L1-est(ek) IZP módra 2021 június

L1-est(ek) IZP módra 2021. június · L1 Független Művészek Közhasznú Egyesület · II. ÉVFOLYAM 1. szám

Az L1 Egyesület a 2021-es évben új formában rendezi meg az „L1-est(ek)” névre keresztelt rendezvénysorozatát A 2021-es év különleges, mert a már megkezdett „L1-est(ek)” előadóinak körét bővítik az NKA Imre Zoltán Program támogatásával annak célcsoportját jelentő fiatal és pályakezdő alkotók produkcióival; különösen nagy figyelmet fordítva arra, hogy a művészeknek mentorálásban is segítenek, valamint online és offline interjú-sorozattal a nézőknek és egymásnak is bemutatják az alkotókat.

A jelenlegi helyzetben a június 10 – 11-ei élő, zártkörű előadásokat online térben is megnézhetik (kicsit másképp) június 28 – 29-én. Reméljük, hogy ilyen formán az estek nézőinek sikerül egy izgalmas és színes csokrot átnyújtanunk. Kivételes alkalom, hogy az adott műveket a kamera nézőpontjából láthatják, vagyis egy olyan lehetőség nyílik a nézőknek, amit egy hagyományos színházi térben nem lenne módjuk így látni.

Tartsanak velünk, válasszanak a művészek által meghatározott jegyek közül és kapcsolódjanak be a vetítésekbe, amit ilyen módon 1 teljes hétig teszünk elérhetővé.

fotó és kollázs: Syporca Whandal

Jegyváltás: https://online-bakelitmultiartcenter.jegy.hu

Az L1 Egyesület igyekezett olyan előadásokat meghívni, ahol az alkotó a független kortárs tánc stílusból érkezve alkot, és társművészeket hív a produkció megvalósításához (mert az egyesület is elkötelezetten vallja a társművészetekkel való együttműködést, s egyben az összművészetiséget). Ezen kívül olyan produkciókat mutatnak be, amik már a korábbi években debütált, de még nem teljes vagy időközben változtatásokkal újragondolt darabok; vagy akár majd csak az idei évben bemutatásra kerülő munkák.

Minden esetben olyan előadásokat hívtak meg, amiknek szükségük van támogató közegre és megjelenési lehetőségre.

Az adott estek alkalmával a már L1-művészek munkáit kiegészítik a nem L1-művészek munkájával. Így egy szakmai közegbe ágyazva jelennek meg az alkotások.

Az L1 Egyesület szervezői támaszkodnak a közel 20 éves fesztivál-szervező tapasztalatukra; az elmúlt években sikeresen megrendezett „L1-est(ek)” sorozat eredméyeire. Ezen kívül Ladjánszki Márta alkotói, előadói és pedagógiai tapasztalatait felhasználva szakmai (egyfajta mentori)

segítséget nyújt azon darabok alkotóinak, akik még „küzdenek” a bemutatójuk óta felmerült kérdésekkel, és konzultációra van szükségük. Továbbá nem hagyják magukra sem a nézőket, sem a megjelenő előadókat. Bekapcsolják a meghívott művészeket azokba az estekbe is, ahol nem előadással vannak jelen, ezzel serkentik az egymásra figyelést és a szakmai közeg jelenlétét.

Beszélgetések, interjúk formájában online és offline portrésorozat keretében ismertetik meg az érdeklődőket a kiválasztott művészekkel és alkotásaikkal.

Az L1 Egyesület hosszú távú partner-helyszíne, a Bakelit Multi Art Center fogadja be a rendezvényt.

Mi az ún. Imre Zoltán Program?

2017 elején került először kiírásra az NKA Imre Zoltán Program Ideiglenes Kollégiumának első felhívása kifejezetten pályakezdő táncművészek, előadóművészek, alkotók számára. A program célja lehetőséget biztosítani az ifjú művészeknek a bemutatkozáshoz és segíteni a pályakezdésüket.

L1-est(ek) IZP módra

II. ÉVFOLYAM 1. szám

KARANTÉN-ÉLMÉNYBŐL ELŐADÁS Aki válaszol: Bot Ádám átrum Egyesületben Dezső Virág növendékeként, akitől néhány évig tanulhattam.

A rendszeres technikai tréningek mellett nála az volt a fontos, hogy kreatívak és az adottságainkat kihasználva egyediek legyünk. A színpadi fizikumunkat nagyfokú érzékenységgel erősítette, ami mind a mai napig meghatározza az előadói kvalitásomat.

– Az L1 Egyesület mennyire volt neked ismerős, amikor a fővárosba kerültél?

– Virággal többször is jártunk Budapesten annak idején, és ha jól emlékszem, akkor egy-két olyan előadást is láttunk, aminek Ladjánszki Márta volt a koreográfusa, táncosa. Amióta pedig itt élek, rendszeresen járok L1-előadásokra is, mivel minden évben volt a rezidensek vagy az állandó tagok között olyan, akivel szorosabb baráti- vagy munkakapcsolatot ápolok. Részt vettem olyan darabban is, amelyre meghívták Mártát „külső szemnek”, hogy alkosson véleményt a készülő munkáról. Úgy emlékszem, hogy többször értesültem a rezidensi lehetőségről is, de tavaly decemberig mindig lecsúsztam róla. Korábban talán nem volt meg bennem a kellő szándék. Amikor viszont már pontosan meg tudtam fogalmazni, hogy mit szeretnék, úgy döntöttem élni fogok a lehetőséggel.

fotó és kollázs: Syporca Whandal

– Mivel indokoltad, miért szeretnél rezidens lenni?

– Életem eddigi legkönnyebben megírt motivációs levelét küldtem el az egyesületnek. Leírtam, hogy az elmúlt években egyre kevesebb valós kihívás ért, és szakmailag megrekedtem. Őszinte voltam abban is, hogy sem a hazai, sem a külföldi szakmára nincs kellő rálátásom, és leginkább arra lenne szükségem, hogy irányt, perspektívát mutassanak a számomra. Márti jelentős szakmai tapasztalattal és széleskörű ismeretséggel bír, nem mellesleg rendkívül nyitott, érdeklődő és tájékozott abban a szférában, amiben dolgozik, így biztos vagyok benne, hogy jó irányba fog terelni.

Ádám idén lesz 30 éves, az L1 Egyesület rezidense 2021ben. Névjegykártyája nincsen, többek között azért sem, mert komoly dilemmát jelent számára, hogyan nevezze meg saját „foglalkozását”. Önéletrajzába általában azt írja, hogy „alkotó előadó”.

– Miért kerülöd a táncművész kifejezést?

– Úgy gondolom, hogy egy művészt vagy a releváns munkássága és/vagy a végzett-

sége teszi azzá, viszont én egyelőre híján vagyok mindkettőnek. De az esetemben a „táncos” megnevezést sem érzem az igazinak. Kicsit kakukktojásnak tartom magam, mert az a fajta aktív jelenlét, ami az erősségem a színpadon, az a mozgásszínház és nem a tisztatánc eszköztárához közelít. A formalitás és az esztétika nálam mindig is másodlagos volt. Emellett a legtöbb munkám során nem csak megvalósítója, hanem aktív alkotójává váltam az adott előadásnak, ezért alkotó előadóként definiálom magam legtöbbször.

– Hol ismerkedtél meg a kortárstánccal?

– Még otthon Debrecenben, a Mozgás-Te-

-2-

– Milyen mentori segítségnek örülnél? Ha támad valamilyen ötleted, még mielőtt nagyon nekifeszülnél, megbeszéled vele, vagy már egy kiforrott elképzeléshez várod a véleményét, tanácsait?

– Az utóbbival kerestem fel. Másodjára kaptam lehetőséget az NKA Imre Zoltán Programtól, hogy fiatal alkotóként előadást hozzak létre. Mivel még nincsen három egész estés előadásom, amit önálló alkotóként jegyzek, pályakezdőnek számítok, így lehetőségem van mentorral együtt dolgozni.

A „Homályállapot” című kétszereplős mozgásszínházi előadás volt az első nagyobb alkotásom, aminek egy felújított szóló változatával készülök most a júniusi L1-est(ek) IZP módra eseményre. A második darabom a „Nagy az Isten…” címet kapta, és két meghatározó karaktert mutat be Orwell Állatfarm című regényéből. Ezt a duettet Lakos

L1-est(ek) IZP módra Fanni színésznővel mutattuk be, aki a soron következő bemutatóm, a „#goshiwon” társalkotója is. Ennek a projektemnek a szakmai mentorálására kértem fel Mártit.

– Miről fog szólni ez az előadásod? Honnan jött hozzá az inspiráció?

– A goshiwon koreai nyelven szobát jelent, pontosabban azokat az apró élettereket nevezik így, amelyek mindössze 4 négyzetméter körüliek. Általában diákok és nagyon szegény emberek bérlik ezeket a helyiségeket. Az első karantén-élményemet idézte fel bennem az erről szóló cikk, amit még tavaly nyáron olvastam. Erzsébetvárosban, egy gangos, körfolyosós ház lakását bérlem, ami két picike szobára lett osztva, és mivel a legjobb barátommal közösen béreltük, hosszú évekig az én életterem is majdnem olyan kicsinek tűnt, mint egy goshiwon. A falak vékonyak, olykor hallani lehet, hogy a szomszéd milyen filmet néz éppen. Előfordult olyan, hogy egy ki nem mondott kérdésemre „választ kaptam” a falon túlról. Teljesen abszurd, ugyanakkor komikus helyzeteket szült ez a szituáció, ami hangsúlyossá fog válni az előadásban is. Szóval innen jött az inspiráció.

Később tűnt csak fel, hogy a Homályállapotban az elme, most pedig a tér beszűkültsége foglalkoztat.

– Hogyan képzeljük el az előadást? Aprócska térben fogtok játszani?

– Eredetileg úgy képzeltem, hogy egy hatalmas kockában játszódik az előadás, aminek

II. ÉVFOLYAM 1. szám tükörfalai vannak. Pontosabban olyan reflexiós üveglapok, amiken a néző belát, én viszont nem látok ki. Így meg tudom szüntetni velük a közvetlen kapcsolatot, és olyan érzetet kelthetek, amiben „meg vagyok figyelve”. Ezt érzem a földszinti bérleményemben is, ahová az emeleti körfolyosókról a nyitott ablakon át bárki beláthat. Egyszerre válok megfigyeltté és megfigyelővé is. Ez az alapötlet annyiban módosult, hogy első lépésben készítünk egy filmes változatot. Lehetséges az is, hogy ez az előadás kizárólag csak online formában lesz látható.

Azt az illúziót szeretnénk kialakítani a nézőben, hogy ő úgy figyelhet meg valakit, hogy arról a másik nem tud. Olyan ez, akár egy „reality-peep show”. A filmes plánokat is úgy kell elképzelni, mint amikor a Big Brother-ház lakóit figyeljük. A bezártság érzet mindvégig tapintható marad, és olyan szögekből láthatja majd a néző a jeleneteket, mintha kandi kamerákkal leskelődne.

– Hogyan szoktál meghívni kortárstánc előadásra ismerősöket? Mit mondasz, hogy kedvet kapjanak?

