálytól pocsolyává apadt patakokban együtt hűsöltek kicsik és nagyok, urak és parasztok napnyugtáig. Elnéptelenedett városok, üres falvak állták a kánikula rohamait, az emberek elbújtak behúzott függönyös házaikba, kimenekültek az erdők árnyékába vagy elutaztak a csobogó gyógyforrások, tavak melletti kies fürdőhelyekre. Azon a nyáron mintha az egész világ útra kelt volna. Ahol megépítették már a síneket, ott dübörgő, tüzet okádó vasszörnyek szállították a nyaralókat, másutt hintókon, szekereken, postakocsikon jöttek-mentek nemesek és közrendűek, székely famíliák, szász polgárok, gazdag örmény kereskedők, és a fürdőhelyek vendégházaiban nem lehetett egyetlen szabad ágyat találni, szeptemberig lefoglaltak minden szobát. Soha ennyi idegent Sóvárott, Sóhegyen és Sóhidán! Már kora délelőtt nyüzsgött a négyszegletű sétatereken, a hosszú hársfa-allékon a könnyű csipkékbe öltözött sok fiatal dáma, virágos napernyőcskék árnyékában keresve menedéket az égető napsugarak elől, míg élemedett anyáik pihegve kortyolgatták metszett pohárkákból a keserű vagy savanyú sósvizeket, és közben életre szóló barátságokat kötöttek egymással. Szalmakalapos, csíkos nadrágos ficsúrok lepték el a sétányok körüli vendéglők kerthelyiségeit, és apáik is itt kötöttek ki egy ebéd előtti seritalra, miután fintorogva lenyelték a fürdőorvos által előírt mennyiségű gyógyvizet. Mások, egész családok a vetkező házakkal körülépített tavak felé zarándokoltak, a bejáratnál azonban szétváltak, mert férfiak és nők nem mehettek együvé. A tó fölött fából épült, soktornyú, zsindelytetős cölöphíd vezetett keresztül, mindkét oldalán kabinokkal, faoszlopos tornáccal, vízre ereszkedő lépcsőkkel, kettéosztva a szikrázó víztükröt, melyből cseppkőszerűen fürtös, fehér sóalakzatok szeszélyes csoportjai emelkedtek ki a közöttük lebegő, úszkáló, lubickoló, fröcskölő

21

L i g et 2013 | 1 január


Nov ák G á bor

Sárgaház-

blues A

szeme zavaros, zöld-barna mélység, mohos téglák végtelen-süllyedő sora (a tökéletes illúzióhoz csak a szúnyoglárvák rebbenése hiányzik a tekintet tükrén) – a haja rozsdabarna ódonság, szinte nyikorog és pattogzik, ahogy megmozdítja a fejét – egyetlen tincs algazöld melír bukik ki a vöröslő kavargásból. A Bolond Lány az öntöttvas nyomós kút alatt hever hanyatt, szája nyitva, haja megbomolva, inge szétnyitva – közel s távol senki, a melltartóvillantás mégis feszélyezi Senkihótét. – Mit bámulsz? Csináld már! A Lány izeg-mozog, elhelyezi az avarban csípejét, hunyorog, tüsszent, pilláival verdes, aztán behunyja szemét, száját nagyra tátja – S. két tenyérrel nehezül a nyomókarra, csak pianissimo, épp, hogy meginduljon a vízsugár.

27

L i g et 2013 | 1 január


Langyos szél lebben, el-ellop néhány foszlányt a csobogásból, darazsak hagyják ott a cső viszonylagos hűvösét, potrohuk, izgékony csápjuk vonaglik, körüldöngik a kutat és a fiatalokat – a Bolond Lány karját-lábát csavargatva vihog, a kútból fröcskölő hideg, klór-tiszta víz eláztatja a nyakát, mellét, vállát, végigcsurog az állán – Senkihóte nekihevülő ágyékkal hajol a csípőtekergető viháncolás fölé, a vízzel megtelő rózsaszín szájüreget figyeli – a bizsergés a néhány nappal korábbi képet idézi – melyiket is? A Bolond Lány otthon, a kertjükben, tizenhét éve és negyvennyolc kilója minden komolyságával vizet húz, a kút kereke nyikorog, rozsdabarna foltokat hagy a tengelyen az ujjnyi drótkötél, egy szilvafa ága a víz fölé lóg, a mélybe hullatja levelét. A Bolond Lányon kinyúlt póló, melegítőnadrágjából kidomborul a feneke, ahogy áthajol a káván és leakasztja a teli vödröt, fehér bugyi szegélye villan, aztán keserves nyögés hallatszik, a Lány a nagy súlytól oldalra dőlve, szabad karjával ellentartva dülöngél a vetemény felé. Senkihóte a drótsövény fölött, előrebiccent fejjel, látványba feledkezve lesi – a Lány meglátja, int a fejével, „na, gyere be!” – S. hosszú lábával átlendül a kerítésen, talpa puhán puffan a gereblyézett talajon, rohan a Lány után, segítsen-e. Mindenki Bolondja a fejét rázza, nem kell, mindjárt végez. – Meg aztán úgyis engem akartál nézni, nem? Hát ülj le oda – mutat a kút mellé egy lapos, szürke kőre –, és nézz. Míg S. tenyerébe támasztott állal, feje lassú fordulásával követi a botladozását, a Bolond Lány nagy komolyan magyaráz: – Ilyen későn már csak pár növény van a kertben. Káposzta, paprika… ezek szomjasak. A többi nem kér inni. – Vizet loccsant a sorok közt futó barázdába, nézi, ahogy sárrá sötétül a föld. – Most pedig jöjjön a szentély! A kút mögött ócska üst áll, pereme csorba, fülén morzsolni lehet a rozsdát – régen disznóölésnél használhatták, vizet forraltak vagy szalonnát abáltak benne – most nincs disznó, nincs szalonna, az üst a kertben pusztulgat – a Bolond Lány pedig buzgó örömmel vizet zúdít bele; vödör vödör után. – Mire jó ez? – kérdi Senkihóte, mikor az üst megtelik és a Lány verejték meg frissen mosott haj illatát árasztva mellé huppan a kőre. – Az a víz a madaraké. Hónapok óta visszajárnak, galambok, verebek, rigók, ilyesfélék. Most már vége a hőségnek, találnának máshol is vizet, mégis ide járnak inni, és magukkal hozzák a fiókáikat is. Megszokják, hogy itt egy lány vízzel várja őket. A megszokásból ösztön lesz, a teli üst meg a lány képe beég a madarak genetikus memóriájába, és ezt az ismeretet átörökítik az újabb és újabb generációknak. Száz év múlva, mikor már rég nem élek, és talán a ház se áll, a madarak visszatérnek, mert emlékeznek a vízre és rám.

28

L i g et 2013 | 1 január


Senkihóte közelebb bújik a lányhoz, átkarolja a vállát, a hátán érzi a lapockák dudorát, a melltartó pántját. Maga előtt látja a jelenetet: az embertelen, Bolond Lány-mentes jövőben vadgalambok szürke szárnyai csapkodnak a pusztaság fölött, és keresik az ösztöneikben élő képet, az agyonkorrodált vasüstöt meg az algazöld-vörös hajú nőt. – Madarak istennője – motyogja szeretettel, és arra gondol, lehozza a padlásról, és vízzel tölti meg a nagyapja idejéből maradt rozsdás kondért. Ki hitte volna, hogy a bolondok halhatatlansága ilyen olcsón megszerezhető? Mikor abbahagyják a bolond vízszertartást, a Lány a kifakult, szöszös melegítőfelsőjébe törölközik, dideregve-mosolyogva szárítgatja nyakát, vállát, néhány nedves tincse a koponyájához tapad. Kész tb-krach ő, akin csődbe mehet az egész eü-pénztár, paroxetineket, nyugtatókat szed orálisan, járóbeteg, hétről-hétre makacsul feltűnik a pszichiátrián, hiába, a hullámvasút újból és újból elkapja, bolond vihogás vagy szótlan, önmagába forduló merengés jelzi, hegyen vagy völgyön jár-e éppen. Vannak ritka szerencsés pillanatai, mikor minden egyensúlyba kerül – a mániás szakasz mindenáron-közlékenysége a depressziós fázis komor színeivel vegyül, nevet a száj és szenved a szem. Ilyen volt, mikor Senkihóte, ez a javíthatatlan kóbor lovag megtalálta – nyári zivatart ígérő, fülledt idő, távoli harangzúgás, nádlevelek közt susogó szél – a Hipercellák Délutánja! A Bolond Lány balanszban billegett a móló végén, fele feneke a víz fölött, válláról lecsusszant a fehér pettyes, kék bikini pántocskája – Mindenki Bolondja csak csücsörített, tincset babrált, a tekintete messze révedt, az egyszeri szemlélő el sem dönthette, magának locsog, vagy az őt premier plán bámuló, kötésig vízben tocsogó kölyköknek. Csóró kiskamaszok voltak ezek, minden nyarak és szórakozások perifériáján – még strand sem jutott neki, csak ez a leharcolt horgásztó, környes-körül teleaggatva fénymásolt „fürödni tilos” papírokkal – a kölykök rá se bagóztak a színehagyott figyelmeztetésekre, csak ácsorogtak a felkavart iszapban, és hallgatták a Bolond Lány szövegét. A fantáziája termékeiről mesélt, gonosz tekintetű manókról, akik körülveszik, kéjes nyöszörgések közepette tapogatják a nyakát, homlokát, halántékát, koponyája dudorait, a tarkója alatt feszülő csigolyákat – züllött és perverz manók, ujjbegyükről ovális foltokban rohad a felhám, a nyiladékokból híg váladék szivárog, szaga a bomló húsé. Az apró lények hullámokban érkeznek – egy-egy alkalommal tucatnyian, befészkelik magukat a Lány környezetébe, elfoglalják a szobáját, fotelt, heverőt, szekrényt, mindent, meggusztálják a ruháit és fehérneműit, fitymáló megjegyzéseket tesznek az ízlésére, belepofátlankodnak a naplójába.

