Létigen - Harmadik szám, 2022 július by Letigen

2022. JÚLIUS

3. SZÁM

Pályázat

Tóth Gábor Kicsiny Marcián S. Varga Zoltán Erdei Róbert Bence Kaiser Vivien Barsi Tamás

történelem

Ki viszi át Kádár unokáit a túlsó partra?

Rólunk, közösségről Címkék és ami mögöttük van

INGYENES

IRODALMI FOLYÓIRAT

Tartalomjegyzék 8

Tóth Gábor: Fehér lovon Oda akarok én fehér lovon bevágtatni, Bevonulni, Warhollal lóháton vonaglani. Égbe szállva, félmeztelen.

Pamlényi Laura: Ki viszi át Kádár unokáit a túlsó partra?

A 70-es és 80-as évek Juventusa az, akinek megadatott, amiért a szüleik harcoltak, de felvetődik a kérdés, hogy tudott-e vele mit kezdeni?

55 M. Z. Chapelle: Címkék és ami mögöttük van A szüleim bizonyos dolgokkal kapcsolatban elfogadóak. Próbálnak azok lenni, máskor pedig önmagukat meghazudtolva nagyon fafejűek.

Szerkesztői köszöntő

Erdei Róbert Bence: Mese

Pályázat

Kaiser Vivien: Kirakat

Tóth Gábor: Csendes az éj

Barsi Tamás: Vágtázó évek

Tóth Gábor: Fehér lovon

Történelem

Tóth Gábor: Villódzás

Kicsiny Marcián: Vízből font repkényfüzér a fejtetőre

Pamlényi Laura: Ki viszi át Kádár unokáit a túlsó partra?

Rólunk, közösségről

M. Z. Chapelle: Címkék és ami mögöttük van

Impresszum

S. Varga Zoltán: A fények folyama

Szerkesztői köszöntő Kedves Olvasóink! Fogadjátok szeretettel harmadik lapszámunkat, melyben az irodalmi pályázatunkra küldött nyertes prózai és lírai alkotások mellett egy új rovattal is találkozhattok. Régóta szerettük volna elindítani a történelem rovatunkat, ezúttal egy pályázati cikkel sikerült. Amikor a Létigen megalakult, megegyeztünk a negyedévenkénti megjelenésben. Akkor még nem gondoltunk bele, hogy lesz egy lapszámunk júliusban. Ki gondolta volna, hogy míg harmincötezer ember sétál a szeretetért, addig mások náci kijelentéseket tesznek. Egyre inkább úgy érzem, lapunk számának növekedésével egyre fontosabb lesz a megjelenésünk, a létezésünk is. Reméljük, hogy mire a Létigen óvodábaiskolába megy, már békésebb, nyugalmasabb napok várnak ránk.

Egyébként pedig olvassátok el Nyáry Luca idézetét, hátha ad egy kis erőt. Reméljük, a harmadik számban is találtok számotokra fontos tartalmat! Ha pedig valamelyik alkotás tetszett, jelezzétek nekünk vagy az alkotónak. Köszönjük! Jó olvasást!

Szellő Abigél

Főszerkesztő

“Mindig itt voltunk, és soha nem fogunk eltűnni, mert bármennyire is szeretnék, ha csak pillanatnyi zavar lennénk a társadalom szövetében, a létezésünk épp úgy a természetes rend része, mint a lélegzet, az anyai szeretet, vagy az ösztön, ami egymáshoz húz minket.” Nyáry Luca

PÁLYÁZAT IRODALOM ROVAT

TÓT H G Á B O R: C S E NDE S A Z É J

Ajkad utoljára érzem, Mielőtt elindulunk. Kezed lassan engedem, Mire leérünk a ház elé. Majd pislákoló utcalámpa mellett, Ha majd kihalt minden, átölellek. Sikátorban kaphatsz csókot megint. Minden üres, gyere, add a kezed. Csak meg ne lásson senki... Miért reszketsz? Átölelnélek, de nem tudlak. Miattuk? Miattam? Miattunk? Nem tudom. Megdermedek.

TÓT H G Á B O R: FE H É R LO V O N

Flitterek, giccsek, csillogó rollerek. Kábultan ragyogó Hold udvarának Tömegek ostromolják kapuit. Oda akarok én fehér lovon bevágtatni, Bevonulni, Warhollal lóháton vonaglani. Égbe szállva, félmeztelen. Ragyogó gömbök csillámporába izzadt Aranyló szobortestek táncolnak lángolva. Korlát mögött, szabadon. Oda akarok én fehér lovon bevágtatni, Vonaglani, Minellivel hófehér Halstonban Vígan parolázni. Kezemben pezsgővel, fehér mámort Porzó extázisban, ragyogva Túlélni, szikrázó gömb Szórt fényében, drágán mért szabadságban, Szabad szerelemben, örök mámorban, tévé Raktárában, különasztalnál magamhoz térni.

TÓT H G Á B O R: V IL LÓ DZ Á S

Tükör előtt tapad az alsó, Szűk ingben duzzad az izom. Közben lenyelem a szívem, Ha már úgyis a torkomban dobog. Lila ködű elképzelt világban Hajnalig villództunk a kép mögött. Nem maradt más, csak fáradtság, Szemszárazság belőlünk. Szökúkútba szobor csobban, Szemüveg mögül lépek elő, Nem tudom mit akarok, mi alakul, Amim lehet felkínálom nyomban. Elvárások, incepciók, tudattalan Szemmozgások. Nagy jelen, nagy Ő, Fényes tervek, örök jövő Veled? Ködfátyolban még lehet! Kabrióban, élő húsban, Mullhollanden, Egy beugróban. Vászon alatt, Páragőzben izzadunk, a világ húsz Perc, aztán elköszönünk. A tető lemegy. Este már máshol villódzunk tovább.

K IC S INY MA R C I Á N:

VÍZBŐL FONT REPKÉNYFÜZÉR A FEJTETŐRE (1)

Hideg szelek meleg árnyékában ültünk. Egymás kezét fogtuk, és csak bambultunk bele a felhasadt aszfaltba, ahogy az esővizet csorgatta repedései közt. Merengtünk. Te tán rajtam én meg terajtad. Akkor még nem tudtam, hogy te is azt gondolod-e, amit én gondolok. Hogy két parányi porszemként akár még mi is lecsusszanhatnánk a szürke beton apró ereinek egyikén, ha műanyagcsúszdának képzeljük. (2) De hogy mi történt akkor? Elengedted a kezem, és én szótlanul néztem, ahogy felkelsz, majd tovamész minden kanyarhiba nélkül. És te elmentél végül egészen messzire.

Ezt én oly tisztán láttam, mint temérdek ”szemérmes” ágyéki vénát, amint épp agyonhasznált vért szállítanak az emfizémás tüdőnek. Nyelved hegyén ülő végső szavaid fülemben csendültek. Szavak, fogaid közt kitörő sóhajszerűek. Én csak ültem ott hideg szelek kihűlt árnyékában, és bambulva bele a felhasadt aszfaltba, ahogyan csurig ázott hajfürtjeim esővizet csepegtettek a betonérből lett patakba. Merengtem... Vajon a patakból lesz-e még ér és majd felszikkad egyszer? Mert mit látni akartam; zordon tenger helyett tiszta szénhidrogén kőzetet. (3) És akkor… akkor ott te feltűntél megint, mint egy halovány hajnali derengés. Arcod pólusai lassan öltöttek alakot. Oly lassan, mint ahogyan friss házasok meztelenednek le nászéjszakájukon. Felém jöttél, kezedben egy nagy kék gumicsónakkal – közel voltál már, egész közel. És mi csak akkor láttuk meg a vágyakozás és szükség halovány félmosolyát egymáson.

Mellém telepedtél, lábaink elé fektetted gumicsónakod, majd megint megfogtuk egymás kezét, és csak vártunk... Nem sokkal később a csónakot szélnek eresztettük; ketten voltunk. Az aszfaltba bambulva ültünk egymás kezét fogva, merengtünk, és hagytuk, hogy a hideg szelek repkényfüzért fonjanak vizes hajunkból.

S. VA R G A ZO LTÁ N: A FÉ NYE K F O LYAMA No more masquerade – you’re one lonely star /Madonna: Take a Bow/

mikor Michel kifutott a lépcsőházból az arcát megcsapta a hideg éjszakai levegő de továbbra is forgott vele a világ reszketett egész testében szédült az utcalámpák sárga fényt hánytak körülötte a macskakövekre remegő lábai nem bírták el a súlyát összeesett és már nem is tudta hogyan tudott lefutni az ódon lépcsőházban körbe-körbe ilyen gyenge lábakkal csak a lendület vihette feltápászkodott és imbolyogva átszaladt az utca túloldalára neki egy sétáló párnak akik egy kiáltással szétrebbentek és ő futott tovább a sötét utcán csattogó léptei visszhangzottak a házsorok között de nem tudta merre fut hová lehet futni ezek után ki a világból bárhová ahol nem kell emlékezni ahol nem fáj semmi ahol végleg megpihenhet ahol nem éri el Jacques keze de még az emlékének a keze sem mert ő már egy emlék ma éjszaka végleg emlékké vált többé nem létezik testi valójában mert megtette Michel megtette erős volt bátor volt és megtette végleg vége van mindennek a múlt megszakadt a jelen pillanatában egy mozdulat kellett csak hozzá ami elvágta az idő filmjét egy vad mozdulat tiszta erőből amire nem is hitte képesnek magát de megtette hős volt a legerősebb ember a világon lenézett és kezében még ott volt a kés elejtette és csattogott a macskaköveken kitárt tenyerén feketének látszott a vér a sárga lámpák fényében és Michel eltátotta a száját ez is egy rész belőle így mégis létezik még testi valójában ráragadt a tenyerére hozzásimul a testéhez levakarhatatlanul el kell tűnnie onnan is addig nincs vége amíg így ráakaszkodik a testére talán még mindig meleg még mindig él nem szabad élnie ennek a kis részének sem le kell mosni

így Michel balra fordult egy sarkon és a tér túloldalán meglátta a messzi-messzi Eiffel-tornyot a tetején körbeforgó fénnyel mint egy világítótorony ami mutatja a hajóknak a helyes utat ami vigaszt nyújt a háborgó tengeren hogy erre van az otthonod erre van a béke és nyugalom és biztonság így Michel arrafelé futott gondolkodás nélkül mert gondolkodni nem akart csak el innen a lépcsőháztól minél messzebbre vihogó részegek jöttek szembe és elektronikus zene szólt kikerülte a járókelőket csak futott lihegve a folyó felé át egy füves-sáros részen majd egy országúton (épp nem jött autó) a túloldalra és nekiesett a rakpart kőkorlátjának de menni kell futott a korlát mentén és talált egy kőlépcsőt amely levezetett a rakparthoz megfordult, és lelépkedett, hátrafelé, az utcát nézve, hogy követi-e valaki, talán az Emlék, talán a lakók a házból, félve hogy hátraesik, de lépkedett, lelépett a rakpart kövezetére megfordult és futott a folyó mellett orrába mart a követ nyaldosó víz szaga az iszapszag és a vízben tükröződtek a túlpart sárga és fehér lámpái elmosódottan mert gyors volt a sodrás és Michel futott lihegve a víz mentén át azon a homokkal felszórt részen ahol nappal emberek táncolnak mintha tengerparton lennének spanyol zenére de most üres volt és sötét és hideg csak Michel léptei csattogtak átfutott a puha homokon a túloldalon folytatódott a csattogás de lelassított mert talált egy kis vaslétrát amely levezetett a vízhez így Michel letérdelt rálépett a fémfokra rozsdaszag megmarkolta a vékony rudat lépett még egyet lenézett a cipője alatt fodrozódó vízre és lefelé görnyedve lenyújtotta hozzá véres kezét,