– A kortárstáncot egy olvasztótégelynek szoktam leírni, mivel minden olyan táncból tartalmazhat bizonyos elemeket, amik akár ismerősek is lehetnek. Fontos, hogy a nézőnek ne legyenek elvárásai azzal kapcsolatban, hogy egyértelműen felismeri majd a szereplőket, akár az epikus művekben. Az is lényeges, hogy ne olyan kikapcsolódásra készüljön, amelyben negyven-ötven percre kényelmesen hátradőlhet, mert lehetséges,

-3-

hogy a táncelőadás befogadása a részéről is igényel majd munkát. Előfordulhat, hogy nem fog ráismerni arra a tartalomra, amivel az alkotó dolgozott, de egyáltalán nem baj, ha másként értelmezi a látottakat.A néző hozzászokott ahhoz, hogy értenie kell, amit lát, itt viszont az érzetek mellett arra érdemes még figyelnie, hogy milyen asszociációkat indítanak el benne a felkínált képek. A kortárstáncban szabadabb az önkifejezés és a megvalósítás formája, így akár bátran el is rugaszkodhat a prekoncepcióitól.

– Mi a jobb? Szabadúszónak lenni vagy kötött munkaidőben dolgozni valahol?

– A szabadúszás hatalmas luxusa, hogy megteremtődik annak lehetősége kikkel és mit dolgozom, de komoly árnyoldala lehet az anyagi instabilitás. Ilyen helyzetekben igyekszek talpraesett lenni, ugyanakkor nem rágörcsölni. Korábban dolgoztam a Képzőművészeti Egyetem büféjében, majd évekig egy étterem konyháján is annak érdekében, hogy megteremtsem annak alapját, hogy azt csináljam, amiben a legjobbnak érzem magam. Ez nem mindig egyszerű, de egy előadás végén meghajolni még most is az egyik legjobb érzés számomra.

L1-est(ek) IZP módra

II. ÉVFOLYAM 1. szám

LEGYEN A NÉZŐNEK IS SZABADSÁGA Aki válaszol: Déri András nek, hogy mindenben támogattak, ahogy csak tudtak. Évekkel később ismertem meg a hiphop szubkultúra igazi kontextusát, az eredeti urban dance stílusokat és kialakulásuk történetét, amikor a Picool Hip Hop Sportegyesülethez, majd az Urban Dance Team Hungary-hez szegődtem.

fotó és kollázs: Syporca Whandal

– Középiskolába már Debrecenbe jártál?

– Sokkal messzebb. Az ország másik felébe, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba mentem, ami egyfajta családi tradíció is volt nálunk, hiszen apukám, bátyám és nagybátyám is oda járt. Művészeti ambícióm és alkotómunkám a gimnáziumi években kezdődött azáltal, hogy érdeklődésem egyre jobban a művészetek felé irányult és egy irodalomszakkör keretében megismerkedtem a kortárstánccal. Ez az érdeklődés autodidakta alkotómunkát indított el Bazsinka Mihály szaxofonos iskolatársammal együttműködve, amiben fő irányadó szempont a párbeszéd és a közös gondolkodás volt. Első munkáink – a Mozdulatok és szaxofonhangok című táncfilm és a Kör-háromszög sikere – ami a 2007-es SzólóDuó Nemzetközi Táncfesztiválon díjat nyert – indított el a professzionális út irányába. Meghívást kaptam a prágai Duncan Centre-be, onnan a rotterdami táncakadémiára mentem, de végül Brüszelben kötöttem ki és ott végeztem 2014-ben a P.A.R.T.S.-on (Performing Arts Research and Training Studios).

András 32 éves, az L1 Egyesület tagja. Amikor névjegyéről érdeklődöm, kiderül, hogy van valahol, de András jellemzése szerint „még csak egy konyhai verzió”, az igazinak most készül a logója. Az áll rajta, hogy „performing artist / dancer / choreographer” és a szokásos elérhetőségek. Az már nincs a névjegyen, pedig fontos, hogy egy másfél éves kislány édesapja.

– Érdemes beszélgetnünk a gyermekkorodról?

– Talán érdekesség, hogy hortobágyi vagyok, a kilenclyukú hídtól 200 méterre laktam. Ott van a médiában is meg-megjelenő Madárkórház Alapítvány, aminek az édesapám a vezetője és alapítója. Ott mindig nagy esemény, amikor egy-egy sast szabadon engednek a sikeres gyógyulás után.

Itt kezdtem el táncolni hat éves koromban, de furcsa módon nem néptáncot, hanem hiphopot, amit egy Debrecenből kijáró tanár bácsi, Gyöngyösi Sándor oktatott nekünk. A Magyar Divat és Sporttánc Szövetség táncversenyein elég korán eredményeket értem el, egy idő után nemzetközi szinten is. Nagyon hálás vagyok szüleim-

-4-

– Mikor és hogyan lettél az L1 Egyesület rezidense?

– 2019-ben. Akkor volt a „Mysterium Cosmographicum” című előadásom bemutatója, és ez az az előadás, amelyet az L1 Egyesület jóvoltából idén is láthat majd a közönség. A projektnek része volt két L1-tag is, Ladjánszi Márta mentoromként, Varga Zsolt pedig zenészként. A kapcsolatunk onnan ered, hogy 2007-ben a SzólóDuó Fesztiválon felfigyeltek rám és azóta nyomon követték pályám alakulását. További fesztiválokon találkoztunk, majd amikor tanulmányaim után visszatértem Magyarországra és a Mozdulatművészek Házában (MOHA) az „Elemek” című szólómon dolgoztam – amely a Mysterium Cosmographicumnak az előzménye volt – már felmerült bennem, hogy L1-rezidensnek jelentkezzek.

Majd 2020-tól taggá is váltam.

– Erről az előadásról még csak felvételt láttam, de izgalmas volt nézni, milyen örömmel csatlakozott hozzád a közönség, és a végére szinte mindenki táncolni kezdett.

– Ennek az előadásnak van covidos változata is amúgy: 30 fős limittel és maszkban, de még ott is létrejött a kapcsolódás a közönséggel. Van az eredetiben egy szép jelenet, amikor egy nézőt arra kérek, hogy felsegítsen a földről, ő támogatóan felém nyújtja a kezét… és ez még a covidos verzióban is létrejött, amikor a távolból érintés nélkül segített egy néző a kéznyújtással.

L1-est(ek) IZP módra

– Mi történik, ha a közönség nem ennyire együttműködő?

– A felkészülés során olyan meghívott „teszt” nézőkkel is találkoztunk, akik passzívak maradtak. Ez benne van a pakliban, ez sem tragédia, attól az még lehet jó előadás. Azt a tanulságot vontam le belőle, hogy nem szabad elvárásokat megfogalmaznom. Úgy kell hozzá állnom, hogy az is oké, ha nem reagálnak úgy, nem állnak fel vagy nem csatlakoznak.

Minél többet gyakorolunk, annál magabiztosabb leszek a ceremóniamester szerepében, és annál valószínűbb, hogy nekibátorodnak a nézők. De nem szabad arra ráfeszülnöm, azon paráznom, hogy mennyien csatlakoznak hozzám, hiszen olyan nézőtől is kaptam nagyon pozitív visszajelzést, aki épp nem érezte úgy, hogy megmozduljon, de nagyon élvezte és jelenlétével mégis támogatta azt, amit csináltunk. Passzívnak maradni nem is könnyű egyébbként, hisz Szatmári György és Varga Zsolt olyan inspiráló, csábító zenét játszanak, hogy szinte beszippantja a nézőket az örömteli, közös, szabad táncba. A ritmus lüktetése mindenkit megmozgat – akármilyen intenzitással is – és rituálénk teret biztosít általa emberi lényünk egyik alapvető vágyának a megélésére, az egymással való önfeledt kapcsolódásra.

– Mysterium Cosmographicum. Miért ezt a címet adtad az előadásnak?

– Hm… azt hiszem, sokat tudnék erről beszélni és egyúttal a kulisszatitkokat is elárulnám, de Farkas Kristóf kritikus, aki szintén L1tag, elég jól rátapintott ennek a kérdésnek a megválaszolására írásában, amit aligha tudnék jobban megfogalmazni. Hadd idézzem szó szerint: „Déri András Mysterium Cosmographicuma, bár első ránézésre Kepler azonos című művét idézi, azon jóval túlmutat, pontosabban a mélyére hatol. Míg a német csillagász korának hat ismert bolygóját egy hierarchikus isteni rend, a geometria szerint egymásba illesztette, addig ő az emberben található kozmosz után kutat. Esetében a minket körülvevő világ(rend) belső kivetülése felől/felé közelít, ahol a négy alkotóelemen kívül, mint tűz-víz-föld-levegő (amiket mozgás minőségében nem megjelenít, hanem engedi magát általuk megformálni), ötödikként nem mást jelöl meg, mint minket, többieket. Az elrendeződés, a mindenség egyenrangú: köztünk van, létezik, táncol, rezgéseinket felvéve, azokra reagálva alakítja ki saját „pályáját” és mint rugalmas planéta ír le nem szabályos köröket, hiszen nem fizikai állandók határozzák meg, hanem mi hatunk rá.

Ez a megközelítés nem csak egy romantikus, holisztikus irodalom- és filozófiai szemléletet tükröz, hanem a téma megválasztásával végre fizikai síkon, egy poszteinsteini rendszerben is képes elhelyezni azt. Déri András Mysterium Cosmographicuma nem (csak) egy újabb tanúságtétel a minden-mindennel-való-összekötöttség mellett, hanem (végre) egy létező modellnek a felismerése, amit ars poeticájává tesz.”

– Vagyis Kepler a kiindulópont?

– A cím Kepler azonos című elméletéből inspirálódott, ami a naprendszer és a platóni

II. ÉVFOLYAM 1. szám testek között egy misztikus összefüggést feltételez. Elmélete szerint a naprendszer akkor ismert bolygóinak pályái, egymástól való távolságuk, olyan arányban helyezkednek el a nap körül, mint ahogy a platóni testek geometriai formái egymásba illeszthetőek. A platóni testek olyan háromdimenziós geometria formák, amelyeknek minden oldala ugyanolyan – páldául a tetraédert négy háromszög vagy a kockát hat négyzet alkotja. Ezek a formák nekünk már az „Elemek” című előadásban is inspirációt jelentettek, hiszen az öt platóni testet az öt elemmel párosították már az ókorban (tetraéder – tűz, kocka – föld, ikozaéder – víz, oktaéder – levegő, dodekaéder – éter). Az MC folytatta az Elemek tematikáját, de teljesen más megközelítésből, Kepler kozmologikus elméletével párhuzamot vonva – miszerint Isten terve a legelemibb geometriai formákon keresztül struktúrálja az univerzumot – azt egy rituáléba formáljuk. Nagyon leegyszerűsítve a rituáléval a kozmosznak (isteni rend) a káoszban történő keresésére törekszünk, ami által megéljük az egymással való önfeledt kapcsolódást.

– Hűha! Néző legyen a talpán, aki ezt azonnal érteni fogja. És mit kezdesz azzal a Juliska nénivel, aki sose tanult ilyeneket, hanem csak eljön és tetszik neki az előadás? Fontos-e, hogy rájöjjön, mi lehetett az alkotói szándék?

– Mindaz, hogy mi egy táncelőadás létrehozása során mi mindenről töprengünk, mi adja az előadás keretének, témájának, anyagainak, szerkezetének inspirációját (a kulisszatitkokat), nem kell ismernie vagy értenie a nézőnek. Sőt, egyáltalán nem is fontos, hisz pont arra vagyunk kíváncsiak, hogy az, amit csinálunk – a rituálé – az mit vált ki a nézőből tapasztalati szinten, nem pedig intellektuálisan. Maradva Juliska néni példájánál, ha egyszerűen csak jelen van, és kivált benne bármilyen érzést, aktív vagy passzív részvételt, vagy csak pusztán élvezi az előadást, akkor már elértük a célunkat.

