Bisztrai Márton: Hit, fegyverek, szüzek

1. fejezet

Bevezetés

„Nehogy azt hidd, hogy ennyire vallásosak vagyunk!

A politikában az élet a Hamasz felé tolódott, és a mi részünkről ez egy válasz erre a változásra.”

Jeruzsálem közvetlen szomszédságában egy hegyre épülve emelkedik a ciszjordániai dombok között elszórt palesztin városok és falvak fölé egy izraeli telep. Az erődítményszerű várost úgy hívják: Gíló. Közel 40 000 fős lakosságának jelentősebb felét a Kelet-Európából bevándorolt zsidóság teszi ki. Innen nem messze már palesztin települések találhatók. Éles határvonalak, évtizedes véres konfliktusok húzódnak a két oldal között. Tatár György filozófus, aki az izraeli oldalról szemléli ezeket a mély szakadékokat, egyik könyvében megosztja az olvasóval ezzel kapcsolatos érzését: „Amikor évtizedek óta nem látott bukaresti barátnőm először vezetett körbe Gílóban, Jeruzsálem hatalmas, új déli elővárosában, az egyik – mély völgyre nyíló – utca végénél hirtelen megállított, és a nem túl távolba mutatott: ne menjünk tovább, mondta, az ott már Betlehem.

A környező falvakkal együtt mindenhol arabok lakják.

9

– Mi lenne, ha továbbmennénk? – kérdeztem. Esetleg leszúrnának, válaszolja tárgyilagos közönnyel.”1 Társadalomkutatóként, az ELTE kulturális antropológus hallgatójaként éppen abban a világban töltöttem el több mint másfél évet, amiről a „tárgyilagos közöny” nyilatkozott. Ennek a veszélyes terroristafészekként lefestett területnek az emberi és közösségi viszonyai közé szeretném most meghívni olvasóimat. Mi mást mondhatnék? Ereszkedjünk le bátran a palesztin falvak világába, nézzük meg onnan szemlélve, milyen arcát mutatja a valóság!

Temetésen – Ki kit figyel?

A kávézó közelében álldogáltam, és vártam, hátha arra jön egy ismerősöm. Bárki, csak beszélgetni lehessen vele. Nem volt túl eredményes a várakozás, leültem egy bezárt bolt előtt és unatkoztam tovább. Már épp megtaláltam az útpadka legkényelmesebb sarkát, amikor egyre hangosodó éneklésre lettem figyelmes. Nem értettem, mi lehet az, de a dallam és a hangfekvés a templomból volt ismerős. Akkoriban már túl voltam egy-két vasárnapi liturgián, és kezdtem megszeretni az ortodox keresztény énekeket. A kórus mindig az ikonosztáz jobb oldala előtt áll, a tömjénillat és a többszólamú éneklés súlyos komolyságot ad a szertartásnak. Most azonban az utcán voltam, távol a templomtól, ezért nem tudtam, mire véljem az egyre közeledő énekfoszlányokat.

Fél perc elteltével egy nyolcvan-százfős menet jelent meg a domb tetejéről leereszkedő utca végén. Legelöl egy férfi haladt, maga elé emelve egy koporsó fedelét, 10

utána egy keresztvivő fiatal fiú, őket követte a nyitott koporsó, melyet a férfirokonok és ismerősök vittek.

A koporsóban egy idős asszony holtteste feküdt, csak az arca és az összekulcsolt kezei látszottak, testét virágok fedték. Élénken emlékszem a néni arcbőrének és kézfejének kékeszöld színére. Később hallottam csak, hogy valamilyen légzési elégtelenség miatt halt meg.

A koporsót egészen az ortodox temetőig kísérte két pap, a kórus és a gyászoló férfiak tömege. Egyetlen nőt sem lehetett látni közöttük. Ez itt nem szokás. Az aszszonyok a templomban búcsúznak el a felravatalozott halottól, néha a templom lépcsőjéig követik zokogva szerettüket, de onnan már csak a gyászoló férfiak mehetnek tovább a temetőbe.

Megilletődötten próbáltam félrehúzódni a felém tartó menet útjából, de két ismerős arcot is felfedeztem a koporsót kísérő csoport közepén. A fiatalok, akikkel korábban már váltottam pár szót, azonnal felfigyeltek rám, és integetni kezdtek, hogy tartsak velük. Eleget tettem a hívásuknak, de nem éreztem jól magam, nagyon zavarban voltam.