és tenyerét végigsimították a hideg hullámok, hogy egész teste libabőrzött tőle és az erős sodrás lemosta tenyeréről a vért, amely elkeveredett a vízzel örökre és messzire vitte, ahol nem lesz többé Test, csak Emlék a folyó sebes sodrán és oda jut, ahová oly sok minden jutott Párizs véres történelme során és csak a Szajna tudja, mi mindent mosott már el ugyanilyen őrült éjjeleken és a Szajna megőrzi az ő titkát is, a folyó bölcs, öreg és megül a bűnjeleken és Michel mosolygott, mert vége van, együtt a hullámzó fényekkel és a fények folyama elringatta őt, átölelte, keringett a szellemlényekkel és lehunyta szemét, mert elszédült, de a fények beszivárogtak szemhéjain át és ujjai szétnyíltak a rúd körül, elgyengült, kezdte elengedni a vaslétrát mert úgyis értéktelen és sehová sem tartozik, az egész élete sóskeserű íz milyen egyszerű lenne, ha őt is elvinné a víz

de magához tért, és újra megszorította, kihúzta kezét a vízből és az megtisztult, vége van, Vége van mondta rekedten és szája legörbült zokogott könnyei a folyóba hulltak mentek a vér után de Michel kiegyenesedett fellépdelt a létrán a rakpart kövezetéhez felállt megtörölte szemét és futott tovább vége van megtisztult Jacques nincs többé egy csepp se maradt belőle csak az emlékek amiket nem mos el semmilyen folyó ezek levakarhatatlanul a lelkére ragadtak kezdve azzal az esti beszélgetéssel amelyet nyolcévesen hallgatott ki amelynek során először hallotta azt a szót nem lehet hogy buzi lesz ez a gyerek? kérdezte nevelőapja Anyától mindig csak lányokkal látom még a haját is hosszúra növeszti mint ők, később pedig miért nem a fiúkkal focizik, és miért Madonnát hallgat, az ő korában én Guns ‘n Rosest hallgattam mint minden normális gyerek és Anya csak azt mondta nem tudom nem védte meg talán ő is gondolkodott már a dolgon talán ő is gyanakodott de ő sohasem bántotta emiatt Jacques viszont rászállt maga akarta levágni a haját ollóval de ő visítozva ellenkezett és ekkor Anya a védelmébe vette ne bántsd a gyerekemet! de nem használt, Jacques az ablakból nézte a csipkefüggöny mögül amikor ő elindult iskolába és délután megkérdezte melyik lány tetszik neki és Michel hazudott neki mondott neveket és maga sem értette miért nem tud a lányokra úgy gondolni ahogy a többi fiú az osztályban akik meztelen nős képeket mutogattak egymásnak a pad alatt vihogva és Michel őket csodálta hogy milyen életerősek vakmerőek fittyet hánynak a tanárokra és izmosabbak mint ő jóképűbbek mint ő biztosan boldogabbak is és izmosak amikor átöltöztek tesiórán az öltözőben látta a felsőtestüket és a gyomrában különös remegést érzett a lányok teste viszont abszolút nem érdekelte csak barátok voltak de elfordította a tekintetét a fiúktól mert ő is fiú volt és ez így nincs rendjén egy fiúnak a lányokat kell kívánnia hallotta esténként a falon keresztül amit

Jacques csinált Anyával és ő nem akarta azt csinálni senkivel mert miért csinálják azt a felnőttek és neki miért kellene azt csinálnia kötelezően egy lánnyal ahogy az osztálytársai dicsekedtek egy-egy mellfogdosással és lopott csókkal sőt volt akinek igazi barátnője is volt és mutatta a gumit a táskájában hogy megint vett és Micheltől távol állt ez az egész ő csak csendet akart nyugalmat semmi elvárást semmi megfelelést semmi szigort de Jacques szigorú volt kitépte a kezéből a verseskötetet és pornómagazint adott neki hogy azt nézegesse és fussa körbe a háztömböt hogy izmos férfi legyen belőle és egyen rendesen hogy ne legyen ilyen nyápic de mindez nem használt sőt Jacques egyre haragosabb lett megszaporodtak a veszekedései Anyával a cipőibe is csak belebújik mint egy papucsba ki se fűzi és tíz fekvőtámaszt nem tud lenyomni egy balfaszt nevelsz belőle végül egyik este berúgta a szobája ajtaját és felkapcsolta a villanyt és üvöltözött hogy kiverem én belőle a buziságot! kirángatta Michelt az ágyból és bokszolóállásba vágta magát gyere üss te először lássuk milyen kemény vagy de Michel csak állt pislogva remegve és BUMM jött az ütés az arcába elesett és Anya sikoltozott hogy ne bántsd a gyerekemet! és Jacques nekilökte őt is a falnak annyira hogy Anya koponyája betört és ömlött le a vére a virágos tapétán eláztatta a parkettát is hogy a fal mellett fel is duzzadt de a rendőrségnek azt mondta Jacques hogy Anya csak elesett beverte a fejét és találtak is alkoholt a vérében egy pohár bornyi alkoholt amelyet a vacsora mellé ivott és Jacques szomorúan mesélte hogy Anya sokat ivott és nem tudták lebeszélni róla és ők hittek neki elengedték és Michel gyámja lett kettesben éltek ott tovább de kerülték egymást és Jacques még többet ivott mint előtte és többször is elmondta hogy amint betöltöd a tizennyolcat kibaszlak innen mehetsz ahova akarsz és amikor elkattant benne valami gyomorba vágta őt mert ott nem marad nyoma a falat újrafestette de a parketta duzzanata megmaradt örök mementóul és egyszer részegen maga elé térdeltette és elővette petyhüdt péniszét hogy tényleg ezt akarod, erre vágysz, ez tetszik neked? és Michel sírt sírva aludt el sírva ébredett és rettegett az egész napjától ahol már

elkerülte a lányokat is és elkerülte a fiúk szép tekintetét mert nem helyes így egyedül élt mert egyedül volt a legjobb egyedül senki sem bántotta egyedül akart maradni az egész világon és tizenhét éves lett és Jacques kijelentette hogy egy éved maradt aztán mehetsz amerre látsz és Michel megint sírva aludt el és másnap este Jacques részegen jött haza felkapcsolta a lámpát kirángatta őt az ágyból és ököllel ütött a gyomrába de Michel görnyedten a konyhába szaladt kihúzott egy kést a tartóból és Jacques torkába vágta egy erős kézmozdulattal amelyre nem is hitte képesnek magát és ott megállt az idő Jacques szeme elkerekedett és spriccelt a vére olyan erővel hogy arrébb lökött egy poharat a konyhaszekrényen a vérsugár koppant a pohár oldalán és az arrébb ugrott és Michel hallotta a saját hangját ezt Anyáért és Jacques összeesett és vére szétterjedt a fehér járólapon Michel pedig rohant és még most is rohan talán örökké a jövő felé minél messzebbre a múlttól de az emlékek is vele rohannak nem hagyják békén ezért zajra vágyott hogy elmossa a hangokat csak rohant a zaj felé a fény felé a világítótorony felé amely utat mutat az eltévedt lelkeknek a torony alatt mindig emberek nyüzsögnek éjjel is nappal is átfutott egy hídon és megérkezett a tömegbe külföldi turisták közé épp visszaszámoltak mosolygó arccal néztek felfelé saját leheleteik ködén át five, four, three, two, one és tízezernyi izzó kezdett villogni a torony teljes felületén pezsgett az egész irdatlan vasszerkezeten a rendes óránkénti fény-show és az emberek éljeneztek ugráltak valaki átölelte Michelt egy szőke fiú aki ugrált és kiabált és Michel visszaölelte vele ugrált és sírva nevetett hogy szabad vagyok! szabad vagyok! szabad vagyok!

E RD E I R Ó BE R T BE N CE: MESE

ostan a Kisfog-hegy tetején állt, és olyat tett, amire felderítőként ritkán volt alkalma: kiélvezte a pillanatot. Itt, a hegytetőn, mindig otthonosan érezte magát. Szerette, ahogy kitárul a világ. Előtte a lenyugvó nap, jobbra és balra a két gigászi hegy - a Nagyfog és az Agyar -, mögötte pedig az emberei. Hallotta, ahogy felfelé kapaszkodnak a hegyoldalon és fáradtan szitkozódnak. Gostan elégedett volt velük. Remek tempóban haladtak, pont a tervezett időre értek a tetőre. Innen már látni lehetett úticéljukat, Ternal városát. Az égbeszökő karmazsin tornyokat mérföldekről észrevette még a félvak utazó is. A felderítő vetett egy utolsó pillantást a tájra, majd a földbe szúrta a lándzsáját, és nekiállt tüzelőt gyűjteni. Közben a csapatból szép lassan mindenki megérkezett. Az őrök a táborverésben segítettek, míg a hordárok kimerült sóhajok kíséretében ledobták terheiket. A tizenegy fős csapat prémeket és dohányt szállított Ternalba. Öten-öten voltak felváltva őrök és hordárok. Gostan mint felderítő, mindig a menet előtt járt, figyelt a csapatra váró esetleges veszélyekre, és ha tudta, elhárította az útjukba kerülő akadályokat. Tette mindezt úgy, hogy ő volt a falu vénje. Senki nem tudta, hány éves, viszont a település többi örege szerint már az ő születésükkor is aggastyán volt. Kora ellenére Gostan kiválóan tartotta magát, páratlan tudásával és bölcsességével számtalan szállítmányt segített biztonságban célba juttatni, ezen felül a jó hangulatról is sűrűn gondoskodott. Ezen az estén azonban szokatlanul sokáig ült némaságba burkolózva. Miután a férfiak kinyújtóztatták fáradt tagjaikat, és megvacsoráztak a tűz körül, előkerültek a borostömlők és a dohányos tasakok. Nem telt bele sok idő, hogy a gyengén szikrázó beszélgetésből parázs vita kerekedjen. – Mondjon bárki bármit, én még mindig nem szívelem ezeket a ternali népeket – jelentette ki Dorn, horgas orrát vakargatva. Amibe

csak tudta, szívesen bele is ütötte, rossz nyelvek szerint nem véletlenül volt olyan horgas. – Most épp mi miatt orrolsz rájuk? – kérdezte Riob, miközben egy faágat farigcsált. A férfi a falu egyik legjobb vadásza volt, de amilyen sok türelme volt a susnyásban várakozni, olyan kevés maradt benne a földijei felé. – Rúna- vagy időrendben soroljam? – Csak azért még nem kell utálni őket, mert az asszonyaik nem rajonganak érted – szólalt meg Falsten, a falu bikája. Jó szándékú, de túlságosan magabiztos és szabadszájú fiú volt. – Fáradt vagyok, de nem annyira, hogy a pofádat ne tudnám beverni, Falsten. – Mindnyájan tudjuk, hogy még fél arccal is népszerűbb lennék nálad. Sőt igazából még arc nélkül is – kontrázott amaz és megrázta göndör, szőke fürtökkel koronázott üstökét. Dorn keze egy pillanatra ökölbe szorult, apró szemei összeszűkültek, de aztán sokévnyi rutinnal engedte el füle mellett a megjegyzést. – Mégis milyen emberek engedik meg az asszonyainak, hogy fegyvert fogjanak? Inkább válaszolj nekem erre, ha már úgyse tudod befogni. – Okosak? Lehet, nem véletlenül lett akkora városuk – vonta meg a vállát Riob. – Gondolj bele, neked is kevesebbet kéne a vadonban bóklászni, ha a feleséged is tudna bánni a lándzsával – csatlakozott a beszélgetéshez Kiln is. A fiúnak ez volt az első útja, lázasan igyekezett bizonyítani rátermettségét. – Hát jó, akkor mondok olyat, amibe nem tudtok belekötni – húzta fel az orrát Dorn. – Mit szóltok ahhoz, hogy náluk férfi a férfival és asszony az asszonnyal hál? – Mintha bármi közünk lenne hozzá – horkant fel Riob. – Ezekkel kereskedünk. Igenis van közünk hozzá! – csapott a combjára Dorn. – A végén még valaki a fejébe veszi közülünk, hogy ez normális. Aztán kettőt pislogunk, és már a fél faluban elterjedt a dolog.

– Nem hittem, hogy valaha ilyet mondok, de egyet kell értsek veled, Dorn – jelentette ki Falsten flegmán. Kiln gondterhelten ráncolta a homlokát. – Végül is, tényleg elég természetellenes – mondta tétován. – Miért hálsz a pároddal, Kiln? – kérdezte Riob fel se nézve a munkából. – Mert… mert szeretem. – Pontosan. És ők is pont ezért hálnak egymással. Ilyen egyszerű. Nincs ebben semmi természetellenes. – Ha a tizenkét éves lányom beszélne ilyen sületlenséget, úgy elverném, hogy egy napig nem bír lábra állni. De még ő sem mondana ilyet. Lehet legközelebb őt kéne hoznunk, ha férfimunkáról van szó – fonta keresztbe karját Dorn. Riob kezében megállt a kés, tekintete elsötétült. A lobogó lángok körül megfagyott a levegő. Ám még mielőtt igazán elmérgesedett volna a helyzet, Falsten szólalt meg. – Nagyon csendben vagy, Gostan. Tán nincs valami baj? – fordult az öreg felé. Amaz sokáig bámult a lángokba, mielőtt megszólalt volna. – Csak figyelmesen hallgattam a fiatalság vitáját, és közben eszembe jutott egy történet – mondta halk, tiszta hangon. A megkönnyebbülés szinte tapintható volt. Mindenki egyként húzódott közelebb az öreghez. A férfiak, akik az előbb még egymás torkának estek volna, újra gyerekké váltak. Miután mindenki elhelyezkedett, Gostan végighordozta rajtuk súlyos tekintetét, amely olyan öregnek tűnt, mint az őket körülvevő hegyek. Majd egy korty borral megnedvesítette a torkát, és belefogott a mesélésbe. – Ahány nép a világon, annyi féle magyarázat született rá, hogy honnan is jött az ember. Az Indial Birodalom lakói a Szentséges Zirben, míg a Nagy Folyó vándorai az Ősteknősben hisznek. A déli falvak lakói a Fényhozót éltetik, északon pedig a Tűz Királyának nevét foglalják a teremtőhöz szóló imába. – Az ismeretlen nevekre hol lenéző kuncogás, hol pedig bizalmatlan sutyorgás volt a reakció.