29

L i g et 2013 | 1 január


L evendel Júl ia

A GONDOSKODÁS

VÉGZETE

A

kár igaz is lehet a ténynek nem nevezhető, a mitikus történetet esetleg csak továbbmitizáló elbeszélés, hogy a dúsgazdagnak született, kiváltságos körülmények között nevelkedő és hosszú élete során sikert sikerre arató Szophoklészt aggkorában gyámság alá helyeztették volna leszármazottai, mert megelégelték a vénember életkedvét s hogy lakomákon pazarolja el nehezen várt örökségüket. A kilencvenéves drámaköltőt – az istenek kegyeltjét és Athén büszkeségét – alperesként bíróság elé is idézték, ám ő néhány nap alatt megírta az Oidipusz Kolonoszban drámát, és engedélyt kapott, hogy saját védelmére felolvassa a tárgyaláson megjelent sokadalom előtt. A közönséget és a bíróságot – a mese szerint – olyannyira megrázta az előadás, hogy állva ünnepelték a szerzőt, a felpereseket pedig még a tárgyalás színhelyéről is kiutasították. A fennmaradt Szophoklész-szöveg motívumai – mindenekelőtt a lírai én-vonatkozások-azonosulások, a mítosz-variációk között fel sem bukkanó elöregedett Oidipusz alakja, aki szörnyű indulattal átkozza meg fiait – sejtetik, hogy a tragédiaköltőnek csakugyan lehetett valami aktuális, személyes indítéka (erős sértettség és harag) az utolsó, bakikat sem nélkülöző mű megírására. Tény azonban, hogy a darabot, már halála után, Szophoklész nevű unokája vitte színre – nagy odaadással. Vajon akkoriban – a feltételezett bírósági tárgyaláson például – nem akadt aggályoskodó, aki belegondolt, miként is lehet az ifjú Antigonénak

35

L i g et 2013 | 1 január


vénségesen vén apja? Hiszen a közismert thébai mítoszból merítő, és szintén sajáttá formált történet nem halhatatlan, sohasem öregedő, mondhatni, a lineáris időnek fittyet hányó istenekről, hanem nagyon is halandó-hanyatló emberekről szól. S végtére Szophoklész írta – nem a történet menetét követő sorrendben – az Antigonét és az Oidipusz királyt! Hogyhogy nem törődött maga teremtette szereplőinek általa létező adottságaival? A gondolkodásunkat-képzeletünket-erkölcsünket minden valaha született műnél erőteljesebben meghatározó korábbi tragédiákban is teljesen önálló mítosz-variációval találkozunk – a két drámában azonban nemcsak a görög eszmények szerinti arányosság (ami a katarzishoz is nélkülözhetetlen) jelenik meg, de logikailag is minden helyére kerül. Az Oidipusz Kolonoszban címszereplője elaggottan, lerongyolódva – Antigoné támogatásával – érkezik Athén közelébe, az író szülőföldjére (ma Kolonosz Athén elővárosa), ahol az „utánanyúló“ Théba-beliektől is megvédi a legmitikusabb uralkodó: maga Thészeusz biztosítja végül a kívánt titokzatos-csodás meghalást, ami inkább eltűnésre, szublimálódásra, már-már istenülésre hasonlít – nem sok köze van az ember nyomorúságos kiszenvedéséhez. Kolonoszba tehát nem is Oidipusz, hanem Szophoklész jut – vissza, és a logikai ficamok bizonyára a közvetlen lirizálásból erednek. A Szfinx rejtvényét egykor megfejtő, s ezzel Thébát megszabadító hős fiatal férfi. Nagyon fiatal. A nem sokkal korábban megözvegyült királynét – nem tudván, hogy saját anyja –, Iokasztét veszi feleségül. A rendkívüli tiszteletet élvező király négy gyermeket nemz; jó pár év eltelik a dögvész pusztítása előtt. Vajon milyen korú az igazságot nyomozó Oidipusz király? Harminc alatti lehet, hiszen Iokasté az öngyilkosságakor sem öreg asszony. Mégis, az e világi történések közben pergő időről csupán Kolonoszban nem lehet számot adni. Itt ugyanis Oidipusz gyerekei a nagyon fiatal felnőttek. Antigoné majd apja halála után, már újra Thébában készül menyegzőjére, de az önmagát megvakító, dicsőséget és trónt vesztett Oidipusz vénségesen vén – a mítosz reális ideje szerint azonban negyvenes évei végén járhat. Persze az évek számlálgatása-illesztése önmagában nem bizonyítja a logika kicsorbulását. A szereplők jellemváltozása inkább. És lélektanilag nem logikus változásról van szó. Az Antigonéban Kreónt méltóságteljes, felelős uralkodónak látjuk, magunkban biccenthetünk is: pozíciója, hatalma némiképp deformálta persze, az Oidipusz király-beli barát-rokon merev és szűklátókörű lett, de nem zsarnok, egyáltalán nem gonosz szörnyeteg, és ez, uralkodókról szóló történetekben, a legjobb kifutások esetében is ritka. Kolonoszba azonban olyan sunyi-erőszakos Kreón jön, amilyenné a két korábbi darab idejében nem alakulhatott. Ebből a Kreónból nem lehetett az Antigonéban megjelenő Kreón. A karaktervonások, a jellem „alkatrészei“ eleve nem jók és nem rosszak – a helyzetek, az egymást is generáló és gabalyító történések során alakul és

36

L i g et 2013 | 1 január


Fec ske C s a b a

Árnyékok már nem tűzi cipőd sarka a tóparthoz árnyékodat vízben tükröződő arcod helyén a fuldokló délutáni nap jelenléted minden bizonyítéka odalett a közeli erdő neszezését hallani talán egy őz nemrég még szemünkbe bámuló szelíd őz szagolgatja nyomunkat de csak a szél kotorászik az avarban mintha lihegésünket hallanám amikor a megállóhoz rohanunk hogy elérd az utolsó buszt amely oly közömbösen távolított el mint sebész az elüszkösödött végtagot s én árnyékommal véreztem össze a buszmegálló betonját

A divatcsináló ami pedig D. bácsit a boltost illeti fontossága tudatában és a kor töretlen optimizmusában megmártózva összeráncolta homlokát ennek

42

L i g et 2013 | 1 január


ellenére nem jött meg a kenyér és nyár volt svájcisapka a tar főn amelyről rég hullott hajszál a levesbe a sapka pöckére kétfillérest húzott ezzel akaratlanul is divatot csinált a faluban a legények ilyen sapkában nyeles fésűvel a farzsebben mentek a kocsmába vasárnap délután és kísérték haza a kiszemelt lányt a lányok selyemruhában bámulták a csillagokat hacsak nem volt borult az ég de végül mindig beborult

Szemüveg limlomok közt anyám SzTK-keretes szemüvege akadt kezembe amivel az újság gyászrovatát böngészte a tv-ben az éppen futó szappanoperákat nézte és minket bámult gyanakodva értetlenkedve mintha a holdról érkeztünk volna mint a bográcsban bugyborékoló gulyásba dobott csipetnyi só tűntünk el meszesedő agyában riadtan tekintgetett szét tán a biztos pontot kereste amiben megkapaszkodhatna de nem találta a fogódzót nem tudta hol van nem érzékelte csak mi tudtuk hogy el van veszve és igazából már soha senki senki csak az Isten fog rátalálni mint a kertben bóklászó gazda az avarban megbúvó utolsó szem dióra


K a pi t á ny Má t é

MANGA TERMINÁL

E

vek óta takarítok a reptéren, évek óta figyelem, miként változnak arrafelé a dolgok. Tologatom a seprűt, toszogatom az eldobott műanyagpoharakat, cigarettásdobozokat és zsebkendőket, az összegyűrt blokkokat, az ott felejtett gyerekjátékokat, és húzogatom a felmosórongyot, felitatom a kiömlött gyümölcslevet, kávét és a ragacsos, cipőtalpba kapaszkodó kólát meg a lecseppent vért. Közben figyelem, miként változnak arrafelé a dolgok. Idővel különös gépek jelentek meg a reptéren, a becsekkolást végzők félve tekintgettek rájuk, félve és gyűlölettel, mert megérezték, mire megy ki a játék. És mondok valamit, jól érezték. A különös gépek először csak beszállókártyát nyomtattak, a becsekkolást végzők pedig egyre gyakrabban és egyre idegesebben simították hátra hajukat, és amikor látták, hogy olyan féltő gonddal törölgetem a masinákat, mintha idős embereket ápolnék, hát énrám is úgy pillantgattak, hogy akaratlanul is összébb húztam magamat, és igyekeztem minél gyorsabban végezni a tisztogatással. A különös gépek aztán növekedésnek indultak, és gombnyomásra emelkedő és süllyedő plexihasfalat kaptak, és már nemcsak beszállókártyát nyomtattak, már az utasok bőröndjeit is magukba fogadták, hogy aztán a megfelelő repülőgép gyomrába küldjék. A becsekkolást végzők pedig egyik napról a másikra felszívódtak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megsirattam ezeket az öblítőszagú fennhéjázókat. Mert mondok valamit. Most már nyugodtabban törölgethettem