– Milyen számodra az ideális néző? Mennyire legyen felkészült?

– Úgy gondolom, nincsen ideális néző. Pontosabban legyen a nézőnek is szabadsága ahhoz, hogy elvárások nélkül élje meg, amit lát. Egy fontos elvárásom van, hogy jöjjön el és nézze meg az előadást. Minél nyitottabban érkezik, annál jobb, hiszen egy nem szokványos tapasztalásra invitálom a nézőket. Lehet, hogy van az előadásnak egy intellektuális oldala, lehet, hogy komoly gondolatok húzódnak mögötte, de mi azáltal az ismeretlent és a jelent kutatjuk. Ahol improvizatív az előadás, esetleg interakció van, ott az a legfontosabb, hogy jöjjön létre valami izgalmas a jelenben. Ha a kapcsolódás létrejön az előadók és a nézők között, az már attól izgalmas, hogy ott vagyunk benne. A nézőnek nem kell felismernie a mögöttes filozófiai gondolatokat, már az teljes értékű élmény, ha örülünk a közös táncnak.

– Kinek ajánlanád az előadásodat? Aki eljön, mire számítson?

– Nem lehet sablonos választ adni, nincs két egyforma néző. Nincs egy meghatáro-

-5-

zott és elképzelt célközönségnek szánt promóciós szövegem. Juliska néniből is sokféle van. Minden egyéniséget egyedi úton kell megközelíteni. Lesz olyan, akinek a darab furcsaságát hangsúlyozom, lesz, aki akkor kap kedvet, ha szép mozdulatokat ígérek neki, nyilván akad, akinek akkor kezd el csillogni a szeme, ha kiderül, hogy velem együtt ő is mozoghat a térben, és olyan is lesz, aki attól nyugszik meg, hogy ez senkinek sem kötelező. Kinek mi a motivációja? Kedveli az interaktív mozzanatokat vagy szorong tőle?

Szívesen kerül a rivaldafénybe vagy a sötétből szeret kukucskálni? Ezekre mind lesz lehetősége a nézőnek, kedve szerint. Lesz, akit egy kortárstánc előadás kontextusába helyezett bulira hívok, és lesz, akit csak aktív szemlélődésre.

– Miben segít neked az L1 Egyesület?

– Például ennek a produkciónak a pénzügyi, promóciós, de teljes körű lebonyolításában is. Ladjánszki Márta a mentora az előadásnak, az ő külső meglátásai nagyon sokat segítettek a darab alakulásában, az alkotó társaimmal való együttműködésben, nem beszélve a nyílt próbák, munkabemutatók, előadások utáni beszélgetések moderálásában, nézői visszajelző kérdőívek összeállításában. Varga Zsolt, L1-tag, az egyesület elnöke, zenei közreműködőként, alkotótársként segíti a produkciót. Az előadás pénzügyi hátterének megteremtésében is nagyon nagy szerepe van az egyesületnek. Éppen most, a következő tervezett produkcióm pályázatának beadásában is segít. És nem utolsó sorban az egyesületi tagokkal különféle módon támogatjuk egymást, részt veszünk egymás eseményein, közös dupla estéket szervezünk – Veres Flórával már kétszer is volt közös estünk –, besegítünk egymás produkciós feladataiba olykor, visszajelzésekkel, közös projektekkel, élményekkel, turnékhoz kapcsolati tőkével támogatjuk egymást.

– Kizárólag kortárstáncból meg lehet élni?

– Ahhoz, hogy valaki olyan névvé váljon a szakmában, hogy a szakma és a közönség egyaránt megbecsülje, jókora hit, alázat, tehetség, szorgalom kell és még akkor sem biztos, hogy egzisztenciálisan is megtalálja a számítását – de nem lehetetlen, hiszen bármilyen és bármennyi nehézség ellenére is van azért rá példa, ha Magyarországon kevesebb is, mint nyugaton. Sok művész keres magának egyéb megélhetési formát. Mondhatom, hogy szerencsés vagyok, mert 2017 óta projektszerűen dolgozom a bonni székhelyű német Cocoon Dance társulatnak is, ami azóta anyagilag gyakorlatilag stabilizált. Bár most, a járvány idején, amikor nem tudunk turnékra utazni, ez is megkérdőjeleződött. Normál esetben egy művészi munka, produkció ugyanolyan menedzsmentet igényel, mint bármi más az élet bármilyen területén. És a megélhetés is igazából ezen múlik, viszont a menedzselés egy teljesen más szakma mint a koreografálás. Külön embert is igényelne. Egyszer talán eljön az az idő, amikor ebben az egészben egy menedszer lesz a segítségemre. Addig is próbálom magamból kihozni e téren a legjobbat, de van még mit tanulnom.

L1-est(ek) IZP módra

II. ÉVFOLYAM 1. szám

VÁLTOZÁS ÉS DEMOKRÁCIA Aki válaszol: Dömötör Judit féleképpen kifejeződhet a tartalom. Persze bizonyos szempontból ez is „meg van írva”, pontosan tudjuk, épp mit csinálunk, de más a logikája, mint egy kötött mozgásanyagú darabnak. A koreográfus szóval még egy gondom van. Azt az érzetet kelti, hogy kizárólag táncról van szó. Holott nem feltétlenül csak mozgásban gondolkodom, amikor egy új előadást tervezgetek, hanem lehet abban szöveg is vagy bármi más.

fotó és kollázs: Syporca Whandal

– A „CHNGNG” című szólódnak fontos része, hogy keresel egy olyan nézőt a közönség soraiban, aki hajlandó „fellépni” veled. Mi van, ha nem találsz ilyet?

– Igen, ez fontos része az előadásnak, hogy valakit be fogok hívni, aki partneremmé válik egy kis időre. Együtt mozgunk, rázkódunk egy kézfogáson keresztül, és olyan mondatokat súgok a fülébe a demokráciáról, amelyeket neki hangosan el kell ismételnie a közönség előtt. Vannak ötleteim, hogyan oldanám meg a jelenetet, ha senkit sem találnék erre az együttműködésre, de tudom, hogy találni fogok valakit. Minden közönségben van olyan, aki szívesen bejön, csak fel kell fedezni, ki ő. Én nem attól tartok, hogy senki nem jön be velem, hanem attól, hogy aki bejött, nem megy ki önként.

Volt olyan előadás, amelyben az alkalmi partnerem olyan extázisba jött, annyira transzban volt az izgalomtól, hogy nem nagyon akart kimenni. Én ezeket az előre nem látható lehetőségeket nagyon izgalmasnak tartom, hiszen ott kell rögtönöznöm, és az adott helyzetben kitalálnom, mi a legjobb megoldás, ha nem az történik, amit én szerettem volna. Egy változással foglalkozó darabnak, amilyen a CHNGNG, különösen fontos része, hogy legyen olyan eleme, ami előre beláthatatlan, kiszámíthatatlan, mint ahogy egy változás maga is sokszor ilyen…

Judit 38 éves, az L1 Egyesület tagja. Névjegye „nagyon régi”, az L1 elérhetőségeit is tartalmazzák, de hogy saját „foglalkozása” mi lehet, arról fogalma sincs. Ha most készíttetne új névjegyet, talán azt írná rá, hogy „kutató művész”.

– Sokat gondolkodtál azon, mit írnál a névjegyre. Mi ebben olyan nehéz?

– Szerintem manapság szeretjük bezárni a dolgokat szavakba, minél egyfélébb és egyszerűbb az a valami, annál jobb. Én

nem tudom, mi vagyok pontosan, és nem szeretek „bekategorizálódni”. Nem gondolkodom ilyen skatulyákban. Leginkább kreátornak, táncos alkotónak tartom magamat, de nincs tökéletes megnevezés.

A koreográfus szó is furán hangzik, mert sokan úgy gondolják, a koreográfus minden esetben egy kötött mozgásanyagot talál ki és azt tanítja be, azt rendezi meg. Én nem egy előre kitalált fix mozgásanyagot készítek, amit mozdulatról mozdulatra meg kell tanulni. Mint sokan mások is a kortárs világában, improviációval dolgozom, ami nem olyan, mint egy szöveg, amelyről tudjuk, melyik szó után melyik szó következik, inkább csak azt tudjuk, hogy milyen strófák vannak egymás után, és azokon belül több-

-6-

– Egyre gyakrabban látni olyan előadást, amely a közönség aktivitására is számít.

Mi ennek az oka?

– Ewan McLaren a Prágai Bazaar Fesztivál művészeti igazgatója, nem régen azt kérdezte tőlem, hogy mégis miért van az, hogy minden ökológiával foglalkozó alkotó előadásában van valamilyen közönségbevonás? Szerintem amint elkezd az ember a környezet kérdéseivel foglalkozni, érezni kezdi, hogy ökoszisztémában létezünk.

Ez azt jelenti, hogy a környezet részei vagyunk, és ebben a nagy egészben minden mindennel összefügg. Nekem alkotóként is nagyon fontos színre vinni ezt az élményt, és megosztani a nézővel. A CHNGNG-ben folyamatos kommunikáció zajlik a környezet vagyis a létezés minden egyes elemével: a térrel, a hanggal, a talajjal vagyis a Földdel, saját tükörképemmel… és ebből a néző nem zárható ki, sőt, ő is a környezet és a dialógus szerves része. Nálam így adódik, hogy „bevonásra kerül”, de a behíváson túl más szinteken is zajlik ez.

L1-est(ek) IZP módra

– Egy laikusnak el tudnád mondani, miről szól az előadásod, vagy ez nagyon buta kérdés?

– Én csak azt tudnám elmondani, hogy nekem miről szól, vagy hogy miből indul ki. Hogy a nézőnek miről szól, az neki úgy is magától kialakul. Nekem a változás a kulcsszó ehhez az előadáshoz, mivel abból indul ki, hogy minden folyamatos változásban van de úgy érzem, mintha még nagyobb változásra lenne szükség. Nagyon radikális külső-belső változás kellene, amitől mássá formálódnánk mi is és a világ. Egy másik megközelítésben a demokrácia is kulcsszó lehet, hiszen hatalmi pozícióból hívom be a nézőt, még akkor is, ha érzem, ki az, aki szívesen jönne. Viszont ő nem tudja, mi fog vele történni, én mondom meg, mit csináljon és mit mondjon. Persze a demokráciáról… mert épp a demokrácia önellentmondásosságával játszik a jelenet és bővített értelemben a darab is. A változás és demokrácia gyökere pedig bennem összekapcsolódik és kiterjed a nem emberi világra is.

– Ehhez a szólóhoz nagyon komoly fizikum kell…

– Hmmm… A fizikalitás típusai, az egy érdekes kérdés… Néha azt gondolom, hogy az én testem alapvetően inkább alkalmas az egy helyben történő, finom mozgásokra. Persze a saját szólómat azért mégis magamra szabtam, de nem mondom, hogy könnyű felkészülnöm rá. Mivel volt egy hosszú és elég durva covidom, nem titok, hogy több előadást vissza kellett most mondanom és épp regenerálódni próbálok. Így a CHNGNG is átkerült októberre.