– Mi az Anyát tiszteljük. Neki adunk hálát a születésnél, hozzá fohászkodunk a bajban, és Őt kérjük, hogy viselje gondját azoknak, akiket elvesztettünk. – Erre az egész hallgatóság komolyan bólogatott. – Volt azonban egy nép, akik teljesen más szemmel tekintettek a világra. A Bronz Népének hívták őket, és sajnos réges-rég elhagyták ezeket a földeket. Történeteik viszont szerencsére velünk maradtak. Ők semmiféle teremtőhöz nem imádkoztak. Hitük szerint az embert nem valami felette álló alkotta, hanem saját maga. Pontosabban a lélek, ami mindig is létezett, egyszer csak úgy döntött testet ölt. Így születtek az első emberek. Erősek voltak, mint a déli Nap, és szépek mint a Telihold. Gyermeki kíváncsiság vezérelte őket a világban, mellyel éppen ezért harmóniára törekedtek. És mivel békével viseltettek a világ iránt, az is békével viseltetett irántuk, nem kellett tartaniuk semmitől. Nyugalmukban azzal foglalkozhattak, amivel csak akartak, és ami még fontosabb, azt szerethettek, akit csak akartak. Szerelmüket nem árnyékolta be a gyermeknem zés kötelessége. Nem kellett nemzetségük kihalásától tartaniuk. Így hát a korok hajnalán még természetes volt, hogy férfi szeretett férfit és nő szeretett nőt. Ám, emberekről lévén szó, az aranykor nem tarthatott örökké. Minél több időt töltött a lélek halandó test ben és halandó világban, annál inkább torzult és fakult. És ahol nincs erős lélek, ott bizony erős testnek is híja van. Bekövetkezett az, amire az első emberek soha nem számítottak: a világ viszontagságai miatt fajuk pusztulásnak indult. Így hát nehéz döntést hoztak. A túlélés érdekében feladták és mélyre száműzték vágyaikat. Áldozatuk gyümölcsöző volt, bizonyos szempontból túlságosan is. Olyan mélyre süllyesztették őket, hogy ma már természetellenesnek gondoljuk, ha felszínre törnek. A Bronz Népe szerint az emberek, és a világ közti harmónia helyreállásának jele lesz, ha újra hagyjuk majd egymást békében szeretni – fejezte be Gostan, és a borostömlőért nyúlt. Dorn homlokráncolva bámult maga elé, Falsten szája sarkában gúnyos mosoly bujkált, Kiln tekintete pedig őszinte zavart tükrözött.

– Na jó – állt fel a felderítő, miután végigmérte hallgatóságát –, ideje nyugovóra térni. Holnap még vár ránk egy ereszkedés a hegyoldalon. Riobbal miénk az első őrség. A Nap már delelőn járt, mire a csapat végzett a leereszkedéssel. Egyikőjüknek sem tűnt fel, hogy eggyel kevesebben vannak. Soha nem is fog nekik feltűnni, ahogy a falu több lakójának sem, amikor visszatérnek. Az öregembert, akinek vigyázó tekintete előtt nemzedékek tucatja cseperedett fel, örökre elnyeli a feledés homálya. A tetőn most egyetlen szálas alak állt karba font kézzel. Középkorú férfi volt, ereje teljében lévő. Súlyos tekintetével – amely olyan öregnek tűnt akár az őt körülvevő hegyek –, az egyre távolodó csoportot figyelte. Pár perc után arcvonásai megenyhültek, és fáradtan egy közeli sziklára telepedett. Ennyi év után is imádta, ahogy a déli nap sugarai a bőrét melengetik. Egyik pillanatról a másikra egy férfi termett mellette. Külsőre teljesen mások voltak, mégis volt bennük valami hasonló. Senki sem lett volna képes megmondani, hogy mi, őket leszámítva. – Nem fognak eltévedni nélküled? – kérdezte az újonnan érkezett. A válasz csak egy fejrázás volt. – És nem fogsz hiányozni nekik? Újabb fejrázás. – Akkor… most jön a következő falu? Határozott bólintás. – Ott is a Gostan nevet fogod használni? – Mint mindig. – Na és… kapizsgálják már? Mindössze egy lemondó fejrázás volt a válasz. A jövevény erre társa mellé telepedett. – Majd fogják – mondta és megfogta a másik kezét, ujjaikat szorosan összefonva. – Majd fogják…

K A IS E R V I V I E N: K IR AK AT

hirtelen jött szél felkavarta az Andrássy út porát. Nehezen szokta meg a várost, a vasárnap délelőttöket viszont sze rette. Ilyenkor az utcák még csendesek voltak, csak az éjszaka maradványai bóbiskoltak egy-egy kapualjban. A város, mint egy idős dáma minden este kifestette magát, mielőtt színpadra lépett volna, és csak a nap első sugarai világítottak át molyette ruháján. Meglepően groteszknek tetszett a főváros változásaival párhuzamba állítani saját életének körforgását. Gyakran azt érezte, ő is fáradt már, öreg, és a legjobb volna levetni azt az életen át viselt álarcot, de attól félt, ha a maszk lekerül, csak a semmi marad. A vasárnap délelőttök monotonitása azonban valamiféle keserédes nyugalommal töltötte el. Szorosabbra húzta magán a kabátot, és átkarolta a feleségét. Huszonhárom éve alig akadt olyan vasárnap, amit ne együtt töltöttek volna. Még most sem – mikor a fiuk egyetemre ment, és a szabadidő tehetetlenségének korlátlan súlya rájuk szakadt – akaródzott elengedni ezeket a délelőtti szeánszokat. Az állandósság hamis idillje kényelmes volt, és ő ragaszkodott ehhez a képhez, immáron két évtizede. Egy kirakat előtt megálltak. Ódivatú, ócska kis boltocska volt, de portékái a legújabb divat szerint csillogtak. Felesége szemében apró szikra gyúlt, mikor egy fekete tűsarkúra tévedt a tekintete. Ismerte már ezt a nézést, tudta, ettől megint csak az ő hitelkártyája sóhajt majd. El is mosolyodott, mikor észrevette a zárva táblát. Ha már bemenni nem lehet, gondolta, hadd nézelődjön kicsit a neje, lehet, ennyivel is beéri. Ő pedig csendesen zsebre tette a kezét, és várta, hogy a nő kigyönyörködje magát. Egyszerre a kirakat visszatükröződésében meglátta őt. Valamivel idősebb lehetett nála, de pár évvel csupán. Magas volt, őszbe boruló gesztenyebarna haját arcába fújta kissé a szél. Sötét

szemekkel a kirakatot figyelte. Egy hosszú, fekete szövetkabátot viselt, vállain könnyeden elterült egy bordó sál. Ő is biztosan a feleségének keres valamit – gondolta, ezért kicsit hátrébb állt, hogy a férfi melléjük férjen. De az csak meredten nézte a kirakatot. Az abban visszajátszó tükörképet. Az ő tükörképét. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, de ő olyan gyorsan elkapta a fejét, hogy biztos volt benne: az idegen tudomást sem vett a szemkontaktusról. Azért inkább egy ideig még úgy tett, mintha a sarkon álló hirdetőoszlop szövegét tanulmányozná nagy gonddal. Mikor aztán lassan visszavándorolt a tekintete a kirakatra, döbbenten konstatálta, hogy az idegen még mindig arra az egy pontra mered, ahol az imént pillantásuk keresztezte egymást. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Valamire emlékeztette a fojtott indulat, de nem tudta megfogni ezt az állapotot. Bal lábával finoman dobolni kezdett az aszfalton, ez többnyire segítette oldani a feszülts égét. Kihívóan tekintett a férfi arcába. Arra számított, a fekete kabátos rögtön elfordul majd – tapasztalatból tudta, a legtöbben ki nem állhatják az idegenekkel való szemkontaktust –, a férfi azonban állta a tekintetét. Néhány másodpercig farkasszemet néztek. Már éppen megfordult volna, hogy mondjon valamit, amikor a felesége megérintette a vállát. „Hétfőn hatig vannak nyitva, munka után benézek majd. Mehetünk? Kezdek éhes lenni.” Lassan bólintott, szólni valamiért nem tudott, úgy érezte, kiszáradt a szája, mintha szomjazna valami után. Átkarolta a feleségét, és válla fölött még egyszer a kirakat felé tekintett. Az idegen tekintetével követte őket, és mintha a szája szegletében megjelent volna egy furcsa mosoly is. Míg a villamosmegállóig értek, végig remegett. A nejének azt mondta, kicsit fázik, pedig ez a reszketés egészen belülről jött. Mikor a villamos lomhán útjára indult, vetett még egy nemtörődömnek szánt pillantást az üzlet irányába, de a vonzó

ismeretlent nem látta többé. Megfordult a fejében, hogy holnap errefelé jön haza, igaz, kerülő, de megvehetné a feleségének azt a cipőt. Úgyis közeleg a születésnapja. Úgy döntött, így is fog tenni. Majd elhessentette a gondolatot, mondván, inkább a pénzt adja neki oda, mi van, ha nem is kényelmes az a tűsarkú. Aznap este sok év után ismét szeretkezett a feleségével.

B ARS I TAMÁ S: VÁGTÁ ZÓ É V E K

Bükkszerednye főutcáján pöfögő Suzukikat és Dáciákat messziről jött, felső kategóriás szedánok és SUV-k előzgették. Meg az én kis full elektromos verdám. Nem okoztunk meglepetést: a falu örült a kenyéradója, az ötcsillagos Fenyvessy-kastélyszálló vendégeinek. A hotel luxus lovardája garantálta az egész éves főszezont, még a csípős-deres novemberben is idecsábította az előkelő vendégeket. Az Alterius befektetési bank frissen kinevezett fenntarthatósági és környezetvédelmi igazgatója voltam. Épphogy betöltöttem a harmincat. Nem apucié volt a cég, én hajtottam a legjobban. Eszemben se volt leállni, de a továbblépés a nagyfőnökök életstílusának átvételén is múlt. A különc, de exkluzív gardróbomat díjazták, újhullámosnak mutatta a céget az ügyfelek előtt. Sajnos többször melléfogtam: a BMW i3-asomat spórolósnak, az újlipótvárosi loftomat művészkedőnek tartották. Egy előkelő hobbi kellett – a kudarcos társkeresésem szempontjából is jól jött volna –, de a lovaglást egy trauma kizárta: kiskoromban leestem egy lóról. Ha már lóháton nem parádézhattam, úgy döntöttem, az öltözékemmel villogok. Amíg a kollégák barnás-zöldes, funkcionális túrafelszerelésben lovaglócsizmát és - öltönyt vitettek fel a szobájukba, én ledöbbentettem a személyzetet, ahogy a recepcióhoz vonultam ibolyaszínű, velúrbőr átmeneti kabátomban, alatta mélytengerkék, ötágú aranycsillaggombokkal díszített orosznyakú zakóval, fehér nadrágban és kosárlabdacipőben, bézs sporttáskával. Az egyik exem küldte a szettet Párizsból: a Diornál dolgozott. Az őszi divathéten mutatták be az „ensemble”-t. Délután Béla, a mázsás főlovász vezetésével túráztunk az erdőben. Ahogy minden böcsületes magyar embörnek, remegett a bajsza az undortól, ha rám nézett: nyilván a képembe akarta vágni, buzievagy.

