Létigen - Második szám, 2022 április by Letigen

2022. ÁPRILIS 2. SZÁM

Pályázat

Zsákos Arnold Annus Szabolcs Hanga Raven Kispál Márton Borgula Anna Csuhány Lili Győri-Simon Dóra Abeille Ann Rhys

Rólunk, közösségről

A coming out

INGYENES

IRODALMI FOLYÓIRAT

Tartalomjegyzék 11

Kispál Márton: Sirenum scopuli Míg segítettem nénémnek kihúzni a vízből, villám harsant odafönt, hangosabb a korábbiaknál. Az újkor jele. Hosszú idő múltán valaki eljutott hozzánk, a szirének szigetére.

Csuhány Lili: A nyolcadik főbűn Bizonyos értelemben én is láthatatlan vagyok. Anyámék papnövendéknek látnak lényegében bármi más helyett.

Rólunk, közösségről: A coming out Ha az LMBTQ+ közösségről van szó, a tagok életében megkerülhetetlenül fontos lépcsőfok a coming out, avagy az előbújás.

Szerkesztői köszöntő

Borgula Anna: Ébredés

Pályázat

Csuhány Lili: A nyolcadik főbűn

Zsákos Arnold: X

Győri-Simon Dóra: Ahol a fű is zöldebb

Zsákos Arnold: Vacsora

Abeille: Lili szerint

Annus Szabolcs: Hasonulás Annus Szabolcs: A zsákfejű

Ann Rhys: Kertészkedett

Rólunk, közösségről

9 10

Hanga Raven: Szívfestő

A coming out

Kispál Márton: Sirenum scopuli

Impresszum

Szerkesztői köszöntő Kedves Olvasók! Hálásan köszönjük, hogy ilyen nagy lelkesedéssel fogadtátok legelső lapszámunkat. Minden online reakció, megosztás, kedvesszavú üzenet rengeteget jelentett számunkra. Habár a szerkesztőségben rengeteget tanultunk a folyóirat szerkesztői folyamatairól, és magunk is magabiztosabban vetettük bele magunkat az első lapszám után a második elkészítésébe, az elmúlt hónapok és hetek - leginkább politikai - eseményei a munkafolyamatainkon is nyomot hagytak. Próbáltunk töretlen munkakeddvel dolgozni a második számon, hogy az elsőhöz hasonló, ha nem jobb minőséget tudjunk nyújtani számotokra, mégis ez a második szám jóval rövidebbre sikerült. A pályázatunkra ismételten érkezett néhány igazán különleges pályamű, ezeket fogadjátok szeretettel. Emellett mindösszesen egy cikkel készültünk el.

A tartalomba ti is beleszólhattok: jelenleg is fut egy cikkíró pályázatunk, illetve hamarosan a harmadik számhoz tartozó irodalmi pályázat is kihirdetésre kerül. Köszönjük, hogy olvastok, hogy vagytok, hogy bíztattok bennünket. Nagyon hálásak lennénk, ha úgy köszönnétek meg a munkánkat, hogy az íróinkat visszajelzésekkel segítenétek arról, mit gondoltok az általuk írt versekről és novellákról. Támogassuk egymást, mert mi itt vagyunk és remélhetőleg leszünk is egy darabig. Jó olvasást!

Szellő Abigél

Főszerkesztő

“A belső szabadsággal szemben a diktatúra tehetetlen.” Alföldi Róbert

PÁLYÁZAT IRODALOM ROVAT

X V

Z S Á KO S A R N O L D: X

A léleknek a test, mint madárnak a kalitka. Az ember egy életre testének a rabja. 1 – férfi. 2 – nő. De hol vagyok én, e címkéken kívül?

VACSOR A

Este ismét vacsorázni hívott az Élet. Saját receptjei szerint ételt készített nekem. Előételnek a kedvencemet: Egy nagy tál Hazugságot hozott. Lassú tűzön főtt öntagadás Kesernyés félelemmel És 19 százalékos önutálat – Főételként egy ínyenc újdonságot: Igazságot tálalt. Egy szelet önazonosságban Sült megbékélés Csipetnyi szabadsággal Másnap este egyedül vacsoráztam. Az Élet receptjét, Igazságot repetáztam.

A N N U S S Z A BO LCS: HASONULÁS

Mélységből újra fel, majd le Elátkozott jojóként, örök mozgásban. Néha rád nézek, és eszembe jut Az az élet, melyet gyerekkoromban megálmodtam. "Mert muszáj, mert meg kell tenni", Arctalanul lépkedni a tömegben, jönni-menni, Sarat dobálni, látatlannak maradni, Szerénynek és nacionalistának. Olykor elképzelem a másik világot, párhuzamos Univerzumok ordító énjét. Hallgatni akarok rá, De a szó a torkomra forr. Így visszafelé élek. Derengek pusztaságok ideaképein, Untalan vágyom a nagyot, Ostoba jelekkel és stigmákkal hadakozom, Szólok, melyből tett lesz, Sírok, melyből sír lesz. Akár akarom, akár nem. Mintha gyengébb lennék a tegnapnál. Azt csak én tudom, kinek állítok emléket. Noha az alany mindig visszatalál a költőhöz. Így Elátkozott jojóként, örök mozgásban vagyok, Mélységből újra fel, majd le.

AN N U S S Z A B O LCS: A ZS Á KF E J Ű

Volt egy kis afférunk Mintha nem is láttuk Volna egymást. És te is mást láttál Nem engem. Még elkelt volna Egy-két perc Míg lesz egy kósza Pillantás. De az idő elkelt, Te meg echte Hetero vagy. Én meg echte kétségbeesett.

H AN G A R AV E N: S ZÍV F E S TŐ

Árnyékból a fénybe lépni, fölvállalni merni magad, a rózsából szirmot tépni, napra nyitni szemhéjadat. Mert szeretni bárkit szabad, ne ítéljen nem és szokás, a szerelem színárnyalat, szívvel festett ecsetvonás.

K IS PÁ L MÁ R TO N: S IRE N U M S CO P U L I

Poszeidón haragja, ó, hajózúzó, földrengető vihar, villámmal dübörgött felénk az éjben. Hegymagas hullám nyúzta a part szikláját, sós hideget csapott az arcunkba, de csak álltunk ott, mind a húsz szirén, akárha Pügmalión szobrai lettünk volna, mert hajó közeledett, szakadt vitorlájú, ezernyi léktől recsegő pentekontéra. Ritka látvány. Nagynéném, Leukószia egy sziklára mutatott, mely lándzsaként tört elő a tengerből. – A sziget foga – hümmögtem. A hajó a szikla felé zúgott az árral, s én behunytam a szemem. Nem akartam látni az ütközést. De a villámrobajon túl is hallottam. A csontjaim beleremegtek a zajba, deszkák robbantak szilánkosra, emberek kenődtek masszává, fém trillázott. Szigetünk átka ismét lecsapott. – Jer, leányom. – Leukószia leszökkent a lenti sziklákra, akárha macska lett volna. Mindig irigyeltem mozdulatai puhaságát. – Fölösleges! – kiáltottam a viharon át. – Nincs, ki túlél ily haragot. – Márpedig látok valakit! – Leukószia két ugrással a hajóroncsnál termett, haját tépte a szél. Igaza volt – a deszkacsonkok közt fehér ruhás alakot sodort a víz. Lustán csapkodott, feje a habba merült, haldokolt. – Szeszélyes a part – ingatták fejüket nővéreim. Elhűlten ácsorogtak mellettem, csillogó szirénszemekkel. Bólintottam, mégis követtem Leukósziát. Hiába rettegtem a vihartól, a sziklák fogától, valaki odalent még élt. Valaki a külvilágból, a horizont túloldaláról. Sajgó vállal ugráltam szikláról sziklára, fülemben a hullámverés visszhangjával. Mikor megkapaszkodtam az utolsó kövön, Leukószia már a vízbe merült, s nyögve, zihálva rángatta a túlélőt. Nő volt, alig húszéves. Szemét kinyitotta, de ürességet láttam benne, semmi mást. Félholttá gyötörte a vihar. Míg segítettem

nénémnek kihúzni a vízből, villám harsant odafönt, hangosabb a korábbiaknál. Az újkor jele. Hosszú idő múltán valaki eljutott hozzánk, a szirének szigetére. Rögvest vittük a túlélőt az ösvényen, mely a falunkba vezet. Csúszott a talpunk, bokáig pocsolyába merültünk. Hárman vittük a vállunkon, Leukószia, Peiszenopé s én, Eirén, folyamistenek s múzsák fekete hajú, bronz bőrű sarjai. Fogunkat összeszorítottuk, de nemcsak az erőfeszítéstől, hanem hogy véletlen se szóljunk: szirénként ezzel halálra ítéltük volna a túlélőt. Az ösvény egy kanyarral házaink közé vezetett. Meggörnyedtem, hogy a földre helyezzem a nőt, s akkor az fölsikoltott s kigördült közülünk. Utánakaptam, de kicsusszant a markomból. Hátrált, lába sarat szántott. Fölismert minket, látta szemünkben a szirénfény csillanását. Mi nem szóltunk, hisz rögtön megöltük volna. Csalogatón felé nyújtottam a kezem. Megpördült s nekieredt az esőben. Szívdobbanásnyi idő alatt elnyelte a sötétség. Mielőtt követhettem volna, Peiszenopé megállított. – Hadd fusson! Előbb-utóbb úgyis a segítségünkre szorul. Innen nincs kiút. *** Reggelre csitult Poszeidón haragja: zsugorodó pocsolyák közt indultam utamra. Megbeszéltük nővéreimmel, hogy ha egymagam keresem föl a túlélőt, tán kevésbé fog félni. Elemózsiás batyut is adtak nekem, s kifésülték a hajam. A szigetünket barna göröngyök borítják, sztadionokon át. Messzire látni. Déltájt meg is találtam a nőt: egy földhorpadásban húzta meg magát. Tábortűz hamvadozott mellette, a ruháján már száradt a sár, kezében bíbor bogyók csillantak. Mélyen aludt. Így, nappali fényben egyből megállapítottam róla, hogy a

molosszok közül való, kik Épeirosz lakói. Mogyoróbarna fürtjei s távol ülő szemei ezt egyértelművé tették. Ha egyszerű halandó vagyok, mint oly sokan a tengeren túliak közül, köhécselhettem volna, hogy fölébresszem. De még ez is gyilkossággal ért volna föl. Kavicsot fogtam hát, s feléje pöccintettem. Azonnal fölriadt. Éles kőhöz nyúlt, közben végig rám meredt. Én a számra mutattam, jelezve, hogy nem beszélhetek. Meglepetésemre a kő kiesett a kezéből, s ő is a szájára bökött. Eltelt egy hosszú, szélborzolta pillanat, majd a nő jelelni kezdett, s én értettem mondandóját: Ki vagy? Mit akarsz? Eljeleltem a nevem, majd hozzátettem: A bogyók, melyeket gyűjtöttél, mérgezők. Nem mozdult, megfeszülten hevert ott. Az esélyeit latolgatta. Hogyhogy jelelsz?, kérdezte, s lopva a bogyókra pillantott. Hosszú történet. Leemeltem a batyut a vállamról. Kenyér, almabor. Óvatosan fölállt, közelebb lépett. Akár egy őz, mely hallani véli a vadászíj ropogását. Szétnyitottam a batyu száját, hogy lássa, tényleg ételt hoztam neki. Huss, egy lendülettel fölkapta a kenyeret, s beleharapott. Biztatóan bólintottam. Van még, odahaza a faluban. A második falatnál sóhajtott. Bizonyára a vihar előtt is éhezett, sőt, gyanítottam, hogy egyenest a skorbut kínozza: karjai pálcikákká fogytak, bőrét bevérzések pöttyözték. Hozok gyümölcsöt, ígértem. Hálásan pislogott felém. Lanassza vagyok, jelelte, Buthróton városából. Köszönöm bizalmad, siettem a válasszal. Csak segítenék. Ily hevenyészett tábortűzzel, koplalva nem bírod ki e szigeten. Megvártam, míg elrágcsálta a kenyeret s benyakalta a bort; aztán szöget ütött a fejembe: S te hogyhogy jelelsz? Összerezzent a kérdéstől. Siket vagyok, felelte.

A komor körülmények ellenére elmosolyodtam. Mily sorsszerű. Megígértem neki, hogy holnap is visszatérek, majd búcsút intettem. Ahogy a fennsík göröngyein lépdeltem, a tarkómon éreztem Lanassza tekintetét. *** Még aznap viszontláttam. A sirályok röptét figyeltem a parton – irigyeltem őket, mert széttárták szárnyukat, s el is takarodhattak a szigetről –, mikor szemem sarkában észrevettem fehér ruháját. Kitűnt a barna-szürke háttérből. – Lanassza – ízlelgettem a nevét. Nővéreim somolyogva figyelték, mily jó viszonyba kerültünk – lepisszegtem őket, s kértem, hogy kotródjanak. Lanassza leült mellém, a száradt fűbe, s ezt jelelte: Köszönöm. Legyintettem. Van még étel, bőséggel. Nemcsak az ételt, felelte, hanem az életemet. Megmentettetek. Biccentettem. Odébb, a part sziklái közt hánykolódott a hajóroncs: a nappali fényben hihetetlennek tűnt, hogy bárki túlélte az ütközést. Lanassza megfogta a kezem, hogy őrá figyeljek. Kik vagytok?, kérdezte. Valóban a legendák szirénjei? Minek titkolóztam volna? Hisz látta szemem sárga hüllőfényét. Nagyanyánk magának Perszephonének volt segédje, válaszoltam elmélázva. Perszephoné… A termés istennője? S az alvilág úrnője. Mikor elrabolták, nagyanyám nem kereste. Gyávaságból. Démétér ezért elátkozta őt s utódjait. Lanassza hátrafordította a fejét, s házainkat, terményeinket, a csupasz lábunkkal taposott ösvényeket méregette. Leolvastam gondolatát az arcáról: mégse szörnyetegek vagytok?

Sokan úgy tudják, a hangunk elbűvöli vagy megbénítja a tengerészeket, folytattam. De Démétér kegyetlenebb. Gyilkos mérget csepegtetett a torkunkba. Kacsintottam. S íriszünk is eltorzult, hogy a csúszómászókéra emlékeztessen. Lanassza félredöntötte a fejét. Nagyanyátok gyávaságáért vezekeltek. Magánnyal, helyeseltem. Eleinte eljátszottuk, hogy siketnémák vagyunk, ezért ismerjük a jelnyelvet. De az emberek szörnyszülöttnek tartottak, s balesetek történtek, fölös tragédiák… E szigetre üldöztek végül. Belebámultam a horizontba, ahol összeért a tenger s az ég szürkéje. A hajókat kémleljük, hátha valakivel a fedélzetről megbarátkozhatunk. Miért nem tértek vissza a szárazföldre? Megvontam a vállam. Ha átvergődnénk a sűrű viharokon, a boszorkányvadászok tüstént megtalálnának. Szívesen megkérdeztem volna, hogy olyan-e a külvilág, mint az emlékeimben: ott táncol-e a napfény a víz alatt, kék-ezüsten; bíbor szirmok szegélyezik-e a partokat; de csak a szívem fájdítottam volna. A Sirenum scopulira száműzettünk, koppadt sziklák közé. Lanassza összeráncolta a homlokát. Perszephoné korszakokkal ezelőtt élt, mikor népem még nem létezett. Öröklét, bólintottam. Isteni sarjként vérünkben kering az ikhór. Ücsörögtünk tovább; ő, fölteszem, azon merengett, miként fog megmenekülni, én pedig azon, hogy nem az istenek játéka-e mindez. Siket túlélő a szirénszigeten. Isteni sarj vagy, jelelte végül Lanassza, én pedig halandó. Mégis megértelek, mert odahaza ferde szemmel néznek rám. Megráztam a fejem. Így születtél. Senki bűnéért se vezekelsz. Eszembe ötlött nagyanyánk meséje, melyet Perszephonétól hallott, Püthón sarjáról, a földtúró drákónról, melynek vére csodaszer sokféle nyűgre. Mi van, ha…? Ha a sors vetett közénk, jeleltem, ha a sors akarta, hogy hangunk ne szakítsa meg életed fonalát, akkor mindezt okkal tehette… Megborzongtam. S akkor támadt egy ötletem.

Lanassza kihúzta magát. Igazán? Igazán. De ahhoz beszélnem kell a legtanultabb boszorkánnyal, ki e szigeten lakik. *** Nagynéném, Peiszenopé a legnagyobb házban lakott: kör alakú, oszlopos épület volt, tholoszokra emlékeztető. Ritkán, ha föltűnt a Nap, oly finoman sütötte e házat, hogy könnyet csalt szemembe: akárha szikrák táncoltak volna a márványlapokon, s a cserepek lángolni tetszettek. Félve kopogtam, mert hiába volt Peiszenopé a vérrokonom, sose barátkoztam meg vele. Büszkén hirdette istenszármazását, úgy regélt a külvilág csodájáról, mintha egyedül ő tapasztalta volna meg közülünk. Soká nyitott ajtót. Ezt baljós jelnek tekintettem: tán tudja, mily ötletem támadt? Előre korhol gyermeteg ábrándomért? – Eirén – dünnyögte. Beljebb hívott, s ügyeltem, hogy ne lépjek a küszöbre – különben még daimonion költözik ide. – Mi szólított e borús délután? – kezdte. Szája szegletében örök ránc feszült, dús szemöldökét összevonta. Hogy állhattam neki? Hogy mesélhettem el, hogy Lanassza története oly sorsszerű, hogy már gyanús? – Püthón földvájó ivadékáról kérdeznélek, néném – mondtam végül. – Igaz-e, hogy itt húzta meg magát? Hát a vérét illető mesék? Peiszenopé hellyel kínált tüze mellett, s kaktuszbort adott. Tekintetem házának megannyi könyvét s mellszobrát súrolta – emlékek az átok előttről. – Mi dolgod a rémmel? – horkantotta. Kérdésre kérdéssel felelt. Mindig ily éles nyelve volt. Hiba lett volna megbúni a fűben, tisztán feleltem hát: – Lanassza fülére keresek gyógyírt. – Szóval ez a neve a jövevénynek!

– Ez. Molossz név. – S hozzá molossz orca. Elbűvölt, ugye? Ha másvalaki szembesít ily nyíltan, félrepillantok – de Peiszenopé hangsúlyától csak haragot éreztem. – Ahogy mindannyiunkat – bólintottam –, hisz külvilági. Vagy te nem lesed a horizontot, hajókra várva? Ismét összeráncolta a szemöldökét. – Fölös a düh – az érdekelt, miként felelsz. – Engem pedig a drákónfatty érdekel. – Akkor örülhetsz: valóban itt rohad a szörnyeteg velünk együtt. S a vére gyógyír sokféle hegre. – Előkeresett egy kopott tekercset, mely a lényt ábrázolta, tekergő testével s hártyás fülével. – Évente egyszer dugja elő a pofáját, ezért tudhattok róla keveset. A barlangját ezen napot leszámítva elfátyolozza a Gaia-ivadékok függönye. – Melyik ez a nap? – Mikoron a leghosszabb az éjszaka. – De hisz addig két holdtölte van hátra! – Így is szerencsés vagy – mit csinálnál, ha a tegnapot óhajtanád, s esztendőnyit kéne várnod? Ciccegve helyeseltem. – Lanasszára keserves idők várnak. Nekünk elég akkor enni, mikor gusztusunk támad – de neki az élete múlik rajta. Néném széttárta a kezét. – Ezt is szemlélhetjük máshonnét – mily szerencse kellett ahhoz, hogy túlélje hajója ütközését? – Ha gyógyírként ihatja a drákónvért, a javára válhat e kaland, valóigaz. Mondd, könnyű levágni a szörnyet? – Se kő, se fém nem sebzi. S a tojása is szükséges: sárgája nélkül fölös az igyekezetetek. Lanasszának a fülébe kell kennie. – Tréfálsz, néném? – Nem én! – Peiszenopé a tekercsre bökött: ott állt érthetően, hogy a gyógyrítus megköveteli a lény egyéb részeit is. – Tucatnyi apróságot kell gyűjtened – virágport, lepkeszárnyat, kígyófogat. A leghosszabb éjig azokkal megleszel.