Ehhez az előadáshoz tényleg jó fizikum kell, olyan, mint a hosszútávfutás. Nem technikás darab, ez nem arról szól, milyen magasra dobom a lábam. Nekem Marco Torrice megközelítésén keresztül vált a leginkább világossá még a Goliban – Budapest Kortárstánc Főiskola –, hogy mindenki használhatja úgy a testét, ahogyan a saját tapasztalatai kialakítják… vagyis a saját technikánk kibontakoztatása is egy út a kijárt utak helyett. Azóta is ezzel dolgozom. Lehet, hogy átadom majd egy másmilyen fizikalitású táncosnak egyszer, izgalmas lesz, ő mit hoz ki belőle…

– Pár nap múlva utazol vissza Franciaországba.

Kétlaki vagy?

– Tulajdonképpen kiköltöztem, de úgy alakulnak a dolgaim, hogy tényleg kétlaki vagyok. Nem tudok és nem is akarok elszakadni Magyarországtól. Vágyom haza, pedig kint is vannak jó dolgok. De ott sem olyan könnyű az élet, mint ahogyan azt sokan hiszik, csak kicsivel több a lehetőség. Egy Párizs közelében lévő kisvárosban élünk, és most, a világjárvány közepén nem könnyű új barátságokra szert tenni.

– Mikor lettél tagja az L1-nek?

– Hét éve voltam rezidens, hat éve vagyok tag. A Budapest Kortárstánc Főiskolára jártam, később éppen Ladjánszki Márt biztatására mentem ki az e.x.e.r.c.e CCN de Montpellier suliba. Azon túl, hogy az L1 Egyesület megjelenési lehetőségeket ad, mint például most is a CHNGNG-et L1-est(ek) IZP módra keretében mutathatom majd be, az is fontos nekem tagként, hogy itt van egy

II. ÉVFOLYAM 1. szám nyitott és sokszínű emberi-művészeti környezet. Különösen mióta kint vagyok, még jobban esik L1 találkozókat szervezni, vagy részt venni rajtuk, mert egyrészt hazakapcsolódok, másrészt elég komplex témákról is lehet beszélgetni, például művészetcsinálás és kapitalizmus, vagy épp a magyar helyzet, amit sokan sok szemszögből látunk. Kollaborációra is van lehetőség, a CHNGNG-hez a tükrömet például Kovács István L1-tag készítette, és minden elismerésem, mert rengeteget bíbelődött vele, hogy hordozható, szállítható legyen. Márti abban is különösen ügyes, hogy összehozzon olyan embereket, akik egymást keresték, csak még nem tudtak róla. Két lengyel művésszel is rajta keresztül ismerkedtem meg: Gaja Karolczakkal akivel csináltunk is egy közös projektet a „micropolitics of the body” kapcsán illetve Anna Noviczka ismeretségét is neki köszönhetem, aki egy nagyon izgalmas művész pszichológusi háttérrel, és részt vehettem a workshopján.

– Neked is ez a végzettséged…

– Eredetileg pszichológusnak készültem, el is végeztem az egyetemet, és másfél évig dolgoztam egy olyan intézményben, amelyben mentálisan sérült felnőtt embereket segítettem. Ezt a munkát nagyon szerettem, de olyan begyepesedett intézmény volt, amelyben semmit sem lehetett változtatni a kialakult rossz szokásokon. Az ápoltak sokkal jobb fejek és értelmesebbek voltak, mint a főnökeim, én meg azt a következtetést vontam le, hogy a pszichológia nem nekem való. De nem baj, mert ekkor már nagyon komolyan táncoltam, és ez a maradi intézmény pattintott le engem a tánc felé.

– Meg szoktad hívni a barátaidat az előadásodra?

– Barátokat, ismerősöket nem nagyon kell személyesen hívni, hiszen ők tudnak róla személyesen vagy online. Bár nem mindig lehet pontosan tudni, ki hogy reagál… Jártam már úgy, hogy elhívtam egy barátomat, és már a színpadról láttam, mennyire szenved a nézőtéren. Bevallotta utána, hogy még azon is gondolkodott, inkább kimegy, annyira kellemetlen volt neki. „A nem maradtam abba” című darabban olyan entitásokká váltunk Lévai Violával, olyan érzelmeket látott az arcunkon és olyan testkifejezéseket, amelyek neki nagyon szokatlanok voltak. Kellemetlenül érintette, hogy olyan érzés fogta el, mintha „nem normális” embereket idéznénk… Zavarba ejtő volt számára nyíltan látni máshol nem látott arckifejezéseket. Legközelebb, vagyis a CHNGNG-nél már előre el mondtam neki, hogy szívesen látom, de készüljön fel arra, hogy valami hasonlót most is fog látni.

Nem is jött el. Azóta elmesélem azoknak az ismerőseimnek, akik nincsenek hozzászokva, hogy a táncelőadáson nem biztos, hogy táncot fognak látni. Legalábbis nem olyan táncot, amilyenre ők gondolnak.

– Franciaországi terveid is vannak?

– A CHNGNG-et szeretném kint is játszani illetve készül most egy új szólóm.

De van 2 másik dolog is. Régóta tervezzük, hogy együtt dolgozunk majd Christine Quoiraud-val. Ő egy fantasztikus ember és művész, régi róka és úttörőnek számít odakint.

-7-

A másik, amiről még mindig csak ötletelgetek, hogy szeretnék egy olyan darabot, amely kifejezetten a természetben történik, játszódik.

A természet nekem mindig is fontos volt, feltöltődni is ott tudok igazán. Ez az alkotás egy régóta zajló mozgáson, érzékelésen keresztüli megismerésről szóló kutatásom folytatása, fontos helyszíne lehetne az erdő… Konkrétabb dolgokat nem mondok, még nagyon alakulóban van. Hogy aztán ez miképpen osztható meg a nézőkkel, egyáltalán előadás lesz-e belőle vagy más…? Még nem tudom. Nagy előnye az elképzelésnek, hogy független a világjárványtól. És fontos nekem, hogy vegyes, magyar-francia csapattal csinálnánk, így hidat is képezne bennem a két világ közt.

– Ez lesz az első ottani munkád?

– Franciaországban még nem voltak önálló fellépéseim, de most megvették tőlem ezt a szólót előre, jövő márciustól játszhatom, ez lesz az első kint bemutatott alkotásom.

Arnaudval, aki a párom, és akivel van egy kis közös társulatunk is odakinn, lett egy természetben játszható koreografikus sétánk, ami már nem csak séta, hanem úgynevezett részvételi mű. Ebben a közönség is partner az alkotásban és a természettel együtt hozzuk létre a művet. 2019 óta vannak előadásaim a Hek-ma nevű társulattal is, táncos vagyok egy darabban, amivel turnézunk.

– Ha muszáj lenne választanod, de csak táncos lehetsz vagy csak koreográfus, melyiket kérnéd?

– Ha valóban muszáj lenne a kettő közül választani, akkor koreográfus lennék az alkotás miatt. Abban nagyobb a szabadság.

Nagyon izgalmas folyamat, amikor egy pici kiindulópont kibontja magát, organikusan kibomlik. És egyébként az a legjobb érzés, hogy ha a végén a darab, ami kialakul, az szinte eljássza magát. A CHNGNG-nél ezt éltem meg még az e.x.e.r.c.e.-es akotófolyamat és bemutató alatt. Én csak közvevítője voltam valaminek, csak ahhoz kellettem, hogy rajtam keresztül megtörténjen a darab, de a darab vitt engem magával.

Nekem csak hagynom kellett és jelen lenni.

– Mi a legjobb tulajdonságod?

– Az empátia. Nem csak az emberek, de a világ dolgaira is nagyon érzékeny vagyok. Nem a pszichológiában tanultam, hanem korábbról, a családból hozom. A szüleim zenészek voltak, apukám később jogász lett. A vele való kapcsolatom nagyon meghatározó ebben.

– És a legrosszabb tulajdonságod?

– Hogyan válasszak, amikor annyi van? Most a bizonytalanságra, kétkedésre szavaznék.

Ha valaki nagyon empatikus, könnyen viszi túlzásba, hogy a másikra figyel. Egy bizonytalan ember koreográfusként nagyon nehezen boldogul, de közben ezen keresztül lehet gyakorolni is a kiutat. Mindig van egy pont, amikor le kell zárni a kutatási folyamatot és meg kell hozni a döntéseket, el kell engedni irányokat.

Ebben engem a meditáció is segít, szembesülök azzal, én mit érzek, mire van szükségem, mit kell tennem és ebből mi következik.

L1-est(ek) IZP módra

II. ÉVFOLYAM 1. szám

„SALLANGOKTÓL MENTES JELENLÉT” Aki válaszol: Kovács Emese hogy rezidensként érdekelne-e engem az L1-hez való kapcsolódás, én pedig örültem a lehetőségnek. Márta mentorként egy szólómat kísérte végig, ami az „ez a dolog itt komplex (de eladható)” volt. De akkoriban dolgoztam a vizsgaelőadásomon is, mert ebben az évben már a brnoi Janáček Academy of Performing Arts végzőse voltam.

– Miért érdemes rezidenssé válni?

– Egy, a tánc felől érkező rezindensnek a legnagyobb segítséget talán a mentorálás jelenti. Márta sokéves tapasztalattal tud rátekinteni a készülő munkákra, és objektív távolságból ad szakmai visszajelzéseket, tanácsokat, nem végzi el helyettünk a rendezői/koreográfusi feladatokat, illetve a saját alkotói elképzeléseit sem nyomja rá a mentorált munkájára, hanem az önálló, sajátnyelvű kibontakozást segíti. Az L1 Egyesület arra is figyel, hogy külföldi fesztiválokra utazzanak a rezidensek, és minél szélesebb palettáról lássanak előadásokat, miközben nemzetközi kapcsolatokat építenek. Van, hogy Márta összeköt minket egyegy hasonló érdeklődésű emberrel, amiből akár közös munka is születik. Bekapcsol egy körforgásba.

fotó és kollázs: Syporca Whandal

– Rezidensból automatikusan válhat valaki L1-taggá? Miért jó tagnak lenni?

– A rezidens-év elteltével Márta megkérdezi, szeretnénk-e folytatni a közös munkát, és általában mindkét fél érzi, hogy gyümölcsöző volt-e az addigi együttműködés. Az egyesület tagjaként egyre több megmutatkozási lehetőség is kínálkozik az egyesület szervezte programokon, vagy az egyesület kiterjedt kapcsolati rendszerén keresztül.

Hatékony segítség ez a háló, ami szakmai együttműködéseket, barátságokat, ötleteket, lehetőségeket generál. Az L1-ben mindeközben a szabadságunkat is megőrizzük, járjuk a saját utunkat. Az egyesület minden rezidenst és tagot segít, de senkit sem köt gúzsba.

Emese 29 éves, az L1 Egyesület tagja. Névjegyén foglalkozásként „táncos” szerepel. Ezen kívül a „Ziggurat Project” nevű összművészeti kollektíva is látható rajta, ahol a 11 tag között – az L1 Egyesülethez hasonlóan – található táncművész, képzőművész, színész, zenész, művészeti menedzser és drámapedagógus is. „Olyasmi, mint az L1 Egyesület, csak fiatalabb és kisebb.”

– Hogyan kerültél kapcsolatba az L1 Egyesülettel?

– Az L1 Egyesületnek 2017 óta vagyok a tagja, előtte én is rezidens voltam. Amikor Budapestre kerültem 2010-ben, szinte minden elérhető kortárstánc előadást megnéztem.

Elmentem az L1danceFestre is, ahol, emlékszem, néhány előadást látva sokkolódtam, mert teljesen új esztétikát láttam a megszokotthoz képest, de utána minden évben visszalátogattam a fesztiválra. Később Ladjánszki Márta előadására, a „Széki Luca 2” felújító próbáira kerestek táncosokat. Makra Viktória kollégám – az eredeti szereposztás előadója – ajánlott Mártának.