Vacsora után füvezéssel relaxáltam. Egy fiatal srác, miközben lovakat terelt az istálló felé, megbámulta a ruhámat. Elkerekedő, dióbarna szemeiben az ifjúság álmait láttam megbújni. Friss, ruganyos léptei kamaszosan lötyögtették rajta az overallját. Eltűnt az istállóban; amikor újra előjött – magas nyakú, kötött pulóverben és túranadrágban –, komolyabbnak, idősebbnek látszott. A füle mögé igazította szőkésbarna tincseit, erre én bámultam, hogyan csiszolgatja finoman ívelt vonásait a közelgő férfikor. Közelebb jött: – Van még egy kicsi? – kérdezte suttogva. Meggyújtottam neki a másnapi adagomat. Lehunyt szemmel szippantott, majd a zsebébe nyúlt: – Mennyivel tartozom? Elmosolyodtam, megszorítottam a vállát, és megráztam a fejem. – Köszönöm – hajtotta le a fejét a kezemre. Elbűvölt az érintése, de a vészjelzőm bekapcsolt: és ha kiskorú? – Különben helló, Szathmáry Zalán – nyújtottam kezet. – Simon Aurél. – Itt laksz a faluban? – Miskolcról ingázom. – Hogy jársz suliba? – Idén érettségiztem. Az állatorvosin pluszpont, ha dolgoztál állatokkal. Bélabánál inaskodom. – Az tényleg egy állat. Felkacagott, majd ránézett a telefonjára: – Itt a buszom. Elindult a kijárat felé. Visszanézett, sután integettem. A főnök másnap délelőtti motivációs beszéde után megtelt a lovarda. Én egy nagy csésze teával elhelyezkedtem a lelátón. Béla fel-alá ugráltatta Aurélt, hogy a „bankár urak és hölgyek” minél előbb indulhassanak lovastúrára vagy ugratni. A fiú homloka gyöngyözött. Biccentett nekem, viszonoztam. Béla rögtön magához intette, odavetett neki néhány szót, amire Aurél elindult felém. Csak akkor néztem fel, amikor már előttem állt:

– Bélabá elküldött velem futószárazni. Bélára sandítottam. Intett, hogy húzzunk már. Aurél rám emelte a szemöldökét: – Mocskosan akarja látni a cuccod. – Szerinted is ciki? A keze végigfutott a kabátom kihajtóján: – Még senkivel nem találkoztam, aki egy ilyen szerkót nyilvánosan bevállalt. Kistermetű, zömök lovat vezetett elő az istállóból. Szőkés sörénye a szemébe lógott, ami a legkevésbé sem zavarta. – Ő Stampedli – mutatta be Aurél. – Békés, mint a dalai láma. A paci andalító ringatása elcsitította a gyerekkori balesetemből táplálkozó félelmet. Pár kör után annyira ellazultam, hogy bolondozni kezdtem Auréllal: – Jean, vigyen ugratni! – Igenis, uram – alázatoskodott, – csak ezt a pár gyakorlatot szíveskedjen elvégezni. A gyermektanfolyam egyensúlyfeladatait bénáztam végig, halálra röhögtük magunkat. Visszakísértem az istálló félhomályába. Pólóra vetkőzve mosdatta Stampedlit, szelíd, de erőteljes mozdulatokkal. Felcsigázott. Néha összenéztünk: szerin tem ő is előjátéknak vette ezt a kis színjátékot. Amikor végzett, elővette a mobilját: – Megnézed a mai alakításod? – Mikor lőtted ezeket a képeket? – léptem mögé, és a mellkasomat a hátának nyomtam. – Amikor sikerült a lóra figyelned – válaszolt megjátszott szemrehányással. – Elküldöd őket? – A számod? – kérdezte felém fordulva. Nem maradt távolság közöttünk, csak egy leheletnyi hézag az ajkaink között. Csattogó, lucskos lépések törték meg a pillanatunkat. Kikaptam

Aurél kezéből a telefonját és elhúzódtam. Ahogy belépett, Béla rárivallt Aurélra: – Aurél, vendégeknek tilos bemenni az istállóba! – Bocsánat – habogtam, és már indultam is kifelé. Átírtam a számát a telefonjából, és leadtam a recepción. Randit kértem tőle egy elpirulós emojival. Türelmetlenül vártam nadrágzsebem rezgését, és amikor elolvastam az üzenetét – „Holnap reggel nyolckor az istállónál” –, elkapott a randira készülők szívdobogása. A szokásos céges bulit áttáncoltam a kolléganőimmel. Béla morcosan támasztotta a bárpultot; a hölgyek inkább velem salsáztak, mint hogy leálljanak vele csűrdöngölni. Reggel hideg zuhany ébresztett. A kiszellőztetett, jéghideg Dior-szettben, dideregve várakoztam az istállónál. Aurél nyereggel a vállán érkezett: – Jól mulatott, fiatalúr? – kérdezte szemtelen vigyorral. – Bélabá még most is azon rugózik, hogy mindenki – mélyítette el a hangját – „azzal a buzigyerekkel ropta”. – Nem én vagyok a partiállat, a kollégák nem szeretnek táncolni – mentegetőztem. Hitetlenkedve, de jókedvűen ingatta a fejét. Egy szürke, fehér pöttyös kancát és egy kétméteres, koromfekete mént vezetett elő. Berezeltem, amikor a mén kantárszárát a kezembe nyomta. Észrevette: – Lazíts, Emír csak más ménekkel vadul, kancák mellett adja a jófiút. Ezért hozom Karolinát. Nyeregbe, megmozgatjuk őket. A lombokon átsuhanó szellő a megbarnult avar szagát keringette. A fák között elvesztettem az idő- és a térérzékem, de élveztem. Az egyik emelkedő után tágas fennsíkra értünk. Aurél rám villantotta a szemöldökét: – Figyelj, mutatom a test- és csizmasegítséget a vágtához, egyszerű.

Azzal, mint egy zsoké, megindította Karolinát. Próbáltam utánozni. Szerencsére Emír rossz mozdulatokból is értett, és vágyott a száguldásra: úgy lőtt ki Karolina után, mintha nem lenne több kanca a világon. Ráhajoltam a nyakára, rám is átragadt az izmai zakatolása. Sajnos a fennsík másik vége gyorsan közeledett, én pedig reflexből, erősen megrántottam a kantárszárt. Emír pana szosan felnyerített, és a hátsó lábaira ágaskodott: leestem, mint régen. Aurél riadtan hajolt fölém: – Nyugi – nyögtem. – Hozd vissza Emírt. Bólintott, elfutott, majd lihegve telepedett le mellém: – Megvan; kikötöttem egy erdőszéli fához. Nem fáj semmid? – nézett rám egy csepp huncutsággal, mintha azt kérdezte volna, máris indulunk vissza? – Csak ami derékon felül van. A karomat kezdte masszírozni lágyan. Amikor elengedte, és indult volna a vállam felé, megcirógattam az arcát. Belesimult a tenyerembe. Csókolóztunk. Egyszerre fölém térdelt, a földre simította a karom és a fejem. Kapkodva szeretett, a fiatal felnőttek szeleburdiságával, mégis teljes odaadással. Észvesztő élmény volt, szédelegve álltam fel a földtől-ösztönöktől összemocskolt Diorszerkómban. Egymást átölelve mentünk a lovakhoz. A túraút utolsó kanyarjában még váltottunk egy csókot, aztán felvettük a férfias távolságtartást. Béla kárörvendőn vigyorgott, amikor meglátott. Hazafelé a Dior-szetten megmaradt Aurél-illat töltötte be a kocsimat. Százhúsz órát kellett várnunk, hogy újra egymásra szabadulhassunk. A történtek felturbóztak testben és lélekben, sokszor este tízig bírtam az irodai strapát. Aurél csodálkozott, neki szinte semmihez nem volt kedve. Ha Béla nem liheg a nyakába, egész nap a felhőket bámulta volna. Vonzott a könnyedsége, ahogy elmerült az érzéseiben. Engem a gyakorlatias életszemléletem szigorúan a felszínen tartott.

Pénteken este elhoztam Szerednyéről Pestre. Szombat délutánig tartott, amíg kikeveredtünk az ágyból. Örültem, hogy hasonló az étvágyunk. Az esténket már előre leszerveztem a haverokkal, nem kicsit csigáztam fel őket, amikor bejelentettem, nem egyedül megyek. Garbót és bőrkabátot vettem fel, Aurélnak egy inget és egy mellényt kölcsönöztem. Taxival mentünk a törzshelyemre, a Dessewffy utcába, egy szó és érintés nélkül útközben, mert a sofőr pulóverén egy méretes Nagy-Magyarország virított. Az utcán állt a sor; a pincéből felszálló füstös-édes buliszag mintha elbizonytalanította volna Aurélt. Körbenéztem, figyelnek-e minket, és megsimogattam az arcát. – Nyugi, tök jó lesz. – Lerí rólam, hogy olyan… Szóval vidéki vagyok. – Egy vagy közülünk, világos? Aprókat biccentett. A pince vörös tégláiból melegség áradt, körülvett az ismerős félhomály. Rengeteg arc bukkant fel és méregette kíváncsiskodva Aurélt. A jógaoktató Gábor szemei kocsányon lógtak, de Aurél, úgy láttam, rá se hederített. Megfordult bennem egy pillanatra, hogy inkább Netflixezni kellett volna otthon: Gurugabi – így becéztük – szőkésbarna, göndör fürtjeivel, klónozottnak tűnő, türkizkék szemével, kiugró állkapcsával nem lehetett felvenni a versenyt. Ashramokba való spirituális dumával kábított mindenkit, akire kivetette a hálóját. Az asztalunknál a haverok még nem lendültek bele semmibe. Elmentem rendelni egy kört, hogy feldobjam a hangulatunkat. Mire visszatértem, Aurélt figyelte mindenki, aki élethű kézmozdulatokkal mesélte a futószáras ügyeskedéseimet: – Lóra termett nemzetünk büszkesége, mondom neki, szíveskedjen a jobb kezével a bal lába felé hajolni... ühüm... úgy értem, a jobb-b-b kezével... nagyon jó... a bal lába felé... mondom, baaal... A haverok dülöngéltek a röhögéstől, én is, bár átfutott az agyamon, hogy ha ezt egy kollégám mesélte volna így, felhúztam

volna az orrom, amilyen sértődékeny típus vagyok. De Aurél úgy adta elő, mintha hosszú évek együttléte során megtalálta volna azt a pontot, ameddig nem sérti az önérzetem. Némi rábeszélés után még táncolni is hajlandó volt: ívelt, lekerekített mozdulatai ringattak, mint a tenger hullámai. Éjfél után fújtunk egyet. Elmentem koktélokért, de mire visszajöttem, Gurugabi elfoglalta a helyemet. A mozdulataiból látszott, csúcsra járatja a jógi szemfényvesztést Aurélnak. Mivel nem vette észre, hogy közeledek, pofátlanul végigsimította a tricepszét, mire a szerelmem összehúzódott, mint egy osztriga, ha citromozzák. – Namaste – búcsúzott el Auréltól, mihelyt letettem a koktélokat az asztalra. Koccintottunk; egy korty a negroniból elmosta a torkomba felszökő, maró féltékenységet. A másnapos vasárnapunkon a hanukára, karácsonyra, újévre készülő újlipótvárosi utcákon lófráltunk. Hópelyheket ettünk, grogot ittunk, farkasszemet nézve szívtuk be egymás leheletét; hergeltük az utcanépet, de magasról tettünk rá. – Ha szeretnéd, a jövő hétvégén is eljövök érted, és azután is – mondtam neki este Szerednyére menet. – De Pesten is vannak ám lovardák... – Először azokba jelentkeztem, de képtelenség bejutni. Megszorítottam a kezét, felsóhajtottam: ó, szívem, az önéletraj zodra és a motivációs leveledre mindaddig udvarias, kopipésztelt elutasítást kapsz, amíg a lovászt fel nem hívja a lovarda tulaja, hogy vegye fel istállósegédnek azt a fiatal srácot, aki szombaton jön bemutatkozni, feltéve, hogy felismeri a ló fejét és a farát. Szerencsére a tulaj irodája szomszédos az enyémmel, és hálás nekem, mert szívességből megírom neki a projektjei fenntarthatósági elemzését. A következő szombatot a kolléga remeteszőlősi lovardájában kezdtük. A lovász úgy búcsúzott el Auréltól, hogy elsejétől várja. Aurél be is jelentette a szerednyeieknek, hogy kilép, de Béla megzsarolta: hat hónap felmondási időt kötött ki az a szemét, ha Aurél egy jó ajánlólevelet akart tőle.