– Mily gyanús, hogy minden föllelhető e szigeten. – Az istenek játéka sose volt összetett. A világ ugyanazon porszemekből épül föl – a rítus azzal működik, ami létezik. Máskülönben nem működne. Hümmögtem, mintha értettem volna néném okoskodását. – A rítusról mit kell tudnom? – Tiszta teliholdat kíván. – Hisz a tiszta égbolt errefelé ritka, mint… – Igen, Lanassza nem két napra ragadt itt. De annál több időd lesz meggondolni, hogy érdemes-e vállalnod érte a küzdelmet a drákónnal. – Miért ne vállalnám? Halhatatlan vagyok. – De megnyomorodhatsz. Véred serkenhet. – Peiszenopé megrázta a fejét. – Ne dobd oda józanságod egy múlékony orcáért. Sóhajtottam, majd ruhám ráncai közé csúsztattam a drákónos tekercset. – Ismételten elutasítom a föltételezésed. Ha igazad lenne, miért kívánnám száműzni Lanassza siketségét? Hisz az ideláncolja, közénk, gyilokhangú szirének közé. – Az ajtóra pillantottam. – Számára maradt remény. S így mintha magamon is segítenék. – Egy biccentéssel megköszöntem a válaszokat, s ott se voltam. *** Csorogtak a hónapok – sós hab öntötte el a partot, visszahúzódott, iszapot hagyott hátra, újra s újra. Lanasszával fölfedeztem a szigetet. Meglepetésre sok zug újként hatott, némely ösvényt esztendők óta nem tapodtam. Eleinte én jeleltem – a szirénlét nyűgjéről, borús nappalokról s homályos éjszakákról –, majd Lanassza fölbátorodott, s elregélte, miként rendeztek mészárlást az illírek a szülőföldjén, hogy apja vadászkutyákkal kereskedett, hogy végül megunta hazája hevességét, ezért hajóra szállt. Rákérdeztem, mi várta a tenger túlpartján. A peucetiuszok vidékén vetettem volna meg a lábam, felelte. De ott se maradtam volna soká. Nyugatabbra mentem volna, új tengerek irányába.

Udvariasan mosolyogtam. Mi választotta el a halandót s halhatatlant? Mindketten azt keresték, amit nem kaphattak meg, a távol ködébe kapaszkodtak. Néném tanácsára összegyűjtöttük a sziget kincseit, a hajnalvirág szirmát, az iszapba ágyazott szurokcsigát, meg minden továb bit. Szurdokba ereszkedtünk, patakba gázoltunk, fát másztunk. Tanakodtunk, mi sebezheti a drákónt, ha fém s kő ki van zárva. Végül Lanassza javasolta, hogy törjek össze egy tükröt, s annak szilánkjával szerelkezzek föl. Az én házamba költözött, még ha az szerényebb is volt, mint Peiszenopéé, s még ha szívesen barátkozott nővéreimmel s fölmenőimmel is – mert ideje nagyját velem töltötte. Föltűnt, hogy feszélyezi, mily buzgón keresem a kiutat siketségéből. Biztosítottam hát, hogy nekem jólesik ez. Elég számomra, ha füle megjavul, s akkor kijuttatjuk innen, s nem kell az emberek pillantásaitól gyötrődnie. *** A téli napforduló hajnalán fölöltöttem ősi vértem. Lanassza megállított a küszöbön: egy régi ruhámat viselte, s a haját is szirénmód fonta. Hunyorgott, úgy jelelte: Veled tartok. Megráztam a fejem. Évszázadokig tökéletesítettem a harci tudásom. Ha egyedül képtelen vagyok végezni a drákónnal, akkor mindegy is. Csali még lehetek. Egy harcosnak szüksége van fegyverhordozóra. Hisz a te épségedért folyik az egész! Ebédidőre visszatérek, meglásd. Kedvem lett volna megölelni, de az búcsúzásként hatott volna – inkább megszorítottam a kezét, ujjai a markomban reszkettek, hidegen, törékenyen. Vagy tíz sztadiont sétáltam a féreg barlangjáig. Volt időm fölkészülni az öldöklésre. Bár testem nem öregedett, mégse a tettrekész harcos voltam, ki egykoron sereget vezetett az odrüszok

ellen. A vértek nyomták a vállam, a tükörszilánkos dárda pedig minduntalan kifordult a kezemből. Néném igazat állított: üreg nyílt a földszínen, hol máskülönben pusztaság volt. Bemerészkedtem. Püthón méregbűze csapta meg az orrom. Folyosóba jutottam, melyből újabb üregek ágaztak, mindegyik sötétebb s áporodottabb az előzőnél. Csizmám alatt csont roppant, valahol víz csöpögött, elhaló, gyötrő ütemben. Két kézre fogtam dárdám, s elbődültem: – Püthón ivadéka! Gyüjj elő, mielőtt… A mennyezetről zuhant rám. Súlyával a földre nyomott, a dárda kiesett a kezemből. Arrébb kúsztam, de a nyomomban volt, a lábamra tekeredett, szorongatott. – Undok féreg – nyögtem, s körmömmel felé sújtottam, mire elkapta a csuklómat is. Fehér szemek s fehér fogak sejlettek elő a sötétségből. Tollakkal szegett kígyófej. – Vakmerő – sziszegte a drákón. – Melpomené fajzatához van szerencsém? Megfeszültem, de erősen fogott. Pikkelye a bőröm szaggatta. – Eressz el! – Tehát igen. Szirén vagy. Érzem abból, hogy hangod gyöngít. – Elvigyorodott. – Mégse sebez, mert nem pőre halandó vagyok. – Öklömet a szájához vonta, s ráharapott. Felkiáltottam. Ó, ha Lanassza látna most! – Mit keresel itt? – köpte a drákón. A vérem beszennyezte a fogát. – Kiüldözöm az átokverte pofád a világból. – Hisz téged is átok ver. Sorstársak vagyunk. – Nagyra nyitotta a száját, hogy ismét a kezembe harapjon. Én azonban megragadtam tüskés nyelvét, s akkorát tekertem rajta, hogy nyomban eleresztett. A kőre zuhantam, fülemben a drákón sikolya csengett. A dárdáért nyúltam, tenyerem csúszott a vértől, gyerünk, gyerünk…

A drákón felém mart, de megvetettem a sarkam, s előreszúrtam. A tükörszilánk villanása jelezte a találatot. Vér buggyant a szörny nyakából, a cseppeket feketére festette az ikhór. Újra döftem, ezúttal a homlokába. – Nem vagyunk sorstársak! – ziháltam kihunyó szemébe. – Te itt rohadsz el, de én egy nap kijutok. Megvártam, míg tekergőző teste megmerevedett – akkor átléptem fölötte, s a tollaiban töröltem meg a kezem. A vérét üvegcsébe csepegtettem, melyet Leukószia ajándékozott nekem, valamikor a múlt században. Délidőre fölkutattam a féregodú nyirkos járatait. A tojások gödörben pihentek: jókora, páncélhéjú golyóbisok voltak, s ugyanazon gyomorforgató ritmusra lüktettek. Megragadtam kettőt, s távoztam. Lanassza a faluszélen várt rám, ajkát rágcsálva, toporogva. Messziről mosolyogtam rá. Gyönyörűbbnek láttam magánál Aphroditénél is. *** Megtanítottam, hogyan lehet puszta kézzel macskacápát fogni, hogy mely füttyszó bűvöli el a királysast, s hogy a hullámok színe miként árulkodik a szélirányról. Ő cserébe a külvilágról mesélt, a Tümphé-hegy törzseiről, a passzaroni flottákról, saját gyerekkoráról. Nevet adtunk a felhőknek, morzsát szórtunk a hangyabolyokba, ujjunkkal a porba rajzoltunk. Peregtek a hónapok, s a tiszta telihold váratott magára. Legbelül tán azt kívántam, maradjon is így – de erre nem esküdnék meg, s végtére önző, sanyarú kis gondolat. Mi, szirének, ritkán ettünk, beértük egy-egy kagylóval vagy kenyércsücsökkel. De Lanassza eleve éhezve, skorbuttól sanyargatva érkezett közénk, s kész fogásokra áhítozott, színes zöldségregyümölcsre, meg fehér húsra. Veteményest építettünk hát házam

mögé, Thelxiepeia régi gyűjteményéből magokat s csírákat köl csönöztünk, s mire eltelt fél esztendő, már volt miből válogatni. Hiába az egek borúja, oly dúsan nőtt az ágyás, hogy reggelente, ahogy szemdörgölve kipillantottam az ablakon, azt hittem, fakó álom volt az elmúlt pár évszázad, s még mindig a szárazföldön vagyok, valahol Hellász virágzó völgyében. A kezem lassan gyógyult, s láttam, ez mily rosszul esik Lanasszának. Eljátszottam, hogy nem is fáj, hogy erős vagyok, mint rég, mikor kihúztuk őt a parti sziklák közül. Magamban megállapítottam, hogy a drákón foga tömve lehetett méreggel. Ahogy Molpé javasolta, mézzel kenegettem s fügelevélbe csavartam a sebet, s napjában többször megmostam. Ha Lanassza segíteni akart, elhessegettem. Előkészítettük a főzetet néném tekercsei alapján, s többször is elpróbáltuk a rítust. Elegek voltunk hozzá mi ketten: én, a drákón gyilkos, s Lanassza, sorssújtotta fülével. A teliholdak rendre elkenődtek fölöttük, sose vetettek éles árnyékot, várnunk kellett hát. Mégse dughattuk homokba a fejünket, a rítus utáni idők ott kopogtattak közös ajtónkon. Szirénként én s nővéreim értetlenül álltunk a hajóépítés tudománya előtt, de egy nagyobb csónakfélét azért összetákoltunk: Leukószia palánkozott, Telesz vitorlát varrt régi ruháimból, Raidné ragasztót kevert, maga Lanassza pedig a fárasztó, vízhólyagokkal kecsegtető csiszolást vállalta. Mielőbb sikerül elhagy nia e tengert a rítus után, annál jobb – éppé varázsolt fülének egy véletlen sóhaj is végzetes lehet. Az északi, sekély parton sétáltunk épp, hamuszürke kagylók közt, mikor Lanassza megfogta ép kezem, s én nem ellenkeztem, hanem visszaszorítottam. Leültünk az iszapba, s úgy méregettük egymást, akár a szégyenlős kölykök, elpirultunk, nevetgéltünk. Ha kijutok, jelelte Lanassza, néha visszatérek majd. Hogy megbeszél hessük, mi történt a másikkal időközben. Jó ötlet, válaszoltam, s azzal a lendülettel megcsókoltam.

Átölelni továbbra se mertem, mert még mindig attól tartottam, hogy az búcsúzásként hatott volna. *** A mai napon már hajnalban kitisztul az ég, pamacsnyi felhő se marad. Tiszta telihold jön, érzem. Az izgalomtól sápadtan költjük el reggelinket. Lanassza mosolyog, akárhányszor találkozik a tekintetünk, de közben látom, hogy remeg a keze. Megpróbálunk úgy tenni, mintha ez is oly nap lenne, mint a korábbi háromszáz: a sirályok röptét figyeljük, nővéreimmel s nénéimmel íjászkodunk, bokánkat a hideg tengerbe mártjuk. De a mozdulataink merevek s erőltetettek. Az ég délután is derűs marad. Kezdek igazán szorongani. Alkonyatkor hínárlevest vacsorázunk, kettesben, az én házamban. Többször fölemelem a kezem, hogy eljeleljem neki, hogy szeretem, hogy bárcsak maradna, legalább egy hónapot, kettőt, de minduntalan ökölbe szorulnak az ujjaim. Éjszaka a telihold az égbolt tetejére hág, ezüstbe vonja a Sirenum scopulit. Bólintok Lanasszának. Ideje indulni. A főzetet fazékban visszük, a többi kellék – drákóntojás, olívagomba, tollkorona, miegymás – egy zsákban himbálózik a vállamon. Arra a magaslatra sétálunk, ahol Peiszenopé többször varázsolt már. Letesszük a fazekat a földre, alágyújtunk, jólesik a lángok melege a sötétben. Lanassza a fejére helyezi a tollkoronát. Egy pillanatra ősanyánkat, Melpomenét idézi bennem, ki gyakran cipruslevélből font koszorút viselt a hajában. Lanassza persze jóval halványabb s nyúzottabb, de szemében oly meleg fény játszik, hogy bármelyik szirén megirigyelné. A drákónvérrel kezdjük, jelelem neki, mintha nem tudná, mintha nem próbáltuk volna el tucatszor az egészet. Elég három cseppet az ajkadhoz érintened. Átadom neki az üvegcsét.

Az ikhórtól fekete vérre mered. Árnyék suhan át az arcán. Nem akarom. Összeszűkítem a szemem. Nem értelek. Ő megismétli, lassú, zsibbadt mozdulatokkal: Nem akarom. Mert feszélyez, hogy leköteleznek? Lanassza fölhorkan. Dehogy! Hónapokkal ezelőtt se ez feszélyezett. S nem is az, hogy elmaradt a tiszta telihold. Leveszi a tollkoronát a fejéről. Itt végre megértenek. Nem néznek ki. Bolondság, jelelem neki hevesen, egész életedben ezzel éltél. Most végre megszüntetheted. Lanassza odalép hozzám, a tollkorona a porba hullik. Ha véletlen meghallanám a hangod… De távozol! A tengeren túl nem hallanád szavam. Kezével a vállam simítja. Maradok. Ezt kívánják az istenek, nem? Hogy egy szirén, kinek hangja gyilkos, azzal találkozzon, ki nem is hallhatja. Szívesen elmondanám neki, hogy az én fejemben is megfordult e gondolat, de az önzőség lenne, nem szabad, nem méltó… Ne légy bolond, kérem tőle. Lehajolok a tollkoronáért, de félre söpri a kezem. Te pedig ne légy képmutató! Megmerevedünk mozdulat közben, szirénszemem az ő barna, halandó szemét fürkészi. Rájövök, hogy igaza van. Egyedül magamnak hazudok, ha elutasítom. Bárkinél jobban ismer. Végre át merem ölelni – magamhoz szorítom, feje a vállamra borul. S mégse hat úgy, mintha búcsúzkodnánk. – Lanassza – suttogom. Most ébredek rá, hogy még sose szóltam hozzá a hangommal. Kibontakozok az ölelésből, s elismétlem a nevét. – Lanassza. Nem hall, de látja ajkam mozgását. Elmosolyodik, s ő is a nevemen szólít.

BO R GU L A A N N A:

É B RE DÉ S

s neked van már szerelmed?” Milyen sokszor kérdezték tőle, Szandra maga sem érti, most ez honnan a fenéből ugrott be neki. Az orrába megy a cigi füst, de legalább elnyomja a mosdóból áradó ocsmány bűzt, és az állott alkoholszagot, amit a torkában is érez. Összerezzen a koccanó golyók zajától, a szíve majd kiugrik. Dávid odalép hozzá, és átöleli. Fölötte tornyosodik, az orrából cigarettával keveredett savanyú sörszag árad. Szandra elfordul, hogy ne érezze. – Szeretnél te is lökni? – kérdezi Dávid, a kérdés után beleszív a cigijébe. – Nem, kösz – utasítja vissza Szandra. Egészen hátracsavarodik, mintha meg akarná nézni, mi történik mögötte, mint aki valamit hallott, vagy megérzett, közben csak levegőt akar venni, ez minden vágya. Akkor látja meg a szőke lányt. Úgy áll, hogy Szandra abban sem biztos, tényleg ott van, pedig őt nézi és mosolyog. Alig látni, leszegett fejjel bámul, keze zsebre dugva, rongyos lyukak éktelenkednek a farmerján. – Innál egy sört? Szandra visszakapja a fejét. – Tessék? – Hátrafordul még egyszer, a lány már nincs ott. Észreveszi, hogy arra van a pult is. – Persze – mondja. Abban bízik, hogy egy kicsit magára maradhat. Dávid elmegy, Szandra megdörzsöli az arcát. A vörös szőnyegpadlón tátongó lyukat piszkálja a cipőjével. Felpöndörödött az anyag, megpróbálja kiegyenesíteni. Közben igyek szik felidézni, mi tetszett meg neki Dávidban. Valaminek lennie kellett! A pult felé néz, Dávid ott áll, várja, hogy kiszolgálják. Talán, ha távolabbról szemléli, nem lesz olyan sok belőle hirtelen. Ismét meglátja azt a szőke lányt, aki elindul felé. – Szia – köszön rá. – Látom, kicsit feszült vagy. – Dehogy vagyok – válaszol Szandra, és még valami bárgyú mosolyt is hozzácsap. A lány felkap egy biliárddákót, és szórakozottan forgatni kezdi.

– Még nem láttalak itt. Helga vagyok. – Szandra – mondja Szandra, meg hogy még nem is járt erre eddig. – Nem akarsz kijönni egy kicsit? Olyan tömény itt a levegő. Szandra erre csak bólint, elindulnak ketten. Nem is bánja, unalmas társaság volt ez így, hogy csak Dávidot ismeri. Helga előtte sétál, lobog a piros kockás inge, a fenekét finoman ringatja. Kiérnek a folyosóra. Leselejtezett biliárdasztalok hevernek egymáson, felhasogatott, használhatatlan posztókkal. Helga felül az egyikre. – Te nem olyan vagy, mint az eddigi csajai – mondja Helga. – Miből gondolod ezt? – Szandrát őszintén érdekli a válasz. Odatelepszik Helga mellé, aki felkacag, még a fejét is hátraveti, aztán fordít egyet az orrkarikáján. – Tetszik neked egyáltalán? – Kételkedve szól a hangja. – Persze – válaszol, a szemöldökét összevonva figyeli Helgát. – Tesója vagy? Helga csak vállat von. – Haverja – veti oda, majd ismét a lány szemébe néz. Szandra nem tudja, mit kellene mondania, állja a tekintetét, de egyre hülyébben érzi magát. Helga lassan megnyalja az ajkát, aztán megint vihogni kezd. – Tudod – szólal meg végül –, nem hiába hívtalak ám ki. Szandra próbál rájönni, miért, de nem boldogul. – Hát? Helga elkomorul, egészen előredőlve nézi Szandrát, aki úgy érzi, mintha keresztüldöfné a tekintetével. Aztán Helga megint nevetésben tör ki. A szemét összehúzza, a vastag fekete festék között ragyog tengerkék írisze. – Tudod te, miről beszélek – teszi hozzá aztán. Szandra mintha mondani akarna valamit, épp csak egy kis hang hagyja el a torkát, de azonnal elhallgat. – Jól eltűntetek, csajok – szólal meg Dávid mögöttük. Szandra úgy érzi, mintha egy gyomrához kötött madzaggal rántanák vissza a valóságba. Hátrafordul, Dávid alakja közeledik felé. A hátulról

érkező fényben nem látszik az arca. Dávid sziluettje két üveg sört tart a kezében és cigarettázik. Még néhány lépés, és ott áll Szandra mögött. Cigarettát tartó kezével átöleli és hevesen megcsókolja. Szandrának most tűnik fel, mekkora dagadt ajka van, bevillan neki, ezzel a hatalmas szájjal talán az egész fejét is bekaphatná. Összenyálazza a felső ajkától egész az orráig. Szandra érzi a nyál szagát, a gyomra is felfordul, képtelen szabadulni tőle. Amikor Dávid elfordul, letörli az arcáról a nyálát, a karját undorodva a nadrágjához dörzsöli. Oldalra sandít, és látja, hogy Helga fülig szökött szájjal figyeli, kék szeme már csak egy csillanás, épp csak kivilágít a sötét festékcsík mögül, miközben beleiszik a sörébe. Helga óvatosan megfogja a kezét. Mintha a vér is megfagyna benne. A szőke lány valamit elhelyez a tenyerében, kicsit szúrja, mintha egy összegyűrt papírfecni lenne. – Jössz akkor? – szólal meg az egyik srác a folyosó végén. Dávid felpattan, már indul is vissza. – Mert? Én jövök? – kérdezi közben. Szandra óvatosan széthajtja a fecnit. „Holnap ötkor Népliget M kijárat?”, áll benne. – Dehogy, te barom, vesztettél. Újat kezdünk – hangzik a srác válasza. Dávid erre visszafordul. Szandra óvatosan a zsebébe dugja a papírt. – Nem, akkor kösz, nem, maradok inkább. Szandra úgy érzi, kiugrik a szíve, Dávid elindul, vissza feléjük, ő meg nem tudja, mit mondjon, mit reagáljon. Már előre érzi a hatalmas nyálas szájat az állától az orráig, a szúrós drótkefe szakállat, ami végigkaristolja az arcát, a nyakát. Helgára néz, aki meredten bámulja. Szandra még nyel egyet, majd hangtalanul artikulál: – Oké. Dávid odaér, átöleli Szandrát, állát a lány fejére helyezi, aki attól tart, a szakáll átfúrja magát a koponyáján, és talán lassan beleáll az agyába. Dávid hozzányomja az arcát az övéhez. – Holnap ugyanitt, ugyanekkor? – kérdezi. – Nem jó, holnap együtt készülünk matekra Gabival – válaszol