45

L i g et 2013 | 1 január


a gépeket, nem kellett kapkodnom, nem kellett összehúznom magamat. Úgy képzeltem, hogy ezek a masinák a repülők fogatlan szájai, és megannyi rejtett nyelőcsővel kötődnek a levegőbe emelkedő gyomorhoz. És én ügyeltem, hogy ezek a szájak mindig szépen csillogjanak. Láttam egyszer egy filmet a kis halakról, amik a bálnákat tisztogatják, amik szépen leeszegetik a moszatot ezekről a csendes óriásokról, doktorhalak, vagy mik, hát néha így éreztem magamat én is, mint ezek a doktorhalak. Ez volt a legjobb része a napnak. Tologattam persze a seprűt is, és húzogattam a felmosórongyot is, de csak úgy kelletlenül, ezeket a szájakat viszont aprólékos gonddal suvickoltam, mert közben olyan volt, mintha én terveztem volna őket. Mérnök úr, suttogtam ilyenkor, és vigyorogtam, mint egy fogyatékos. Aztán történt valami. Nem tudom, miért, nem tudom, ki miatt, de egyik napról a másikra eltűntek a gépek. Kétségbeesetten próbáltam utánajárni a dolognak, beszéltem a büfésekkel, a boltosokkal, a vécés nénikkel, a biztonsági őrökkel, de őket nem igazán érdekelte a probléma, csak a vállukat vonogatták. Az egyik boltos valami olyasmit magyarázott, hogy gondoljak már bele, nem hiszi el, hogy ilyen segghülye vagyok, még egy takarítóhoz képest is, hát itt a választás, úgyhogy kellett pár új munkahely, hogy legyen mit felmutatni, meg hogy különben tökmindegy, mert egyik rosszabb, mint a másik, meg hogy Belgiumban még egy csöves is jobban keres, meg hogy új alkalmazottak jönnek, de ezeket már nagyon megszűrik, ide csak a legjobbak jöhetnek, naná, elvégre ez az első benyomás az országról, az meg ráfér az országra, különben is, nem igaz, a kurvaéletbe, nem igaz, hogy külföldön még a zebrán a szabad áthaladást jelző figurából is világsztár lesz, idehaza meg kitörölhetjük a seggünket az ezeréves nyavalygásunkkal. Új alkalmazottak jönnek, gondoltam letörten, egy elgurult palackot tessékelve a lapátra. És másnap megjöttek az új alkalmazottak. Mondok valamit. Ezek nem emberek voltak, és amikor ezt megértettem, furcsa módon megkönnyebbültem, és ugyanolyan melegség áradt szét bennem, mint a szájak pucolásakor. És olyannyira izgatottá váltam a felismeréstől, hogy rohangálni kezdtem a boltosok, büfések és biztonsági őrök között, és mintha titkot adnék tovább, suttogósan daráltam nekik, hogy hallod, ezek nem is emberek, ezt miért nem mondtátok, hát így mindjárt más a helyzet. Jól van, mondták ezek, inkább menjél vissza takarítani, teljesen bekattantál, papa. És én mentem vissza takarítani, és miközben lapátoltam és zsákoltam a csokipapírokat és a derékban összenyomott, szívószálas kis üdítősdobozokat, hevesen dobogó szívvel, boldogan állapítottam meg, hogy mindenhol az új alkalmazottak vették át a helyet, ők végezték a becsekkolást, és ők ellenőrizték az iratokat, és ők motozták meg az utasokat, és a kapuknál, a végső beszállást is ők bonyolították. Így aztán bőségesen akadt időm, hogy rendesen megfigyeljek. Mi tagadás, ügyesen összerakták őket, nem is csoda,

46

L i g et 2013 | 1 január


hogy a többi dolgozó nem szúrta ki a titkukat. Mert kis híján olyanok voltak, mint mi. Továbblépett a vezetőség, nyilván belátták, hogy az otromba masinák ideje lejárt. És milyen kecsesen mozogtak ezek, hohó, néha alig tudtam megállni, hogy meg ne tapogassam őket. Csak hát arra nem gondoltak, hogy egy jó takarító minden apró részletet észrevesz, végtére is ez a munkám, na ne szórakozzunk már! Ott volt például a szemük. Azt azokról a japán mangarajzfilmekről mintázták, persze annyira nem túlozták el, de azért az így is nyilvánvaló volt, hogy aránytalanul hatalmas a szemük és embertelenül sötét a szembogaruk. És ott volt a mosolyuk. Na nem, ez nem az a vicsorgó stewardess mosoly volt, ettől meghűlt az emberben a vér, így mosolyoghatott a Gonosz a Bibliában, de engem nem zavart, engem lenyűgözött. Arról nem is beszélve, hogy csontfehér volt a bőrük, és mindegyiknek festett a haja, és úgy összevissza állt, hogy emberibb legyen, de ettől csak még árulkodóbbá vált. Csodálatosak voltak és gyönyörűek, legszívesebben egész nap őket törölgettem volna, persze nem tettem, mert hülye azért nem vagyok, ahogy vicceskedve mondani szoktam, na nem miattuk, szerintem őket nem zavarta volna a dolog, inkább az utasok miatt. Nem sokkal megérkezésük után gyökeret vert bennem a vágy, hogy én is közéjük kerüljek, hogy úgy tekintsenek rám, mintha egy volnék a fajtájukból. Kiborgoknak neveztem el őket, nem kell kiröhögni emiatt. Van a reptéren egy öreg szekuritis, magas és inas és ősz hajú, a Dini bá, korábban bányász volt, aztán meg fotós, azt hiszem, és akkora tenyere van, hogy beleférne a fejem. Ez a Dini bá valahogy úgy bánik velem, mintha én lennék a Pinokkió, ő meg a Dzsepettó, mindig olyan elnézően mosolyog, még akkor is, amikor a fejét csóválja, és az neki az elmélete, hogy rám férne már egy jó dugás. Az egyik nap éppen vele beszélgetek, Dini bá támaszkodik a büfé pultjánál, és kávét hörpölget, és minden korty után elégedetten felsóhajt, és azt dörmögi, hogy nem is tudom, milyen príma meló ez. Elmasírozik előttünk három kiborg, karcsúak, finom arcúak, egyszerre lépnek, mint a katonák, egy pillanatra mindenki rajtuk felejti a szemét. Merev testtel, áhítattal figyelem őket, ahogy távolodnak, közben pedig érzem, csak úgy a szemem sarkából, hogy Dini bá meg engem figyel, és mosolyog. Aztán meg hallom, hogy leteszi a kávéspoharat a pultra, nyújtózik egyet, a dereka roppan, majd bejelenti, hogy ilyen kikent-kifent majmokat csak a tévében lát az ember, úgy vonulnak át a terminálon, mint valami kis kurvák. Erre feléje fordulok, és ráförmedek, hogy már nem a bányában van, Dini bá, ezek pedig itt különben sem emberek, úgyhogy csak ne majmozza meg kurvázza le őket. Dini bá felvonja ősz szemöldökét, de a szeme vidáman csillog, mikor azt mondja, hogy mindig ezzel jössz, édes fiam, már rajtad röhög az egész reptér, de akkor legalább mondd meg végre, legalább nekem, hogy micsodák is ezek valójában. Angyalok talán? Egy pillanatig habozok, mert

47

L i g et 2013 | 1 január


Paul juc s á k Pé t er

Éjszakai műszak A térbe szorult alkony lázmeleg huzata az ég. Holnap ismét új betegek. A láthatár tág balkonján remegni látszik – fárad isten zord könyöke, a hegy. Pincék méhében dobbanó magzat: a sötét, házfalak mészvázából kikelve beissza a földet; s e talapzat évezredektől arra várt, hogy elviselje. Műszakváltás. A nap álcájába menekülő utolsó izzó csikk – ledobva. Még távozásakor körüljár, a cipővisszhang s mögötte pulzusok kopognak.

53

L i g et 2013 | 1 január


Pe t r ik Iv á n

Átkelni egy folyón

E

szembe jutott, hogy elrohanhatnék (át az udvaron, a hátsó kerítésen, árkon, bokron, csalánon, szőlőn, le a folyóig), le a folyóig, mintha így elmenekülhetnék az elkövetkezők elől, mintha nem pont erre, ugyanerre készülnénk mindannyian. Az alkalomra, amiről nehéz, szinte lehetetlen eldönteni, hogy a vége valaminek, vagy éppen a kezdete. Megfogtam a szék támláját, néztem a kis csoportot az asztal körül. Üres, porlepte poharak fénylettek előttük. Némelyikben pókháló simult az üvegfalra. Nood legalábbis így látta, s mert olyan szelíden nézte, mintha madarat etetne, így is volt. Ilyen évszázados pillanat ez, sorsfordító, időtlen, amire majd senki sem emlékszik. A nyersfa asztalt nem borították le terítővel, s bár az asztal lapja összevissza karcolt volt, olyan tisztán és magabiztosan állt, hogy igazán ünnepélyessé tette a szobát. Tompán csillogott, mint minden öreg asztal, és agyonfogdosott barna színe nem változott, miközben megnőttek az árnyékok. Az ablak pedig, amely már néhány órája csak sötétséget árasztott a megrepedt és ugyancsak végtelenül poros üvegen keresztül, mintha nem is arra szolgálna, hogy átlátszó legyen, vagy barátságos szobára nyíljon. Ócska üvegszemként észrevétlenül beleékelődött a tájba. A tájba, amelyet senki sem keresett, mert alig lehetett tudni róla valamit. Mégis, ez a jószerével elfelejtett táj megkínzott jó néhányunkat. Nem tudtuk, de tisztán éreztük a felejtés, a kín és a szeretet nagy közösségét. Az ablak mindenesetre