Berger Gyulától már tanultam korábban, a Zéró Ballettel is dolgoztam, Gyuszi pedig Márta régi alkotótársa, könnyű volt kapcsolatot keresni. 2016 körül kérdezett rá Márta,

-8-

– Melyik volt az első olyan társulatféle, amelyben táncosként voltál tag?

– A Ziggurat Projecttel már 2015-ben volt egy estünk, a „Maradék”, ahol rövidebb performanszokat adtunk elő, melyekben mindenki kapott lehetőséget. A társulat létszáma szinte magától növekedett… Nekem például szükségem volt egy videósra, így kerestem meg Szabó Kristófot (KristofLAB), aki vetítést készített az akcióhoz. Ő szintén tag lett és később már ő kérte tőlünk, táncosoktól, hogy performansszal színesítsük a kiállítása megnyitóját. De van olyan happening is, az „Our Home Place”, amit ő álmodott meg velünk, táncosokkal. Szokásunkká vált, hogy egymást támogatjuk, „használjuk”.

– Hol kezdted a tanulmányaidat?

– Békéscsabán tanultam jazzt, art jazzt, hiphopot, néptáncot és balettot, szinte mindent kipróbáltam, ami elérhető volt.

L1-est(ek) IZP módra Ott alkottam az első kis koreográfiáimat is.

A professzionális tanulmányaim viszont a Budapest Kortárstánc Főiskolán kezdődtek, ahol elsősorban a különböző kortárs technikákkal, megközelítésekkel ismerkedtem meg, de tanultunk kontaktot, Grahamet, Cunninghamet, néptáncot, balettot is.

– A táncos és koreográfusi munka a Te esetedben is összefonódik?

– Egyre több az olyan koreográfus, aki az alkotási folyamatban komolyan számít a táncosokra is, az ő ötleteikből, improvizációjukból is építkezik. Előfordul, hogy ha a táncosok megérzik az alkotás ízét, előbbutóbb kedvet kapnak ahhoz, hogy saját ötleteiket is előadássá fejlesszék, és mire észreveszik, már koreográfusi ambíciókkal is rendelkeznek. Én is így jártam. Ez nem törvényszerű, de a kortárstáncban majdnem mindenki egy kicsit alkotó is.

– Milyen családi példa volt előtted?

– Első generációs művész vagyok a családban, de a szüleim támogatták az ebbéli ambícióimat. Anyukám matematikát, informatikát, fizikát tanított, apukámnak volt fényképész korszaka, később a vasútnál dolgozott. Nem kellett lázadnom az akaratuk ellen, igyekeztek megérteni, mi is ez a kortárstánc, sőt, apukám Békéscsabáról gyakran felutazott Pestre az előadásaimra. Ő sem mindig tudja megfogalmazni, miért tetszik neki egy-egy alkotás, de a táncra hatványozottan igaz, hogy a szavak nem igazán alkalmasak visszaadni azt, amit látunk, átélünk.

– A kortárstánc annyira más, mint a hagyományos táncok, hogy nekem mindig töprengenem kell azon, hogyan hívjak meg valakit egy ilyen előadásra. Te hogyan oldod meg?

– Ha olyan ismerősnek ajánlok kortárstáncot, aki nem mozog otthonosan ebben a világban, mindig azt kérem, próbálja elengedni a megértés iránti vágyát, mert egyáltalán nem biztos, hogy lineáris, elmesélhető cselekményt fog látni. Hagyatkozzon inkább az érzéseire (a fizikaiakra is), engedje át magát a hangulatnak, figyeljen az apró részletekre, és inkább ezt fogalmazza meg, amikor szavakba próbálja önteni az élményt.

Tapasztaljon inkább, mint megfejtsen.

– Most milyen premierre készülsz? Mi a legközelebbi saját feladat?

– Egyre közeledik az „intosomnia” című darabom bemutatója, ennek is Márta a mentora, de az NKA Imre Zoltán Program segítsége is kell hozzá. Ez a cím egy angol szóösszetétel, az ébrenlét és alvás közötti állapotot fejezi ki. Az álmokkal, alvással történő munkát Anna Nowicka koreográfus workshopja is inspirálta. A cím egyébként egy hongkongi fotós lány, Tze Long könyvének a címe, az előadást ez a kötet indította el bennem, és a Godot Laborban fog megvalósulni szeptemberben. Szabó Kristóf és Terjéki Levente segít fényinstallációval, Munkácsi Ádám szerzi a zenéjét és Szirtes Krisztinával táncoljuk. És ott a másik nagy munkánk, az „Umarmung”, amelynek már túl vagyunk a bemutatóján.

II. ÉVFOLYAM 1. szám

– Ez az előadás a „Táncest sorozat – meztelen nézőkkel” című eladássorozat legújabb darabja. Hogyan kerültél be az előadásba?

– Az Umarmungba jelentkezni is lehetett, tavaly nyáron volt egy kutató fázisa ennek a munkának, amire kíváncsi voltam. A végén kérdezte Márta, ki az, aki szeretné folytatni, így kerültem a végső előadásba. Hiszek a lecsupaszított előadói testben, ami a külső rétegektől megfosztva többlet jelentéseket hordoz. A meztelenségnek intenzív közvetítő ereje lehet, és az, hogy a nézők is ruhátlanok, lebontja a néző-előadó hierarchiát.

Az ezzel való munkát segíti az is, hogy Márta egy letisztult, minden manírtól, sallangoktól mentes jelenlétet hoz ki a táncosokból.

– Meg mered rá hívni az ismerőseidet?

– Egy munkabemutatóra már hívtam kollégákat, de mivel ők szakmabelinek számítanak, ez még nem jelentett nagy kihívást.

Több olyan embert fogok invitálni, akikben érzem a nyitottságot erre, aztán meglátjuk.

Ez a darab a nézőt is meglehetősen nagy kihívás elé állítja.

– Mi az oka annak, hogy a kortárstánc előadások zöme külföldi címet kap, sőt, még olyan szójáték is akad közöttük, amelynek megfejtéséhez nem csak a nyelvet kell ismerni, de egy kis fantázia is szükséges?

– Jogos a kérdés. Mivel sokat játszunk külföldön, sokkal egyszerűbb eleve angol címet adni, mint egy magyar címet fordítgatni különböző nyelvekre. Egy szellemes magyar címet talán le se lehetne fordítani.

A tánc nyelve eleve nemzetközi, miért ne lehetne a címe is az?!

– Az Umarmungban a nézőknek is lehetősége nyílik bekapcsolódni az előadásba. Más előadásról is tudsz, amiben ilyen aktivitást vártok?

– Jógaoktatói képzést is végeztem, női jógával foglalkozom, ami a női szervekre, a női ciklikusságra koncentrál. A kollektívánkon belül jógaórákat is tartunk egymásnak, és most egy olyan előadást tervezünk a jóga és a tánc ötvözésével, amiben a nézőket is megmozgatjuk majd. Egy Hamburgban készülő előadásnak is része vagyok, egyelőre online formában folynak a próbák, és júniusban utazom oda. Ez úgy történik, hogy küldik nekem a zenei anyagokat, arra koreografálok. Ott meg a zenészeket próbálom majd mozgásra ösztönözni. Nagyon szeretek csapatban dolgozni, ha alkotok, akkor sem vagyok autoriter vezető, nem szeretem a tekintélyuralmat.

– Ha egy kicsit magadat kellene elemezned, melyek a jó és rossz tulajdonságaid?

– Nyitott vagyok, elfogadó és alkalmazkodóképes. Szélsőséges dolgokkal is empatikus tudok lenni. Viszont olykor könnyen elbizonytalanodok, gyakran adok túl sokat külső visszajelzésekre, akkor is, amikor ragaszkodnom kellene az elképzelésemhez. Úgy nem megy, hogy meghallgatom ennek is a véleményét, meg annak is, és azon töprengek, kinek mennyire van igaza.

-9-

– Vannak példaképeid?

– Két olyan ember van a személyes ismerőseim között, akikre felnézek, akiket mentornak tekintek. Egyik a Márta, a másik pedig Batarita. Utóbbi a butoh-val, ezzel a japán eredetű táncirányzattal ismertetett meg, és az emögött húzódó filozófiának is alapos ismerője. A butoh megtanít arra, hogy háttérbe szorítsd az egódat, és közvetítő csatornaként tekints a testedre. Mindketten erős és hiteles személyiségek, alkotók, akik beleállnak dolgokba, és azok mellett kitartanak.

L1-est(ek) IZP módra

II. ÉVFOLYAM 1. szám

„NE RETTEGJEN SENKI A NÉZŐTÉREN” Aki válaszol: Rab-Kuti Alexandra

be a mesterképzésemet, és még elég friss a pszichológus diplomám. Egyelőre nem ebből élek, hanem Budaörsön vagyok családsegítő.

– Mindkét pálya nagyon szép, de egyik sem kíván egész embert?

– Dehogynem. Éppen ez az én legfőbb gondom. Hol az egyikre fókuszálok jobban, hol a másikra. Ha választanom kellene, és elég bátor lennék, akkor azt mondanám, holnaptól csak táncolok.

– Pszichológusként kinek mernéd ajánlani, hogy kortárstáncosi ambíciókat dédelgessen?

A tehetség mellett milyen tulajdonságok kellenek hozzá? Egyáltalán fontos-e a tehetség?

– Táncosként szeretnék erre válaszolni. Én bárkinek ajánlanám, hiszen az önismereten túl a test megismerése is nagyon hasznos akár a táncteremben, akár az életben. Úgy gondolom, hogy a kortárstánc azért izgalmas, mert minden ember a saját képességeinek megfelelően mozog, ezért mindenkiben ott rejlik a szépség és a játékosság. Egy biztos, hogy a kitartás fontos tényező a folyamat során, tehetség ide vagy oda.

fotó és kollázs: Syporca Whandal

– A tánc iránti kötődésednek volt abban valamilyen szerepe, hogy például nem atomfizikus, hanem pszichológus akartál lenni?

– Persze, bár nem ez volt a cél. Pécsett az alapképzés után szociálpszichológiát tanultam, mert nagyon érdekel a csoportok dinamikája, az ezzel kapcsolatos gondolkodásmód. Nagyon izgalmas, hogyan létezik az egyén egy csoporton belül. Talán az is szempontom volt, hogy ennek a tudásnak az alkotói folyamatban, a tánc terén is hasznát fogom venni.

Szasza 27 éves, az L1 Egyesület rezidense 2021-ben. Nincsen névjegykártyája, de ha csináltatna, többfélére is szüksége lenne. Az egyiken az állna, hogy pszichológus, a másikon pedig az, hogy szabadúszó táncművész. Az utóbbit nem szereti kimondani, mert úgy gondolja, nem minden pontjában felel meg a táncművész kritériumainak.

– Milyen szempontnak kellene még megfelelned ahhoz, hogy táncművésznek mondd magad?

– Nagyon sok éve, gyakorlatilag ötéves korom óra táncolok, ilyen szempontból megfelelek.

Viszont kevés alkalommal tudtam megmutatni magam a sok tanulás miatt. Az biztos, hogy ameddig tudok, én táncolni akarok, de mivel nálam egyelőre még hiányzik a rendszeresség, és nem is ebből akarok megélni, vannak kétségeim. Szerintem egy folyamatosan alkotó és bizonyító táncosról bátrabban állítható, hogy táncművész.