Szandra, és válasza közben ismét oldalra pillant. Helga nem néz rájuk, elégedett mosollyal figyeli a falat. – Milyen volt a tegnap délután? – kérdezi Gabi. Az iskolában vannak, Szandra egy már meglévő karcot firkál át a padon, miközben Gabi biológia könyvvel a kezében ül a pad tetején. – Azt hittem, fel fogsz hívni – teszi hozzá. – Bocs, későn értem haza – böki oda. Ez a legjobb kifogás, ami eszébe jut. Gabiéknak ugyanúgy csak egy telefonjuk van, mint nekik, ráadásul Gabiéké bent van a szülők hálószobájában, mégsem lehet csak úgy odatelefonálni fél kilenc után. – Ó igen? – kérdezi Gabi, becsukja a könyvet, és a térdére támaszkodva széles vigyorral néz Szandrára. – Csak nem volt valami? Szandrából szemérmesen tör ki az ellenkezés: – Dehogy! – mondja, és közben a hideg futkos a hátán a gondolattól, hogy Dávid ott van fölötte meztelenül, látszik a csúnya micsodája, de ekkor egy pillanatra megtorpan, megijed önmagától. Talán csak rá kellene vennie magát. Lehet, ha ott lenne, akkor a valóságban Dávid micsodája nem lenne olyan borzasztó, talán ez mindenkivel így megy. Talán. Gabiból fáradt sóhaj tör ki. – Szóval csak ittatok – állapítja meg. – Én bezzeg otthon voltam és tanultam. – Hogyhogy? – kérdezi Szandra, de észreveszi, milyen érdektelenül szól a hangja. – Tudod! – emlékezteti Gabi. – Biosz lesz! – Ja, persze! – A homlokára csap, neki fel se tűnt, hogy biosz lesz, számára mindegy milyen óra jön, Gabinak viszont nagyon tetszik a biosz tanár. Szandra ilyenkor halványan mindig fintorog egy kicsit. Neki nem tetszik. Alacsony, szakállas, fiatal pasas, egyesek Zsebjeti gúnynévvel illetik. Gabi nem használja ezt a nevet, ő mindig várja a biosz órákat. Szandra azon gondolkozik, hogy ő miért nem várja ennyire, hogy újra lássa Dávidot. Lehet, hogy nem minden szerelem

egyforma? Vagy csak máshogy érez az ember, ha már megkapta, amit akart? Eszébe jut, amikor Gabival a maszturbációról beszélgettek, és ő nem mondott el mindent, nem mondta el, mire szokott gondolni, barátnője meg nem kérdezte. Vajon természetes, hogy mindenki valami hasonlóra? Mindig azzal nyugtatta magát, hogy talán így van ez mindenkivel, gondolnak az emberek mindenfélére, ami bevillan, követni is nehéz, nem, hogy beszélni róla, nincs ebben semmi érdekes. – Két perc, és kezdődik az óra – jelenti ki Gabi, majd lekászálódik a pad tetejéről, és visszaül Szandra mellé. A vállára hajtja a fejét. – Jaj, olyan szerencsés vagy, hogy te összejöttél valakivel! – mondja. – Nem is értem, mire vársz! Ha én összejöhetnék a biosz tanárral, le se bírna lökni magáról. – Kitör belőle a nevetés. Szandrát először kapja el az az érzés, hogy talán ők Gabival egyáltalán nem ugyanarra szoktak gondolni, amikor csinálják. Elsöpör egy hajszálat az arcából, érzi, hogy izzadt a tenyere. Legszívesebben sírni lenne kedve, undorítónak érzi magát, amiért őt le tudná magáról lökni Dávid, amiért ő se tudja, mire vár, a gondolatokért, amik néha rátörnek. Eszébe jut, hogy talán neki is dolgoznia kellene az ügyön. Maga elé képzeli Dávidot, igyekszik keresni valamit, ami igazán megragadná benne. Egyedül az ugrik be neki, mielőtt összejöttek és beszélgettek. Dávidnak ugyanúgy a Metallica a kedvenc zene kara, ő is folyton összekap a szüleivel, imádja a motorokat. Órákat beszélgettek, és Dávid megígérte, hogy majd valamikor viszi egy kört a Simsonján, aztán megcsókolta. Azután tegnap találkoztak újra. Szandrába hirtelen belecsap a felismerés, hogy sokkal jobban kedvelte Dávidot, amíg csak beszélgettek. Talán ennyi lenne a nyitja, még jobban meg kellene ismerni. Hisz a biosz tanár már mennyit beszélt Gabinak (meg persze az egész osztálynak, de az osztály talán nem számít). Ő egy teljesen ismeretlen srác, lényegében idegen, még jó hogy nem gerjed rá azonnal. Mire megérkezik a tanár, már egészen megnyugszik. Majd ő megjavítja magát. Megjavítja? Milyen hülye szó ez, talán elromlott? Talán. De mikor romlott el? Lehet,

hogy már romlottan született? Van olyan, hogy valaki eredendően bűnös, úgy születik, hogy fordítva működik, mint a többiek? Ötkor Szandra azon gondolkodik, hogy jó hülye volt, minek jött ide. Végre megbeszélte saját magával, hogy majd megjavítja önmagát, (még mindig olyan ostobán hangzik ez a megjavítja szó), tehát, hogy megjavítja önmagát, akkor most minek ácsorog itt a Népliget metrókijáratánál? Egy csöves üvöltözni kezd mögötte, Szandra hátrafordul, egy másik csövessel készül az ordítozó összeverekedni. Egy jól öltözött férfi ijedten ugrik el az útjukból, cigarettájából hatalmas hamu hullik a földre. Talán félt, hogy összemocskolják az öltönyét, gondolja Szandra. Újságpapírt visz magával a szél, majd egy gyors éttermi pohár gurul utána. Szandra hunyorog a feltámadó huzattól, ami a mozgólépcsők felől jön. Arra gondol, talán ezzel a metróval érkezik Helga, és alighogy gondol rá, a lány már meg is jelenik a mozgólépcső tetején. Szandra idegesen túr a hajába. Végül is miért ne dumálhatnának el egy-két órát a parkban, gondolja, nincs abban semmi. Gabival is szoktak ilyet csinálni, a világon mindenki szokott ilyet csinálni. Helga odaér hozzá, egészen vidámnak tűnik, három puszit ad Szandrának, majd megszólal: – Örülök, hogy eljöttél! Szandra nem tud erre mit mondani, feszülten mosolyog, illetve még azt se, épp csak megmozdul az arca, nem érzi természetesnek a saját mozdulatait. Azt se tudja, hogy mozgott azelőtt, talán mindig ilyen esetlen volt. – Menjünk fel, és dobjuk le magunkat valahol a parkban, mit szólsz? – kérdezi Helga, Szandra meg bátortalanul csak annyit mond, hogy jó. Helga megy elöl, ma zöld kockás inget visel. A fenekére lóg, minden lépésnél máshogy gyűrődik. Felérnek a lépcső tetejére, a nap ragyog. Szandra azt hitte, majd odafönt könnyebb lesz minden, majd a napfénytől megkönnyebbül, de egyelőre nem érez semmi változást. Elsétálnak az első padig. Óriási tölgyfák veszik őket körül, lágy szellő

ringatja a leveleket. Szandra soha nem érzett még ilyen kellemeset. Csak most jön rá, hogy teljesen kiverte a víz. – Felesleges ilyen feszültnek lenned – mondja Helga. Szandra nem tud válaszolni, most is csak valami nyekergés tör ki belőle, nem bír megszólalni. – Hiszen te is olyan vagy – folytatja. – Milyen? – Tudod! Más. – Más? – Ezután rövid csend ül közéjük. Helga vihogni kezd. – Aha – mondja, majd közelebb hajol hozzá, hogy megcsókolja. Szandra nem viszonozza, lesüti a szemét. Megint úgy érzi, mintha a köldökénél fogva rángatnák. Bizsereg ott, borzasztóan hülyén érzi magát, hogy miközben a parkban ücsörög valakivel, neki bizsereg ott. – Nincs ebben semmi rossz – fogja meg a kezét Helga. – Csak engedd el magad, jó? Szandra ránéz, érzi, hogy remeg az ajka. Engedje el magát? De hogyan engedje el magát? Helga egész közel húzódik a padon, közben szorítja Szandra kezét, a hajába túr, a tarkóján pihenteti a tenyerét, folyamatosan a szemébe néz. – Nem kell ezt szégyellni, csak hagyd, hogy vigyen a dolog. Szandra egyre erősebben érzi az egész testét elöntő forróságot. A szőke lány megint közeledik felé, újra megcsókolja, de most már ő is viszonozza, át is öleli Helgát. Végre érti, miről beszélt Gabi. Nem is gondolta, hogy egy csók lehet ilyen, most nem érzi undorítónak, sőt! Helga ajka puha, a nyelve fürge, bőre bársonyos. Szandra lassanként végigcsúsztatja kezét Helga derekán, újra és újra a gyomrába mar valami görcsös érzés. Nem fáj, mégis annyira elviselhetetlen. Bizonytalanul indul el a keze ismét felfele, Helga maga igazítja rá a tenyerét a mellére. Szandrát már a világon semmi sem érdekli, csak ez az új élmény. Ujjaival betör Helga nadrágjába, de a lány elkapja a csuklóját, majd körülnéz. Csak néhány lézengő ember van körülöttük, ők is nagyon messze.

– Nyugalom, édes – zihálja – ha gondolod, hétvégén nincsenek otthon muterék, ott folytathatjuk. Szandra észhez tér. Visszahúzza a kezét, majd elnézést kér. – Ugyan már – tör ki kacagásban Helga. – Én is folytattam volna, csak nem ennyire nyilvános helyen. – Újra körbenéz, majd ismét megcsókolja Szandrát. – Fogadjunk, most tudtad meg, hogy meleg vagy – dől hátra a padon. – Tessék? – néz rá Szandra tágra nyílt szemmel, hallja, mennyire kétségbeesetten szól, és ez nagyon zavarja. „Miért kell ennyire esetlennek lennem?”, korholja magát. – Na, ne hülyíts már, ezek után nem lehetsz még mindig tagadásban – vigyorog Helga, a hajába túr, aztán a tincseivel játszik. – De, ez nem, ez csak… – kezd bele Szandra, de a szavába vágnak. – Ez csak ilyen véletlen volt, de amúgy minden tuti, megtörténik az ilyesmi, upsz. – Helga cinikusan szól, a végén megrázza a fejét. – Ne legyél már hülye, ilyen nem történik meg csak úgy. Még azzal mentegethetnéd magad, hogy bi vagy, de azután, amit tegnap láttam, én azt se hinném el. Szandra a tenyerébe temeti az arcát. Dühösnek érzi magát, nem érdekli, mit mond Helga, mert ő már eldöntötte, hogy majd megjavítja magát. Nem osztja meg vele a véleményét, minek, úgyis valami hülye választ kapna rá. – Tudod, először én is ilyen voltam. Volt egy pasim, nem hogy nem tetszett, egyenesen iszonyodtam tőle. Aztán próbáltam erőltetni, hogy jó vele, meg biztos csak mert az első fiúm, az a baj. – Hangos ciccegés tör ki Helgából, majd folytatja – Felesleges kínozni magad, ez nem valami olyan, ami majd megjavul, ez valami olyan, amit nem szabad erőltetni, aminek úgy kell működnie, mint az előbb. Szandra a mellkasában érzi a rémületet. Mintha belelátnának a fejébe, hozzáférnének a gondolataihoz. Helga átöleli, így ülnek a padon, a tölgyfák alatt. – Amúgy, túl van lihegve a dolog – szólal meg Helga ismét. – Kár ekkora lelki szart csinálni ilyesmiből, de majd meglátod.

Szandra és Gabi a folyosón ülnek, a fekete-fehér kockás járó lapon. Gabi oldalba böki barátnőjét, majd fejével egy évfolyamtársuk irányába biccent. – Látod azt a srácot? – kérdezi. Szandra bólint. – Halál helyes, tegnap kézi edzés után összefutottam vele a büfénél. Meghívott egy kólára, dumáltunk vagy egy órát, annyira jó fej, hogy itt mindjárt sírva fakadok. Egyszerre kisfiús és egyszerre férfias. Egész este rá gondoltam. Szandra a srácra néz: magas, szőke, pont olyan testalkata van, mint Dávidnak. – És mi van a biosz tanárral? – kérdezi. Gabi vállat von. – Rájöttem, hogy inkább a magas szőke srácok az eseteim. Szandrának hirtelen eszébe jut, milyen kézenfekvő válasz lenne, hogy ő meg rájött, hogy inkább a lányok az esetei. Pont olyan természetesen cseng, mint amit Gabi az imént mondott. Aztán lejátszódik előtte a folytatás, ahogy Gabi szóhoz se jut, csak hebeg, majd végül megkérdezi, hogy „mi vaaan?”, pont így, elnyújtva az a betűt. Helga jut eszébe, ahogy azt mondja, „amúgy túl van lihegve a dolog”. Talán túl, gondolja Szandra, de van.

C S UH Á NY L I L I: A NYO LC A D I K F ŐB ŰN I.

ét hónapja, Nagyboldogasszony napján ötletem sem volt, mi vár rám. Csak azt tudtam, hogy a tömegek most beözönlöttek a templomba a törzsvendég nagymamák közé. Végignéztem ezeken a családokon, akik pusztán hagyományból hurcolták a gyerekeiket évi négy misére, mintha nem tudnák, hogy másképp is lehetne. Én jobb lennék, ha választhatnék. Isten nevét hiába ne vedd, de szerintem nem haragszik meg, ha azt mondom, hogy istentelen kánikula volt. Kiszöktem hűsölni a fák közé a mise után, és közben visszanéztem, hogy anyámék követ nek-e, de akkor megéreztem egy lökést az oldalamban. – Jaj, bocsi, nem láttalak! – szabadkozott egy női hang. A gazdája felém fordult, mire visszanyertem az egyensúlyomat. A figyelmetlenségét rögtön betudtam a fénykezőgépnek, ami megcsillant a nyakában. Amit nem tudtam hova tenni, az a fekete hajához társuló tengerkék szempár volt. Vajon a haját festi, színes kontaktlencsét hord vagy ez természetes? Ahogy ezen gondolkodtam, egy darabig nem is vettem észre, hogy úgy bámul, mintha éppen röntgenezne. – Ministráns vagy? – kérdezte. – Nem, cosplayer. Te meg itt fotózgatsz? – Nem, fényképezőgépet hordok nyakláncként – vágott vissza. Oké, ezt megérdemeltem. A lány továbbra is fesztelenül bámult, ami nagyon nem volt ínyemre. – Ne haragudj, de úgy érzem, mintha röntgeneznél. Zavartan kipislogta szeméből a merev figyelmet és még egyszer bocsánatot kért. – Az baj lenne. Felébreszti a folyamit. Ötletem sem volt, hogy jön ez ide, amíg meg nem szánt a magyarázattal:

– Rákkeltő. Bocsi, ez nagyon szar volt. – Úristen! – Erre sem vettem hiába Isten nevét. Jelen pillanatban nem csak arra voltam büszke, hogy megkérdőjeleztem a falu üresfejű hagyománykövetését, hanem arra is, hogy nem így kezdtem a beszél getéseket. Szerintem a lány ezt észrevette rajtam. – Apa szerint túl közvetlen vagyok. Szerintem felesleges a szabályok szerint játszani – mondta mosolyogva. Csak nehogy akarjon tőlem valamit. – Mire gondolsz? – Például nem görcsölök azon, hogyan szokás ismerkedni. Ha úgy tetszik, elkezdek béna vicceket mesélni egy idegennek, aki érdekesnek tűnik. – Egyenesen a szemembe nézett, hogy biztosan tiszta legyen: rólam van szó. – Kíváncsi vagy a többire? Nem sértődök meg, ha letiltasz. Helyben voltunk. Nem mondom, hogy olyan sűrű lett volna a szociális hálóm, hogy visszautasítsak egy beszélgetést. – Cserélhetünk Instát, ha nem csak béna vicceid vannak. – Kezet nyújtottam a lánynak, és bemutatkoztam. – Antal. Utálom a becézését. – Hédi. Utálom a teljes változatát. Furcsán éreztem magam, de ilyenkor nyáron még jobban hiányzott a társaság. A röntgenszemű kisütötte a hátamat, amíg visszas iettem a templomba. A legtöbb, amire számítottam, az néhány üzenetváltás volt, de nem is tévedhettem volna nagyobbat. II. Nem mondtam el a szüleimnek, hogy belefutottam egy lányba a templomkertben, pedig elhihetik, hogy nem mozgatott meg, ha a könyökét nem számoljuk. Persze ezt nehéz olyan embereknek elmagyarázni, akik csak papnövendéket látnak bennem. Mint kiderült, Hédi tud értelmesen kommunikálni, és az Instája tele volt gyönyörű fotókkal. Egyik üzenetváltásunkkor megkérdeztem

tőle, hogy a jövőben is ezzel tervez-e foglalkozni, de a válasza csak egy sejtelmes bárcsak volt. Visszakérdezett, hogy nekem mi a hobbim, mire annyit írtam, hogy unalmas vagyok. Olyannyira unalmas, hogyha páros lenne az osztálylétszám, akkor is egyedül ülnék. A magányosságom már csak az univerzum rendjének tűnt mindaddig, amíg utol nem ért az entrópia. Az első napon ki mást láttam az üres helyen, mint Hédit? Nagyokat pislogtam, de akárhogy is, az a fura lány volt ott, aki megingatta az egyensúlyomat, és most már az univerzumom egyensúlyát is. Úgy néz ki, idén nem ülök magányosan. Feltéve, ha felemeli a fejét a telefonjából, és észreveszi, hogy itt vagyok. Sokáig tartott neki. – Ó, kicsi a világ! – mondta rögtön. – Nem sértésből, de mit keresel itt? – kérdeztem. – Az előző sulimból elkergettek. Biromantikus vagyok, és éppen egy csajszival voltam együtt, úgyhogy elképzelheted. A kedvenc gúnynevem a leszbika volt. Mindig úgy szóltam vissza, hogy ez a leszbika felöklel mindenkit. Nem semmi csaj. Sok mindenről beszéltünk, amióta találkoztunk, de sosem mentünk bele mély témákba. – Hé, nem tudom, mit gondolsz, de elhatárolódok a családom homofóbiájától. Biszex vagy, nagy ügy. – Biromantikus vagyok – ismételte meg. – Tudok szeretni fiúkat és lányokat is, de szexuálisan nem érdekelnek. – Aha. Nem tudok semmit az alapokon kívül, bocsi. És semmi kedvem meghallgatni, mondhattam volna. – Tudom. Gyorstalpaló, figyelj! – Hédi letette a telefont, és felemelte a karját. – Képzeld el a jobb kezem végén a heteroszexualitást. Azzal szemben van a homoszexualitás, mint a logikus ellentétje. A bal kezem végén van a biszexualitás, annak logikus ellentéte aaaaaz… Tudtam mire gondol, de fogalmam sem volt, hogy hívják. –…aszexualitás. Érted? – Értem – mondtam nem túl meggyőzően, hogy gyorsan lezárjuk, de Hédi nem eresztett.

– Ez sok embernek bonyolult, pedig két mondattal elmagya rázható. Tudok szeretni fiúkat és lányokat is, ezért vagyok biromantikus. Egyik sem mozgat meg szexuálisan, ezért vagyok aszexuális. Dupla láthatatlanság, ha úgy tetszik. A kapcsolataid alap ján ítélnek meg, úgyhogy nem tudsz se binek, se aszexnek tűnni. Ha ez magas is volt, a láthatatlanságot azért értettem. – Bizonyos értelemben én is láthatatlan vagyok. Anyámék papnövendéknek látnak lényegében bármi más helyett. Hédi ugyanazt a tekintetet futtatta végig rajtam, mint a templomkertben, csak most észrevette magát, mielőtt szóltam. – Nem akarod felébreszteni a folyamit, ugye? Mosolygott a nemlétező bajsza alatt. – Csak azon gondolkodtam, hogy mit akarsz, minek lássanak. És azon is, hogy mi lehet az Antal becézése. Lefogadom, hogyha leesik, akkor nagyot fog koppanni. – Mi lehet a Hédi teljes változata? – rákontráztam. Reméltem, hogy megbízható aranyhal-memóriával felejti el az első kérdést. Egy másodperccel később becsapódott az osztályfőnökünk, hogy kimentsen a helyzetből, és bemutatkozást kért tőle. Hedvig. Nem csodáltam, hogy nem szerette. III. A kezdeti érdektelenségem ellenére beszippantott ez a téma, amiről Hédi megállás nélkül csacsogott. Nem vonzódni senkihez, osztott vonzalom modell, romantikus orientáció. Faltam az információkat. Hédi azt mondta, hogy gyanúsan érdeklődő lettem, de csak legyintettem, miközben a parkban ülve ettük a szezon egyik utolsó fagyiját. – Heteró vagyok, de ez tényleg érdekes. Figyelsz, Hédi? – Bocsi, csak olyan jól meg lehetne örökíteni azt a mókust. Figyeltem, ahogy óvatoskodva megközelítette a fatörzsön mászkáló mókust. Sosem volt jelen, ha valami fotóznivalót látott.