Bár ottlétem legfőbb célja az volt, hogy minél többet megértsek ezeknek az embereknek az életéből, nyomasztó volt, hogy egy vadidegen asszony temetési szertartásába keveredtem. Mindössze néhány hete érkeztem a városba, a palesztin közösséggel való ismerkedés legelején tartottam. Társadalomtudomány, kutatás, idegen kultúrák megismerése. Az ezekhez hasonló nagy szavak helyébe sokkal inkább a kínosság érzése lépett. Ezt ráadásul az is tetézte, hogy látványosan kívülállónak voltam öltözve. Míg a koporsót kísérő férfiak általában egyszerű, sötét ruhát viseltek, addig én egy kopott, zöld 11

katonai nadrágban, narancssárga kapucnis pulóverben, fényképezőgéppel az oldalamon szerettem volna láthatatlan lenni. Nem arra készültem, hogy aznap valakit én is elkísérek utolsó útján. Talán túlzás, de úgy éreztem, mindenki engem figyel a szeme sarkából.

Mindezek ellenére lekötött a nyitott koporsó látványa és az éneklő kórus hangja. Figyeltem, ahogy mások is csatlakoznak a menethez a környező utcákból, ahogy egyesek néma csöndben, mások cigarettázva és halkan beszélgetve haladnak együtt, és ahogy a bajuszos rendőr megállítja a főút forgalmát, hogy elvonulhasson a tömeg.

Próbáltam követni az apró részleteket, de közben egyre kínosabban éreztem magam. „Mit keresek itt? Hogy jövök én ehhez? Biztos, hogy tolakodó idiótának néznek az emberek.”

Amikor beléptünk a temető falai közé, azonnal elkezdődött a szertartás. A betonszarkofágok között, a temető kisebb, falakkal körülhatárolt terében az emberek összetömörültek, és nyilvánvalóvá vált, hogy valami nagyon intim dologba csöppentem. Amikor észrevettem, hogy nem mindenki követi a szertartást, kicsit megkönnyebbültem. A férfiak egy része szétszéledt a temetőben.

Voltak, akik félrehúzódtak beszélgetni, mások pedig elindultak, hogy felkeressék ismerőseik, családtagjaik sírjait. Én is felhatalmazva éreztem magam arra, hogy kicsit félrehúzódjak. Igyekeztem olyan emberek társaságát keresni, akiket legalább arcról ismertem, és feltételeztem, hogy számukra sem vagyok teljesen idegen.

Ez adott egy kis biztonságérzetet. Nem az emberektől féltem, hanem attól, hogy a tájékozatlanságomból fakadó tapintatlanságommal megbántok másokat. Ismerősök közelében kevésbé éreztem magam idegennek, és tudtam, hogy elég csak őket utánozni, hogy ne kövessek 12

el olyasmit, amivel, ha tudtomon kívül is, de megbotránkozást válthatok ki. Mindig is úgy éreztem, hogy az egyik legnagyobb faragatlanság megsérteni a szakrális terek viselkedési szabályait, a temetőkét különösen.

A temetőben téblábolók között felismertem a város egyik hírhedt öreg kártyását. Abu Maszári – természetesen szereplőim neveit megváltoztattam – állandóan a kávézóban volt több idősebb férfival, s mivel eleinte nekem is ez volt a „törzshelyem”, korábban is váltottunk már néhány szót egymással. Vele tartottam, csak hogy legyek valaki mellett. Persze szimpatikusnak is találtam az öreget: rettentően ráncos arcán volt valami a kártyások gyanakvásából, és mindig úgy állt a szeme, mintha egy kicsit már ivott volna. Szerettem figyelni, miközben kártyázott, mert apró dolgok is rettenetesen fel tudták bosszantani, és olyankor rögtön hadonászni, méltatlankodni kezdett, kiabált, és a kártyalapokkal csapkodott.