– Kisgyerekként máris a kortárstánc érdekelt?

– Pici koromtól sokáig csak hiphopoztam meg breakeltem és modern táncoltam.

Komoly képzésre tizenévesen kezdtem járni a Budapest Kortárstánc Szakközépiskolára Angelus Ivánhoz. Ez már a kortárstánc volt, amelyet valójában nála szerettem meg. Korábban nem is láttam ebben a műfajban élő előadást, csak a Youtube csatornán nézegettem a sok akrobatikus mozgást. A felvételin, ahol először kellett improvizálnom, mintha egy új világot ismertem volna meg, ami egyből beszippantott. Már a képzés során alkotni kezdtünk, negyedévente volt saját kis produkciónk, amelyet egymásnak mutattunk be. Az iskolának évi két előadása volt a Trafóban, ami megmutatkozási lehetőséget teremtett számunkra. Salzburgban – Salzburg Experimental Academy of Dance – is voltam tanulni. Ott volt egy húsz perc körüli előadásom, ami a mai napig közel áll a szívemhez. Az a címe magyarra fordítva, hogy „Virág és grillcsirke”.

– A megélhetés szempontjából inkább vagy pszichológus?

– Igen. Vagyis még az se, mert tavaly fejeztem

– Nem sablonos cím. Itt mi volt az ihlet?

– Semmi. Kiléptünk az iskolából és az egyik osztálytársam váratlanul ráugrott a má-

- 10 -

L1-est(ek) IZP módra sikra, majd elkezdtek improvizálni. Itt ugrott be nekem az ötlet, hogy milyen lenne egy olyan duett, amelyben a táncosok a színrelépés előtt még azt se tudják, hogy együtt fognak szerepelni. Természetesen külön-külön próbáltam velük, de csak az előadás előtt pár nappal mondtam meg, hogy élesben együtt lesznek. Tudtam, mely pontokon, időpillanatokban fognak találkozni a darabban, de ez csak a fejemben volt meg, egyszer se próbáltuk össze. Én magam is kíváncsi voltam. Az érdekelt, hogy a nézők milyen jelentést társítanak az előadáshoz úgy, hogy ahhoz tudatosan nem adtam kapaszkodót, csak egy-egy ös�szecsengést a két táncos között.

– Otthonról melyik irányba noszogattak?

Művészi ambíciók vagy biztos megélhetés?

– Önállóságra nevelődtem, soha nem éreztem szülői nyomást, hogy mikor mit csináljak. Különösen édesapám támogatott abban, hogy azt tegyem, amit szeretek. Mentem a saját fejem után, ezért is jöttem fel Pécsről Pestre, aztán Salzburgba, ahol rájöttem, hogy kellene valami pénzkereső foglalkozás is, de ahhoz, hogy jelentkezzek pszichológiát tanulni, előbb kimentem egy évre Angliába pénzt keresni… ezek mind-mind önálló döntések voltak. Az egyetem előtt mondjuk nem gondoltam át teljesen, hogy hány év tanulás kell ahhoz, hogy valaki valóban pszichológussá váljon és mennyire nehéz lesz alkotni meg tanulni párhuzamosan. De azért megoldom.

II. ÉVFOLYAM 1. szám – Ebben a szakmában mindenki ismer mindenkit, ha nem is személyesen, de színpadról vagy névről biztosan. Régóta figyeltem az L1-et, az is gyakran megfordult a fejemben, milyen klassz lehetőségeket kapnak ott a rezidensek, lehetőséget támogatásra, megmutatkozni, közösséghez tartozni. De az utóbbi évek több tanulással és kevesebb tánccal teltek és én folyton halogattam. Tavaly éreztem azt, hogy a hullámzó életemnek most azon a szakaszán vagyok, ahol egyre jobban hiányzik az alkotás. Kell az előrelépéshez, a lelki egészségemhez. Azt már régen tudtam magamról, hogy jobban funkcionálok, ha egy közösség részének érezhetem magam, és vannak rendszeres találkozások, rutinok, határidők. Ilyenkor összeszedettebb vagyok. A szóló előadásomat 2018-ban mutattam be az NKA Imre Zoltán Program keretein belül, Ladjánszki Márta pedig eltervezte, hogy az L1 teret ad egy-egy ilyen előadásnak. Amikor az én darabomat is felkérte, nagyon örültem, hiszen minden összecsengett, januártól rezidens lehettem. Rezidensként egy új előadáson kezdtem el dolgozni, de a korlátozások miatt azokat a próbákat egyelőre felfüggesztettük. A szólómat, ami a traumáról és annak feldolgozásról szól, fel kell újítani, hiszen akkor mást jelentett számomra a darab, mint most. Újdonság, hogy az előadás felújított változatát Koncz Judit táncolja helyettem, élő énekkel pedig Mekis Flóra fogja őt támogatni.

– A nézőkről mi a véleményed?

– Olyan nézőt, aki nem jár kortárstánc előadásokra, nem könnyű egy „nehéz” produkcióval megnyerni. Fontosnak érzem, mint alkotó, hogy ne rettegjen senki a nézőtéren attól, mi fog vele történni két perc múlva. Így, ha olyan helyzetet teremtek, ami nehezen befogadható, azt jelzem az előadás előtt. A férjem színházi-szakmai tapasztalatával gyakran elmeséli nekem, hogy ő mit lát egy-egy kortárstáncban. Ez nekem nagyon nagy segítség, mert a táncos szakmabeliek nehezen tudnak elvonatkoztatni, ők inkább szakmai véleményt fognak mondani.

– Táncosként vagy nézőként vagy bátrabb?

– Táncosként elfogadom, hogy ha egy jelenetet csak a meztelenség eszközeivel lehet megoldani, akkor az vállalható. Viszont érdekes, hogy az L1 Egyesület „Táncest sorozat – meztelen nézőkkel” sorozat előadásaira civilként nem mernék bemenni. Táncosként igen, nézőként nem. Utóbbi minőségben talán félnék. Akkor is, ha tudom, hogy nincsen rá semmi okom. De voltam bátor is. Nézőként nagyon sokszor úgy mentem kortárstánc előadást nézni, hogy el se olvastam, milyen szöveggel ajánlják az alkotói, hogy ne befolyásoljanak. Inkább arra voltam kíváncsi, magamtól mit viszek haza belőle. Életem legundorítóbb előadását Salzburgban láttam, és bár szörnyű volt végignézni, sok olyan kérdés felmerült ott bennem, ami azóta is foglalkoztat és nem találtam rá igazán jó választ.

– Hogyan lettél az L1 Egyesület rezidense?

- 11 -

L1-est(ek) IZP módra

II. ÉVFOLYAM 1. szám

„FIGYELMI ÁLLAPOTBA KELL KERÜLNI” Aki válaszol: Szász Zsófia

– Nem. Színésznő szerettem volna lenni, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba jelentkeztem, mert ott volt színész szak. Alakítottunk egy kis társulatot, amit mi, diákok szerveztünk meg saját maguknak, ennek én lettem a koreográfusa. Hamar kiderült, hogy a koreográfusi munka sokkal jobban illik hozzám, mint a színészet.

– Ez egy folyamat eredménye lett, vagy volt olyan élményed, ami egyértelművé tette?

– Góbi Ritának volt egy rövidebb darabja velünk, aminek az volt a címe, hogy „A kör közepén”. Ebben nem csak táncolnunk kellett, hanem beszélni a tánchoz fűződő viszonyunkról. A közönség olyan nevetéssel, szeretettel fogadta a beszédemet, hogy meghatározó élményem lett, és azóta is azt a fajta közösségélményt keresem. A sikernek az lehetett a titka, hogy az osztálytársaim nem nagyon kedvelték ezt az órát, én viszont imádtam, és a lelkesedésemet próbáltam átadni a nézőknek.

Elmondtam, mennyire szeretem a táncot, milyen boldog vagyok, hogy most itt lehetek, és kimutathatom a rajongásomat.

A hallgatóság meg örült, hogy itt egy olyan lány, aki lelkesen mesél a tánc nyújtotta boldogságáról. Én meg örültem, hogy láttam, mennyire örülnek és még lelkesebb lettem. Semmi poénosat nem mondtam, csak látszott rajtam, hogy boldog vagyok.

fotó és kollázs: Syporca Whandal

– Bár a kortárs táncot a gimnáziumban szeretted meg, de úgy tudom, a tánc iránti szereteted korábbról ered.

– Anyukám olyan néptáncos, aki tanítja is a néptáncot, apukám pedig népzenész. Én táncházakban nőttem fel. Nagyon érdekel a néptánc és kortárstánc összeeresztése. A kettő találkozására azt a módszert látom, hogy a kortárstáncra, mint minőségre, a néptáncra, mint formára tekintek. Így mindkettő szabályait értékként kezelhetem, a kortárstáncnak köszönhetően a néptáncba láthatóbb egyéni szempontot rakhatok, a kortárstáncba pedig a néptánc felismerhetőségéből, „otthonosságából”, valamihez tartozásából adhatok.

Zsófi 22 éves L1 rezidens. Amikor megkérdezem tőle, van-e névjegye, kapásból visszakérdez: „mi az a névjegy?”… Amikor tisztázzuk, hogy nem valamiféle művészi ujjlenyomatra gondolok, hanem névjegykártyára, az is kiderül, mit írna rá szívesen, ha volna. Talán „kortárs táncos”, hiszen arról van diplomája, de mivel mostanában koreografálással foglalkozik, leginkább az „alkotó” szót tartaná pontosnak.

– Az „alkotó” szó nekem kicsit titokzatosnak tűnik. Nem derül ki belőle, hogy különleges kajákat vagy szobrokat készítesz.

– Ez igaz, de akinek névjegyet adnék, az úgyis tudja, miért kéri el. A Budapest Kortárstánc Főiskolán végeztem. Ez egy há-

rom éves suli, ahol elméleti képzés is van, de több a gyakorlat. Az utolsó évemet már szinte „jelenlét nélkül jártam”, mert akkor kezdődött a koronavírus járvány.

– Mindig erre a főiskolára vágytál?

- 12 -

– Melyik tánc a nagyobb kihívás?

– Szerintem nincs ilyen, mindkettőben más a kihívás, engem a néptáncé nem foglakoztat egyelőre, csak a kortárstánccal összeforrasztva.

– Hogyan találtál rá az L1 Egyesületre?

– Attilát, az akkori barátomat felkérte Gálos László L1-tag, aki amúgy kollodista és boncmester, hogy Ladjánszi Mártával készítsenek egy duettet neki. Én is elmentem a próbájukra és meglátott Márta, akit már ismertem egy nudista strandos előadásáról személyesen, ő pedig megkérdezte, miért nem táncolod inkább te… Elmesélte, hogy új projektet kezdett „Táncest sorozat – meztelen nézőkkel” címmel, és ehhez táncosokat keres. Úgy gondoltam, ha valamikor belevágok

L1-est(ek) IZP módra ilyesmibe, akkor itt az alkalom, hiba lenne elszalasztani. Így lettem az „Umarmung” című előadás szereplője, majd miután megkedveltem a Mártával való munkát, jelentkeztem L1-rezidensnek is. Az „Umarmung” egy olyan darab, amiben egy térben vagyunk azokkal a nézőkkel, akik hozzánk hasonlóan vállalták a meztelenséget. Sőt, a nézőknek arra is lehetősége nyílik, hogy bekapcsolódjanak az előadásba, és a környezet, a zene, a hangulat hatására velünk mozogjanak, táncoljanak a színpadon. Nekünk megvannak a saját kis szólóink a darabon belül, amiknek a motívumait begyakoroltuk, de ez a darab kontextusán belül estéről estére másképp alakul.