– Úristen, megvan! – kiáltotta, mire szerencsétlen állat elszaladt, Hédi pedig büszkén mutogatta nekem a mesterművét. – Remélem, most már jelen leszel. – Tényleg bocsi, csak nálam úgy van, hogy vagy teljesen figyelek valamire, vagy semennyire. – Jó tudni, hogy nem vagyok érdekesebb egy mókusnál – mondtam nevetve. – Egy mókusnál apu se – kacagott velem. Októberben megkaptuk a szokásos alacsony színvonalú szexuális felvilágosítást. Ha én eluntam magam, el sem tudom képzelni, Hédinek milyen lehetett, aki már egyszerre rajzolt és csavargatta a haját. Az előadás vége felé megbökdöstem, hogy nézzen fel a táblára. A védőnő épp azt írta fel, hogy LMBTQI. – Nem is tudtam, hogy ilyen progresszív iskola vagyunk – súgtam neki, de nem volt elragadtatva. Láttam, hogy az alkalmat kereste, hogy felszólaljon, miután végigvettük a betűket és megkérdezték, hogy ismerünk-e valakit, aki meleg. – Van valakinek kérdése? – Nekem két megjegyzésem lenne. Először is sajnálom, hogy ezt mondom, de nem hiszem, hogy ennyi időt kell szánnunk a felvilágosításra, ha még mindig ott tartunk, hogyan néznek ki a nemi szervek. Ezt a megjegyzését sokan értékelték, nem úgy a következőt. – A másik dolog, hogy az LMBTQ felvilágosításhoz nem elég, hogy megbeszéljük a betűket, és azokon se mentünk végig. A védőnő magára erőltetett egy mosolyt. – Az óra keretén belül nincs időnk mindenre. Online szoktak tartani inkluzív felvilágosítást, ezeket biztos megtaláljátok. – Mennyire inkluzívat? – faggatózott tovább Hédi. A védőnő széttárta a kezét. – A szexuális orientációkról beszélnek. Ha a nemi identitás érdekel, van workshop transznemű, nembináris és interszex emberek részére.

– Az aszexualitás és aromanticizmus szóba kerül? Elmondják az embereknek, hogy van, aki nem vonzódik senkihez és ez teljesen természetes? Nem akartam leállítani Hédit, de szívem szerint eltűntem volna a figyelem kereszttüzéből. Csengettek, és éreztem a légkörben, hogy a többség rajtunk szórakozik. – Ez inkább az orvosok és pszichológusok terepe, hogy kiderítsék, miért csökkent valakinek az érdeklődése. – Én egészséges vagyok, de nem akarok lefeküdni senkivel. És jó lett volna, ha ezt korábban tudom. Felkaptam a fejem az utolsó mondatra. Az ofő kínosan lezárta a beszélgetést és mindenki elkezdett szedelőzködni körülöttünk, de én csak ültem és Hédi arcát fürkésztem. – Én megpróbáltam. Hátha egy ember utánanéz a témának, vagy fellélegzik, hogy nincsen semmi baj vele. Bátor volt, hogy felszólalt, pedig tudta, hogy nem fogják érteni. Lassan mi is összepakoltunk. A szemem sarkából még elkaptam, ahogy néhány vonással befejezi a mókus rajzát. Csak most eszméltem rá, hogy balkezes. Csalódottan hagytuk el a termet, hogy egy kört tegyünk a parkban. Hédi nem volt fényképezős kedvében. – Légy türelemmel, én is tőled hallottam először, hogy… – Pontosan ezért nem vagyok türelemmel. Miért nem tudunk beszélni az aszexualitásról is? Dacos volt, de meg tudtam érteni. Megszorítottam a vállát, amitől összerezzent és felém fordult. – Bocs, nem kellett volna. – Nem azért, csak… – Kínban volt, hogy mit mondjon, így elnevette a mondat végét. Egyenesen a szemembe nézett, amikor sötét haját meglengette egy csípős fuvallat. Egyszerűen gyönyörű volt. – Jó, bátor leszek. Megtetszettél, amikor láttalak a templomkertben, és azóta, hogy beszélgetünk, megerősítettél abban, hogy… jó lenne veled együtt lenni. Erre mit mondhat egy srác a park közepén? Tényleg gyönyörű volt, nagyon jóban is voltunk. Nem tudom.

– Lenne kedved eljönni egy kávéra, és meglátjuk, hogy érezzük magunkat? – kérdezte. Igent mondtam. A mosolya melegséggel töltött el, de közben félelem is elfogott, mert úgy éreztem, hogy ismét zaklatásnak lesz kitéve. Ha ez nem lenne elég, anyáék reakciója miatt is aggódhattam. IV. Barátnőm volt. Ez a szó kellemes érzésekkel és szokatlan feszültséggel töltött el, amivel nem tudtam mit kezdeni. A szüleimhez fordultam, de nem értékelték, amikor megosztottam az étkezés előtti ima végén. – Katolikus papok nem házasodhatnak, Tóni. – Fiatal vagyok, anya. Még eldönthetem, hogy egyházi szolgálatot akarok teljesíteni vagy házasságot kötni. Vagy hagyni a picsába a szokásokat, és megtalálni a saját utam, tettem hozzá fejben. – Remélem, az a lány is vár veled a házasságig. Még Hédi is túlzásnak tartja ezt, pedig aszexuális. Akkor én mit mondjak? – Ó, és nehogy védekezzetek. – Ne haragudj, de ki mond olyat egy tininek, hogy védekezni bűn? Tudod, ez milyen veszélyes? A lányokat röghöz köti, és rengeteg gyerek kerül intézetbe. Apa megszidott azért, ahogy anyával beszéltem, pedig az igazat mondtam. – Ezért kell várni a házasságig, amikor már… – Attól, hogy házasságban él valaki, nem lesz hirtelen kapacitása tíz gyerekre. Nem lehetne az, hogy mindenki annyi gyereket vállal, amennyit fel tud nevelni? Láthatóan életükben nem gondolkodtak el ezen, ami hátborzongató volt. – Még beszélünk erről.

Elment az étvágyam. Csalódottan hagytam ott őket, hogy felmenjek a szobámba, de a lépcsőről még visszaszóltam: – Tudod, könnyű úgy beszélni, hogy egy gyereket tudtál megszülni. Hogy élnénk most, ha mondjuk öt testvérem lenne? Imádságot kaptam válaszul. Mindig Istenhez menekült a problémák elől. Nekem nagyon hiányzott Isten segítsége, amikor Hédit és engem zaklattak. A felvilágosítós kirohanása meghozta az illetlen kérdéseket és megjegyzéseket, de a barátnőm jól állta a sarat velem ellentétben, aki a fiú öltözőben behúzott nyakkal váltotta a ruháját. Dühítő volt hallani azokat a feltételezéseket, amikről Hédi mindennél jobban akarta, hogy beszéljenek az LMBTQ szervezetek. Nézték prűdnek, robotnak, mentális betegnek, szobanövénynek, és időnként azt is elkaptam, hogy szívesen megjavítanák, ha „nem foglalná a fura gyerek a hátsó padban”. Úgy éreztem, hogy az egész világon csak Hédi és én értettük, hogy mit csinálunk egymással. V. Minden nap ugyanúgy végződött. Hédi energiával tele csacsogott, én meg leszívva figyeltem és próbáltam tartani a tempót. – Köztünk vagy még, Tóni? – csettintett egyet a szemem előtt. – Még egy ilyen, Hedvig! Mindig visszavett egy kicsit, amikor a teljes nevén szólítottam. Hallgattam tovább, ahogy ömlik belőle a szó. Ez volt a kedvenc tevékenységem. – Olyan jó úgy sétálni, hogy nem bámulnak meg az emberek – mondta nevetve. – Az exemmel is ugyanígy sétáltunk, de gondolhatod, hogy felébredtek a szimpatikus hazafiak. – Mit csináltak? – Megnéztek, beszólogattak. Mondjuk lányként ezt hamarabb megszoktam. Erősebben fogtam a kezét, pedig kettőnk közül ő állta jobban a kihívásokat. A tenyerében nem éreztem, hogy a hideg marja a

bőrömet. Lassan elértük a házukat, ami kívülről olyan volt, mintha a legegyszerűbb ovis rajzokból építették volna meg. Egy szint, két utcára néző ablak és az idő próbájának alávetett vörös tető, ami egyben azt is jelentette, hogy az ajtó valahol hátul lesz. Nem bántam, hogy végig kellett mennünk a takaros udvaron, mire bejutottunk. Gyorsan felmértem a belső teret, miközben levettük a cipőnket. A konyhával egybekötött nappali után nem volt nehéz kitalálni, hogy a három kopottas ajtó a fürdőszobába, a szülői hálóba és Hédi szobájába vezethet. – Enyém a távolabbi szoba – mondta a barátnőm, miközben vezetett. Ez a minimalista ház hirtelen gazdagabbnak tűnt, mint a templom a falumban. Az hemzsegett a díszektől, de nem éreztem otthon magam benne. Hédivel lehuppantunk az ágyra. A nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy mit csináljunk, de mielőtt még észbe kaptam volna, egy szenvedélyes csókkal meg is válaszolta. – Huh – Ez volt minden, ami kijött a számon. – Gondoltam, megleplek, ha már ilyen türelmes vagy – suttogta két csók között. – Nyugi, nem a vacak felvilágosításokból tanultam. Jót nevettem vele. Jól éreztem magam vele. Ez jó, amit csinálunk. A csókja, az érintése, ahogy felhúzza a pólómat. Ez mind nagyon, nagyon jó. Hédi váratlanul eltávolodott tőlem és szokatlan komolysággal fürkészett. – Mi a baj? Tudom, hogy béna vagyok, de… – kezdtem magyarázkodni. – Antal! – Úgy mondta ki a nevemet, hogy nem tudtam nem rá figyelni. – Te nem akarod ezt. – Miről beszélsz? – A testbeszéded. Távolodsz úgy, hogy észre sem veszed. Nem tudtam megszólalni. Valójában megkönnyebbültem? Lefeküdtem Hédi oldalára és csak értetlenkedve bámultam magam elé.

– Tudod, miért szakítottam az exemmel? Imádtuk egymást. Nagyon hozzám nőtt a hülyéje. Megvárta, amíg készen állok arra, hogy lefeküdjek vele. Jó kifogás volt egy darabig, hogy szűz voltam, de fél év után elém állt, hogy megkérdezze, miért nem szeretem. Nem értettem, mert nagyon szerettem, de akkor még nem tudtam, hogy valami hiányzik az én szerelmemből, ami másnak megvan. Lefeküdtem vele, mert nem akartam elveszíteni, de az aktus után elhánytam magam. Két nappal később szakítottunk, mert úgy érezte undorodom tőle, én pedig úgy éreztem, hogy képtelen vagyok ezt csinálni. Ledöbbentett, amit hallottam. Hédi szipogva felült, és megpróbálta összeszedni magát. Felültem vele, de ötletem sem volt, hogyan tudnám megvigasztalni. – Nem hibáztatom őt. Nem tudtuk, hogy az egy opció, hogy nem tudom viszonozni a vonzalmát. Egyikünk se tudott jobbat. A védőnőnek kellett volna elmagyaráznia. Akkor talán te is értenéd magad. – Én? – Pontosan úgy viselkedsz, mint én. Ahogy próbálod elhitetni magaddal, hogy milyen jó ez. Ahogy próbálsz belemenni, de zsigerből fenntartod a távolságot. Összezavarodtam, de nagyon. – Azt mondod, hogy aszexuális lennék? De azt tudnám! – Dehogy tudnád! Egyikünk se tudja. Hidd el, hogy képes vagy úgy kezelni a világ dolgait magad körül, hogy fel sem fogod, hogy más vagy. Van az a vicc, hogy egy aszexuális akkor ébred magára, amikor rájön, hogy az emberek nem csak viccelnek a szexszel, hanem csinálják is. Egy pillanatra belegondoltam. Elképzeltem, hogy az ismerőseimet megragadja valami egymásban és csinálják, mint a filmekben. Aztán elképzeltem magamat. – Hát működik a régi vicc – nyugtázta, miközben nedves szemével az arcomat fürkészte. Nem lehet, hogy ezt nem tudom magamról.

– Biztos a katolikus neveltetésem. Én heteró vagyok, csak… – Nem, nem. A vallás nem változtatja meg a vonzalmaidat. – Basszus, Hédi! – fogtam a fejemet. Átgondoltam a kapcsolatunkat a kezdetektől idáig, és össze voltam zavarodva. Hédi biztatóan mosolygott rám. – Csak megérte valakiért felszólalni. Visszadőltem az ágyra. Képtelenségnek tartottam, és mégis, amikor arra gondoltam, hogy tényleg csináljuk, elfogott valami rossz érzés. – Nézd, most épp a „totál heteró” fázisban vagy. Általában átesnek ezen az emberek. Amikor megtetszett az első lány kilenc éves korom körül, még évekig bemagyaráztam magamnak, hogy csak nagyon értékelem a lányokat. Kalapáló szívvel, remegő gyomorral, szapora lélegzettel. – Mi van, ha én nem értékeltem még így senkit? Neked köszönhetően annyit olvastam a szerelemről, szexről, minden ilyesmiről. Szép és jó ez, de olyan távolinak érzem. – Meglehet, hogy nem vagy szerelmes, de más módon nagyon is szeretsz. Úgy, hogy abba belefér a csók, összebújás, akár a szex is, de nem „kötelező” része. Van ilyen kapcsolat. Nagyon jólesett ezt hallani. Minden szava megnyugtató volt. Hédi felé fordultam és mélyen a szemébe néztem. – Szóval totál heteró vagyok. – Hé, vannak, akik először biszexnek hiszik magukat, mert rájönnek, hogy ugyanannyira nem érdeklik őket se a fiúk, se a lányok, csak kihozzák a kétszer nullát kettőre. Az aszexuálisok nem jók matekból. – Ez az aszexuális tényleg nem – mutattam magamra. Jólesett ezt kimondani. – Mi lesz velünk? – Kitaláljuk. Remélem, tudod, hogy attól, hogy én szerelmes vagyok beléd, neked nem kell így érezned. Amíg a kapcsolat működik, nem számít, hogy mit érzel. Szerettem Hédit, ez nem volt kérdés. Közelebb húzódtam hozzá, és lehunytam a szemem. A puha ajka megérintette az enyémet, a nyelvünk lassan összesimult…

…amikor felugrottam a csengőtől. – Nem mondod, hogy itthon hagyta a kulcsát! – méltatlankodott Hédi, miközben kirohant az ajtóhoz. Halkan kuncogtam azon, ahogy az apjával beszéltek. – Apu, hányszor emlékeztettünk, hogy neked is van kulcsod? Tisztára, mintha rokonok lennénk! – Ha rokonok lennénk, apád már elhagyta volna a süllyedő hajót. Semmit nem értettem az elhangzottakból. Kimentem, hogy üdvözöljem az apját és válaszokat kapjak. – Ó, apu, végre elhoztam Antalt, úgyhogy láthatod, hogy nem csak beképzeltem – mutatott be Hédi meglehetősen hédisen. – Vacsorázhat velünk, ha megjön apa? Apa és apu, ez túlságosan ismerős valahonnan. Mielőtt bármit mondtam volna, a barátnőm eloszlatta a kételyeimet. – Igen, úgynevezett szivárványcsalád vagyunk, de ezt a szót jobban utálom, mint a teljes nevem. – Mindig kitalál valamit helyette – mondta Apu. – Pasifaló családnak nevezett, amíg össze nem jött Blankával. Biztosítottam róla, hogy nem lepődtem meg ezen, mire lepa csizott velem. Remekül elbeszélgettünk, amíg Apa haza nem ért. Ő már komolyabb figura volt, ami elkélt az Erő egyensúlyához. Vacsora előtt keresztet vetettem, hogy elmondjam az imát, amit otthon hűvösen mormolunk. – Mit csinálsz, Antal? – kérdezte Hédi. – Étkezés előtti ima. Családi szokás. – Szívesen imádkozunk veled – ajánlotta fel Apu. – Vallásos családból jövök, de ilyet sosem csináltunk. Meg kellett kérdeznem, hogy elfogadta-e a családja. – Hogyne. Isten minden gyermekét szereti, mi így tanultuk. A válasza katarzissal ért fel. Én is így tanultam. Vettem egy mély levegőt és elmondtam az ima szövegét. Édes Jézus, légy vendégünk, Áldd meg, amit adtál nékünk.

Adjad Uram, hogy jólessék, Jézus neve dicsértessék! – Ámen. Ahogy ismételték a sorokat utánam, úgy éreztem, hogy eláraszt a szeretet. Az a szeretet, amit a dogmatikus katolicizmusomból hiányoltam. VI. Januárban még hidegebb volt az asztali imádság. Azzal a teherrel a szívemben ültem le, hogy a szüleim egy merő hazugság miatt pokolra küldenék Hédit és a családját. És talán engem is. Minden vacsorában volt valami nyomasztó feszültség, aminek nem tudtam az eredetét. Elvileg tökéletes család voltunk. Volt apa és anya, akik ételt raktak az asztalra, és megkérdezték, hogy telt a napom, mégis minden alkalommal gyomorgörcsöt éreztem, amikor közeledett az este. Az ima után mindig végigmentünk a kérdéseken, mint egy rutinellenőrzésen, aztán a rádióban meghallottam a híradó hangját, és valamiért leszegtem a fejem és szorongtam. Bizonyos napokon szorongtam híradó nélkül is. Sosem tudtam igazán megragadni, hogy miért éreztem így, de most már azt hiszem, tudtam. Amikor meghallottam a gyermekvédelem szót a rádióban, nem szegtem le a fejem. Anyára és apára pillantgattam ugyanazzal a gyomorgörccsel, de már nem tudtam magamban tartani a véleményem. – Hallod ezt, hogy már megint bántani akarják a gyerekeinket? – kezdte apám. Lecsaptam a megjegyzésére még anya előtt. – A gyerekeket az bántja, ha intézetben maradnak. Magam is meghökkentem attól, hogy a gondolataim végre elhagyták a számat, és megfagyasztották a felfűtött lakást. Anya rendkívül csalódottan szólt. – A gyereknek apára és anyára van szüksége, azt hittem, ezt világosan megtanítottuk.

– Én arra emlékszem, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk – vágtam vissza. Egyetlen hosszú percig döbbenten néztek rám, míg úgy nem döntöttek, hogy csírájában elfojtják a veszekedést. Ez az eszköze azoknak, akik kifogynak az érvekből. VII. Hédi büszke volt arra, hogy kiálltam magamért. Amit a suliban nem tudtam megtenni, azt elkezdtem otthon. Mindenre volt válaszom, amivel anyáék a melegeket vagy a transzneműeket vádolták. Mindaddig folyt az adok-kapok, amíg a kimondatlan dolgok kimondásra nem kerültek. Apám egyszer csak megkérdezte, hogy buzi vagyok-e, hogy ennyire védem őket, mire kiszakadt belőlem minden: a vonzalmaim, Hédi családja, és a szeretet, amit ott náluk éreztem. Anyám azonnal tagadásba menekült. – Te jó pap leszel, Tóni. Ellenállsz a kísértéseknek és megbo csátasz a bűnösöknek. – Nincsen semmilyen kísértés, és Hédi apukái nem bűnösök. És ne mondd azt, hogy pap leszek, könyörgöm! – Te papnak születtél. – Aszexuálisnak születtem. Szeretem Hédit, de nem szeretem a lányokat. Elmagyaráznám, ha meghallgatnátok. Azt hiszem, nem kérek sokat. Nem a pénzre meg a hatalomra fáj a fogam, csak a lehetőségekre. Ki akarom próbálni magam az egyház kötelékén kívül, ki akarok próbálni valami mást. El akarok menni Hédivel helyekre, és gyönyörködni a fotóiban. Apa csóválta a fejét, de én csak soroltam és soroltam, hogy mit akarok, amíg ki nem fogytam az ötletekből. Anyám szigorú tekintete olyan volt, mint a frissen fent kés, és ezt a kést egyenesen a szívembe mártotta. – Szedd össze a cuccod, jó? Imádkozom érted. Szavak nélkül maradtam. Kint álltam az esőben egy utazótáskával, és egyetlen telefonszám fölött remegett a kezem.

VIII. Hédi már tíz perce bámult az ágyban. – Sajnálom, Antal. – Én őket sajnálom. Nehéz lehet ilyen merev dogmák közé zárni magad. Keserűen elmosolyodott és adott egy csókot. – Hé, ez az első csókunk, ami után igazán jól érzem magam – mondtam. – Nincs rajtam a nyomás, hogy járunk. Az apák vacsorát adtak nekem, és ismét elmondták velem az étkezés előtti imát. Megtisztítottam a szívem a keserűségtől, hogy a tőlük kapott szeretettel töltsem meg. – Amikor nem volt otthonom, befogadtatok – mondtam Apu szemébe nézve. Meleg mosollyal tekintettem végig az egész családon, amíg Hédi annyira magához nem rántott, hogy majdnem kifordult alólam a szék. Hét hónap, és azon kaptam magam, hogy egy melegpárral imádkoztam, és egy „totál heteró” pár tagja voltam, ahol a lány minden második lányt megbámult, a fiú meg elfordult a női testektől. A csavar az, hogy sosem éreztem magam jobban. Az élet és az identitás talán bonyolult, de a szeretet egyszerű, ha nem zárjuk merev dogmák és szűk falak közé.

