A változás útján a szabad akarat felé
fotó: máté péter
2021. TÉL
Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus legújabb könyve, a Szabad akarat napokkal ezelőtt jelent meg, és máris a könyveladási sikerlisták élén szerepel. A kötet a listák élen, szerzője épp ebben a hónapban a Forbes magazin címoldalán, és amit talán kevesebben látnak, pedig rettentően fontos neki: az UNICEF őt választotta egyik új Bajnokává. Orvos-Tóth Noémivel beszélgettünk.
»Most
megjelent könyved, a Szabad akarat mennyiben tekinthető az Örökölt sors folytatásának, párkönyvének? Az örökölt sors felismerése után mi mást tehetnénk, mint elindulunk a változás útján, hogy eljussunk a szabad akarathoz. Ilyen értelemben a most megjelenő kötet folytatása, ha tetszik, párkönyve az előzőnek. A szabad akarat számomra azt a létezési módot jelenti, amikor már nem a múlt irányítja az életünket, nem a korai hiányok, sérülések, és rég meghaladott családi minták határozzák meg a döntéseinket. »Néhány évvel ezelőtt a transzgenerációs traumát valószínűleg csak a szakemberek tudták volna definiálni, mára a közbeszéd részévé vált. Előadások hosszú sora, író-olvasó találkozók tucatjai vannak mögötted. Az olvasókkal beszélgetve mi az elmúlt évek legnagyobb tanulsága számodra? Az elmúlt évek tapasztalata alapján kijelenthetem, hogy a transzgenerációs traumák minden családban jelen vannak. Rengeteg feldolgozatlan fájdalom van az emberek életében, amit – ha nem állítjuk meg a folyamatot – jó eséllyel átadnak a gyerekeiknek. A kezeletlenül hagyott traumák egyszerre
rombolják az egyén egészségét, és akadályozzák meg, hogy érzelmileg jól kapcsolódjon másokhoz. »Mi inspirált leginkább, hogy új könyvet írj? Egyrészt tartozom az olvasóknak azzal, hogy továbbvigyem a témát, hiszen hosszú még az út az átfogó változásokig. A tét nem kicsi, mindannyiunk jövőjéről van szó. Másrészt rengeteg történet gyűlt össze, amiket szerettem volna elmesélni, és ezeken keresztül fontos összefüggéseket is meg akartam mutatni. Az egyik ilyen például, hogy hogyan vezetnek a traumák a kapcsolatok pusztulásához, és ezáltal az anyagiasság térhódításához. »Ha elolvassuk a Szabad akarat ot, és egy-egy esettanulmányban magunkra vagy a problémá(i)nkra ismerünk, mi legyen a következő lépésünk? Hogyan tegyük meg a következő lépést, hogy a saját viszonyunkat – akár a pénzügyeinkhez, akár a kapcsolatainkban – megváltoztassuk? A Szabad akarat utolsó fejezetében néhány ötletet és módszert mutatok be. Ezek egyszerre lehetnek az első lépések, de az önsimereti út későbbi szakaszában is sokat segíthetnek. Egy ponton túl persze érdemes segítő szakemberhez fordulni, hiszen örökölt mintáink, az életünk elején rögzült reakciómódjaink éppen azért maradnak fenn olyan makacsul, mert nagy részük nem is válik tudatossá – nem látjuk, hogy mi mozgat minket. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, általában kell egy külső szem, aki ránéz az életünkre, és rávezet minket a felismerésekre. »És hogyan folytatódik OrvosTóth Noémi története a Szabad akarat megjelenése után? A munka folytatódik tovább. Rengeteg ötletem van, ha ezeknek csak a töredéke valósul meg, a következő években akkor is tele lesz a naptáram. Amíg ennyi fájdalom, szorongás, feszültség, és ilyen mértékű elmagányosodás vesz minket körül, addig nem dőlhetek hátra. (oa)
Pici bácsi újabb meséi A Loksi című albumra jól emlékszem kiskamasz koromból. A szemben lévő épületben lakott a legjobb haverom, akinek a bátyja nem sokkal érettségi után Nyugatra disszidált, hátrahagyva egy csomó lemezt. Nekünk akkoriban nem volt lemezjátszónk, helyesebben, amit a szüleim a Szovjetunióból hoztak, bekrepált, és KGST ide vagy oda, nem lehetett hozzá alkatrészt kapni. Úgyhogy átjártam a cimborámhoz zenét hallgatni. Megvolt nekik az LGT dupla albuma is, föl is tettük jó párszor a recsegő hangfalú Tesla tányérjára. A vékony panelfalaknak köszönhetően a szomszédok is hallhatták, ahogy bömböltettük az Embertelen dalt, és együtt énekeltük Presserékkel, hogy „ilyen a, ilyen a boksz”. Közben talán bunyóztunk is egy kicsit. A Presser könyve 2.-nek (Presser Gábor önéletrajzának második felének) számomra egyik legemlékezetesebb epizódja arról szól, hogyan született meg a Loksi, és miként lehetett belőle dupla nagylemez. Amihez ki kellett cselezni az egész rendszert, a dalszövegek előzetes engedélyeztetésével, stúdióidővel, na és persze a hazai popipar két megúszhatatlan figurájával, Bors Jenővel és Erdős Péterrel. Az meg már hab a tortán, hogy a rádióban barna ragasztószalaggal akadályozták meg a két korong közül az egyik lejátszását,
ha már a hanglemezgyárban slampos volt a cenzúra. Nem akarom teljesen elspoilerezni, maradjunk annyiban, hogy korjellemző és kórtünet. Csakúgy, mint a kötetben sorakozó sztorik nagyjából mindegyike. Igazából persze nehéz leget választani… A Kossuth-díj átvételének kacagtató krónikája is legalább ennyire jó. Vagy a ballada a leszakadt autósülésről. Az, hogy Presser nemcsak az elmúlt több mint fél évszázad magyar zenei életének meghatározó alakja, hanem kiválóan is ír, már a Presser könyvéből, az életrajz tavaly óta olvasható első feléből is kiderül. A most napvilágot látott könyv a fülszöveg szerint nem második kötet, hanem az előző második fele: az van benne, ami a korábbiból idő- és helyhiányban kimaradt. Szerzője ezúttal is hatalmas lendülettel és sziporkázva mesél. A történetek – amelyek mellé a zenészszakmára vonatkozó háttérismeretekből és életvezetési töprengésekből is ízelítőt kapunk – most sem időrendben, hanem szabad asszociációkként követik egymást. Az egyik fejezetben még elbeszélőfőhősünkért izgulunk az érettségije miatt, egy másikban a Rottenbiller utcai stúdióban tologatjuk a keverőpult potmétereit az LGT tagjaival, de csöppenhetünk épp egy kubai turnéba, ülhetünk egy ORI-vizsgán is.