Ingázós időszak kezdődött: Aurélt a heti utolsó munkanapjának estéjén elhoztam Pestre, a második szabadnapjának estéjén visszavittem Szerednyére. Aggódtam, kibírjuk-e, de Aurél örömmel fogadta az új életét, az új éjszakáit és a nagyvárost, akárhányszor nálam aludt. Utolsó szerednyei munkanapját és egyetemi felvételét házibulin ünnepeltük. A pezsgőspoharakkal forgolódó ismerősök között felbukkant Gurugabi. Ki hívta? Naná, hogy Aurélnak prédikált egész este. Tétlenül néztem: házigazdaként mindenkivel illett beszélgetnem, legalább felszínesen. Többet koccintottam a szokásosnál, be is pöccentem, amikor elmentek a vendégek: – Csak tudnám, hogy került ide ez a jógajampec! – üvöltöttem, és a földhöz csaptam egy poharat. – Én hívtam meg – suttogta Aurél. – Múltkor összefutottunk a pékségben. Olyan mély gondolatai vannak... – És neked ez jön be? Elcsendesedett. – Nekem te jössz be – suttogott újra, mintha féltve őrzött titkait fedné fel. Seggfej voltam; de a kapcsolatunk még azt a korszakát élte, amikor a feszültséget szeretkezéssel oldja az ember. Mindenünk megvolt, ami egy egészséges, hosszútávú kapcsolathoz kellett, de közbeszólt a munkám, a főnökség, az élet… De mit tegyen egy harmincas, szeretetéhes és törtető fiatal? Megpróbál egy fenékkel egy egész ménest megülni. – Októbertől áthelyeznek Londonba – sóhajtottam fel a vasárnapi brunch asztalunk mellett a kedvenc éttermünkben. Ez úgy hangzott, mintha nem szólhattam volna bele a döntésbe. Igazából egymás torkát haraptuk át a cégnél az áthelyezésért, és én hajtottam a legjobban. – Ó – felelt Aurél szinte énekelve. – Gratulálok – tette hozzá elismerően, de kihallottam belőle az udvariasságot és egy csipet keserűséget. – Meddig tart?

– Két évig... de hétvégenként hazajövök – fogtam a kezeim közé az arcát – van egy gép péntek este Lutonból. Bólogatott, és kibámult az ablakon. Meg akartam csókolni, de a pincérünk diszkrét köhintése figyelmeztetett: nyilvános helyen vagyunk. Újabb ingázós időszak köszöntött be, és London kemény diónak bizonyult. A tömeg, a rohanás és az utazás péntek éjjelre kimerített. Szombat délnél korábban nem ébredtem fel, a délutánt is szívesebben töltöttem a négy fal között. Aurél csendesen cirógatta a halántékom, ahogy elnyúltunk a kanapén a tévé előtt. A vasárnap délelőtti brunch-ra visszatért a régi jó hangulatunk, de délután már vitt a taxi Ferihegyre. Hogy a távollétemért kárpótoljam Aurélt, ajándékokkal kedveskedtem neki: a ruhatárára bőven ráfért a frissítés. Hétvégenként mindig felvett valamit, amit tőlem kapott; ezzel bennem is tartotta a lelket, mert őszintén szólva, megnőtt közöttünk a távolság, és ezen sem a Savile Row ingjei, sem a napi több órányi videochat nem tudott segíteni. Az első év elteltével Aurélt szótlanabbnak, kedvtelenebbnek láttam. Azt hittem, elértük a mélypontot és – mivel már több volt mögöttünk, mint előttünk –, átvészeljük a maradék időt. Úgy látszott, a reményeim valóra válnak. Aurél megváltozott: friss energiák szabadultak fel benne, mint egy hosszútávfutóban, aki meglátja a célvonalat maga előtt. Lazábban vette a távollétemet és ritkábban volt elérhető hétközben, ellenben jókedvűen fogadott hétvégenként. A teste szálkásabb, inasabb lett, izmai lazasága eltűnt, a tapintásuk inkább acélsodronyra emlékeztetett. Kérdeztem, elkezdett-e sportolni, de kurtán-furcsán csak annyit felelt, hogy néha jógázik. Nem firtattam a részleteket: a gyomrom néhány rezdülése figyelmeztetett, darázsfészekbe nyúlok. Inkább elhittem, hogy Aurél a köztünk feszülő távolságot akarja legyőzni ezekkel az energiákkal. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egy hónap sem telt bele, és Aurél pénteken éjjel abban a garbójában fogadott, amit

a megismerkedésünk estéjén viselt. Összecsomagolt. A bejárati ajtó mellett két bőrönd várakozott. Mindent hátrahagyott, amit tőlem kapott. Az emlékeid nem hagyhatod itt, gondoltam. Némán bámultuk egymást. – Nem bírom tovább, Zalán – törte meg a csendet. Döbbenetesen erős belső késztetés parancsolt rám, hogy alkudozzak, magyarázkodjak, és ha kell, könyörögjek. Magamat hibáztattam, amiért ide jutottunk. Minden adott volt a szakítási nagyjelenethez, de egyszerre rám zúdult az elmúlt másfél év összes fáradtsága, és egy kiégett, vesztes ember csüggedtsége költözött belém: – Megértem. Ennyire futotta. Aurél várt, hátha mondok még valamit, aztán a bejárati ajtó felé indult. Esztelenség volt, de megkérdeztem: – Hazaköltözöl? – Nem, Gáborhoz – fordult felém, de a cipőjét bámulta, mint egy kisfiú, aki szégyelli magát, mert a focilabdájával betört egy ablakot. Erre összerogytam volna; a Londonban kéretlenül, észrevétlenül belém ivódott híres angol hidegvér tartott meg két lábon. Kimentem az erkélyre. A lépcsőház előtt egy autó vészvillogott: Gurugabi már várt rá. Nagyjelenet, ugyan már! Lezajlott, nélkülem. Lemaradtam a miértekről, a hogyanokról, csupán szembesülnöm kellett a valósággal. Pokoli démonok bukkantak fel a mélyből, lökdöstek, sodortak az erkélyen túl elterülő semmi felé. Teljes erővel kapaszkodtam a korlát rúdjába. – Akkor... szervusz – mondta Aurél, és behúzta maga mögött az ajtót. Egy kattanás: a függöny legördült. A fürdőszobaszekrényből nyugtatót és altatót kerestem elő. Két Zoloft után bambán vigyorogtam a démonokra, mintha hancúrozó kismacskák lennének. Csak a „szervusz”-on zakatolt az agyam: a szó régiessége csendőrtegeződést, tettetést sugallt. Hiába repültem haza másfélezer kilométert, a távolság nem csökkent közöttünk.

A szombatot fürdőköpenyben töltöttem a tévé előtt. Begyógyszerezve, az igazi és a virtuális valóságon kívüli kábulatba merültem az új magány első napján. Vasárnap rendet raktam, kikap csoltam az áramot, lezártam a lakást, és visszamentem Londonba. Nem ingáztam többé. Kitöröltem Aurélt a telefonomból. Az első három hónapban ráhajtottam a munkámra; hétvégénként az albérletemben rejtőzködtem. Több változatban is felvázoltam magamnak Aurél és Gurugabi egymásra találásának és szerelembe esésének történetét, önmagamra osztva a sztori rosszfiújának szerepét mindaddig, amíg úgy döntöttem: eleget bántottam magam. Társaságra szomjaztam. Eleinte csak a szivárványos bárokban próbálkoztam, de az utcákon karöltve sétáló férfipárok és a parkok padjain önfeledten csókolózó leszbikusok láttán kiterjesztettem a játszóterem London teljes belterületére. Az első kalandom, Jonathan, a sarki szupermarketben kezdődött. Őt hosszú sorban követték a Johnok, Robertek, Jamesek, megbolondítva néha egyegy Sadhirral, Hikaróval, vagy Mbekával. Magas, vékony alkatom meglepően népszerűnek számított. Fennhangon dicsekedtem magamban Aurélnak a kalandjaimmal zuhanyzás, metrózás vagy sorban állás közben. Hiába fojtogatott a céltalanság és az üresség, mihelyt becsuktam az ajtót egy-egy kaland mögött, a düh, az önvád, és a bosszúvágy – mikor melyik volt az erősebb – nem hagyta, hogy leálljak. Még a kiküldetésem meghosszabbítását is elintéztem, csak hogy tombolhassak az élvezetekben. Egy bő év kellett, hogy úgy ébredjek, eleget bántottam Aurélt, és képes vagyok megtölteni egy kapcsolatot a szexen felül további tartalommal. Ahogy Aurél vonásai napról napra halványodtak előttem, óvatosan meghosszabbítottam a hétvégi kalandjaimat egy-egy kávézással vagy gyors ebéddel hét közben. Sokan találkoztak velem újra, páran a következő hétvégét is velem töltötték – miután megtanultam, hogy a hosszú távú terveim, a házasság és az örökbefogadás puszta említéséért is piros lapot kapok: további randik kizárva, vagy

egyszerűen otthagynak az asztalnál, mint az egyik német srác. Talán Emmanuelnek hívták. Nagyritkán összeakadtam olyanokkal is, akik lekötötték magukat, de csak „primus inter pares” alapon: el kellett viselnem az időnkénti kilengéseiket és vice versa. Sajnos az elsődlegességem kimerült annyiban, hogy Samuel, Arthur és Jörg – az ő arcukat még fél év után is fel tudtam idézni – beszámolt a kalandjairól, részletezve a szaftos pillanatokat. Ettől idővel megszégyenültem, és feladtam a kapcsolatot. Gyötörtek a kétségek: nem próbálkoztam eleget? Nem a megfelelő közösségben kutattam? Túl finnyás vagyok? Akkor is: három nekirugaszkodás után a lelkem változásért könyörgött. Nem maradt más hátra, ráfanyalodtam az igazi monogámiát kereső szeniorokra. Ezeket a kapcsolatokat viszont én nem bírtam hosszú távon: hiába próbáltak az örökifjak trendin öltözködni és fiatalos szokásokat felvenni, megbújt egy jellegzetes összetevő a testük szagában, ami beférkőzött az orromba, és tíz évet öregített rajtam. Végül feladtam a társkeresést, és a londoni állást is. Eladtam a részesedésem a cégben, és visszatértem a pesti loftomba. Bármennyire nyomasztott a magány, jólesett magam mögött tudni ezt a szédelgő, kicsapongó időszakot. Nem kerestem a haverokat, ők sem engem. Nem frissítettem a ruhatáram. Nem akartam visszatérni az üzleti világba, de azt sem tudtam, merre tovább. Először csak kóvályogtam a városban, majd egyre jobban megterveztem a sétáimat. Miután bejártam a Pestet és környékét, a budai kerületeken és a szomszédságukon volt a sor. Utamba került Remeteszőlős is. Kérdeztem a helyieket, megvan-e még a lovardájuk. Büszkén mesélték, micsoda EU-s támogatást kapott a tulajdonosváltás után. Benéztem. Egy csésze tea mellől leselkedtem az istálló felé, nehogy Aurél meglásson, hiába emlékeztem tűpontosan, hogy soha nem dolgozott itt. A tea megnyugtatott; elindultam megnézni a lovakat. Előkerült a lovászlány, örömmel végigmutogatta az állatokat. Egy fehér pöttyös kancát hosszan simogattam. – Hogy tetszettek? – kérdezte a lány a sétánk végén.

– Gyönyörűek, különösen az a pöttyös. – Ó, az almásderes kancakisasszony, az istálló szépe... – Almás micsoda? – Deres. A pöttyös lovakat hívják így a szakmában. – Aha… Ma is tanultam valamit. – Eladó, ha esetleg érdekli. – Valami baja van? – Ugyan! Makkegészséges. A tulaj egy vidéki istállóban tartotta évekig, csak nem szánta rá az időt – húzta el a száját. – Tudja, a társasági elkötelezettségek... Egy hétig éjszakába nyúlóan böngésztem, mivel jár egy ló tartása. Az első helyre mindenütt a temérdek időt tették; nekem pont volt annyi. Megvettem Karolinát. Naponta kijártam hozzá az istállóba: etettem, gondoztam, tanfolyamokra vittem. Bejártam a pesti lovasboltokat, hogy a legjobb felszerelést vegyem meg neki és magamnak. A gondolataimat lefog lalta az ügetés, a vágta, és az ugratás technikája. Karolinával hosszan és türelmesen kerestük a mozdulataink közötti harmóniát. Minden idegszálamat lekötötte, ha felültem a hátára: valójában ő idomított engem. Csak az oltásoktól félt. Mindig nyugtatgattam, mialatt az állatorvos végezte a dolgát. A doktornőt vártuk azon az áprilisi délutánon is: tetanusz vagy veszettség elleni oltás következett, nem emlékszem. A megbeszélt időpont előtt pár perccel tértünk vissza az istállóba, a környéken túráztunk. A méretre szabott lovaglóöltönyömet vettem fel, de a többnapos borostámat meghagytam: az oltást rutineseménynek tartottam. Karolina patáit tisztogattam, amikor kopogtak a box ajtaján. Odafordultam. A bejáratnál Aurél állt: a haja simára fésülve, az arca tükörfényesre borotválva. Állkapcsa szögletes, szúrós, maszkulin. A szeme sarkába vékony szarkalábakat rajzoltak az évek. Fehér köpenyén nagyítóval sem találtam volna gyűrődést, világoskék ing és smaragd zöld nyakkendő kandikált ki alóla. Ifjúból férfivé vált. „Kevés vagy, ne is próbálkozz” benyomást keltett, akár így akarta, akár nem.