GYŐ R I - S I M O N D ÓR A: A H O L A F Ű I S ZÖL D E B B

teljes tyúkól ott sertepertélt a számítógép körül. Egymást lökdösve, hangos csipogással méltatták a Gábor által küldött fotókat. Néha egy-egy szelfi is felbukkant a képernyőn. Gábor azokon sem látszott igazán, legfeljebb csak szürkészöld tekintete, okos homloka és hullámos barna hajából egy kis részlet – ám azoktól az apróságoktól aztán korra, testsúlyra, családi állapotra tekintet nélkül minden kolléganő úgy olvadozott, mint az aszfaltra pottyantott vaníliagombóc. A képeken egyebekben kék ég, bárányfelhő-tenger, havas csúcsok, békésen legelő tehenek, zúgva rohanó hegyi patakok váltakoztak egymással. Ha nem tudták volna, hogy maga Gábor fotózta őket a telefonjával, kifejezetten nekik, azt hihették volna, mindez puszta trükk, káprázat, ilyen világ nincs is, nemhogy alig pár órányira tőlük. – Ott még a fű is zöldebb! – kárálták a hölgyek mindenttudóan. Az urak hümmögtek csupán. Gábort hónapokkal azelőtt küldte ki a cég Ausztriába. Dolgozni ment Bécsbe („alig két órányira van innen” – hajtogatta Irén, aki soha nem mondott le a zsákmányról, amíg bármi esélyét látta annak, hogy megkaparinthatja), de minden szabad idejében túrázni járt. Odakint is! Már itthon megvolt ez az érthetetlen szokása. Ha nem lett volna olyan isteni pasas, bizonyosan rásütik, hogy holdkóros. (Valamelyik férfikolléga kacérkodott ugyan a gondolattal, egyszer csak kimondja róla, hogy abnormális, de tudta, akkor a nők az irodában véres cafatot sem hagynának belőle.) A pénteki sörözésekre rendszeresen invitálták, hátha ott végre horogra akad, akár csak egy estére is, ám Gábor többnyire lepattintotta az invitálókat azzal, hogy korán kel. Igyekeztek diszkréten fintorogni, mikor lelkesen ecsetelni kezdte az aktuális úticélt. Ez volt a mániája: menni, menni, menni. Ráadásul gyalog. Mert ha még egy repcsivel megközelíthető tengerpartra készült volna… de nem.

A lányok próbálták feltűnés nélkül lesni a fenekét, és csak sóhaj toztak rendületlenül. Hiába, be kellett érniük Zolival, akit nem nagyon zavart, hogy otthon várja a fáradt felesége és Ákossal, aki boldogan élte minden jóval teli agglegényéletét. Még a mulya Károly is többször tartott velük a sarki bárba, mint Gábor, aki kávészünetben profin elemezte a focimeccseket, otthon volt a rockzenében, és szükség esetén bármikor átugrott a város túlfelébe is, hogy szívességből megbőrözzön egy csapot. Mikor kiderült, hogy főzni is tud, és nem csak rántottát zsíros kenyérrel, kimondatott rá, hogy főnyeremény. Onnantól még ábrándosabbá váltak a tekintetek és mélyebbé a dekoltázsok. Ám Gábor zavaros módon az igazira várt, és éppúgy, mint a természetben, az irodában sem kívánta leszakítani az elé terülő virágszálakat. Regina is szeretett kirándulni, emiatt kerülhetett közelebb a férfihoz, mint a többiek. Eleinte csak megtárgyalták az élményeiket a kávéfőző mellett, aztán eljött az a szombat, amikor együtt mentek el egy túrára. Irén persze ajánlkozott, hogy szívesen velük tart, viszont mikor meghallotta, hány kilométerrel, mennyi bogárral járna a dolog, úgy döntött, ezt a marhaságot inkább kihagyja. „Majd ráun Gábor a kesehajúra” – döntötte el magában, „nincs olyan férfi, aki csak sárban mászkálni vágyna”. Nem így lett, épp ellenkezőleg, túra túrát követett. Ám nem tették hivatalossá, hogy járnának, így a kollégák kénytelenek voltak mindenfélét suttogni róluk az irodában. Irén folyton a sarkukban volt, de sehogy sem tudta tetten érni őket. Rövidesen annyira berágott azon, hogy a legnyamvadtabb liba viszi el az iroda legjobb paliját, hogy minden alkalommal Regina asztalához vágta a rászignált dossziékat. Csak úgy csattantak! A többi csaj meg lelkesen asszisztált a hideg háborúhoz: elfelejtették ebédelni hívni Reginát, vagy úgy intézték, hogy neki jussanak a munkaidőn túl elvégzendő már-tegnaprakellett-volna feladatok. Úgyis ráér! Se férj, se gyerek! A fiúk úgy foglaltak állást, hogy távol tartották magukat Reginától. Ha tehették, még köszönni is elfelejtettek neki. Alacsony volt, nem

okozott nagyobb nehézséget elnézni a feje felett. A hangját se szokta felemelni, ergo meghallani sem volt muszáj. Csak a hatvanas Vera nem bántotta Reginát, talán mert már rég beletörődött abba, hogy szerelmi téren jó eséllyel nem terem neki több babér. „Ha jobban hasonlítanék valamelyik ügyesen fotózott címlaplányra…” – sóhajtozott olykor, de nem vitte túlzásba a mellébeszélést, inkább jóízűen megevett még egy adag töltöttkáposztát, mint hogy elérhetetlen dolgok után vágyódjon. „Egy Rigó Jancsi maga a boldogság. Hát még kettő! Nincs eleven férfi, aki többet tudna adni ennél.” – gondolta. Közben persze szurkolt a fiataloknak: alakuljanak jól a dolgaik. Mint a regényekben! Míg a legfrissebb képek felett epedeztek, részben Gábor, részben a határon túli mennyország iránt, hogy enyhítsék egyre növekvő fájdalmukat, a hölgyek kárörvendő megjegyzéseket tettek. Ilyeneket, hogy „innen ugyan miért akarna visszajönni az a félisten? Ami itthon van, az ehhez képest könnyedén felejthető. Pedig bizonyos kor felett igazán minden perc számít, akinek ekkorra nem kötik be a fejét, annak annyi”. Mintha csak a megfelelő szakkönyvből olvastak volna fel. Ekkor bukkant fel az utolsó kép, amitől megremegett tán még a bolygó is. Regina körül megdermedt a levegő. A nők egy pillanatra mind elhallgattak. Az urak zavart köhécselésbe kezdtek. De olyan is volt köztük, amelyik újra kihúzta magát. Irén egyetlen szemöldökrándítással kivezényelte csapatát a konyhába, hogy ott borzadva-vihogva kitárgyalják a fejleményeket. Csak Vera maradt Reginával. „Nincs rosszabb annál, ha valakit elhagynak.” – sajdult meg a szíve. Rég elkapart fájdalmak törtek benne elő, de nem hagyta, hogy átvegyék felette az uralmat. A másik vigasztalásába próbálta belecsatornázni fellobbanó kínjait. Azaz csatornázta volna, mert a vigasztalás szükségtelennek bizonyult: Regina mosolyogva nézte a fotót, amitől a többiek ereiben megfagyott a vér. Le sem vette szemét a monitorról, ahol Gábor egy

majdnem ugyanolyan jóképű férfi kezét fogva ült a szikrázó ég alatt, a mesekönyvszerűen zöld fűben. Úgy nevettek a képen, teli szájjal, hogy szinte hallani lehetett. – Olyan fűmagot kellene szereznünk nekünk is. Csodás színe van! – mondta Regina az értetlenül pislogó Verának, aztán kivett a fiókjából egy fényképet, és a szemüveges női arcot a monitor mellé állította.

L A B E IL L E:

LIL I S Z E R I N T

ili szerint jó ötlet, ha listákat gyártok a fejemben. Ez az ellenszer a túlgondolásra, ahogy ő fogalmazott. Nem tudom, miért segítene pár gondolat felsorolása, mindenesetre megteszem, amikor matekóra közepén megrezzen a telefonom. (14:36) ma mehetnénk együtt haza! – villog a képernyőn Lilitől az üzenet. Szóval a listám: egy, Lili szívességet tesz, amiért megvigasztaltam, miután összeveszett egy barátnőjével, Villővel; kettő, talán tudatom is Villővel – ha még egyszer bekiabálja előttem az egyetlen olyan kérdésre a választ, amit én is meg tudtam oldani –, hogy unalmas perceimben azon gondolkozom, hogyan lehetne legeffektívebben elrejteni egy hullát; három, talán inkább várok az agresszióval, előtte le kéne másolnom róla a feladat megoldását. – Flóra, kijött már valami a hármasra? – szólít fel Juhász tanárnő. Felkapom a fejem. Rávághatnám egyből, hogy nem. Előadhatnám, hogy elkezdtem, de elakadtam. Vagy csak tippeljek be egy számot? Nem bökök ki semmit. A tanárnő összefonja a mellkasa előtt a karját, és addig úgy is tartja, amíg le nem pillantok a füzetembe. Villő megköszörüli a torkát, és felém tolja a saját füzetét, ahol ott virít aláhúzva a megoldás. – Kétszáztíz? – olvasom fel a választ. A tanárnő bólint, leengedi a karját. – Felírnád a táblára a megoldást? És máris itt a következő megoldandó akadály, az újabb dilemma – sosincs nyugtom! Mielőtt agyalni kezdhetnék, egy kéz lendül mellettem a magasba. – Én szívesen felírom! – mondja Villő. A tanárnő biccent, Villő pedig már megy is ki a táblához. Szőkésbarna haját a füle mögé tűri, mielőtt felveszi a krétát és írni kezd.

Összehúzom a szemöldököm. Villő segített nekem – kimen tett egy rossz helyzetből, ráadásul önszántából. Nincs olyan lista, amelyet összerakhatnék anélkül, hogy túlgondolnám ezt. Inkább magamhoz húzom a telefonomat, és megnyitom a beszél getésemet Lilivel. (14:41) akkor a suli előtt találkozunk, köszi! – írom vissza. (14:42) szerintem Villő lázas – fűzöm hozzá. (14:42) önszántából segített nekem! (14:42) az is lehet, hogy megölt egy embert, és most gyűjti a jó karmapontokat. Egy kis várakozás után megkapom Lili válaszát: (14:44) te leszel a következő, akit megöl, ha nem bírod elfogadni a segítségét minden megjegyzés nélkül! Ebben látok rációt, ezért elcsomagolom a rosszindulatú énemet egy eldugott helyre. Még bólogatok is, ahogy Villő elmagyarázza a feladat megoldását. Legközelebb a mosdóban futunk össze. Kezet mos, amikor mellé érek a mosdókagylókhoz. Alaposan dörzsöli össze a kezét, de nem követem a példáját: kemény három másodpercig mosom a kezem, majd a nadrágomba törlöm. Villő úgy néz rám, mintha az emberöléstől véres kezemet törölném magamba – tapasztalatból tudhatja, hogy ahhoz alaposabban kell mosakodni? – Igen? – billentem oldalra a fejemet. – Egy szót sem szóltam – fordul előre, és papírtörlőbe törli a kezét. – Neked nem mindig kell megszólalnod ahhoz, hogy az ember tudja, mire gondolsz – jegyzem meg. Villő felszuszog. Szinte érzem, hogy a fejében az kering: neked sem, de mégsem mondja ki, mert azzal leereszkedne a szintemre. Mindenesetre nem tévedne sokat, ha ezt válaszolná. Lili szerint a teljes kétségbeesés egyből leolvasható rólam – főleg tanulás közben –, ha a vörös tincseim a fülem mögött végzik.

– Bár azt nem értem, miért segítettél – mondom Villőnek. – Egy sima köszönöm is elég lett volna. – Köszönöm – vakarom meg a felkaromat. Villő vállat von, biccent egyet köszönésképp, és kimegy a mosdóból. Lili büszke lenne rám, mert gyorsan egy listát alkotok a fejemben: Egy, Villő csak unta, hogy szenvedek órán, ezért segített. Kettő, Villő holnap megint visszatér a kimért énjéhez, aki utál engem, mert szerinte rossz hatással vagyok Lilire. Három, holnap én is visszatérek a régi énemhez, aki nem tudja megérteni, Villő miért tartja olyan nagyra magát, hogy ítélkezzen a Lilivel való barátságom felett. Négy, nem fogok többet agyalni Villőn. Öt, de tényleg. Soha. *** Lili szerint jó ötlet, hogy Villővel egymás mellett ülünk matekon. Nem mintha lenne más választásunk – névsor szerint ülünk –, de Lili életcéljává tette, mióta ő elment matekfaktra, hogy Villővel egymásra találjunk. Szerintem ez nem jó ötlet. Villő szerint sem. Amikor másnap beérek a terembe, Villő az első sorban ül a szokásos utolsó pad helyett. Már a tanárnő is bent van a teremben, írja fel a hiányzókat, és láthatólag nem szidja le Villőt, amiért szembement a szabályokkal. Szóval Villő beszélt vele. Talán még kedvesen is szólt hozzá, hogy szívességet kérhessen tőle. Talán bejött jóval becsengetés előtt, hogy meggyőzhesse a tanárnőt, hadd üljön el mellőlem. Talán… Talán le kéne állítanom magam, mielőtt elindul a túlgondolás lavinája a fejemben. Nem a szokásos helyemre ülök, helyette lehuppanok Villő mellé az első padba.

– Jó reggelt! Villő csak egy gyors pillantással jutalmaz meg, de az is úgy mar, mint a sav. – Miért ültünk ide? – pakolom ki a füzetemet. Villővel csak egyszer vesztünk össze a négy éves pályafutásunk alatt, de akkor kitanultam, hogyan működik. A lényeg, hogy nem szabad megadni neki azt az örömöt, hogy felidegesíted magad rajta. – Én – igazgatja a füzetét – azért ültem ide, hogy jobban tudjak figyelni. – Zavarlak a tanulásban? – fordulok felé. Villő vesz egy mély levegőt. – Túl sokat gondolsz magadról. Ne hidd, hogy bármilyen hatással is vagy rám – mondja végül. A hangja lágy, kell pár másodperc, mire felfogom a szavak jelentését. A levegő nem talál utat a tüdőmig, szúr az oldalam, és könyörög az összes sejtem, hogy engedjem beáramlani, de nem teszem. Túl élesen szívnám be. Így legalább lassan önt el a méreg: a vállam mereven áll, a forróság kúszik felfelé. Inkább megszólalok, mielőtt a pír az arcomra is átszökhetne: – Te lenézel engem? Villő felém fordul, a megemelt szemöldöke egyértelműen elárulja a gondolatait. – Szerinted van okom lenézni téged? – kérdez vissza. Utálom az első választ, amire gondolok: igen. Villő színötös tanuló. Én megelégszem a hármasokkal is. Villő heti háromszor elmegy edzeni. Én néha elsétálok a hűtőig. Villő ügyvédnek készül. Én abban reménykedem, hogy februárig eszembe jut egy jó ötlet, hogy milyen szakot jelöljek meg az egyetemen. – Szerinted van okom felnézni rád? – kontrázok rá. Villő homlokát ellepik a ráncok, ahogy megdörzsöli a halántékát. – Nem tudom. Azért ültem ide, hogy jobban tudjak figyelni. Inkább értékeld, hogy nem kell mellettem ülnöd, és hagyjuk egymást.

Ennyivel nem adom oda neki a győzelmet. Megint ő lenne az érett és konfliktuskerülő Lili szemében, én pedig az indokolatlanul kötekedő. – Én is azért ültem ide, hogy jobban tudjak figyelni – jelentem ki előre fordulva. – Szóval itt maradok. – Jó – sóhajtja. – Jó – fonom össze a mellkasom előtt a karomat. Nem, ebben semmi jó nincsen. *** Lili szerint Villővel jól kijönnénk, ha egyikünk sem lenne ennyire makacs. Attól félek, Lilinek igaza van. Ha nem vesszük a mait, akkor is. Kilencedikben eleinte hárman lettünk barátok, egészen addig, amíg az évvégi osztálykiránduláson Lili a kelletnél többet nem ivott, és Villő engem hibáztatott a rosszullétéért. Egy ideig megértettem a haragját, de utána egész nyáron nem beszélt velem. Majd egész ősszel. Decemberben megtört annyira a jég, hogy felköszöntsön a szülinapomon, és itt véget is ért a barátságunk. Ma talán elkezdődött újra. Villővel már egy hete költöztünk át matekon az első padba. Az ő figyelmének jót tett a levegőváltozás, az enyémnek kevésbé. A tanárnő mindig fölém magasodik, miközben oldanám a feladatokat, és ha az agyam nem kapna sokkot eleve a térgeometriától, a pillantásától már egészen biztosan megteszi. Így felejthettem el, hogy ma röpdolgozatot írunk. Sejthettem volna, hogy rossz közeleg: matekórához képest a gyomrom egészen nyugodtan ücsörgött a testemben – bár ráfoghattam arra, hogy szünetben azon a mémen szórakoztam, amit Lili küldött: „Ha még nem csókoltad meg a legjobb barátodat, tényleg legjobb barátok vagytok?” Aztán a tanárnő bejött, dolgozatokkal a kezében, és a tudatom szeretett volna kiszakadni a testemből. Nem akart végigmenni a pánikom összes fázisán.

Próbálok kilábalni a lefagyott állapotból, és végre felveszem a tollam, hogy ráfirkantsak valamit a papírra, amikor Villő megköszörüli a torkát mellettem. – Kezdd el! – súgja. – Már csak tíz perc van. Biccentek egyet, a tincseimet a fülem mögé tűröm, ahogy leírom az első feladathoz az adatokat. A csonkagúla oldalhossza, a magassága… A tinta úgy folyik össze a lapon, ahogy a gondolataim. Ki sem lehet olvasni, hogy az egy kettes-e, fogalmam sincs, hogy csak a pánik bénítja-e le az agyamat, vagy nyugodt állapotomban is ennyit tudnék leírni. Aztán megérzem, ahogy Villő térde hozzáér az enyémhez. Először csak ráfogom arra, hogy véletlen az egész, de egyre közelebb nyomja, amíg rá nem pillantok. – Írd le! – súgja, és odatolja a dolgozatát. – Gyorsan! Közelebb húzódom. A szívverésem nem csillapodik, a gondolataim nem lesznek tisztábbak, pedig a számolások a papíromon végre vezetnek valahova. A tanárnő egyszer sem néz ránk, amíg lemásolom Villő megoldásait. Nem tudom hogyan, vagy miért nem: a végén már olyan közel ülünk, hogy könyökünk is összeér, a térdünk egymásnak simul. Két apró érintés, két ellentétes érzés, amely beleszövi magát a mellkasomba. A szívem nehezen akar a helyén maradni – talán a lebukás félelmétől –, de a gyomromból a görcs felenged. Egészen biztosan csak azért, mert tudom, ha a tanárnő mégis észrevenné a puskázást, Villő ki tudna menteni minket a helyzetből. Tíz perc alatt sikerül lemásolnom az összes megoldást. Néhány helyen elrejtek benne hibákat, hogy ne legyen gyanús, de az idő leteltével egy kész dolgozatot adok be. – Köszönöm – suttogom Villőnek, amint a tanárnő összeszedi a dolgozatokat. Villő biccent egyet. Fogalmam sincs, miért, de az ujjaim megtalálják a pad alatt a kezét. Hüvelykujjammal egyszer végigsimítok rajta, aztán visszahúzom a kezemet.

Villő nem reagál sokat, csak összehúzza a szemöldökét és a torkát is megköszörüli kissé. A lábát mindenesetre nem húzza el, és a térdeink a hátralévő időben végig egymáshoz simulnak. *** Lili szerint nincs abban semmi, hogy ráírok Villőre. Simán kérhetek tőle segítséget a matekban, ha elakadok. Szóval megteszem: (18:36) szia! van egy perced? Villő nem válaszol azonnal, így belepörgetek a régi beszélgetésünkbe. Hamar rátalálok a veszekedésünk utáni bocsánatkérésemre és az ő válaszára: (2019. május 29. 14:32) tudom, hogy vigyáznom kellett volna Lilire, de már teljesen jól van! és tudom, hogy azt hiszed, rossz hatással vagyok rá, de sosem erőltetnék rá semmi olyat, amit nem akar. bocsánat, de remélem, hogy túl tudunk lendülni ezen! (2019. május 30. 0:31) Ezért nem kell bocsánatot kérned – írta Villő. (2019. május 30. 0:32) de kell? hisz nem állsz szóba velem. (2019. május 30. 0:32) nem mintha csak azért kérnék bocsánatot, mert haragszol, tényleg sajnálom! Az utolsó üzenetemre már sosem érkezett válasz. Most viszont a szemem visszatéved Villő üzenetére. Mielőtt elindulna egy túlgondoló lavina bennem, három gondolatra szűkítem a listámat: Egy, Villő azért írta ezt, mert nem akarta elfogadni a bocsánatkérésemet. Kettő, nincs olyan, hogy valaki ennyire megharagudjon. Vagy már kezdetben sem kedvelt soha? Három, ezért nem kell bocsánatot kérned… Mi van, ha egészen idáig rosszul értelmeztem ezt a mondatot? Mi van, ha nem azt jelenti, hogy „nem kell bocsánatot kérned”, hanem azt, hogy „nem ezért kell bocsánatot kérned”? Az agyam egyből pörögni kezd, hogy bármit is visszaidézzen abból a napból, amivel megbánthattam még Villőt. Az osztálykiránduláson

külön szobákba kerültünk, és lehet, kicsit foglalkozhattam volna többet vele, de… Hagyom az eredeti kérésemet, és inkább írok még egy üzenetet: (18:40) amikor kilencedikben összevesztünk, mivel bántottalak meg pontosan? A mellkasomban szakadék nő, amikor látom, hogy ezt az üzenetet Villő egyből megnézi. A szakadék omladozik, apró darabok esnek mindenhova, és eljuttatják a testem minden apró szegletébe a savas idegességet. (18:42) Még mindig ezen emészted magad? – érkezik meg a válasz. (18:42) csak szeretnélek valamivel kárpótolni, amiért segítettél tegnap a matekdogában. (18:43) Csak készülj fel rendesen a következő dolgozatra, az nekem bőven elég. (18:44) pedig el is ülhetek végre mellőled, ha ezt szeretnéd. (18:44) Nem szeretném. Olyan könnyű lenne emögé a két szó mögé többet képzelni. Egy türelmetlen sóhajt, ami elhagyja Villő ajkát, ahogy ezt írja. Egy jobbra-balra húzott, zavarról árulkodó orrot. Egy apró mosolyt szemforgatással megfűszerezve. Inkább egyik ötletnek sem adom be a derekamat. Helyette inkább magam elé húzom a matekkönyvemet, és küldök egy képet Villőnek a lázas tanulásról azzal a megjegyzéssel, hogy „kérésed számomra parancs!” Villő válaszul egy szívet küld vissza. *** Lili szerint nem létezik olyan, hogy kimondatlan titok – azt mondja, így túl nagy az esélye annak, hogy a két ember csak félreérti egymást. Talán Lili ezt másképp gondolná, ha több közös órája lenne Villővel és velem.