– Hogyan keveredtél a nudista strandra?

Egyszerű napimádóként?

– Nem, korábban sose gondoltam volna, hogy valaha is ilyen helyre járjak. Viszont hallottam Márti együttműködéséről a nudistákkal, és megtetszett az ötlet. Gondoltam, hogy lássuk, mi is ez. Nézőként nagyon izgultam, mi lesz, ha sok szakmabelivel fogok találkozni, de végül nem volt ott senki, és egyébként is sokkal könnyebb volt, mint gondoltam.

– Nem okozott neked problémát, hogy a meztelen szereplést elmeséld családi és baráti körben?

– Anyukám rögtön nagyon megértő volt, és bár apukám nem tartotta ezt a legjobb ötletemnek, végül megbékélt vele. Mivel nem olyan a baráti köröm, ami előtt ezt ne lehetne felvállalni, minden rendben volt.

Nem tiltottam ki senkit az előadásról, szinte bármelyik ismerősöm eljöhet megnézni, ha akar. Akinél esetleg fontolóra kellene vennem, hogy nem ajánlom neki, az úgyse jön el.

– Mit szeretsz a Mártával való munkában, milyen vele dolgozni?

– Márta arra ösztönöz minket, hogy gazdagítsuk a saját motívumkészletünket. Ő nem is készít kötött koreográfiát, mert nem azt szeretné, ha az ő mozdulatait másolnánk le. Inkább csak megfigyeli, miből gazdálkodunk, és kiemel ebből olyan elemeket, amelyeket szerinte érdemes átvenni, és fejleszteni az előadáshoz. Az már mindig a pillanaton múlik, hogy a motívumokat hogyan variáljuk az este folyamán.

– Lehet a meztelenséget gyakorolni, hogy ne feszélyezzen az előadáson?

– A próbafolyamat nagy része ruhában zajlik, de természetesen a meztelenséggel is kell foglalkoznunk, hogy megismerjük és megszokjuk az érzést. Vannak olyan mozgáselemeim, amiket leggingsben, felöltözött közönség előtt sokkal feszélyezettebben adnék elő, mint ruhátlanul. A meztelenség felszabadító érzés, különleges élmény megtapasztalni.

– Az L1 Egyesület milyen konkrét segítséget tud nyújtani? Miért érdemes rezidensnek lenni?

– Fontos dolog, hogy segítséget nyújt új előadások tervezésében, segít a logisztikában.

Legutóbb két nappal egy pályázati határidő

II. ÉVFOLYAM 1. szám letelte előtt jöttünk össze, hogy átvegyük, mit hogyan kell pontosan kitölteni, hogyan kell pályázni. Az egyesület támogat abban is, hogy megismerjenek a nézők és a szakmabeliek, de mindeközben arra biztat, hogy önállóan keressek új lehetőségeket. Márta nem akar gúzsba kötni, sokkal inkább mondanám mentornak. Az már csak hab a tortán, hogy a múltkor együtt mentünk kirándulni. Jó érzés közösségben lenni.

– Kortárs táncosként miből fogsz megélni?

A jegybevétel nemigen fedezi a költségeket, fizetésre meg nem is telik belőle.

– Jó kérdés. Most azt látom, nonstop kell írni a pályázatokat. De ezt is meg kell tanulni.

Amíg rá nem jövök, hogyan lehet ebből kijönni, keresek a tánc mellé egy kis munkát.

Az sem baj, ha egészen más jellegű. Négy vagy hatórás elfoglaltságra gondolok. Tudok horgolni, ruhát varrni… talán ezzel is lehet valamit kezdeni. Szerencsére a szüleim nagyon támogatóan állnak hozzá, nem akarják letörni a művészi ambícióimat.

– Vannak olyan munkáid, amik még alakuló fázisban vannak?

– Egy gyimesi és kortárstánc ötvözéséből születő munkán dolgozom Paizs Miklóssal (Sickratmannel) és Bitó Katival és egy kortárs-kalotaszegi páros tánc koreográfiájára is készülök.

– A koreográfia nem nehezebb, mint a tánc?

Sokak szerint előbb előadóként legyen valaki profi, és csak utána gondoljon a rendezésre.

Legalábbis a színházi világban így gondolja a többség.

– Ez nem feltétlenül így van. Nem az a célom, hogy betanítsak egy táncot, az valami más. Inkább olyan feladatokat adok, amik ahhoz a hangulathoz vezetik a táncosokat, amit el szeretnék érni. Ha elcsípem azokat a mozdulatokat valakinél, amik illenek a tervembe, azokat kiemelem, és lehet fejleszteni, gyakorolni. Egyre jobb feladatokat kell kieszelnem és egyre jobb megfigyelőnek kell lennem. Ezt a mentalitást látom Mártitól is…

– Hallottalak téged angolból tolmácsolni.

Hogyan tanultál meg ilyen jól?

– Dalszövegekből. Lefordítottam őket, énekelgettem is. Aztán a szüleimmel kimentem Amerikába, ahol volt egy Csipketábor nevezetű néptánc-tábor ott élő magyaroknak, itt anyu néptáncot tanított, apukám zenélt. Én meg ott maradhattam két hónapra angolt és balettot tanulni.

– Ha olyan embernek kellene mesélned a kortárstáncról, aki egy távoli falucskában él, és sose látott ilyesmit, mit mondanál róla, hogy kíváncsi legyen rá?

– Biztosan benne lenne az „emberséges” szó. A színpadon is olyan embereket látunk, akik egymással is emberségesek, és talán a közönség is ilyen irányba alakul az előadás alatt. Talán érzed, mire gondolok, de nem tudok rá jobb szót. Sorolhatnám, mit ne várjon, de sokkal fontosabb, hogy olyan figyelmi állapotba kell kerülni, amiben meg tudom figyelni, ha valaki a színpadon is fi-

- 13 -

gyel és felfedez dolgokat. Ez a szépsége számomra ennek a műfajnak. Ha be tudod fogadni, hogy figyelő embereket figyelsz, és ezáltal önmagadat is figyeled, akkor jó helyen vagy.

– Neked ez könnyen megy?

– Igyekszem. Nemrég adtam be egy álláspályázatot egy pékségbe, és azt írtam az önéletrajzomba, hogy ahol vagyok, ott mindig szívesen vagyok. Ez fontos része az egyéniségemnek. Nem tűnik olyan nagy művészi hitvallásnak, de úgy gondolom, ha már ott vagyok valahol, akkor örömöt jelentsen a szemlélődés, vagy mások hallgatása is. Nem úgy értem, hogy folyton jó a kedvem, lehetek szomorú, dühös, a lényeg, hogy szeretem, ahol vagyok.

– Mik a legjobb tulajdonságaid?

– Egyedül és mások társaságában is feltalálom magam. Nem vitatkozom fölöslegesen. Észreveszem az apró dolgokat. Most például ezt a fakopácsot itt előttünk…

– És mik a legrosszabb tulajdonságaid?

– Tudok lusta lenni, ami azt jelenti, hogy hamar feladok dolgokat, esetleg összecsapom, hogy túl legyek rajta. Nem vagyok elég művelt ahhoz képest, hogy művészettel foglalkozom. Például most pótolom, hogy a gimnáziumi évek alatt keveset olvastam.

Jó tulajdonságnak mondtam, hogy egyedül is feltalálom magam és nem megyek bele fölösleges vitákba. De lehetséges, hogy ezek rossz tulajdonságok, hiszen érdekes, tanulságos beszélgetésekből is kimaradhatok.

L1-est(ek) IZP módra

II. ÉVFOLYAM 1. szám

„SPIRÁLON FUTOK”

Aki válaszol: Veres Flóra

fotó és kollázs: Syporca Whandal

san nincs, nyugaton talán inkább, a hasonlóak vagy sokkal szorosabbak, vagy sokkal lazábbak. Szóval úgy gondoltam, ha csatlakozhatom hozzájuk, akkor van egy védelem, egy bástya, amelyben már elindulhatok, ami teret ad és megtart és sokrétű támogatást nyújthat.

Flóra 30 éves, az L1 Egyesület tagja. Többféle névjegykártyája is van, egyiken csak az egyesület és saját elérhetőségei szerepelnek, „foglalkozásként” pedig „L1-member” látható rajta. Táncművész, koreográfus, tánctanár – ez a három megnevezés lenne pontos, ha a többféle névjegy helyett egy közös újat készíttetne.

– A sorrend is így pontos?

– Ezek közül a tanítás az állandó, hiszen ez biztosítja a megélhetésemet. Az előadói és koreográfusi munkám között már nem tudnék fontossági sorrendet felállítani, körülbelül ugyanannyi időt szánok rá.

– Mióta táncolsz?

– Én már az óvodában is táncoltam, azóta sem hagytam abba. Tizennégy-tizenöt éves korom körül felmerült az is, hogy színésznek jelentkezek, sőt, jártam is színészettel foglalkozó kurzusra, de mellette is mindig táncoltam, és így jöttem rá, hogy ha a táncot úgyse tudom abbahagyni, akkor mégis inkább azzal kellene foglalkoznom. Még fuvoláztam is, de nyolc év után feladtam, hogy többet tudjak táncolni. Szüleim azt szorgalmazták, legyen egy földibb szakmám a biztonság kedvéért, ezért a pécsi egyetem 3 éves spanyol nyelvi alapképzését is elvégeztem. Nagyon szerettem, a nyelvtanulás amúgy is könnyen ment. Volt időszak, amikor angolul, spanyolul, németül és franciául

is elég jól beszéltem, de ma már leginkább az angolt használom. Éltem egy szűk évet Hollandiában, több évet pedig Belgiumban, Brüsszelben. Utóbbi három hónapnak indult, négy és fél éves kaland lett belőle, itt már nem csak táncoltam, hanem tanítottam is.

– Mindig a kortárstánc iránt érdeklődtél, vagy szívesen szerepeltél volna Csajkovszkij-darabban is?

– Nagyon sokáig Csajkovszkij-párti voltam, a balettből jövök, főként mesebalett előadásokat állítottunk színpadra. Bár legendás bütykeim vannak, a balettcipő okozta fájdalmakat elnyomta a szenvedély. Úgy voltam vele, hogy amíg a lábam belefér a cipőbe, addig a fájdalom is belefér. Viszonylag későn, tizenhat éves korom körül kezdtem el modern táncot, kortárs irányzatokat komolyabban tanulni. A kortárstánc sem mindig testbarát, ott is lehet akrobatikus mozgást igénylő irányzatot találni, de összességében mégis kötetlenebb. Két év alatt eldőlt, hogy modern-szakra felvételizek a Magyar Táncművészeti Egyetemen.

– Milyen megfontolásból kerested a kapcsolatot az L1 Egyesülettel?

– 2016-ban, amikor már tudtam Brüsszelben, hogy rövidesen hazaköltözöm, hiszen az akkori párom, aki ma már a férjem, itt kapott munkát, nagyon tudatosan próbáltam eltervezni, öt év távollét után milyen lesz itthon az életem. Kapcsolatrendszerem már nemigen volt, viszont mindig is szerettem volna olyan laza közösséghez tartozni, amelyben figyelünk egymásra, segítjük egymást, de mindenkinek van egy saját művészeti útja. Az L1 Egyesület éppen ilyen. Szerintem nincs is több, itthon bizto-

- 14 -

– Már onnan, Brüsszelből jelentkeztél rezidensnek?