– Szia – nyögtem ki nagy nehezen. – Éppen a doktornőt… – Én helyettesítem, a gyakornoka vagyok. – Ezek szerint… – kezdtem bele a smart talkba, de Aurél félbeszakított: – Végzős vagyok az állatorvosin – hadarta, mintha lényegtelen formaságokon akarna túlesni. Vagy gyorsan akart végezni? A tárgyra tértem, mielőtt még jobban összezavarodtam volna: – Védőoltás kellene neki. Bólintott, és megpaskolta Karolina nyakát. A kezén több ér duzzadt ki, mint régen, amikor engem érintett, de a gyengédségét változatlannak képzeltem. Azonnal megbarátkoztak; esküszöm, Karolina emlékezett rá Szerednyéről. Egy buddha nyugalmával viselte a szúrást, pedig a szügyébe kapta, amire kimondottan érzékeny volt. Aurél megcirógatta, és néhány kocka sárgarépát adott neki. Karolina orrlyukai kitágultak, szagolgatta Aurélt, mint régen, amikor együtt láttam őket... emlékek kavarogtak bennem, gyönyörűek és súlyosak, mint egy versenyzongora. Gyakorlatiasnak akartam mutatkozni: – Mennyivel tartozom? Megszorította a vállamat, elmosolyodott és megrázta a fejét. – Köszönöm – motyogtam. Ráhajtottam a fejem a kezére, de megijedtem és visszahúzódtam. Túlmentem a határain? És ha még mindig Gurugabival van? Megrebbent a szeme, láthatóan ő is zavarba jött. Pillantott egy hosszút, a szeme megtelt fénnyel. Felmerült benne, hogy van valakim? Haragudott rám? Emlékek ugrottak be neki is? Évek óta elfojtott kérdések marták a torkomat, de féltem a válaszoktól. Kihátráltam: – Nem akarlak feltartani, rád vár az egész istálló. – Persze, köszönöm. Elköszöntünk. Már a kávézóba menet megbántam a gyávaságom: elhatároztam, hogy meghívom egy csésze teára, ha meg siet, megkérdezem, elkísérhetem-e. Egy óra is eltelt, mire Aurél megjelent. – Leülünk? – mutattam a bárpult felé.

Nem mozdult. – Mikor mégy vissza? – érdeklődött barátságosan, de azzal a csendes szomorúsággal a hangjában, ami késő nyári estéken fogja el az embert. Ezt nem pusztán udvariasságból kérdezte, futott át az agyamon. Odaléptem hozzá, hogy senki más ne hallja a válaszom. Ismerős, fás-füstös illat tévedt az orromba. A Regent Streeten vettem neki. A szívem vágtába fogott, büszkén kihúztam magam: – Soha. Átölelt; egymás nyakába fúrtuk az arcunkat, majd kifulladásig csókolóztunk. – A teremtésit, maguk meg mit képzelnek!? Takarodjanak innen, amíg jódóguk van! – kiabált ránk egy rózsaszín Ralph Lauren pólós, Gucci napszemüveges, sörhasú fickó az egyik asztaltól. Hazaértem.

TÖRTÉNELEM

PAM L É NYI L AU R A

KI VISZI ÁT KÁDÁR UNOKÁIT A TÚLSÓ PARTRA?

A S ZEXUÁ LI S F O R R A DALO M HATÁSA I A 70-E S, 80-AS É V E K MAGYAR O R S ZÁGÁ N

A nyugatról indult szexuális forradalom szele viszonylag hamar elérte hazánkat, a 60-as évek lázadó ifjúsága pedig kitaposott egy olyan utat a szexuális szabadság terén, amire az Y generációnak már csak rá kellett lépnie. De tényleg ilyen egyszerű volt annak a fiatalságnak a sorsa, akinek többé nem volt feladata a „szép új világ” megteremtése, csak élni benne? A 70-es és 80-as évek Juventusa az, akinek megadatott, amiért a szüleik harcoltak, de felvetődik a kérdés, hogy tudott-e vele mit kezdeni? És ki kapta a feladatot, hogy átvigye Kádár unokáit a túlsó partra? „Szeretkezz, ne háborúzz!” – szól a híres hippi jelmondat. Oké, de mi van akkor, ha a háborúzásról többet tudunk, mint a szexről? A KISZ (Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség) 1965-ben létrehozta a saját fiataloknak szóló lapját, az Ifjúsági Magazint, ami remek eszköz volt a gulyás-diktatúrában a fiatalok mederben tartására, és a figyelem elterelésére, mivel megtűrt olyan témákat, amik igazán érdekelték a tinédzsereket és nóvumnak számítottak szexualitás, nemiség téren. Ezzel magára vállalta a fiatalkorú olvasóinak szexu ális terelgetését, mindezt a szocialista erkölcsök fényében, az elégedettség és jólét látszatát fenntartva. Az IM lapszámaiban olyan témákkal találkozunk, mint például a poligámia gondolata, a nudizmus vagy a szüzességelvesztés. Az addig büntetendő és devianciának számító homoszexualitáshoz is

jóval nyitottabban állt, és a lap szerkesztői külön rovatot szenteltek a tájékozatlan vagy épp kétségbeesett tinédzserek szexualitással, szerelemmel, ismerkedéssel kapcsolatos kérdéseinek. Bár nem mondott ellen Kate Millet jóslatának, miszerint „A (szexuális) forradalom után a szexuális élet rendkívül változatos lesz. Az ember lehet homoszexuális, heteroszexuális és biszexuális, de a lényeg, hogy szexuális legyen! Azonban ne szertelen, kizsákmányoló módon.”, az utolsó mondattal nem igazán értett egyet. Jónéhány nyugati újdonság továbbra is a tiltott kategóriába tartozott, és a lap egy 1980-as számában erősen okolta a pornógráfiát, a szexshopokat és a call-girl szolgáltatásokat a szex elinflálódásáért és kizsákmányoló voltáért. A kor hiteles forrásaira, elsősorban az Ifjúsági Magazinra támaszkodva kísérlek meg egy átfogó képet adni arról, hogy mi volt a konszenzus a 80-as években olyan témákról, amikkel minden kor fiatalsága szembesül előbb vagy utóbb. Szüzességelvesztés Nagy vállalás volt a lap részéről, amikor 1982-ben elindították a „Hogyan vesztetted el?” névre hallgató rovatukat, amiben a tinédzserek első szexuális élményeiről volt szó, kendőzetlenül. Bárki írhatott levelet és megoszthatta a saját történetét, ezt az IM egyszerűen csak leközölte, bármilyen tanító szándékú elemzés nélkül, így erős a gyanú, hogy ez a rovat csak a fiatalok egymás – sokszor kellemetlen - élményein való csámcsogásra szolgált. Aki viszont kicsit komolyabban vette, láthatta, hogy elindult egy diskurzus az IM hasábjain a fiatalok között, és a kedves olvasó szembesülhetett ilyennel is, olyannal is, ezeket összevetve megformálhatta saját véleményét, majd szabadon aszerint cselekedhetett. Voltak, akik magasról tettek a szexuális forradalomra és továbbra is tradicionális, keresztény erkölcsökhöz ragaszkodtak:

„Húszéves koromban vesztettem el a szüzességem, mégpedig annak a rendje és módja szerint – nászéjszakámon” De egészen extrém és erkölcsöt nem ismerő eseteket is megvallottak a fiatalok egy-egy anonim jelige alatt: „Szüzességem felkínálni egy háromszögbe léptem be, negyedik szögnek. Kétgyermekes unokanővérem szeretőjét kértem meg, szíveskedjék megszabadítani feleslegemtől.” Ezekre az esetekre az uraknak is volt lehetőségük reagálni, egy vélemény közülük: „Hova jutunk, ha ez így megy tovább? (…) a lányok nem sok lehetőséget adnak arra, hogy fölnézzünk rájuk.” Fél évvel a rovat elindítása után, úgy döntöttek, megszűntetik a sorozatot és ebben a formában többet nem kívánnak ezzel a témával foglalkozni, viszont egy terjedelmes cikkben vontak konklúziót a temérdek levélből és továbbra is hangoztatták a szexuális témákról való párbeszéd fontosságát. Egyértelműen kijelentették, hogy a tinédzserek nem kapják meg a kellő mennyiségű tájékoztatást és rendre felkészületlenek az első alkalmakkor. A szülők hallgatnak, mert sok esetben ők sem tudják, mitől lesz valaki elég érett a nemi élethez, a pedagógusokra hárul hát a kénytelen-kelletlen feladat. A lap szerkesztői ugyanebben a cikkben egy témához kapcsolódó könyvlistával próbálták megkönnyíteni a fiatalok és szüleik dolgát, ahol megtalálható volt a 80-as évek sztár-tinédzserszexológusa, Dr. Veres Pál könyve is, a „Beszélnünk kell róla”. A legnépszerűbb felvilágosító film pedig egy 1978-as gyártmány, a Helga volt, ami magával a szülés bemutatásával végződött.

A nagy poligámia VS monogámia kérdés „Egymásról természetesen nem tudnak.” Így hangzik a levél címe, ami alatt a 1982-es számban egy tizenhét éves fiú vallomását olvashatjuk, miszerint megismerte a nagy Ő-t, pontosabban, „Őket”. Hármat is egyszerre. Állítása szerint „…tökéletesen kiegészíti egymást (…) izgató, hogy hiányzik belőlük valami (…) mindegyikükkel más témánk van…” Bár sokan nincsenek vele tisztában, de a poligámia eredeti mivoltában nem ezt jelenti. Egy monogám ember nem egyszerre, hanem egész életében egy emberrel létesít szexuális kapcsolatot, míg poligám ember több partnerrel is kipróbálja. Ez látszik abban a rovatban is, ami az „Egy vagy mindegy” névre hallgatott és irányítottan erről kérdezték az olvasóközönséget, ahol szintén anonim módon mondhatták el véleményüket vagy tapasztalataikat. Ezekből kiderül, hogy a nagy Ő mítosza elég erőteljesen jelen volt a korban, és a vita ennek az Egynek a létezéséről és megtalálásáról szól. „… rá se gondoltam már a Nagy Ő-re. És nyár végén mégis találkoztam vele az utcán. Pedig nem is kerestem.” Vallja meg egy olvasó, aki előtte kicsapongásairól mesélt, és már majdnem kezdte elveszteni a hitét abban, hogy létezik az Igazi, mikor romantikus módon mégis rátalált. „Az a néhány szerelem, ami az ember életében bekövetkezik, minőségi változások sorozata. Egy-egynek a vége éppen a színvonalbeli emelés (…)” Az úriember szerint, aki ezeket a sorokat írja, az ember életében az egymást követő párkapcsolatok mindig szintet lépnek, a végén pedig ott a végzetes-végleges nagy szerelem. Egy másik fiatal nő pedig eképpen vélekedik nőtársai erkölcseiről:

„… két mesét nem szabad bev enni a lányoknak. (…) a másik, hogy a szabadság és a modernség jegyében mindenkivel le kell feküdni.” Ebbe a rovatba érkezett levelek alapján az szűrhető le, hogy a fiatalok zöme bár poligám, de hisz abban, hogy a sok próbálkozás után egy szép napon beköszönt a nagy Ő.