A matekdolgozat óta sorjában őrizzük a titkainkat: a pad alatt összeérintett térdeket, az összesimuló ujjakat, amikor az egyikünk tollat kér a másiktól, a finom hátsimításokat, mondván „várj, ott egy hajszál a hátadon.” Villő egészen biztosan vitatkozna velem azon, hogy mi az a kimondatlan titok, és nem kimondatlan-e minden titok, én pedig megmondanám neki, hogy nem. Ez az, amit magam elől is elrejtek, mintha átverhetném a mellkasomban gyülekező melegséget. Ez az, amiről tudom, hogy nem félreértésen alapul. Már csak onnan is, hogy Villő könnyen belelát a lelkembe, mintha lenne egy saját kulcsa hozzá. – Emlékszel, amikor megkérdezted, hogy lenézlek-e téged? – kérdezi egyik nap, amikor egy lyukasóránkban a könyvtárban vagyunk. Felpillantok. Villő egészen más a könyvtár meleg fényében, mint a tantermek neoncsöve alatt: most végre látszódnak a szeplők az orrán, és a zöldes szeme sem karcolja végig a bőrömet, ahogy rám néz. – Igen. – Nem lehet, hogy valójában te nézed le önmagadat, és ezért gondolod azt, hogy én is kritikus vagyok veled szemben? – húzza össze a szemöldökét. Összepréselem az ajkamat, hogy magamban tartsam az egyértelmű választ: nem. Az a sok lesajnáló pillantás, az a számtalan szemforgatás… Ez nem lehet csak a képzeletem műve. Aztán végigveszem fejben azt, amikor összehasonlítottam magamat Villővel. Talán én sem bántam túl finoman magammal – még az is lehet, hogy olyan dolgokat is kritizáltam magammal kapcsolatban, amiről Villőnek fogalma sem lehet. – Persze nem biztos – von vállat zavartan Villő. – De nem nézlek le, és sajnálom, ha megbántottalak bármikor is, csak… néha tudom, hogy nem hozod ki a legtöbbet magadból. – Nem mindig tudok önmagam legjobb verziója lenni – vakarászom meg a felkaromat.

Villő sokáig firkálgat valamit a füzetébe, mielőtt megszólalna: – Azért sosem vagy annyira rossz verziója önmagadnak – motyogja. Nagy nehezen elfojtok egy mosolyt. Villőtől ez igenis bóknak számított. Néha én is úgy érzem, hogy van egy sajátbejáratú kapum Villő lelkébe – persze sosem akkor, amikor együtt vagyunk, akkor a kapuhoz egy seregnyi őrt állított, nehogy át tudjam lépni a küszöbét. Inkább akkor, amikor másokkal beszélgetek: (19:37) nem beszéltél ma Villővel? nem tudod, mi van vele? nem ír vissza – érkezik egy üzenet Lilitől. (19:39) nekem azt mondta, fogorvoshoz megy. miért? – írok vissza. (19:43) fel akartam hívni, hogy tud-e a töriben segíteni, mert nem értem, amit ma vettünk. A lista egyből formálódni kezd bennem: egy, Villőnek semmi kedve nem lesz egy foghúzás után törit magyaráznia; kettő, talán egyébként sem lenne kedve hozzá – a szeme alatti karikák nem éppen a kipihentségről árulkodtak Ennyi elég volt, már hívom is Lilit, hogy elmagyarázzam én az anyagot. Csak percekkel később veszem észre, mennyire megrövidült a listám: a gondolataim mintha már nem akartak volna egymásba gabalyodni, kisimultak, mintha sosem lett volna semmi sem ennyire egyértelmű. Talán nem is volt. *** Lili szerint Villő nem csak azért kedves velem és azért érint meg ennyiszer, mert egyszer barátok voltunk. Most nagyon szeretnék hinni Lilinek. ***

Szerintem beszélnem kell Villővel. Három hét és négy nap telt el azóta, hogy kisegített matekon, és elásta köztünk a csatabárdot. Három plusz négy az hét, a hét szerencsés szám, ergo Villő szerencsésen fog reagálni, bármit is makogok előtte. Egész nap a tökéletes időpontot keresem, de egyik pillanat sem jó. Az órák leperegnek, a fejemben az jár, hogy holnap már három hét és öt nap lesz, azaz összeadva nyolc, ami nem egy kimondottan szerencsés szám, és… Villő félbeszakítja a készülődő atomrobbanást a gondolataim között, ahogy megszólal: – Ma be kell mennem a házatok mellett lévő Sparba – mondja. – Szóval… Hazakísérhetnélek. Gondolkodás nélkül rábólintok. A hátralévő órákat úgy ülöm végig, mintha forró lenne a székem, az utolsó kicsengetéskor elsőként pattanok fel, és megyek ki a teremből. Villő már az iskola előtt vár, mire odaérek, de alig néz fel, amikor megállok előtte. Mielőtt megszólalok, erősen elgondolkozom, hogy ez a beszélgetés dolog jó ötlet-e – elvégre az én ötletem, és nem Lilié. – Mehetünk? – szedem végül össze a bátorságom. – Persze – biccent Villő. Az első pár métert csendben tesszük meg, és utána is úgy beszél getünk, mint akiket kényszerítenek a közös sétára. Villő csak akkor köszörüli meg a torkát, amikor a házam elé érünk: – El fogok ülni mellőled matekon – közli halkan, de biztosan. – És szeretném, ha ezúttal nem követnél. A bensőm mintha kiürülne. Egy szervemet sem érzem a helyén. Mindegyik eltűnt, amint megérezték, milyen sorsra jutott a görcsbe ugró gyomrom. – Szeretném, ha nem beszélnénk rendszeresen – folytatja. – Jobb lenne egy kis távolságot tartani.

A tüdőmet mégis érzem. Meg a bordáimat is, és ha nem ismerném az ember anatómiáját, meg mernék esküdni, hogy minden apró, szaggatott levegővételnél egyre beljebb tornásszák magukat a tüdőmbe. – Szóval… ezt remélem, tiszteletben tudod tartani. Annyira megszoktam a fegyverszünetet Villővel, hogy el is felej tem, lehet ellentmondani is neki, helyette inkább kérdezek: – Ezt most honnan jön? – tűröm a hajamat a fülem mögé. Villő a tekintetét a cipőjére szegezi. – Már régóta érlelődik bennem. – Mióta? – Egy részem egyből bánja, hogy ezt megkérdezem. – Nem tudom. Amióta megint mellém ültél matekon, vagy amióta próbálsz helyrehozni egy kilencedikes ügyet… – Valami megváltozik Villő arcán. Én csak az ajkamat szorítom össze, de ő vérszemet kap. – Vagy amióta nem bírsz magadtól megírni egy matekdolgozatot, és… A hitetlenkedő nevetésem belé fojtja a szavakat, de az éles levegővétele elárulja, hogy bőven van még benne sértés, amit hozzám tudna vágni. Talán mindvégig volt benne, csak ezeket eddig tartogatta. De miért most robban ki belőle? – Felfogtam a lényeget – bólintok. – Nem bírsz elviselni és hagyjalak békén. Akárcsak kilencedikben. Villő felszuszog. – Akárcsak kilencedikben – ismétli el. Nem tetszik a hangsúlya. Olyan, mint az odaégetett karamella, keserű, átjut a dühömön is, és olyan emlékeket halász elő, amelyekről rég megfeledkeztem. – Nem az volt a bajod kilencedikben, hogy hagytam Lilit lerészegedni. – A felismerés kicsal belőlem egy apró nevetést is. Villő megrázza a fejét, de a kitáguló szeme elárulja. – De ez volt a bajom. – Az volt a bajod, hogy aznap viccből megcsókoltam Lilit – rakom össze a képet. – De mégis miért? Akkor is elfogadó voltál!

Féltél, hogy összejövök Lilivel, és kiközösítünk, szóval elébe mentél, és kiközösítettél engem? – Nyilván ez volt a bajom! – Most Villőn a sor, hogy hitetlenkedve felnevessen. – Akkor mégis miért haragudtál meg rám? Miért löktél el magadtól? Villő egy kérdésemet sem válaszolja meg – szavakkal semmiképp sem. De mintha az a seregnyi őr arrébb húzódna a lelkébe vezető kis kaputól, és bekukkanthatnék, mi zajlik odabent. Megleshetem, mi rejtőzik a megereszkedett válla, az egymást tördelő ujjai mögött. Az elmémben nem születnek meg szavak, de a mellkasomban összegomolyodik az a félelemmel teli várakozás, az izmaim elfelejtik a lazaság fogalmát. – Azért… – A világ megfordul velem, ahogy beszélni kezdek. – Azért haragudtál meg, mert nem téged csókoltalak meg? Villő kiszolgáltatottabbnak tűnik, mint bármikor. Az ajka mozog, de nem formál szavakat, a mellkasa gyorsan emelkedik fel, majd süllyed le. – Nem. – A hazugságát rögtön elárulja, ahogy elkapja a tekintetét. – Azért haragudtam meg, mert felelőtlen voltál, nem vigyáztál Lilire, és… – Vagy azért haragudtál meg, mert Lili velem csókolózott és nem veled? – faggatom tovább. – Ő tetszett? – Nem! – vágja rá egyből. – Nem, te tetszettél, de… ez már mindegy, mert ennek vége, és mi amúgy sem működnénk soha. Soha ne mondd, hogy soha – ezt az alkalmat elnézem magamnak: most vagy soha, Flóra! – Pedig én biztos, hogy érzek irántad valamit. Villő összeszorítja az ajkát, az én gyomrom pedig felenged. Ki akartam mondani, és végre kimondtam. – Nem érzel – ellenkezik Villő. – Maximum utálatot. – Ebben a pillanatban tagadathatatlanul utállak egy kicsit – ismerem el.

Villőből kibukik egy rövid nevetés, ahogy a hajába túr. A szépen elrendezett tincseit egyetlen mozdulattal teszi tönkre, ahogy össze szorítja őket a markában. – Mi nem működnénk, Flóra – bizonygatja. – Négy év kellett ahhoz, hogy rájöjj arra, hogy miért löktelek el magamtól, nekem pedig arra, hogy be merjem vallani neked. Simán elmehetünk egymás mellett gondolatban, mert mást sem csináltunk eddig, csak utáltuk egymást, ahelyett, hogy megtanultuk volna megérteni a másikat. – Közelebb lépek. Villő cipőorra most már az enyémhez ér, és ezt ő is észreveszi, ahogy a haja helyett a sálamat kezdi piszkálni. – Mi van, ha sosem tanuljuk meg? Mi van, ha belénk van rögzülve az utálat, és nem fog működni, miközben az egyedüli indok, amiért néha van motivációm megcsinálni a matekházit az az, hogy segíthessek neked, ha nem érted? Akaratlanul is elmosolyodom. A szerveim még mindig nin csenek a helyükön, de felőlem ott maradhatnak, ahol akarnak, amíg ez a kellemes melegség veszi át a helyüket. – Tényleg utáltál a négy év alatt? – kérdezem. – Néha igen – dönti a homlokát a vállamnak, mint aki szégyenkezik. – Mondjuk, amikor leöntötted a kávéddal a füzetemet. – Mondjuk én is eléggé szoktalak utálni, amikor bemondod előttem a választ órákon – értek egyet. Villő felnéz, a nevetésünk és a lélegzetvételünk összekeveredik. Pillanatok múlva azt sem tudom, hol kezdődik ő, hol végződöm én, csak azt tudom, hogy az ajkunk egymásra tapad, a keze az arcomon, az enyém a hajában. Finoman simítok végig ajkammal az ajkán, és még egyszer, csak Lili kedvéért, listát állítok össze magamban: Egy, erre emlékezni akarok – Villő pihegésére két csók között, a finom cirógatására a bőrömön, a nyugodtságra, ami befészkeli magát a bőröm alá. Kettő, talán ideje elhagyni a túlgondolást megakadályozó listákat, és olyanokat gyártani, amelyek meggyőzik Villőt arról, hogy

igenis jól működnénk együtt. Három, és itt az ideje a pillanatnak élni. A gondolatok várhatnak. *** Lili szerint Villővel teljesen összeillünk. Szerintem is. Villő szerint is.

A N N R HYS: K E R T É S Z K E DE T T

yerekként – vagy fiatalként inkább, relatív fiatalként, hiszen nem vagyok még idős, csak éppen felnőtt már, akkor pedig talán éppen nem voltam már gyerek – hallottam egy anekdotát. Arról szólt, hogy megkeresték a világ legidősebb szüzét és megkérdezték tőle, hogy „mama, hát maga hogy maradt ki?”. A nő azt válaszolta, „bogaram, én kertészkedtem”. Vicces anekdota, nyilván, hiszen mindenki nevetett. Ma egyesek azt mondanák a nőre, aszexuális, talán aromantikus. Ide is begyűrűztek a nevek, mire felnőttem, de igazán jöhettek volna egy kicsit előbb; kevésbé zavaros, aminek neve van. Például: ez nem egy virág, ami kinézetre egy rovart utánoz – ez csak a méhbangó. Ja, hogy kérem. Ha csak a méhbangó, az más. Ha csak kertészkedett... Azóta rájöttem, hogy a mamához hasonlóan engem is inkább a kertészkedés érdekel. A legjobb családokban is megesik. Meg ez nem olyan, mintha meleg lennél. (Hah!) Nem, tényleg nem olyan, ellenben elég magányos és eseménytelen. A tinédzserkor kezdetén ezzel nincs is semmi baj, anyuka és apuka örül, hogy a kisfia nem rohangál szoknyák után. A templomi baráti körökben a feddhetetlen szentéletűségért ugyanannyi presztízspont jár, mint a szabályszegésért – csak az egyik a pokolra juttat, amíg meg nem bánsz mindent. Szinte hihetetlen, de az élet ezen szakaszán egészen népszerű voltam. Ez a gyerek pap lesz. Ez a gyerek nem lett pap. (Spoiler!) Aztán egy ponton azért elkezdtek kérdezősködni a népek. A szomszéd Pistike az első randijára ment, az én anyám meg egy szerre féltett, hogy kimaradok és hagyta volna, hogy menjek a saját időmben. Jött az „És ő tetszik? Na meg ő? Mi a helyzet a Katival, akivel

minden vasárnap együtt zenéltek? A Livi bejön, mi? Helyes lány.” Tetsziknemtetszik, üvegezés, felelsz-vagy-mersz, meg a csók-házasság-halál. Megunhatatlan. Azért reméltem, hogy egyszer megunjuk. – Esztétikus. – Ezt válaszoltam mindig, ha kérdezték. Kati esztétikus. A közönség ezen is nevetett, úgyhogy nyilván vicces volt, én pedig elégedett voltam, hogy legalább szórakoztató kisfiú vagyok, ha már mást nem nagyon tudok felmutatni. Kati azonban tényleg esztétikus volt, gyönyörű is akár. De esztétikus és gyönyörű a maga módján mindenki, mint az öreg fák – mint az a hatalmas tölgy a Margit-szigeten. Az a nagy, öreg, ami évtizedeknek és századoknak volt tanúja –, vagy mint a zsenge fű. Hát neked tényleg nem tetszik senki? Nincs eseted? De, Peti és Zsolt. Azért ők is tartsák meg a két méter távolságot. Mert persze meleg is vagyok, mintha egy hendikep nem lenne elég. Erre a gondolatra tisztán emlékszem. Egy buszon ültem épp, haza fele tartottam, azt hiszem, valamikor a középiskola legvégén, mikor megütött. Ez, meg a megkérdőjelezhetetlen, gyomorszorító tudat, hogy milyen vehemenciával fog leolvadni a család és a régi, temp lomi ismerősök, ha – nem ha. Mikor – kiderül. A gond persze nem az esztétika, meg a kertészkedés. Az embereket nem érdekli, ha nem vagy senkivel, csak ha olyannal vagy, akivel nem szeretnék, hogy legyél. Miért? Rejtély. Ez is olyan evolúciós maradvány lehet, mint a csuklás. Ebihal-reflex. A szex mindenkit rettenetesen izgat. A magáé, a másé; ez a nagy közös témánk. Tágul tőle a pupillánk (merthogy a pupillánk állítólag tágul, ha olyanra nézünk, ami tetszik), megy a pusmus. Észveszejtő. Szaporodási ösztön. Lehet ez is ebihal-reflex. Annak idején faltam – sőt falom a mai napig – a románcokat. Szeretet, szerelem, önfeláldozás, lelkek összekapcsolódása, eposzi méretekben, óceán mélységekkel, az életnél is nagyobb, elsöprő

érzelmekkel. (Nyilván meleg regény, nyilván online. Túlélésre neveltek a tízes évek, itthon elég sivatagosak voltak a viszonyok.) Az a gondolat azonban, hogy én szeressek valakit, teljesen idegennek tetszett. Kit lehetett volna? Hogyan? Hogyan kell? Egy közeli barátot talán, de őket nem szerettem, más meg nem érdekelt. Kedves Isten, kérem, a gyerek gyárihibás. Hát, ha egyszer így sikerült. Ámen. Amúgy nyilván nem vagyok gyárihibás, de vannak az embernek rossz korszakai. Kinek kellenek ellenségek, mikor… A gondolatot mindenki befejezheti. Végtére is ez egy majdnem tökéletesen teljesen szabad világ. Ilyen közel vagyunk hozzá. Ezt is mutathatja a két ujjával mindenki, ahogy szeretné. Azért anyámnak elmondtam ezt a meleg kertész dolgot. Sírt egy sort. Igazából az a gondolat rémítette halálra, hogy egyszer találkozhatok egy sráccal, akit szeretni fogok. Érdekes, hogy engem pont az ellenkezője ijesztett meg. Milyen ember az, aki nem tud szeretni? Pedig egyszer kipróbáltam volna. Csak az íze miatt. Ekkor anyám már nyilván nem akarta, hogy randikra járjak, mint Pistike, még a végén hazahozok valakit. Még a végén a gyerek befoltozza a hiányokat, amikről nem is tehet. Nekik jobb így. Tulajdonképpen nekem is, mert rettenetesen untam a randevúk felesleges köreit, amik nem vezettek sehová. Soha, senki nem akadt be. Ebben maradtunk, a dologról többet sem szó, sem utalás nem esett. A frusztráció köszöni, jól van, odakint játszik. Ha elég nagy lesz, egyetemre küldöm. Középiskola közepén elhagytam a templomot. Tényleg nem lettem pap. Kevés a fordulat ebben a történetben. A következő két évben fizikát tanultam és érettségire készültem, a barátaimmal lógtam, mert a templom ugyan ugrott, de az ottani barátok kitartottak. Gyerekkori barátságok, az ilyenek szoktak egy életre szólni.