55

L i g et 2013 | 1 január


felhívta a figyelmet, hogy nem vagyunk teljesen egyedül. Ajtót ugyan nem látok (a hátam mögött van), de bárki bármikor közelebb jöhet, benézhet, vannak, lehetnek körülöttünk mások, és ez, mintha éppen csak most és éppen a tört üvegű ablak révén csodálkozhatnék rá, nyugtalanított. Mint a szobába berepült rémült galamb, amelyik kétségbeesetten próbál menekülni, rést találni a sima hátsó falon. Ott, ahol a kép lóg a szenvedő, földre esett Krisztussal. Minden kevesebb lesz valamivel a következő pillanatban, ahogy fogy a türelem, ahogy lassan lemondunk a terveinkről. Igen, kevesebb lesz valamivel, kisebb, és ez olyan rémületesen pontos megfigyelés, hogy elég pusztán magam elé nézni, és látom eltűnni az árnyékomat. Aztán szép sorban a többieket: egy kínosan jól fésült barátság, egy szemhunyásnyi rokonság, néhány százlábú érzelem, pár perzselt disznóbőrös emlék. Ezek töltötték meg a szobát korábban; amíg színültig opálos uborkalével volt feltöltve. Nincs félreértés: színültig. Mégis kiszikkadt, mire én is kilépek majd a hátam mögött lévő ajtón, végleg kiszárad, mint egy tömegszerencsétlenség tévképzete egy televíziós reklám által kiváltott asszociációs zavar végállomásán. Az asztal alá agyonkoptatott, ám sejtelmesen szép szőnyeget terítettek. A kifakult bordó háttérből halványzöld formák bontakoznak ki, csúcsos, paprikára emlékeztető fák, néhány bokor, fűcsomók, de elég távol egymástól, nagy üres felületeket hagyva a szőnyeg közepén. A figyelmesen káprázó szem azonban észreveheti a középső, üres térben a szarvast űző férfiakat. (Mocsárban, egy mocsárban járnak.) Nincs tehát mégsem nagy üres tér a közepén, mert ahol ezt feltételeztük, emberek vannak, de persze pont az asztal alatt, mindig takarásban. Ágyat toltak a sarokba, amelyen hófehér ágyneműt halmoztak fel, úgy, mintha mindig feküdne benne valaki. Nem lehet másként elgondolni, és ha már így áll, azt is elárulhatom, hogy kényelmes ez a gondolat. A falvédő és a hatalmas dunna között melegedve nagyon is kényelmes, és nem teszi kellemetlenné, hogy betegségről van szó, haldoklásról. Csendben, szinte észrevétlenül, eleinte öregedésnek, megérdemelt pihenésnek álcázva, végül azonban erről is, mint mindenről, kiderül, hogy gyors, és essünk kétségbe: túl gyors romlás csodás kényszerekkel megbabonázott folyamata. A kályha hiányzik. (Az ajtó mellett áll a hátam mögött.) Szemben az ajtóval szekrény magasodik, tetején rég nem olvasott, összehajtott újságok, lábainál egérlyuk a ház mögé nyíló járattal. Környékén szétszórt egérméreg, a falban szétrágott hasú egértetem, és a mindent csendesen átható olvadt szalonnaszag. Az egér szempontjából ez a legteljesebb pusztulás, a pusztulás szempontjából viszont nem ez a teljesség, és lehet úgy is tekinteni rá (az egérre, nem a pusztulásra), mint ami a vályogtéglák közé ékelődve egyedül tartja egyben az omladozó házat. Felkapcsolták a villanyt. Így kell elképzelni mindent.

56

L i g et 2013 | 1 január


A konyhában szokatlanul nagy a sürgés-forgás, pedig csak Nood felesége álldogál a sparhelt előtt, a többiek ki- vagy bejönnek, úgy járnak a félig idegen házban, mintha ide születtek volna. Noodnét nem zavarják, sápadt arccal, remegő kézzel disznóvért süt. Most alig látszik rajta, mennyire fiatal, mintha csak idős korában, vénasszonyként ismertem volna meg, és nem akarnék hinni egy fiatalkori fényképfelvételnek. A sütés lefoglalja minden figyelmét, elővesz egy ütött-kopott piros lábast, kevés zsírt kanalaz az aljára, majd a tűzre teszi, de csak éppen hogy, a sparhelt szélére. Gyorsan felvágja a hagymát, és ráborítja a felmelegedő zsírra. Az áttetsző hagymakockák elernyednek, édes aranyszínűvé olvadnak, és dühöngő sercegés közepette súlyos szaguk megtölti a konyhát. Várni kellett még, amíg hozzáadhatja a pirospaprikát (addig is az elfeketedett végű fakanalat, a megfoltosodott pengéjű kést, a lepattogzott fedőt nézi), de aztán gyors ütemben követik egymást az események. Elkeveri a paprikát, és furcsa, billegő mozdulattal felemeli az asztalról a széles, mély tányért, amelyben a felkockázott alvadt vér remeg. Gondosan kevergeti, amíg a gyöngyöző zsírbuborékok között feketévé sül. Még a lábassal a kezében oldalazik el az ablakig, kinyitja, mert hirtelen a nedves, nehéz szagok között friss levegőre vágyik. Bejöttek még páran, át a konyhán be a szobába, egyikük lemarad, megáll, az asszony felé fordult, és megkérdezi. – Akkor maga is jön, Aranka? – Igen. – És még főz? – Miért ne főznék? – Hát igen, éhesek az emberek. Bólintottak erre mindketten, bár világos volt, hogy ennyi embernek kevés az étel, azaz nem nekik, hanem valaki másnak sütötte a vért. És miért ne pont Noodnak. Noodnak, aki marad. Közben felálltak az asztal körül ülő emberek, elmentek mellettem, és kisétáltak az ajtón az udvarra, ott várták meg a többieket, akik még nem készültek össze. (Az úton elment egy férfi, nem köszöntek neki, ő sem nézett be az udvarra. A szomszédban a férfi lihegő izzadtsággal tapadt felesége testére, de még ebben a végsőkig felcsigázott állapotában is megérzett valami rendellenességet. Az udvaron, a ház előtt, de valahol egészen közel éppen ebben a pillanatban történik valami, aminek nem kellene. Ettől megijedt, és óvatlanul feleségébe engedte felgyülemlő spermáját. Kilenc hónap múlva egészséges gyermekük születik. Egy teherautó közeledett észak felől a falu felé, de még nem kapaszkodott fel az utolsó dombokra, így észrevétlenül húzódtak meg az épületek a lassan kinyíló völgy

57

L i g et 2013 | 1 január


Kős ze g hy A nn a

...és lehanyatlik két hegy között esti útját járva az árnyat érzi: hegytől hegyig ér. sötétben csak ezt az utat várja, világosban a sehol-létben él. cserélné szeretet nyomorára függőkertek mögött – de még csak nem is közelíthet. hogy ezentúl ez az élet?

titkából senki fektében fölriad. álmodik? ébred az éjszaka: az írott emlék visszaküldésével eltűnik minden ismert kedvesség és árnyalt beszélgetéseik. a nyíltság akkor szemfényvesztés volt? meglehet, ha. mert holnaptól eldobják. minden időre szól.

61

L i g et 2013 | 1 január


S a r lós G ábor

Csak a szél, vagy ennél több?

F

liegauf Benedek Csak a szél című filmje külföldön komoly elismerést kapott, itthon politikai felhangokat és alig 7000 fizetős nézőt vonzott. Már ez a tény is elég volna, hogy a filmet szociológiai vizsgálódás témájának válasszuk, de gondolatkísérletem során inkább arra keresem a választ, képes-e egy film szociológiai megállapításokat művészi eszközökkel árnyalni és bővíteni, illetve milyen módon járulhat hozzá a szociológia egy film elkészítéséhez és hatásához. Kiegészíti vagy éppen kioltja egymást a filmművészet és a szociológia? Ha a film eseményeit, felépítését, jeleneteit, szereplőit és a köztük lévő viszonyokat olyan empirikus megállapításoknak tekintem, amelyek a művészet eszközeivel, a művész valóságról alkotott reprezentációja alapján születtek, mindezek egybevethetők az új tekintélyelvűségről szóló empirikus kutatás1 eredményeivel. Vajon a műalkotás alátámasztja vagy cáfolja a kutatás megállapításait — vagy éppen fordítva: képes-e egy szociológiai kutatás a filmalkotás számára megfelelő hátteret teremteni? Fliegauf Benedek filmjének történeti alapja a romák elleni 2007 és 2009 között kilenc településen végrehajtott, 6 emberéletet követelő támadássorozat. A film elkészítését mintegy másfél éves kutatómunka előzte meg, amelyben fontos szerepet kaptak a forgatókönyvíró és rendező alföldi roma családok körében, terepmunkája során nyert tapasztalatai. A gyilkosságok adják a film keretét, a feldolgozás módja a roma család egy napjának bemutatása. A valóságot a művészet eszközeivel értelmezi. Más szóval: a megtörtént események „inspirálták” a film elkészítését, de ahogy a film rendezője Csepeli, Murányi, Prazsák: Új tekintélyelvűség a mai Magyarországon, Apeiron Kiadó, Budapest, 2011

1 

63

L i g et 2013 | 1 január


is vallotta, „alkotását nem politikai kiáltványnak készítette, nem is szeretne a politikai eseményekbe avatkozni. Ehelyett csak a jelenségre akarta felhívni a figyelmet.”2 A film elsődleges célja tehát művészi: az elmondhatatlan bemutatása. Bár a rendező számos dokumentumfilmes eszközt használ, valójában fikciós filmet készített. A filmet 2011 végén mutatták be és széles körű, elsősorban nemzetközi visszhangot váltott ki. Mindebben nem kis szerepet játszott, hogy a 2012 februári berlini filmfesztiválon a film elkészítését 5 millió forinttal támogató KIM Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkársága kötelességének érezte, hogy a bemutatóra érkező nézők székére helyezett, német nyelvű tájékoztatóval tisztázza: a rendőrség a film alapjául szolgáló romagyilkosságok gyanúsítottjait elfogta, bírósági tárgyalásuk folyamatban van. Különös ellentmondás, ahogy a film Oscardíjra jelölését itthon fogadták: túlpolitizált környezetben lehetetlen nem politikus filmet készíteni. Hiába kísérte a filmet pozitív kritika, az Oscar-jelölés elsődleges okának sokan mégis a politikai szándékot és üzenetet érzik. A film magyarországi fogadtatását áthatja az előítéletesség, a kirekesztés, a félelem az előítéletesség gyanújától, a kompenzálás és mindezek különböző reprezentációi. A továbbiakban mégsem térek ki a történet hátteréül szolgáló gyilkosságok politikai összefüggéseire, a rendőrségi, nyomozati és bírósági munkára, a film érzelmileg fűtött, de nézettségi számát tekintve csekély visszhangjára. A film a dokumentarista és a fikciós film eszközeit egyaránt alkalmazza, bár nem világos, hogy a technikai eszközök korlátozott használata a rendezői koncepció része vagy inkább a szűkös pénzügyi lehetőségek következménye. A technikai megoldás jellege, így a kézikamerás felvételek nagy száma vagy a bevilágítás visszafogottsága hitelessé és életközelivé teszi a filmet. A filmnyelvi elemek közül hármat érdemes kiemelni: a történetmesélés módját, a feszültségkeltés eszközeit és a társadalmi kirekesztettség érzékeltetését. (Történetmesélés) A rendező a történetet egy napba sűrítve mondja el. A film áramlása, a hosszú snitteken alapuló, egymásba kapcsolódó jelenetek sajátos, egy helyszínen játszódó „roadmovie-t” mutatnak. A hősök, a klasszikus roadmovie-któl eltérően, nem fizikai értelemben akarnak eljutni egyik helyről a másikra, céljuk inkább az adott nap túlélése. A roma család három tagjának egyéni túlélési stratégiája jelentősen eltér: az anya (Rigó) két különböző munka vállalásával, a lány (Anna) a tanulással, míg a fiú (Rio) az erdőben csavargás egyéni útját választja. Mellékszereplőként jelenik meg a család további két tagja: a skype-on bejelentkező, Kanadában menekültstátuszra váró és ott (túl)élő apa, valamint az állandó gondozásra szoruló nagyapa.