Alighogy mellészegődtem, máris a családjáról kezdett mesélni – ennek roppant megörültem, mert tudtam, hogy a személyes történeteken keresztül tanulhatok a legtöbbet a közösségről. Nem kellett hozzá sok, a család halottaira terelődött a szó, s Abu Maszári a velünk szemben lévő sírokra mutatott, és kezdte sorolni kedves rokonainak nevét. Miközben mesélt, szeme megtelt könnyel, és sírni kezdett. Én viszont szólni sem bírtam. „Mit csináljak, vigasztaljam? Mondjak egyáltalán bármit is ennek az idős embernek, aki lehet, hogy azt sem tudja, hogy hívják ezt a fura alakot ebben a még furább narancssárga pulóverben?”

Inkább nem mondtam semmit, csak álltam mellette és próbáltam nagyon együtt érzően nézni rá és a sírokra.

Gondoltam, ez minden nyelven ugyanazt jelenti.

13

Valamelyest megkönnyebbültem, amikor egy másik – számomra addig teljesen ismeretlen – idős ember lépett mellém és hívott, hogy üljünk le az egyik kőpadkára, és beszélgessünk egy kicsit. Ekkoriban szinte alig beszéltem még arabul, a kötelező tiszteletkörökön és néhány alapvető kifejezésen, leginkább trágárságon kívül nem tudtam semmit. Az öregnek ez nem jelentett gondot, tökéletes brit angolsággal szólalt meg. Sok mindenre számítottam a hajlott hátú, botjára támaszkodó, a tradicionális piros-fehér mintás beduin kufijját (fejkendőt) viselő idős férfitől, csak erre a választékos angolságra nem. Később kiderült, hogy gyerekkorában – amikor Palesztina még brit mandátumterület volt – olyan iskolába járt, ahol többnyire angolul folyt az oktatás. Ebből és az arcát és kezét behálózó sűrű, mély ráncokból kiindulva, nyolcvanöt évesnek saccoltam.

Nagyon szimpatikus volt, ahogy Palesztinában az idős emberek általában. Ültünk a temetőben és beszélgettünk, illetve én hallgattam, ő beszélt. Nem tudtam, mit kezdjek azzal, amit mond. Vajon gúnyolódik vagy csak viccelődik? „– Tudod, neked kéne lenned itt a polgármesternek.

– Ezt nem értem. Hogyhogy?

– A mi polgármesterünk fennhordja az orrát és nem beszél senkivel. Én figyelem, hogy te mit csinálsz, és látom, hogy egész nap az utcán vagy, és az emberekkel beszélgetsz. Ilyen polgármester kellene nekünk.”

Már nem emlékszem pontosan, mit feleltem, de zavaromban biztos valami tréfával próbáltam elütni a dolgot.

Eddig azt gondoltam, senki nem ismer, most pedig egy ismeretlen idős férfi ilyeneket mond. Tényleg figyelnek a szemük sarkából.

14

Közben a szertartásnak vége lett, és mindenki a kijárat felé indult. Nem kapkodtam el a dolgot, még mindig láthatatlan szerettem volna lenni. Hamar rájöttem, hogy ennek egyik leghatékonyabb módja, ha csöndben, félrehúzódva kivárom a sorom és nem állok be a nyomakodók közé. Akit csak lehetett, magam elé engedtem, de nem értettem, miért halad olyan lassan a sor. Befelé mintha sokkal gyorsabb lett volna. A temető magas kőkerítésétől és a kaput eltorlaszoló férfiak vállaitól nem láttam, hogy mi történik az utcán, miért vánszorgunk ilyen komótosan. Csak annyit tudtam megfigyelni, hogy az emberek a kapun kiérve lassan, egymás után, kivétel nélkül jobb kéz felé indulnak el. „Mi lehet ez?”

Amint átléptem a temetőkapu küszöbét, minden világossá vált. Borzalmasan éreztem magam. Nem tehettem mást, muszáj volt nekem is jobbra indulnom. A halott asszony férfirokonai felsorakoztak a temető kőfala mellett: férj, testvérek, idős fiaik, unokák, unokatestvérek.