Aztán mégsem szóltak egy életre. Előfordul az ilyesmi. A virágok kicserélődtek a kertben, csak valahogy az első szett után semmi nem akart gyökeret ereszteni. Az embernek nem kell elszigetelődnie – néha csak így alakul. Mondjuk ebben azért nekem is volt munkám. Meguntam csöndben bólogatni a dolgaikra és hazudni az enyémekről. Abban az időben minden a szerelemről, tetszikről, párról szólt. Milyen lesz? Hogy lesz? Házasság? Gyerekek? Azt mondták, jó apa leszek. A frusztráció mondjuk tényleg szépen cseperedett, lassan tinédzser korba lépett. Rokonok kérdezgették, van-e valakim, és nekem sosem volt. Bizonygatták, hogy pedig nagyon jó. Hittem nekik, de elméleti kíváncsiságnál jobban mégsem érdekelt. És mi van a szexszel? Különösebben nem viseltem jól, ha hozzám érnek. Aztán ez a korszak is lecsengett; több elmúlt évem és sokkal kevesebb türelmem lett. Megnövesztettem a hajam és lazán felkötve hordtam. Felvettem azt a hosszú, színes házikabátot, ami éppen annyira volt csak nőies, hogy még épp a férfi részlegen vettem. Ha már a férfi skatulyákat nem töltöttem be, legalább hadd legyek kényelmesen. A régi barátok nem mertek rákérdezni, én meg nem mondtam semmit. Amikor a passzív-agresszív lázadás agresszív-agresszívvé kezdett alakulni, elváltak útjaink és nem találkoztunk többet. Egy ponton elmúlik a változókor, az ember személyisége kialakul, és ami bug volt, az feature lesz. Ezt körülírhatnám magya rul, de már nincs hozzá türelmem. A társadalmi feszültségekkel együtt egyébként is kezdett minden beszélgetés aknakeresésre hasonlítani. Védjük meg a gyerekeket! De bácsi, kérem, hát mi vagyunk a gyerekek. Vagy legalábbis mi voltunk. Aki homokra építi a házát, annak összeomlik. Valamelyik apostol, valamelyik vers, és nem így van leírva, de a többi stimmel.

Olyan nagyon sok hazugsággal azért nem lehet együtt élni. Mindegy, hogy magadnak hazudsz, vagy másoknak. Ez nem a Könyvből van, és amúgy spoiler. Az idősebb ismerősök és barátok házasodni kezdtek. Néhányan megbánták, néhányuknak gyereke lett. A zaj egybeolvadt, a világ összezárt, mint a kerti gyep. Abban az időben sokszor szerettem volna beszélni az anekdota legidősebb szűz kertészével, hogy ő mit érzett, és vajon az élet mindig, örökre ilyen lesz-e már. Nem üres, ahogy egy kert sosem üres, csak csendes. Mozdulatlan. Kicsit magányos. A Riverdale-ből is kiírták az aszex karaktert, mert nem lett volna körülötte elég dráma. Ez ilyen. Pedig őszintén, öreg vagyok már a Riverdale-hez. Aztán az egyetemen lettek új barátaim. Nem szoros barátságok, mert akkoriban az már nem ment. Az évek jöttek és mentek: elköltöztem, dolgoztam, vizsgáztam. Időpontokat foglaltam orvosokhoz, csekkeket fizettem, elolvastam a termékcímkéket a boltban, szövetszatyrot vettem, hogy védjem a környezetet, életben tartottam a szobanövényeket, takarékszámlát nyitottam, esti sétákra mentem. De persze belém is szorult valami kevéske ebihal-reflex. Valamikor azért szerelmesnek is kéne lenni – állt a bakancslistán, közvetlenül a rafting és a nappali átfestése után. Az évek alatt elfelejtettem, átkertészkedtem, elengedtem. A frusztráció felnőtt és kiköltözött, a kert pedig hálás volt, az élet nyugodt és békés. A kérdések megválaszolódtak, a görcsök felengedtek, a jó növényeket kezdtem ültetni és a kert tökéletes volt így, velem egyedül. Boldogságot ezerképpen lehet találni. Néha csak hátra kell dőlni. Néha kertészkedni. Aztán augusztusban raftingolni mentem a barátokkal. Elképesztő helyeket láttam. Októberben átfestettem a nappalit. Csupa másfajta színnel. Novemberben szerelmes lettem. Kipipáltam a listát, aztán

elengedtem. Nem eresztett gyökeret a kertben. Decemberben hazautaztam az ünnepekre. Pólóban mentem ki az esti hóesésbe. Januárban még utoljára levizsgáztam, mielőtt véget értek az egye temi limbó évek és mindenki szétszéledt a maga dolgára. Valamikor ekkor nőttem fel, mikor a vállamra csaptam a kapát és nekivágtam egyedül. Az élet végül boldog, amennyire bárkinek boldog lehet. A szerelemről pedig csak ennyit mondok, mert a sajátom a történet végén még engem is csak ennyire érdekelt.

RÓLUNK, KÖZÖSSÉGRŐL

S ZE L LŐ A B I G É L A COM I N G O U T

Ha az LMBTQ+ közösségről van szó, a tagok életében megkerülhetetlenül fontos lépcsőfok a coming out, avagy az előbújás. Nagyon sokunknak van élménye, véleménye, elmesélésre váró története ezzel a témával kapcsolatban, így arra gondoltam, interjút készítek a témában a közösségünk nyolc tagjával. Az interjúalanyok önként jelentkeztek az interjúban való részvételre. Hálás köszönetem Johnnak, Editnek, Rékának, Wynnek, Névtelennek, Dettinek, Alíznak és Goldroselnek, amiért jelentkeztek a feladatra és segítették a cikk létrejöttét!

John

- biszexuális, genderqueer1 és demiromantikus2, 13 éves Coming outoltál-e már valakinek, ha igen, kinek és milyen érzés volt? Ha nem, akkor mi tart vissza? Igen, már elég sok embernek, de nem mindenkinek mindennel. Az egyik az anyukám, neki a biszex-szel. Szerinte még kicsi vagyok hozzá, hogy ezt eldöntsem, de ettől függetlenül elfogad. A családomból másnak nem mondtam el. Egyik (szintén demiromantikus) legjobb barátomnak demiromantikusként. Nem volt vele semmi, igazából ezt így nem nagyon szoktam emlegetni embereknek, mert a szexuális-romantikus ellentétet sokaknak nehéz elmagyarázni.

Genderqueer: aki nem cisz-férfiként vagy -nőként azonosítja magát. Önikifejezésében pedig

mind a maszkulin, mind a feminin vonások megjelenhetnek, a bináris férfi-nő kategórián kívül áll. 2

Demiromantikus: csak akkor érez romantikus érzéseket a másik iránt, ha már egy mély

érzelmi kötődés kialakult a másik személlyel.

nagyon, talán az, hogy megtudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen LMBTQ ember az osztályban.

A genderqueert páran tudják, de a legtöbben nonbinarynek3 tudnak, mivel nehéz elmagyarázni, nekem meg nincsen idegrendszerem. A biszexet egész baráti köröm, osztálytársaim, mindenki tudja.

Te magad mikor kezdted sejteni, hogy biszexuális, genderqueen és demiromantikus vagy? Hogyan találtad meg a címkéket? Hosszú folyamat volt vagy gyorsan ment?

És hog yan fogadták az emberek, akiknek előbújtál? Volt valami nagyon pozitív vagy esetleg kirívóan negatív élményed ezzel kapcsolatban, amit szeretnél megosztani? Azért a családom véleményét tiszteletben tartom, de egyébként úgy vagyok vele, hogy akinek nem tetszik, azzal nem kell, hogy barátkozzak. Kirívóan negatív egyértelműen nincs, pozitív se

“... akinek nem tetszik, azzal nem kell, hogy

Ajjaj, na gondolkozzunk. A biszexualitást ha úgy vesszük, valamilyen szinten mindig is sejtettem, de úgy 5-6. osztályos koromtól tudom valójában. A demiromantikus úgy jött, hogy rájöttem, nagyjából annyi romantika van bennem, mint egy aranyhalban, de szexuális vágyaim vannak. A genderqueer kicsit bonyolultabb, ezekkel a nemi dolgokkal nagyon nem vagyok jóban. Tulajdonképpen azért ‘lett’ genderqueer, mert ez a leginkább találó fogalom n eke m . D e ug yanúg y i ga z lenne akár a trigender4 vagy a

barátkozzak.” 4 Trigender: aki egyszerre éli át a három gendert, akár váltakozva, ez a három gender 3

Nonbinary: nembináris (lásd később).

a női, a férfi és a nembináris.

Mit tanácsolnál azoknak, akik éppen a coming out előtt állnak, és bizonytalanok, hogy elő merjenek-e bújni?

genderfluid5 is, nekem ez jobban tetszik - vagy hogy is mondjam. Hogy hogyan találtam meg a címkéket, arról valójában fogalmam sincs, kb. hetedikes korom óta az LMBTQ Wikipédián és weboldalakon élem az életemet. Szivacsként ragadtak bele az agyamba ezek a fogalmak a definícióikkal együtt, innentől kezdve csak ‘válogatni’ kellett.

Szóval, hogy mit tanácsolnék… fúha, remek kérdés. Talán az egyik, hogy nem minden esetben éri meg előbújni valakinek, előtte mindig ‘tájékozódjon’, apró felvezető kérdésekkel próbálja meg kideríteni, hogy az adott fél hogyan viszonyul a témához. Ha rizikós, akkor nem éri meg. Egyébként pedig, vegye lazán a dolgot. Senkinek nem tartozik magyarázattal azért, aki.

Szerinted mikor ideális coming outolni? Van olyan életkor vagy esemény, amikor már “illene” meglépni vagy mindenkinek magának kell eldöntenie és éreznie? Szerintem ezt mindenki maga érzi, nyilván a hely és az emberek határozzák meg főleg. Sokan vannak, akik soha az életben nem bújnak elő - mondjuk a családjuknak - vagy csak akkor, amikor már önállóvá válnak. Úgy gondolom, erre nincs jó időpont.

Genderfluid: akinek a neme időről időre

“Senkinek nem tartozik magyarázattal azért, aki.”

megváltozik, ez történhet alkalomszerűen, vagy akár havonta, hetente, vagy akár egy nap többször is.

Névtelen

Mesélnél egy kicsit arról, mi az az omniszexualitás? Ezt azért nem hallja gyakran az ember.

Coming outoltál- e már val akinek, ha igen, kinek és milyen érzés volt? Ha nem, akkor mi tart vissza?

Az omniszexualitás azt jelenti, hogy az ember bármelyik nemhez vonzódhat. Az különbözteti meg a pánszexualitástól7, hogy az omniszexuális embereknek van preferenciájuk. Én például a lányokhoz vonzódok leginkább, vagy semleges neműekhez, egy fiú csak akkor jöhet szóba, ha feminin (azaz nőiesebb).

- nembináris6 és omniszexuális, 14 éves

Néhány közeli barátomnak már coming outoltam. Nagyon izgultam, igazából visszagondolva nem is tudom, miért, mert nagyon elfogadóak. És hog yan fogadták az emberek, akiknek előbújtál? Volt valami nagyon pozitív vagy esetleg kirívóan negatív élményed ezzel kapcsolatban, amit szeretnél megosztani?

Te magad mikor kezdted sejteni, hogy nembináris és omniszexuális vagy? Hogyan találtad meg a címkéket? Hosszú folyamat volt vagy gyorsan ment?

Igazából teljesen jól fogadták. Volt, aki mondta, hogy ő sem biztos, hogy heteró és nagyjából ennyit beszéltünk róla. Ugyanúgy jóban vagyunk mint előtte, annyi a különbség, hogy már nem kezelnek lányként, és ez nagyon jól esik.

Ne m t ud o m , m i s z ám í t hosszú folyamatnak, de az biztos, hogy nem egyik percről a másikra ment. Alapvetően sose szerettem, amikor lánynak hívnak, viszont nem éreztem magam f iúnak sem. Sokáig 7

Pánszexuális: partnerválasztásai során

nem befolyásoló tényező a másik személy

Nembináris: bármilyen genderidentitás,

neme.

ami a bináris férfi-nő kategórián kívül áll.

nem tudtam, hogy van erre egy szó, ezér t inkább csak magamban tartottam. Amikor rájöttem, hogy nem csak a fiúk felé vonzódom, akkor kezdtem el kicsit jobban utána nézni a dolgoknak, ekkor találtam rá a non-binary fogalomra. Először pánszexuálisnak gondoltam magam, viszont zavart benne az, hogy őket nem érdekli a nem. Végül rátaláltam az omniszexuális fogalmára és annál éreztem úgy, hogy ez passzol leginkább az érzéseimhez.

Szerintem mindenkinek magának kell eldöntenie, mikor áll készen. Fontos az is, hogy biztonságban érezze magát, hogy olyan emberek vegyék körül, akikről tudja az illető, hogy nem fogják elítélni. Mit tanácsolnál azoknak, akik éppen a coming out előtt állnak, és bizonytalanok, hogy elő merjenek-e bújni? Ha tudják, hogy elfogadó az adott ember, akinek elő szeretnétek bújni, akkor ne féljetek! Nyilván ez egy nehéz lépés, mert sosem tudhatjuk, mit gondol pontosan a másik, de ha valakiben megbíztok, és szerintetek elfogad, akkor csak bátran!

Szerinted mikor ideális coming outolni? Van olyan életkor vagy esemény, amikor már “illene” meglépni vagy mindenkinek magának kell eldöntenie és éreznie?

“Szerintem mindenkinek magának kell eldöntenie, mikor áll készen.”

Goldrosel

Az emberek elég jól fogadták szerintem. Csak olyanoknak mondtam el, akik már nekem coming outoltak, vagy tudtam előző beszélgetéseink alapján, hogy rendben fog lezajlani a dolog.

– nembináris, pánszexuális, 15 éves Coming outoltál- e már val akinek, ha igen, kinek és milyen érzés volt? Ha nem, akkor mi tart vissza?

Te magad mikor kezdted sejteni, hogy nembináris és pánszexuális vagy? Hogyan találtad meg a címkéket? Hosszú folyamat volt vagy gyorsan ment?

Igen, már coming outoltam több embernek is, de csak a barátaimnak, és legtöbbjükkel csak azt osztottam meg, hogy pán vagyok. Az előbújás nekem mindig olyan borzasztóan nehéz, még akkor is, ha tudom, hogy akivel ezt megosztom, teljesen el fog fogadni. Ez a dolog a nememmel pedig szerintem sokaknak megfoghatatlan, ezért nem mindenki tudná befogadni. Ráadásul, mikor pánszexuálisként coming outolok, az meg sem közelíti azt, amikor transzként kell. Hihetetlenül ijesztő és frusztráló egyszerre.

Olyan 11-12 éves koromban már tudtam, hogy léteznek ezek a dolgok, de engem a szerelem úgy sohasem mozgatott meg, hogy állandóan néztem volna bármelyik nemet. Ezt követően nagyon ráfeszültem arra, hogy beleerőszakoljam magam vala melyik dobozba, leginkább a heteró-biszex-leszbikus hármas között ugráltam. Arra nem emlékszem, pontosan mikor volt a “megvilágosodásom”, de azt tisztán vissza tudom idézni, hogy ki miatt volt. Néptáncöltözőben ültünk, és ő éppen előbújt. Konkrétan csak azt mondta, hogy “fuck gender”, és igen,

Hogyan fogadták az emberek, akiknek előbújtál? Volt valami nagyon pozitív vagy esetleg kirívóan negatív élményed ezzel kapcsolatban, amit szeretnél megosztani?

ennyi kellett, mert nem kell ezt a dolgot igazán szépíteni, mert annyira egyszerű és annyira emberi. Egy mélyebb önvizsgálat után pedig beigazolódott, hogy valószínűleg pánszexuális vagyok, nem mellesleg enby is, és ez volt életem legnehezebb és legegyszerűbb dolga eldönteni.

vagyok. Úgy gondolom, meg kell adni nekik is a lehetőséget, hogy ne hagyjanak ki ilyen fontos dolgokat az életemből csak azért, mert azt gondolom, hogy nem tudnák feldolgozni. De annyiféle helyzet léphet fel, ostobaság lenne azt állítani, hogy van erre egy minden szituációra jó, tökéletes megoldás.

Szerinted mikor ideális coming outolni? Van olyan életkor vagy esemény, amikor már “illene” meglépni vagy mindenkinek magának kell eldöntenie és éreznie, hogy mikor jön el az ideje?

Mit tanácsolnál azoknak, akik éppen a coming out előtt állnak, és bizonytalanok, hogy elő merjenek-e bújni? Hűha, hát azt, hogy legyenek bátrak. Hogy mindig legyen ott valaki, akihez tud fordulni, ha nem úgy sülnek el a dolgok. Nem vagyok ebben valami tapasztalt, hogy mit kellene mondani

Ne m h i s z e m , h o g y t artoznánk bárkinek azzal, hogy coming outoljunk neki. Ezt szerintem mindenkinek m a gá n a k kel l el d ö n t e n i e, számára hogyan kényelmesebb élni. Én valószínűleg a családomnak csak akkor fogok, ha már lesz saját lakásom, és egy párom, aki miatt érdemes ezt felvállalni, mert szerintem az nem fér bele, hogy csak az esküvő után értesüljenek arról, hogy kivel is házasodom össze, meg hogy nem is menyasszony

“...nagyon megéri megmutatni az igazi színeid másoknak.” 81

ilyenkor az embereknek, de az biztos, hogy semmivel sem vagy kevesebb, ha még nem állsz készen coming outolni, és nagyon büszke vagyok rád, ha meg mered ezt lépni. Az előbújás eléggé idegőrlő dolog, de nagyon megéri megmutatni az igazi színeid másoknak.

coming outoltam. A közeli barátaim közül mindannyian tudják. Eleinte nagyon bizonytalan voltam. Emlékszem, hogy egy barátnőmmel fejtettük meg, hogyan lehet nevezni ezt a szexualitást, tehát én is vala kivel közösen jöttem rá ennek a meghatározására. Meg ez fokozatosan történt, mert először azt hittem, bi vagyok, utána hogy pán, és mindig helyzetjelentéseket tettem a barátaimnak, amikor valamit realizáltam. Utána a családból nagybátyám volt az első, akinek előbújtam. Ő egy transznemű srác, és ő is pán, nagyon megértő. Nagyon sokat segít nekem és nagyon egy a gondolkodásunk. Vele nem együtt fejtettem meg a dolgokat, csak beszélgettünk és írtam neki, hogy van egy lány, aki… és teljesen természetesnek vette az egészet és írta, hogy ő is pán. A családból még anya tudja, neki nem olyan régen mondtam el, és neki is azért, mert van egy konkrét lány… nem akartam, hogy utólag tudja meg, kínosabb lenne elmondani, hogy amúgy ez meg az van, mint előtte.

Detti

– demi-pánromantikus8, valószínűleg aszexuális9, 16 éves Coming outoltál-e már valakinek, ha igen, kinek és milyen érzés volt? Ha nem, akkor mi tart vissza? Volt már olyan, akinek com ing outoltam és olyan is, aki közelebbi, de még nem, sőt van olyan is, akinek valószínűleg sosem fogok, amíg nem muszáj. Elsőnek szerintem barátoknak 8

Demi-pánromantikus: akit párválasztása

során nem befolyásol a nem, viszont csak akkor érez romantikus érzéseket, ha a másik féllel nagyon erős kötődés alakult ki. 9

Aszexuális: aki nem érez szexuális

vonzalmat, ám ettől még lehet érzelmi igénye egy kapcsolatra.

Apa felől a család részének nem merem elmondani, mert nagyon elítélik az embereket és nagyon pletykásak is. Nekik csak akkor fogom, ha muszáj lesz, mert például olyan lesz a párkapcsolatom.

mert a barátai, vagy amiket nézett, azok hozták ki belőle ezeket. És olyanokat mondott már akkor is, hogy ne nézzem ezeket, meg túlzásba viszem. Attól féltem, megtiltja, hogy ilyeneket nézzek és írjak, meg hogy mérges lesz utána a lányra, aki tetszik, vagy ha elmegyek a barátnőimhez, mindig aggódni fog, hogy valami történni fog. De nagyon jól fogadta. Az aszexuális dolgot még nem mondtam neki el, mert ebben még nem vagyok teljesen biztos. Egy gyerekkori trauma miatt történt valószínűleg és lehet, hogy egy idő után el fog múlni az érzés. Szóval ezt így szó szerint nem mondtam neki, csak azt, hogy én nem akarok senkivel soha, meg hogy tudja, hogy bizonyos szituációkban rettegek a férfiaktól.

Hogyan fogadták az emberek, akiknek előbújtál? Volt valami nagyon pozitív vagy esetleg kirívóan negatív élményed ezzel kapcsolatban, amit szeretnél megosztani? Anyának coming outolni eszméletlenül rossz érzés volt, nagyon stresszeltem, pedig tudtam, hogy anya nagyon elfogadó. Nem is tudtam enni, egy étteremben mondtam el neki, mert ott nem volt ott öcsém, és direkt azért mentünk el az étterembe. De kiderült, hogy mindig is sejtette. Nagyon féltem tőle, hogy mit reagál igazából, mert régen is mindig azt mondta, amikor elkezdtem boys love sorozatokat nézni 13 évesen, hogy majd azok kihozzák belőlem a leszbikust, meg ilye nek. Sokáig ő is úgy gondolta, hogy a testvére is azért transz,

Te mikor kezdted először sejteni, hog y nem vag y heteró? Igazából mar 13-14 évesen agyaltam rajta és egyszer meg is kérdeztem a barátaimat, h o g y m i t reagá l n án a k , h a

állnak, és bizonytalanok, hogy elő merjenek-e bújni?

bev allanám, hogy bi vagyok, aztán hozzátettem, hogy de nem vagyok az, csak kíváncsi vagyok a véleményükre. Utána 14-15 évesen szerettem bele először lányba, de a mostani a legerősebb, amit saját nemem iránt éreztem valaha.