mno.hu. 2012. február 18., 20:19, http://mno.hu/grund/nyert-a-ciganygyilkossagokat-feldolgozo-film-1052998

2 

64

L i g et 2013 | 1 január


(Feszültségkeltés) Az állandó bizonytalanság fokozásának számos eszközével találkozunk. A filmet domináló közeli, kézi kamerás felvételek azt sugallják, nézőként mi magunk is részesei vagyunk a jelenetnek, a hosszú és általában valódi lezárás nélkül végződő, egymáshoz kapcsolódó snittek az események sodrását, megállíthatatlanságát tükrözik. Különös szerep jut a hangnak, illetve a hang hiányának, amit az is kiemel, hogy – bár csak a film végére derül ki – a filmcím is egy vélt vagy ténylegesen hallott hangra utal. A cím a film végére jelképpé válik: a valós helyzet elfogadásának visszautasítását reprezentálja. A nehezen értelmezhető zörejek, hangok, effektek és a dallamtalan zene mellett a film során csak egyszer csendül fel harmonikus zene: a film elején látható temetési jelenet cigány siratóéneke. A hangeffektek töredezettsége különös kölcsönhatásba kerül a ritka, a dialógus kritériumainak csak szórványosan megfelelő párbeszédekkel. (Társadalmi kirekesztettség) A rendező és az operatőr számos eszközzel ábrázolja a főhősök és a társadalom viszonyát. Az egészen közeli, csak az arcot és felsőtestet mutató, a környezetet alig jelző beállítások, a töredékes, néhány szavas párbeszédek, a társadalmi csoportok egymás melletti, de nem együttélésének bemutatása mind azt érzékelteti, hogy ezek az emberek nem képezik a többségi társadalom részét, csak a szükséges mértékben és meglehetősen bizonytalan szálakkal kapcsolódnak hozzá. A rasszizmusra utaló részletek megértéséhez érdemes végigvennünk a társadalmi lét és érintkezés legfontosabb tereit. A terek az idézett kutatásban is megjelenő bontást követik: munkahely, iskola, majd közlekedés és a falu/ lakóhely. A kutatás három szempont szerint vizsgálja a cigányok elfogadottságát: munkatársként, szomszédként és partnerként. Az eredmények szerint a megkérdezettek leginkább munkatársként fogadják el a cigányokat: a teljes népesség 69%-a fogadna el roma munkatársat, ami meghaladja a szomszédként (61%) és különösen a partnerként (24%) történő elfogadást. A film jeleneteinek és történetének lényeges keretét adja az iskola, amely az anya számára a munkahelyet, a lánynak a tanulás intézményét (átvitt értelemben szintén a munkahelyet) jelképezi. (Örülj, hogy van munkád) Az anya a család egyetlen dolgozó tagja, így csak őt látjuk valódi munkahelyi környezetben, két különböző helyszínen: közmunka jellegű szemétszedést végez az autópálya tisztaságát fenntartó cégnél, illetve az iskolában takarít. A szemétszedés néhány jelenete és rövid dialógusai egyenrangúságot tükröznek. Mintha az új tekintélyelvűséget vizsgáló kutatás szociális dominanciára vonatkozó részének illusztrációja lenne, és a „Mindenkinek egyenlő esélyt kell adni az életben” szempont érvényességét támasztaná alá — a kutatás eredményei szerint ugyanis ezzel az állítással értettek egyet a legtöbben. Az itt dolgozók között semmilyen megkülönböztetés nem érzékelhető: mindegyikőjük a közösség, a hasonló

65

L i g et 2013 | 1 január


Jóná s Ta m á s

őszi sóhaj nagyanyu kertjében az egres még egy olyan bokor már nem lesz még egy olyan tél mint akkor sinkóztunk az árok parton még egy olyan kutya mint péntek hová lettek a gimnazista évek kínzó kék szem fehér bőr sem még együtt égtem minden ősszel hónapokat vártam egy levélre már nem leszek soha többet én se és itt van szédít barnasága lélegzünk-e még szájból szájba abba a barna ferde kútba belenézhetek-e még újra lófrálhatok-e még utána bolond szeretők játszóudvarába felsír-e még újra egy száj kit már a hasban is imádtál és összefutnak-e még az évek a szívben mazsolás remények

72

L i g et 2013 | 1 január


Ku t a s Józ s e f

Fordított

nap

A

z osztály elcsendesült. Az első emeleti termet csak a beszabadult légy döngése töltötte meg. A zümmögés friss, hideg hangja legalább megtörte a némaságot. Fordított nap volt ma a Nógrád megyei általános iskolában. Az első négy órát önként jelentkező tanulók tartották. A pocakos, medvemozgású igazgató a múlt heti értekezleten még bizonytalankodott: – Nézzetek körül, kollégák! Nem azt teszik máris a gyerekek, amihez kedvük van? Súlyos tekintete alatt lehorgadtak a fejek; csak a szőke Hajnal Ági nézett vele farkasszemet. A nyugdíj előtt álló igazgató komoran folytatta. – Gondoljunk bele: mivel töltik a felsősök a szüneteket? Hány nyolcadikosunk folytatja tanulmányait gimnáziumban vagy szakközépiskolában? Hányszor gyűltünk össze fegyelmi tárgyalásra ebben a szobában? A legutolsó szülői értekezleten hány szülő vett részt osztályonként? – Az igazgató végigsimított tar koponyáján, és monoton hangon darálta: – Tanulóink a szüneteket ősszel, tavasszal fémhulladék, télen tűzifa gyűjtésével töltik. Három gyerek tanul tovább, a többi befejezte tanulmányait. Huszonkétszer találkoztunk itt, kollégák, hozzáteszem – megköszörülte a torkát –, nem emlékszem, hogy a kiszabott büntetéseknek bármi hatásuk volt. Három szülő tiszteli meg osztályonként az értekezleteket. Kérdem tehát: tartsunk-e fordított napot? Kérem, a szavazás előtt vegyétek fontolóra a kockázati tényezőket.

77

L i g et 2013 | 1 január


Val achi A nn a

Irodalmi ősök és utódok „párbeszéde”

LIRAI STAFETA

„Sem utódja, sem boldog őse […] nem vagyok senkinek!” – verte le a modern magyar poézis korszakhatárának cölöpjeit 1909-ben Ady Endre, éles cezúrát vonva a korábbi századok irodalmi öröksége s önnön formabontó-újító törekvései között. Hamar belátta azonban, hogy nem elég – szimbolikus-szecessziós minták alapján – átprogramoznia a hagyományos honi versnyelvet, hiszen a lírai forradalmár csak az ismert elődökhöz képest illusztrálhatja önnön egyediségét. Az irodalmi Kolumbuszként „új vizekre” merészkedő költő jövőt fürkésző szeme – válságos időkben, amikor a bukott forradalmak emlékei kísértették – mind gyakrabban pásztázta a múltat, kivált a romantika korát, melynek maga is szülötte volt. Noha „sorsának királyaként” nem törődött a „beszédes költő-példákkal” („Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, / Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül” – írta a Hunn, új legendában), a mögöttük hagyott század történéseit mégis szemléletes hivatkozási alapnak tekintette, amikor az irodalom forradalmi hagyományainak megcsúfolásával szembesítette „élete nézőit”, a polgárosodó kor útkereső poétáit.

81

L i g et 2013 | 1 január


Ezzel a gesztussal akarva-akaratlan tematizálta a Nyugat költőinek egymás közti kommunikációját is, átmentve – és új tartalommal töltve fel – a korábbi elvi csatározások és hitviták divatját. Míg a nyelvújítók és a reformkori ítészek elsősorban a stílus, a versforma, a nyelvhasználat alapján bírálták a hazafias költészet formálóit, olykor bántóan igaztalan következtetésekre jutva (lásd Kölcsey hírhedett Csokonaiés Berzsenyi-kritikáját), Ady mindenekelőtt a költőegyéniségek szándékai és tettei alapján ítélkezett, pályatársait is „színvallásra”, elvi-morális állásfoglalásra késztetve. Föllépésével a Nyugat körül tömörülő költők több nemzedéke számára fontossá vált, hogy ars poeticájuk szellemében irodalmi rokon- és ellenszenveikről is számot adjanak. Az Ady által gerjesztett párbeszéd-kényszer a szekértábor-harcoknak is szabad utat nyitott. Az elődök és kortársak előtt hódoló költemények mellett az ellenérzések, az elszabadult negatív indulatok is rímekbe-ritmusokba kényszerültek, hiszen nemcsak a meghitt barátságok és a zavartalan mester-tanítvány kapcsolatok, hanem a nyílt és titkos viszálykodások, rivalizálások is rányomták bélyegüket a huszadik század irodalmának belvilágára. Az elharapózó viták, a nyílt állásfoglalások azonban nemhogy kaotikussá tették volna a kor irodalmát, ellenkezőleg: nem várt tanulságokat hordoztak. Az élő és holt költőkhöz intézett, gyakran névre szóló költemények összességükben kirajzolták a modern magyar literatúra sajátos „kapcsolati hálóját”, a sokféleségében is egységes magyar költészet folyamatszerűségét modellezve. A Lírai staféta nyitó darabjában vegyük szemügyre, milyen kihívás elé állította kortársait 1912 őszén, a vérvörös csütörtök leverése után Ady, az átmenetileg „sereg nélkül maradt vezér”. A választójogi harcban elvérzett lázadókkal azonosulva olyan baljóslatú példát keresett az előző század irodalmából, amely miatt a forradalmi hagyományok most is kevésnek bizonyultak a politikai követeléseikért küzdő munkásság önfelszabadító harcában. Ady magatartását befolyásolta az aktív politikai cselekvés lehetőségétől megfosztott ember ambivalenciája. Schweitzer Pál úgy jellemezte a költő ekkori állapotát: „tudja, hogy a kényszer-passzivitását előidéző vereségben azok is hibásak, akikért cselekedni kívánt”.1

Schweitzer Pál: Ember az embertelenségben. Akadémiai, Bp. 1969. 10–11.