Kádár és a lányok1

A vitát a téma körül ismét egy összefoglaló cikkel zárták le, amiből jól kiolvasható a kor közerkölcse. „A férfi erősebb, aktívabb, kalandosabb kedvű…”. Tehát a poligámia mindkét nem számára, bár nem ünnepelt, de megengedett, viszont egy kalandosabb kedvű lány aztán nehezebben találja meg a nagy őt, és marad „leányanya”, míg a férfi szabad akaratából dönthet úgy, hogy kikalandozta magát, és kész elköteleződni. „Európában az ember elméletileg páros lény, a gyakorlatban társas.” De fogalmazhatunk úgy is, hogy az európai ember életének egy szakaszát nézve páros lény, életének egészét tekintve pedig társas. Tehát ahogyan az angol nyelvű wikipédia fogalmaz: serial monogamy, ami annyit tesz, hogy legtöbb esetben egyszerre csak egy partnere van, de egész életét tekintve több. De

https://hu.m.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:K%C3%A1d%C3%A1r_J%C3%A1nos_fortepan_47119.jpg

szóba kerül a trófeagyűjtögetés is, és a szerelem vagy szeretet nélküli szexet többször is kifejezetten elítélendőnek állítják be és kiégéssel fenyegetik azokat a tinédzsereket, akik ezen gondolkodnának. Ebben a témában remekül meglátszik a Kádár-korszak puha diktatúrája: helyet adunk a diskurzusnak, elfogadjuk, ha nem a kor erkölcseinek megfelelően szeretnél élni, de azért felhívjuk a kedves figyelmedet a következményekre, és próbálunk óvatosan terelgetni. Viszont ami az IM javára írható, hogy korát megelőzve vélekedik a nagy Ő személyéről, és ez a gondolatmenet napjainkban is nagy népszerűségnek örvend: „… létezik, nem is egy példányban. És nem kell várni rá, hanem alkalmassá kell válni arra, hogy valamelyiküket felismerjük-kiérdemeljük.” Fogamzásgátlás, abortusz A 80-as években szinte teljesen megújult a hazai védekezéskultúra. A legnépszerűbb gumióvszer az MRG terméke volt, olyannyira, hogy az akkori fiatalok nem guminak vagy kotonnak, hanem „emergé”-nek hívták a terméket. Mégis a legnagyobb átütést a POSTINOR nevű randevú-tabletta okozta. Olyannyira, hogy egy jó pár hasábra elegendő méltatást kapott egy 1980-as számban. A randevútabletta találóbb megnevezés, mint azt elsőre gondolnánk, hiszen ezt nem naponta kellett szedni, hanem tényleg csak a randevú után. Ez a módszer azoknak a fiataloknak volt a legalkalmasabb, akik nem éltek rendszeres szexuális életet, ugyanis egy hónapban csak négy ilyen tabletta beszedése volt ajánlott. Mai értelemben – ahogyan egy olvasó nevezte – az „antibébi” tabletta a Kádár-korszak plan B-je. A rendszeres nemi életet élőknek az Ovidon jutott. Egy tizenkilenc éves olvasó, Éva, felrótta ebben a cikkben, hogy a férfiaknak még nem találtak ki fogamzásgátló tablettát, és a nők dolga ezeket a tablettákat felelősségteljesen kapkodni, ha nem szeretnének az AB-bizottság elé kerülni, ami természetesen nem volt egy leányálom. A Kádár-kori

abortusz bizottság tagjai rendszerint az 50-es éveikben járó nők voltak, akiktől nem állt messze megalázni az eléjük járult megesett fiatal lányokat és azok szüleit, akik nem nevelték eléggé erkölcsösen csemetéiket. Míg 1967 és 1976 között egy statisztika szerint 1 616 787 abortuszt végeztek, tehát voltak olyan évek is, amikor az abortuszok száma jóval 200 000 fölé csúszott, addig a fent említett fogamzásgátló módszerek elterjedésének köszönhetően 1985-ben mindössze 20 742 abortusz kérvény került benyújtásra. Test, testkép Az Ifjúsági Magazin feladatának tekintette a (főleg női) test bemutatását fiatalkorú olvasóinak, megelőzve, hogy a nyugatról érkező, a testről torz képet kialakító pornókazettákból tájékozódjanak. Ennél az oknál fogva gyakran találkozhatunk akt-képekkel: nudista férfiak lebarnult fenekével vagy cenzúrázatlan női mellekkel. Az újságban erősen bírálták az Iszlámot, amiért démonizálják a fürdőruhás női testet, és bűnös öltözetnek nevezik azt, hát még ha egy idegen úszómester a segítségére siet, és megérinti a fedetlen testét. A nudizmus kiemelt figyelmet kapott, szinte propagálták azt a strandokon készült fotókkal, ám a valóság nem egészen az volt, amit a kedves olvasó az IM lapjain látott. Ugyanis az FKK-s strandra látogató feszes női mellek helyett, többnyire idős hölgyek megereszkedett kebleivel találta szembe magát. A szülés utáni női test egy színésznővel, Bordán Irénnel készített 1981-es interjúban került szóba. Azt hiszem, a clickbait műfaját előkészítő cikk volt ez, ugyanis a címben zöldellő „Anyaszerepben” csak az utolsó kérdésben kerül elő, itt is olyan kontextusban, hogy a művésznő nem fél-e, hogy tönkremegy az alakja, a gyerekvállalást pótcselekvésnek nevezik, és a pályamódosításról kérdezik az újdonsült anyukát.

Egy következő cikk egy újdonsült divathullámot, a melltartóelhagyást taglalja, és feltételezi, hogy a szabadság címszó alatt valójában a nők csak a kigúvadó férfiszempárokat szeretnék látni. De egy másik szempontból is ünnepli a cikk írója ezt a kezdeményezést. Szerinte a melltartó elhagyásával a természetes szépség végre megelőzi például a természetellenes fűzőket, amik arra szolgáltak, hogy a hölgyek kebleit egészen a nyakukig nyomják. LMBTQ+ Egy 1982-es számban találtam magam szembe egy „Álom” jeligére hallgató levéllel, ami egy tizenhat éves gimnazista lány tollából származott. A fiatal lány azt ecseteli, hogy egy gyönyörű lány jelent meg álmában és nem tudott ellenállni ennek a látványnak, most pedig azon gondolkodik, vajon homoszexuális-e. A válaszban Freud tanait kukába dobva a válaszadó meg sem említi az esetleges leszbikusság gondolatát, helyette inkább azt javasolja, írja meg a lány, merre szokott járni futni, mert van pár levél a birtokában, amikben fiúk ismerkedni szeretnének. Amint már egyszer említettem: megtűrés, de passzív-agresszív terelgetés. Egy két évvel korábbi levélben egy tizenhét éves fiú panaszolja el, hogy homoszexuális, és hogy nem bír tovább így élni, feltehetőleg a környezetétől jött abúzus miatt. A fiú tanácsot kér, hogy kihez forduljon segítségért, ha szeretne megváltozni. A válaszadó a körzeti orvost ajánlja, hogy tőle kérjen beutalót ideggyógyászhoz vagy pszichológushoz. Bár már nem volt konszenzus, hogy a homoszexualitás betegség, azért még lehetségesnek tartották ennek a folyamatnak a visszafordítását pszichológusok által. Ma már tudjuk, hogy a homoszexualitást nem lehet, nem is szabad, és nem is kell kezelni vagy visszafordítani. Ez a két eset is jól tükrözi, hogy a leszbikusság, a nők közötti szerelem ebben a korban egy pár fokkal elfogadottabb volt, mint a

férfiak esetében. Hanzli Péter tanulmánya 2 szerint nem csak a női és a férfi homoszexualitásban tett különbséget a kor, de egy falusinak is jóval nehezebb dolga volt, ha rájött, hogy a saját neméhez vonzódik, mint egy városi társának. Ezt bizonyítja, hogy még a fővárosban is nehéz dolga volt annak, aki ismerkedni szeretett volna. Erre az általánosan elfogadott hely a különböző nyilvános WC-k környéke volt, ami kiemelt veszélyt jelentett a homofóbia miatt, több esetet is számon tartanak, amikben csoportosan támadtak rá egy-egy ismerkedni vágyó férfira. Később javult a helyzet, és még a német Spartacus nevezetű meleg-útikönyvben is megemlítették az Egyetem Presszót, a Diófa éttermet vagy a Hungária kávéházat, mint meleg-barát szórakozóhelyet és ismerkedési terepet. 89 után A rendszerváltás azt eredményezte, hogy szabadon lehetett vásárolni más, nyugati lapokat, amelyek komoly konkurenciát jelentettek az IM számára. A Wikipedia szerint tartalma szempontjából az IM már egy életmódmagazinra kezdett el hasonlítani, célközönsége pedig a tizenhat-húsz év közötti városi menő lányok lettek. Az egykor piacuraló magazin a 2000-es évekre silány tömeglappá vált, és már csak a „Melyik cipő illik hozzád?” jellegű teszten terelgették magukat a fiatalok a megfelelő válaszig. 2015-ben a BRAVO, a BRAVO Girl!, és a Popcorn magazinnal a halálos ágya mellett lehelte ki utolsó lapszámát. Bibliográfia

2 http://epa.oszk.hu/00400/00414/00057/pdf/EPA00414_korall_2016_66_142-163.pdf

1980-07 1980-08 1980-09 1980-11 1981-04

1 1 1 1 1

RÓLUNK, KÖZÖSSÉGRŐL

M. Z. C H A P E L L E

CÍ M KÉK

É S AMI MÖ G ÖT T Ü K VA N

Fontosnak tartjuk megszólaltatni azokat a fiatalokat, akik nyitottak arra, hogy meséljenek az LMBTQ+ közösséghez tartozásukról, kétségeikről és tapasztalataikról. Mindegyiküknek megvan a maga története. A tizenhét éves Zitáé különleges és megrendítően őszinte. Ő maga keresett fel azzal, hogy szeretne részt venni egy Létigen-interjúban, amit ezúton is nagyon köszönök neki!

Mielőtt beszélgetni kezdtünk, a bemutatkozásodban írtad, hogy biszexuális vagy. A családod vagy a barátaid előtt coming outoltál esetleg? Mik a tapasztalataid, hogyan viszonyulnak az emberek ahhoz, ha megtudjak, hogy biszex vagy? Őszintén... Még nem meséltem otthon erről. A szüleim bizonyos dolgokkal kapcsolatban elfogadóak. Próbálnak azok lenni, máskor pedig önmagukat meghazudtolva nagyon fafejűek. Számomra is új dolog a biszexualitás. Sosem néztem meg a lányo kat, és nem is gondolkodtam nagyon azon, milyen lenne velük, de aztán jött egy alkalom, és ahogy történt, olyan természetesnek és ösztönösnek tűnt. Azóta nyitott vagyok a lányok felé is. Ismerkedésnél vagy beszélgetésnél nem csinálok titkot abból, hogy vonzódom mindkét nemhez. Megpróbálok másokhoz és önmagamhoz is őszinte lenni. Eddig még nem éreztem azt, hogy emiatt csúnyán néznének rám.

egészségügyre, az emberek mindennel kapcsolatos hozzáállására, a meglepő türelemre, amivel hozzám állnak. Ami otthon azér t nem igazán jellemző, mert stresszesebbek az emberek.

Ismersz más biszexeket, vagy olyat, akivel tudsz beszélgetni ezekről a dolgokról? Akár személyesen, akár online? Szerencsés vagyok, mert úgy alakult, hogy nagyon hasonló problémákkal küzdő barát lett a lakótársam. Ő egy biszex férfi. Azt mondhatom, hogy nála nyitottabb és tájékozottabb embert nem is kívánhatnék. Az ő magabiztossága, bátorsága segít abban, hogy én is bátran felvállaljam önmagam.

Az egészségüggyel kapcsolatban eszembe jutott, hogy említetted az endometriózist. Ez szerintem még ma is sokaknak egy ismeretlen fogalom. Röviden le tudnád írni, mi is ez a betegség pontosan? Az endometriózis a nőket érintő (elméletileg) jóindulatú betegség. Méhnyálkahártyához hasonló szövet jelenik meg és szaporodik a kismedencében, a petefészkekben vagy a hasüregen belül sok helyen, és ezek burjánzanak és mindent csinálnak, amit a méh menstruációkor. Nem mondanám jóindulatúnak. Tízéves korom óta menstruálok, és ez mindig nagyon fájdalmas volt. Először azt mondták anyáék, azér t van, mert fiatal vagyok, aztán azt mondta a háziorvos, hogy

Korábban Egerben laktál, most pedig Párizsban. Ha szexualitásról és a mások el f o ga d á s á ró l b es z él ü n k , érzékelhető különbség az emb erek hozzáállásában? To l e r á n s a b b a k k i n t a z emberek úgy nagy átlagban? Párizsban lakom január vége óta. Akkor kezdtük a második félévet tizenkettedikben. Az online óráim lehetővé tették ezt. Jelentős különbséget nem érzek, ha a korosztályomat nézem. Másfajta különbségeket fedeztem fel. Gondolok itt az

“Először azt mondták anyáék, azért van,mert fiatal vagyok, aztán azt mondta a háziorvos, hogy biztos a testnevelés felmentés miatt szimulálok.” biztos a testnevelés felmentés miatt szimulálok. Elfogadtam, hogy fáj, és ezekben a napokban szédülök, görnyedek, ezért és egy idő után inkább csendben voltam, mert mindenki azt mondta, hogy rinyálok. Ennyivel ezt elintézte mind e n k i . Vo l t a m e m i a t t ( i s ) nőgyógyásznál, és ő sem kezdett ezzel semmit, igazából csak rutinvizsgálatot csinált. Aztán úgy alakult idekint, hogy eljutottam nőgyógyászhoz, és egy nagyon kedves doktornőhöz kerültem (meg kell jegyeznem, sokkal kellemesebb volt egy normális női orvos, mint az a férfi, akihez odahaza a körzetben tartoztam). Felfedezett a méhszájamon két foltocskát, utána alaposabban megvizsgált. Vár még rám egy felderítő műtét, de addig is végre kaptam megfelelő gyógymódot, és már sokkal kellemesebb túlélni.