Voltak, akik mély szomorúságban és gyászban, és voltak akik – talán a távolabbi rokonok – inkább csak zavartan álltak a sor végén. A temetésen megjelent férfiak egyesével haladtak, hogy kifejezzék részvétüket az összes felsorakozott rokonnak. Kezet fogtak, és a legtöbben meg is ölelték egymást, közben mindenki ugyanazt a mondatot mormolta, de ezt csak fél füllel hallottam. Valójában csak arra figyeltem fel, hogy mondanak valamit, hogy pontosan mit, arról fogalmam sem volt. Egyvalami azonban egyértelmű volt: a temetés legnyilvánosabb és mégis legintimebb pillanatához érkeztünk, a személyes részvétnyilvánításhoz.

Nem volt kiút, nekem is mennem kellett. Rettentően kínos volt az egész, de elsomfordálni nagy tiszteletlen15

ség lett volna. Ott álltam zöld katonai nadrágomban, narancssárga kapucnis pulóveremben, oldalamon egy fényképezőgéppel, és haladni kezdtem a sorban. Egyenként kezet fogtam tizenkét gyászoló férfival, akiket még csak látásból sem ismertem, és gondolom ők se tudták, hogy mit keres itt ez az idegen.

Hogy pontosan hogyan szól a részvétnyilvánító mondat, akkor még nem tudtam, de próbáltam valami hasonlót mormogni én is. Ott úgy éreztem, hogy sikerült, de azóta tréfás természetű barátaim azt terjesztik rólam, hogy tudatlanságból az esküvőkön is használatos Mabrúkot mondtam, vagyis gratuláltam a gyászoló rokonoknak az együttérzést kifejező Allah jarhamhá helyett.

Ez persze nem igaz, de barátaim a mai napig nagyon szórakozatónak találják, ha így adhatják elő a történetet.

Az ismeretlen halott asszony tizenkét ismeretlen férfirokonával fogtam kezet, mormogtam valamit, de a gyász és együttérzés helyett leginkább csak ijedtség tükröződhetett az arcomon. Mire a részvétnyilvánítás végére értem, nem tudom, hogy falfehér voltam-e vagy paprikavörös, de az biztos, hogy hideg verítékben úsztam.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, ahelyett, hogy lélegzetvételnyi időre, de legalább egy kávéra elbújhattam volna a világ elől, hogy egy kicsit kifújjam magam, a városi élet tovább sodort.

Az öreg bácsival, Abu Sádival a temető fölötti főúton ismét összetalálkoztunk, és újra beszélgetésbe elegyedtünk. Mentem mellette, ő lassan csoszogott a botjára támaszkodva, és nekem is jólesett a lassú tempó. A város utcái nagyon meredekek, nem könnyű séta közben beszélgetni szapora zihálás nélkül.

16

Nem emlékszem, hogy mi volt az a téma, ami ide vezetett – de talán nem is volt semmi előzménye –, az idős ember komoly hangon és komoly arccal egyszer csak annyit mondott: „Vigyázz, mert vannak a városban olyanok, akik nem bíznak benned, azt hiszik, valami izraeli kém vagy!”

Elnevettem magam. Persze magamon nevettem kínomban. Eleve annyira abszurd volt az elmúlt néhány óra, hogy ilyen felvetésre nem is reagálhattam másként. „Vannak, akik itt engem izraeli kémnek néznek?” – kérdeztem vissza hitetlenkedve. De Abu Sádi arcán látszott, hogy ezúttal egyáltalán nem viccelt, ezért úgy éreztem, valami magyarázatot kell adnom. Két dologba tudtam kapaszkodni. Az egyik a saját logikai rendszerem érvelése volt: „Miért is küldene egy palesztin városba kémkedni Izrael egy olyan huszonéves magyar egyetemistát, aki még arabul is alig-alig ért valamit?” – kérdeztem az öregtől.

A másik reakciómban már egy picit az is benne volt, hogy kezdtem érteni azt a helyi közösségi rendezőelvet, amely szerint, „ha nem tartozol senkihez, ha nincs családod, akkor védtelen vagy.” Ezért én is az ottani vendéglátóm mögé bújtam: „Ismeri a Doktort?! Nála lakom és apámként tisztelem. Csak nem gondolja, hogy a Doktor befogadna egy kémet?” Úgy tűnt, ez a kettős érvelés nagyon is érthető az öreg számára, de ami a legfontosabb volt, hogy saját magamat is meggyőztem arról, hogy tényleg semmi értelme annak, hogy engem bárki is izraeli kémnek nézzen.

17