1 

82

L i g et 2013 | 1 január


KÉTFÉLE VELSZI BÁRDOK Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál

A fátyol borult, az asztal terült, Örült az úr-rend a Deáki tettnek, Fecerunt magnum áldomás s Buda Filoxerátlan hegyei lihegtek.

Egy emberöltőn folyt a dáridó S ékes meséje Toldi hűségének, Soha egy riasztó, becsületes, Egy szabaditó vagy keserü ének.

Piros borával megint itatott Vármegye bálján jókedvü alispán, Mindenki támadt, élt és szabadult, Csak a plebs maradt egyedül a listán.

Most már orgia és eszeveszett Haláltánc már a nemes urak tánca S dühbe csapott a béres igricek Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.

Cigány is kellett, nótázó diák, Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak S a velszi bárdok kézbe-csaptanak S pihentető, szép énekeket mondtak.

De künn a dal szabaditó s szabad, Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre, Most már csakis úgy nem volna remény, Ha mint tegnap, aljasul elpihenne.

A vers már a címében az 1857 nyarán keletkezett, A walesi bárdok Arany Jánosát idézi, de közvetve Petőfit is, aki A XIX. század költőihez 1847-ben intézett verses szózatában kizárólag az időszerű politikai mondandójú költeményeket tekintette létezésre érdemes szellemi termékeknek. Talán meglepő, hogy a kétféle asszociáció mennyire ellentétes gyökerű Adynál. Míg Petőfit szellemi előfutárának ismeri el (lásd lelki-művészi azonosulásáról tanúskodó tanulmányát 1910-ből: Petőfi nem alkuszik), Aranyt ellenszenvvel emlegeti, mint az általa megénekelt, vértanúhalált halt walesi dalnokok későbbi árulóját. Úgy vélte, az 1848/49-es szabadságharc nagy túlélője a feledés fátylát borította a magyarság függetlenségi harcait idéző múltra, s a „deáki tett” – a kiegyezés – után, önáltató optimizmussal, tettre rest passzivitással maga is kiegyezett a feudális Magyarországgal. Ady elvárta volna, hogy továbbra is „szabadító, keserű énekeket” zengjen, és úgy találta, inkább „pihentető”, andalító dalokkal szolgálta a haláltáncba torkolló úri dáridót. Ady valósággal provokálta költőtársait Arany-ellenes megnyilatkozásaival – tudniillik ezt a versét már egy prózai állásfoglalása is megelőzte. A Nyugat 1911. januári első számában jelent meg Strófák „Buda halálá”-ról címmel kritikája „a ballada

83

L i g et 2013 | 1 január


Far k a s Henr ik

A megcsalt gondolkodás

T

allár Ferenc inspiráló esszéje1 a kommunikációban, az információ közvetítésében, a fogyasztásban stb. felbukkanó új formákat és életformákat, korunk meghatározó kulturális jelenségeit egy új típusú tudás és fogalmiság kialakulásával hozza összefüggésbe. Az itt olvasható írás ehhez próbál további filozófiai, eszmetörténeti támpontokat nyújtani. Az elsősorban nietzschei inspirációkat követő posztstrukturalisták (Deleuze, Foucault, Derrida stb.) osztják a Hegeltől származó nézetet, hogy egy kultúra jellegét a gondolkodási módok és a hozzájuk kapcsolódó fogalmiság határozza meg. A Nyugat kultúrájának sarjadását a filozófia kezdetéhez, vagyis a görögökhöz kötik. Az első mozzanatok – számos áttétellel – napjainkig meghatározzák a filozófiát, és így kultúránkat is. Elképzelésük szerint a nyugati gondolkodás minden törekvése ellenére nem annyira a valóság leírására, inkább megzabolázására irányul. Visszatérő elképzelés, hogy a Nyugat filozófiájában olyan elem lappang, amelyet e gondolkodás nem képes teljesen pásztázni. Ennek következménye, hogy a filozófiai gondolkodás, szándéktalanul, így vagy úgy, de kiszolgáltatott egy vakfoltnak, amely

1 Légy a levesben, Liget 2012/9 – novemberi és decemberi számunkban is közöltünk továbbgondoló, megerősítő és vitató műveket.

87

L i g et 2013 | 1 január


hat rá és eltéríti. Az idegen elem, az elemzés jellegétől függően, többféle elnevezést kap: hatalom, őrület, elkülönböződés stb., s így, amikor a gondolkodás leírja a valóságot, már eleve torzítja azt. Az elemzések azokat a fogalmakat leplezik le, amelyek az idegen hatalmakat és látens struktúrákat elfedik, és megakadályozzák, hogy elgondolható legyen, ami saját pozícióból immár elgondolhatatlan. Eszerint a nyugati filozófia hierarchikus, középpontokkal és fundamentumokkal bélelt, kontinuus, uralható stb. valóságot tükröz. A kritika szerint ezzel olyan fogalmakat aggatunk a valóságra, amelyet az nem visel el. A posztstrukturalisták, ’68 szellemével összhangban, és a filozófiai realizmusra hivatkozva, a valóság felszabadítására pályáznak. Az új gondolkodás tehát már nem új fikciókat gyárt, hanem olyan kritikai fogalmakat konstruál, amelyek egyrészt szétzúzzák a korábbi fogalmakat, másrészt azok helyébe lépnek. Az így felszabaduló új terepen érvényüket vesztik a régi fogalmak, és az új gondolkodás a valóságot önmagából – minden ráaggatott külső fogalomtól függetlenül – mutatja meg. Ez a valóság plurális, minden centrumot, tájékozódási pontot nélkülöző, szakadozott tartomány. Persze nem a posztstrukturalizmus kritikája okozta a jelenlegi helyzetet. Az új valóság nem csak a kritika valósága, nem csupán plurális, szakadozott – legalább annyira továbbél a posztstrukturalizmus által érvénytelenített fogalmi rend is. A kritika utáni periódusban hirtelen az egész nyugati kultúra egyetlen korszakká sűrűsödik. Mégpedig elvi szükségszerűség miatt. A kritika a nyugati gondolkodás teljességét, így a kultúra támpilléreit is érvényteleníti; saját fogalmai sem törhetnek kizárólagos szerepre, különösen úgy nem, hogy ezek a fogalmak éppen a keretek és támpillérek nélküli valóságot hirdetik. S miközben kétségbeesve térnénk vissza jól bejáratott fogalmiságunkhoz, szörnyülködve állapítjuk meg, hogy a fogalmak, épp a kritika következtében, érvényüket vesztették, kontextusukból kifordultak. Így jönnek aztán létre a szimulákrumok, a jelölet nélküli jelölők játékai, meg az eklektikus formák és életformák, a régi és új, az integráció és dezintegráció keverékei, a különféle hibridek. Mindez tovább bonyolódik, ha a posztstrukturalizmust és korunk eszmei közegét le kívánjuk választani a modernitástól. Először is, a posztstrukturalizmus a modernizmus hagyományát folytatja, amikor a filozófiát összekapcsolja a kritikával, a kultúrával és a történelemmel – miközben a modernizmust kritizálja, maga is a modernizmus keretein belül mozog. Nézzük meg ezt közelebbről! A filozófiai modernizmus hagyománya, amely kétségkívül áthangolja a filozófia funkcióját, Kant fellépésével veszi kezdetét. Ő a filozófiai gondolkodást, vagy ahogy előszeretettel nevezi, az észt, elődeivel ellentétben már nem csupán úgy bírálja, hogy saját pozícióját állítja szembe alternatív filozófiai megközelítésekkel, és e pozíción keresztül mutat rá mások hibás észhasználatára, hanem saját pozícióját is bevonja a filozófiai gondolkodás kritikai vizsgálatába. Kantnál az ész elsősorban