fotó: ajkai dávid
A képanyag ezúttal is ugyancsak remek, a QR-kódok pedig virtuális élményeket is hozzátesznek az olvasáshoz. A sokszínű kavalkádban számtalan szereplő adja egymásnak a kilincset – Ringo Starrtól Hobóig. A Kölcsey Gimnáziumból indulva láthatjuk az átkos rendszer ma már burleszkbe illő pitiánerkedéseit, míg végül eljutunk a raktárkoncertek jelentette közelmúltig. Ebben a kötetben több sztori szól a rendszerváltás utáni időkről, amit csak azért sajnálunk, mert ez egyúttal azt is jelenti, hogy itt összeér napjainkkal a lazán kezelt idővonal. Pedig milyen jó belefeledkezni Pici bácsi újabb meséibe! Benedek Szabolcs
Tarantino regényírónak sem utolsó!
Mivel a túlságosan is gyakran csalódást keltő remake-ek és rebootok korát éljük, legalábbis ami a tömegkultúrát illeti, még Quentin Tarantino filmjeinek lelkes fogyasztójaként is óvatos kételyek támadtak bennem, amikor úgy egy éve bejelentették, hogy napjaink egyik legnagyobb hatású kultrendezője prózai formában tervezi újragondolni legutóbbi, két Oscar-díjat nyert sikerfilmjét, és azonos címmel könyvet ír, a Volt egyszer egy Hollywoodot. A végeredmény azonban szerencsésen rácáfolt előzetes aggodalmaimra. A szóban forgó Tarantino-mozihoz hasonlóan a Volt egyszer egy Hollywood
című regény is a ’60-as évek végének részletgazdag, erősen nosztalgikus színezetű tablója, betekintés az Egyesült Államok popkulturális héroszait és mítoszait termelő Hollywood működésébe, a díszletek mögött zajló drámákba és konfliktusokba. Dúl a vietnami háború, virágoznak a hippimozgalmak, az aranykorán túljutott amerikai álomgyár átmeneti szakaszát éli: a fiatalok ízlésének már egyre kevésbé felelnek meg a régi macsó filmcsillagok. Ezt a leáldozóban lévő „old school”-érát, az elkerülhetetlen változás keltette identitáskrízist személyesíti meg Rick Dalton (filmes avatarja: Leonardo DiCaprio); az egykoron sikeres tévészínész, akinek már be kell érnie a westernsorozatok epizódhaknijaival, hogy a kudarcra ítélt ügyeletes rosszfiút eljátssza. Kaszkadőre, mindenese és hű cimborája, Cliff Booth (Brad Pitt) kíséretében sodródik forgatásról forgatásra, miközben egyre mélyebbre süllyed az alkoholizmusba és a depresszióba. És ezzel egy időben Rick szomszédjába költözik az új hollywoodi generáció aktuális sztárpárja, Roman Polanski és Sharon Tate (Margot Robbie), a háttérben pedig már készülődik véres belépőjére a Manson család… Tarantino saját bevallása szerint közel öt évig írta leendő filmjének
történetét, méghozzá eredetileg nem forgatókönyv, hanem (az önadaptálás újabb csavarjaként) regény formájában. Egy ilyen hosszasan érlelt szkriptből értelemszerűen számos ötlet nem férhetett bele a mozikba került (így is csaknem háromórás) végeredménybe: tudhatóan teljes jelenetek véreztek el a vágószobában. Ennek megfelelően a Volt egyszer egy… Hollywood könyvváltozata tekinthető a film kimaradt szegmensekkel kiegészített „rendezői/bővített változatának”, ami már önmagában is izgalmassá teheti a regényt még a Tarantino munkásságát betéve ismerők számára is. A hangsúly a könyvben elsősorban a központi karakterek háttértörténetének elmélyítésén van – különösen jól megfigyelhető ez a szándék Cliff Booth esetében, akit a kötet lényegében főszereplővé léptet elő. Míg a film történései szinte mindvégig a három központi karakter (Rick, Cliff és Sharon) köré szerveződtek, a könyv még néhány mellékszereplőnek is külön fejezetet szentel. Ki hitte volna: egy világszerte elismert rendező, aki kétszer is megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscart (nála többször ez eddig csak Woody Allennek sikerült), regényírónak sem utolsó! (tm)