Annyit tudok tanácsolni, hogy győződjenek meg arról, hogy az illető, akinek el akarják mondani, mennyire elfogadó. Kérdezősködjenek, nézzenek meg vele egy sorozatot, amiben vannak azonos nemű párok, mutassanak neki ilyen tartalmat, és figyeljék m eg a rea kc i ó j á t . Ho g yh a esetleg nem elfogadó az illető, akkor olyan esetben co ming outoljanak csak, ha muszáj. Ha például egy barát az illető és tudja, hogy ettől gáz lenne a barátságukban, akkor inkább ne tegye meg, ha nem muszáj, Szülőnek is, ha nem elfogadó, akkor elég akkor, ha párkap csolat alakul, mert olyankor már azért muszáj. Én anyának előtte pár nappal utalgattam már, fel tudtam készíteni, és csak azután mertem neki elmondani, hogy biztos voltam benne, hogy elfogadna engem is, mint pánszex. Megvártam, hogy egy olyan szituációban legyünk, amikor neki is jó kedve van.

Szerinted mikor ideális coming outolni? Van olyan életkor vagy esemény, amikor már “illene” meglépni vagy mindenkinek magának kell eldöntenie és éreznie? Igazából ezt mindenki maga érzi szerintem. Én akkor éreztem fontosnak, amikor már túl erősek lettek az érzéseim egy lány iránt, egészen addig húztam az időt, mert feleslegesnek éreztem ezzel terhelni a családomat és a barátaimat, amíg nincs konkrét okom rá. I l l e t ve é n 1 2 - 1 3 éve s e n korainak tartom ezt az egészet, 14+ évesen, de inkább 15-16ként már azért jobban érti az ember a dolgokat. Mit tanácsolnál azoknak, akik éppen a coming out előtt

Réka

családomnak és mindig megkönnyebbülés követ te azt. A családom elég pozitívan fogadta. Volt, aki köztük azt mondta, hogy már eleve tudta. A barátaimnak meg sose kellett előbújnom, hiszem majdnem az összes közülük is LMBTQ tag. Igazából eddig csak az előző munkahelyemen éreztem azt, hogy bujkálnom kell, hiszen egy egyházi intézményben dolgoztam és féltem attól, hogy lehet, hogy ki is rúghatnának emiatt.

– queer, 19 éves Coming outoltál- e már val akinek, ha igen, kinek és milyen érzés volt? Ha nem, akkor mi tart vissza? A környezetemben már szinte mindenki tudja, igazából csak pár embernek nem coming outoltam a családból, hiszen nem tudom, hogy milyen reakciót váltana ki belőlük. Viszont a szüleim nagyon pozitívan fogadták, amikor barátnőm volt, akkor nagyon kedvesek voltak vele, örültek neki. Negatív tapasztalatom még nem igazán volt szerencsére. Tudom, hogy ez nagyon ritka, főleg ebben az országban, szóval elég szeren csésnek érzem magam.

Te magad mikor kezdted érezni, hog y queer vag y? Hosszú folyamat volt vagy viszonylag gyorsan ment? 12 évesen éreztem először, amikor egy új iskolába mentem és összebarátkoztam ott egy lánnyal. Legjobb barátnők lettünk, és kb. csak egy fél év múlva esett le, hogy miért érzem magam mellette ilyen furcsán. És ez akkor még nagyon összezavart, hogy nem egy fiú iránt érzem ezt, és hogy ez mégis hogyan lehetséges. Igazán csak 2-3 éve békéltem meg vele teljesen, amikor lett egy barátnőm.

Hogyan fogadták az emberek, akiknek előbújtál? Volt valami nagyon pozitív vagy esetleg kirívóan negatív élményed ezzel kapcsolatban, amit szeretnél megosztani? Kb. 5-7 éve kezdtem coming outolni az ismerőseimnek,

Szerinted mikor ideális coming outolni? Van olyan életkor vagy esemény, amikor már “illene” meglépni vagy mindenkinek magának kell eldöntenie és éreznie, hogy mikor jön el az ideje?

milyen érzés volt? Ha nem, akkor mi tart vissza? A szűkebb értelemben vett családomnak, a legközelebbi barátaimnak, és azoknak az embereknek, akikkel napi, vagy heti szinten kapcsolatban vagyok már coming outoltam. A többség jól fogadta, és még érdeklődést is mutatott a téma iránt, tehát felszabadító érzés volt, hog y végre nem kell előttük szerepet játszanom, hanem lehetek az, aki vagyok. Volt persze olyan barátom is, akivel ráment a jó kapcsolat, és inkább távolságtartóak lettek velem szemben utána, sőt, olyan is, aki még a fejemhez is vágott pár transzfób gondolatot. Felkészültem arra, hogy ilyen is lesz, mielőtt úgy döntöttem, hogy ezen az úton megyek tovább. Persze szomorú vagyok miatta, és úgy érzem, hogy jobbat érdemeltem volna ezektől az emberektől. Nagyon nagy csalódás az, amikor egy több éves barátság megy tönkre, és kiderül, hogy az az ember, akiről eddig nagyon jó

Szerintem ez egyénfüggő. Akkor érdemes coming outolni, ha az egyén készen áll rá. Mit tanácsolnál azoknak, akik éppen a coming out előtt állnak, és bizonytalanok, hogy elő merjenek-e bújni? Legyen egy támogató ember az életükben, aki segíti ezt a folyamatot. Ha esetleg valami negatív élmény éri a coming out miatt, akkor hozzá tudjon fordulni, és ne érezze magát egyedül. Lehet ez az ember egy barát, egy családtag, tanár, pszichológus, bárki, akiben az adott ember megbízik.

Alíz

– transznemű, 28 Coming outoltál- e már val akinek, ha igen, kinek és

Hogyan fogadták az emberek, akiknek előbújtál? Volt valami nagyon pozitív vagy esetleg kirívóan negatív élményed ezzel kapcsolatban, amit szeretnél megosztani?

“...egy transznemű embernek kicsit más a coming out, mint például egy melegnek...” véleményed volt, valójában sokkal rosszabb, mint hitted, és teljesen félreismerted őt. Talán érdemes megjegyezni azt is, hogy egy transznemű embernek kicsit más a coming out, mint például egy melegnek, ugyanis gyakran nem opció az, hogy titokban tartsuk. Egy hormonkezelést megelőz számos orvosi vizsgálat, és természetesen minden orvos rákérdez arra, hogy ez most mire kell. Megállít az ellenőr a metró kijáratánál, és elkéri az igazolványodat (amin a törvény értelmében csak a szü letési nemednek megfelelő név szerepelhet) az is egy kényszer coming out. Ezek inkább megalázóak, hiszen idegenekkel kell megosztanod a magánéletedről valamit, amit nem szeretnél.

Az előző válasz negatív hangvételét ellensúlyozván, akkor megosztanék egy pozitív élményt: nagyon jól esett az, amikor az egyik fiú barátom nőnapra vett nekem virágot, miután megtudta rólam, hogy transznemű nő vagyok. Ott és akkor ez nekem nagyon sokat jelentett, hiszen az volt az üzenete, hogy “én is úgy tekintek rád, ahogy te tekintesz magadra.” Sokan kritizálják a nőnapi virág intézményét, mint egy üres gesztust, de nekem többet jelentett annál, úgy éreztem, hogy “sikerült, rám is úgy tekintenek, mint egy nőre, és annak megfelelően is kezelnek.” Te magad mikor kezdted sejteni, hogy transznemű vagy? Hosszú folyamat volt mire megbékéltél önmagaddal vagy gyorsan ment?

Nagyon korán voltak jelei már ennek. Már gyerekként is a babákat részesítettem előnyben a puskákkal meg a kardokkal szemben. 11 évesen elcsentem anyukám ruháit, hogy titokban felvehessem azokat. Egy akkori barátommal meg azt játszottuk, hogy lányok vagyunk. (Már nem tartjuk a kapcsolatot, azóta sem tudom, hogy vajon az ő esetében is több volt-e mint játék.) Viszont megbékéln i ö n m aga m m a l i ge n h o s s z ú folyamat volt, csak az utóbbi pár évben sikerült. Nagyon sokat szégyelltem magam emiatt. Megpróbáltam ezeket a vágyakat elnyomni magamban, de mindig előjöttek újra, én pedig megint elnyomtam őket. Megpróbáltam férfiként élni, tényleg mindent megtettem, de egyszerűen nem sikerült, nem éreztem magam soha jól úgy. Valami hiányzott. Az kellett ahhoz, hogy végre elfogadjam önmagamat, és megfogadjam, hogy soha többé nem fogom ezeket a vágyaimat elnyomni, hogy egyszer felöltözzek nőként rendesen (nem csak ruha, hanem smink, haj, kiegészítők

stb.), belenézzek a tükörbe, és sírva fakadjak, hogy végre az nézett a tükörből vissza rám, akinek mindig is vissza kellett volna néznie. Tudom, hogy helyesen döntöttem, mert sokkal pozitívabb, egészségesebb és kiegyensúlyozottabb vagyok lelkileg azóta. Szerinted mikor ideális coming outolni? Van olyan életkor vagy esemény, amikor már “illene” meglépni vagy mindenkinek magának kell eldöntenie és éreznie, hogy mikor jön el az ideje? Szerintem ennek egyéni döntésnek kell lennie, hogy mikor coming outoljon valaki, vagy hogy egyáltalán megtegye-e. Azt tapasztaltam a transznemű ismerőseim kap csán, hogy ahány transznemű ember, annyi egyéni élettörténet, és leeg yszerűsítőek azok az értekezések, hogy egy transznemű ember életútja az óraműpontossággal ezt vagy azt a sémát követi. Tehát szerintem mindenki a saját körülményeit figyelembe véve döntse el, hogy

mikor szeretné megtenni, és hogy egyáltalán meg szeretné-e tenni, hiszen ez se nem olyan dolog, ami kötelező, se nem olyan, amit “illik” megtenni. Mit tanácsolnál azoknak, akik éppen a coming out előtt állnak, és bizonytalanok, hogy elő merjenek-e bújni?

“...semmi sem kötelező, és nem tartoznak a coming outtal senkinek.” Edit

– aszexuális, nembináris, 32 éves

Azt hiszem, hogy ugyanazt tudom erre mondani, mint amit az előző válaszban mondtam. Ahány ember, annyi élethely zet. Például teljesen más az, ha valaki szerető családban él, ahol a családtagok toleránsak, és elfogadóak, és más az, ha a rossz a kapcsolat a családdal, vagy ha tudjuk a családtagokról, hogy intoleráns véleményeket fogalmaznak meg az LMBTQ közösséggel szemben. Fontos tudnia mindenkinek, hogy semmi sem kötelező, és nem tartoznak a coming outtal senkinek. Mérlegeljék az egyéni helyzetüket, és sorakoztassanak fel érveket pro és kontra, hogy vajon az adott szituációban valóban a legjobb döntés-e.

Coming outoltál- e már val akinek, ha igen, kinek és milyen érzés volt? Ha nem, akkor mi tart vissza? Több embernek is coming outoltam már, a lehető legváltozatosabb reakciókat kaptam, de többségében az a jellemző, hogy még mindig nagyon sok ember van, akik egyrészt nem tudják vagy rosszul tudják, mi az az aszexualitás, másrészt miután elmagyarázom, hogy mi az, meg vannak győződve róla, hogy én tudom rosszul. Hogyan fogadták az emberek, akiknek előbújtál? Volt valami nagyon pozitív vagy esetleg kirívóan negatív

élményed ezzel kapcsolatban, amit szeretnél megosztani?

Szerintem mindig tudtam ezeket, csak szavakat nem tudtam rájuk, úgyhogy igazából amikor hallottam ezekről a szavakról és megtudtam a jelentésüket, rögtön el is kezd tem őket használni magamra.

Van egy kép, ami az aszex közösségen belül már mémmé vált, az aszex bingó (a kép a következő oldalon), amiben össze vannak gyűjtve a leggyakoribb reakciók a coming outra. Ebből már szinte az összeset megkaptam, olyan is volt, hogy ugyanaz az egy ember mondta végig nekem szinte az összeset. De voltak pozitív, támogató reakciók is. Ami érdekes, hogy kétszer fordult velem elő, hogy tudtomon kívül egy másik aszexuálissal barátkoztam, az első esetben a másik személy coming outolt nekem aszexuálisként, és én mondtam neki meglepődve, hogy én is az vagyok, a másik esetben pedig fordít va, én co ming outoltam, és a másik személy mondta, hogy ő is aszexuális.

Szerinted mikor ideális coming outolni? Van olyan életkor vagy esemény, amikor már “illene” meglépni vagy mindenkinek magának kell eldöntenie és éreznie, hogy mikor jön el az ideje? Én azér t támogatom a com ing outot, illetve azér t örülök, ha valaki coming outol, pl. valaki a környezetemben vagy akár egy híresség, mert é n k a m a s z ko r o m b a n n e m tudtam szinte semmit az LMBT+ identitásokról, és így csak nagyon későn, huszonévesen találkoztam olyan kifejezésekkel, amik engem leírnak, illetve olyan kapcsolati formákkal, amik nekem kényelm esek. Ha többen coming outolnának úgy általánosságban, akkor az LMBT+ fiatalok sokkal hamarabb meg

Te magad mikor kezdted érezni, hogy aszexuális és n e m b i ná r i s vag y? Ho s s z ú folyamat volt vagy viszonylag gyorsan ment?

tudnák határozni magukat és sokkal hamarabb tudnának olyan (pár)kapcsolatokat létesíteni, ami nekik komfortos. De egyébként nagyon sokféle háttérből és élethelyzetből jöhetnek az emberek, sokféle családjaik és ismerősi köreik vannak stb., és ezért szerintem nincs ilyen mindenkire ráhúzható séma, hogy mikor kell coming outolni. Mint ahogy pl. a ciszheteró 10 monogám párkapcsolat se egy olyan dolog, amit mindenkire rá lehet húzni, bármennyire is próbálja pl. a kormány ezt erőltetni. Nem vagyunk egyformák, többféle normális és helyes van szerintem.

Hát igazából csak ilyen gyakorlati tanácsot tudok adni, hogy az a fiatal, aki nagyon nem biztos benne, hog y a szülei nek milyen reakciója lenne, az inkább próbálja meg kibírni addig, amíg már lesz egy biztos helye, ahová mehet otthonról, ha nagyon nagy gáz lenne, pl. egy párkapcsolat vagy saját lakás, albérlet stb. Vannak egyébként tudt o m m a l olyan s z e r ve z e t ek Magyarországon is, akikhez lehet fordulni akár gyerekként, akár felnőttként, és ha mást nem, lelki támogatást tudnak nyújtani, és az sokszor már önmagában is rengeteget segít. Pl. én a Prizma közösség transz és nembináris önsegítő csopor tjába szoktam járni, ahol tényleg nagyon támogató és elfogadó emberek vannak.

Mit tanácsolnál azoknak, akik éppen a coming out előtt állnak, és bizonytalanok, hogy elő merjenek-e bújni?

“Nem vagyunk egyformák, többféle normális és helyes van szerintem.” 10

Ciszheteró: akinek a születési és neme

és a nemi identitása megegyezik, emellett a sajátjával ellentétes nemű párt választ.

Wyn

ismerősömmel beszélgettem i lye s m i k ről . S z ó va l m i ko r először vittem haza egy barátnőt, nem estek hanyatt. Mióta dolgozom meg elég példát láttam arra, hogy bármit is titkolsz, az előbb vagy utóbb kiderül. Több száz pletykás nővel dolgozom együtt egy gyárban, és ha nem akartam, hogy bármi a seggembe harapjon, akkor vállalnom kellett teljes mellszélességgel. Szóval nyíltan és őszintén beszélek róla. Ennek köszönhetően azon kevesek közé tartozom, akiről nem terjeng semmiféle izgis pusmogás. Amit eddig elmeséltem nekik szemtől szembe, azt úg y se tudják überelni. Ettől függetlenül mindig félek, mikor feljön a téma. Még soha senki nem vágott arcon valami negatívval… vagy akár kézzel, de mindig félek, hogy eljön a pillanat és olyan emberrel kerülök szembe, akit nem hat meg a bájos pofim. (Főleg hogy öregszem és egyre kopik a hamvas ártatlanság a képemről.)

- pánszexuális, 33 Coming outoltál- e már val akinek, ha igen, kinek és milyen érzés volt? Ha nem, akkor mi tart vissza? Huh… nos nem hiszem, hogy lehet ezt coming outnak hívni, mivel én teljesen nyíl tan vállalom. Nem volt egy nagy pillanat vagy előlépés. A családdal kapc solatban az volt a stratégiám, hogy szép lassan hozzászoktatom őket a tényekhez. Először elkezdt em yaoikat 11 olvasni és fordítani, ettől ugye azonnal előkerült a “ m el e g t é m a” o d a h a z a . Aztán slasheket 12 ír tam és talán mondhatom, hogy elég jó voltam benne. Szóval pár történetet az ő orruk alá is nyomtam. Meg persze minden 11 Yaoi: egy bizonyos fajta manga (képregény), ami a férfiak közötti szerelemről és szexuális aktusról szól. 12

Slash: olyan fanfiction írás, mely két

azonos nemű karakter közötti romantikus vagy szexuális viszonyra fókuszál. A slash megnevezést férfiakra, a femslasht női párosra használják.

Hogyan fogadták az emberek, akiknek előbújtál? Volt valami nagyon pozitív vagy esetleg kirívóan negatív élményed ezzel kapcsolatban, amit szeretnél megosztani?

furán barátságos, aztán meg csókolt, én meg lábon rúgtam válaszul. Teljesen kétségbe esett és bőgve kérdezte, hogy akkor én most szakítok-e vele. Én meg azon filóztam, mióta járunk és én miért nem tudtam erről? Akkor leültem kicsit merengeni és rájöttem, hogy igazából sokkal jobban izgatott, mint eddig bárki. Szóval bepánikoltam hirtelen, hogy mi van, ha leszbikus vagyok? Próbáltam pasizni, de eh, mind hülye. Nekem meg kell az intellektuális vonzalom. Mindenesetre pár próbálkozás után eljutottam addig, hogy a szex mindenkivel remek, az emberi test pedig minden formájában izgalmas. Szóval azt gondoltam, bi vagyok. Később, mikor úgy lettem halálosan szerelmes az exembe, hogy azt se tudtam, milyen nemű (és nem is izgatott), akkor jöttem rá, hogy tulajdonképp tényleg nincs értelme ezen szenvednem. Elvégre mindig is személyiség és intelligencia alapján válogattam, amikor lett ehhez zászlóm is, csak annyiban tett hozzá, hogy úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Megnyugtatott, mikor

Igazából semmi. Engem jól szoktak fogadni. Az egyetlen közeg, ahol nem bújok elő, mert tudom, hogy nagy szar lenne belőle, az a párom családja. Az apja és a nagybátyja kb. nácik, bár nagyon igyekeznek hazafinak mondani magukat. Szerintem, aki nacionalista eszmék mögé bújva szidja a buzikat, zsidókat és cigányokat, az csak simán náci. De szerencsére nem velük akarok összeházasodni, hanem a fiukkal, aki nem osztja ezt a sok szart. Te magad mikor kezdted sejteni, hogy pánszexuális vagy? Hogyan találtad meg a címkéket? Hosszú folyamat volt vagy gyorsan ment? Hát ez egy kegyetlen idétlen sztori. Mikor középiskolás lettem, volt egy tapizós barátnőm. Azt hittem, csak

rájöttem, hogy mások is vannak így mint én. Szerinted mikor ideális coming outolni? Van olyan életkor vagy esemény, amikor már “illene” meglépni vagy mindenkinek magának kell eldöntenie és éreznie, hogy mikor jön el az ideje? Szerintem ez teljesen egyénfüggő, és amilyen világot élünk, azt is meg tudom érteni, aki sosem coming outol. Persze úgy gondolom, kurva szomorú, ha nem talál legalább egy valakit az életében, akiben eléggé megbízik ehhez, de meg tudom érteni. Mit tanácsolnál azoknak, akik éppen a coming out előtt állnak, és bizonytalanok, hogy elő merjenek-e bújni? Hogy nincs értelme erőltetni. Puhatold ki, hogy akinek előbújnál, az általánosságban mit gondol a témáról és ennek fényében gondold át. Vagy segít a bizonytalanságon, vagy végleg elveszi a kedved. De olyan, hogy “kell”, olyan nincs. Ez a magánügyed és a világon mindenki bekaphatja!

“De olyan, hogy “kell”, olyan nincs. Ez a magánügyed és a világon mindenki bekaphatja!”

IMPRESSZUM

IRODALMI FOLYÓIRAT I. évfolyam II. szám 2022. április Kiadja: a Létigen folyóirat szerkesztősége Facebook: Létigen Instagram: letigen_folyoirat E-mail: letigenfolyoirat@gmail.com Főszerkesztő Szerkesztők

Szellő Abigél Misz Anna Láng Annie M. Z. Chapelle S. A. Locryn

Korrektorok

Budai Miklós S_H_Zsófia

Kiadványunk saját felhasználásra szabadon nyomtatható, sokszorosítható, de pénzért nem értékesíthető. A képek forrása: www.pixabay.com www.pexels.com