88

L i g et 2013 | 1 január


nem külső ellenségeket keres, nem másokat vesz célba, hanem önmagára támad, és saját tartományán belül próbálja leleplezni a filozófiai gondolkodás ellenségeit. E támadás ugyanakkor két szinten zajlik. A mindenkori saját észhasználat belső működését vizsgálja, idegen elem után kutatva, hogy aztán az észen belül jelölje ki az észhasználat legitim és illegitim változatát.2 Ugyanakkor e kritikától nem függetlenül felszólítja saját kora közösségét a már megvizsgált ész használatára („merj a magad értelmére támaszkodni!”)3, és így érdekeltté teszi a filozófiai vállalkozásban. A filozófiai gondolkodás önmagára irányuló kritikája, az észkritika összekapcsolódik a közösség észhasználatának felülvizsgálatával. Az első feladatot a filozófus teljesítette, a közösség megfelelő észhasználata azonban még várat magára. Ezért ölti a kritika a felszólítás formáját! A helyes észhasználat birtokában lévő filozófus feladata, hogy felhívja az ésszel rendelkező közösség tagjainak figyelmét az általa már tudott helyes gondolkodásra. Ez nem önmagában vett cél. A helyes észhasználat csupán előfeltétele egy ideális közösség kialakulásának. Vagyis a filozófus ismét nevelné és tökéletesítené a közösséget, amelyben él. És ez visszahat magára a filozófiai működésre. Kant felszólítása a filozófia legitimitásának kritériumát áthelyezi abba a kulturális közegbe, amelyet tökéletesítene. Amíg ugyanis a közösség képtelen teljesíteni a filozófus igényét, maga a filozófiai teljesítmény is folyamatosan megkérdőjeleződik. De mivel a filozófiai felszólítás és az abból fakadó következmények egy ideára utalnak (a tökéletességre), a közösség és annak kultúrája újra és újra elégtelenné válik a filozófia támasztotta felszólítás teljesítésére. Ez újból arra ösztökéli a filozófiát, hogy önmaga kritikáját ismételje, és a közösségnek újabb és újabb recepteket kínáljon fel. Így a filozófia a permanens kritika korszakába lép, s elindítja önmaga történelmi mozgását, hiszen mindig a korábbi korszak (ideáinak) meghaladását, és egy új idea megvalósulásának ígéretét hordozza. Az egész modernitás és maga a kritikai filozófia egyszerre idealista és ideológiakritikus. Ebben a kontextusban a posztstrukturalizmus a kritikai attitűd újabb fázisa, a modernitás újabb hulláma csupán (a német idealizmus, Marx, Nietzsche, Freud, Heidegger, Husserl és Adornóék után), amely ismételt kísérletet tesz a gondolkodásban megbúvó illúziók kiiktatására, a hamis receptek leleplezésére, és egy jobb korszak eljövetelére. Másodszor, és az előbbi leírásból következően úgy tűnik, saját korszakunk egy paradoxon áldozata: mert továbbra is a modernitás foglya, hiszen a gondolkodást ugyanaz a belső szorongás, kétségbeesés kíséri, ami a modern ész megszületése óta – a kérdésé, hogy miképpen lépjünk túl a megcsalt gondolkodáson, az illúziókat

2

Itt természetesen A tiszta ész kritikájának egyik alapgondolatára utalok.

3

I. Kant: ’Mi a felvilágosodás?’ In: I. Kant: A vallás a puszta ész határain belül, Gondolat, Budapest, 1980. 77. o.

89

L i g et 2013 | 1 január


Nac sin á k G er g ely A ndr á s

A LÁNG GEOMETRIÁJA (Sokadszor az Alefről)

„A kijelentés – írja Wittgenstein – a valóság képe.”1 Valahogy úgy, ahogyan a kotta „képezi le” a dallamot, a nyelv feladata is „lekövetni” a világot, annak tényeit és történéseit. A filozófus a betűírást is a hieroglif-jelekből eredeztette: ami azokban még pontos ábra, a betűkben már csak szimbolikus vonatkoztatás; de akár így, akár úgy, a nyelv eredendő feladata, a valóság leképezése továbbra is megmaradt. A szavak mindig is erőteljesen kísértettek az ikonikus értelmezésre, azaz olyan entitásoknak tűntek, amelyek pontosan lefedik a valóságot, hű képet adva róla, melyben a jel és jelölt közötti különbség szinte elenyészik. A közléstől azt várjuk, hogy a külső vagy belső tartalmak tükre legyen, ne csak töredék, vázlat vagy pótlék. Ez az illúzió táplálta a tökéletes nyelv megalkotására tett fáradhatatlan és egyszersmind terméketlen erőfeszítéseket, és ez inspirálja az írókat, akik az általuk létrehozott művekben a teljességet igyekeznek megragadni: mintha elvileg létezne olyan módszer, amelynek segítségével szavakba lehet sűríteni az univerzumot. Tractatus, 4.01.

1

95

L i g et 2013 | 1 január


Ez afféle nyelvi alkímia, vannak mesterei és adeptusai, akik különféle eljárásokkal és műformákkal kísérletezve igyekeznek szavakból kirakni a „valóság képét”. Két nagy iskolájukat lehet megkülönböztetni: az egyik csaknem végtelenné tágítaná a szavak tükrét, hogy az mindent magába foglalhasson, a másik viszont bonyolult fogásokkal addig csiszolná-redukálná a nyelvet, míg végül apró kristálylencseként a mindenséget magába zárja. Az első a világ sokféleségét a szavak sokaságának felelteti meg; a második addig szűri-desztillálja a nyelvet, míg a lehető legsűrűbb és legintenzívebb esszenciát nem kapja. Mindez azonban csak akkor működhet, ha a nyelv mágikusan tapad a valósághoz: eltéphetetlen kötelékkel, amely nem engedi, hogy a nyelvrácson bármi kihulljon. Az első, horizontálisan terjeszkedő megközelítés termékei a platóni dialógusok, a 19. századi polifonikus nagyregények, a felvilágosodás korabeli enciklopédiák, listák és katalógusok, vagy éppen a reneszánsz kozmikus inventórium, a Divina Commedia. Ezek, bár műfajilag nagyon is távol állnak egymástól, rokonságot tartanak abban az értelemben, hogy afféle verbális Noé bárkájaként igyekeznek lehetőleg mindent felölelni, esetleg szigorú szerkesztési elveket követve belopni a műbe a világegyetem örök struktúráját, mint Dante, vagy épp a befejezetlenséggel leképezni a nyitottságát, mint Musil. A második iskola lemond a szavak sokaságáról a lét sokféleségének érzékeltetésekor, és ellenkező utat választva azon ügyeskedik, hogy a valóságot összesűrítve, deduktíve alkotóelemeire bontva, megtalálja és megnevezze annak végső ismérveit és összetevőit, mint egykor a kabbalisták, vagy Raymundus Lullus. Ide tartoznak a többféleképpen olvasható szövegek, amelyek ugyanazon nyelvi jeleket használva sokszorozzák meg a jelentéseket; ide tartoznak a töredékek és aforizmák, mint Hérakleitosz enigmatikus mondatai vagy a távol-keleti szútrák, és ide tartoznak egyes költemények is. Egyik Amerikai előadásában Italo Calvino is lajstromba veszi a totális szöveg létrehozására irányuló kísérleteket, és azt mondja, az egyik legszimpatikusabb kísérlet Borgesé, akinek írásában egyesül a költészet, vagyis a meghatározhatatlan (ez utóbbit már csak én teszem hozzá) és a tudomány, azaz a következetes racionalitás.2 Borges művészete – legjobb pillanataiban – csakugyan a tiszta ész és a líra ötvözete: absztraktum és konkrétum nála úgy esik egybe, mint egykor a mágikus szertartásokban, tökéletes – mindmáig talán a legtökéletesebb – példáját szolgáltatva, hogy a költészet és a tudomány kétféle intelligenciájának nem szükségképpen kell egymást kioltania. A „két kultúra” egységesítésére tett gyermeteg kísérletek közepette épp Calvino és Borges adott példát, hogy a művészinek nem szükséges okvetlenül kaotikusnak, az okosnak pedig nem feltétlenül muszáj lelketlennek lennie. Calvino azt is mondja, az írók stílus 2 Calvino, Italo:

96

Amerikai előadások, Európa, Bp., p.146 és skk.

L i g et 2013 | 1 január


tekintetében vagy a „tűzláng” eszményképét követik, vagy a „kristályszerkezetét” (ő maga nyilvánvalóan az elsőbe tartozik), ennek megfelelően – teszem hozzá, Calvino elejtett fonalát fölvéve – a totális szöveget is vagy a minden egyes dolgot külön fölemésztő tűzvész módjára, vagy a transzparens, végleges rendet felállítva igyekeznek létrehozni. A kettőt összeegyeztetni igen nehéz: olyan, mintha Turner egyik képének másolatát – amely csupa felhő, fényfoszlány, szétporló hullám és derengő félhomály – igyekezne valaki kubista modorban megfesteni. De a „két kultúra” paradigmájától eltekintve is mindig nagy kihívást jelentett egyesíteni ihletet és geometriát; pedig erre az egyensúlyra biztatóbban lehetne törekedni az irodalomban, mint a képzőművészetben, lévén a szavak is afféle hibrid létezők, egyszerre ábrák és hangok, ideák és konkrétumok, szigorú szabályoknak engedelmeskedő, betűk elemi egységeiből fölépülő szerkezetek, amelyek csaknem korlátlanul variálhatók, akár a zenében a dallamok. A huszadik század második felében jobbára a tömörített végtelen e felfogása lépett a kibontott, és reménytelenül sokszínű valóság leképezésére törekvő irodalom helyébe. Borges nyomán könnyű azonosítani ezt a stílust és szemléletet: ez az, amit egyszerűen és legpontosabban az Aleffel lehet jelölni. Az Alef itt nemcsak egy kötet és benne egy novella címe, hanem stílus és látásmód. Ha figyelmesen olvassa valaki Borges e pár oldalas történetét, ráébred, hogy a novella, amely a minden látványt és létezőt tükröző Alefről szól, maga is alef-szerű: számos különböző történetet sűrít magába. Az elbeszélő és a halott Beatriz szerelmének történetét, a botcsinálta költő személyiségének és végtelen művének leírását – valamint az arról szóló hevenyészett recenziót –, továbbá az Alef látványának töredékes kivonatát, és a csodálatos Alef kioltását is, azzal a megfontolandó következtetéssel, hogy az emberi szavak szintjén a mindent magába-ölelő tökéletesség élményéből nem valami hasonlóképp tökéletes mű, mindössze szánalmas klapancia lesz. Lehetne mindezt a listázó, nagy összefoglalást ígérő művek kritikájaként értékelni, vagy megfigyelni a konkrétság absztraktumig fokozásának irodalmi technikáit – amit más területen, képi eszközökkel Magritte is elért –, de most csupán arról: vajon mennyiben lehet a kijelentés a valóság képe, ábrázolása, másolata. Ez voltaképpen azon múlik, hogy azt a bizonyos „valóságot” meghatározhatónak vagy meghatározhatatlannak gondoljuk-e. Ha a valóságot az Aleffel azonosítjuk, végtelen ellentmondások fókuszpontjaként, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a lineáris leírás semmiképpen sem képezheti le a nem-szekvenciális tapasztalatot, azaz a teljességet. Ezért ír Borges minduntalan abszurd tárgyakról, ha formába akarja önteni a formátlant: Homokkönyvről, Bábeli Könyvtárról vagy a Kartográfia Mestereinek gigászi térképéről, amely pontról pontra lefedné a világot. Mivel azonban a valóságot rendszerint nem a maga totalitásában, hanem időben egymásra következő pillanatok sorozataként tapasztaljuk, az érzékek