Sajnos itthon borzasztó tapasztalatokról olvasni. És igen, talán a nőket még több, a tiédhez hasonló negatív tapasztalat éri az egészség ügyben, holott pont ott lenne a legnagyobb szükség arra, hogy biztonságban érezzék magukat és kellő tájékoztatást kapjanak. N i n c s e n e k j ó t ap a s z t alataim. Pedig idekint is egy kórházba sétáltam be egyszerű rendelésre, mégis teljesen más volt a hozzáállás. Mondjuk azt is hozzá kell tennem, itt nem botlasz bele terhes tinikbe, nincs zsúfolt váróterem emiatt, és kiábrándult orvosok. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy a fogamzásgátlás és mindenféle nőgyógyászati rendelés Franciaországban huszonöt éves korig ingyenes.

hiperszexualitást. Erről mesél nél kicsit?

Mik a terveid a későbbiek ben? Ki szeretnél költözni Párizsba?

A hiperszexualitás, más néven erotománia vagy nimfománia nem más, mint eg yfajta viselkedési zavar, kényszerbetegség. Nem tudom a kiváltó okokat. Azt sem tudom pontosan meghatározni, mikor kezdődött. Nem tudom máshoz hasonlítani olyannak, aki el sem tudja képzelni, mint láncdohányosként nézni az utolsó szál cigidet, és

Ha véget ér az érettségi (már csak a szóbeli része van hátra), akkor mindenképp. Jelentkeztem egyetemre, de azt gondolom, jobb, ha előtte dolgozom még pár évet, így nem diákhitellel kezdem majd a felnőtt létet. Amikor elkezdtünk beszélgetni, emítetted a

tudod, hogy nem lesz több. Ezért azonnal akarod. Nem egészséges mértékű maszturbálással kezdődött már sok évvel ezelőtt, aztán egy idő után nem volt ez elég. Szerintem ez normális szexuális fejlődésnél is hasonló lehet, nem elég az érzés, azért próbáljuk ki partnerrel. Veszélyes terep, kifejezetten az én koromban. Mert ez valahogy kikapcsolja a racionális

játszanak. Anyáék meg egyet ér tettek vele. És valahol a bizalmam egy része bennük itt szállt el. Ha a barátaimnak mesélnék a kalandokról, vagy a kiváltó okról, csak egyszerűen lekurváznának. Barátokat megtartani így, ebben az állapotban amúgy is kihívás. Mert nem akarsz lefeküdni velük, és azt sem akarod, hogy undorodjanak tőled.

“Veszélyes terep, kifejezetten az én koromban. Mert ez valahogy kikapcsolja a racionális gondolkodást, és ha rám jön ez az öt perc, akkor nem érdekel milyen az A-ból B-be való út.” gondolkodást, és ha rám jön ez az öt perc, akkor nem érdekel milyen az A-ból B-be való út. Ezt a betegséget nem vállaltam fel nyilvánosan. Voltam emiatt is orvosnál. Amikor elmondtam, hogy szerintem nem normális, ami bennem van, a nőgyógyász elzavart azzal, hogy csak a hormonjaim

Olyan helyen ismerkedek, ahol nem igazán ismernek, vagy számít a korom. Már csak emiatt is elég necces ez az egész. Magyarországon 14 éves kortól szexelhetsz szabad akaratodból, akár 99 évessel is. De ha szóba jön az, hogy csak 18 leszek, és nagykorúval találkoztam, akkor azonnal jönnek a

1 Amennyiben az illető elmúlt 14 éves, jogilag legálisan léphet szexuális kapcsolatba mással, tehát szabadon dönthet, hogy kivel, mikor és hogyan létesít szexuális kapcsolatot. Az interjúalany annak megítélését fejti ki ezután, hogyan viszonyulnak ismerősök, vagy akár vadidegenek ahhoz a tényhez, hogy ő, mint 18 éves személy egy nála jóval idősebbel létesít szexuális kapcsolatot. A magyar jog szerint azonban a beleegyezési korhatár 12 év, abban az esetben, ha a partner tizennyolc évnél fiatalabb.

Nehezen szabadultam ebből, és azt hiszem, még mindig nem sikerült teljesen. Azóta már kidolgoztunk a barátommal egyfajta bónuszrendszert. Ha nem csábulok el, és nem csinálok butaságokat, mondjuk egy hétig-hónapig, akkor kapok egy jutalom estét. Ez egy kicsit vicces így, de működik. Nagyon sokat fejlődött ettől az önkontrollom. És ez szükséges, mert a nőket amúgy is szeretik kihasználni és mindenfélét csinálni velük, elég bemenni egy diszkóba vagy bárhova. A poharadról sem veheted le a szemed, mert ki tudja, mit tesznek bele, és ki tudja, mi lesz. Úgyhogy, ha alapból benne vagy a vágy miatt minden őrültségben, nincs nehéz dolguk ezeknek a férfiaknak. Szereztem már ilyenek miatt negatív élményeket. Sajnos ezek sem igazán tántorítanak el. Nem tudok mondani semmi pozitívat erről a betegségről.

“Dolgoznom kell az önkontrollon...” megrontás és a pedofília szavakkal. Ördögűznek, de ez nem igazán megoldás, nem ad igazi segítséget, csak megalázást. Amióta Párizsban lakom, hála a barátomnak, felvettem a kapcsolatot egy pszichiáterrel, és nagyon sokat beszélgettem már vele erről. A húzósabb napokat a tanácsára gyengébb nyugtatóval vészelem át, megpróbálom kerülni a nehezebb helyzeteket, hogy ne legyen vészes a csábítás. Dolgoznom kell az önkontrollon, ebben a sport, a jóga (amit szintén ajánlanak az endometrózisos betegeknek is) és a beszélgetések nagyon segítenek. Volt egy időszakom, amikor belekerültem egy elég szar körbe, tükörbe sem tudtam nézni, és a véleményem saját magamról... nem volt szép. Összetörtem, és ez még jobban behúzott, amiből valamiért úgy láttam, csak az menekíthet meg, ha találok valakit szexelni.

Nagyon nehéz lehet ezzel együtt élni, de szerintem az egy fontos lépés, hogy ennyire tisztán és reálisan látod a

helyzetet. Biztos a barátodnak is köszönhető, de elsősorban akkor is a te érdemed, hogy ki tudtál jönni abból a keményebb időszakból. Amikor rád jön az érzés, hogy le kell feküdnöd valakivel, akkor elsősorban férfiakra vagy nőkre gondolsz?

barátjuknál, meg megbíznak benne, és biztos élvezném, akkor én is, és ő is egyfajta önmarcangolós időszakunkat éltük. Azelőtt már találkoztam vele párszor, nem volt teljesen ismeretlen. Sem a szexuális beállítottsága, sem az, hogy hasonló cipőben jár, mint én. Sok kérdésemmel zaklattam már üzenetben ezelőtt is, de akkor nem magyaráztam meg neki miért jöttek a kérdések. Az első hónapunk együtt maga volt a kín. Mindenhogy. Aztán teljesen megnyíltam neki, és elmondtam, hogy mivel

Nagyon sokat köszönhetek a barátomnak, aki egyben a lakótársam is. Nem indult a kapcsolatunk valami jól, mert amikor anyáék kitalálták (a külföldi munkájuk miat t), hogy milyen jó lesz nekem a

küzdök. Kifaggatott, beszélgettünk, mindig figyelt, aztán elvitt az orvosához. Enélkül az út nélkül nem tudom, hogy hol lennék most. Régen csak fiúk at néztem. Nem az én korosztályomból. Nem vonzódom az öregebbekhez, csak úgy jött, hogy valahogy jobban értik, mire van szükségem, és tényleg csak ismerkedés nélküli valami lesz a vége, majd senkinek sem lesz lelkiismeretfurdalása. Ezeket a köröket nem tudom kihagyni egy 18 évessel. Ma már mindkét nem érdekel. És mindkettőt ugyanolyan kielégítőnek találom.

Előtte is volt a rendszer. Csak nem igazán megy annyira felü gyelet nélkül. A lakótársam sokat utazik, külföldről nem igazán tud rám szólni. De ha nincs szex idegenekkel, akkor kapok egy estét, amikor elvisz valahová és vigyáz rám, amíg találok egy olyan valakit, aki okés szerinte is. Hazavihetem és az enyém. Eg yszer már kaptam ilyen jutalmat. Akkor még nem hónapokban, hanem hetekben mértük az eltelt időt. Egyvalaki állandóra nem jó erre. Mer t tudod, hog y hűségesnek kell lenned, de a helyzetek jönnek, és nem fog még csak eszedbe sem jutni a párod. Nálam így működik még. És eléggé hideg is vagyok, nem igazán éreztem még szerelmet.

Mi volt a legdurvább helyzet, amibe keveredtél a hiperszexualitás miatt? Eg y t ú l s z e nve d élye s re sikerült hármas, bő egy hónapja. Két férfi, nem tudom a nevüket sem. Rengeteg sebem és foltom lett, szétrepedtem. Varrni kellett, és nem volt éppen igazán jó.

Egyfajta nyitott kapcsolat a megoldás az ilyesmire?

Ezután hajlottál rá, hogy kitaláljátok a bónuszrendszert, amit említettél?

Mit mondanál, tanácsolnál a Magyarországon élő, hiperszexuális, biszex fiataloknak,

Csakis az. Olyan partnerrel, aki teljesen megértő. Másképpen el sem tudnám képzelni.

hogyan tudják kerülni a veszélyes helyzeteket, mi az, amivel megkönnyítheti az életüket, mire figyeljenek? Semmiképpen se hagyják, hogy ajtók csapódjanak rájuk. Tovább kell menni mindig, ha úgy érezzük, valami nem jó odabent. Én is éreztem, hogy nem jó, valami elromlott és egyre jobban félresiklott, és kezdtem egyre jobban gyűlölni magam, mert nem találtam a válaszokat és a megnyugvást/kiutat. És csak frusztrált, hogy nem állt mellettem felnőtt. Kvázi akár egy őrült, annak is tarthattam volna magam. Ha úgy érezzük, valami nem jó, tényleg lépni kell a testi és a mentális egészégünk miatt. A szextől meg nem kell félni. Mindegy, milyen nemű ember csókol meg, ha lehunyod a szemed és az a csók megbizserget. És hát a többi, nos az is jó! A világ elfogadóbb, mint gondoljuk, csak meg kell találnunk a helyünket, a közeget, ahol önmagunk lehetünk. Ha sosem mondjuk ki, én biszex vagyok, vagy a fiúkat/lányokat szeretem, soha nem lelünk békére önmagunkkal. Bátornak kell lenni!

“A világ elfogadóbb, mint gondoljuk, csak meg kell találnunk a helyünket, a közeget, ahol önmagunk lehetünk.”

IMPRESSZUM

IRODALMI FOLYÓIRAT I. évfolyam III. szám 2022. július Kiadja: a Létigen folyóirat szerkesztősége Facebook: Létigen Instagram: letigen_folyoirat E-mail: letigenfolyoirat@gmail.com Főszerkesztő Szerkesztők

Grafika, tördelés Korrektorok

Szellő Abigél Misz Anna Láng Annie M. Z. Chapelle S. A. Locryn Iván Eszter Budai Miklós S_H_Zsófia

Kiadványunk saját felhasználásra szabadon nyomtatható, sokszorosítható, de pénzért nem értékesíthető. A képek forrása: www.pixabay.com www.pexels.com