– Igen, 2016 végén a 2017-es évre, de ekkor még nem választott ki Ladjánszki Márta, mert úgy érezte, amíg Brüsszelben vagyok, nehéz a kapcsolattartás, az együttműködés, de a következő évben már ott voltam a friss rezidensek között és 2018 elején kezdődött a közös munka. Egy rezidensnek már vannak kapcsolódási lehetőségei az egyesületen belül, persze személyenként változik, ki mennyire aktív, alkalmazkodó, kezdeményező típus. Az én rezidensi élményeimet nagyban befolyásolta, hogy akkor lettem terhes, bár csak fél évre estem ki a munkából. Az elsődleges nekem akkor a legfontosabb szempontom az volt, hogy inspiráló, alkotó emberek közösségébe kerüljek. „Gyere el, nézd meg a próbám, mondd el, mit láttál!” Sok-sok szívességet tehetünk egymásnak és ez nagyon jóleső érzés. Rezidensként már láttam, hogy ez nekem hosszú távon is jó lesz, érdemes taggá válnom, mert itt nem csak táncosokkal lehet együttműködni, sokféle művészeti ágra lesz rálátásom. Ha például egy zenésszel vagy képzőművésszel szeretnék dolgozni, nem az interneten kell keresgélnem, hanem ott van a társaim, a barátaim között. Lehetőség van csendesebben is jelen lenni, de ha sok-sok energiádat ide teszed, sokat is fogsz tudni kivenni.

– Amikor csatlakoztál az L1-hez, már nem voltál pályakezdő. Ez nem zavart?

– Érdekes kérdés ez, mert éppen a múltkor beszélgettünk arról, hogy az ember lehet akár folyamatosan is pályakezdő. Én körülbelül tíz éve érzem így, más szakmákban ez nyilván másképpen van. Szeretek gyakran új irányt venni, és abban a műfajban, abban a stílusban, amit először csinálok, újra és újra kezdő leszek. Hiába táncoltam jó pár darabban, mint alkalmazott táncművész, amint belevágtam egy munkába koreográfusként, máris pályakezdő lettem. Pályázatírásnál sem csinálok abból presztízskérdést, milyen kategóriában vagyok, az a fontos, hogy legyen olyan munka, ami foglalkoztat, ami kihívást jelent.

– Nem okoz egzisztenciális gondot kortárstáncosnak lenni?

– Lassan két éve egy belvárosi magántánciskolában tanítok olyan táncosokkal, akiket még a balettos korszakomból ismerek, vagyis közel húsz éve barátaim. Balettet, gimnasztikát és modern táncot tanítok óvodás kortól gimnazistákig korcsoportokba osztott gyerekeknek. Az iskolától füg-

L1-est(ek) IZP módra

getlenül jógát is oktatok, ez is régi szerelem. Ahhoz képest, hogy családanyaként is helyt kell állnom, amit az állam alig támogat, és ahhoz képest, hogy ez az elmúlt év a járvány miatt olyan volt, amilyen, egyáltalán nem panaszkodok, az online térben is bőven akadt elfoglaltságom. Művészként már jelentős a bevételem, de a jelentős szó félreérthető, mert ebből még nem lehet megélni. A férjem fizetésére és a tanításból származó bevételemre is szükség van ahhoz, hogy egzisztenciális okok miatt ne kelljen folyton aggódnunk. Szerencsére a tanítást nem érzem kényszernek, hiszen nagyon szeretem. És van bennem olyanfajta erkölcsi kötelességtudat, hogy amit én kaptam, azt adjam is tovább. Ez tisztelet is a tanáraim felé, hiszen ők is ugyanezt tették.

– Ugyanaz a testalkat, ugyanaz a szervezet alkalmas arra, hogy klasszikus táncot, kortárstáncot, jógát egyaránt gyakoroljon valaki?

– Szerintem igen. A balettben is megengedőbb szemléletű vagyok, és nem követelem meg a gyerekektől, hogy túlságosan kiforgassanak egy pozíciót, mert most ugyan semmi baja, de tíz évnyi kemény gyakorlástól már fájni fog a térde, fájni fog a dereka. Nem az a cél, hogy a gyerek felkerüljön majd az Operaház színpadára, hanem hogy egészséges, mozogni szerető, jól koordináló, táncot kedvelő, önállóan is dolgozni, alkotni tudó közösségben létezni tudó fiatallá váljon. A kortárstánc pedig különösen tág teret ad annak, hogy mindenki saját alkatának megfelelő kihívást keressen benne.

A finom és puha mozdulatoktól az akrobatikus feladatig mindenféle árnyalat része lehet.

– Amikor egy új darabod még az ötletelés, tervezés fázisában van, mennyit gondolkozol rajta? Van egy pontos elméleti háttér vagy a mozgás felől közelítesz?

– Attól függ, mi kezdett el motoszkálni a fejemben. Az utóbbi időben mindig van egy elméleti rész, nem dolgozom tisztán mozdulattal.

– Konkrétan? Elmeséled azoknak az előadásoknak a születését, amelyeket reményeink szerint még az idén látni fogunk?

– A 2019-es darabomnak az volt a címe, hogy „Sosem voltam még ennyi se”.

II. ÉVFOLYAM 1. szám

– Állj! Elgondolkodtató cím, de még így se biztos, hogy pontosan értem…

– A címadással szoktak lenni komplexusaim – ennek általános iskolai gyökerei vannak. Egyébként is a mű a lényeg, legalábbis ezzel nyugtatom magam. Olyan gondolatok motosztáltak az agyamban, hogy állandó körforgásban vagyok, önállapotot, önazonosságot keresek, kialakult bennem egy folyamatos kontroll, hogyan haladok az életben, és talán a körforgás az az ok, ami miatt nem tudok előre menni, hiszen egy körön vagy egy spirálon futok. Mennyi az ember?

Mi az értéke? A kora, a pályája, a családja?

– Hogyan lehet ezt ábrázolni?

– Volt egy olyan szándékom, hogy az érzelmi állapotot a zenével és a fizikai testeknek a mozgása által jelenítsem meg. Sokat beszélgettünk az állapotról. Ez hozta a képeket, amelyeket próbáltunk megjeleníteni. Úgy gondolom, kell valami központi mag, valami mögöttes téma, ami inspirálja a mozdulatokat. Lehet, hogy ez később változni fog, de én egyelőre személyes példákból szoktam kiindulni, és azoktól is ezt várom, akikkel dolgozom. A nézőtől nem azt kérem, találja ki, mire gondolhattunk, de azt igen, hogy aktív befogadója legyen az alkotásnak és figyelemmel, nyitott érzelmi állapottal nézzen meg minket. Hagyja, hogy az előadás egy hangulatot, érzelmet, gondolatot vagy régi emléket elindítson nála, szóval engedje hatni az előadást.

– Hasonló volt az alkotási folyamat a másik darabodnál is?

– 2020 októberében „Egy az egyben” címmel mutattuk be, akkor pont volt egy levegővételnyi színházi élet. Ebben sokkal több színházi elemet használtam. Énekeltünk, saját szövegünk volt, melyet közösen írtunk Horváth Ádám Mártonnal, aki szintén L1-tag és élőzenét is játszott nekünk. Bár én viszem a projektet, olykor határozott döntéseket is hozok, hiszen ez az én felelősségem, de fontosnak tartom, hogy akivel dolgozom, az is „rakja bele a sajátját”. Így aztán ez egy nagyon személyes hangvételű darab lett, a szavak, a mondatok, a jelenetek könnyebb kapcsolódást kínálnak a

- 15 -

nézőnek, mint az előző előadás, amelyben egy állapot van, egy flow, egy kavargás…

Mindkét darabnál mentorral is dolgoztam, aki szintén egy fontos komponense a projekteknek. Bár Márta csak az Egy az Egyben-nek volt hivatalos mentora, már az első darab alakulásába is betekintett, segítette tanácsaival az előadást.

– Láttam egy fotókiállítást, amelynek fontos része volt a munkád. Mesélnél erről?

– Kicsit messzebbről indítom… Tavaly indították el a „Köszönjük Magyarország!” programot, amely azt szorgalmazta, hogy a nagy leállások idején kicsit segítsék a művészeket, de ne ingyen pénzt adjanak, ne segélyt osszanak, hanem szervezzen a művész – lehetőleg vidéken – öt kisebb előadást vagy workshopot, amelyet az állam fizet, a befogadó helyeknek pedig ingyenes.

Az alapötletet jónak tartottam, és eszembe jutott, hogy a „Sosem voltam még ennyi se” előadásnak lehetne egy letisztult, egyszemélyes szóló verziója, ami az egésznek az esszenciája. Keresek hozzá öt kapcsolatot, legyen öt kicsi performansz. Lett is belőle öt különböző megmutatkozás, amelyek a helyszín, a technikai háttér, a környezet miatt lettek különbözőek. Monoron Syporca Whandal – szintén L1-tag – készített az előadásról nagyon szép fotósorozatot.

Az ő ötlete volt, hogy a kép, installáció, piros fonal motívumok felhasználásával ös�szeállít egy olyan kiállítást, amelynek ezek fontos elemei lehetnek. Meg is valósult, személyesen a Magyar Művészeti Galériában lehetett megtekinteni, te is ezt láttad.

A kiállítás megnyitója, tárlatvezetése és záróeseménye is online is elérhető, a záróeseményen táncoltam el újra ezt a szólót a galéria terében, Ádám által játszott élő zene kíséretével, a fantasztikus képek között. Ez a folyamat jól mutatja, hogyan lehet például az L1-ben egymást inspirálni, tovább gördíteni a közös munkát. Sok-sok tervem van még a nyárra is, de ki tudja, mit hoz a járvány…

L1-est(ek) IZP módra

II. ÉVFOLYAM 1. szám

L1-est(ek) IZP módra az L1 Egyesület szervezésében és az NKA Imre Zoltán Program anyagi támogatásával

www.L1.hu

PROGRAM

2021. június 28 – 29. 19.00 » Berger Gyula és a ZéróPlusz Táncművek: A boldog metronómok (felújítás, munkabemutató) » Bot Ádám: Homályállapot (bemutató éve: 2018) » Ellenbacher Ádám: Glitch kiállítás

» Györke Tímea: Hangoló » Ladjánszki Márta: Meditatív

» Szász Zsófia: Átmenet (Adaptáció) (bemutató éve: 2021)

» Rab Alexandra: Beszélek róla (bemutató éve: 2018)

» Oli Mayne, Varga Zsolt: MAYNE+VARGA koncert

» Rab-Kuti Alexandra: 28+2 (szóló)

» Veres Flóra (TalkingBodies): Egy az egyben (bemutató éve: 2020)

Az L1-est(ek) IZP módra ONLINE Fő szervezője: L1 Független Művészek Közhasznú Egyesület Művészeti vezető, program-kurátor, házigazda: Ladjánszki Márta (L1-tag) Fordítás: Varga Zsolt (L1-tag) Kiadvány-szerkesztés, grafika: Korolovszky Anna Portrék és kollázs-képek: Syporca Whandal (L1-tag) Bemutatkozó interjúk: –odorik– Fő dokumentáció: Lajti Balázs, Kovács István (L1-tag) Sajtókapcsolat: Naszály György A műsorváltozás jogát fenntartjuk.

További információ: www.L1.hu » www.facebook.com/hirek.elegy

Fő támogatók

»

www.bmac.hu

Befogadó, együttműködő helyszín/partner

Média partner