97

L i g et 2013 | 1 január


Hor g a s B él a

ÖSSZEOLVASÁS

H

a elkészül a folyóirat egy száma, a nyomtatás előtti munka záró mozzanata, hogy két szerkesztő leül egymással szemben, és összeolvassák a tartalomjegyzéket a belső oldalakkal, azaz egyikük fölolvassa a tartalomban szereplő szöveget, másikuk ellenőrzi, pontos-e a cím, oldalszám stb., s ha kell, javítja, hogy minden egyezzen. Itt én más értelmű jelentést szeretnék adni a kifejezésnek: olvasóként próbálom megfogalmazni – konkrét idézetekre támaszkodva –, amit szerkesztőként már ismerek vagy tudni vélek. Újraolvasva az írásokat azt keresem, mi és hogyan áll össze a kézben tartott számból, legyen az egy meghatározónak érzett motívum, hangvétel vagy szemlélet, egy szókép vagy hangulat, irodalmi fogás, bármi. Saját észrevételeim, élményeim megírásának legfőbb célja olvasótársaim csábítása az együtt-érzésre és -gondolásra. Szerencse, hogy a Tündérvárossal kezdhetek. Az első mondatoktól részese vagyok a történetnek – elsősorban az elbeszélő küzdelmének, mert Bíró Zsuzsa nyilvánvalóan szeretné, hogy érzékeny és hiszékeny, jólelkű hősei, az ifjú szerelmesek valamiképpen, legalább a létminimum szintjén boldoguljanak a nyomorult, egyszerre sírnivaló és röhögséges, igazságtalan világban. Ez a tét, s ez

101

L i g et 2013 | 1 január


bizonyul lehetetlennek, ezért is kezdi így a bevezető első részt: „Segélyül hívtam az ismeretet, a hitet és a képzelmet, írja Jókai A jövő század regénye előszavában.” Mintha egy elemző esszé első mondatát olvasnám – de nem, Jókaival csak jelöli és indítja a témát az író, mert a mese második mondata már így szól: „Huszonöt évvel később, a millennium évében a képzelem teremtményei valósággal elárasztják az országot.” Nem esszé tehát, de az ismeret (idézetek formájában is) „segélyül” szolgál a budapesti Tündérváros meg a kor írói megjelenítéséhez, és az elbeszélés sajátos, képzelmet és tárgyilagosságot összevonó beszédmódjához, a szereplők jellemzéséhez. Elemi erővel érvényesül ez a módszer Vince esetében, aki nemcsak nagy olvasó, de komoly elhívő is, az olvasott, hallott szavak feltétlen elfogadója, konstruktív hódolója, irodalmias lélek. Az üvegfúvó Mózer úr műhelyében „Képes volt egy-egy gyártási folyamatot, mint egy hosszú verset szóról-szóra megtanulni, az addig ismeretlen jelentéseket, a kémiai kifejezéseket olyan gyönyörűséggel ejtette ki, mint a legköltőibb szavakat”, állítja az elbeszélő, s aztán (feltételezem, mert maga is megkívánta a mutatványt) következik, zárójelben azért, egy modern versre hajazó, az írói alkotás receptjének is illő szöveg: „(A gyártást a kvarchomokkal kezdjük, a homokhoz nikkel-oxidot adunk, a keveréket ólom-oxiddal, kálium-oxiddal, káliumnitráttal és antimónnal dúsítjuk, a keverékből gömböket formázunk és így tovább… az eljárás vége felé az üvegfúvó mély, egyenletes fúvással elkészíti a pohár alapját… kész csoda!)” Bizony az, Bíró Zsuzsa prózaíró és üvegfúvó alkotása… A másik rokon értelmű mozzanat, mikor Vince boldogan hallgatja vén szállásadója, Tófalvi úr szövegelését, hogy „…a közelgő huszadik században minden megoldatlan megoldódik majd, lélek és test rejtelmeire fény derül, technika és társadalom tökéletesedik”. A jóslatot aztán a huszonegyedik században továbbadó, mesélő szerint így zárta a hajdani vándorkomédiás (idézőjel figyemeztet, hogy szó szerinti dokumentáció következik, ha valaki nem neszelne föl az iróniára): „és körtánc lesz, üveggolyó, és lépesméz”. Bíró Zsuzsa nagymester a kettősségek használatában. S nem csak abban. Egyik kedvenc részletem az elbeszélésből a cselédlány, Adél jelenete, melyben a lány naiv és természetes vágyának bemutatásával együtt jelenik meg a tárgyilagos közléssel gazdáinak érzéketlenül sablonos kegyetlensége. Csak egy pillanatra akarta felpróbálni azt a ruhát, amit előző nap szállítottak ki a kisasszonynak, egyszer az életben, egyetlen pillanatra, puha bársonyból volt, mályvaszínű... Adél ámulva nézte magát a tükörben, „Szűzanyám, ez én vagyok?”, csak ennyi volna a különbség, közte és a kisasszony közt, csak egy ruha? Csak ez a micsoda a vörös hajában, amit ők „diadémnak” hívnak? Csend volt, Adél fejében azonban vígan szólt a tánczene, két lépés jobbra, egy lépés balra és pörgés, és nem hallotta, amikor a gazdái beléptek a szobába... A cselédkönyvnek nevezett kis füzetkéjét mutatja, íme, itt áll, „alattomos, tolvaj természet...”, zöld tintával írták be a könyvbe.

102

L i g et 2013 | 1 január


A másik kedvencem... Nem! Ha a „másik”-at idézem, akkor a többit is kell (volna mit), de szerkesztő felem arra int, hogy a képzelem és tárgyias pontosság kettőse a januári Ligetben másutt is érvényesül – még a Tündérváros tragikus végbe tartó ifjú párjának szellemi-írói rokonai is megjelennek. Novák Gábor Sárgaház-blues című írásában a Bolond Lány és Senkihóte Adél és Vince lelki alkatával rokon. Ott Vince képzelmei feszegetik a normalitás határát („hátán cipelte a semmi felé irányuló lét súlyát”), itt a Lány csúszik át rajta a Sárgaházba. A fájdalmas történetet az író a társadalmi háttér megítélése nélkül követi nyomon, egyszerre mutatva be a létezés szépségét és elviselhetetlenségét – s amikor a Lány válaszol a fiúnak, hogy miért tölti tele a kertben álló ócska üstöt vízzel, Novák Gábor is a prózavers hangját szólaltatja meg: Az a víz a madaraké. Hónapok óta visszajárnak, galambok, rigók, verebek, ilyesfélék. Most már vége a hőségnek, találnának máshol is vizet, mégis ide járnak inni, és magukkal hozzák a fiókáikat is. Megszokják, hogy itt egy lány vízzel várja őket. A megszokásból ösztön lesz, a teli üst meg a lány képe beég a madarak genetikus memóriájába, és ezt az ismeretet átörökítik az újabb és újabb generációknak. Száz év múlva, mikor már rég nem élek, és talán a ház sem áll, a madarak visszatérnek, mert emlékeznek a vízre és rám. A januári Liget novelláinak hasonló lelki alkatú szereplői közé tartozik Kapitány Máté scifire játszó, egyes szám első személyben elbeszélt remeklésében a magát kiborgnak képzelő hős is – voltaképpen a Tündérváros Manga terminálján a Sárgaház-blues szól. S akkor így is folytatható: A gondoskodás végzete és A megcsalt gondolkodás között A láng geometriája fénylik. Ez szintén a Liget képzelmeket és realitásokat összekapcsoló egységébe tartozik, de a fogalmi… nincs de, és van!... és a fogalmi oldal felől közeledve ugyanoda jut.


A Liget és a Szitakötő év közben is megrendelhető, de kérjük, tüntesse fel, melyik számtól gondolja az előfizetést. a Liget belföldre | 7 800 Ft külföldre | 22 800 Ft a Szitakötő belföldre | 3 780 Ft külföldre | 8 500 Ft Cím | LIGET szerkesztősége | 1122 Kissvábhegyi út 4. Számlaszám | MKB 10300002-20331719-70073285 -----------------------------------------------------------------------------------------A Liget előfizetői 30% kedvezménnyel igényelhetik könyveinket Fénycsóva lobbant (verses-képes antológia) (három, vagy annál több példány rendelése esetén darabja 3500 Ft) A kötet zenés microsite-ja megtekinthető honlapunkon! Új könyvünk Kállay Géza | És most: beszélj! (nyelvfilozófia, dráma és elbeszélés) Műsoros bemutató 2012. február 2-án 16 órakor a Vígszínházban. A kötet honlapunkon e-könyvként is elérhető – felhívjuk olvasóink figyelmét további, ingyenesen letölthető e-könyveinkre: Hidvégi Máté | Tenyeremre rajzoltalak (kultúrtörténeti esszék) Lányi András | A kettészakított üstökös (esszék Széchenyiről, Aranyról, Jókairól, Görgeyről) Miklós Pál | Tus és ecset (a kínai kultúrtörténet) Leveleskönyv (egy korszak, 1956–1988 levelek tükrében) Levendel Júlia | Szalagútjaim – újra és újra József Attilával Minden e-könyvünk elérhető itt | www. ligetmuhely.blog.hu/tags/e_konyv

6 000 Ft

3 200 Ft

LIGET folyóirat - 2013. január DEMO  

Liget folyóirat - irodalom és ökológia | 2013-1 | Liget Műhely kiadványa | Irodalmi ősök és utódok “párbeszéde”: A gondoskodás végzete és A...

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you